Történelem

Nehogy már a kizsákmányolók politikai lakájai papoljanak társadalmi békéről és egy zászlóról!

Mikor az „oszd meg és uralkodj” elvét halljuk, sokunknak a Római Birodalom dereng fel szemei előtt, pedig már jóval azelőtt, a törzsi társadalmakban jelen volt.

A törzsek olykor egymással szövetkeztek, olykor egymás ellen. De rengetegszer olyan viszályt gerjesztettek a többiek között, amelyből ők jöttek ki végül – nevető harmadikként – győztesen.

Az „oszd meg és uralkodj” elv éppúgy a mai kizsákmányoló társadalom alapvető szervező preferenciája is, mint ezer évekkel ezelőtt.

Épp ezért, amikor demagóg populista politikusok cukiskodnak (Tisza párt) – ráadásul 1848 kapcsán, kicsit felmerül a képmutatás gyanúja.

„Lehet vitatkozni úgy, hogy közben nem kérdőjelezzük meg a másik ember magyarságát, hogy nem nevezünk rovarnak egyetlen magyar embert sem. Lehet másképp látni a világot úgy, hogy közben ugyanazon zászló alatt állunk, például ma, október 6-án” – mondta a miniszterelnök.

A populizmust könnyű felismerni, amikor az igazság szétválik a valóságtól. A miniszterelnöknek ugyanis minden szava szentül igaz, csak éppen nem ez történik és nem ezirányba mennek a dolgok. Egy extrém rablókapitalista gazdaságot építünk, amelynek alapeleme a társadalom mindennemű megosztása, amelynek elsőrendű eszköze az olasz marxista teoretikus és osztályharcos Antonio Gramsci által megénekelt kulturális hegemónia, amelyet a jobboldal (szélsőjobboldal) egy ócska kultúrkampf szintjére redukált. Totális propaganda szolgálja ezt a megosztottságot.

„Lehet másképp látni a világot” – hirdeti a miniszterelnök. A probléma csupán, hogy például a menekült embertársaink meghalni hagyása, ezen emberek veszélyes országokba való deportálása, az ellenük folytatott fasiszta propaganda NEM másik világlátás, hanem ocsmány bűncselekmény. És nem csak az ő meghalni hagyásuk és magára hagyásuk bűncselekmény, hanem az a méreg, amit ezzel a gyűlöletideológiával elhintettek a társadalomban, és amellyel ma már teljesen normává vált rasszistává válni… meg homofóbbá, meg antikommunistává, nőgyűlölővé, a gyengék degradálójává és persze sérülten egoista embertípussá, amely verbálisan végletekig erőszakos a közösségi média poklának sötét bugyraiban, a nemdigitális való világban azonban gyáva.

Ez a méreg az egyik legfőbb akadálya a saját érdekeiért kiálló munkásosztály megszervezésének. Így válik a fasisztoid szélsőjobbos kultúrkampf a tőke legjobb szolgálójává, ezért támogatják ezeket a hangokat mindenféle eszközzel: a kulturális alapoktól az illegális finanszírozásig mindennel.

Azzal a fasiszta propagandával, amit elhintenek az emberek között, nem lehet „egy zászló alatt látni a világot.”

Az a zászló ugyanis a trikolór, valahol mindenhol azon forradalmi zászló archetípusa, amely a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszót jelképezi. (Bár tény, hogy a köztudatban más dolgokat akartak a színekre ráaggatni).

Hol van a kapitalista társadalomban szabadság, amikor munka nélkül kvázi halálra vagy ítélve?

Hol van a kapitalizmusban egyenlőség, amikor milliárdos bűnözők pitiáner „munkával”, örökséggel, átveréssel és embertömegek kizsákmányolásával olyan vagyonra tehetnek szert, mint az átlagember több ezer év alatt sem.

Hol van a kapitalizmusban az a testvériség, amelyet minden eszközzel próbálnak kiirtani?

Hol vannak meg ezen értékek a politika szintjén?

Mert mi itt lenn, az emberek szintjén próbálunk törődni egymással; adunk a terményünkből a szomszédainknak; megvendégeljük barátainkat; adakozunk rászorulóknak; megállunk a sérültek mellett; elengedjük a mentőt; beugrunk a tóba kimenteni idegeneket; egy cicáért képesek vagyunk felmászni egy veszélyes fára… Erre jön a kizsákmányoló osztály politikai lakája és puszta demagógiából elkezd nemzeti egységről beszélni, elítélve a verbális erőszakot, amelyet a NER során (és után) személyesen alkalmaztak és amelyben profik. Elrontják ezen pozitív társadalmi élményeinket, egymásnak ugrasztanak, gyanakvóvá tesznek, bizalmatlanná formálnak, individualista egoizmussal, előítéletekkel és gyűlölettel tömnek. Aztán cukiskodást hirdetnek. Az történik, hogy a társadalmi béke törésponttá vált a demagóg populista közbeszédben, és annak mentén próbálják megosztani a társadalmat!

És megsúgjuk! A megosztottsággal semmi baj nincs. A szeretetnek le kell győznie a gyűlöletet, a szolidaritásnak az egoizmust, a békének a versenyt, a nyugalomnak a feszültséget, a jónak a rosszt. De amíg a parlamenti politika minden egyes résztvevője ennek rossz oldalán áll…?

Majd akkor fogunk 10 millióan menni egyfelé, ha nem kell a tőkés igát is húzni magunk után.

Még mindig kénszagú: 20 évvel Chávez ENSZ-beszéde után

A venezuelai kutató, Carlos Ron emlékezik Chávez történelmi ENSZ-beszédére, amely – Bush kritizálása mellett – az amerikai dominanciájú nemzetközi rend felforgatására is felszólított.

2006. szeptember 20-án Hugo Chávez az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének gránit szószékéhez lépett. Egy nappal korábban ugyanarról a helyről beszélt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush. Chávez keresztet vetett és azt mondta, hogy a teremben még mindig kénszag terjeng, mire a csarnok nevetésben és tapsban tört ki. Nem az a beszéd volt ez, amelyet Chávez eredetileg szándékában állt elmondani, hanem annak a mély felháborodásnak a közvetlen eredménye, amelyet Bush szavainak hallatán érzett, aki úgy beszélt, mintha a világ tulajdonosa lenne. Az északi nagy médiumok lecsaptak a kénszagú mondatra, és megpróbálták karikatúrává torzítani. De felszólalásának többi része – 20 évvel később – teljesen releváns maradt.

Chávez egy könyvvel a kezében érkezett a Közgyűlésre: Noam Chomsky „Hegemony or Survival” (Hegemónia vagy túlélés) című művével. Figyelmeztetése egyszerű, mégis pusztító erejű volt: az Egyesült Államok azon szándéka, hogy uralja a világot, magát az emberi faj túlélését kockáztatja. Abban az időben amerikai csapatok szállták meg Irakot. Néhány héttel korábban Izrael bombázta Libanont Washington diplomáciai védelme alatt. A globális észak fővárosaiban még mindig a „történelem végét” ünnepelték, azt az elképzelést, hogy a liberális kapitalizmus az emberiség végleges horizontja. Chávez azt mondta, hogy ez a tézis alig egy évtized alatt hamisnak bizonyult, és hogy most a világ jövőjét kell meghatározni.

Húsz évvel később, egy még nagyobb rendszerszintű válságba merülve láthatjuk, hogy Chávez beszédének minden mondata releváns maradt.

A hegemóniától a hiperimperializmusig

2006-ban az Egyesült Államok úgy tűnt, mint egy hatalma csúcsán lévő birodalom. Ma egy relatív hanyatlásban lévő birodalom, és ezért veszélyesebb. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet ezt az új szakaszt hiperimperializmusnak nevezte: olyan imperializmus, amelyet egy olyan hatalom gyakorol túlzó és zaklatott módon, amely gazdasági hegemóniájának elvesztését azzal kompenzálja, hogy arra a két területre támaszkodik, ahol még mindig uralkodik: a háborúra és az információs ellenőrzésre.

Egy birodalom hegemóniája általában három szakaszban vész el: először a termelésben, aztán a pénzügyekben, végül a katonai téren. Az Egyesült Államok már elveszítette termelési elsőbbségét: Kína ma a világ legnagyobb gazdasága a vásárlóerő-paritás alapján. A dollár uralma kezd megkérdőjeleződni, és sok ország saját valutájában folytatott tranzakciók mellett dönt. De a katonai felsőbbrendűség sértetlen maradt. A Washington vezette blokk mintegy 50 országot tömörít, és a globális katonai kiadások mintegy háromnegyedét összpontosítja. Az Egyesült Államok mintegy 900 katonai bázist tart fenn külföldön. A bolygó országainak több mint egynegyede él szankciói alatt.

Egy birodalom, amely gazdaságilag hanyatlik, miközben megtartja fegyvereit, arra csábítható, hogy erővel oldja meg hanyatlását. A dilemma, amelyet Chávez Chomskytól kölcsönzött – hegemónia vagy túlélés –, szó szerintivé vált. Az állandó háború és az éghajlati katasztrófa ma magukat az élet feltételeit fenyegetik.

A vétó és az ENSZ, amely nem működik

A beszéd legkevésbé idézett része talán a legprófétikusabb volt. Chávez kijelentette, hogy a második világháború után született Egyesült Nemzetek rendszere összeomlott. A Közgyűlés pusztán tanácskozó térré vált, amely képtelen megváltoztatni a világ szörnyű valóságát. Akkor Chávez négy konkrét javaslatot tett:

Először is, bővítsék ki a Biztonsági Tanácsot, hogy a harmadik világ országai állandó tagokká váljanak. Másodszor, hozzanak létre átlátható konfliktusmegoldási módszereket. Harmadszor, szüntessék meg a vétót, és negyedszer, erősítsék meg a Főtitkárságot.

Példája Libanon volt: egy amerikai vétó lehetővé tette, hogy az ország a világ szeme láttára szakadjon szét. Sajnos két évtized alatt az ENSZ ereje a háborúk és népirtások megakadályozására fokozatosan csökkent. Ugyanaz a mechanizmus, amelyet Chávez kritizált, lehetővé tette az új népirtást Gázában. A multilateralizmus ezen tétlensége lehetővé tette a hivatalban lévő venezuelai elnök elrablását. A következtetés azonban nem az, hogy el kell hagyni az ENSZ-t, hanem hogy vitatni kell azt.

A „multipolaritásról” szóló vita, amely a nagyhatalmak közötti rivalizálást reprodukálja, elégtelen. Amire a Délnek szüksége van, az az igazi multilateralizmus, amely az Egyesült Nemzetek Alapokmányát a világ népeinek közös örökségeként védi. Ugyanaz az Alapokmány, amelyre 1955-ben a Bandungi Konferencia tíz elve épült.

„Mi a Dél férfiai és női vagyunk”

Chávez nem egyedül érkezett New Yorkba. Havannából jött, ahol több mint ötven államfő éppen újraindította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. „Havanna egy hétre a Dél fővárosa volt” – mondta. Majd hozzátette azt a mondatot, amely összefoglalja egy politikai identitást: „mi a Dél férfiai és női vagyunk.”

A Globális Dél nem égtáj. Ausztrália a déli féltekén van, és az Északhoz tartozik; Kuba, Vietnam vagy Burkina Faso az északi féltekén van, és a Délhez tartozik. Ez egy történelmi kategória: egykori gyarmatok és félgyarmatok, valamint szocialista projektek népei, akiknek a szuverenitásért folytatott harca még nem zárult le. Súlyuk megváltozott. 2007-re a Dél gazdaságai a vásárlóerő-paritás alapján felülmúlták az Északét, és az utóbbi években a világtermék csaknem 60 százalékát képviselték. A BRICS és az Övezet és Út Kezdeményezés elkezdett létrehozni valamit, ami Bandung idejében nem létezett: a Dél népei közötti együttműködés anyagi feltételeit.

De bár ma új hangulat uralkodik a Globális Délen, Bandung szelleme még nincs ott. 1955-ben e kormányok ereje a szervezett tömegekből fakadt, amelyek megakadályozták őket abban, hogy elhagyják a felszabadítási programot. Chávez beszéde pontosan ez volt: a latin-amerikai huszonegyedik századi szocializmus hangja, a népeké, amelyek kormányaikat előre tolják. Ez volt Latin-Amerika számára egyfajta alulról jövő Bandung. Ma ez a szellem egy „dühös árapállyal” néz szembe, és újjá kell építeni.

Népek, nem kormányok

Van egy alapvető elem abban a 2006-os beszédben, amelyet nem feledhetünk. Chávez különbséget tett az amerikai kormány és annak népe között. Azt mondta, hogy ha valaki végigsétál a Bronxban vagy San Franciscóban, olyan embereket talál, akik békét akarnak. Az Észak munkásosztálya, amelyet a deindusztrializáció elszegényített és meggyötört, nem ellensége a Dél népeinek. Lehetséges szövetséges. Különösen ma, amikor egy megújult mccarthyzmus üldözi, amely terrorizmust lát azokban, akik felemelik szavukat a társadalmi igazságosságért.

Amikor Bush azzal vádolta a háborúja ellenzőit, hogy szélsőségesek, Chávez azt válaszolta, hogy nem szélsőségről van szó: a világ ébredezik, és a népek mindenütt felemelkednek. Ma az agresszió több formát ölt. Magára ölti a katonai akciók, a lawfare, az egyoldalú kényszerítő intézkedések vagy a nemzeti erőforrások elkobzásának arcát. De célja ugyanaz marad: megfegyelmezni bárkit, aki szuverén utat próbál járni.

A jövő nem csak megérkezik; meg kell szerveznünk

A beszéd optimista hangnemben zárult. Chávez azt mondta, hogy hajnal hasad a bolygón, látható Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. Húsz évvel később ez az optimizmus pontosságot igényel. A jövő nem egy dátum a naptárban, hanem egy törés, amelyet fel kell építeni. A remény nem passzív várakozás, hanem olyan gyakorlat, amely szervezést, fegyelmet és internacionalizmust igényel.

A kén, amelyet Chávez 2006-ban érzett, nem oszlott el; sűrűbbé vált, és túlterjedt New York diplomáciai folyosóin. Ezért ez a beszéd nem a múlt feljegyzéseihez tartozik, hanem a jelenlegi napirendünkhöz. Emlékeztet minket arra, hogy a Délnek van hangja, hogy az ENSZ vitatható és vitatni kell, és hogy az Észak hegemóniája nem természeti törvény. Ami hiányzik – mint Bandungban –, az az, ami mindig is a különbséget jelentette: a népeknek meg kell szerveződniük.

Írta: Carlos Ro, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet Nuestra América irodájának társkoordinátora. Venezuelai diplomata volT és Észak-Amerika ügyekért felelős miniszterhelyettes (2018–2025).

Ez a cikk a Globetrotter gondozásában készült.

Tricontinental: A modernizáció nem jelent kapitalizmust

A Globális Dél számára a fejlődés nem valósítható meg a kapitalista Nyugat utánzásával; ehhez az imperialista függőség felszámolására van szükség a szuverenitás védelmén, a szocialista tervezésen és a társadalmi viszonyok átalakításán keresztül.

1960-ban Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász kiadta A gazdasági növekedés szakaszai: Egy nem kommunista kiáltvány című könyvét. Az alcím világossá tette a mű célját. Rostow nem egyszerűen leírta a gazdasági fejlődést; ideológiai fegyvert kínált a hidegháborúhoz. Állítása szerint minden társadalom ugyanazon az úton halad: a „hagyományos társadalomból” kiindulva eljut az „előfeltételek a felemelkedéshez” szakaszán, majd a „felemelkedésen”, az „érettség felé vezető úton”, végül pedig a „magas tömegfogyasztás korszakán” keresztül. Ennek az útnak a végén maga az Egyesült Államok állt: társadalmi, kulturális és politikai intézményei a világ többi része számára követendő modellként jelentek meg. Rostow történetében fejlődni annyit jelentett, mint utánozni az imperialista Nyugat fogyasztási szokásait és intézményi formáit; modernizálódni annyit jelentett, mint kapitalistává válni.

Rostow elmélete, és különösen a Saint Lucia-i közgazdász, Arthur Lewis elmélete, a „hagyományt” a „modernitással” állította szembe. A régi világot el kellett söpörni, hogy megjelenhessen az új. A gyarmatosítás eltűnt ebből a történetből, ahogy a rabszolgaság, a fosztogatás, az egyenlőtlen csere, valamint az Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából Európába és Észak-Amerikába irányuló szervezett vagyonáthelyezés is. Az imperializmus által elszegényített országoknak azt mondták, hogy szegénységük saját elmaradott kultúrájuk következménye. Nem szuverenitásra vagy társadalmi forradalomra volt szükségük; azt mondták nekik, hogy külföldi tőkére, nyugati szakértőkre és türelemre van szükségük.

Egy korábbi, radikális hagyományainkról szóló hírlevelünkben a radikális politikában jelen lévő kulturális örökségekről folytatott vita gazdagságával foglalkoztunk. Kínában azonban nem önmagában a hagyomány jelentette a fő problémát, hanem a megaláztatás. Az első ópiumháborútól (1839–1842) a kínai forradalom győzelméig (1949) Kína átélte azt, amit „a megaláztatás évszázadaként” tartanak számon: a népre kényszerített ópiumot, a kormányokra rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, az idegen hatalmak által elfoglalt területeket, a külföldi monopóliumok alá rendelt kikötőket, valamint a hadurak, a megszállás és a polgárháború által szétszabdalt országot. A kapitalizmus nem Adam Smith A nemzetek gazdagsága (1776) című művével a kezében lépett be Kínába, hanem ágyúnaszádokkal és kábítószerekkel. A kapitalizmus erői sem nem egyesítették az országot, sem nem szabadították fel termelőerőit. A kapitalista imperializmus ehelyett szétzilálta a kínai társadalmat, és megerősítette a földbirtokosokat, a komprádorokat és a külföldi tőke közvetítőit.

A kínai nép számára a modernizáció nem civilizációjának teljes elutasítását vagy a Nyugat várótermébe való belépést jelentette. Modernizálódni annyit jelentett, mint véget vetni a megaláztatásnak, visszaszerezni a szuverenitást, egyesíteni az országot, felszámolni az éhezést és az analfabetizmust, valamint létrehozni azt az anyagi képességet, amely megakadályozza az ágyúnaszádok visszatérését. E logika szerint a kínai modernizáció csak nemzeti felszabadítással kezdődhetett, és csak a szocializmuson keresztül haladhatott előre.

Legújabb dossziénk, Két lábon járva: A kínai modernizáció szocializmusa, felhívja a figyelmet a kínai forradalom által felvállalt két elválaszthatatlan feladatra: a társadalmi viszonyok átalakítására és a termelőerők fejlesztésére. Egy szegény ország nem tudta pusztán azáltal megszüntetni a nélkülözést, hogy egyenlőbben osztotta el azt – modern iparra, tudományra, technológiára és infrastruktúrára volt szükség. De a neokoloniális rendszer csapdájában hogyan lett volna képes Kína végrehajtani ezt a projektet? Megtehette-e ezt anélkül, hogy foglalkozott volna a tulajdon és a társadalmi emancipáció alapvető kérdéseivel? Dossziénkban a modern kínai történelmet három szakaszra osztjuk: 1949–1978, 1978–2013 és 2013-tól napjainkig.

1949-ben Kína a világ egyik legszegényebb országa volt: a várható élettartam körülbelül harmincöt év volt, az írástudás húsz százalék alatt maradt, az ipari kapacitás rendkívül korlátozott volt, vidéken pedig továbbra is feudális viszonyok uralkodtak. A forradalom első lépései ezért egyszerre voltak társadalmiak és anyagiak. 1953-ra a földreform mintegy 47 millió hektárt osztott újra körülbelül 300 millió föld nélküli és kevés földdel rendelkező paraszt között. A földbirtokosok rendszere megtört, de valami még mélyrehatóbb is történt. A parasztok megtapasztalták a fanshen (翻身) állapotát – szó szerint „átfordulni” vagy „megfordítani a testet”, a forradalom nyelvén azonban azt jelentette, hogy lerázzák magukról a szolgaságot és felegyenesedve, a nemzeti fejlődés aktív résztvevőiként állnak talpra. A modernizáció tehát nem egy bevásárlóközponttal, hanem földdel, méltósággal és a szolgaság megszüntetésével kezdődött.

A tömeges írástudási kampányok, a közegészségügyi rendszerek, a vidéki olvasótermek és a „mezítlábas orvosok” programja átalakította a társadalmat. 1959-re az írástudás aránya 57 százalékra emelkedett; 1978-ra a várható élettartam meghaladta a 63 évet. Eközben a szocialista tervezés lefektette az integrált ipari gazdaság alapjait: acélművek, erőművek, autó- és traktorgyárak, vasutak és hidak épültek. Ezeket az eredményeket blokád, szankciók és az állandó háborús fenyegetés közepette érték el. A szuverenitás anyagi alapokra került, de továbbra is ingatag volt.

1978 után a reform és nyitás politikája megváltoztatta a taktikát anélkül, hogy feladta volna a történelmi irányt. Teng Hsziao-ping „a szegénység nem szocializmus” kijelentése megragadta a probléma lényegét. Kína állami irányítás mellett használta a piacokat és a külföldi tőkét termelőerőinek fejlesztésére, de nem adta fel a gazdaság meghatározó területeinek ellenőrzését. A bankrendszer, az energiaipar, a távközlés és a közlekedés feletti állami ellenőrzés lehetővé tette az állam számára, hogy irányítsa a beruházásokat, és megakadályozza, hogy a magánszektor diktálja a társadalom működését. A piacot eszközként használták, nem önmagáért.

Ez a második időszak hatalmas társadalmi gazdagságot hozott létre, és 1978 és 2019 között több mint 765 millió embert emelt ki a szegénységből. Ugyanakkor súlyos ellentmondásokat is létrehozott: egyenlőtlenséget, korrupciót, regionális különbségeket, a munkavállalókra nehezedő nyomást és ökológiai pusztítást. Ezen ellentmondások felismerése nem jelenti a reformidőszak elutasítását, ahogy eredményeinek elismerése sem követeli meg költségeinek eltitkolását. A szocialista építés nem egy előre kijelölt, egyenes vonal, hanem olyan küzdelmes folyamat, amelyben az új képességek új ellentmondásokat hoznak létre, amelyeket aztán meg kell oldani.

2013 óta Kína belépett egy harmadik szakaszba, amely három fogalom köré szerveződik: a közös jólét, az ökológiai civilizáció és a magas színvonalú fejlődés. A célzott szegénységfelszámolási kampány több mint hárommillió, a Kínai Kommunista Párthoz tartozó kádért mozgósított annak érdekében, hogy elérje a szélsőséges szegénységben élők utolsó csoportjait is, garantálva számukra a minimális jövedelmet, a megfelelő élelmezést és ruházkodást, az oktatást, az egészségügyi ellátást, a biztonságos lakhatást, az ivóvizet, a villamos energiát és a közlekedést. Ahelyett, hogy a gazdagság „lecsorgására” vártak volna, a párt házról házra járva azonosította a nélkülözést és küzdött annak felszámolásáért. Ezzel egyidejűleg a párt fellépett a magánhatalom koncentrációja ellen, szigorította a technológiai vállalatok szabályozását, korlátozta a magánoktatási iparágat, és fellépett az ingatlanspekulációval szemben az „a lakások lakhatásra valók, nem spekulációra” elv alapján. Kína a hiteleket a spekulatív tevékenységektől a stratégiai iparágak, a közösségi infrastruktúra és a technológiai fejlesztés felé irányította. Ezek nem jelentéktelen adminisztratív módosítások; az alapvető szocialista kérdést érintik: a tőke irányítja-e a társadalmat, vagy a társadalom irányítja a tőkét.

Hszi Csin-ping kínai elnök a kínai modernizációt úgy írta le, mint „a Kínai Kommunista Párt vezetése alatt megvalósított szocialista modernizációt”. A szocialista modernizáció fogalma nem ellenséges a hagyománnyal, hanem lehetővé teszi Kína számára, hogy civilizációs örökségére támaszkodjon anélkül, hogy alávetné magát akár a feudális hierarchiának, akár a nyugati kulturális uralomnak. A hagyomány nem múzeumi tárgy, és nem is leküzdendő akadály; kritikusan öröklődik tovább, és párbeszédbe kerül a tudományos ésszel és a szocialista etikával.

Kína megaláztatásról őrzött emlékét Nyugaton néha olyan pszichológiai sérelemként kezelik, amelyet az állam manipulál. A megaláztatás azonban nem pusztán érzés. Anyagi állapotra utal: a szuverenitás elvesztésére, az erőforrások lefoglalására, a technológiai fejlődés megtagadására és arra, hogy egy nép jövőjét idegen hatalomnak rendelik alá. A mai félvezető-korlátozások, szankciók, kereskedelmi akadályok és katonai bekerítés arra emlékeztetik a kínai népet, hogy a fejlődésük megállítására irányuló régi imperialista törekvés nem tűnt el. A technológiai önellátás ezért nem szűk nacionalizmus, hanem a szuverenitás védelmének kortárs formája.

Kína útját más országok egyszerűen nem másolhatják le. Egy, a munkások és parasztok szövetségében gyökerező forradalomból, valamint egy olyan pártból nőtt ki, amely képes nemzedékeken átívelő tervezésre. Története azonban sürgető kérdést vet fel a Globális Dél számára: lehetséges-e modernizáció szuverenitás nélkül? A külső adósságokkal terhelt, nyersanyagexportra utalt, valamint az adatok, a pénzügyek, a technológia, az energia és a közlekedés feletti ellenőrzéstől megfosztott országok formálisan függetlenek, de megakadályozzák őket abban, hogy saját jövőjüket meghatározzák. Rostow létráját odaadják nekik, de nincsenek fokai, amelyeken felmászhatnának.

A kínai forradalom nem engedélyt kért arra, hogy felmásszon Rostow létráján; saját fejlődési útját kovácsolta ki. Kína modernizációját nem az áruk mennyiségével vagy a milliárdosok számával kell mérni; azt kell vizsgálni, hogy a parasztok felegyenesedve állhatnak-e, hogy a gyermekek tudnak-e olvasni, hogy az emberek hosszabb és egészségesebb életet élnek-e, hogy a technológia társadalmi szükségleteket szolgál-e, hogy védelmet kap-e a természet, és hogy egy nemzet képes-e meghajlás nélkül szembenézni a birodalommal. Kína modernizációja nem utópia; minden egyes probléma megoldása újabb problémákat hozott létre, amelyekkel szembe kell nézni. A kínai modernizáció talán legigazabb próbája éppen az volt, hogy képes-e alkalmazkodni a változó időkhöz és szembenézni az új kihívásokkal. Nem azt állítjuk, hogy a kínai társadalomnak nincsenek problémái, hanem azt, hogy szocialista projektje úgy szerveződik, hogy felismerje az ellentmondásokat, irányt változtasson és küzdjön azok megoldásáért.

Kína modernizációs útja azt mutatja, hogy az elmaradott országok képesek a kapitalista Nyugattól eltérő utat kialakítani, miközben megvédik szuverenitásukat. A tanulság nem az, hogy Kína lemásolható, hanem az, hogy a modernizációhoz olyan politikai szerveződésre van szükség, amely képes a szuverenitást tervezéssé, technológiai kapacitássá, szociális jólétté és kollektív hatalommá alakítani. Ezért számítanak a politikai pártok. Kína útja nem érthető meg teljesen a pártrendszerének, a Kínai Kommunista Párt szerkezetének, valamint a többi párthoz, az államhoz és a társadalomhoz fűződő viszonyának elemzése nélkül. Ha közelebbről szeretnék követni ezt az utat, olvassák kétévente megjelenő folyóiratunkat, a Wenhua Zongheng: A kortárs kínai gondolkodás folyóirata című kiadványt, amely a Global South Academic Forummal (GSAF) együttműködésben jelenik meg.

A GSAF 2026-os konferenciáját október 17–18-án rendezik meg Sanghajban, Pudongban, „A Globális Dél politikai pártjai: kormányzás és modernizáció” címmel. A Globális Dél politikai pártjainak, társadalmi mozgalmainak és tudományos intézményeinek összekapcsolásával a fórum teret teremt a kormányzás és a modernizáció tapasztalatainak összehasonlítására, valamint annak megvitatására, hogyan fordítható le a szuverenitás olyan intézményekre, amelyek képesek tervezésre, fejlesztésre és emancipációra. A kérdés az, hogy a Globális Dél népei képesek-e saját feltételeik szerint meghatározni a modernizációt – nem utánzásként, hanem a függőségen túli jövő kollektív megteremtéseként.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A USS Lincoln „pihenőútja” Thaiföldre: az amerikai neokolonializmus és a femicídium kikötői látogatása

Az a rendszer, amelyben a nőket a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt szisztematikusan a szexmunkába sodorják, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium.

A USS Abraham Lincoln (CVN-72) megérkezése egy „pihenőút” céljából Thaiföldre, mielőtt visszatérne pusztító hadjáratához Nyugat-Ázsia népei ellen, azonnali kihallgatást és ellenállást követel. Számunkra, thai emberek számára, és az amerikai fosztogatás helyszínein élők számára világszerte, ez az USA hidegháborús gyarmati láncainak csörgése a leghűségesebb kutyáján, miközben agressziós háborút folytat Iránban és folyamatban lévő népirtást Palesztinában. Azzal, hogy megengedték a USS Lincoln kikötését, a thai uralkodó elit ismét elősegíti a birodalmi erőszak egy olyan rendszerét, amely messze túlmutat Délkelet-Ázsia határain, egy olyan rendszert, amely a mi esetünkben a szexuális erőszakon és a femicídiumon alapul.

Thaiföld hosszú múltra tekint vissza az USA gyarmati vazallusaként, és ma, 2003 óta „fő nem-NATO szövetségese”. Bár Thaiföld az utóbbi években Kína felé nyitva próbálta egyensúlyozni kapcsolatait, az USA továbbra is jelentős erőforrásokat fektet be a thaiföldi politikai és katonai intézmények feletti befolyásának fenntartásába, stratégiailag létfontosságúnak tekintve a királyságot. A USS Lincoln látogatása tehát megerősíti a folyamatban lévő szövetség fenntartását: kínos emlékeztető a Thaiföldi Királyság uralkodóinak az amerikai katonai ambíciók iránti nyalizós hajlamára. Ez egy olyan hajlam, amelyet a thaiföldi nép, különösen az ország női, akik a legtöbbet szenvedtek az amerikai erőszaktól e kapcsolat során, nem osztanak.

Ez a birodalmi erőszak hosszú történetének folytatása, ahol a női testek szolgáltak fizetőeszközként Thaiföld nyugati kapcsolataiban. A USS Lincoln Thaiföld keleti tengerpartján található kikötőbe fog megérkezni, amelyet az 1960-as és 70-es években az amerikaiak vietnami támadásának elsődleges állomáshelyeként és pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) helyszíneként hoztak létre. Ma Pattaya városa talán a világ legnagyobb szex-turizmusának, birodalmi erőszakának helyszíne, köszönhetően teljes mértékben az amerikai katonák befogadása történelmének. A háborús gépezet az amerikai neokolonializmus strukturális örökségéhez kötődik, egy olyan örökséghez, amely Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás helyszínévé tette, és a nőgyilkos örökségéhez, ahol az állam és a tőke kéz a kézben járva szisztematikusan a nők életét feláldozhatóvá teszi a profit és az USA geopolitikai hegemóniája nevében.

A thaiföldi szuverenitás mítosza

A hivatalos thai történetírás a királyságot ritka délkelet-ázsiai nemzetként ünnepli, amelynek sikerült elkerülnie az európai gyarmatosítás karmait ragyogó uralkodóinak diplomáciai rátermettsége révén. Ez a narratíva azonban elhomályosítja az emberek valóságát. Ahogy a korai marxista thai történészek felismerték, Thaiföld „félgyarmati” állam volt, kezdve az 1855-ös Bowring-szerződéssel, amely joghatóságon kívüliséget biztosított a brit alattvalóknak és a kereskedelmet a gyarmatosítók kezébe monopóliumozta. A szerződést, amelyet ágyúnaszád-diplomácia keretében írtak alá – hasonlóan a Kínával kötött egyenlőtlen szerződésekhez – Sziámot ténylegesen ütközőállammá tette a brit és francia gyarmati érdekek között, így csak névleg szuverén.

„Thaiföld az USA 51. állama”

Az európai hatalmak távozása nem hozott valódi függetlenséget, hanem egyik urat a másikra cserélte. A második világháborút követően az Egyesült Államok vette át a birodalmi pártfogó szerepét, Thaiföldet létfontosságú védőbástyának tekintve a délkelet-ázsiai „kommunista agresszió” ellen. 1950-től kezdve a thaiföldi katonai fasiszta diktatúrák egymásutánja, kezdve Sarit Thanarat 1957-es, amerikai támogatással megszervezett puccsával, engedelmeskedtek Washington irányító hívásának. Az USA több mint 1,5 milliárd dollár katonai és gazdasági segélyt öntött az országba, beágyazva az amerikai érdekektől való függőség rendszerét a thaiföldi hadseregbe, miközben Thaiföld hét amerikai légitámaszpontnak és több százezer katonának adott otthont – elsősorban pihenés és kikapcsolódás céljából – az amerikai agressziós háború során Vietnámban.

A valóságban Thaiföldet nem közvetlen területfoglalással gyarmatosították, hanem gazdasági uralom, katonai jelenlét és politikai alárendeltség révén – a pénzügyi geopolitikai mechanizmusok összetett hálózatán keresztül. Ahogy a Tricontinental megfogalmazta 1969-ben: „Kétségtelen, hogy Thaiföld az egyik leghűségesebb Washington parancsainak végrehajtásában. Ezért kétségtelen, hogy Kittikachorn (Thanon) marsall teljesen őszinte volt, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok Thaiföldet tekintheti az 51. államnak.”

Az amerikai hadsereg prostitúciós ipari komplexuma

A vietnámi agressziós háború Thaiföldet az amerikai hadsereg elsődleges pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) központjává változtatta. A vietnámi emberek meggyilkolása és az ország Agent Orange-dzsel való elárasztása után szabadságon lévő katonákat thaiföldi bázisokra szállították, ahol a patriarchális erőszak és a femicídium intézményesült, mint jutalom és szükségszerűség. Sarit katonai állama például aktívan tervezte ezt nemzeti politikaként. 1959-ben, még a nagyobb csapatösszevonások előtt, 500 amerikai katonát szállítottak át a Nakhon Ratchasimában lévő bázisukról a – akkor még – kis halászfalu, Pattaya, Chonburi helyszínére, egy olyan utazásra, amelyet a helyi hatóságok segítettek elő, és amely gyakorlatilag a falut a katonák R&R helyszínéül jelölte ki. Ezt 1964-ben formalizálták, amikor a thai és az amerikai kormány hivatalos megállapodást írt alá R&R létesítmények biztosításáról a katonák számára, egy olyan egyezményt, amely Pattayát és más területeket hatalmas „szórakoztató” központokká változtatott. 1964 és 1976 között évente körülbelül 700 000 nemzetközi katona érkezett egyhetes tartózkodásra az USA indokínai támadása idején.

A thai nők testét nemzeti erőforrássá változtatták, kizsákmányolva őket a külföldi valuta vonzása és a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében. Cynthia Enloe a Banánok, strandok és bázisok (1990) című művében ezt írja: ez a birodalmiság, a kapitalizmus és a patriarchátus logikája: a női test a tőkefelhalmozás eszközévé válik, és az állam elősegíti ezt a kivonást. Thaiföld szexipara egy nyilvános, intézményesített kizsákmányolási rendszert alkot, amelyet az állam legitimál, és amelyet a nemzetközi, különösen amerikai kereslet táplál a női munkaerő állandó utánpótlása iránt. Mind a fizetetlen (reproduktív) munka, mint a takarítók, szakácsok, szobalányok stb., mind a hiperkizsákmányoló szexuális munka terén.

Ma Pattaya városát a szexuális kereskedelem állandó övezeteivé alakították, amelyek a katonai személyzeten túlmutató nemzetközi szex-turizmust szolgálják. Gazdasági szempontból: az amerikai katonák olyan keresletet teremtettek, amely ösztönözte a szex „vállalkozókat” (kitartókat és emberkereskedőket) tevékenységük „profi” szintre emelésére. Miután 1975-ben (a militáns baloldali szervezők – diákok, parasztok és a thaiföldi munkásosztály – bátor munkájának köszönhetően) kiűzték az amerikai katonai bázist Chonburiból, ezek a kerületek megtartották a szex-turistákat vonzó infrastruktúrát és hírnevet, fenntartva egy ördögi kört. A volt bázisok körüli teljes területet ma luxus tengerparti szállodák foglalják el, mind külföldieknek forgalmazva, és mint az USS Lincoln esetében is látjuk, még mindig otthont adnak a nyugati imperialista hadseregnek, mint helyszínnek a nőink kizsákmányolására.

Az olyan osztálykollaboránsok, mint Pattaya polgármestere, Poramet Ngampichet, azt mondták, a város készen áll az amerikai katonai személyzet fogadására, akik hosszú agresszív bevetésük után pihenni és időt kívánnak eltölteni az üdülővárosban.

Délkelet-Ázsiában a szexuális erőszak ingadozásai kéz a kézben jártak az amerikai katonai jelenléttel. Ez mindig is a szexuális ellátási láncok szervezett iparága volt, amely a katonai keresletet elégítette ki. Végső soron a nők viselik ennek a birodalmi patriarchális erőszaknak a legnyersebb csapását. Ugyanazok a feltételek, amelyek lehetővé tették az olyan hálózatok működését, mint Epsteinéi – az áldozatok kiszolgáltatottsága, a hatalmi struktúrák bűnrészessége és a női testek áruvá tétele – tükröződnek azokban a strukturális feltételekben, amelyek Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás globális célpontjává tették.

Femicídium: a strukturális nemi erőszak végső következménye

A femicídium túlmutat az egyéni gyilkosságokon, és magában foglal minden olyan strukturális feltételt, amely a nők életét eldobhatónak minősíti, csökkenti életesélyeiket és szisztematikus erőszaknak veti alá őket. Az a rendszer, amelyben a nőket szisztematikusan a szexmunkába sodorják a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt, ahol az állam elősegíti és profitál a kizsákmányolásukból, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium. Ez a nők fizikai és pszichológiai integritásának, autonómiájának és maguknak az életének szisztematikus feláldozása imperialista célok érdekében.

Thaiföld nőit nemcsak a szex-turizmus profitja miatt zsákmányolják ki, hanem azért is, hogy fenntartsák azt a geopolitikai szövetséget, amely Thaiföldet az imperialista háborúk állomáshelyévé teszi. A politikai stabilitás, amelyet az USA Thaiföldön fenn kíván tartani, részben azokon a gazdasági feltételeken alapul, amelyek a nőket továbbra is a szexuális kizsákmányolásban tartják. Ezek a politikai fenntartó rendszerek magukban foglalják az antikommunista halálosztagokat, a függő katonai kapcsolatok fenntartását, a gazdasági szuverenitás tilalmát és a határozottan antikommunista vezetés biztosítását. Amíg a turizmusfüggő gazdaságok megkövetelik a külföldi patriarchális fogyasztók folyamatos áramlását, és amíg az állam előnyben részesíti a tőkefelhalmozást a nők élethez való jogával szemben, addig Thaiföld női viselik az USA-Thaiföld szövetség emberi költségeit.

A hiper-szexualizáció tartós kultúrája

A közösségi médiában 5000 amerikai katona thaiföldi érkezését komikus poénként kezelik az amerikaiak számára. Ez felfedi, milyen mélyen gyökerezik a thaiföldi nők hiper-szexualizációja és testünk szisztematikus kizsákmányolása a férfi tudatban. Néhány hozzászólás: „Nagy fizetős nap ezeknek a lányoknak, talán megtalálják a férjüket”, „Több tonnányi sperma érkezik” és „Egyenesen Bangcockba; minden katona szex-izgulva várja a szex-gyakorlatokat” (szójáték: sexcited és sexercises – a szerk.). Ezek a kijelentések az amerikai katonák által hátrahagyott attitűdök összegzései. Ezek az érzelmek közvetlen leszármazottai annak az amerikai kultúrának, amely az ázsiai nőket hiper-szexualizáltként és engedelmesként ábrázolta az USA katonai agressziójának korszaka óta a régióban.

A thaiföldi nők kizsákmányolását szórakoztatónak tekintik, egy katonai kikötői látogatás eredményének. Ennek a kultúrának a létezése és fenntartása feltárja a neokoloniális rendszert, amely szisztematikusan áruvá tette a nőket a birodalom élvezete és profitja érdekében.

A USS Lincoln a folytatás

A USS Lincoln Thaiföldre érkezése csak a legújabb állomása egy olyan kapcsolatnak, amelyet birodalmi uralom formált és a thaiföldi nők szisztematikus kizsákmányolása tart fenn. Az USA aktívan és tudatosan hozta létre és alakította ki a szexuális erőszak gazdaságát, amely ma a thai társadalmi-gazdasági rendszer állandó jellemzőjeként maradt fenn. Amikor a hajó kiköt, annak a hidegháborús győzelmének gyümölcsét élvezi, jelezve a thai-amerikai kapcsolatok által lehetővé tett folyamatos strukturális femicídium folytonosságát.

Látnunk kell a nőket Pattayában, Nakhon Ratchasimában, Nakhon Phanomban, Takhliban, Ubon Ratchathaniban, Udon Thaniban és Thaiföld-szerte olyan egyénekként, akik a globális kapitalizmus, a birodalmi örökség és a patriarchális erőszak legnyersebb formájának elnyomó hálójába gabalyodtak. A megoldás nem a nyugat által vezetett emberkereskedelem-ellenes beavatkozások, amelyek tovább fosztják meg a thai nőket a hatalomtól, hanem azoknak a gazdasági és politikai berendezkedéseknek a forradalmi átalakítása, amelyek eleve nyereségessé tették a kizsákmányolásunkat.

A USS Lincoln látogatását a legélesebb ellenállással kell fogadni, a történelemtől kezdve, amelyet képvisel, egészen a jövőig, amelyet előrevetít. Amíg a szexuális kizsákmányolást előállító strukturális feltételeket nem számolják fel, addig minden kikötői látogatás erőszakot jelent földjeinken és testünkön.

Írta: Benyasiri Eimviriyapong szerkesztő, fordító és propagandista a Dindengnél, egy folyóirat- és kiadói kollektívánál, amely Thaiföld félfeudális, félkapitalista és félgyarmati valóságát igyekszik megfejteni. Szakmai fókusza az ökológia, az államhatalom és a forradalmi feminista politika mindennapi életben való alkalmazása.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Miért fontosak még mindig a szakszervezetek?

A brit munkásmozgalom úgy tűnik, néha több időt tölt a múlt dicsőséges vereségeinek megemlékezésével, mint a változásért folytatott küzdelemmel. De ennek nem kell így lennie – írja Judy Cox

A szakszervezetek rendkívül fontosak az elnyomás, a klímaváltozás és az egyenlőtlenség elleni ellenállás kiépítésében.

De a brit munkásmozgalom néha úgy tűnik, több időt tölt a múlt dicsőséges vereségeinek megünneplésével, mint a mai küzdelmek támogatásával.

A vendéglátó- és kiskereskedelmi dolgozók kevésbé valószínű, hogy szakszervezethez csatlakoznak, mint a múlt bányászai, vasutasai és mérnökei, akik számára a szakszervezeti szerveződés a munkásélet része volt.

És a múltbéli szakszervezeti harcosság iránti nosztalgia túl gyakran mentségül szolgál a mai szakszervezeti vezetők passzivitására.

A kapitalizmus folyamatosan átalakítja életmódunkat. Azok a munkák, amelyek generációkon át formálták a munkásosztály közösségeit, megsemmisülnek, és új típusú foglalkoztatás jelenik meg, amelyek más készségeket igényelnek.

De minden munkásban közös egy dolog – a kollektív szerveződés az egyetlen hatalom, amivel rendelkeznek.

A mozgalom története során voltak olyan időszakok, amikor a küzdelem hanyatlását az ellenállás kitörései követték, gyakran bevonva olyan munkáscsoportokat is, amelyek korábban nem voltak szakszervezetiek. Ezek túlléptek a gazdasági követeléseken, és elkezdték felvetni a rendszerváltás kérdését.

Az 1799-es Kombinációs Törvény bűncselekménnyé nyilvánította a „munkások jogellenes egyesüléseit”. A törvény 1824-ig a földalattiba szorította a szakszervezetiséget, amikor a szakszervezeteket legalizálták, de súlyosan korlátozták.

A kézművesek kizárták a kevésbé képzett munkásokat céheikből. De nem tudták visszatartani az árugyártás új módszereit.

Az 1830-as években a munkások szakítottak a kézműves modellel, és különböző szakszervezetekben szerveződtek. Az 1834-ben létrehozott Grand National Consolidated Trades Union szervezte a szakképzetlen és a női munkásokat is.

Az 1842-es első brit általános sztrájk nemcsak a bércsökkentés ellen harcolt, hanem nagyobb demokráciát is követelt.

A sztrájkolókra hatással volt a Chartista mozgalom a demokratikus jogokért.

Ezen általános szakszervezetek és politikai sztrájkok ellenére az első szocialisták közül sokan elutasították a sztrájkokat, mint túl szűk látókörűeket.

Karl Marx és Frederick Engels radikálisan eltérő megközelítést dolgozott ki.

Ünnepelték a munkások erejét, akiknek „tiltakozniuk kell bérük minden csökkentése ellen, mert úgy érzik, ki kell mondaniuk, hogy ők mint emberek nem hajlanak meg a gazdasági és társadalmi körülmények előtt, hanem ezeknek a körülményeknek kell meghajolniuk előttük, mint emberek előtt.”

A sztrájkolás megkérdőjelezte a tőkések jogát, hogy a munkások kizsákmányolásával profitot termeljenek, és a munkások közötti versenyt egységgel váltotta fel.

A chartizmus veresége után a szakszervezeti mozgalom méretében és társadalmi súlyában növekedett, de egyre intézményesültebbé vált, és a szakképzett munkásokra, illetve kézművesekre összpontosított.

A szakszervezeti vezetők egyre inkább különálló társadalmi csoportként viselkedtek, akik érdekei nem azonosak tagjaikéval. Szerepük a munkások és a főnökök közötti tárgyalás, valamint a sztrájkok ellenőrzésük alatt tartása volt.

Engels bírálta azokat a szakszervezeti vezetőket, akik csak a szakképzett munkásokat szervezték, és a viktoriánus tekintélyelvűséget tisztelték. Ezen önelégült szakszervezeti vezetőket egy teljesen váratlan oldalról érte kihívás – fiatal, munkásosztálybeli, ír származású nőktől.

1888-ban a kelet-londoni Bryant and May gyufagyárban dolgozó nők kiléptek a munkából. Ezeket a nőket a régi szakszervezet szempontjából jelentéktelennek tartották – de ők létrehozták saját sztrájkbizottságukat, és kivívták követeléseiket.

Példájuk másokat is inspirált. Egy évvel később férjeik, testvéreik és unokatestvéreik sztrájkot szerveztek a londoni dokkokban. A dokkmunkásoknak minden reggel meg kellett küzdeniük egymással az alkalmi munkákért.

De Engels ünnepelte, ahogy a dokkmunkások, „egy sérült embertömeg”, egyesítettek 100 000 munkást, és „félelmet kelthettek a hatalmas dokktársaságok szívében”.

Öt hét után a munkások kivívták „a dokkmunkások hatpennysét” – egy minimálbért – és javított munkakörülményeket.

A legfontosabb, hogy más, szakszervezet nélküli munkásokat is sztrájkra inspiráltak egy olyan mozgalomban, amely Új Szakszervezetiség (New Unionism) néven vált ismertté.

Az új szakszervezeteket forradalmárok vezették, köztük Eleanor Marx. Szinte minden olyan munkást befogadtak, akiket a régi céhes szakszervezetek kizártak, és harcos stratégiákat alkalmaztak.

Az 1880-as években alakult új szakszervezetek – köztük az Unite elődje, valamint a General and Municipal és a Boilermakers szakszervezet (GMB) – ma is milliós tömegeket szerveznek.

De a mozgalmat a munkaadók ellentámadása összetörte.

Robert Tressell, aki 1911-ben halt meg, A rongyosnadrágú filantrópok (The Ragged Trousered Philanthropists) című regényében panaszkodott a munkások közönyéről.

De mire a regény megjelent, a munkáslázadás új hulláma söpört végig Nagy-Britannián.

Ahogy Ralph Darlington történész írja, az 1910–14-es Nagy Nyugtalanság (Great Unrest) a brit történelem egyik legtartósabb, legdrámaibb és legerőszakosabb ipari harcosságának kitörése volt.

A lázadást szakképzetlen és félig képzett munkások vezették, akik korábban nem voltak szakszervezetiek, és a szakszervezeti vezetőktől függetlenül cselekedtek. Ezeket az „inszurrekcionista sztrájkokat” fiatal munkások, férfiak és nők egyaránt hajtották előre, akik megtagadták, hogy kalapot emeljenek a főnökök előtt.

A szakszervezeti tagság 2,5 millióról 1910-ben több mint 4 millióra emelkedett 1914-re. A mozgalmat csak az első világháború kitörése csillapította le.

Minden ipari béke és mérsékelt szakszervezeti politika időszaka magában hordozza a küzdelem következő fordulóját. És minden olyan munkáscsoport számára, akiknek iparágát felszámolják, a gazdaság új ágazataiban dolgozó munkások kénytelenek megszerveződni.

Az 1950-es és 1960-as évek gazdasági fellendülésében új iparágak fejlődtek. Kialakultak a hivatalos szakszervezeti vezetőktől független, üzemi bizottságokra (shop stewards) – a tagoknak felelős üzemi képviselőkre – épülő informális akciók és üzemi harcosság hagyományai.

Új munkáscsoportok, különösen a bevándorló és női munkások csatlakoztak a küzdelemhez – magukkal hozva saját követeléseiket a méltóságért és egyenlőségért.

Az 1970-es évek elején egy konzervatív kormány háborút próbált indítani e szervezett munkásosztály ellen. Ez a munkásosztály harcos taktikákat alkalmazó lázadását váltotta ki – informális sztrájkok, illegális szolidaritási akciók és foglalások formájában.

1971 júliusában a felső-clyde-i hajóépítők (Upper Clyde Shipbuilders) megszállták hajógyárukat, hogy megakadályozzák annak bezárását. Több százezer munkás sztrájkolt támogatásukra, és a foglalások hulláma terjedt el, bevonva mind a szervezett, mind a szervezetlen munkásokat.

A hajóépítők megalázó visszavonulásra kényszerítették a kormányt.

Az 1880-as évek dokkmunkásai által alapított hagyományok közel száz évvel később is éltek. A londoni dokkmunkások közül sokan húszas éveik elején jártak, amikor 1972 júliusában csatlakoztak a kormány elleni lázadáshoz.

Öt dokkmunkást börtönöztek be a Pentonville börtönben, amiért sztrájkőrséget szerveztek a helyükre bevont szakszervezeten kívüli munkaerő ellen.

Órákon belül a dokkmunkások lezárták a nagyobb kikötőket. A szolidaritási sztrájkok pedig kiterjedtek a gépiparra, a kohászatra, a közlekedésre, az önkormányzatokra és Európa egyik legnagyobb munkahelyére – a Heathrow repülőtérre.

Mintegy 250 000 munkás sztrájkolt. A bebörtönzésük után öt nappal a Pentonville-ötöket szabadon engedték.

A múlt nagy munkásosztálybeli lázadásai mindig új munkáscsoportokat vontak be, akiknek alig volt tudatuk saját erejükről, mielőtt belevetették magukat az akcióba.

Az egészségügyben és az oktatásban egykor tisztességes állások proletarizálódtak, ami szakszervezeti szerveződést és sztrájkokat váltott ki. Hatalmas számú munkás dolgozik a Heathrow és Gatwick repülőtereken, kórházakban, elosztóközpontokban és call centerekben.

Bármely sztrájk a hőhullámban való munkakörülményekért vagy a bérek helyreállításáért szolidaritást nyer és másokat is inspirál.

A mai gyufáslányok talán a Tesco-nál dolgozó 345 000 ember között találhatók meg. A mai dokkmunkások talán Deliveroo-kerékpárokat hajtanak vagy teherszállító teherautókat vezetnek.

Amikor a szakszervezeti tagok csatlakoznak a rasszizmus és más társadalmi mozgalmak elleni kampányokhoz, számokat és társadalmi súlyt hoznak magukkal. A politikai aktivizmus pedig elkezdheti a szakszervezeteket erős, politikai intézményekké alakítani, amelyek képesek visszaverni a főnököket és kihívni saját vezetőiket.

A szakszervezeti vezetők támogathatnak progresszív ügyeket, ami ajtókat nyit a tagok tüntetésekre való megnyeréséhez. De a szocialisták számára a kulcskérdés az, hogyan építsünk támogatást a radikális eszmék számára a szakszervezetek bázisán.

Az utóbbi időben kezdünk példákat látni arra, hogy munkások Palesztina támogatására szerveznek akciókat.

Tavaly szeptemberben Olaszországot egy 24 órás általános sztrájk rázta meg, amelyben félmillió ember vett részt. Követelték Olaszország genocídiumban való részvételének beszüntetését. Kikötőket zártak le Genovában, Triesztben, Velencében, Livornóban és Salernóban.

A munkásoknak hatalmukban áll megbénítani a termelést egész Olaszországban, és leállítani a fegyverek Izraelbe irányuló áramlását. Ez az a szakszervezetiség, amiért küzdenünk kell.

forrás: Socialist Worker

Mi volt a feudalizmus, és hogyan döntötték meg?

A parasztok és a városi szegények szerte Európában felkeléseket robbantottak ki, köztük az 1381-es angliai parasztfelkelést, ahogy kezdték elutasítani a vallási dogmákat.

Több száz éven át a feudalizmus volt meghatározó Európában. Ezt az időszakot olyan felkelések és lázadások jellemezték, amelyekre ma is emlékezünk és ünnepeljük. De mi volt a feudalizmus, és mi lett a sorsa?

A 10. században a társadalom falvakból állt. Az emberek általában elcserélték a megtermelt árukat.

A parasztcsaládok műveltek egy földdarabot, de emellett ingyen munkát is kellett végezniük uruk birtokán. Az egyház is elvett 10 százalékot a parasztok terméséből egy tizednek nevezett adó formájában.

Az élet megpróbáltató volt. A parasztok apró, fagyos házakban éltek, és ha a termés elpusztult, éhínséggel néztek szembe. Kisebb bűnökért is megkínozhatták őket, például forró vízzel leforrázták.

A parasztok jobbágyként uruk földjéhez voltak kötve, így munkájuk eltulajdonítása leplezetlen volt.

Az urakat a személyes fogyasztás – az életmódjuk fenntartásához szükséges kiadások – vezérelték. Nem volt versenykényszer, hogy a termelékenység növelése érdekében beruházzanak.

A feudális társadalom azonban nem volt mozdulatlan. A 10. és 14. század között a mezőgazdaság fejlődése – a vetésforgó és a trágyázás – termelésnövekedéshez vezetett.

Az arisztokrácia igénye a luxustermékek – például kerámia, üveg, ruházat és bor – iránt új iparágakat hozott létre.

A 13. századra egyre többen élhettek meg a földön megtermelt többletből. Városok nőttek, és az árutermelés központjaivá váltak, ahol eladásra termeltek.

Ezek a feltörekvő iparágak olyan munkásokat igényeltek, akik bérért dolgoztak, és akiket a piac igényei szerint fel lehetett venni és el lehetett bocsátani.

Ezek a változások a 14. század elején az osztályok közötti erőviszonyok eltolódásához vezettek.

Ezt hatalmas mértékben fokozta a fekete halál járvány, amely a lakosság mintegy felét elpusztította.

Ekkorra az angol lakosság akár fele is részt vett valamilyen bérjellegű munkában.

A 14. és 16. század között a feudalizmus hosszú válságban volt. A mezőgazdasági termelés nőtt, de nem tartott lépést az arisztokrácia igényeivel. A 16. századra a népesség kiheverte a fekete halált, és újra növekedni kezdett.

A parasztok és a városi szegények kezdték elutasítani azokat a vallási dogmákat, amelyek igazolták az egyenlőtlenséget. Felkeléseket robbantottak ki szerte Európában, köztük az 1381-es angliai parasztfelkelést. Az urak a legnagyobb brutalitással védték hatalmukat, további korlátozásokat vezetve be a parasztok számára.

Az egyetlen elérhető megoldás a válságra a termelési módszerek továbbfejlesztése volt. Egyre több mezőgazdasági terméket értékesítettek a piacon. A tőkés vonalak mentén szervezett termelés olyan iparágakban fejlődött ki, mint a nyomdászat, papírgyártás és szénbányászat.

Ezek az iparágak olyan munkaerőt igényeltek, amely bértől függött. A parasztokat elűzték földjeikről, anyagilag ellehetetlenítették őket, vagy ők maguk hagyták el földjüket.

A tőkések hatalmukat és vagyonukat a feudális társadalmon belül fejlesztették ki. Ezek a fokozatos változások a társadalom legszegényebb rétegeinek újabb küzdelmeit inspirálták.

Az egyik legjelentősebb az 1525-ös német parasztháború volt. Ezek a felkelések megkérdőjelezték a királyok és püspökök jogait, de nem voltak képesek egy másfajta társadalmat létrehozni.

Az uralkodó osztályok megosztottak voltak azok között, akik mindenáron ragaszkodni akartak régi kiváltságaikhoz, és azok között, akik korlátozott változást akartak.

A 17. században a kontinenst sorozatos szörnyű háborúk sújtották. A harmincéves háborúban (1618–1648) mintegy nyolcmillióan haltak meg Közép-Európában.

Míg a fennálló rend Európa nagy részén győzedelmeskedett, addig Hollandia és Anglia kitört a régi társadalomból.

A hollandiai lázadók lerázták a Spanyol Birodalmat, és a tőkés termelési módszereken alapuló köztársaságot hoztak létre. Az angol forradalom 1646-ban eltörölte a feudális birtoklási formákat, majd 1649-ben kivégezte I. Károly királyt.

A kapitalizmust gátló feudális struktúrákat áttörték – bár Oroszországban a jobbágyság 1861-ig fennmaradt.

További forradalmakra volt szükség, a 18. századi Amerikában és Franciaországban, hogy a feudalizmust végleg megdöntsék.

forrás: Socialist Worker

Milyen hatalma van az elnyomottaknak?

Néhányan azt mondják, hogy a marxizmus csak a munkásosztályról szól, de akkor hová kerülnek más elnyomott csoportok küzdelmei?

A marxizmust gyakran kritizálják amiatt, hogy a munkásosztályra összpontosít, és figyelmen kívül hagyja azon csoportok küzdelmeit, amelyek kizáródnak a bérből élő munkavégzésből.

A szocialisták azonban mindig is ünnepelték az elnyomottak felkeléseit. Karl Marxot is Spartacus inspirálta, aki rabszolgákat szervezett a Római Birodalom ellen.

Még alapvetőbb, hogy a sajátos elnyomással szembesülők – rabszolgák, gyarmatosítottak, nők, LMBTQ+-emberek, rasszizált csoportok – felkelései mindig is részei voltak a munkásosztály küzdelmeinek.

A fizetett foglalkoztatásban állók és a gyarmatosítottként vagy rasszizált csoportokként elnyomottak közötti szolidaritás mindig is nyilvánvaló volt. Ezt azonban megkérdőjelezték a rasszizmus és az imperializmus támogatásának erői.

Az elnyomottak maguk is vitatták ezt. Frantz Fanon A föld rabjai és az Új nemzedék című művében amellett érvelt, hogy a gyarmatosított országokban élő munkásosztály hasznot húzott a fennálló hierarchiákból.

Fanon az algériai városi munkásokat „elkényeztetett társadalmi rétegnek” nevezte. Azt állította, hogy a városi munkások szövetkeztek a középosztállyal, akik le akarták váltani a gyarmati uralkodókat, de a rendszerszintű egyenlőtlenségeket érintetlenül kívánták hagyni.

Fanon a vidéki parasztságot tekintette az egyetlen forradalmi osztálynak, mert annak „nincs vesztenivalója, és mindent nyerhet”.

Más aktivisták is hasonló nézeteket vallottak. Szerintük a biztos, tisztességesen fizetett állásban lévők azonosulni fognak a rendszerrel, mert anyagi hasznuk származik belőle.

Olyan stratégiákat dolgoznak ki, amelyek a bizonytalan munkaviszonyban vagy az informális gazdaságban dolgozókra, a migráns munkavállalókra és a munkához hozzáférni nem tudókra összpontosítanak – akikről úgy vélik, hogy nagyobb valószínűséggel vezeti őket a kétségbeesés a visszavágásra.

De a nélkülözés önmagában nem okoz forradalmat. A szenvedés inkább demoralizálhatja az embereket. Azok, akiknek a túlélésért kell küzdeniük, nem mindig tudják kialakítani a kollektív erő tudatát.

Az ellenállás attól a reménytől függ, hogy a dolgok másként is lehetnek. A tartós ellenálláshoz pedig szervezettségre és összefüggő, közös célokra van szükség.

Nincs olyan, hogy „alsó osztály”, amely elkülönülten élne és dolgozna a munkásosztály egészétől. A bizonytalan munkakörülmények között dolgozók többsége olyan családokban és közösségekben él, ahol a biztosabb munkahelyen dolgozók is jelen vannak. Sokan életük során különböző típusú munkákat végeznek.

A közelmúltbeli indiai Csótány-lázadás (Cockroach rebellion) megmutatta, hogy a szegények áldozatokat hoznak, hogy gyermekeiket főiskolára küldjék, hogy szakemberekké váljanak.

A mainstream történetírás gyakran figyelmen kívül hagyja a rabszolgák erejét. A rabszolgafelkelések azonban ugyanúgy formálták a történelmet, mint a 18. századi tőkés forradalmak.

Az 1791-es haiti forradalom meghatározó pillanat volt a történelemben – írja Susan Buck Morss történész.

A filozófus Georg Hegel a szabadságról alkotott nézeteit abban az időben fejlesztette ki, amikor Haiti rabszolgái a „Szabadság vagy halál” jelszava alatt demonstrálták forradalmi cselekvőképességüket.

A forradalmárok 1804-ben kikiáltották függetlenségüket Franciaországtól. Hegel nagy műve, A szellem fenomenológiája 1807-ben jelent meg.

Ebben szerepel Hegel elemzése az úr-szolga dialektikáról. Hegel úgy vélte, hogy a rabszolgák munkájuk során tudatosíthatják munkájuk erejét. A magasabb tudatosságot a rabszolgák érik el, nem az urak.

Hegel dialektikája ihlette a radikális gondolkodókat, és központi szerepet kapott a marxista elméletben.

A „munkásosztály” nem korlátozódik a gyárakban dolgozókra. Magában foglal mindenkit, aki alkalmi munkákból és a gazdagok kiszolgálásából él.

És amikor a munkások sztrájkolnak, az minden munkás és elnyomott önbizalmát növeli, hogy többet követeljenek.

Az elnyomottak felkelései képesek megváltoztatni a történelmet – kivívni a szabadságot, a polgári jogokat és az elismerést.

Az ilyen felkelések inspirálhatják a munkásokat az ellenállásra – de a legnagyobb hatalmunk a munkahelyeken van. Forradalom lehetetlen az elnyomás elleni felkelések nélkül. De sikerük attól függ, hogy a munkások képesek-e megdönteni és lecserélni az egész rendszert.

forrás: Socialist Worker

A rasszizmus több, mint a fehér felsőbbrendűség

A „fehér felsőbbrendűség” kifejezés helyesnek tűnhet, de azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered

Jason Arday professzor halálba üldözése felszínre hozta a rasszizmus mélységét Britanniában.

Ez túlmutat az utcai erőszakon, és magában foglalja az újságok által egy fekete akadémikus ellen folytatott tartós diszkriminációs kampányt is.

Ezt nem meglepő módon a „fehér felsőbbrendűség” példájaként írták le.

Az európai civilizáció nevében elkövetett borzalmakat nézve a „fehér felsőbbrendűség” megfelelő kifejezésnek tűnhet.

De korlátozott abban, hogy megmagyarázza vagy segítsen szembenézni a rasszizmussal. Azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered, és sajátosan európai jelenség.

A rasszizmus, ahogyan mi ismerjük, először a rabszolgaság igazolásaként fejlődött ki. De ez nem volt egységesen elfogadott.

A „fehér felsőbbrendűség” fogalmának addig nem volt értelme. Még 1683-ban is az európai államokat egy oszmán-török hadsereg fenyegette, amely ostrom alá vette Bécset, a Német-római Birodalom akkori fővárosát.

A „fehér” emberek fogalma még nem létezett. Amerika első gyarmatosítói „európaiakként” vagy „keresztényekként” határozták meg magukat.

A rabszolgakereskedelem tapasztalata vezetett a „fehér” és „fekete” fogalmának kialakulásához. A kereskedelem azért indult, mert kényelmes volt fekete embereket rabszolgává tenni, nem azért, mert természetüknél fogva alsóbbrendűnek tekintették őket.

Gyakran volt egység a fekete és fehér szegények között. Egy sor konfliktus volt az, ami arra ösztönözte az ültetvényeseket, hogy éles különbséget tegyenek fehér és fekete között.

Például Nathaniel Bacon 1676-os lázadása a brit amerikai Virginia gyarmaton „szabadságot hirdetett minden szolgának és négertől származónak”.

A lázadás leverését követő évtizedekben törvények sorozatát hozták, amelyek megfosztották jogaitól a szabad fekete és kevert származású embereket, és a rabszolgaságot kizárólag feketékre alkalmazták és örökletes jellegűvé tették.

Még 1768-ban, a rabszolgakereskedelem brit uralmának csúcsán egy londoni bíró panaszkodott, hogy amint a rabszolgák megérkeztek Britanniába, „egy szintre helyezik magukat a többi szolgával, megrészegülnek a szabadságtól”.

Legrosszabbnak azt nevezte, hogy ha Londonba szöknek, a londoni fehér „csőcselék” melléjük áll, ami a rabszolgavadászok számára „nemcsak nehézzé, de veszélyessé is” teszi az újbóli elfogásukat.

A kapitalizmus megjelenése brutális volt, beleértve Amerika népirtó meghódítását és milliók rabszolgasorba taszítását Afrikában. Őket sújtotta a legnagyobb csapás.

De Nagy-Britannia írországi gyarmati megszállása, a parasztok földjeikről való elűzése és a korai gyárak gyilkos körülményei nem nyújtottak vigaszt a fehér szegényeknek.

És minden fehér ember nem volt egyenlő.

Például az 1920-as években az USA bevándorlási korlátozásokat vezetett be, hogy megállítsa a kínaiak, de egyúttal az „alpesi, mediterrán és szemita” népek beáramlását is. Ezeket a nordikus és angolszász fajoknál alsóbbrendű fehérekként tekintették.

Kenneth Roberts, egy utálatos bevándorlásellenes újságíró 1922-ben azt írta, hogy a bevándorlást meg kell állítani, hogy elkerüljük „egy hibrid fajta kialakulását, amely olyan értéktelen és haszontalan, mint Közép-Amerika és Délkelet-Európa semmirekellő korcsai”.

Az efféle nyílt rasszizmust nehezebbé vált igazolni a második világháború náci borzalmai után. De a rasszizmus elleni küzdelem folytatódik, sőt egyre intenzívebbé válik.

Ha a problémát minden fehér embernek a többiekkel szembeni ellentéteként látjuk, akkor a megoldást a fekete arcok magas pozíciókba kerülésében kereshetjük.

Nagy-Britanniában etnikai kisebbségekből származó vezetők siralmas sora emelkedett a csúcsra. Olyanok, mint Suella Braverman, Rishi Sunak, Priti Patel és Shabana Mahmood aktívan ösztönözték az elnyomást.

A közelmúltbeli küzdelmek akkor voltak a legsikeresebbek, amikor a munkásosztálybeli embereket összehozták.

A Black Lives Matter mozgalom akkor volt a legerősebb mind az USA-ban, mind Ngay-Britanniában, amikor kibővült a rasszizmus okainak vizsgálatával, és a tömegtüntetéseken fehérek és feketék egyaránt részt vettek.

A Palesztina-mozgalom megmutatta, hogy amikor az emberek önállóságra és önbizalomra tesznek szert, a nyugati országokban korábban elszigeteltnek érző kisebbségek vezető szerepet vállalhatnak.

A világban több forradalmi felkelésre is számíthatunk, legyen az Egyiptomban, Indiában, Kenyában vagy Bolíviában.

De ezeknek az országoknak mind megvannak a maguk uralkodó osztályai. A hétköznapi emberek nem számíthatnak egyetlen gazdag rétegre sem.

forrás: Socialist Worker

Fidel Castro magáévá tette Afrika harcát

Fidel Castro születésének századik évfordulója fontos alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon a tartós kapcsolaton, amelyet Afrikával kialakított, és azon szolidaritáson, amelyet Kuba az afrikai felszabadítási mozgalmaknak és a függetlenné vált államoknak nyújtott.

Amílcar Cabral, Afrika egyik legjelentősebb gyarmatellenes vezetője és Fidel Castro együtt az 1966-os havannai Tricontinental Konferencián, amely a gyarmatosítással és imperializmussal szembeni ellenállás közös céljaira, valamint a gyarmati nemzeti határokon átívelő szövetség létrehozására összpontosított.

2026. augusztus 13-án a világ megemlékezett Fidel Castro születésének századik évfordulójáról, arról az emberről, aki nemcsak az 1959-es kubai forradalmat vezette és a szocialista államot építette, hanem Afrika 20. századi felszabadítási történelmének egyik kulcsszereplőjévé is vált. Az évforduló Kuba számára nehéz időszakban érkezett. Súlyos gazdasági válság, olajhiány és az amerikai szankciórendszer szigorodása jellemzi ezt az időszakot. De Kuba még ezen súly alatt is áll. És Afrika-szerte Fidelre nem mint a hidegháború távoli alakjára emlékeznek, hanem mint forradalmi internacionalistára, akinek neve belevésődött a kontinens saját felszabadítási történetébe.

Ez az örökség teljesen megérdemelt. Castro forradalma 1959-ben győzött, éppen amikor Afrika belépett a dekolonizáció legdöntőbb évtizedébe. Ekkor még csak Ghána és Guinea állt független szubszaharai államként. Tíz éven belül a kontinens politikai térképe teljesen átalakult. Kuba, egy kis sziget az Egyesült Államoktól kilencven mérföldre, úgy döntött, hogy saját küzdelmét ezzel a kontinentális ébredéssel összefonódva látja.

Castro 1975-ben így fogalmazott, leírva Kuba afrikai származását és a történelem által rájuk rótt adósságot – az ő szavaival élve: egy ígéretet.

„Afrikai vér folyik szabadon ereinkben. Őseink közül sokan rabszolgaként érkeztek Afrikából erre a földre. Rabszolgaként sokat küzdöttek. Harcoltak Kuba felszabadító hadseregének tagjaiként. Testvérei vagyunk Afrika népének, és készek vagyunk harcolni értük.”

Ezt követően hat évtizeden át orvosok, tanárok, katonák, mérnökök és politikai káderek ezrei érkeztek egy kontinensre, amely több ezer kilométerre volt otthonuktól.

Ignacio Ramonet-nek adott interjújában Fidel Castro elmélkedett Kuba más elnyomott nemzetek iránti kötelezettségvállalásairól, beleértve az afrikai függetlenségi harcokat is.

„Kuba hősi szolidaritását afrikai testvérnépeinkkel kellőképpen elismerték. Forradalmi történelmünknek ez a dicsőséges lapja megérdemli, hogy ismertté váljon, még ha csak azért is, hogy bátorítsa a százezernyi internacionalista harcos férfit és nőt, meg kell írni, példaként a jelen és jövő generációi számára, és véleményem szerint az emberek nem ismerik kellőképpen Európa imperialista és neokolonialista fosztogatásának és kifosztásának történetét Afrikában, természetesen az Egyesült Államok és a NATO teljes támogatásával.”

Szolidaritás Afrika felszabadítási harcával

Kubai orvosok 1963-ban érkeztek Algériába – ez egy fontos részlet, amely kiegészíti a kubai internacionalizmusról alkotott, elsősorban katonai központú képet. Kezdettől fogva Kuba afrikai szerepvállalása magában foglalta az orvostudományt, az oktatást és a technikai segítségnyújtást is. De a kongói válság, és különösen Patrice Lumumba meggyilkolása döntő pillanat volt a kubai forradalmi internacionalizmus fejlődésében.

1960 szeptemberében, az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén Fidel Castro elítélte a gyarmati érdekek tartós befolyását Kongóban, és határozottan kiállt Lumumba mellett.

„A gyarmati érdek keze egyértelműen és láthatóan jelen volt Kongóban, ezért véleményünk az, hogy a gyarmati érdekeket részesítették előnyben, és minden tény arra utal, hogy az igazság és Kongó népe az egyetlen vezető oldalán áll, aki ott maradt, hogy megvédje országa érdekeit, és ez a vezető Lumumba.”

Castro ezt az érvelést kiterjesztette Algériára is, ahol a francia gyarmatosítás elleni harc még folyt. Kijelentve Kuba támogatását Algéria függetlensége mellett, megkérdőjelezte azt az állítást, hogy Algéria Franciaország kiterjesztése lenne, és elítélte az algériai közösségeken elkövetett erőszakot. Szembeállította a nemzetközi közösség hajlandóságát a Kongóban való beavatkozásra azzal a vonakodásával, hogy szembenézzen a francia gyarmatosítással Algériában.

Castro számára azonban a felszabadítás kérdése túlmutatott a gyarmati uralom formális megszűnésén. Kijelentette:

„Tehát az algériai nép oldalán állunk, ahogy Afrika többi gyarmati népe oldalán is, és azok oldalán, akiket diszkriminálnak a Dél-afrikai Unióban. Hasonlóképpen azoknak a népeknek az oldalán állunk, amelyek szabadok akarnak lenni, nemcsak politikailag, mert nagyon könnyű zászlót, címert, himnuszt és színt szerezni a térképen, hanem gazdaságilag is szabadok, mert van egy igazság, amelyet mindannyiunknak elsődleges fontosságúként kell elismernünk, nevezetesen, hogy nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül, hogy a gazdasági függetlenség nélküli politikai függetlenség hazugság; ezért támogatjuk minden ország törekvését arra, hogy politikailag és gazdaságilag is szabad legyen. A szabadság nem egy zászló, címer és ENSZ-képviselet birtoklásából áll.”

Kongó és Algéria lett az a központi tézis, amely Kuba későbbi afrikai szerepvállalását megalapozta. Öt évvel később, 1965-ben Che Guevara kubai kontingenset vezetett Kongóba, hogy közvetlenül támogassa a forradalmi harcot. A küldetés nem hozta meg a havannai vezetés által remélt győzelmet, de történelmi jelentősége abban állt, hogy Kuba elkezdett közvetlen anyagi kötelezettségvállalást tenni az afrikai küzdelmek iránt.

Nemzetköziség teljes léptékben

Semmi sem ragadja meg jobban ezen kötelezettségvállalás mértékét, mint Angola. Amikor a portugál gyarmati uralom 1974-ben összeomlott, Angola háromoldalú polgárháborúba süllyedt, és a válság tovább mélyült, amikor Dél-Afrika apartheid kormánya megszállta Namíbiát, hogy szétzúzza a szovjet és kubai támogatású MPLA-t, mielőtt az megszilárdíthatta hatalmát.

Castro válasza a Carlota hadművelet volt, amelyet egy 1843-ban kubai felkelést vezető rabszolganőről neveztek el – ez egy szándékos történelmi keretezés volt, amely a küldetést Kuba saját fekete ellenállási történetéhez kötötte. A kubai csapatok segítettek megállítani a dél-afrikai előrenyomulást Luanda felé, és biztosították az MPLA túlélését a függetlenség idején. Az ezt követő tizenhat év során kubaiak százezrei fordultak meg Angolában, harcoltak, haltak meg, és építettek ki légi és páncélos jelenlétet, amely messze meghaladta azt, amit egy Kuba méretű ország elbírhatott volna egy szuperhatalmi embargóval szemben.

A döntő pillanat 1987–88-ban Cuito Cuanavalénál következett be. A csata megtörte a dél-afrikai apartheid hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát, megváltoztatta a regionális erőviszonyokat, és segített kikényszeríteni a tárgyalásokat, amelyek Namíbia függetlenségéhez és Dél-Afrika Angolából való kivonulásához vezettek. Nehéz túlbecsülni, mit jelentett ez az apartheid-ellenes mozgalom számára: egy kis, blokád alatt álló karibi nemzet hatalmas szolidaritást és áldozatot hozott.

Afrikai vezetők méltatják Fidelt

Fidel karizmája, politikai meggyőződése és a forradalmi internacionalizmus iránti elkötelezettsége szoros kapcsolatba hozta Afrika néhány vezetőjével és forradalmárával, köztük Kwame Nkrumahval, Julius Nyererével, Samora Machellel, Agostinho Netóval, Amílcar Cabralal, Ahmed Sékou Touréval és Thomas Sankarával. Ezek a kapcsolatok egy tágabb politikai konvergencián alapultak a gyarmatosítás-ellenesség, a nemzeti felszabadítás, a szocializmus, a pán-afrikanizmus és az imperializmussal szembeni ellenállás körül.

Míg a nyugati narratívák gyakran vitatott képet festettek Fidel Castróról és örökségéről, sok afrikai felszabadítási mozgalom és nép emlékezetében sokkal kevésbé kétértelmű, hogy Fidel és Kuba mit képviselt. Azok számára, akik megtapasztalták a gyarmatosítást, az apartheidet és a külföldi beavatkozást, Kuba támogatása nem egy elvont hidegháborús szövetség volt. Anyagi szolidaritás volt.

Talán az idő múlásával a történelmi feljegyzések lehetővé teszik Fidel és a kubai nép afrikai tetteinek még teljesebb elismerését.

Amikor Nelson Mandela börtönből való szabadulása után találkozott Fidellel, csodálata tagadhatatlan volt, és ez valami mélyebb dologból fakadt, mint a katonai segítség iránti hála. Mandela ismételten rámutatott Kuba afrikai felszabadításhoz való hozzájárulásának szélességére: a katonákra, akik az afrikai erők oldalán harcoltak, de az orvosokra, tanárokra, mérnökökre és technikusokra is, akik a kontinensen dolgoztak. A kubai internacionalizmus soha nem volt egyszerűen fegyverszállításokra redukálható. Ez egy ajánlat volt az emberi kapacitásról, tudásról, készségekről és intézményekről azoknak a társadalmaknak, amelyek megpróbálták leküzdeni a gyarmatosítást és átalakítani magukat. És sok tekintetben ez a polgári elkötelezettség túlélte a katonait. A kubai csapatok végül kivonultak Angolából, de az orvosi és oktatási együttműködés az 1990-es években is folytatódott, még akkor is, amikor Kuba maga is belépett a Szovjetunió összeomlását követő különleges időszak súlyos gazdasági válságába.

Kuba továbbra is orvosokat és más szakembereket küldött külföldre, amikor saját népe súlyos hiányokkal küzdött otthon.

1998-ra, a dél-afrikai parlamentben elmondott beszédében Fidel számszerűsítette ezen elkötelezettség katonai dimenzióját: 381 432 kubai katona és tiszt szolgált afrikai erők oldalán a függetlenségi harcokban vagy a külföldi agresszió elleni küzdelemben. Ez egy kis ország anyagi és emberi elkötelezettségének mértékét jelenti egy olyan kontinens iránt, amely Kubát soha nem kötelezte arra, hogy segítsen, de amelynek küzdelmeit Fidel és a kubai forradalom a sajátjával elválaszthatatlannak tekintette.

Castro afrikai öröksége egy egyszerű, divatjamúlt meggyőződésre épült: egy nemzet sem szabad elszigetelten, és a szolidaritásnak, hogy bármit is jelentsen, áldozatokba kell kerülnie. Születésének századik évfordulóján és halálának tizedik évfordulóján ez még mindig az oka annak, hogy nevét tisztelettel emlegetik a kontinensen. Ha Afrika emlékszik arra, amit Kuba tett felszabadítási harcaiért, akkor talán eljött az idő, hogy Afrika megkérdezze, mit tehet Kubáért.

Kuba ma gazdasági válsággal és az amerikai blokád és szankciók folyamatos súlyával néz szembe. Mégis az az ország, amely egykor katonákat, orvosokat, tanárokat és technikusokat küldött Afrikába, amikor maga is nagyon kevéssel rendelkezett, továbbra is viseli ezen elkötelezettség következményeit. Ha az internacionalizmus bármit is jelent, akkor a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie.

Afrika Fidelre való emlékezésének ezért egyben felhívásnak kell lennie a kubai nép iránti konkrét szolidaritásra ma, Kuba szuverenitásának védelmére, a blokád elleni fellépésre és annak elutasítására, hogy egy olyan ország, amely ennyit hozzájárult Afrika felszabadításához, elszigetelten nézzen szembe jelenlegi nehézségeivel.

forrás: BreakThrough Newa

A leghosszabb sír a világon – egy amerikai mészárlás igazságának feltárása Koreában

Dél-Korea legnagyobb, amerikaiak által támogatott civil mészárlás áldozatainak családjai évtizedek óta küzdenek az igazság napvilágra hozataláért. Még mindig várják a teljes körű kivizsgálást.

Első pillantásra a Sannae Gollieongeol nevű helyszín nem tűnik másnak, mint egy újabb kis völgynek a Dél-Koreai Köztársaságban, a Daejeon városához közeli hegyek között. Az út egy kis tisztásba kanyarodik, amelyet egy fából készült pajta jelöl. A mező szélén a helyiek egy kis zsinórkerítést állítottak fel, amelyre fehér és sárga szalagokra írt üzeneteket akasztottak, amelyek lustán lengenek a szélben. A kerítésen túl sötétzöld levelek labirintusában kanyarognak a hegyi növények, felfelé egy erdővel borított, meredeken emelkedő domboldalig. És mindez alatt fekszik a világ leghosszabb sírja.

Csin Mi-Kiu, a mészárlásban áldozatai leszármazottak képviselője

Sannae Gollieongeol része a Daejeoni Mészárlás helyszínének, ahol 1950. június 28-tól július 17-ig dél-koreai rendőrök és katonai egységek 1800 és 7000 közötti számú politikai foglyot hurcoltak el, sorba állították őket tömegsírokban, és azonnal kivégezték őket. A húsz napnyi gyilkosság során ásott tömegsírok együttes hossza meghaladja az egy kilométert. Az amerikai hadsereg tisztjei és személyzete jelen volt a helyszínen, megfigyelték, dokumentálták és lefényképezték a gyilkosságokat. Ezeket az iratokat a Védelmi Minisztérium 1999-ig titkosította, ezalatt az idő alatt az USA és a Koreai Köztársaság hivatalosan a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (Észak-Koreát) tette felelőssé a mészárlásért.

A daejeoni gyilkosságok a Bodo-liga Mészárlásaként ismert, tágabb háborús atrocitássorozat részét képezték. A koreai háború 1950. június 25-i hivatalos kezdete előtt évekig tartó népi háború folyt Dél-Koreában. A gerillaharc 1948-ban Jeju szigetén kezdődött, a Koreai Köztársaság létrehozására irányuló választások előkészületei során – ez a lépés, amelyet a koreai nép széles körben ellenzett, és amelyet az USA a Szovjetunióval kötött megállapodásainak megsértésével erőltetett keresztül az Egyesült Nemzetek Szervezetében.

Az USA és a Koreai Köztársaság Jejuban brutális felperzselt föld hadjárattal válaszolt, de nem sikerült megfékezniük a felkelést. Ahogy a partizánok fegyvert fogtak a félszigeten, egy elkeseredett ellenfelkelő háború söpört végig Dél-Koreán, amely 1948 és 1950 között talán több mint 100 000 ember halálát okozta. Több százezer feltételezett kommunistát és szimpatizánst regisztráltak egy Bodo-liga néven ismert átnevelési és politikai átállítási program keretében. További legalább 20 000 embert gyűjtöttek össze és zártak börtönökbe országszerte, köztük a Daejeoni Börtönbe, amely Dél-Korea egész területéről tartott fogva partizánokat, köztük legalább 300 jejui embert.

1950. június 25-én a Koreai Népi Hadsereg átlépte a 38. szélességi kört, és megkezdte déli menetelését az ország egyesítésére. Bár ezt gyakran a koreai háború kezdeteként tartják számon, ezt megelőzték az évekig tartó gerillaharcok és ellenfelkelő hadműveletek délen, valamint a Koreai Köztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság erői közötti több száz összecsapás a határ mentén az előző években. A Koreai Köztársaság védelme gyorsan összeomlott a kormány népszerűtlensége miatt. A gyorsan eszkalálódó válság közepette Szingman Rhee elnök aláírta az 1. számú rendkívüli parancsot, amely felhatalmazta az államot, hogy rögtönítélő bírósági eljárások útján kivégzéseket rendeljen el. Parancsot adtak a Bodo-liga felszámolására, ami atrocitássorozatot indított el Dél-Korea szerte, beleértve a Daejeoni Mészárlást is, és amely hetek alatt akár 200 000 áldozatot is követelhetett. Akárcsak Daejeonban, az amerikai katonai tisztek jelen voltak a Bodo-liga gyilkos mezőin szerte az országban, gyakran felügyelve a kiirtást.

Csun Mi-Kiu édesapját a Daejeoni Mészárlás során ölték meg, amikor ő még csak két éves volt. Ma 78 éves, és az elmúlt 18 évet azzal töltötte, hogy harcolt a történtek igazságának feltárásáért.

Évtizedekig a Daejeoni Mészárlás eseményeit állami cenzúra övezte. Dél-Korea katonai diktatúrái alatt a polgári mészárlások túlélőit és családtagjait kollektív büntetés és megfigyelés sújtotta. Akik mertek az igazságról beszélni, azt kockáztatták, hogy az antikommunista Nemzetbiztonsági Törvény értelmében eljárást indítanak ellenük.

Ezen elnyomó politikai környezet miatt Csun csak 60 éves korában tudta meg az igazságot arról, hogy mi történt az édesapjával. Felnőve abban a reményben élt, hogy egy nap találkozhat vele.

„Egész életemben naplót írtam, hogy egy nap odaadhassam neki” – mondta a BreakThrough News-nak. „Azt sem tudom, milyen volt az arca.”

Miután megtudta az igazságot a családjáról, Chun a Daejeoni Mészárlás Gyászoló Családjainak Szövetsége elnöke lett. Felidézte, hogy az igazság és a családtagok vallomásainak elnyomása mellett a helyi hatóságok megpróbálták fizikailag eltüntetni és meggyalázni a tömegsír helyszínét. Sannae Gollieongeol egyes részeit helyi gazdáknak adták művelésre. Egy másik részéből kutyatenyésztő telep lett, ahol állati ürüléket hagytak a sírok tetején. Heves esőzések után a kimosódott talajból előbukkantak a csontok.

Dél-Korea Igazságügyi és Megbékélési Bizottsága 2007-ben kezdte meg a maradványok exhumálását Sannae Gollieongeolban. A mai napig 1472 egyén maradványait tárták fel. Ennek ellenére genetikai vizsgálatokkal csak öt maradványt sikerült azonosítani.

Csun rámutatott, hogy bár Dél-Korea bocsánatot kért más atrocitásokért, mint például a Kvangjui Mészárlásért és a Jejui Mészárlásért, a Daejeoni Mészárlás hivatalosan továbbra is elismeretlen. Bár az érintett családok érdekérvényesítésének köszönhetően ígéreteket kaptak egy béke park létesítésére a mészárlás helyszínén, az építési tervek nem valósultak meg. Csun szerint a kormány szándékosan halogatja a park építésének, valamint a maradványok exhumálásának és genetikai vizsgálatának befejezését.

Csun szerint amíg a Daejeoni Mészárlás összes áldozatának maradványait nem sikerül azonosítani, a családok megmaradnak a gyász alapvető méltóságának hiányában. Csun számára az a tét, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy valamit megőrizzen az apjából. „Csak szeretnék legalább egy szilánkot tartani a maradványaiból, mielőtt meghalok.”

forrás: BreakThrough News

Fidel centenáriumát ünneplik Havannától Londonig

Diplomaták, aktivisták és szakszervezeti tagok gyűléseznek csütörtökön Londonban és szerte a világon Fidel Castro századik születésnapja tiszteletére.

Méltatások sora érkezett a kubai forradalmi vezetőhöz, aki felszabadította országát Batista diktatúrája alól, és a Karib-tengeri szigetet a nemzetköziség jelzőfényévé tette, valamint meghatározó alakja volt a világpolitikának több mint öt évtizeden át; 2016-ban, 90 éves korában hunyt el.

A kampányolók szerint Castro örökségének védelme a kubai forradalom védelmét jelenti, amelyet jelenleg az Egyesült Államokbeli Donald Trump-kormányzat ostromol, amely teljes energetikai blokádot vezetett be, szörnyű emberi következményekkel, évtizedeknyi illegális gazdasági hadviselést, kiterjedt extraterritoriális szankciókat és Kuba elleni terrortámadásokat követően.

A támogatók a kubai nagykövetség által szervezett eseményen gyűlnek össze csütörtökön a National Education Union londoni Hamilton House székházában, míg Havannában a Fidel: Örökség és Jövő című négynapos nemzetközi konferencia utolsó napjához érkezik.

Jeremy Corbyn, a Munkáspárt volt vezetője, aki felszólal a londoni eseményen, azt mondta, Castro élete „magában foglalja a kétségbeeséstől a reményig és a reménytől a teljesítményig vezető utat”.

A Morning Star-nak elmondta, emlékszik az izgalomra, amikor édesanyja 1959-ben közölte vele, hogy „Fidel Havannában van”.

„A legnagyobb csodálattal vagyok a kubaiak iránt, egy olyan nép iránt, akik minden ellenére, amit az Egyesült Államok tett velük, elérték az egyetemes ingyenes oktatást, az egyetemes ingyenes egészségügyet – egyetlen más ország sem érte el ezt egész Amerikában” – mondta.

„Jelenleg a legszégyenteljesebb támadás alatt állnak a Trump-adminisztráció részéről – Nagy-Britannia és az Európai Unió hallgatólagos beleegyezésével, akik nem küldik a segélyt, amelyet küldhetnének. Az üzenetem [Ed Miliband külügyminiszternek]: tegyen valamit! Küldjön segélyt Kubának, mert szüksége van rá.”

Ismara Vargas Walter kubai nagykövet megjegyezte, hogy „az a Kuba, amelyet Castro segített felépíteni, továbbra is erősen áll” annak ellenére, hogy megpróbálták éhínséggel megtörni.

„Ez egy olyan ország, amely egy éven belül felszámolta az írástudatlanságot, és hat évtizede biztosít ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást, annak ellenére, hogy ellenségeskedéssel szembesült. Több tízezer orvost is küldött külföldre abban a nemzetközi szellemben, amelyet ő képviselt.”

„Kuba idén ismét súlyos nyomás alatt van, különösen azután, hogy az amerikai kormányzat példátlan szintre szigorította a blokádot. A családok napi áramkimaradásokkal küzdenek. A kórházakból hiányoznak az orvosságok. Tízezreket halasztottak el műtéteket a blokád közvetlen következményeként, amely 1960 óta több mint 170 milliárd dollárba került Kubának.”

Az ENSZ következetesen elítélte a blokádot, és a brit kormány is a blokád elítélése mellett szavazott – mondta.

„Fidel arra tanított minket, hogy internacionalistának lenni és szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy törlesztjük adósságunkat az emberiség felé.”

Robert Griffiths, a Cymru Cuba elnöke a Morning Star-nak elmondta: „Fidel Castro túlélte az amerikai merényletkísérletek sokaságát, hogy emberfeletti hozzájárulást nyújtson a kizsákmányolás és elnyomás elleni világméretű küzdelemhez. Hasta la victoria siempre!”

A csütörtöki walesi szolidaritási események között szerepel a Moments with Fidel, a kubai vezetőről szóló dokumentumfilm külön vetítése az aberystwyth-i Aradgoch-ban.

Havannában a Fidel: Örökség és Jövő konferencia nagy nemzetközi közönséget vonzott, követve a múlt héten a kubai fővárosban tartott 24. Nemzetközi Kommunista és Munkáspárti Találkozót.

Miguel Diaz-Canel kubai elnök a megnyitó ülésen több mint 1500 akadémikushoz, művészhez, társadalmi és politikai vezetőhöz és diákhoz szólt öt kontinensről, és megköszönte nekik, hogy „ma Kubába jöttek, a blokád és az imperialista ellenségeskedés fokozódásának közepette – ez a militáns szolidaritás gesztusa, amely megtiszteli Fidelt”.

Január óta, amikor az USA bombázta Venezuelát és elrabolta Nicolas Maduro elnököt, 32 kubai katonát megölve e folyamat során, Washington szankciókat vezetett be minden olyan országgal szemben, amely olajat szállít Kubának. Csak egyetlen tartályhajó érte el a sziget partjait azóta, ami megbénította az ország áramellátását, és súlyosan érintette a közlekedést, az egészségügyet, a létfontosságú szolgáltatásokat és még az élelmiszer-tárolást is.

Donald Trump amerikai elnök katonai fellépéssel is megfenyegette Kubát, és többször kijelentette, hogy kormánya hamarosan megbukik.

De Diaz-Canel elnök felszólította a nemzetközi vendégeket, hogy legyenek „az igazság nagykövetei, tanúi annak, hogy Kuba nem adja fel, egy forradalom útitársai, amely túllép a határokon”.

Azt mondta, a konferenciát nem nosztalgiából tartják, hanem azért, mert „Fidel Castro gondolkodása továbbra is a legpontosabb iránytű, amellyel a kubai nép által megtapasztalt viharban navigálhatunk”.

Köszöntötte „a zseniális ügyvédet, aki önvédelmét politikai programmá alakította. A kitartó foglyot, aki legyőzte fogvatartóit azzal, hogy a börtönt harcosok iskolájává változtatta. A néphadsereg megalapítóját, aki két év alatt legyőzött egy annál többszörösen nagyobb hivatásos hadsereget – és a főparancsnokot, aki felvitte Kubát a világ térképére, és már 34 évesen [1960-ban] helyet szerzett a történelemben, amikor megrázta az ENSZ Közgyűlését a valaha ott elhangzott legfontosabb beszéddel.”

Fidel kitartott a szocializmus mellett a neoliberális globalizáció korszakában is, amelyet korán felismert, mint „a halál birodalmát” – mondta Diaz-Canel úr, és a kubaiak soha nem felejtik el a leckét, miszerint „a szocializmus az egyetlen módja annak, hogy megmentsük az emberiséget a szakadéktól”.

Arra szólított fel, hogy legyen bátorság és bizalom abban, hogy az imperialista támadás vereséget szenved: „A nemzetközi rend vitatott. Az imperialista unilateralizmus erővel próbálja érvényesíteni törvényét, de a többpólusú világ itt marad. Azonban a birodalom fokozza támadásait.”

„Kuba továbbra is az imperialista düh egyik kedvenc célpontja. Nem véletlen, hogy Fidel centenáriumának évében Washington fokozta offenzíváját.”

„A szolidaritást konkrét cselekvésekké kell fordítani” – sürgette, beleértve a blokád elleni kampányokat és a Kubával való tudományos, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok bővítését.

Diaz-Canel úr magával Castróval idézte szavait: „Ha mások kompromittálódnak, ha mások hagyják magukat megvesztegetni, ha mások elárulnak, Kuba tudni fogja, hogy példát mutasson egy forradalomból, amely nem adja fel, nem adja fel, nem adja fel – amely nem térdel le.”

forrás: Morning Star

Ellenálló képkockák – filmek a fasizmus ellen

Geraldine Mirabile négy filmet vizsgál meg a munkásosztály fasizmussal szembeni ellenállásáról.

Ezek időszerű emlékeztetőül szolgálnak arra az erőre, amellyel megállíthatjuk a szélsőjobboldalt.

A nagy diktátor, 1940

A nagy diktátort betiltották Németországban és a náci megszállás alatt álló országokban, amikor 1940-ben bemutatták, ami nem meglepő, tekintve, hogy nyíltan kigúnyolja Adolf Hitlert.

Charlie Chaplint még arra is figyelmeztették, hogy a film nehézségekbe ütközhet Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is, de kitartott a film elkészítése mellett, mert úgy gondolta, hogy az üzenete fontos.

Igaza volt – a film hatalmas kereskedelmi siker lett, és 1941-ben a második legnagyobb bevételt hozó mozi volt az Egyesült Államokban.

A komédiaként elért sikeren túl a film kiemelkedik Hitler személyiségének és tekintélyelvűségének rendkívül pontos ábrázolásával.

Chaplin nyíltan ellenezte a nácikat, és aktívan támogatta a zsidó menekülteket, így ez lett a legnyíltabban politikai alkotása.

Az üldözött zsidó borbély és a diktátor párhuzamos történetén keresztül Chaplin biztosította, hogy a nézők soha ne tévesszék szem elől sem az áldozatokat, sem az elnyomás forrását.

A nagy diktátor humorral leplezi le a nácizmus rémtetteit, és brechti módon, kész megoldás nélkül ér véget. A beszédjelenet hosszú, megszakítás nélküli kamerafelvételekből állt. Chaplin a filmet antifasiszta propagandaként készítette.

Néhány kritikus azzal érvelt, hogy a film lekicsinyli a náci borzalmakat. Chaplin később elismerte, hogy nem készíthette volna el ugyanezt a filmet, ha ismerte volna a koncentrációs táborok teljes szörnyűségét.

Chaplin azt akarta, hogy a nézők a nácikat az emberiségre nézve fenyegetésként lássák. Hatalmas népszerűsége és befolyása miatt egyedülálló helyzetben volt ehhez.

Nápoly négy napja, 1962

Ez egy elhanyagolt remekmű. Az olasz neorealizmus hagyományába illeszkedik, Roberto Rossellini Róma, nyílt város és Paisan című filmjei előtt, valamint Pontecorvo ikonikus Az algíri csata című filmje után.

A filmet eredeti helyszínen, Nápoly utcáin forgatták, nem hivatásos színészekkel, akik munkásosztálybeli hitelességet hoztak a vászonra. A film producerei határozottan kijelentették, hogy a film „sztárjai” „Nápoly népe”. A film tisztelgés volt előttük és azok előtt, akik a harcban estek el.

A neorealizmushoz híven Nanni Loy rendező nápolyi ellenállás előtti tisztelgése ritka hitelességgel és feszültséggel rekonstruálja a városi harcot.

Ezt lenyűgöző alacsony szögből készült felvételekkel, valamint mélyélességű totálképekkel éri el.

Mivel Loy kerüli a gyors vágásokat, minimalizálja az olyan filmsztárok jelenlétét is, mint Lea Massari és Gian Maria Volonté. A hivatásos színészek vállalták, hogy nevüket kihagyják a film stáblistájából.

A második világháború egyik legnagyobb mítosza, hogy a szövetséges hadseregek egyedül szabadították fel Európát a nácizmus alól. Az igazság az, hogy ezt hétköznapi dolgozó emberek tették.

Nápoly volt az első, amely fellázadt a német uralom ellen; négy napnyi utcai harc kényszerítette ki a megszállók kivonulását, amikor a szövetségesek 1943 szeptemberében megérkeztek a szárazföldre.

A 11 éves partizán, Gennaro Capuozzo a nácik elleni harcban esett el. Részt vett a város sikeres négy napos felkelésében a náci megszállás ellen, és aközben halt meg, hogy kézigránátokat dobált német tankokra.

Ez egy inspiráló történet. Egy nagyrészt tapasztalatlan mozgalom vette fel a harcot hatalmas fölényben lévő katonai és gazdasági erőkkel szemben, és állította meg őket.

Föld és szabadság, 1995

A spanyol polgárháború emléke fontos része a brit antifasiszta hagyománynak.

Több száz brit munkás ment Spanyolországba harcolni a fasizmus ellen. Ugyanakkor a brit államnak gyászos múltja volt ebben a kérdésben, hiszen nem hivatalosan támogatta Francisco Francót, és a nemzetközi be nem avatkozás képmutató álarcát hordta.

A Föld és szabadság-ban a liverpooli David Carr Franço ellen megy harcolni. A sztálini Nemzetközi Brigád helyett a trockista szakadár csoporthoz, a POUM-hoz csatlakozik.

Ken Loach számára, aki nemzetközi tekintélyű rendező volt, már három évtizedes filmes múlt mögött, hogy nem tudott néhány millió dollárt előteremteni ehhez a projekthez, sokat mond. Ez abban az időben történt, amikor egy átlagos hollywoodi produkció költségei 30-40 millió dollár körül mozogtak. A pénzügyi korlátok miatt Loach-nak több kulcsfontosságú jelenetet is ki kellett hagynia. Fontos eseményeket csak említenek vagy leírnak, de nem mutatnak be.

A Kommunista Párt támadásai a forradalmi baloldal ellen olyan történetek voltak, amelyeket még nem dolgoztak fel filmekben. A baloldal ellenállásáról a fasisztákkal szemben George Orwell írt Katalónia köszöntése című emlékiratában.

A Föld és szabadság azt mondja, hogy a fennálló rend soha nem elkerülhetetlen, és hogy a munkásosztály képes felemelni és felszabadítani önmagát.

Mindenki a Kenmure Street-re, 2026

Ez a története a 2021-ben Glasgow-ban lezajlott spontán közösségi tiltakozásnak. Több ezer ember gyűlt össze, hogy megakadályozza két szikh férfi letartóztatását és kitoloncolását a Bevándorlási Hivatal által.

Ami néhány szomszéd kis csoportjaként indult, gyorsan tömeges polgári ellenállási cselekménnyé nőtte ki magát, amely végül a férfiak szabadon bocsátásához vezetett.

A dokumentumfilm kiemeli, hogyan jöttek össze a hétköznapi emberek, mert úgy gondolták, hogy az intézkedés helytelen volt. Bár maga a tiltakozás jelentős volt, a dokumentumfilm hangsúlyozza, hogy ez évek óta tartó rasszizmus-ellenes és közösségi szerveződésre épült, nem pedig elszigetelt esemény volt.

Tágabb értelemben a dokumentumfilm Glasgow összetett történelmét vizsgálja, beleértve a szolidaritási hagyományokat, a szakszervezeti mozgalmat és a rasszizmus elleni aktivizmust, valamint a rabszolgasághoz és kizsákmányoláshoz fűződő kapcsolatait is.

Kulcsfontosságú téma a kollektív cselekvés ereje. A dokumentumfilm megmutatja, hogy a hétköznapi emberek hogyan tudnak szembeszállni az igazságtalansággal és értelmes változást elérni.

Ezek a filmek 86 évet ölelnek fel. De van valami közös bennük – megmutatják a munkásosztályt, mint a változás letéteményesét. Az ilyen filmek célja nem pusztán szórakoztatás. Önbizalmat építenek az osztályunk számára, mert az osztályunk emlékezetét őrzik.

A fasisztáknak nincs művészetük és nincs kultúrájuk. Nincs semmijük, mert az emberiség és az emberi alkotóképesség tagadását képviselik. A kultúra a miénk.

Ezek a filmek emlékeztetnek bennünket arra, hogy győztünk. A nácizmus ellen, Nápoly megszállói ellen, Franco ellen. Harcoltunk – és győztünk. És újra győzni fogunk.

forrás: Socialist Worker

52 éve a Ciprus elleni invázió óta

Az 1974-es invázió sebei máig nyitottak és fájdalmasak

52 éve, hogy a fasiszta puccs, a török invázió és Ciprus végső kettéosztása megtörtént, amely évről évre fenyegeti a sziget lakóinak végleges szétválasztását.

Ebben a hónapban az Európai Parlament napirendre tűzte az invázió egyik legborzalmasabb elemét: az 1974-ben Ciprus női és lányai ellen elkövetett bűncselekményeket. Ezen kérdéseknek az Európai Parlament plenáris ülése elé terjesztése különös politikai jelentőséggel bír, hiszen emlékeztet arra, hogy az európai terület megszállása több mint fél évszázada tart, és a nemzetközi közösség még mindig adós a válasszal a ciprusi népnek.

Az invázió gyászos évfordulója alkalmából Georgiosz Georgiu (AKEL, Ciprus), a Baloldal frakció európai parlamenti képviselője a következőket mondta: „A megszállással és megosztottsággal szemben továbbra is elkötelezettek vagyunk a görög ciprióták és török ciprióták közös harcában a szabadságért és az újraegyesítésért, a ciprusi probléma rendezésének elfogadott alapjain. Egy igazságos és fenntartható megoldás véget vet a megszállásnak, egyesíti országunkat és népünket, és lehetővé teszi, hogy Ciprus a béke és az együttműködés hídjává váljon a régióban.”

A Baloldal frakció az Európai Parlamentben az AKEL-ben működő partnereivel együtt szolidaritást vállal a ciprusi néppel, a görög cipriótákkal és a török cipriótákkal egyaránt. Ennek érdekében a frakció felszólít a sziget felszabadítására és újraegyesítésére, valamint követeli Törökország katonai megszállásának megszüntetését. A frakció felszólít az érdemi tárgyalások újrakezdésére a ciprusi probléma átfogó rendezéséről, egy kétközösségi, kétzónás föderáció alapján, mindenki számára biztosított politikai egyenlőség mellett.

EP Baloldal frakció

Tricontinental: Elképzelni a Globális Délből jövő új fejlesztési elméletet

A Globális Észak fejlesztési receptjei, köztük az IMF elcsépelt dogmái, kudarcot vallottak. Itt az ideje egy új fejlesztési elméletnek, amely a Globális Dél tapasztalataiból gyökerezik.

2015-ben az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) közzétette a befolyásos közgazdász, Robert H. Wade egy tanulmányát „Az iparpolitika szerepe a fejlődő országokban” címmel. Wade amellett érvelt, hogy gyakorlatilag minden sikeres késői iparosodási kísérlet (például Japánban és Dél-Koreában) intervencionista állami politikákat alkalmazott az ipari fejlődés és a technológiai fejlettség előmozdítására. 2024-ben, csaknem egy évtizeddel később, az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) kiadta zászlóshajó-jelentését „A kihívásokat fenntartható megoldásokká alakítani: Az iparpolitika új korszaka” címmel, amely amellett érvelt, hogy az iparpolitika kulcsfontosságú eszköz a fenntartható fejlődéshez. Wade 2015-ös cikkének és a 2024-es UNIDO-jelentésnek a megjelenése között a globális kontextus jelentősen megváltozott. Kína 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezése (BRI) az infrastrukturális és ipari beruházások jelentős forrásává vált: 2013 és 2024 között a BRI kumulált részvételi értéke elérte az 1,175 billió dollárt, és csupán 2024-ben az előzetes adatok szerint mintegy 340 BRI-ügylet jött létre 87 országban. E részvétel nagy része építési szerződések formáját öltötte, beleértve a közlekedési és energia-infrastruktúrát is, amelyek továbbra is az ipari fejlődés alapját képezik.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nem tagadhatta az iparpolitika fontosságát, de nem támogatta Wade tanulmányát vagy a UNIDO jelentését. Az IMF habozása megjelenik a közelmúltbeli blogbejegyzések címeiben is, mint például „Az iparpolitika növelheti a termelékenységet – de kockázatokkal és kompromisszumokkal jár” (2025) és „Az iparpolitika alkalmazkodik a válságokhoz, de továbbra is nehéz hatékonyan végrehajtani” (2026). Az IMF álláspontja szerint a jövő receptje továbbra is egy kudarcot vallott múlthoz kötődik, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a privatizáció és a liberalizáció biztosítja a fejlődés útját. Mindez annak ellenére van így, hogy az IMF saját kutatása is azt mutatja, hogy a szervezetet ellenőrző Globális Észak államai nagyobb mértékben alkalmaznak iparpolitikát, mint a Globális Dél országai. Mégis, a központi bankokban és multilaterális intézményekben egy fáradt szakpolitikai elemzői establishment – amelyet az agyi befolyásoltság (brain capture), a gondolkodás beszűkítése az IMF ortodoxiája által – elfojtotta azt a vitát, amelyet a UNIDO zászlóshajó-jelentésnek ki kellett volna váltania.

A Globális Dél nagy részében azonban az IMF-dogmák régi bizonyosságai elpárologtak, ahogy a szervezet megszorítási modellje hitelét vesztette. De hogy mi váltja fel, az továbbra is bizonytalan. Politikai pártok nyertek választásokat e megszorításvezérelt modell megkérdőjelezésével és alternatívák ígéretével. Néhány ilyen kormány azonban nem tudott valódi alternatívát megfogalmazni, és visszatalált az IMF felé, mint Srí Lankán, amely folytatta IMF-programját, vagy Szenegálban, amely új tárgyalásokat kezdett a felfüggesztett megállapodása után.

Ez a dilemma – az IMF-modell hitelvesztése, de az alternatíva hiánya – áll a Wenhua Zongheng legújabb számának középpontjában. Az „Új fejlesztési elmélet építése a Globális Délből” címet viselő szám egy megtévesztően egyszerű kérdést tesz fel: ha az elmúlt évszázad fejlődését irányító elméletek kudarcot vallottak, honnan származnak majd az új elméletek? A cím ragja számít: -ből, nem -re. Ez nem egy máshol készített és a Globális Délre ráerőltetett elmélet, hanem olyan, amely népei kísérleteiből fakad.

A fejlesztési elméletek többet tesznek, mint hogy megmagyarázzák a világot. Alakítják a politikai várakozásokat azáltal, hogy meghatározzák, mit tartanak lehetségesnek a kormányok és a társadalmi intézmények. A jövőről alkotott képzeletünkből születnek, és viszont befolyásolják, hogy a társadalmak hogyan törekszenek arra a jövőre. A szám nyitó esszéjében a Csinghua Egyetemről Hin Bei-csen és Jing Jun azzal érvel, hogy az elméletek segítenek kijelölni a politikai cselekvés horizontját. Amikor egy társadalom elveszíti a képességét, hogy elképzelje az előre vezető útját, csapdába esik az örökölt struktúrákban, még akkor is, ha azok a struktúrák már nem működnek. Ez a korunk mélyebb válsága. A világ nagy részén elterjedt az a képtelenség, hogy elképzeljük a jövőt. A politikai diskurzus az eltűnt múlt nosztalgiája és a közelgő katasztrófától való félelem között ingadozik. A jövő – ahogyan azt a 100. számú dossziéban bemutattuk – vagy a jelenlegi egyenlőtlenségek folytatásaként, vagy válságok sorozataként jelenik meg. Ami hiányzik, az egy lenyűgöző fejlesztési képzelet, amely az emberi szükségleteket helyezi a megszorítások elé.

Ahhoz, hogy visszanyerjük a fejlesztési elméletek és modellek iránti képzeletünket, vissza kell térnünk néhány alapvető kérdéshez, például:

  • Hogyan építenek a társadalmak termelőkapacitást?
  • Hogyan teremtenek értelmes foglalkoztatást?
  • Hogyan tesznek szert az államok arra a képességre, hogy javítsák népük életét?
  • Hogyan menekülhetnek meg az országok a nemzetközi munkamegosztásban számukra kijelölt pozíciókból?

Ezen kérdésekre adott válaszok nem az absztrakt fejlesztési modellekben rejlenek, hanem azokban az elméletekben, amelyek a jobb jövő építésére irányuló konkrét kísérletekből fakadnak.

Li Hszi-ang és Feng CSao – mindketten a Shanghai International Studies University professzorai – tanulmányai tanulságosak abban a tekintetben, ahogyan részletezik a Pakisztánban, illetve Vietnámban elért előrelépéseket. Mindkét szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ezek az előrelépések mutatják a dél-déli együttműködés központi fontosságát. Li Hszi-ang vizsgálja Pakisztán energia-rendszerét, és azzal érvel, hogy a fejlődést nem pusztán gazdasági növekedésként, hanem az állami kapacitás bővüléseként kell érteni. A nagyszabású infrastrukturális projektek, az elektromos hálózatok és az olyan új technológiák, mint az elosztott napenergia, nem csupán technikai vívmányokként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusokként, amelyek révén a társadalmak kiépítik a modernizáció új típusához szükséges intézményi kapacitást. A kérdés nem csupán az, hogyan termeljünk áramot, hanem az, hogy az infrastruktúra hogyan alakítja át a társadalmi viszonyokat és erősíti meg az államok azon képességét, hogy közjavakat szolgáltassanak.

Feng Csao eközben a Selyemút-gyártást – a BRI keretében működő ipari együttműködés új modelljét – vizsgálja a kínai ipari beruházások vietnámi tapasztalatán keresztül. Ahelyett, hogy a globalizációt a piaci erők által irányított elkerülhetetlen folyamatként kezelné, Feng Csao úgy tekint az ipari integrációra, mint ami tudatosan szervezhető a termelő képességek több országon átívelő bővítése érdekében. A hangsúly a technológiatranszferen, az ipari fejlesztésen, a munkaerő-fejlesztésen és a regionális termelési hálózatok kiépítésén van, amelyek erősítik, nem pedig gyengítik a részt vevő országok fejlődési kilátásait.

Évtizedekig a fejlődést nagyrészt az iparosodott Észak és az elmaradott Dél közötti kapcsolatként fogták fel. Az volt a törekvés, hogy a máshol már kijelölt utakat kövessék. Mégis, a szerzők által feltárt tapasztalatok arra utalnak, hogy a legfontosabb újítások ma már maguknak a Globális Dél országai közötti cserékből fakadhatnak. Kína iparosodási, infrastruktúra-fejlesztési, szegénységcsökkentési és államépítési folyamatait nem univerzális sablonként mutatják be. Inkább a kollektív tanulás és kísérletezés erőforrásaiként kezelik őket. Amit ezek a tudósok végső soron javasolnak, az nem a globális tudás elutasítása, és nem is egyetlen nemzeti modell ünneplése. Ehelyett egy valóban déli szellemi projekt felépítésére szólítanak fel.

Egy ilyen projekt azzal kezdődne, hogy felhagy azzal a feltételezéssel, miszerint a fejlesztési elméletnek mindig máshonnan kell érkeznie. A termelést helyezné a spekuláció, a foglalkoztatást az absztrakt hatékonyság, a közkapacitást pedig a piaci dogma elé. Tanulmányozná a történelmi tapasztalatokat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és a Karib-térségben, nem mint az egyetemes normától való eltéréseket, hanem mint az elméleti innováció forrásait. Egy olyan időszakban, amelyet geopolitikai töredezettség, ökológiai válság és gazdasági bizonytalanság jellemez, ez lehet a szám legfontosabb hozzájárulása. A Globális Dél előtt álló kihívás nem csupán új infrastruktúra, új iparágak és új intézmények építése, hanem új gondolkodásmódok kialakítása is. Mielőtt a társadalmak egy másféle jövőt építhetnének, először vissza kell nyerniük a képességet, hogy elképzeljenek egyet.

Ahogy újraolvastam ezeket az esszéket, eszembe jutott a „Riding Chinese Machines” (Kínai gépeken lovagolni) című vers a fiatal etióp költőnőtől, Liyou Mesfin Libsekal-tól. A címe ellenére nincs utalás Kínára a versben. Afrikai politikusok tervezik a várost, amelyet Libsekal leír, és afrikai munkások építik. A vers nem ítéli el a modernizációt romantikus álláspontból; elismeri, hogy az ehhez hasonló változások nem járnak ár nélkül.

Vadak vannak ebben a városban
nyikorognak és zörögnek
és nyögnek kora hajnaltól
mikor afrikai nyelvű gazdáik ébrednek
hogy emberi kézzel, lazán vezessék őket
a késői rohanáson át
mikor leállítják és élettelenítik őket
még alszunk, magasodnak vagy meghajolnak
mindig nehezek

cementet öntünk a városokon,
városokon, a vadonon át
tovább, kifelé
mint mohó kezek ujjai
átnyúlnak a földön
beleásva

az oroszlánok vizsgálódnak
és az eltemetett csoda dübörög
előcsikarva a haladásért.

Az új vadak – a kínai gépek – benyomulnak a régi vadak, az afrikai oroszlánok világába, de a vers mindkettőt szem előtt tartja. Az új fejlesztési paradigmának nem szabad megismételnie a régi modellt, amely felemésztette a természetet és az embereket a profitért. Ehelyett meg kell próbálnia beépíteni a régiek jó aspektusait, és gondosan kezelnie kell a természet és az emberek közötti kapcsolatot a társadalom érdekében. Ezt az ethoszt hirdeti Hin és Jing az esszéjükben, és ez a kiindulópontja minden, a Globális Délhez méltó fejlesztési elméletnek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Farage 5 milliója előtt… egy rövid körút a brit korrupcióban

Természetesen sok politikai kifizetés volt a brit politika-történelemben, amelyek közül a legtöbbet, ha nem az összeset (lásd Mone bárónőt) messze felülmúlja Nigel Farage 5 millió fontos „köszönöm”-je – és a legfrissebb hírek kiterjedt ingatlanportfóliójáról és a Direct Bullion népszerűsítéséért kapott keresetéről – 22 500 font óránként. Szép kis összeg.

Persze ez semmi Donald Trumpéhoz képest, aki tavaly 2,2 milliárd dollárt zsebelt be.

A Farage-tól független közelmúltbeli ügyek közé tartozik a PPE-beszerzési botrány, a pénz a hozzáférésért, a pénz a kérdésekért és a pénz Oroszországért (bár ez utóbbi szereplője, Nathan Gill Reform UK politikus volt).

Régebbre visszatekintve, I. Károly a parlamentarista Thomas Wentworth-öt (akit Patrick Wymark alakított az 1970-es Cromwell című filmben) támogatójává tette a Strafford grófi címmel és az írországi Lord Helytartó jövedelmező pénzmosási pozíciójával.

Mások megvesztegetése I. Károly uralkodása alatt és az azt követő bebörtönzése során általában kudarcot vallott.

De fia, II. Károly sokkal sikeresebb volt, aktívan megvesztegetve és anyagi ösztönzőket kínálva a parlamenti képviselőknek politikai támogatásért. És ő maga is hírhedten részesült vesztegetésben XIV. Lajos francia királytól.

Mielőtt az első miniszterelnök lett volna, Robert Walpole-t (1676-1745) kizárták a parlamentből és hat hónapra a londoni Tower-be zárták 1712-ben, mert „bűnösnek találták a bizalom súlyos megsértésében és a közismert korrupcióban” katonai szerződésekkel kapcsolatban.

IV. György király (1762-1830) jól dokumentáltan osztogatott vesztegetési pénzeket és pénzügyi szívességeket politikusoknak, karikaturistáknak és különféle tisztségviselőknek egész életében, mind régensként, mind királyként.

1936-ban, a lemondás idején VIII. Edward, „Az áruló király” (1894-1972) félrevezette a kormányt és testvérét, VI. György királyt a tényleges személyes vagyonáról, azt állítva, hogy csak 90 000 fontja van, amikor valójában több mint 1,1 millió fontot ért, a titkos vagyont illegális kifizetésekkel, visszacsatolásokkal és hasonlókkal kapcsolatos vádakkal vegyítve.

És ne feledkezzünk meg a kapzsi volt miniszterelnökökről, Boris Johnsonról és Tony Blairről sem…

Franciaországban a francia forradalmi vezetőt, majd hőst, Honore Gabriel Riquetit, Mirabeau grófját nem sokkal halála után leleplezték, hogy titokban XVI. Lajos király fizetésében állt. Halála után két évvel Mirabeau testét kidobták a Pantheonból, a világi templomból, ahol Franciaország Nagy Férfiait temették el.

Mindazonáltal vitatható, hogy Mirabeau az angyalok oldalán állt abban, hogy őszintén alkotmányos monarchiát kívánt, szerencsétlen volt, hogy lebukott, amiért pénzt fogadott el valamiért, amiben valóban hitt, és halála után az évek során hírneve ürülékké vált.

forrás: Morning Star

Ünnepeljük az amerikai forradalmat?

A 250 évvel ezelőtti felkelés elsöpörte a feudális és arisztokratikus uralmi formákat – de a létrejövő új köztársaság messze elmaradt a forradalom legdemokratikusabb törekvéseitől.

Amikor az amerikai forradalmárok 250 évvel ezelőtt kikiáltották függetlenségüket Nagy-Britanniától, csapást mértek a birodalomra és a kiváltságokra.

A forradalom ellenállási hullámot szabadított el, amely világszerte inspirálta a radikálisokat. És lehetővé tette, hogy a társadalom legalacsonyabb rétegei kihívják a hatalmasokat, és beleszólást követeljenek a társadalom irányításába.

A forradalom végére mintegy 700 épület égett le, 12 000 farmot hagytak el, és több százezer véka gabona semmisült meg. Több száz harcos vesztette életét.

A forradalom a társadalom minden rétegét áthatotta.

Kis- és nagybirtokosok, kereskedők, rabszolgatartók, iparosok és a kialakulóban lévő munkásosztály egyaránt részt vett benne. Ezek a különböző erők a régi világ lerombolása és egy új létrehozásának eszméje köré tömörültek.

És segítettek elsöpörni a feudális és arisztokratikus uralmi formákat. Ez pedig segített megteremteni a feltételeket a gyors iparosodáshoz.

De a létrejövő új köztársaság messze elmaradt a forradalom legdemokratikusabb törekvéseitől.

A forradalom élén állók közül sokan rabszolgatartók voltak. Az ő uralmuk alatt a bennszülött népeket további földjeiktől fosztották meg és mészárolták le. Mindeközben a politikai hatalom továbbra is a gazdagok kezében összpontosult.

Az amerikai forradalom története tehát egyszerre történet az alulról jövő lázadásról és a felülről jövő uralomról.

Ahogy Duncan Hallas marxista író érvelt: „gazdag emberek háborúja volt, de nem csupán gazdag emberek háborúja.”

Az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat meghatározó szöveg, és az Amerikai Egyesült Államok egyik alapító dokumentuma.

Kijelentette, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett” és „elidegeníthetetlen jogokkal” rendelkezik, beleértve az „élethez, szabadsághoz és a boldogság kereséséhez való jogot”.

Egy olyan korban, amelyet urak és királyok uraltak, akik azt állították, hogy Istentől kapták hatalmukat, ezek forradalmi jelszavak voltak.

A nyilatkozat aláírása azt a pillanatot jelölte, amikor a brit uralom alatti nagyobb jogok követelése teljes értékű függetlenségi küzdelemmé vált.

A forradalomban jelen lévő ellentmondásos osztályerők azt jelentik, hogy ma az örökségét egyesek a jobboldalon is kisajátítják.

Például Donald Trump támogatói „1776”-ot skandáltak, amikor 2021. január 6-án betörtek az amerikai Capitolium épületébe.

George W. Bush volt elnök pedig a forradalom nyelvét idézte meg, hogy igazolja 2003-as iraki invázióját.

De a jobboldal kísérlete az amerikai forradalom kisajátítására figyelmen kívül hagyja azokat a radikális erőket, amelyek létrehozták azt.

Mindig előtérbe kell helyeznünk azt a brutalitást, amelyet Amerika a bennszülött népekre és a rabszolgaságra kényszerítettekre egyaránt kényszerített.

Mindazonáltal azt is mérlegelnünk kell, hogy az amerikai forradalom korához képest mennyire átalakító és progresszív volt.

A következő években a forradalom ösztönzést jelentett mindazok számára, akik a zsarnokság ellen harcoltak.

Inspirálta az 1789-es francia forradalmat, az 1791-es haiti forradalmat és a dél-amerikai gyarmatellenes küzdelmeket az 1800-as évek elején.

És lendületet adott a rabszolgaság ellenzőinek világszerte, beleértve Nagy-Britanniát is.

A forradalom függetlenségi és önrendelkezési nyelvezetét visszhangozták a gyarmatellenes mozgalmak szerte a világon. Ez magában foglalta az 1950-es és 1960-as évek vietnámi küzdelmét a francia és amerikai uralom ellen.

Nem csoda, hogy Vlagyimir Lenin azt mondta, hogy a forradalom „az egyik azon nagy, igazán felszabadító, igazán forradalmi háborúk közül, amelyekből olyan kevés volt.”

A forradalom előzménye az intenzív osztályellenszenv érzése volt, amely gyakran a brit elit ellen irányult, de néha átcsapott az amerikai uralkodó osztály ellen is.

Feszültségek voltak a lázadáson belül, amelyek az alsóbb rétegekből származó embereket radikális cselekvésre késztették azok ellen, akiket árulóknak tartottak.

És ez magával vonta saját szervezeteik és bizottságaik megalakítását, hogy valódi és messzemenő változásokat szorgalmazzanak.

Nagy társadalmi felfordulás volt a forradalom előtt, alatt és után Amerika mind a 13 gyarmatán – a mai államok elődjén.

A figyelemre méltó kivétel Virginia volt. Ott a rabszolgatartó uralkodó osztály sikeresen használta a rasszizmust megosztó taktikaként, hogy elválassza a szegény fehéreket és a rabszolgasorba kényszerített fekete embereket. Az eredmény sokkal kevésbé volt általános ellenállás.

Másutt azonban a tömeges ellenállás azoknak az ingatlanjainak pusztulásához vezetett, akik a britek mellé álltak.

Bostonban, Massachusettsben a hétköznapi emberek szétszedték Thomas Hutchinson kereskedő házát tégláról-téglára, válaszul az új brit adókra.

Intenzív vita és diskurzus folyt arról, hogy milyennek kell lennie egy új társadalomnak. Csak 1776-ban több mint 400 különböző röpirat jelent meg. Eközben az újságokban, az utcákon, a parkokban és a kocsmákban heves viták zajlottak.

Azok az emberek, akiknek nézetei korábban konzervatívak és a koronához hűek voltak, hirtelen az ellenkezőjükké váltak – forradalmárokká.

1770-ben egy „Brutus” nevű New York-i radikális elítélte azokat a gazdag kereskedőket, akik maguknak követelték a politikai kérdések eldöntésének jogát. „Minden szabad kormányzat célja a közjó, és minden kisebb érdek alárendelődik annak. Minden zsarnoki kormányzat célja egy vagy néhány ember boldogsága és felemelkedése” – írta.

A forradalom során sok embert nyertek meg az emberi egyenlőség és szabadság eszméi.

Például Pennsylvaniában egy alulról jövő népi lázadás arra kényszerítette az államot, hogy új alkotmányt fogadjon el. Ez minden férfinak szavazati jogot adott, és jogosulttá tette őket az alsóbb osztályok számára előnyös változtatásokra – beleértve az árkorlátozásokat is.

Ez a tapasztalat azonban nem volt egységes. A megadott reformok mértéke az egyes államok hatalmi viszonyaitól függött.

Például Marylandben, ahol az ültetvényes osztály volt hatalmon, vagyoni feltételekhez kötötték a hivatalviselést, ami csak a leggazdagabb 10 százaléknyi férfit tette alkalmassá a kormányzásra.

Ugyanez a követelmény azt jelentette, hogy a lakosságnak csupán 6 százaléka szavazhatott.

A forradalom vége felé, miután 1783-ban a briteket elűzték, a tőkés osztály számára a fő fenyegetést már nem a gyarmatosítás jelentette – hanem az alulról jövő népi lázadás.

Csakúgy, mint az angol és a francia forradalomban, miután a régi uralkodó osztályt legyőzték és megtisztították a terepet a kapitalizmus számára, a felemelkedő burzsoázia elkezdte elnyomni az alulról jövő küzdelmet.

Az úgynevezett Alapító Atyák – a forradalom gazdag vezetői – ezt úgy tették, hogy visszavontak néhány elért vívmányt, hogy megszilárdítsák hatalmukat.

A Szövetségi Iratok (Federalist Papers) 85 esszéjében Alexander Hamilton, James Madison és John Jay felvázolták víziójukat az új köztársaságról. Ez arra törekedett, hogy korlátozza „a papírpénzért, az adósságok eltörléséért, a vagyon egyenlő elosztásáért vagy bármely más helytelen vagy gonosz tervért való rajongást.”

Röviden: a társadalom leggazdagabb emberei számára akarták megszilárdítani a hatalmat.

Az 1788-as alkotmányratifikáció, amely 1789-ben lépett hatályba, a forradalmi időszak végét jelentette.

Ez egyezséget jelentett az amerikai társadalom két domináns ereje között – az északi tőkés osztály és a déli rabszolgatartó osztály között.

Az Alkotmány révén létrejött egy erős központi kormányzat, amely adóztathatta a lakosságot, szabályozhatta a kül- és államközi kereskedelmet, hadsereget állíthatott fel és nemzeti bankot hozhatott létre.

Mindez a növekvő kapitalista gazdaság segítésére irányult.

Az Alkotmány azonban átsiklott az északi és déli uralkodók közötti megosztottság felett.

Azt mondták, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, de ennek az új országnak a lakosságának mintegy 20 százalékát külföldről rabolták el és kényszerítették rabszolgamunkára.

És a forradalom során további engedményeket tettek a rabszolgatartó osztálynak, hogy megtartsák őket a maguk oldalán.

Például hatalmas ellenőrzést kaptak a Képviselőház felett, mert a rabszolgasorba kényszerített embereket beleszámították a teljes népességbe, annak ellenére, hogy nem volt szavazati joguk.

Az északi és déli uralkodók szövetsége mindaddig fennmaradt, amíg a rabszolgaság gátolni nem kezdte a kapitalista gazdaságot. Az uralkodó osztályok közötti növekvő ellenségeskedés 1861-ben polgárháborúhoz vezetett, amely ismét káoszba taszította az országot.

Az Észak végső győzelme először adta meg uralkodóinak az ország feletti teljes ellenőrzést. De a forradalom ígérete – az egyenlőség, amelyet az emberek azt hitték, hogy elhozza – nem valósult meg.

Ehelyett egy olyan rendszer jött létre, amely lehetővé tette a gyors kapitalista növekedést, ami azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok a világ meghatározó hatalmává vált.

Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy korához képest az amerikai forradalom jelzőfényként szolgált mindazok számára, akik valódi egyenlőséget követeltek.

Ahogy Eric Foner radikális történész érvel, a Forradalom jelentése soha nem dőlt el 1776-ban.

És nyomán ígéreteit újra és újra kisajátították a rabszolgasorba kényszerítettek, a munkások, a nők és az elnyomottak, hogy olyan szabadságokat követeljenek, amelyek messze túlmutattak az Alapító Atyák szándékain.

Ezek a forradalmi eszmék még nem valósultak meg. Ezért kell valóra váltanunk azt a kijelentést, hogy minden ember egyenlő, és alapvető joga van az „élethez, szabadsághoz és a boldogság kereséséhez”.

forrás: Socialist Worker