neoliberális fasizmus

A politikai centrum – nem a lázadás – nyitja meg az ajtót a francia fasizmus előtt

A mainstream politikusok és a média azt állítják, hogy a düh tömeges kifejeződése győzelmet adott Marine Le Pennek és fasiszta pártjának

Ki egyengeti a fasizmus útját Franciaországban? Ha a politikai establishmentre hallgatunk, akkor a „szélsőbaloldal” – és a „rendszer ellen harcoló fiatalok”.

Különösen az Engedetlen Franciaország párt – és elnökjelöltje, Jean-Luc Mélenchon – a hibás, mondják.

Ők voltak egyedül a fő politikai pártok közül, akik támogatták a diákok felkelését.

Ez a lázadás szélesebb felkelést indított el, beleértve a munkásokat és a Sárga Mellényes megszorításellenes kampányolókat. Múlt hétvégén széles körű lázadáshoz és némi fosztogatáshoz vezetett.

Kiégett üzletek és középületek jeleneteit még mindig folyamatosan ismétlik Franciaországban és világszerte, figyelmeztetésként arra, mi történik, amikor a düh az utcára vonul.

Ez a düh tömeges kifejeződése – mondják a kommentátorok – győzelmet adott Marine Le Pennek és fasiszta Nemzeti Tömörülés (RN) pártjának a közelgő francia elnökválasztáson.

Sőt, azt magyarázzák, hogy a baloldal vonakodása, hogy egyszerűen kapituláljon és támogassa a centrumot a szélsőjobb ellen, adja Le Pennek eddigi legjobb esélyét az elnökség megnyerésére.

Ezeket az állításokat gyakran ismétlik – de ostobaságok.

A neoliberális centrum – beleértve a centrumbaloldali és jobboldali pártokat – politikái teremtették meg a politikai teret az RN növekedéséhez.

Magukévá tették Le Pen rasszista nyelvezetét és pártjának sok bevándorlásellenes politikáját, hogy aláássák őt – sikertelenül.

Mindeközben keresztülverték a megszorításokat, a leépítéseket és a rasszizmust.

A centrum politikusai versengtek, ki tud a legnyíltabban rasszista megjegyzéseket tenni, és ki támogatja a legkeményebb támadásokat a muszlimok és a polgári szabadságjogok ellen.

És minden alkalommal megadták az RN-nek a vágyott tisztességet.

A centrum törekvése, hogy adócsökkentést adjon a gazdagoknak és a nagyvállalatoknak, ahhoz vezetett, hogy megkurtították a közszolgáltatásokat – beleértve az iskolákat – és a juttatásokat.

Hivatalának első évében Emmanuel Macron elvette Franciaország vagyonra kivetett „szolidaritási adóját”, amelyet az 1,31 millió euró feletti vagyonra vetettek ki. Helyette jóval csökkentett tőkenyereség-adót vezetett be, ami 70 százalékos adócsökkentést jelentett a leggazdagabbaknak.

Az adócsökkentések olyan mélyek voltak, hogy Franciaország költségvetési hiánya meghaladta az Európai Unió 3 százalékos határát, ami szükségessé tette a bérek, nyugdíjak és a hétköznapi emberek kiadásainak újabb támadását.

Ennek eredménye a státuszvesztés és a mély bizonytalanság érzése volt, amely milliókra terjedt ki, és tökéletesen illett a szélsőjobb napirendjéhez.

A fasizmus növekvő veszélye a diákok által kiváltott társadalmi robbanás után nem az ő hibájuk. Az állam reakciójának hibája. És annak jele, hogy a felkelésnek folytatódnia kell, még nagyobbá és radikálisabbá válva.

Több ezer felfuvalkodott, erősen felfegyverzett zsaru bevetése nagyrészt fegyvertelen tinédzserek ellen, kijárási tilalmi zónákkal és tömeges letartóztatásokkal – ez az, amiről a szélsőjobb álmodik.

Amikor az elnyomást kiterjesztik az utcai fiatalokról a baloldalra, amelyet a centrum azzal vádol, hogy támogatja őket, Le Pen extázisban lesz.

Tudja, hogy ha eljön a hivatali ideje, neki is hatalmas méretű lázadással kell szembenéznie. Lesznek sztrájkok, munkabeszüntetések és lázadás az utcákon.

Most megvan a sablon az állami válaszra, amelyet ellenük használhat. És minden liberális kritikára azt fogja kiáltani: „Csak azt teszem, amit Macron és mások előttem tettek.”

A hatalmas méretű ellenállással szemben a munkaadók is figyelmesen figyelik a helyzetet.

Azt akarják, hogy a mozgalmat olyan alaposan összeroppantsák, hogy a legszigorúbb megszorításokat kényszeríthessék ki. Ez azt jelenti, hogy meg kell törniük a szakszervezetek hatalmát, és össze kell zúzniuk mindazokat, akik dacolnak az állammal.

Nem meglepő, hogy a munkaadók már nem hiszik, hogy Macron képes ilyen döntő csapást mérni, és néhányan alternatívákat keresnek.

Némelyiküket az RN vonzza, úgy érezve, hogy csak egy új, a párt által vezetett kormánynak lenne gyomra és erőforrásai egy ilyen harchoz.

Emellett az RN azt mondja, hogy „felszabadítani” akarja a francia gazdaságot a szabályozások és védelmek leépítésével. A párt elnöke, Jordan Bardella a Medef, a munkaadói szervezet által szervezett ebédeken udvarol a vezetőknek.

Le Pen és Bardella állítása, miszerint évente 136 milliárd euró értékű kiadáscsökkentést hajtanak végre, szintén zene a fülüknek.

A munkaadók mégis aggódnak, hogy az RN saját populista kiadási terveibe kényszerült, beleértve Macron egyes nyugdíj-„reformjainak” visszavonását és az energia áfájának csökkentését.

Kétségtelen, hogy az uralkodó osztály egy része a szélsőjobboldali kormányt részesíti előnyben, hátrányai ellenére, mert úgy véli, hogy erősen befolyásolhatja azt.

Valószínűleg ezt gondolta Sébastien Lecornu miniszterelnök is, amikor meghívta az RN-t kormányszintű válságtárgyalásaira, miközben az utcák égtek.

A fasizmus növekedésének megállítása helyett a centrum és a munkaadók is csak növelték annak hitelességét.

A válasz Le Pen és az RN növekedésére nem az, hogy visszahúzódunk a centrum mögé, amely segített tisztességesé tenni őket. És nem is az, hogy a munkaadók számára elfogadható megoldásokat keressünk a válságra.

Hanem az, hogy olyan erős felkelést építsünk, amely mindkettőt legyőzi.

forrás: Socialist Worker

A trumpista amerikai techmilliárdos és a neoliberális fasiszta argentin elnök zárt körű találkozója

A találkozóra egy olyan látogatás során került sor, amelyen Peter Thiel úgy döntött, hogy házat vásárol Buenos Airesben. Egyes médiumok szerint a megbeszélés előjátéka lehet egy nagyszabású üzletnek a Palantir és az argentin kormány között.

Peter Thiel, a PayPal társalapítója, a Facebook korai befektetője, valamint a Palantir Technologies alapítója és jelenlegi elnöke Buenos Airesbe látogatott, és találkozott Javier Milei szélsőjobboldali elnökkel. Thiel látogatása nem maradt észrevétlen a dél-amerikai országban, különösen tekintettel a Palantir által felhalmozott hatalmas gazdasági és politikai erőre. A Palantir egy adatgyűjtéssel, integrációval és elemzéssel foglalkozó cég, amely – a New York Times rovatvezetője, Michael Steinberg szerint – a CIA-n keresztül, az In-Q-Telen (az amerikai hírszerző ügynökség befektetési részlegén) keresztül kapott finanszírozást.

Továbbá a Palantir valószínűleg a legbefolyásosabb vállalat az elektronikus eszközök által generált adatok elemzése terén. Jelentős megállapodásokat kötött az amerikai kormánnyal, ami azt jelenti, hogy tevékenységét erős geopolitikai érdekek vezérlik.

Thiel, Donald Trump és JD Vance munkatársa és barátja, családjával érkezett Argentínába, és több napra tervez maradni. Már vásárolt is egy körülbelül 12 millió dollár értékű házat a Barrio Parque exkluzív negyedében, a város egyik legdrágább környékén.

Dél-amerikai látogatása azonban nem tűnik pusztán turisztikai jellegűnek. A múlt héten ebédelt Santiago Caputóval, az elnök személyes tanácsadójával. Mégis az a találkozó váltotta ki a legnagyobb várakozást, amelyen Thiel Mileivel tárgyalt. Az elnök a Casa Rosadában, az elnöki hivatalban fogadta a mágnást, hogy meg nem erősített ügyekről tárgyaljon, mivel a találkozót titkosnak nyilvánították. Thiel és Milei először 2024-ben találkoztak egymással egy Los Angeles-i fórumon.

A La 100 médium szerint az elnöki irodához hozzáféréssel bíró forrás elmondta: Thiel érdeklődését fejezte ki a „Milei-jelenség” iránt, és Argentínát potenciális menedéknek tekinti egy globális válság esetére. A mágnás, aki több alkalommal is kijelentette, hogy „a technológiának felül kell múlnia a politikát”, nem állt a sajtó rendelkezésére a végrehajtó hatalom nemrégiben hozott korlátozása miatt, amely átmenetileg megtiltotta az akkreditált újságíróknak a Casa Rosadába való belépést.

Mi Thiel útjának valódi célja?

Nemrégiben, izraeli útja során Milei megállapodást írt alá Netanyahuval, az úgynevezett Izsák-megállapodásokat, amely információcserét és együttműködést irányoz elő a mesterséges intelligencia területén – olyasmit, amiben a Palantir kifejezetten jártas: arra használja, hogy feldolgozza a hatalmas mennyiségű összegyűjtött adatot, és továbbítsa azon kormányoknak, amelyekkel szerződése van.

Egyes médiumok arra spekuláltak, hogy Thiel látogatása előjátéka lehet egy megállapodásnak az argentin kormány és a techcég között – amit már Milei saját kormányzása alatt is megpróbáltak, Patricia Bullrich volt biztonsági miniszter erőfeszítései révén.

„Peter Thiel Buenos Airesben van. Úgy tűnik, hogy egy időre Argentínában telepszik le a Palantirral. Ez nem ’befektetés’. Elsöprő digitális gyarmatosítással nézünk szembe: az adataink, az életünk és a jogaink egy amerikai fekete doboz kezében” – mondta Ariel Garbarz argentin mérnök. „A Palantir… hatalmas adatkereszthivatkozást, megfigyelést, profilalkotást és hatalomgyakorlást árul. Szavakkal, mint ’hatékonyság’, ’biztonság’ és ’innováció’ csomagolják be, de ez a Szilícium-völgy illatával fűszerezett, példátlan társadalmi ellenőrzés.”

Hozzátette: „2020-ban az Amnesty International már figyelmeztetett, hogy a Palantir nyakig benne van olyan technológiákban, amelyek megkönnyíthetik a bevándorlókkal szembeni emberi jogi jogsértéseket. Nem telefonokat hallgattak le: a vadászatot szervezték… A Palantir hatalmas adatmennyiségeket használ és dolgoz fel azért, hogy a hatalmon lévők hatékonyabban profilozhassanak, nyomon követhessenek, elemezhessenek és agymosást végezhessenek rajtad. Ez techno-feudalizmus: egyesek feltörnek, mások besorolnak, megint mások célpontként adnak el.”

Technofasizmus vagy technofeudalizmus?

Bár Garbanz jóslatai távolinak tűnhetnek, nem ő az egyetlen, aki figyelmeztet a Palantir veszélyeire. A cég vezérigazgatója, Alex Karp és Nicholas W. Zamiska legfőbb tanácsadó kiadta „A technológiai köztársaság: Kemény erő, puha meggyőződés és a Nyugat jövője” című könyvet, amelyet a cég egy közösségimédia-bejegyzésben foglalt össze 22 tézisben. A könyv egy szövetség létrehozására szólít fel a nagy techcégek és az amerikai kormány között a „nemzetvédelem” előmozdítása érdekében, ezáltal összeolvasztva a nagyvállalatokat – beleértve a mesterséges intelligenciát fejlesztőket is – az állam katonai-ipari komplexumával.

A mesterséges intelligencia technológia ezen militarizálódását – a nemrégiben megjelent szöveg szerint – azzal a felismeréssel kell párosítani, hogy a liberális demokráciának jelentős korlátai vannak a hatékony kormányzáshoz, és a technológiának alapvető szerepet kell játszania ezen kormányzási hiányosságok kijavításában egészen egy „technológiai köztársaság” létrejöttéig – ez a gondolat sokakat arra késztetett, hogy egy implicit technofasizmust lássanak a szövegben.

Ebben az értelemben Thiel argentin látogatása azt mutatja, hogy a nagy techcégek bevonódása – nemcsak az amerikai kormányba, hanem azokba az államokba is, amelyek egyértelműen az amerikai külpolitikához igazodtak – inkább folyamatban lévő valóság, mintsem utópisztikus (vagy disztópikus) technopolitikai törekvés.

forrás: Peoples Dispatch

Tel-avivi látogatásán Milei megerősíti Izrael támogatását, és kijelenti: Marx „sátáni”

Harmadik izraeli útján Milei biztonsági megállapodásokat írt alá, énekelt, és beszédeiben Marxot „sátáninak” nevezte. Nyugat-ázsiai tevékenységei együttesen többet tesznek ki egy egyszerű hivatalos látogatásnál.

Javier Milei szélsőjobboldali argentin elnök háromnapos látogatást tett Izraelben a függetlenség napja alkalmából. Látogatása során Isaac Herzog izraeli elnök Jeruzsálemben adományozta Mileinek a legmagasabb kitüntetést, amelyet országa polgári személynek adományozhat: az Elnöki Becsületérmet.

„Üzenete határokon és generációkon átívelt: egy erkölcsi, emberiességről szóló üzenet, amely az erkölcsi iránytű helyes beállításáról, a fájdalom mélységének felismeréséről és a vigasz nyújtásáról szól” – mondta Herzog Mileinek.

Ez a „kitüntetés” nem meglepő. Milei nemcsak nyíltan kifejezte támogatását Izrael iránt regionális és globális konfliktusaiban, de valószínűleg Izrael legfontosabb nyugati szövetségesévé vált az Egyesült Államok után.

Az Iszák Megállapodások

Legutóbbi látogatása során Milei aláírta az úgynevezett „Izsák Megállapodásokat” Benjamin Netanjahuval, amelyek kétoldalú kötelezettségvállalásokat vázolnak fel a biztonság (beleértve a hírszerzési együttműködést), a diplomácia, a kereskedelem, a kultúra és még az oktatás területén is.

A többdimenziós megállapodás tartalmaz egy technológiai együttműködési részt is, amely magában foglalja a mesterséges intelligenciával kapcsolatos együttműködést, modellfejlesztést és szakemberképzést. Közös álláspontot is kialakítottak a nemzetközi fórumokon való részvételhez, valamint a gazdasági nyitás neoliberális politikájának előmozdításához.

Milei szerint az Izsák Megállapodások – amelyeket az Ábrahám Megállapodások (amelyeket 2020-ban írt alá Izrael és több arab ország) inspiráltak – arra törekszenek, hogy „egyesítsék az erőfeszítéseket a terrorizmus, az antiszemitizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben, nyílt meghívással minden olyan nemzet számára, amely osztja ezeket az értékeket és kíván csatlakozni.”

Látogatása során Milei az Irán elleni háború közepette is kifejezte Tel-Aviv támogatását azáltal, hogy Irán Iszlám Forradalmi Gárdáját és a Kudszi Erőt terrorszervezeteknek minősítette. Ezek az intézkedések a már megtett lépéseken felül történtek, mint például, hogy április 2-án kiutasította Irán legfelsőbb diplomatáját, Mohszen Soltani Tehranit Argentínából.

Emellett Milei ígéretet tett egy közvetlen légijárat megnyitására a két ország között, amely – mint mondta – reményei szerint elősegíti a köztük lévő szorosabb kapcsolatokat: „Novembertől megkezdi működését az első közvetlen légijárat Buenos Aires és Tel-Aviv között, és nemzeteink közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha, elmélyítve a törhetetlen köteléket két ország között, amelyek ott voltak egymásnak, amikor a sors megkövetelte.”

Énekestől szónokig

Milei az Izrael 78. függetlenségi napját megünneplő hivatalos ceremónián is felhívta magára a figyelmet, amikor a nemzet legfelsőbb tisztségviselői előtt elénekelte Nino Bravo „Libre” című dalát több más előadóval együtt.

Emellett Milei meggyújtotta a tizenkét láng egyikét, amely Izrael tizenkét törzsét szimbolizálja. Itt Milei megerősítette szándékát, hogy az argentin nagykövetséget Izraelben Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezi át, amit az argentin diplomácia történelmileg mindig is ellenzett, Izrael kérései ellenére.

Miközben kijelentette, hogy „Argentína és Izrael nemcsak partnerek, hanem baráti nemzetek is”, Milei egyértelműen teológiai és misztikus hangnemben fogalmazva kijelentette, hogy a makkabeusok megtanították neki Isten kegyének fontosságát: „Tőlük tanultuk, hogy a csatatéren aratott győzelem nem a katonák számából fakad, hanem a mennyből jövő erőkből” – jelentette ki az elnök, majd kategorikusan hozzátette: „A fény mindig diadalmaskodik a sötétség felett.” Ezt az idézetet úgy értelmezték, mint utalást az aktuális háborúra, amelyben Izrael részt vesz.

Úgy tűnik, hogy az argentin elnök vallási kérdések iránti újonnan felfedezett érdeklődése látogatása során is folytatódott. A Bar-Ilan Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Milei előadói beszédében egészen odáig ment, hogy a marxizmust egy „sátáni elméletnek” nevezte, amely szemben áll a „zsidó-keresztény értékekkel”. Taps közepette Milei azt állította, hogy Marx „sátánista” volt – egy olyan kijelentés, amelyet a világ tudósai erősen kritizáltak, hangsúlyozva, hogy Marx ateista volt, vagyis Milei állításai (akitől politikába lépése előtt professzorként tevékenykedett) nélkülözik a történeti és intellektuális alaposságot.

Végül Milei ellátogatott a Siratófalhoz, ahol imádkozott, mielőtt a Ben Gurion repülőtérre indult volna, hogy visszatérjen Argentínába. Milei izraeli tevékenységei összességében nemcsak egyértelmű igazodást mutatnak Izrael külpolitikájához, hanem egy kísérletet is arra, hogy minden lehetséges módon (legyen szó éneklésről vagy előadások tartásáról) ideológiailag igazolja annak a geopolitikai szektornak a felsőbbrendűségét, amely mögé az argentin végrehajtó hatalmat pozicionálta.

Ezt a politikai szellemiséget valószínűleg maga az argentin elnök fogalmazta meg a legegyértelműbben:

„Nem fogunk tudni együtt élni bizonyos kultúrákkal” – egy olyan kijelentés, amely ellentmondásos reakciókat váltott ki hazájában, hogy a jobboldali libertárius Javier Milei pontosan mit is értett ezalatt.

forrás: Peoples Dispatch

A fasiszta Reform UK milliárdos megszorításokat akar

A „árnyékkancellár”, Robert Jenrick által megnevezett kiinduló szám ezekre a megszorításokra 40 milliárd font volt.

A Reform UK bejelentette, hogy átfogó megszorításokat vezet be, ha a szélsőjobboldali párt hatalomra kerül.

Egy csütörtöki sajtótájékoztatón Nigel Farage azt mondta, hogy pártja „a legnagyobb megnyirbálásokat hajtja végre a juttatási kiadásokon, amelyeket valaha láttunk ebben az országban”.

Robert Jenrick, a rasszista párt „árnyékkancellárja” közölte, hogy a Reform UK „több tízmilliárd font adófizetői pénzt fog levágni, amelyet a kormány minden évben elpazarol”.

Az általa megnevezett kiinduló szám ezekre a megszorításokra 40 milliárd font volt.

A rasszizmus központi szerepet játszik a Reform megszorításokra adott indoklásában. Jenrick rasszista kirohanást intézett arról, hogy a kormány mennyi pénzt költ „illegális” bevándorlók elszállásolására, és panaszkodott a Universal Creditet (UC) igénylő bevándorlók miatt.

Továbbra is védte a megszorítási terveket, mondván: „Hárommillióval több ember van munkanélküli juttatásokon, mint nyolc évvel ezelőtt. 2029-ben 40 milliárd fontot fogunk költeni betegségi juttatásokra, mint 2019-ben.”

Szerinte a Költségvetési Felelősségi Hivatal – egy független szerv, amely gazdasági előrejelzéseket ad – „azt mondja, hogy 59 milliárd font nettó nulla kibocsátású kiadás lesz ebben a parlamenti ciklusban olyan dolgokra, mint a hőszivattyúk vagy a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás. Olyan kiadások, amelyek csak akkor lőnek ki, ha a Munkáspárt ismét nyer.

„Nézzék meg az államot. Tényleg szükségünk van 120 000-rel több köztisztviselőre, mint 2015-ben?”

A szélsőjobboldali párt bejelentette, hogy „megszünteti az universal creditet a külföldi állampolgárok számára, csökkenti a külföldi segélyeket, leállítja a valótlan mentális egészségügyi igényeket a Pip (személyes függetlenségi kifizetés) esetében, és eltörli a nettó nulla kibocsátású programokat”.

Az UC megszüntetése mindenki számára, aki még nem brit állampolgár, brutális gazdasági nehézségeket fog okozni.

Egy ilyen politika azt jelentené, hogy a bevándorló munkavállalók, akik évek óta élnek és dolgoznak Nagy-Britanniában, nehéz helyzetben magukra maradnak, ha nehézségekbe ütköznek.

A személyes függetlenségi kifizetések (Pip) igénylésének megnehezítése azt jelenti, hogy a fogyatékkal élő emberek egy létfontosságú mentőkötelet veszítenek el. Az ilyen juttatások szigorítása több embert fog szegénységbe taszítani.

És minden, a bevándorlók vagy fogyatékkal élők elleni támadás egy lépés a szociális biztonság és a közszolgáltatások elleni támadások felé mindannyiunk számára.

A nettó nulla kibocsátású programok eltörlése az éghajlati összeomlás idején az elképzelhetetlenségig meggondolatlan. És a köztisztviselőket érintő állásleépítésekre vonatkozó javaslatokkal szemben a szakszervezeteknek minden erejükkel harcolniuk kell.

Jenrick azt is mondta, hogy a Reform UK felülvizsgálja, hogy megakadályozza-e, hogy emberek csatlakozzanak a meghatározott juttatású nyugdíjrendszerekhez a közszférában.

Ez egy olyan nyugdíjrendszer, amely garantált nyugdíjjövedelmet fizet a bérek és a szolgálati idő alapján, nem pedig a befizetett összeg vagy a pénzügyi befektetések hozama alapján.

A javaslat súlyos támadás a közszférában dolgozók ellen. Az olyan rendszerek, mint a Tanárok Nyugdíjrendszere, lezárása az új belépők előtt több millió munkavállalót fog rosszabb helyzetbe hozni, mivel az őket követő rendszerek valószínűleg rosszabb feltételeket kínálnak majd.

A szélsőjobboldali párt által javasolt támadások mértéke még fontosabbá teszi a Stand Up To Racism „Stop Reform UK” kampányának elindítását.

A kampány arról szól, hogy a Reform UK ellen fellépjenek az angliai helyhatósági, valamint a skót és walesi parlamenti választásokon május 7-én, azzal a céllal, hogy több százezer szórólapot juttassanak el.

Egy online induló rendezvényre kerül sor ezen a kedden este 7 órakor. Mothin Ali, a Zöld Párt helyettes vezetője, Andrea Egan, az Unison szakszervezet főtitkára és Kim Johnson munkáspárti képviselő felszólalnak rajta.

Ez egy lehetőség az antirasszisták számára, hogy összegyűljenek és megszervezzék a Reform UK elleni kampányt a saját környezetükben.

forrás: Socialist Worker

A latin-amerikai jobboldali kormányok rövid mézeshetekkel szembesülnek

Robosztus diáktüntetések kérdőjelezik meg José Antonio Kast szélsőjobboldali elnök politikáját, alig két héttel első hivatali ciklusának kezdete után. Hasonló ellenállás szerte Latin-Amerikában arra utal, hogy a régióban a szélsőjobb gyors térnyerését nem hagyják majd ellenőrizetlenül a munkások és a diákok.

Chile új jobboldali elnöke, José Antonio Kast nemrég lépett hivatalba, és máris megkezdődtek a kormány elleni tiltakozások. Több ezer középiskolás diák vonult az utcára, hogy tiltakozzon az üzemanyagárak emelése és az állami oktatást érő támadások ellen. Az első kérdés, ami eszünkbe jut, hogy vajon ezek a diákok az aktivisták új generációját képviselik-e, előrevetítve további mozgósításokat. És vajon a munkásmozgalom is felveszi-e velük együtt a harc zászlaját? Ezt az ellenállást fel kell építeni, miközben szem előtt kell tartani a Szocialista Párt és a Kommunista Párt, valamint Gabriel Boric volt elnök Széles Frontjának közvetítő (és elavult) vezető szerepét.

Chilei elvtársaink a Forradalmi Munkáspártból (PTR), akik a nemzetközi szervezetünknek, a Permanent Revolution Currentnek (CPR-FI) a tagjai, már most rövid mézeshetekről beszélnek. Kast hivatalba lépése óta eltelt két hét alatt szembesült környezetvédelmi mozgósításokkal az ő kiaknázásorientált politikája ellen, egy hatalmas láboskolompálós tüntetéssel Santiago-ban, és diákmozgósításokkal (amelyek Chilében mindig mélyebb problémák hangvételéül szolgálnak). Ezen ellenállás fejlesztése és Kast teljes programjának meghiúsítása érdekében azt javasolják, hogy szükséges előmozdítani és megerősíteni a helyi szerveződéseket, és egy Országos Sztrájk Front (National Strike Front) irányába haladni.

De miért szembesülnek a Kastéhoz hasonló jobboldali kormányok ilyen rövid mézeshetekkel?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy Kast elnök egy Milei-féle húzást visz véghez – vagyis keményen lecsap a kezdetektől, amíg a választási eredmények még frissek, aztán meglátja, mi történik. Maga Milei is nyilvánosan kritizálta (volt) jobboldali szövetségesét, Mauricio Macri-t amiatt, hogy langyos volt, sőt gyáva, mert nem merte bevezetni azokat a kemény és abszolút megszorításokat, amelyeket a jobboldal szükségesnek tart. Úgy tűnik, a politikai következtetés Macri kudarcaiból az volt, hogy „követnünk kell Machiavelli mondását”, a politikai stratégia klasszikus elvét: „a rosszat egyszerre kell elvégezni, a jót pedig apránként adagolni.” Úgy tűnik, a Mileihez és Kastéhoz hasonló politikusok úgy gondolják, hogy a rosszat egyszerre és rögtön az elején kell elvégezni, és minél előbb, annál jobb. Ez kétségtelenül kockázatos játék, de a jobboldal lelkes Milei eddigi eredményeitől.

Bolívia egy másik példa a rövid mézeshetekre. Decemberben tiltakozások kezdődtek az üzemanyagárak emelése ellen, Rodrigo Paz jobboldali elnök (aki november 8-án lépett hivatalba) rendelete megszüntette az üzemanyag-támogatásokat, ami hatással volt a gazdálkodókra, és megemelte az alapvető fogyasztási cikkek árait. Útblokádok és menetelések indultak La Paz felé egy olyan dinamikus folyamatban, amely Paz bukásához vezethetett. A COB (Bolíviai Munkásközpont) nyílt árulása – amely tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, hogy megoldást találjanak – kellett ahhoz, hogy véget vessen a folyamatban lévő küzdelemnek.

LOR-CI elvtársaink (Negyedik Internacionálé Forradalmi Munkásligája), amely szintén a CPR egyik pártja, kifejtik, hogy a bolíviai küzdelmek ciklusa korántsem ért véget. A COB (Bolíviai Munkásközpont) vezetése és a kormány közötti megállapodás elegendő volt a nemzeti felkelés megfékezéséhez és megakadályozásához. De a munkásosztály megmutatta harcra való képességét és helyi szerveződési erejét, és egy nyílt strukturális válság továbbra is fennáll. A kihívás az, hogy felvértezzük ezt az erőt egy olyan programmal és szervezettel, amely szembeszáll a tőke uralmával, és perspektívát nyit a szocialista átalakulásra.

Nyilvánvaló, hogy a sokkterápia – azaz a tömegek megsarcolása, amint egy kormány hivatalba lép – önmagában nem működik. Egy brutális kezdeti kiigazításhoz, hogy elkerüljék a hatalmas tömegek ellenállását, olyan közvetítőkre van szükség, akik tompítani vagy szétszerelni tudják a támadásra adott választ, amint az Chile és Bolívia példáiban is látható. Argentínában, amint Myriam Bregman képviselőnő kifejtette, Milei ereje a szakszervezeti vezetés árulásából fakad, kezdve a CGT-vel, a peronista párt vezetőivel és a kormányzókkal, akik a maguk részét a Kongresszusban a peronista képviselőik és szenátoraik révén játsszák. Mivel már tudjuk, hogy az ilyen kiigazításokat a jobboldal támogatni fogja, az elégedetlenség visszafogásának kulcsa azoknál van, akik hamisan állítják, hogy képviselik a munkások, a fiatalok, a parasztok és a diákok érdekeit.

Az ilyen közvetítők azonban nem elegendőek. Szükség van elnyomásra is, ezért megerősítik a kényszerítő rendszert. Nem meglepő módon ezt tette meg elsőként Patricia Bullrich, Milei jelenlegi nemzetbiztonsági minisztere, amikor elfogadta a „tüntetésellenes törvényt” az útblokádok megakadályozására. De a kerítések és az elnyomás nem tudták megállítani a tüntetéseket, legyenek azok a nyugdíjasok intenzív és kitartó élcsapata, akiknek a tömegek rokonszenvét élvezik, vagy a hatalmas demonstrációk, mint amelyek az egyetemek védelmében, vagy a közelmúltban a puccs 50. évfordulóján zajlottak. Hasonlóképpen Bolíviában is gyors volt a kormányzati elnyomás. Alig tizenöt nappal a hivatalba lépés után vízágyúkat és könnygázt vetettek be a középiskolás diákok, a „pingvinek” ellen, ahogyan őket a diktatúrától örökölt oktatási törvény elleni 2006-os hatalmas menetelésekben nevezték.

Amit ezek a jobboldali kormányok egyértelműen nem vettek figyelembe, hogy valamikor, „miután egyszerre elvégezték az összes rosszat”, el kell jönnie annak a napnak is, amikor „a jó dolgokat apránként kell adagolni”. Már nem elég azt mondani, hogy Argentínában csökkent az infláció. Az sem elég, ha hivatalos munkanélküliségi adatokról, a bérek és nyugdíjak javulásáról, vagy a GDP növekedéséről hazudnak. A tömegeket nem lehet becsapni, és a munkások – ahogy Trockij mondta – az „izmukban és idegeikben*” érzik. A középosztály a fogyasztás és az életszínvonal csökkenésében érzi. És mindezek az elemek a termékeny talajai az új lázadásoknak, feltéve, hogy nincsenek mélyreható vereségek, mint az 1960-as és 70-es évek diktatúráié, vagy az 1990-es évek neoliberalizmusáé.

Még mindig abban az időszakban vagyunk, amikor az osztályharc eltérő fokú radikalizálódásával éppen kilábalóban vagyunk a neoliberalizmusból. Ide tartozik Argentína 2001-ben, Bolívia 2003-ban és Chile 2019-ben. A brazíliai intézményes puccs nem volt olyan véres, mint az 1970-es és 80-as évek eleji Kondor Hadművelet (Operation Condor) idején. A bolíviai puccsot pedig gyorsan visszafordították az osztályharc révén. Ezek a tömegek által kivívott erőviszonyok, amelyek még mindig érvényben vannak, és amelyekre támaszkodni lehet. Röviden, ezek a jobboldali kormányok a korábbi, a válságok megoldására irányuló próbálkozások – legyen az peronizmus, Evo Morales politikája vagy a Boric-adminisztráció – iránti mély kiábrándultság eredményeként kerültek hatalomra. Hiányzik belőlük a kezdeti erő; gyengének született kormányok ezek, amelyek csak az ellenzék és a szakszervezeti vezetők árulása, valamint az elnyomás és a fokozott bonapartizmus révén tudják megszilárdítani hatalmukat. Azonban, ahogy fentebb megjegyeztük, mivel nem voltak stratégiai vereségek a munkások és a tömegmozgalmak körében, semmi sem utal arra, hogy a terveiket ne lehetne meghiúsítani az utcákon.

Március elején Donald Trump összehívott tizenkét latin-amerikai jobboldali elnököt az Amerika Pajzsa (Shield of the Americas) csúcstalálkozóra, amelyet egyfajta katonai koalícióként állított be a droghálózatok elleni küzdelemre. A valóságban azonban ez egy módja volt annak, hogy demonstrálják az imperializmusnak való behódolásukat. Kiderült, hogy a találkozó az amerikai elnök és kabinetje egy sor monológjából állt, míg a többiek hallgattak. Ennek ellenére ez a gyűlés a szélsőjobboldal kontinensen átívelő politikai kapcsolatainak megerősítését is szolgálta, olyan kapcsolatokét, amelyek gyökerei a CPAC-hoz (Conservative Political Action Conference – Konzervatív Politikai Akciókonferencia) hasonló fórumokon találhatók. Talán ezekben a politikai arénákban cserélnek tapasztalatokat, és ma már látjuk, hogy amint a jobboldali kormányok hatalomra kerülnek, rögtön a megszorítások terhét zúdítják a tömegekre, Milei módjára.

Ezek az Egyesült Államok imperializmusának való behódolásról szóló megállapodások azonban e kormányzatok sorsát Trump-hoz kötik, aki gyorsan veszít teret Irán elleni háborújában, és belföldi ellenállással néz szembe. A Trump-paktum nagymértékben segítette Mileit a legutóbbi választásokon aratott győzelmében. Az Egyesült Államok imperializmusának támogatása alapvető volt. Mára azonban elterjedt az a vélemény, hogy Trump-nak nagyon rosszul sülhetnek el a novemberi félidős választások, amikor a Képviselőház teljes összetételét és a Szenátus egy részét újraválasztják. Ezen a szombaton visszatértek a No Kings tiltakozások, kifejezve a háború elsöprő arányú elutasítását. Ez tovább növeli a meglévő támogatottság erózióját és a belpolitikai vereséget, amelyet az ICE Minneapolisból való tényleges kiutasítása okozott, és új, a kontinens tömegei számára kedvező helyzetet nyithat. Egy közmondásos szólással élve: ha a ceremóniamester meggyengül, a bohócok még sebezhetőbbek lesznek.

forrás: Leftvoice

  • * Az idézet feltehetően Trockij 1905 című művére utal. A 16. fejezet első bekezdése szerint: „Ebben a harcban a proletariátus egyedül állt. Senki sem akarta, vagy nem volt képes segíteni rajta. Ezúttal nem a sajtószabadságról volt szó, sem az egyenruhás csőcselék önkényeskedéséről, de még csak nem is az általános választójogról. A munkás azt követelte, hogy biztosítsák izmainak, idegeinek, agyának védelmét. Elhatározta, hogy visszaszerez magának egy részt a saját életéből. Nem várhatott tovább – és nem is akart. A forradalom eseményei során érezte meg először a saját erejét, és ugyanezen események által pillantotta meg először egy más, magasabb rendű életformát. Mintha újjászületett volna a szellemi élet számára. Minden érzékszerve úgy megfeszült, mint egy hangszer húrjai. Új, mérhetetlen, ragyogó világok tárultak fel előtte… Vajon hamarosan megszületik-e a nagy költő, aki újra megörökíti számunkra a dolgozó tömegek forradalmi feltámadását?”

A neoliberális fasiszta Milei tovább támadja a munkásokat

Sztrájk bénította meg csütörtökön országszerte a tömegközlekedést, a kórházakat, a kikötőket és az iskolákat Argentínában, tiltakozásul Javier Milei szélsőjobboldali elnök munkaügyi törvényeket érintő támadása ellen.

A Képviselőház a mai napon, 135 igen és 115 nem szavazattal, jóváhagyta a törvényjavaslatot, amely nagyobb rugalmasságot biztosít a munkáltatóknak a felvétel, az elbocsátás, a végkielégítés és a kollektív szerződések terén.

A jogszabály a múlt héten már elnyerte a Szenátus kezdeti támogatását, de a törvényerőre emelkedés előtt vissza kell küldeni a szenátorokhoz a végső szavazásra.

Ennek oka, hogy a kormány kénytelen volt eltávolítani egy olyan záradékot, amely felére csökkentette volna a nem munkával összefüggő sérülés vagy betegség miatt távol lévő dolgozók bérét, miután azt az ellenzéki törvényhozók felháborodása övezte.

Miközben a törvényhozók a reformról vitáztak, leálltak a buszjáratok és a metrók. A gyárak szüneteltették a termelést, a bankok bezártak, a légitársaságok több száz járatot töröltek, az állami kórházak pedig a sürgősségi beavatkozások kivételével minden műtétet elhalasztottak.

A radikális baloldali szakszervezetek Kongresszushoz tartó menetét a rendőrség vízágyúkkal támadta meg.

Milei elnök szerint az argentin munka törvénykönyvének módosításai kulcsfontosságúak a külföldi befektetések vonzására, a termelékenység növelésére és a munkahelyteremtés fellendítésére irányuló erőfeszítései szempontjából egy olyan országban, ahol a munkavállalók mintegy kétötöde bejelentés nélkül dolgozik.

A szakszervezetek azzal érvelnek, hogy a törvény gyengíteni fogja a munkavállalók védelmét.

A törvényjavaslat korlátozza a sztrájkjogot, csökkenti a szakszervezetek alkupozícióját, és megkönnyíti a vállalatok számára a munkavállalók elbocsátását a próbaidők meghosszabbításával és annak korlátozásával, hogy a munkavállalók pert indíthassanak munkáltatójuk ellen elbocsátásuk esetén.

A jogszabály csökkenti továbbá az argentin végkielégítések mértékét, és felhatalmazza a munkáltatókat 12 órás munkanapok elrendelésére, szemben a jelenlegi 8 órával.

„Tisztelt parlamenti képviselők, hallják meg ezt az üzenetet: A dolgozó emberek elleni szavazásnak következményei vannak” – írta a legnagyobb argentin szakszervezeti tömörülés, a Munkások Általános Szövetsége a közösségi médiában olyan fotók mellett, amelyek a sztrájk miatt elnéptelenedett argentin fővárost, Buenos Airest ábrázolták.

„A munkahelyek nem alku tárgyai; a kivívott jogok nem tombolanyeremények.”

forrás: Morning Star

Tiltakozással néznek szembe az argentin neoliberális fasiszta elnök „reformjai”

Az új törvény növeli a napi munkaidőt, gyengíti a szakszervezeteket és csökkenti a vállalati felelősséget. A reformot, amelynek még a Képviselőház jóváhagyását kell megszereznie a törvényerőre emelkedéshez, az ország legjelentősebb szakszervezetei és az ellenzék széles körben elutasította.

Argentína szélsőjobboldali elnöke, Javier Milei felgyorsítja neoliberális programját. Az elnök legújabb „hódítása” a munkaügyi reform jóváhagyása volt, amely utat nyit a munkavállalói jogok radikális gyengítésének a dél-amerikai országban.

Az argentin elnök egy hivatalos közleményben kijelentette, hogy a reform fordulópontot jelent Argentína történelmében: „A munkaügyi pereskedés évei után, amelyek keveseknek kedveztek, a túlzott bürokrácia és a mélyreható gazdasági és technológiai változásokkal szembeni elavult szabályozás után most egy mélyreható átalakulással nézünk szembe, amely visszaadja a kiszámíthatóságot, a dinamizmust és a szabadságot a munkaerőpiacnak.”

Az ellenzék kategorikusan elutasította az elnökség és a Szenátus döntését. Axel Kicillof, Buenos Aires tartomány kormányzója a reform elleni tömeges tüntetéseken azt mondta: „Ha a végkielégítés, a túlórapénz és a szabadság – mindaz, amit az idők során kaharcoltunk – veszélybe kerül, az nem fog javítani egyetlen munkavállaló helyzetén sem … Egy tömeg vesz körül bennünket, amely azt teszi, amit tenni kell: tüntet, hogy kifejezze: a munkavállalói jogok forognak kockán.”

A maga részéről Nicolás del Caño baloldali parlamenti képviselő kijelentette: „A munkaügyi reform nem teremt munkahelyeket, és nem válik egyetlen munkavállaló javára sem. Ez egy rabszolgatartó jellegű munkaügyi reform.” Egyúttal a munkavállalókhoz szólt, hogy szervezzenek egy nagy országos sztrájkot: „Legyen ez egy történelmi nap. A munkások nagy felkelése.”

Mit változtat a munkaügyi reform?

Február 12-én az argentin Szenátus 42 igen szavazattal és 30 ellenében jóváhagyta Milei munkaügyi reformját. Milei szerint a reform több munkahelyet teremt majd a munkaerőpiaci szabályok rugalmasabbá tételével, az elbocsátások költségeinek csökkentésével és a napi munkaidő 12 órára történő növelésének lehetővé tételével, ami közvetlenül aláássa az évtizedes küzdelemmel kivívott munkavállalói jogokat.

A munkaügyi reform másik aspektusa (amelyet az ellenzék úgy ír le, mint a nagyvállalatoknak kedvező törvény az argentin dolgozók rovására) a vállalatok által egyéb kiadásokra, például a társadalombiztosításra fizetendő járulékok csökkentése.

Ezentúl a vállalatok 1-2,5%-ot levonnak a munkavállalók fizetéséből a munkaügyi segélyalapba, amely fedezi majd az elbocsátások költségeit. Más szóval, a vállalatok már nem viselik az elbocsátások költségeit; ezeket a költségeket ezentúl maguk a munkavállalók fizetik.

A „reform” lehetőséget teremt arra is, hogy a vállalatok ne fizessék ki a túlórákat, hanem helyette szabadnapokkal vagy csökkentett munkaidővel kompenzálják a dolgozókat. A szabadságokat, amelyeket általában nyáron adtak ki, mostantól szét lehet szórni az egész évben.

Egy másik kérdés, amely sok ellenkezést váltott ki a dolgozók körében, hogy a béreket ezentúl bármilyen pénznemben, természetbeni juttatásként, étellel vagy szállással is ki lehet fizetni, amit a prekapitalista fizetési formákhoz hasonlítottak.

A reform közvetlenül a szakszervezetek hatalmának gyengítésére irányul, amelyek történelmi szerepet játszottak a jogok védelmében Argentínában. Például az egyes vállalatokon belüli megállapodások ezentúl elsőbbséget élveznek az ágazati kollektív szerződésekkel szemben. Az ágazati megállapodások lehetővé teszik a munkavállalói jogok erőteljesebb kollektív védelmét. Emellett kimondja, hogy az ilyen megállapodások azonnal érvényüket vesztik, ha nem születik megállapodás a felek között, amit egyes vállalatok a megállapodások bojkottálásának eszközeként használhatnak.

A sztrájkjog is veszélyben van, mivel a szakszervezeteknek ezentúl biztosítaniuk kell a működés 75%-át az alapvető szolgáltatásokban, például az egészségügyben, oktatásban, energiában, közlekedésben és vízellátásban, valamint 50%-át a banki, bányászati, ipari és e-kereskedelmi területeken. A szakszervezetek szerint ez a kollektív és tömeges mozgósítások szétzúzásának módja a munkavállalók politikai erejének gyengítésére.

A munkaügyi reform azonban még nem léphet hatályba, azt a Képviselőháznak is jóvá kell hagynia. A törvényhozásnak most kell döntenie arról, hogy elfogadja-e az argentin dolgozók által erősen bírált reformot, vagy teljesíti-e Milei, a Nemzetközi Valutaalap és számos nagyvállalati vezér óhaját.

Ellenállás Buenos Aires utcáin

Így látja ezt több ezer argentin munkavállaló is, akik az utcákra vonulva fejezték ki ellenállásukat az új neoliberális törvénnyel szemben. A tüntetésekre való felhívást több szakszervezet és politikai mozgalom tette közzé, amelyek a törvény jóváhagyását a munkavállalók méltósága elleni közvetlen támadásként bélyegezték meg.

Ahogyan az már megszokottá vált Buenos Aires utcáin, a szerdai tüntetéseket a rendőrség erőteljesen elnyomta. A jelentések szerint legalább 71 embert vettek őrizetbe.

A Munkaügyi Szakszervezetek Általános Szövetsége (CGT) hivatalos közleményében keményen bírálta a szenátorok döntését: „Jóváhagytak egy törvényjavaslatot, amely visszalépést jelent országunkban a munkaügyi kapcsolatokban: ez egy lépés visszafelé a kollektív jogokban, az egyéni jogokban, és mintha ez nem lenne elég, a munkaerőtől a tőke felé történő brutális erőforrás-átcsoportosítást célozza.”

Emellett a CGT kijelentette: „Kijelentjük, hogy a munkavállalói jogokban bekövetkezett valós visszalépést semmi más nem orvosolhatja, csak egy olyan politikai projekt, amely ismét a munkavállalókat és méltóságukat helyezi a középpontba.”

Hugo Yasky, az Argentin Dolgozók Központi Szakszervezetének (egy nagy munkavállalói konföderációnak) főtitkára pedig így fogalmazott: „A munkaügyi reform egy támadás a munkavállalók ellen. Éheztetni akarják a népünket. Amit ma tapasztalunk, az egyfajta diktatúra, amelyet az országon belüli és kívüli legerősebb csoportok kényszerítenek ránk, és vissza kell szereznünk a munkavállalói jogainkat, de vissza kell szereznünk a béreinket, a nyugdíjasok jövedelmét és az állami oktatást is.”

forrás: Peoples Dispatch

Terror elleni háború, drogok elleni háború és más esti mesék felnőtt nemzeteknek

Ha mindaz, amit a terrorküzdelemről tudni véltél, nem lett volna több, mint egy délibáb (a geopolitikai bábmesterek színpadra állított extravagáns árnyjátéka), tényleg meglepődnél?