Trump, az Egyesült Államok háborús bűnös, idegbeteg elnöke fura szöveget tett közzé az X-en.
„A kommunizmus a legnagyobb fenyegetés hazánkra az első világháború, a második világháború, Pearl Harbor vagy 2001. szeptember 11. óta!”
Szóval Trump szerint a kommunizmus fenyegetést jelent az Egyesült Államokra. Ezzel vitatkoznánk. Azon félelme igaz, hogy a kommunisták tényleges veszélyt jelentenek minden milliárdos-billiárdos korrupt fasiszta tömeggyilkosra. De ennyi.
Emellett érdemes némi történelemleckében részesítenünk az amerikai elnököt, mert amit bemutatott az az öntökönlövés klasszikus esete.
Az említett első világháborút ugyanis olyan emberek kezdeményezték, akik később a fasiszták oldalán találták magukat. Hindenburg tábornoktól a lövészárokban harcoló Hitlerig. A háborúnak pedig azért lett vége, mert kommunista forradalmak törtek ki Oroszországban, Németországban, még Magyarországon is. A katonák az agitátorok hatására eldobták fegyvereiket és hazamentek, megállítva a négy éve zajló, teljesen felesleges, embertelen mészárlást. Megkímélve a háborúba frissen becsatlakozó amerikaiak tömegeit is.
A második világháborút szintén a fasiszta tengelyhatalmak robbantották ki. A japán és olasz fasiszták már jóval a náci Németország agressziói előtt folytatták a hódító és népirtó háborúikat. A második világháború befejezését jórészt a kommunista vörös hadseregnek köszönhetjük, amely a legnagyobb áldozatot hozta a fasizmus legyőzésében. Megint csak jelentősen könnyítve a nyugati fronton harcoló amerikai katonák terhein és áldozatain.
Nem szóltak Trump-nak, de Pearl Harbor a második világháború alatt történt. Nos, ha már külön kiemelte, akkor megemlítendő, hogy azt a támadást az imperialista-fasiszta Japán kezdeményezte az Egyesült Államok ellen. Bár a csendes-óceáni hadszíntéren főképp az amerikaiak küzdöttek, a kommunista Szovjetunió is rengeteget tett a Japánok legyőzéséért az ázsiai kontinensen.
Végül elértünk 9/11-hez, azaz a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokhoz. Nos, ezeket sem kommunisták hajtották végre, hanem szélsőséges iszlamofasiszták. Ebben a történetben is van kommunista szál, csak megint a másik oldalon. Az afganisztáni mudzsahedin iszlamofasisztákat ugyanis az amerikaiak pénzelték és képezték ki, az afgán kommunista kormány ellen, hogy proxyháborút folytathassanak a szovjetekkel. Ezen iszlamofasiszták között volt egy bizonyos Oszama Bin Laden, aki később az amerikaiak ellen fordult és megtervezte a 9/11-es terrorcselekményeket.
Szóval mindent összevetve: A kommunisták Trump összes példájában az Egyesült Államok mellett voltak. Rengeteg amerikai életet mentettek meg a két világháborúban, és ha szovjet kormány marad Afganisztánban, a 9/11-es merénylet is elmaradt volna.
Miközben a hanyatló imperialista rendszer csapkodva próbálja fenntartani hanyatló rendjét, a munkásosztály szerveződése nem csupán szükségessé, hanem az emberiség túlélése szempontjából nélkülözhetetlenné válik.
Május 29. és 31. között a dél-afrikai baloldal erői Johannesburgban gyűltek össze a Baloldali Konferencián. Fontos megérteni a találkozó kontextusát. Több mint harminc évvel a formális apartheid vége után Dél-Afrika népe még mindig küzd az alapvető szükségleteinek kielégítéséért; a hivatalos munkanélküliség 32,7%, ami a munkaképes, de már nem keresőket is beleszámítva 43,7%. Mindeközben az ország gazdagságát a multinacionális vállalatok szívják el. Ezen egyensúlytalanságok kezelésének elmulasztása a vagyon teremtése és elosztása során az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) – amely egykor a nemzeti felszabadítási harc fő járműve volt – széttöredezéséhez és a gazdagok pártjává válásához vezetett. Ezzel párhuzamosan a baloldali erők demoralizálódtak, miközben a jobboldal, beleértve a régi apartheid oligarchiát is, elszabadult.
Ebben a pillanatban gyűjtötte össze a Dél-afrikai Kommunista Párt (SACP) és a konferencia előkészítő bizottsága a politikai erők széles skáláját – közülük sokan az ANC-től kivált formációk –, hogy megvitassák a stratégia sürgető kérdéseit Dél-Afrika és a hasonló válsággal küzdő más országok számára.
Egy, a jelenlegi konjunktúráról szóló plenáris ülésen intézetünk nevében felszólaltam. Az alábbi gondolatok az akkori előadásomból származnak.
Amikor harcolunk, nyerünk. Ha túlságosan félünk a kudarctól, semmit sem teszünk.
Május 30-án van az Indiai Szakszervezeti Központ (CITU) megalakulásának 56. évfordulója; ez a szövetség több mint hétmillió munkást képvisel. 2026. február 12-én a CITU más központi szakszervezetekkel és gazdászervezetekkel együtt általános sztrájkban vett részt az új munka törvénykönyve ellen, amely gyengíti a munkások kollektív tárgyaláshoz való jogát, előmozdítja a béralkalmazotti formát, és megnyitja az utat a hosszabb munkaidő előtt. Becslések szerint mintegy 300 millió munkás, gazda és a munkásosztály más rétegei vett részt sztrájkakciókban és tömeges mozgósításokban országszerte. India munkásai továbbra is nehéz körülmények között küzdenek, követve a 2020–2021-es történelmi gazdafelkelés nyomdokait, amikor is százezrek tartottak fenn egy éves tiltakozó mozgalmat, amely országszerte több száz millió munkás és paraszt támogatását élvezte, és végül a kormányt a gazdaellenes törvények visszavonására kényszerítette.
Amikor harcolunk, nyerünk, és még ha nem is érjük el azonnal céljainkat, önbizalmat és tapasztalatot szerzünk a következő csatához.
Dumile Feni: Afrikai Guernica (1967)
Több mint egy évszázadnyi szervezett munkás-, paraszt- és nemzeti felszabadítási harc vállain állunk. Ezek a küzdelmek kifejezésre jutottak a Párizsi Kommünben (1871), az Októberi Forradalomban (1917), a Vietnámi Forradalomban (1945), a Kínai Forradalomban (1949), a Kubai Forradalomban (1959) és a gyarmatosításellenes győzelmek sorában, beleértve a Száhel-övezetben zajló figyelemre méltó, de kevéssé ismert eseményeket is. A baloldal helyzetének megvitatása nem kell, hogy kétségbeeséssel kezdődjön. A munkásosztálynak és a parasztságnak büszkének kell lennie ezekben a harcokban játszott kulcsszerepükre, valamint a kapitalizmuson túlmutató és a szocialista társadalom formálására tett kísérletükre.
A 2008-as pénzügyi válság óta a világgazdaság lassú növekedést, magas adósságot, csökkenő termelő beruházásokat és mély társadalmi egyenlőtlenséget tapasztal. A legdrasztikusabb hanyatlás az Észak-Atlanti térség gazdaságaiban következett be, amelyek továbbra is szenvednek attól, amit mi a Harmadik Nagy Gazdasági Világválságnak nevezünk. Az Egyesült Államok és szövetségesei nem tudták megoldani ezeket a gazdasági problémákat, és nem tudtak hiteles társadalmi projektet felmutatni. Ahogy a pénzügyek, a technológia és a természeti erőforrások feletti ellenőrzésük gyengül, a dekadens és veszélyes elitek megerősítették ellenőrzésüket az információ felett és fokozták a hadviselést globális rendjük fenntartása érdekében. Ez a hiperimperializmus fázisa. E hiperimperialista támadások bizonyítékai egyértelműek: Kína, Kuba, Irán, Libanon, Palesztina, Venezuela és Jemen mind célpontok. Ezeket a dinamikákat fokozza a Hidegháború, amelyben az Egyesült Államok különösen Kína felemelkedését, valamint a súlypont Ázsiába való áthelyeződését igyekszik feltartóztatni.
Ezek a fejlemények világossá teszik, hogy korunk fő ellentmondása egy hanyatló imperialista rendszer, amely megpróbálja megőrizni dominanciáját, valamint a népek és nemzetek szuverenitásra, fejlődésre és társadalmi igazságosságra irányuló törekvései között húzódik.
Az imperialista hatalom gyengülése azonban nem automatikusan hozza létre a felszabadulást. A történelem nem kínál automatikus átmeneteket vagy győzelmeket. A régi rend széttöredezése réseket nyit, de veszélyeket is: tőkeérdekellentéteket, regionális háborúkat, mérgező politikai ideológiákat, és a gazdagság fokozott kiszívását a Globális Délről a Globális Észak felé. Ezért az emberiség előtt álló döntő kérdés a szervezettség. Képes-e a munkásosztály és az elnyomott népek kellően szervezett erőt felépíteni ahhoz, hogy önállóan avatkozzanak be ebbe a válságba? Ez korunk központi kihívása. Itt őszintén kell beszélnünk magának a baloldalnak a válságáról is. Sok országban a kommunista és munkásmozgalmak történelmi vereségeket szenvedtek a huszadik század végi neoliberális offenzíva idején. A szakszervezetek meggyengültek. A politikai oktatás hanyatlott. A választási politika felváltotta a tömegmozgósítást. Az NGO-k felváltották a népi struktúrákat.
Az elmúlt negyven évben a történelmi nemzeti felszabadítási pártok (mint az Indiai Nemzeti Kongresszus és az ANC) és a szociáldemokrata pártok kimerítették küldetésüket – már nem ragaszkodnak a szociális jólét alapvető követelményeihez. Ezek a pártok már nem hisznek az újraelosztásban, és magukévá tették a Nemzetközi Valutaalap megszorítási keretrendszerét. Az ilyen jellegű agyelfoglalás tönkretette a politikai tájképet, lehetővé téve a kormányok számára, hogy figyelmen kívül hagyják népeik azonnali szükségleteit, miközben támogatják a gazdagok, köztük a részvénytulajdonosok igényeit. A szociáldemokrácia összeomlása azt jelentette, hogy a baloldalnak ki kellett terjesztenie történelmi küldetését – a forradalmi átalakulásért való küzdelmet – a népek azonnali szükségleteiért folytatott küzdelemmel. Korlátozott erőforrásai ellenére a baloldal áll az élen a szociális jólét, élelem, víz és egészségügyi ellátás biztosításáért folytatott küzdelemben az egyre kétségbeesettebb populációk számára.
A jövőt nem az elitek számításai vagy az intézmények jóindulata fogja eldönteni. A szervezettség fogja eldönteni. Az uralkodó osztályok globálisan szerveződnek a vállalatokon, bankokon, médiarendszereken és katonai szövetségeken keresztül. A világ népeinek ugyanolyan komolysággal kell szerveződniük. Ez türelmet, ideológiai tisztaságot és bizalmat igényel a szocialista politikában – nem nosztalgiaként, hanem szükségletként. Az egység elengedhetetlen. Egy élő baloldal mindig tartalmazni fog különböző hagyományokat és vitákat, de fel kell ismernünk a fő ellentmondást a munka és a tőke, a társadalmi vagyont termelő túlnyomó többség és azt kisajátító apró kisebbség között. Ahogy Solly Mapaila, a SACP főtitkára mondta: „Nem vagyunk ellenségek, a különbségeink ellenére sem.” Amikor a baloldal széttöredezett, a reakciós erők kihasználják a kétségbeesést. De amikor a progresszív mozgalmak együtt cselekszenek politikai oktatással, tömegmozgósítással és konkrét harcokkal, a munkások kezdenek felismerni saját kollektív erejüket.
Ezért a munkáshatalom újjáépítése az előttünk álló stratégiai feladat. Ez nem csupán választási szövetségeket vagy zárt ajtók mögötti tárgyalásokat jelent az elitek között, hanem a munkások, munkanélküliek, nők, diákok, informális dolgozók, parasztok és közösségek körében gyökerező szervezést. A baloldalnak fel kell élesztenie a politikai oktatás, a demokratikus tömegszerveződés, a kollektív fegyelem és a nemzetköziség hagyományait. Ez utóbbi nem nemzetek közötti jótékonyság, hanem annak felismerése, hogy a világ munkásosztályai közös ellenséggel néznek szembe a tőkefelhalmozás és az imperialista uralom rendszerében.
A szocializmus már nem csupán egy törekvés. Ez az emberi túlélés feltétele. De a szocializmus nem jön spontán módon. Meg kell építeni harcok, népi hatalmi intézmények, és a nép mindennapi életében gyökerező szervezett mozgalmak révén. Vannak példáink ilyen építkezésre: a Kerala államban a baloldal által épített szövetkezetek, a Brazil Földnélküli Munkások Mozgalmának települései, és a Dél-Afrikai Kommunista Párt Vörös Karavánjai. Ezek a projektek a „még nem”-ek: egy olyan jövő töredékei, amely még nem érkezett el teljesen, de már a jelenben épül. Ezek a kísérletek azok, amiket Karl Marx „lehetséges kommunizmusnak” nevezett.
Ezért fontosak az ehhez hasonló összejövetelek. Nem tudnak minden stratégiai kérdést azonnal megoldani, de erőfeszítéseket jelentenek a kollektív politikai képesség rekonstruálására évtizednyi széttöredezettség után. Az előttünk álló út nehéz lesz. De a történelem nyitott marad. Az imperializmus erős, de nem legyőzhetetlen. A kapitalizmus erőszakos, de nem örök. A munkásosztályok és az elnyomott népek maradnak a történelem formálói. Feladatunk az, hogy segítsünk tudatosan, nemzetközileg és forradalmi türelemmel megszervezni ezt a történelmi erőt.
Dumile Feni: Hector Pieterson (1987)
Találkozónk nem messze Sowetótól zajlott, ahol ötven évvel ezelőtt, 1976. június 16-án reggel a fekete diákok tiltakozásba kezdtek a megaláztatás ellen, mivel megtagadták tőlük a jogot, hogy saját nyelveiken tanulhassanak, és arra kényszerítették őket, hogy afrikaans nyelven tanuljanak. Ahogy több ezer fiatal diák vonult, a rendőrség tüzet nyitott, megölve legalább 176 embert és megsebesítve több mint ezret. A tizenkét éves Hector Pieterson volt az egyik első lelőtt diák. Sam Nzima fényképész megörökítette a pillanatot, amikor Mbuyisa Makhubo diák a haldokló Hectort cipeli, Hector nővére, Antoinette pedig mellettük fut. A mostanra ikonikussá vált fénykép ihlette Dumile Feni fent látható, 1987-es festményét. A lövések nem szűntek meg.
Egy kis rémtett, mélyen a városban Soweto blues Soweto blues
Ezeket a szavakat énekelte Miriam Makeba, a dél-afrikai énekesnő és apartheid-ellenes aktivista a „Soweto Blues”-ban, a Hugh Masekela által a mészárlás után írt erőteljes dalban. Ötven évvel Soweto után Dél-Afrika gyermekeinek még mindig élő baloldalra van szükségük – és nekünk, a többieknek is.
Létezik egy híres opera John Adams és Alice Goodman tollából, amelynek címe Nixon in China („Nixon Kínában”). A mű az amerikai elnök, Richard Nixon történelmi pekingi látogatásáról szól, amelyre 1972 februárjában került sor.
A hírhedten antikommunista Nixon megpróbálta rávenni Mao Ce-tungot, a kínai forradalom vezetőjét, hogy a hidegháborúban álljon át az amerikai oldalra.
Ez a húzás, amelyet később a demokrata elnök, Jimmy Carter is folytatott, hozzájárult ahhoz, hogy a stratégiai egyensúly a Szovjetunió ellen billenjen.
Lehet, hogy egyszer majd készül egy Trump Pekingben című opera is az amerikai elnök múlt heti kínai látogatásáról.
Nixon útja egy olyan geopolitikai fordulatot segített elő, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a 20. század végére vitathatatlan kapitalista hegemónná váljon. Most azonban egészen más történetet láttunk.
Az eltelt évtizedekben hatalmas változás történt a világgazdasági erőviszonyokban. 1972-ben az Egyesült Államok adta a globális feldolgozóipari hozzáadott érték 25–30 százalékát, míg Kína csupán 4 százalékot. 2024-re az amerikai arány 10 százalékra csökkent, míg Kínáé 30 százalékra nőtt.
Az irónia az, hogy olyan amerikai elnökök, mint Ronald Reagan és Bill Clinton ösztönözték Kína integrációját a világpiacba. Azt hitték, ez fokozatosan egy liberális kapitalista társadalommá alakítja majd a kínai államkapitalizmust, amely alárendelődik az Egyesült Államoknak.
Ehelyett Kína Hszi Csin-ping vezetése alatt tovább erősödött, megerősítve elutasítását az Egyesült Államok vezette „szabályalapú világrenddel” szemben, és számos más gazdaságot is bevonzott saját kereskedelmi és beruházási hálózatába.
Az Egyesült Államok fő megmaradt versenyelőnye eddig a Silicon Valley high-tech dominanciája volt. A kínai vállalatok azonban már most vezető szerepet töltenek be egyes jövőiparágakban – például az elektromos járművek terén –, és gyorsan zárkóznak fel olyan területeken is, mint a mesterséges intelligencia vagy a fejlett chipek.
A konzervatív kommentátor Ross Douthat a The New York Times hasábjain azt írta: „Amennyiben a valódi hidegháborúval való összehasonlítás releváns, Kína sokkal erősebb anyagi vetélytárs, mint amilyenné a Szovjetunió valaha válni tudott.
És az eddig sikertelen iráni játszmánk következtében az amerikai keményhatalmi pozíció veszélyesebbnek tűnik, mint valaha.”
Donald Trump már 2016-os első elnökválasztási kampányában riadót fújt a kínai fenyegetés miatt az amerikai hegemóniára nézve.
Ám tavaly kénytelen volt visszavonulót fújni a masszív vámemelések ügyében, miután Hszi Csin-ping elzárta a ritkaföldfémek szállítását, amelyek termelésében Kína dominál. Emellett az Egyesült Államok és Izrael kudarca Irán legyőzésében megmutatta, hogy a katonai technológiában zajló drónforradalom aláássa a Pentagon erejét.
Így a szokásos fenyegetőzés és hencegés helyett egy sokkal szerényebb Trumpot láthattunk Pekingben.
Ja Ian-csong, a Szingapúri Egyetem szakértője a Financial Timesnak azt mondta: „Optikai és retorikai szempontból valószínűleg Hszi tűnt erősebbnek. Trump úgy nézett ki, mint aki könyörög, szüksége van valamire Hszitől, miközben az összes dicsérete viszonzatlan maradt.”
Trump kérvényezőként érkezett. Azt szerette volna, hogy Hszi vállalja amerikai Boeing repülőgépek és amerikai szójabab vásárlását. Konkrét kötelezettségvállalást azonban nem kapott. Abban is reménykedett, hogy Kína nyomást gyakorol majd Iránra a Hormuzi-szoros újranyitása érdekében – ami önmagában is az amerikai katonai erő hanyatlásának jele.
De miért segítene Hszi Trumpnak? Az iráni háború katasztrófája folyamatosan rombolja az amerikai presztízst és hatalmat. Vagy inkább: miért tenné ezt ingyen?
Hszi nyilvánosan világossá tette az árát, amikor kijelentette: „A tajvani kérdés a legfontosabb ügy a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két ország szembekerülhet egymással, sőt akár konfliktusba is sodródhatnak, ami rendkívül veszélyes helyzetbe taszítaná az egész kínai–amerikai viszonyt.”
Peking eltökélt abban, hogy befejezze Kína újraegyesítését az amerikaiak által támogatott Tajvan szigetének magába olvasztásával. Trump azt mondta, még mérlegeli, hogy eladjon-e 12 milliárd font értékű fegyvert Tajvannak.
Bárhogyan is dönt, az ázsiai katonai egyensúly Washington ellen fordul. Az iráni drónok és rakéták a Közel-Keleten az amerikai bázisok többségét kiiktatták.
Kevés kétség fér hozzá, hogy egy Tajvan körüli háború esetén Kína ugyanezt megtehetné az Egyesült Államok nyugat-csendes-óceáni bázisainak többségével is. Az Egyesült Államok korántsem bukott el teljesen – pénzügyi téren továbbra is domináns hatalom. De egyértelműen meggyengült.
A Ventotenei Kiáltvány (hivatalos nevén „A szabad és egységes Európa felé”) egy 1941-ben, a második világháború idején írt politikai dokumentum. A szöveget olasz antifasiszta foglyok – köztük Altiero Spinelli és Ernesto Rossi – fogalmazták meg a Ventotene szigetén történt száműzetésük alatt.
I. A MODERN CIVILIZÁCIÓ VÁLSÁGA
A modern civilizáció sajátos alapját a szabadság elvére építette, amely kimondja, hogy az ember nem csupán eszköz, amelyet mások használhatnak, hanem autonóm élőlény, aki önmaga célja. E meghatározás fényében a társadalmi élet minden olyan aspektusát, amely nem tisztelte ezt az elvet, egy nagy történelmi folyamat során bíróság elé állították.
1) Minden nemzet számára elismerték az egyenlő jogot, hogy független államokba szerveződjön. Minden nép – amelyet etnikai, földrajzi, nyelvi és történelmi jellemzők határoznak meg – a saját politikai életfelfogása szerint létrehozott államszervezeten belül azt az eszközt kellett volna megtalálja, amely leginkább megfelel szükségleteinek, külső beavatkozás nélkül. A nemzeti függetlenség ideológiája erőteljes ösztönzője volt a haladásnak. Segített legyőzni a szűk látókörű provincializmust, és mélyebb szolidaritástudatot generált a külföldi elnyomással szemben. Eliminálta az emberek és áruk mozgását akadályozó számos gátat, és minden új állam területén kiterjesztette a fejlettebb társadalmak intézményeit és rendszereit a kevésbé fejlett populációkra. Sajnos azonban a kapitalista imperializmus csírái odáig fejlődtek, hogy totalitárius államokat hoztak létre, és világháborúkat robbantottak ki – ennek nemzedékünk tanúja volt.
A nemzetet ma már nem a közösségek történelmi termékeként tekintik, amelyek egy hosszú folyamat eredményeként a szokásokban és vágyakban megnövekedett hasonlóságokat mutatnak, és államukat a kollektív élet leghatékonyabb szervezetének tartják az egész emberi társadalom keretében. Éppen ellenkezőleg: a nemzet isteni entitássá vált, olyan szervezetté, amelynek csak a saját létezését, saját fejlődését kell figyelembe vennie, a legcsekélyebb tekintet nélkül arra a kárra, amelyet ezzel másoknak okozhat.
A nemzeti államok abszolút szuverenitása mindegyikükben kiváltotta az uralkodás vágyát, mivel mindegyikük fenyegetve érzi magát a másik erejétől, és egyre tágabb területet tekint életterének, ahol szabadon mozoghat, és csupán önmagára támaszkodhat, más segítsége nélkül. Ez az uralkodási vágy csak a legerősebb állam minden más feletti dominanciájával csillapítható.
Mindezek következményeként az állam már nem a polgári szabadság őre, hanem a szolgai vazallusok urává változott, és hatalmában tart minden képességet a maximális hadrafoghatóság eléréséhez. Még békeidőben is – amelyet a későbbi, elkerülhetetlen háborúk előkészítésére szolgáló szünetnek tekintenek – a katonai osztály már sok országban a polgári társadalom fölé kerekedik, egyre nehezebbé téve a szabad politikai rendszerek jó működését. A polgári politika olyan megnyilvánulásai, mint az iskolák, kutatás, termelékenység, közigazgatás, nehezen működnek, és főként a katonai erő növelésére irányulnak. A nőket csupán katonatermelőként kezelik, és úgy díjazzák őket, mint a termékeny jószágot. A gyerekeket a legkorábbi életkortól kezdve fegyverforgatásra és a külföldiek gyűlöletére tanítják. Az egyéni szabadság szinte teljesen megsemmisül, mivel mindenki a katonai berendezkedés része, és állandóan fennáll a behívás lehetősége. Az ismétlődő háborúk arra kényszerítik az embereket, hogy elhagyják családjukat, munkájukat, vagyonukat, gyakran végső áldozatot hozva olyan okokért, amelyek értékét senki sem igazán értheti. Néhány nap alatt elpusztul az általános jólét növeléséért tett évtizedes közös erőfeszítések eredménye.
A totalitárius államok azok, amelyek a leghatározottabban megvalósították az összes erő egyesítését, a legnagyobb koncentrációt és az autarkia legmagasabb fokát elérve. Ezek a szervezetek bizonyultak a leginkább alkalmasnak a jelenlegi nemzetközi környezethez. Ha egy nemzet egy lépést tesz a kifejezettebb totalitarizmus felé, a többiek azonnal követik, mivel ugyanabba az ösvénybe kényszerülnek a túlélési akaratuk által.
2) Elismerték minden polgár egyenlő jogát, hogy részt vegyen az állam akaratának kialakításában. Ennek a szabadon kifejezett, változó gazdasági és ideológiai szükségletek szintézisét kellett volna képeznie minden társadalmi csoport számára. Ez a politikai szerveződés lehetővé tette a korábbi rendszerből örökölt számos kirívó igazságtalanság kijavítását vagy legalábbis minimalizálását. De a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság és a választójog kiterjesztése egyre nehezebbé tette a régi kiváltságok védelmét, miközben fenntartották a képviseleti kormányzati rendszert.
A szegények lassan megtanulták használni ezeket az eszközöket a kiváltságos osztályok által megszerzett jogokért folytatott harchoz. A járadék- és örökösödési adók, a nagyobb jövedelmekre kivetett növekvő terhek, az alacsony jövedelmek és nélkülözhetetlen javak adómentessége, ingyenes állami oktatás, megnövekedett szociális biztonsági kiadások, földreformok, gyárak és üzemek ellenőrzése – mindezek máris fenyegették a kiváltságos osztályokat jól megerősített fellegváraikban.
Még a kiváltságos osztályok sem, akik beleegyeztek a politikai jogok egyenlőségébe, nem tudták elfogadni, hogy a kivételezettek ezt arra használják fel, hogy egy konkrét gazdasági és társadalmi egyenlőséget érjenek el, ami valódi jelentőséget adott volna a valóságos szabadságnak. Az első világháború végére a fenyegetés túl komollyá vált; természetes volt, hogy ezek az osztályok lelkesen üdvözölték és támogatták a diktatúrák születését, amelyek elvették a jogi eszközöket ellenfeleiktől.
Másrészt a hatalmas ipari és banki csoportok, valamint a munkások egész hadait tömörítő szakszervezetek – amelyek csoportok és szakszervezetek nyomást gyakoroltak a kormányra, hogy nyilvánvalóan a saját érdekeiknek kedvező politikákat érjenek el – azzal fenyegettek, hogy az államot annyi, egymással keservesen harcoló gazdasági báróságra bontják fel: A liberális, demokratikus rendszerek azoknak az eszközeivé váltak, amelyekkel ezek a csoportok az egész társadalmat még jobban kizsákmányolhatták, és ennek következtében elvesztették presztízsüket. Így egyre inkább meggyőződtek arról, hogy csak egy totalitárius állam – amelyben az egyéni szabadságjogokat is eltörlik – tudná valahogy feloldani azokat az érdekellentéteket, amelyeket a meglévő politikai intézmények nem tudtak kezelni.
A totalitárius rendszerek általánosságban megszilárdították a különböző társadalmi kategóriákat azokon a szinteken, amelyeket fokozatosan elértek, azáltal, hogy a polgárok életének minden aspektusát rendőri ellenőrzés alá vonták, és erőszakkal eltávolítottak minden ellenkező hangot; ezek a rezsimek elzártak minden további jogi lehetőséget a jelenlegi helyzet korrekciójára. Ez biztosította egy teljesen parazita osztály – távollévő földbirtokosok és járadékosok – létezését, akik csak annyiban járultak hozzá a társadalmi termelékenységhez, hogy levágták a kuponokat a részvényeikről; a monopóliumtulajdonosok és a láncüzletek, amelyek kizsákmányolják a fogyasztókat, és eltüntetik a kisbefektetők által félretett összegeket; a színfalak mögött meghúzódó plutokraták, akik a politikusok szálait mozgatják, és az államapparátust saját kizárólagos előnyükre működtetik, miközben magasabb nemzeti érdekekre hivatkoznak. A kevesek kolosszális vagyonát megőrizték, és a tömegek nyomorát is, akik ki vannak zárva a modern kultúra gyümölcseinek élvezetéből. Lényegében megőriztek egy olyan gazdasági rendszert, amelyben az anyagi erőforrásokat és a munkát – amelyeket az alapvető szükségletek kielégítésére, az emberi létfontosságú energiák fejlesztésére kellene fordítani – ehelyett a legmagasabb árak megfizetésére képesek leghasztalanabb kívánságainak kielégítésére használják; egy olyan gazdasági rendszert, amelyben az öröklési jog révén a pénz hatalma ugyanabban az osztályban öröklődik, és olyan kiváltsággá alakul, amely semmilyen kapcsolatban nem áll a nyújtott szolgáltatások társadalmi értékével. A proletariátus lehetőségeinek tere olyan szűk, hogy a megélhetésért a munkások gyakran kénytelenek elfogadni bárki kizsákmányolását, aki munkát kínál.
A dolgozó osztályok mozdulatlanságának és leigázásának fenntartása érdekében a szakszervezeteket a szabad küzdelem szervezeteiből – amelyeket a tagság bizalmát élvező egyének irányítottak – az uralkodó osztály által kiválasztott és csak nekik felelős alkalmazottak által irányított rendőri felügyeleti szervekké alakították át. Ha ebben a gazdasági rendszerben javulások történnek, azokat kizárólag a katonai szükségletek diktálják, amelyek a kiváltságos osztályok reakciós ambícióival együtt létrehozták és megerősítették a totalitárius államokat.
3) A kritika szellemének állandó értékét érvényesítették az autoriter dogmatizmussal szemben. Mindennek, amit állítottak, igaznak és ellenőrizhetőnek kellett lennie, vagy el kellett tűnnie. Társadalmunk legnagyobb vívmányai minden területen e nyitott gondolkodásmód módszerességének köszönhetők. De ez a szellemi szabadság nem élte túl a totalitárius államok által teremtett válságokat. Új dogmák – amelyeket hitcikkelyekként kell elfogadni, vagy képmutató módon – hódítják meg a tudás minden területét.
Bár senki sem tudja, mi a faj, valamint a történelem legelemibb fogalmai is hangsúlyozzák az állítás abszurditását, az orvosoktól elvárják, hogy higgyék, bizonyítsák és meggyőzzenek arról, hogy az emberek egy kiválasztott fajhoz tartoznak, pusztán azért, mert az imperializmusnak szüksége van erre a mítoszra, hogy a tömegeket gyűlöletre és büszkeségre gerjessze. A közgazdaságtan legnyilvánvalóbb fogalmait kiátkozottnak kell tekinteni, ha az önellátó politika, a külkereskedelmi mérlegek és a merkantilizmus más régi csődjátékai a mi korunk rendkívüli felfedezéseiként mutathatók be. A világ minden részének gazdasági összefüggései miatt a modern civilizációnak megfelelő életszínvonalat fenntartani kívánó sok nép által igényelt élettér csak az egész földgömb lehet. De létrehozták a geopolitika áltudományát, amelynek célja az élettér-elmélet érvényességének bizonyítása, hogy elméleti fedezetet nyújtson az uralkodás imperialista vágyának.
A történelmet létfontosságú adataiban meghamisítják az uralkodó osztályok érdekében. A könyvtárakat és könyvesboltokat megtisztítják minden olyan műtől, amelyet nem tartanak ortodoxnak. A sötétség homálya ismét azzal fenyeget, hogy megfojtja az emberi szellemet. A szabadság és egyenlőség társadalmi etikáját aláásták. Az embereket már nem szabad polgároknak tekintik, akik az államot használhatják kollektív céljaik eléréséhez. Ehelyett az állam szolgái, amely meghatározza a céljaikat, és a hatalmat birtoklók akaratát az állam akarata mögé rejtik. Az emberek már nem jog alanyok; hierarchikusan vannak elrendezve, és kötelesek engedelmeskedni minden felettesüknek, akiknek a vezetője egy vitathatatlan, istenített Vezér. A kasztokra épülő rendszer ellenállhatatlanul újraéled a saját hamvaiból.
Ez a reakciós, totalitárius civilizáció, miután számos országban diadalmaskodott, végül a náci Németországban megtalálta azt a hatalmat, amelyről úgy gondolták, képes levonni a végső következtetéseket. Aprólékos előkészítés után, merészen és minden gátlástalansággal kihasználva mások rivalizálását, önzését, butaságát, magával sodorva más európai vazallus államokat – amelyek között elsősorban Olaszországot – és szövetségre lépve Japánnal, amely Ázsiában ugyanazokra a célokra törekszik, Németország egy hódító hadjáratba kezdett. Győzelme a totalitarizmus végső megszilárdulását jelentené a világban. Minden jellemzője a legnagyobb fokig kiéleződne, és a haladó erők évekre a puszta negatív ellenzék szerepére lennének kárhoztatva.
A német katonai osztályok hagyományos gőgje és intoleranciája képet adhat arról, milyen lett volna az uralmuk egy győztes háború után. Az uralkodáshoz a győztes németek akár öt év nagyvonalúságot is engedhettek volna más európai népeknek, formálisan tiszteletben tartva területeiket és politikai intézményeiket, miközben kielégítik azok hamis hazafiúi érzelmét, akik számára a határkerítés színe és a prominens politikusok nemzetisége fontosabb, mint a hatalmi viszonyok és az állami intézmények tényleges tartalma. Bármennyire is álcázott, a valóság mindig ugyanaz: az emberiség új felosztása spártaiakra és helótákra.
Még egy kompromisszumos megoldás is a két harcoló fél között újabb lépés lenne előre a totalitarizmus számára; mivel minden olyan ország, amely képes volt kikerülni Németország markát, kénytelen lenne átvenni ugyanazokat a politikai szerveződési formákat, hogy megfelelően felkészüljön az elkövetkező háborúra.
De ha Hitler Németországa sikerrel döntötte is meg egyenként a kisebb államokat, ez a cselekedet arra kényszerítette az egyre erősebb hatalmakat, hogy bekapcsolódjanak a harcba. Nagy-Britannia bátor harciszelleme – még abban a legkritikusabb pillanatban is, amikor egyedül szembesült az ellenséggel – oda vezetett, hogy a németek az orosz hadsereg bátor ellenállásába ütköztek, és időt adott Amerikának ahhoz, hogy mozgósítsa végtelen termelési erőforrásait. És ez a német imperializmus elleni küzdelem szorosan összefügg a kínai nép japán imperializmus elleni harcával.
A totalitárius hatalmakkal szemben már nagy embertömegek és hatalmas vagyonegyüttesek sorakoznak fel, amelyek ereje már elérte a csúcspontját, és csak fokozatosan emésztheti fel magát. Az ellenző erők ezzel szemben már túljutottak a legrosszabb pillanaton, és most felfelé ívelnek.
A szövetségesek háborúja napról napra erőteljesebben ébreszti fel a felszabadulás vágyát még azokban az országokban is, amelyek alávetették magukat az erőszaknak, és elvesztették útjukat a kapott csapás miatt. És ez a vágy még a tengelyhatalmak népességében is felébresztette ezt a vágyat, akik rájönnek, hogy kétségbeejtő helyzetbe sodorták őket, pusztán hogy uralkodóik hatalomvágyát kielégítsék.
Az a lassú folyamat, amelynek során az emberek végtelen tömegei passzívan hagyták, hogy az új rendszer formálja őket, alkalmazkodtak hozzá, sőt hozzájárultak megszilárdulásához, megállt. És megkezdődött az ellentétes folyamat. Ebben a hatalmas, lassan erőre kapó hullámban benne van minden haladó erő: a munkásosztályok legfelvilágosultabb csoportjai, akik nem hagyták, hogy sem a terror, sem a hízelgés eltántorítsa őket a jobb életminőség elérésére irányuló törekvésüktől; az értelmiségi osztályok legtudatosabb elemei, akiket megbántott az emberi intelligencia kényszerű lealacsonyítása; üzletemberek és befektetők, akik képesek új kezdeményezésekbe fogni, és meg akarnak szabadulni a bürokrácia és a nemzeti autarkia béklyóitól, amelyek minden mozgásukat akadályozzák; és mindazok, akik veleszületett méltóságérzetüknél fogva nem törnek meg a szolgaság megaláztatásától.
Civilizációnk üdvössége ma ezekre az erőkre van bízva.
II. HÁBORÚ UTÁNI FELADATOK – EURÓPAI EGYSÉG
Németország veresége nem vezetne automatikusan Európa újjáalakulásához a civilizációnk ideálja szerint.
Az általános válságok rövid, intenzív időszakában (amikor az államok megtörve hevernek, amikor a néptömegek szorongva várnak egy új üzenetet, és addig is, mint olvadt anyag, égnek, készen arra, hogy új formákba öntsék őket, és fogadják a komoly internacionalisták irányítását) a régi nemzeti rendszerek leginkább kiváltságos osztályai – alattomosan vagy erőszakosan – megpróbálják mérsékelni az érzelmeket, az internacionalista szenvedélyeket, és feltűnően megkezdik a régi állami intézmények újjáépítését. Az angol vezetők pedig – talán az amerikaiakkal egyetértésben – megpróbálhatják ebbe az irányba terelni a dolgokat, hogy helyreállítsák az erőegyensúly politikáját, birodalmaik látszólagos és azonnali érdekében.
A konzervatív erők, nevezetesen: a nemzeti államok alapintézményeinek igazgatói; a fegyveres erők legfelsőbb tisztjei, egészen a monarchiákig, ahol lehetséges; a monopolista kapitalizmus csoportjai, amelyek a profitjukat az államok sorsához kötötték; a nagybirtokosok és az egyházi hierarchia, akik parazita jövedelmüket csak egy stabil, konzervatív társadalomban remélhetik; és őket követve a tőlük függő, vagy egyszerűen csak a hagyományos hatalmuk által félrevezetett emberek végtelen sora. Mindezek a reakciós erők már érzik a szerkezet recsegését, és megpróbálják menteni a bőrüket. Egy összeomlás hirtelen megfosztaná őket mindattól a garanciától, amelyben eddig részesültek, és kiszolgáltatná őket a haladó erők támadásának.
A forradalmi helyzet: régi és új irányzatok
A totalitárius rendszerek bukása egész populációk számára a „szabadság” eljövetelének érzelmi jelentésével fog bírni; minden korlátozás eltűnik, és automatikusan a szólás- és gyülekezési szabadság fog diadalmaskodni. Ez a demokratikus irányzatok diadala lesz. Ezeknek az irányzatoknak számtalan árnyalata van, a nagyon konzervatív liberalizmustól a szocializmusig és az anarchiáig. Hisznek az események és intézmények „spontán nemzésében”, valamint az alsóbb osztályok impulzusainak abszolút jóságában. Nem akarják erőltetni a „történelem”, a „nép” vagy a „proletariátus” – vagy bármilyen más néven nevezik is istenüket – kezét. A diktatúrák végét remélik, azt képzelve, hogy ez a nép elidegeníthetetlen önrendelkezési jogának helyreállítása. Legnagyobb álmuk egy alkotmányozó nemzetgyűlés, amelyet a legszélesebb választójoggal és a választók jogainak legaprólékosabb tiszteletben tartásával választanak meg, akiknek dönteniük kell az általuk kívánt alkotmányról. Ha a nép éretlen, az alkotmány nem lesz jó; de azt csak a meggyőzés állandó erőfeszítéseivel lehet korrigálni.
A demokratikus frakciók elvileg nem tagadják az erőszakot, de csak akkor akarják alkalmazni, ha a többség meggyőződött arról, hogy az nélkülözhetetlen – azaz amikor az alig több, mint egy majdnem felesleges „pont” az i-n. Hasznos vezetők tehát csak a hétköznapi adminisztráció időszakaiban vannak, amikor a lakosság majdnem egésze (általában) meg van győződve azoknak az alapvető intézményeknek az érvényességéről, amelyeket csak viszonylag másodlagos szempontból kell módosítani. Forradalmi időkben, amikor az intézményeket nem egyszerűen adminisztrálni, hanem létrehozni kell, a demokratikus eljárások hangosan megbuknak. A demokratikus frakciók szánalmas tehetetlensége az orosz, német, spanyol forradalmakban a három legutóbbi példa. Ezekben a helyzetekben, miután a régi államapparátus – törvényeivel és adminisztrációjával együtt – összeomlott, azonnal közgyűlések és népi delegációk virágoznak, amelyekben minden haladó szocialista erő összegyűlik és izgat, vagy úgy tesznek, mintha tiszteletben tartanák a korábbi törvényességet, vagy megvetik azt. A lakosságnak vannak alapvető szükségletei, amelyeket ki kell elégíteni, de nem tudja pontosan, mit akar, vagy hogyan cselekedjen. Ezer harang cseng a fülében. Milliónyi elméjével nem tud tájékozódni, és számos irányzatba, áramlatba és frakcióba bomlik, amelyek egymással küzdenek.
Abban a pillanatban, amikor a legnagyobb határozottságra és bátorságra van szükség, a demokraták elvesztik a tájékozódásukat, mivel nem a spontán népi támogatásra támaszkodhatnak, hanem a szenvedélyek komor zűrzavarára. Úgy gondolják, hogy kötelességük konszenzust teremteni, és buzdító prédikátorként lépnek fel, ahol olyan vezetőkre lenne szükség, akik tudják, mit akarnak, és hová tartanak. Elszalasztják az új rendszer megszilárdítására kedvező lehetőségeket, és még megpróbálnak bizonyos testületeket, amelyeknek hosszabb előkészületre van szükségük, és egyébként is alkalmasabbak lennének viszonylagos nyugalomban, azonnal munkára fogni. Fegyvert adnak ellenfeleiknek, amelyeket azok aztán ellenük fordítanak. Számtalan irányzatukban nemcsak a megújulás akaratát képviselik, hanem minden elmében megtalálható zavaros szeszélyeket és vágyakat is, amelyektől megbénítva, valójában előkészítik a talajt a reakció növekedéséhez. A demokratikus politikai módszerek tehertételt jelentenek a forradalmi válságok idején.
Ahogy a demokraták kimerítik kezdeti népszerűségüket, mint a szabadság bajnokai, végtelen polémiáikkal, és bármilyen komoly politikai és társadalmi forradalom hiányában a totalitarizmus előtti politikai intézmények elkerülhetetlenül újjáalakulnak, és a küzdelem ismét a régi osztályellentétek mentén bontakozik ki.
Az az elv, miszerint az osztályharc az a feltétel, amelyre minden politikai probléma visszavezethető, különösen a gyári munkások körében vált alapvető vonallá, és addig adott konzisztenciát politikájuknak, amíg az alapvető intézményeket nem kérdőjelezték meg. De a proletariátus elszigetelésének eszközévé válik, amikor a teljes társadalmi szervezet átalakításának szükségessége merül fel. A munkások, akiket az osztályrendszerben neveltek, nem látnak túl saját osztályuk, vagy akár kategóriájuk követelésein, anélkül, hogy aggódnának azért, hogy ezeket hogyan kellene összekapcsolni más társadalmi rétegek érdekeivel. Vagy a proletariátus egyoldalú diktatúrájára vágynak, hogy elérjék az összes anyagi termelőeszköz utópisztikus kollektivizálását, amelyet évszázados propaganda a minden baj gyógyírjaként jelölt meg. Ez a politika nem vonz más rétegeket, csak a munkásokat, akik így megfosztják a többi haladó erőt a támogatásuktól, vagy a reakció ügyesen megszervezett csapásaira hagyja őket, hogy szétzúzzák a munkásmozgalmat.
A különböző proletár irányzatok között, az osztálypolitika és a kollektivista eszme követői között a kommunisták korán felismerték a megfelelő követői bázis megszerzésének nehézségét a győzelem biztosításához. Ezért – eltérően a többi néppárttól – mereven fegyelmezett mozgalommá szervezték magukat. Kihasználták az orosz mítoszt a munkások megszervezésére, de nem fogadják el a szavukat törvényként, és a munkásokat a legkülönfélébb manőverekben használják fel.
Ez a hozzáállás teszi a kommunistákat a forradalmi válságok idején hatékonyabbá, mint a demokraták. De az, hogy a munkásokat – azt prédikálva nekik, hogy az ő „igazi” forradalmuk még csak ezután jön – amennyire csak lehet, elkülönítik a többi forradalmi erőtől, szektás elemmé változtatja őket, ami a döntő pillanatokban gyengíti a haladó erők összességét. Ezenkívül az orosz államtól való abszolút függőségük – amely ismételten felhasználta őket saját nemzeti politikájának követésében – megakadályozza ezt a pártot abban, hogy folyamatos politikai tevékenységet folytasson. Mindig el kell bújniuk egy Károly, egy Blum, egy Negrin mögé, majd a használt demokratikus bábokkal együtt a tönkremenetel felé haladni. A hatalmat nem csupán ravaszsággal lehet megszerezni és megtartani, hanem azzal a képességgel, hogy szerves és élő módon válaszoljunk a modern társadalom szükségleteire.
Ha a küzdelem a hagyományos nemzeti határokon belül marad, nagyon nehéz lesz elkerülni a régi bizonytalanságokat. A nemzeti államok ugyanis olyan mélyen eltervezték saját gazdaságaikat, hogy a fő kérdés hamarosan az lenne, hogy melyik gazdasági csoportnak – azaz melyik osztálynak – kellene kezelnie a terv ellenőrzését. A haladó front hamarosan széttöredezne a gazdasági osztályok és kategóriák közötti civódásban. A legvalószínűbb eredmény az, hogy a reakciósok járnának a legjobban.
Egy valódi forradalmi mozgalomnak azok közül kell kiemelkednie, akik képesek voltak kritizálni a régi politikai állításokat; tudnia kell együttműködnie a demokratikus és kommunista erőkkel, valamint mindazokkal, akik a totalitarizmus felszámolásáért dolgoznak, anélkül, hogy csapdába esne bármelyikük politikai gyakorlatában.
A reakciós erők képzett emberekkel és tisztekkel rendelkeznek, akiket a parancsnokságra képeztek ki, és kegyetlenül harcolni fognak felsőbbrendűségük megőrzéséért. Amikor a körülmények nagyon nehezek, álnokul a szabadság, a béke, az általános jólét, a szegényebb osztályok szeretőiként mutatkoznak majd.
A múltban már láttuk, hogyan használták fel a népi mozgalmakat, és hogyan bénították meg, térítették el és alakították át őket éppen az ellenkezőjükké. Kétségtelenül ők lesznek a legveszélyesebb erők, akikkel szembe kell nézni.
A pont, amelyet ki akarnak használni, a nemzeti állam helyreállítása. Így megragadhatják a legelterjedtebb népi érzelmet, amelyet a legutóbbi események a legmélyebben megsértettek, és amely a reakciós célokra legkönnyebben kihasználható: a hazafias érzelmet. Ily módon remélhetik azt is, hogy könnyebben összezavarják ellenfeleik gondolatait, mivel a néptömegek számára az eddig megszerzett politikai tapasztalat a nemzeti kereteken belülre korlátozódott, ezért viszonylag könnyű őket és rövidlátóbb vezetőiket a „ledöntött” államok újjáépítése felé irányítani.
Ha ez a cél megvalósulna, a reakció győzött volna. Látszólag ezek az államok akár széles körben demokratikusak és szocialisták is lehetnének; ez csak idő kérdése lenne, mielőtt a hatalom visszakerül a reakciósok kezébe. A nemzeti féltékenységek ismét fellángolnának, és minden állam ismét csak fegyveres erejében lelné kielégülését. Többé-kevésbé rövid időn belül legfontosabb kötelességük a populációk hadsereggé alakítása lenne. A tábornokok ismét parancsolnának, a monopóliumtulajdonosok ismét profitot húznának az autarkiákból, a bürokrácia tovább dagadna, a papok engedelmesen tartanák a tömegeket. Minden kezdeti hódítás a semmibe foszlana a háborúra való újbóli felkészülés szükségességéhez képest.
Az elsődlegesen megoldandó kérdés – amely nélkül a haladás pusztán látszat – Európa nemzeti, szuverén államokra való felosztásának végleges eltörlése. A kontinens államainak többsége a német hadigépezet alatt összeomlott, ami már most a közös sorsra terelte az európai populációk sorsát: vagy mindannyian együtt behódolnak Hitler uralmának, vagy bukása után mindannyian együtt forradalmi válságba kerülnek, és nem találják magukat makacsul elkülönülve szilárd állami struktúrákban. Az általános szellemiség ma már sokkal inkább hajlik Európa szövetségi átszervezése felé, mint a múltban. Az elmúlt évtizedek kemény tapasztalatai még azok szemét is felnyitották, akik nem akartak látni, és számos, az eszményképünknek kedvező körülményt érlelt meg.
Minden épeszű ember elismeri, hogy lehetetlen fenntartani az erőegyensúlyt az európai államok között egy egyenlő feltételekkel rendelkező, militarista Németországgal, és Németországot sem lehet darabjaira törni, vagy egyszer s mindenkorra leigázni. Láttuk a bizonyítékát annak, hogy Európában egyetlen ország sem maradhat kívül, amíg a többiek harcolnak: a semlegességi nyilatkozatok és a megnemtámadási egyezmények semmivé lettek. Bebizonyosodott az olyan szervezetek haszontalansága, sőt károssága, mint a Népszövetség: ezek úgy tettek, mintha garantálnák a nemzetközi jogot anélkül, hogy rendelkeztek volna a döntéseik kikényszerítésére képes katonai erővel, tiszteletben tartva a tagállamok abszolút szuverenitását. A be nem avatkozás elve abszurdnak bizonyult. Eszerint minden populációt szabadon kell hagyni, hogy megválassza a számára legjobbnak tűnő despotikus kormányt – mintha az egyes államok alkotmánya nem lenne létfontosságú érdek minden más európai nemzet számára. A kontinens nemzetközi életét megmérgező számos probléma megoldhatatlannak bizonyult: határok kijelölése vegyes lakosságú területeken, idegen kisebbségek védelme, tengeri kijárás a szárazföldi országok számára, a balkáni kérdés, az ír probléma, és így tovább. Mindezek a kérdések könnyű megoldást találnának az Európai Föderációban, ahogyan a kisebb államok – amelyek egy tágabb nemzeti egység részévé váltak – által elszenvedett megfelelő problémák is elvesztették élességüket, amint a különböző tartományok közötti kapcsolatok problémáivá alakultak át.
Másrészt a biztonságérzet vége – amelyet egy megtámadhatatlan Nagy-Britannia ihletett, aki „pazar elszigeteltséget” tanácsolt a briteknek; a francia hadsereg felbomlása és a Köztársaság széthullása a német erőkkel való első komoly összecsapáskor (ami – reméljük – mérsékelte az abszolút gall felsőbbrendűség soviniszta hozzáállását); és különösen a teljes leigázás kockázata – mind olyan körülmények, amelyek kedveznek egy szövetségi rendszer létrejöttének, amely véget vet a jelenlegi anarchiának. És az a tény, hogy Anglia elfogadta India függetlenségének elvét; és hogy Franciaország – elismerve vereségét – potenciálisan elveszítette egész birodalmát, megkönnyíti a gyarmati birtokok európai rendezéséhez szükséges egyezségi alap megtalálását.
Ehhez hozzá kell adni a legfontosabb dinasztiák eltűnését, és a fennmaradók alapjainak törékenységét. Figyelembe kell venni, hogy ezek a dinasztiák – amelyek a különböző országokat saját hagyományos juttatásuknak tekintették – a mögöttük álló hatalmas érdekekkel együtt komoly akadályt jelentettek az Európai Egyesült Államok racionális szerveződésének, amely csak a föderációs országok republikánus alkotmányán alapulhat. És ha egyszer túllépünk az Óvilág horizontján, és az emberiséget alkotó összes nép csatlakozik egy közös tervhez, akkor el kell ismerni, hogy az Európai Föderáció az egyetlen elképzelhető garancia arra, hogy az amerikai és ázsiai népekkel való kapcsolatok békés együttműködés alapján létezhessenek, várva egy távolabbi jövőt, amikor az egész földgömb politikai egysége lehetővé válik.
A haladó és reakciós pártok közötti választóvonal már nem a nagyobb vagy kisebb fokú demokrácia, vagy a létrehozandó több vagy kevesebb szocializmus formális vonala mentén halad; a megosztottság inkább egy nagyon új és lényeges vonal mentén esik, amely a párt tagjait két csoportra osztja. Az első azokból áll, akik a küzdelem lényeges célját és fő feladatát a régiben, azaz a nemzeti politikai hatalom megszerzésében látják – és akik – bár akaratlanul – a reakciós erők malmára hajtják a vizet, hagyják, hogy a népi szenvedélyek izzó lávája a régi formákban dermedjen meg, és így lehetővé teszik a régi abszurditások újbóli felbukkanását. A második azokból áll, akik egy szilárd nemzetközi állam létrehozását látják fő céljuknak; a népi erőket e cél felé fogják irányítani, és a nemzeti hatalom megszerzése után azt mindenekelőtt a nemzetközi egység elérésének eszközeként fogják használni.
Propaganda és cselekvés révén, minden lehetséges módon törekedve a különböző országokban kétségkívül formálódó egyes mozgalmak közötti megállapodások és kapcsolatok létrehozására, most kell megépíteni a mozgalom alapjait, amely tudja majd mozgósítani minden erőt az új organizmus megszületéséhez, amely a legnagyobb és legújabb alkotás lesz, ami Európában évszázadok óta történt; egy szilárd szövetségi állam létrehozásához, amelynek rendelkezésére európai fegyveres szolgálat áll majd a nemzeti hadseregek helyett; amely végérvényesen megtöri a gazdasági autarkiákat, a totalitárius rendszerek gerincét; amely elegendő eszközzel rendelkezik majd ahhoz, hogy a közös rend fenntartására vonatkozó döntéseit az egyes szövetségi államokban végrehajtják, miközben minden állam megtartja az autonómiáját, amelyre szüksége van a politikai élet plasztikus artikulációjához és fejlődéséhez a különböző népek sajátos jellemzőinek megfelelően.
Ha Európa legfontosabb országaiban elegendő számú ember megérti ezt, akkor a győzelem hamarosan kéznél lesz, mivel mind a helyzet, mind a szellemiség kedvező lesz a tervükhöz. Olyan pártokkal és frakciókkal fognak szembenézni, amelyeket az elmúlt húsz év katasztrofális tapasztalatai már hiteltelenné tettek. Ez lesz az új cselekvés pillanata, és ez lesz az új emberek pillanata is: a SZABAD ÉS EGYESÜLT EURÓPA PILLANATA.
III. HÁBORÚ UTÁNI FELADATOK – A TÁRSADALOM REFORMJA
A szabad és egyesült Európa szükséges előfeltétele a modern civilizáció megerősítésének, amelyet a totalitárius korszak ideiglenesen megállított. E korszak végével azonnal teljes erővel újraéled a társadalmi egyenlőtlenségek és kiváltságok elleni küzdelem történelmi folyamata. Minden régi konzervatív struktúra, amely akadályozta ezt a folyamatot, vagy összeomlik, vagy összeomlóban lesz. Ezt a válságot határozottan és bátran ki kell használni.
Annak érdekében, hogy szükségleteinkre válaszoljunk, az európai forradalomnak szocialistának kell lennie, azaz céljának a munkásosztályok emancipációját és számukra humánusabb életkörülmények megvalósítását kell kitűznie. A megteendő lépésekhez választandó irány azonban nem függhet kizárólag a pusztán doktriner elvtől, amely kimondja, hogy az anyagi termelőeszközök magántulajdonát általános szabályként el kell törölni, és csak ideiglenesen eltűrni, amikor nincs más választás. A gazdaság általános állami ellenőrzése volt az első, utópisztikus forma, amelyben a munkásosztályok elképzelték felszabadulásukat a kapitalizmus igája alól. Amint azonban megvalósul, nem hozza a remélt eredményeket; éppen ellenkezőleg, egy olyan rendszer jön létre, amelyben a teljes populáció a gazdaságot irányító bürokraták szűk osztályának van alávetve.
A szocializmus valóban alapvető elve – amelynek az általános kollektivizálás nem volt más, mint egy elhamarkodott és téves következtetés – az az elv, amely kimondja, hogy a gazdasági erők nem uralhatják az embert, hanem – mint a természet erőit – az embernek kell alávetnie, általa a legracionálisabb módon irányítani és ellenőrizni, hogy a lakosság legszélesebb rétegei ne váljanak áldozataikká.
Az egyéni érdekekből fakadó óriási haladó erőket nem szabad a rutin szürke egyhangúságával eloltani. Ellenkező esetben ugyanaz a megoldhatatlan probléma merül fel: hogyan ösztönözzük a kezdeményező szellemet a fizetési szintek és más hasonló rendelkezések segítségével. A haladás erőit fel kell magasztalni és ki kell terjeszteni, és egyre tágabb tereket kell találniuk a fejlődésre és felhasználásra; ugyanakkor meg kell erősíteni és tökéletesíteni azokat a korlátokat, amelyek ezeket az erőket a teljes társadalom számára legnagyobb előnyt jelentő célok felé terelik.
A magántulajdont el kell törölni, korlátozni, kiigazítani, kiterjeszteni: a különböző helyzeteknek és nem az elvnek megfelelően. Ez az irányelv könnyen beilleszkedik egy olyan európai gazdasági élet kialakításának folyamatába, amely megszabadul a militarizmus vagy a nemzeti bürokratizmus rémálmaitól. A racionális megoldásnak még a munkásosztály tudatában is fel kell váltania az irracionálisat. Annak érdekében, hogy ezt az irányelvet részletesebben leírjuk, miközben rámutatunk, hogy a program egyes pontjainak célszerűségét és végrehajtásuk módját mindig az elengedhetetlen előfeltételhez – az európai egységhez – viszonyítva kell megítélni, a következő szempontokat szeretnénk kiemelni:
a) Azokat a vállalkozásokat, amelyek szükségszerűen monopoltevékenységet folytatnak, és ezért kizsákmányolhatják a fogyasztók tömegét, nem szabad tovább a magántulajdon kezén hagyni; például a villamosenergia-ipart, vagy azokat, amelyeknek a közjó érdekében fenn kell maradniuk, de vámvédelemre, támogatásokra, előnyös megrendelésekre stb. van szükségük (a legszembetűnőbb példa Olaszországban az acélipar); azokat a vállalkozásokat, amelyek a tőkebefektetés mérete és a foglalkoztatott munkavállalók száma, vagy az érintett szektor fontossága miatt zsarolhatják a különböző állami szerveket, rájuk kényszerítve a számukra előnyös politikákat (például bányászat, bankintézetek, fegyvergyártók). Ezen a téren kétségtelenül nagymértékű államosításra van szükség, a megszerzett jogok figyelmen kívül hagyásával.
b) A magántulajdon és az öröklési jog múltbeli jellemzői lehetővé tették a vagyon felhalmozódását a társadalom kiváltságos, kevés gazdag kezében. Egy forradalmi válságban azt egyenlősítő módon kell elosztani, hogy megszüntessük a parazita osztályokat, és a munkásoknak megadjuk a szükséges termelőeszközöket, hogy javítsák gazdasági helyzetüket és nagyobb függetlenségre tegyenek szert. Így gondolhatunk egy földreformra a földek közvetlenül a parasztok közötti elosztásával – a földtulajdonosok száma hatalmas mértékben növekedni fog – és egy ipari reformra, amely kiterjesztené a munkavállalói tulajdont a nem államosított szektorokban, szövetkezeti irányításon, alkalmazotti profitrészesedésen stb. keresztül.
c) A fiatalokat minden szükséges rendelkezéssel támogatni kell annak érdekében, hogy csökkentsük az előttük álló hosszú küzdelemben a kiindulási pozíciók közötti különbséget. Különösen az állami iskoláknak kellene hatékony lehetőséget biztosítaniuk a legjobb diákok számára – nem csak a tehetőseknek – hogy tanulmányaikat a legmagasabb szintig folytathassák; és minden tanulmányi ágban – szakiskolákban, középfokú szakiskolákban, valamint a bölcsészet- és természettudományokban – a piaci keresletnek megfelelő számú diákot kell képezniük, hogy az átlagfizetések nagyjából azonosak legyenek minden szakmai kategória számára, bár a kategórián belül lehetnek különbségek az egyéni képességektől függően.
d) A modern technológiának köszönhetően a tömeges alapvető javak termelésének szinte korlátlan lehetősége lehetővé teszi majd mindenki számára, hogy viszonylag alacsony társadalmi költségen garantáljuk az élelmet, szállást, ruházatot és azt a minimális kényelmet, amely az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges. Az emberi szolidaritást a gazdasági csatában elbukókkal szemben tehát nem ugyanazokkal a megalázó jótékonysági formákkal kell megmutatni, amelyek éppen azokat a bajokat termelik, amelyeket hiába próbálnak orvosolni; sokkal inkább olyan intézkedéssorozatot kell alkalmazni, amely feltétel nélkül garantál mindenki számára egy tisztességes életszínvonalat, anélkül, hogy csökkentené a munkára és a megtakarításra való ösztönzést. Ebben a helyzetben senki sem lenne többé a nyomor által arra kényszerítve, hogy elfogadja a tisztességtelen munkaszerződéseket.
e) A munkásosztály szabadsága csak a leírt feltételek teljesülése után hódítható meg. Ezeket az osztályokat nem szabad a monopolista szakszervezetek gazdaságpolitikájának kegyére hagyni, amelyek egyszerűen átültetik a nagytőke ugyanazon uralkodási módszereit a munka világába. A munkásoknak ismét szabadnak kell lenniük arra, hogy megválasszák saját küldötteiket, akik a kollektív tárgyalások során meghatározzák azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandóak dolgozni, és az államnak jogi eszközöket kell adnia számukra a megegyezett feltételek betartásának garantálásához. A monopolista tendenciák minden formája hatékonyan kezelhető, ha ezek a társadalmi átalakulások megvalósulnak.
Ezek azok a változások, amelyek szükségesek ahhoz, hogy létrehozzuk a polgárok egy széles csoportját, akik érdekeltek az új rendben és hajlandóak küzdeni annak megőrzéséért, és hogy a politikai életet a szabadság szilárd bélyegével ruházzuk fel, amely egy erős társadalmi szolidaritási érzésen alapul. Ezen elvek alapján a politikai szabadságjogok valóban nem csak formális, hanem mindenki számára valóságos jelentéssel bírhatnak, mivel a polgárok tömege független lesz, és kellően tájékozott ahhoz, hogy folyamatos és hatékony ellenőrzést gyakorolhasson az uralkodó osztály felett.
Felesleges lenne hosszasan időzni az alkotmányos intézményeknél; mivel nem tudjuk előre látni azokat a körülményeket, amelyek között azokat kidolgozzák és szabályozniuk kell, nem tehetnénk mást, mint megismételni, ami már elhangzott – a képviseleti testületek szükségessége, a jogalkotás, a bíráskodás függetlensége, amely felváltja a jelenlegit, hogy pártatlanul alkalmazza a magasabb hatóságok által alkotott törvényeket, valamint a sajtó- és gyülekezési szabadság, hogy a közvélemény tájékozódhasson, és minden polgár hatékonyan részt vehessen az állam életében. Csak két kérdés igényel további és mélyebb meghatározást, mivel országunk számára ebben a pillanatban különösen fontosak: az egyház és állam viszonya; a politikai képviselet minősége.
a) A Vatikánnak a fasizmussal Olaszországban kötött szövetségét lezáró egyezményt feltétlenül fel kell számolni annak érdekében, hogy érvényre juttassuk az állam tisztán világi jellegét, és meghatározzuk az állam egyértelmű felsőbbrendűségét a polgári ügyekben. Minden vallási hitet egyenlően tiszteletben kell tartani, de az államnak többé nem kell egyensúlyt teremtenie a vallások között.
b) A fasizmus a korporativizmusával felépített kártyavár összeomlik a totalitárius állam más aspektusaival együtt. Vannak, akik úgy vélik, hogy ebből a roncsból anyag menthető az új alkotmányos rend számára. Mi nem értünk ezzel egyet. A totalitárius államokban a korporatív kamarák a munkások feletti rendőri ellenőrzés koronázó csalásai. Még ha a korporatív kamarák a termelők különböző kategóriái akaratának őszinte kifejezői lennének is, a különböző szakmai kategóriák képviseleti testületei soha nem lennének alkalmasak az általános politikai kérdések kezelésére. A specifikusabb gazdasági kérdésekben ezek a hatalom és kiváltságok felhalmozásának szerveivé válnának az erősebb szakszervezeti képviselettel rendelkező kategóriák között. A szakszervezeteknek széleskörű együttműködési funkcióik lesznek azokkal az állami szervekkel, amelyeket a kategóriákat közvetlenül érintő problémák megoldására jelölnek ki, de teljesen kizárt, hogy bármilyen törvényhozó hatalmat kapjanak, mivel ez a gazdasági életben egyfajta feudális anarchiát hozna létre, ami megújult politikai despotizmushoz vezetne. Sokan azok közül, akik naivan vonzódtak a korporativizmus mítoszához, vonzódhatnak a struktúrák megújításának feladatához. De fel kell ismerniük az általuk homályosan kívánt megoldás abszurditását. A korporativizmus csak a totalitárius államok által adott formában fejeződhet ki konkrétan: azaz a munkások összefogására a vezetők alatt, akik az uralkodó osztály érdekében ellenőrizhetik minden mozdulatukat.
A forradalmi párt nem szervezhető amatőr módon egy meghatározott pillanatban. Központi politikai filozófiáját, vezetőit és irányítóit, az elsődleges akciókat, amelyeken keresztülmegy, már most ki kell alakítania. Nem képviselhet egy heterogén tendenciahalmazt, amelyet csupán negatívan és ideiglenesen egyesítenek – azaz az antifasiszta múltjuk és a totalitárius rendszer bukásának aktív várakozása egyesíti őket – és amely készen áll arra, hogy a cél elérése után szétváljon. A forradalmi párt tudja, hogy csak ezen a ponton kezdődik majd az igazi munkája. Ezért olyan emberekből kell állnia, akik egyetértenek a jövő alapvető problémáiban.
Módszeres propagandájának mindenhova el kell jutnia, ahol a jelenlegi rendszer által elnyomott emberek vannak; kiindulópontként azt a problémát kell használnia, amely az egyének és osztályok legnagyobb szenvedésének forrása, és meg kell mutatnia, hogy az hogyan kapcsolódik más problémákhoz, és mi lehet a valódi megoldás. De a rokonszenvezőknek ebből a fokozatosan bővülő köréből csak azokat kell a mozgalomba toborozni, akik azonosultak az európai forradalommal, és életük fő céljaként elfogadták azt. Napról napra, fegyelmezetten kell folytatni a munkát; folyamatos és hatékony biztonságát titokban kell biztosítani, még a legveszélyesebb illegális helyzetekben is. Így jön létre a munkások szilárdabb hálózata, amely konzisztenciát ad a rokonszenvezők törékenyebb szférájának.
Miközben nem hagy figyelmen kívül egyetlen alkalmat, egyetlen szektort sem, ahol terjeszthetné ügyét, mindenekelőtt azokra a terepekre kell fordulnia, amelyek a legfontosabbak az eszmék terjesztése és a hajlíthatatlan, elszánt emberek toborzása szempontjából; elsősorban a két olyan társadalmi csoport felé, amely a legérzékenyebb a jelenlegi helyzetre és döntő jelentőségű a holnap körülményei szempontjából, nevezetesen a munkásosztály és az értelmiség. Az előbbi az, amelyik a legkevésbé engedelmeskedett a totalitárius vesszőnek, és amelyik a legkönnyebben újjászervezi soraikat. Az értelmiségiek, különösen a fiatalabbak, azok, akik a leginkább érzik lelkileg megfojtva magukat, és akiket a jelenlegi despotizmus a leginkább taszít. Más osztályok fokozatosan bekapcsolódnak a mozgalomba.
Bármely mozgalom, amely elmulasztja kötelességét ezen erők összefogására, a meddőségre van ítélve. Egy csak értelmiségiekből álló mozgalomnak nem lesz meg a szükséges ereje ahhoz, hogy legyőzze a reakciós ellenállást, bizalmatlan lesz a munkásosztályban, és a munkásosztály is bizalmatlan lesz benne; és bár demokratikus érzelmek fűtik, hajlamos lesz elveszíteni a talajt a nehézségekkel szemben, és minden más osztályt a munkások ellen mozgósítanak, aminek az eredménye a fasizmus újjáéledésének veszélye lesz. Ha viszont a mozgalmat csak a proletariátus támogatja, akkor megfosztatik a gondolkodás világosságától, amelyet csak az értelmiségi adhat, és amelyre szükség van az új utak és új kötelességek meghatározásához; a régi osztályosság foglya marad, mindenkit potenciális ellenségnek tekint, és a doktriner kommunista megoldás felé csúszik.
A forradalmi válság idején ennek a mozgalomnak a feladata megszervezni és irányítani a haladó erőket, felhasználva minden olyan népi szervet, amely spontán nő, forró olvasztótégelyekben, amelyekben a forradalmi tömegek megolvadnak – nem népszavazatok kidolgozására, hanem arra várva, hogy vezessék őket. A látásmódot és a biztonságot, hogy mit kell tenni, nem a még ki nem alakult népakarattól való korábbi megszentelésből meríti, hanem annak tudatából, hogy képviseli a modern társadalom legmélyebb szükségleteit. Ily módon kiadja az új rend kezdeti szabályozását, az első társadalmi fegyelmet, amely a formálatlan tömegek felé irányul. A forradalmi pártnak ez a diktatúrája fogja létrehozni az új államot, és e körül az állam körül fog növekedni az új, valódi demokrácia.
Nincs ok attól tartani, hogy egy hasonló forradalmi rezsim megújult despotizmussá fejlődne. Ez akkor alakulhat ki, ha egy szolgalelkű társadalom alakult ki. De ha a forradalmi párt az első cselekedetétől kezdve határozottan folytatja az egyéni szabadsághoz szükséges feltételek megteremtését – azokat a feltételeket, amelyek között minden polgár valóban részt vehet az állam életében – akkor az új rend egyre nagyobb megértése felé fog fejlődni, még akkor is, ha lehetséges másodlagos politikai válságokon megy keresztül, és a teljes populáció általi elfogadása felé. Növekedni fog tehát a politikai intézmények működésének és szabadságának egyre növekvő lehetősége felé.
Elérkezett a pillanat, hogy meg tudjunk szabadulni a régi, nehéz terhektől, hogy készen álljunk az új változásokra, amelyek jönnek, és amelyek annyira különböznek majd attól, amit vártunk; félre kell tennünk a tehetetleneket a régiek közül, és új energiákat kell teremtenünk a fiatalok körében. Ma azok, akik felismerték a jelenlegi európai civilizáció válságának okait, keresik egymást, és megpróbálják megtervezni a jövőt. Valójában begyűjtik mindazon mozgalmak örökségét, amelyek az emberiség felemeléséért és megvilágosításáért dolgoztak, és amelyek azért buktak el, mert nem voltak képesek megérteni az elérendő célt vagy az elérésének módját.
A követendő út se nem könnyű, se nem biztonságos. De követni kell, és követni is fogják.
Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.
1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:
„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”
Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.
Douglas Pérez (Kuba): A jövő (2008)
A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.
1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.
A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.
Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.
2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.
A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.
3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.
Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.
Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.
4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.
A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.
Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.
5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.
A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.
A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.
6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.
A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.
Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:
»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű. Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod. Neked jó. Nézz utána. A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak. A romlott ellen van és a butaság ellen. A kizsákmányolók bűnténynek nevezik. De mi tudjuk, ez a bűnök vége. Nem őrültség, hanem az őrület vége. Nem káosz, hanem rend. Ez az egyszerű dolog, amit oly nehéz létrehozni.«
Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.
Judy Cox feltárja a rejtett történetet, hogyan szerveződtek és kockáztatták életüket a nők, amikor a fasizmus elterjedt Európában.
1945. március 12-én éjjel egy fasiszta banda behatolt egy szerény otthonba Torino külvárosában, Észak-Olaszországban.
Elraboltak három nőt: a 19 éves Vera Arduinót, 16 éves húgát, Liberát, és barátnőjüket, a 24 éves, várandós Rosa Ghizzonét.
A Pellerina-csatornához vitték, sorba állították és agyonlőtték őket.
Vera, Libera és Rosa azoknak a több ezer „stafettának” (futárnőnek) voltak a tagjai, akik az antifasiszta ellenállásban dolgoztak: üzeneteket hordtak, fegyvereket szállítottak és férfiakat kísértek biztonságba a hegyekbe.
A kerület női temetésüket a fasizmus elleni tiltakozássá változtatták.
Március 16-án reggel több mint 2000 nő érkezett a temetőbe piros pulóverben, piros virágokat és a fasiszta brutalitást elítélő táblákat cipelve.
Benito Mussolini kegyetlen különleges partizánellenes egysége megérkezett, a levegőbe lőttek, és a tüntetőket teherautókba terelték, hogy munkatáborokba vigyék őket.
De amikor a halottaskocsik megérkeztek, a nők térdre ereszkedtek és ellenállási dalokat kezdtek énekelni. Torino egész területén a munkások 15 perces sztrájkkal szolidaritást vállaltak.
Ez volt az első, nők által vezetett, nőkért folytatott antifasiszta tiltakozás Olaszországban.
Mussolinit két évvel korábban, 1943-ban egy puccsal megbuktatták. Az ezt követő eufória és felszabadulás pillanatát gyorsan eloltotta, amikor Adolf Hitler csapatai megszállták Észak-Olaszországot.
A nácik Mussolinit bábelnöknek állították vissza északon. A szövetségesek alig tettek valamit a náci megszállás megkérdőjelezésére, mert attól tartottak, hogy az ellenállás tele van vörösökkel, és az olaszokat megbízhatatlannak ítélték.
Caroline Moorehead A hegyekben álló ház című ragyogó könyvében azt írja, hogy ez alatt a két év alatt a megszállt Olaszország szerte több ezer nő kelt fel. Csatlakoztak az ellenálláshoz, és harcoltak országuk felszabadításáért.
Két évtizeden keresztül Mussolini árnyékokká változtatta a nőket, jogok és hang nélkül.
A fasiszták elűzték a nőket állásaikból, „tisztasági keresztes hadjáratokat” indítottak, és tucatnyi rendeletet hoztak, amelyek szerint a nők nem kereshettek, nem tanulhattak és nem dönthettek semmiről.
A Vatikán bátorította a „tisztasági keresztes hadjáratokat”, követelve, hogy a lányok testnevelés óráit „anyaság” órákra cseréljék.
De a nők visszavágtak, kockáztatva a letartóztatást, kínzást, nemi erőszakot és kivégzést. Csatlakoztak partizánegységekhez, szocialista ellenálló csoportokat hoztak létre, és beléptek az Olasz Kommunista Pártba.
Ada Gobetti megalapította a baloldali Azione Pártot, és egy partizándandár politikai biztosává vált. A kommunista Bianca Guidetti Serra antifasiszta akcióbizottságokat vezetett Torino gyáraiban, és egy földalatti lapot készített nők számára.
Az olasz ellenállás női nem csupán meg akarták szabadítani Olaszországot a fasisztáktól és náciktól. Egy valódi demokratikus és egyenlő társadalommal akarták őket felváltani.
De amikor a szövetségesek 1945 nyarán gyakorlatilag átvették Olaszország irányítását, a nők keservesen csalódtak.
A szövetségeseket nem érdekelte az egyenlőség vagy az igazságosság – csak a rend helyreállítása. Ez azt jelentette, hogy kompromisszumot kellett kötniük a régi fasiszta rendszer elemeivel, hogy leverjék a kommunistákat és a munkásmozgalmat.
Az 1946-ban megválasztott új Kereszténydemokrata kormány amnesztiát hirdetett a fasiszták és ellenállók által 1945. április 25-e, a fasizmus bukása előtt elkövetett összes bűncselekményre.
Ez azt jelentette, hogy a fasiszta kémekkel és kollaboránsokkal szembeni megtorlásokat gyilkosságként kezelték volna.
Több ezer partizánt üldöztek és tartóztattak le, sokan éveket töltöttek börtönben a fasizmus elleni harc „bűntettéért”.
De nem tudták eltörölni a kollektív ellenállás emlékét. Ahogy egy olasz nő megjegyezte: „Tudatában voltunk annak, hogy most először voltunk szereplői a történelemnek.”
„A nép, amely elnyom másokat, soha nem lehet szabad nép”
A nők óriási mértékben hozzájárultak az antifasiszta szervezetekhez a megszállt Európa-szerte. A fasiszta rendszerek mély szexizmusa azt jelentette, hogy a nők gyakran kevésbé keltettek gyanút, mint a férfiak.
Franciaországban Ruth „Malou” Altmann, aki folyékonyan beszélt németül, jelentette a vonatokon, bisztrókban és utcákon kihallgatott német beszélgetéseket. Hároméves lányával biciklivel utazva észrevétlen maradt és elkerülte a gyanút.
Néhány nő katonai műveletekben vett részt. A náci megszállás alatt Franciaországban a nők tették ki az ellenálláshoz csatlakozók mintegy 20 százalékát.
A 18 éves Simone Segouinról készült fénykép, amint egy 1944-ben a francia Chartres városában a náciktól zsákmányolt géppisztolyt tart, a nők bátorságának szimbólumává vált.
Néhány nő a szocialista politikához fordult. A szülésznőnek tanuló, Madeleine Riffaud szintén 18 éves volt, amikor csatlakozott a Kommunista Párthoz kötődő partizáncsoporthoz.
Dühös volt, amiért azt a parancsot kapta, hogy férfiaknak szállítson fegyvereket Párizson keresztül. Riffaud saját fegyvert követelt, amellyel lelőtt egy német tisztet.
Elkapták, megkínozták, fogolycserével szabadult – és azonnal visszatért a harchoz.
Riffaud egy egységet vezetett, amely csapdába ejtett egy lőszerszállító vonatot, és kivívta 80 német katona megadását.
A háború után nem csatlakozhatott a francia reguláris hadsereghez, mert nem volt meg az apja engedélye.
Később Riffaud a Francia Kommunista Párt L’Humanité című lapjának tudósított a francia gyarmatosítás elleni harcokról Algériában és Vietnámban. „A nép, amely elnyom egy másikat – írta –, soha nem lehet szabad nép.”
A hatalmas kockázatok ellenére a német nők megtalálták az ellenállás módját Hitlerrel szemben. Néhányan zsidó menekülteket rejtegettek. Mások náciellenes propagandát terjesztettek.
Sophie Scholl, egy általános iskolai tanár és bátyja, Hans 1942-ben alapította a Fehér Rózsa csoportot. Egy müncheni egyetemen szórtak röpcédulák, amikor letartóztatták őket.
Felségárulás vádjával Sophie-t 1943. február 22-én kivégezték. Mindössze 21 éves volt.
Ugyanabban a hónapban, amikor kivégezték, a berlini Rosenstrasse női tartották az egyetlen nyilvános tiltakozást a zsidók elhurcolása ellen.
Nem zsidó nők követelték zsidó férjeik szabadon bocsátását, akiket koncentrációs táborokba való deportálásra gyűjtöttek össze. Egy hétig kitartottak tiltakozásuk mellett. Amikor a Gestapo géppuskázással fenyegette őket, szétszéledtek, de csak hogy újra csoportosuljanak.
A Rosenstrasse női közel 2000 férfi szabadon bocsátását érték el.
Más német nők száműzetésben harcoltak a fasizmus ellen. Dora Schaul, egy zsidó nő 1933-ban elmenekült Németországból, és Párizsban élt, ahol ellenséges idegenként internálták.
Schaul 1942-ben, közvetlenül a deportálása előtt megszökött az internálótáborból, és csatlakozott a lyoni francia ellenálláshoz. Folyékony német nyelvtudásának köszönhetően postásként kapott állást, ami lehetővé tette számára, hogy a Gestapo terveit továbbadja a francia partizánoknak.
Szüleit és nővérét, akik Németországban maradtak, meggyilkolták a koncentrációs táborokban. De Dora túlélte és visszavágott.
Még a legsötétebb időkben is megtalálták a nők a módját, hogy ellenállás szikráit gyújtsák meg.
Visszavágás Britanniában
A nők hihetetlen szerepe a náci megszállás elleni ellenállásban azért volt lehetséges, mert már a fasizmus elleni harc élvonalában voltak.
Zetkin amellett érvelt, hogy a fasizmus egy ellenforradalmi mozgalom, amely szélsőséges erőszakkal töri le a baloldalt és a munkásmozgalmat.
Az 1920-as és 1930-as években számos antifasiszta női szervezet jött létre. A nőket kizárták a formális politikából, de kampányokon, konferenciákon, bizottságokon és előadásokon keresztül építettek népi támogatást.
Gyakran beszivárogtak fasiszta gyűlésekre, hogy közbekiáltsanak és antifasiszta transzparenseket leplezzenek le – ez a taktika a női választójogi mozgalomtól kölcsönzött.
A szüfrazsett harcos és forradalmár Sylvia Pankhurst volt az elsők között, aki felismerte a Mussolini jelentette fenyegetést.
Első antifasiszta gyűlését 1923 márciusában London Trafalgar terén tartotta, alig hónapokkal azután, hogy Mussolini hatalomra került. Mussolini – aki akkoriban Nagy-Britannia szövetségese volt – panaszkodott Pankhurst miatt a brit külügyminisztériumnak.
A fasizmus célja az volt, hogy az árja nőket az „uralkodó faj” inkubátoraivá változtassa, és üldözze a más fajú nőket. Fenyegette azokat a jogokat is, amelyeket a nők hosszú, nehéz kampányok során vívtak ki.
A nők antifasiszta szerveződését tágabb politikai fejlemények is alakították.
Az 1920-as évek elején Európa kommunista pártjai alkották számos antifasiszta csoport gerincét.
Az 1920-as évek végére azonban Sztálin megszilárdította hatalmát a Szovjetunióban. Rákényszerítette azt a nézetet, hogy a munkáspárt-típusú pártok „szociálfasiszták”.
A kommunisták elszigetelték magukat a milliónyi munkástól, akik egységes harcot akartak a fasizmus ellen.
A Hitler 1933-as hatalomátvétele elleni undor arra kényszerítette a kommunista pártokat, hogy változtassanak irányukon. A mérsékelt pártokkal való szövetségkötés felé kanyarodtak egy „népfrontban”.
1934 augusztusában 28 ország több mint 1000 nője gyűlt össze Párizsban, hogy létrehozzák a Nők Háború és Fasizmus Elleni Világbizottságát (CMF).
Sok résztvevő kommunista volt, de mások feministák és békemozgalmi aktivisták voltak.
A CMF aktivistái között volt Sylvia Pankhurst, a spanyol kommunista Dolores Ibarruri és Gabrielle Duchene francia békeaktivista.
Az 1934-es párizsi első CMF kongresszuson a nők kollektív erejéről szóló beszédek hangzottak el a fasizmus kihívásával szemben.
De a négy évvel később a Marseille-ben tartott második kongresszus már visszavonult a fasizmus elleni jogi védelem erősítéséről szóló beszédekbe.
A népfront stratégia a harcias nők megfékezésén múlott, hogy ne idegenítsék el a mérsékelt szervezeteket. De a nácik nem törődtek a szabályokkal, rendeletekkel vagy mérsékelt felszólításokkal.
Az egységes fasizmusellenes harc hatalmas lehetősége elpazaroltatott Németországban és Franciaországban – de voltak pillanatok, amikor az egység győzött.
Ilyen volt az 1936 októberi Nagy-Britannia.
Miközben a kommunista és munkáspárti vezetők megtagadták az egységet a fasizmus ellen, a közösségeket, amelyeket Oswald Mosley Brit Fasiszta Uniója fenyegetett, megértették, hogy az egység elengedhetetlen.
A becslések szerint a Cable Streeten (London keleti végében) összegyűlt mintegy 100 000 ember között jelentős számú zsidó és antifasiszta nő volt, hogy megállítsák Mosleyt.
Barikádokat emeltek az utcán. A nők tejesüvegeket és szemetet dobáltak a rendőrökre, akik a feketeingeseket védték.
Nők is az utcán voltak, a férfiakkal együtt harcolva.
Egyikük a kommunista és sztrájkvezető Sarah Wesker volt. Szeretője, Mick Mindel később visszaemlékezett: „A Cable Street-i csata idején ő volt az igazi ihletője mindannyiunknak.”
Egy másik Blanche Edwards volt, akit letartóztatása közben fényképeztek le.
Jack Shaw emlékezett arra, hogy egy fiatal nőt látott a rendőrőrsön, miután mindkettejüket letartóztatták. Látta, amint egy hatalmas rendőr megragadja a nőt, letépi a blúzát, és felemeli a gumibotját, mintha arcba akarna sújtani. A nő egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: „Nem félek tőled.”
A Cable Streeten a félelem oldalt cserélt. A feketeingesek és a zsaruk kapták a verést. Mosley feketeingesei nem törhettek át.
Ernst Mach német fizikus Az érzetek elemzése és a fizikainak a pszichikushoz való viszonya című művének bevezető fejezete.
1. A fizikai tudományok által a modern időkben elért nagy eredmények – amelyek nem korlátozódnak a saját szférájukra, hanem más, segítségüket igénybe vevő tudományokat is magukkal ragadnak – azt eredményezték, hogy a fizikai gondolkodásmód és eljárásmód mindenütt szokatlan előtérbe került, és alkalmazásához a legnagyobb várakozások fűződnek. E modern kutatási iránnyal összhangban az érzések élettana is – fokozatosan elhagyva a Goethe, Schopenhauer és mások, de legnagyobb sikerrel Johannes Müller által követett, az érzéseket önmagukban vizsgáló módszert – szinte kizárólagosan fizikai jelleget öltött. Ez az irányzat nem tűnik számunkra teljesen megfelelőnek, ha belegondolunk, hogy a fizika – jelentős fejlődése ellenére – csupán egy részét képezi egy nagyobb, összefoglaló ismerettestnek, és hogy korlátozott, meghatározott és speciális célokra teremtett szellemi eszközeivel nem képes kimeríteni a kérdéses teljes anyagot. A fizika támasza nélkül sem az érzések élettana nemcsak hogy saját fejlődési útját járhatja, hanem magának a fizikai tudománynak is hathatós segítséget nyújthat. A következő egyszerű megfontolások e két tudomány viszonyát hivatottak megvilágítani.
2. A színek, hangok, hőmérsékletek, nyomások, terek, idők stb. sokrétűen kapcsolódnak egymáshoz; és hozzájuk társulnak a kedélyállapotok, érzések, akaratmozzanatok. Ebből a szövevényből a viszonylag rögzültebb és állandóbb emelkedik ki hangsúlyosan, vésődik az emlékezetbe, és fejeződik ki a nyelvben. Viszonylagosan nagyobb állandóságot mutatnak egyrészt a színek, hangok, nyomások bizonyos, időben és térben funkcionálisan összekapcsolt komplexumai, amelyek ezért külön nevet kapnak, és testeknek nevezzük őket. Abszolút állandóak ilyen komplexumok nem.
Az asztalom most fényesen, most halványan van megvilágítva. Hőmérséklete változik. Tintafoltot kaphat. Az egyik lába eltörhet. Megjavíthatják, kipolírozhatják, és részleteiben kicserélhetik. De számomra az marad az asztal, amelynél naponta írok.
A barátom másik kabátot vehet fel. Arckifejezése komor vagy vidám lehet. Arcszíne a fény vagy az érzelem hatására változhat. Alakja mozgás által módosulhat, vagy tartósan megváltozhat. De az állandóan jelen lévő vonások száma a fokozatos változásokéhoz képest mindig olyan nagy, hogy utóbbiak figyelmen kívül hagyhatók. Ő ugyanaz a barát, akivel naponta sétálni megyek.
A kabátom foltot, szakadást kaphat. Már a kifejezésmódom is mutatja, hogy itt egy állandósági összességről van szó, amelyhez az új elem hozzátartozik, és amelyből a hiányzó később elvétetik.
Az állandóságnak ezzel az összességével való nagyobb ismeretségünk, valamint a változó elemhez képesti fontosságának túlsúlya arra ösztönöz bennünket, hogy a szellemi ábrázolás és megjelölés részben ösztönös, részben akaratlagos és tudatos gazdaságosságát alkalmazzuk, ahogyan az a közönséges gondolkodásban és beszédben kifejeződik. Ami egyetlen képben jelenik meg, az egyetlen megjelölést, egyetlen nevet kap.
Továbbá az emlékek, hangulatok és érzések ama komplexuma, amely egy adott testhez (az emberi testhez) kapcsolódik, és amelyet „én”-nek nevezünk, viszonylag állandónak mutatkozik. Lehetek ezzel vagy azzal a tárggyal elfoglalva, lehetek csendes és vidám, izgatott és rosszkedvű. Mégis, a kóros esetektől eltekintve, elég tartós vonás marad ahhoz, hogy az ént azonosítsuk. Az én természetesen szintén csak viszonylagos állandóságú.
Az én látszólagos állandósága főként folyamatosságának egyetlen tényében, változásainak lassúságában rejlik. A tegnapnak a mai napon is folytatódó számos gondolata és terve – amelyekre ébrenlétünk óráiban környezetünk szüntelenül emlékeztet (ezért lehet az álomban az én nagyon homályos, kettős vagy teljesen hiányzó) –, valamint a kis szokások, amelyeket hosszú időn át tudattalanul és önkéntelenül fenntartunk, alkotják az én alapját. Aligha lehet nagyobb különbség a különböző emberek énjében, mint amekkora az egy emberen belül az évek során bekövetkezik. Amikor ma a korai ifjúságomra emlékszem, aki akkor voltam, azt a fiút – néhány egyéni vonástól eltekintve – más személynek tartanám, ha nem létezne az emlékek láncolata. Sok, általam húsz évvel ezelőtt írt cikk ma egészen idegennek hat számomra. A test változásainak igen fokozatos jellege is hozzájárul az én stabilitásához, de sokkal kisebb mértékben, mint azt az emberek hiszik. Az ilyesmit sokkal kevésbé elemzik és veszik észre, mint a szellemi és erkölcsi ént. Emberek személyesen nagyon gyengén ismerik önmagukat. Amikor 1886-ban e sorokat írtam, nem ismertem Ribot kitűnő kis könyvét, A személyiség betegségei (2. kiadás, Párizs, 1888; Chicago, 1895). Ribot az én folyamatosságának megőrzésében a fő szerepet az általános érzékenységnek tulajdonítja. Általában véve teljesen egyetértek nézeteivel.
Az én épp oly kevéssé abszolút állandó, mint a testek. Amit a halálban annyira rettegünk, a permanenciánk megsemmisülését, az az életben bőven bekövetkezik. Ami számunkra a legértékesebb, az megszámlálhatatlan másolatban megmarad, vagy kivételes kiválóság esetén akár magától is fennmarad. A legjobb emberben azonban vannak olyan egyéni vonások, amelyek elvesztését sem ő magának, sem másoknak nem kell sajnálniuk. Sőt, néha a halál, mint az individualitástól való megszabadulás, kellemes gondolattá is válhat. Az ilyen elmélkedések természetesen nem teszik az élettani halált semmivel sem elviselhetőbbé.
Miután a „test” és az „én” (anyag és lélek) szubsztancia-fogalmainak kialakításával egy első áttekintést nyertünk, az akarat arra ösztönöz, hogy pontosabban megvizsgáljuk e viszonylag állandó létezőkben végbemenő változásokat. A változás eleme a testekben és az énben az, ami pontosan mozgásba hozza az akaratot erre a vizsgálatra. Itt a komplexum alkotórészei először is mint annak tulajdonságai tűnnek fel. Egy gyümölcs édes; de lehet keserű is. Más gyümölcsök is lehetnek édesek. A keresett vörös szín sok testben megtalálható. Egyes testek szomszédsága kellemes; másoké kellemetlen. Így fokozatosan kiderül, hogy különböző komplexumok közös elemekből épülnek fel. A látható, hallható, tapintható elkülönül a testektől. A látható színekre és alakra bomlik. A színek sokféleségében ismét – bár itt kevesebb számban – más alkotórészek fedezhetők fel – például az alapszínek, és így tovább. A komplexumok elemekre bomlanak, azaz végső alkotórészeikre, amelyeket eddig nem tudtunk tovább osztani. Ezen elemek természetét egyelőre nem kell tárgyalnunk; lehetséges, hogy a jövő kutatásai majd megvilágítják. Nem kell itt zavarnia bennünket annak a ténye, hogy a tudós számára könnyebb ezeknek az elemeknek a viszonyait vizsgálni, mint a köztük lévő közvetlen kapcsolatokat.
3. Az a hasznos szokás, hogy az ilyen viszonylag állandó vegyületeket egyetlen névvel jelöljük, és egyetlen gondolattal fogjuk fel anélkül, hogy minden alkalommal a fáradságot vennénk alkotórészeik elemzésére, hajlamos különös konfliktusba kerülni az alkotórészek elkülönítésére irányuló tendenciával. A homályos kép, amely egy adott állandó komplexumról alkotunk, mivel olyan kép, amely nem változik észrevehetően, ha egyik vagy másik alkotórészét elvesszük, úgy tűnik, mint valami önmagában létező dolog. Mivel lehetséges minden egyes alkotórészt külön-külön elvenni anélkül, hogy a képnek az egész képviseletére és újbóli felismerésére való képessége megsemmisülne, azt képzeljük, hogy lehetséges az összes részt elvenni, és még mindig marad valami. Így természetesen keletkezik a „dolog önmagában” filozófiai fogalma – amely kezdetben lenyűgöző, de később szörnyetegként ismert fel –, amely különbözik a „jelenségétől”, és megismerhetetlen.
A dolog, test, anyag nem egyéb, mint az elemek – színek, hangok stb. – kombinációinál, nem egyéb úgynevezett attribútumaiknál. A sok attribútummal rendelkező egyetlen dolognak az a változékony áltudományos problémája teljes egészében annak a ténynek a félreértéséből ered, hogy az összefoglaló felfogás és a pontos elemzés – bár mindkettő időlegesen igazolható és sok célból hasznos – nem végezhető egyszerre. Egy test addig egy és változatlan, amíg nem szükséges részleteit figyelembe venni. Így mind a Föld, mind a biliárdgömb gömb, ha hajlandók vagyunk elhanyagolni a gömb alakú formától való minden eltérést, és ha nincs szükség nagyobb pontosságra. De amikor orográfiai vagy mikroszkópos vizsgálatokra kényszerülünk, mindkét test megszűnik gömb lenni.
4. Az embert kiváltképpen felruházta a természet azzal a képességgel, hogy akaratlagosan és tudatosan meghatározza saját nézőpontját. Egy pillanat alatt figyelmen kívül hagyhatja egy tárgy legszembetűnőbb vonásait, és közvetlenül utána a legapróbb részleteire figyelhet; most egy álló áramlatot vizsgálhat anélkül, hogy tartalmára (legyen az hő, elektromosság vagy folyékonyság) gondolna, majd megmérheti egy Fraunhofer-vonal szélességét a spektrumban; tetszése szerint emelkedhet a legáltalánosabb absztrakciókig vagy merülhet el a legapróbb részletekben. Az állatok ezzel a képességgel jóval kisebb mértékben rendelkeznek. Nem választanak nézőpontot, hanem érzeteik általában rákényszerítik őket. A csecsemő, aki nem ismeri meg a kalapos apját, a kutya, aki gazdája új kabátján zavarba jön – mindketten ennek a nézőpont-ütközésnek estek áldozatul. Ki nem került már hasonló helyzetben alulmaradó félként? Még a filozófus ember is időnként enged, ahogyan a fent említett groteszk probléma is mutatja.
Ez utóbbi esetben a körülmények látszólag valóságos igazolási alapot szolgáltatnak. A testek színei, hangjai és szagai mulandóak. De tapinthatóságuk, mint valamiféle állandó mag, amely nem pusztul el könnyen, megmarad; úgy tűnik, mint a hozzá tapadó illékonyabb tulajdonságok hordozója. A megszokás tehát szilárdan ragasztja gondolatainkat ehhez a központi maghoz, még akkor is, amikor már kezdjük felismerni, hogy a látás, hallás, szaglás és tapintás jellemükben szorosan rokon. További megfontolás, hogy a mechanikai fizika feltűnően kiterjedt fejlődése folytán a térbelinek és időbelinek magasabb fajta valóságot tulajdonítanak, mint a színeknek, hangoknak és szagoknak; ennek megfelelően a színek, hangok és szagok térbeli és időbeli kapcsolatai valóságosabbnak tűnnek, mint maguk a színek, hangok és szagok. Az érzések élettana azonban kimutatja, hogy a tereket és időket éppúgy nevezhetjük érzeteknek, mint a színeket és hangokat. Erről azonban később.
5. Nemcsak a testeknek az énhez való viszonya, hanem maga az én is hasonló áltudományos problémákra ad okot, amelyek jellege röviden így vázolható:
Jelöljük a fent említett elemeket A B C … , X L M … , a, b, c … betűkkel. Legyenek a színek, hangok stb. azon komplexumai, amelyeket általában testeknek nevezünk, a jobb áttekinthetőség kedvéért jelölve A B C … -vel; a saját testünkként ismert komplexum, amely az előbbi komplexumok egy része, és bizonyos sajátosságokkal különböztethető meg, legyen K L M … ; az akaratmozzanatokból, emlékképekből és a többiből álló komplexumot pedig a b c … -vel ábrázoljuk. Általában az a b c … K L M … komplexum, mint az ént alkotó, áll szemben az A B C … komplexummal, mint a fizikai tárgyak világát alkotóval; néha a b c … -t tekintik énnek, K L M … A B C … -t pedig a fizikai tárgyak világának. Első pillantásra úgy tűnik, hogy A B C … független az éntől, és mint különálló létezés áll szemben vele. De ez a függetlenség csak viszonylagos, és közelebbi vizsgálat során megszűnik. Igaz, sok minden változhat az a b c … komplexumban anélkül, hogy az A B C … -ben észrevehető változást idézne elő; és fordítva. De sok változás az a b c … -ben a K L M … -ben bekövetkező változásokon át az A B C … -be megy át; és fordítva. (Például amikor erőteljes eszmék tettekben törnek ki, vagy amikor környezetünk észrevehető változásokat idéz elő testünkben.) Ugyanakkor a K L M … csoport úgy tűnik, hogy szorosabban kapcsolódik a b c … -hez és A B C … -hez, mint ez utóbbiak egymáshoz; és viszonyaik kifejezésre jutnak a közönséges gondolkodásban és beszédben.
Pontosan szemlélve azonban úgy tűnik, hogy az A B C … csoportot mindig együtt-határozza K L M. Egy közellátott kocka nagynak látszik; távolról nézve kicsinek; megjelenése a jobb szem számára különbözik a bal szem számára való megjelenéstől; néha kettősnek látszik; csukott szemmel láthatatlan. Ugyanazon test tulajdonságai tehát saját testünk által módosulnak; általa feltételezettek. De hol van most az a test, amely olyan különbözőnek tűnik? Csak annyi mondható, hogy különböző K L M-hez különböző A B C … társul.
A közönséges és népszerű gondolkodás- és beszédmód a „jelenséget” állítja szembe a „valósággal”. Egy ceruza, amelyet a levegőben tartunk magunk előtt, egyenesnek látszik; vízbe mártva megtörve látjuk. Ez utóbbi esetben azt mondjuk, hogy a ceruza megtörtnek tűnik, de a valóságban egyenes. De mi jogosít fel bennünket arra, hogy egyik tényt a másikkal szemben valóságnak nyilvánítsuk, és a másikat a jelenség szintjére fokozzuk le? Mindkét esetben olyan tényekkel van dolgunk, amelyek az elemek különböző kombinációit mutatják be nekünk – olyan kombinációkat, amelyek a két esetben különböző módon feltételezettek. A vízbe mártott ceruza pontosan a környezete miatt optikailag megtört; de tapintásra és mértékileg egyenes. Egy homorú vagy síktükörben lévő kép csak látható, míg más, szokásos körülmények között a látható képnek egy tapintható test is megfelel. Egy fényes felület egy sötét felület mellett fényesebb, mint egy nála fényesebb mellett. Valóban, várakozásunk csalódik, amikor nem figyelünk kellőképpen a körülményekre, és a kombináció különböző eseteit egymással helyettesítve, abba a természetes tévedésbe esünk, hogy azt várjuk, amihez hozzászoktunk, bár az eset szokatlan lehet. A tények nem hibásak ezért. Ezekben az esetekben a „jelenség”-ről beszélni lehet gyakorlati értelmű, de nem lehet tudományos értelmű. Hasonlóképpen, a gyakran feltett kérdés, hogy a világ valóságos-e, vagy csupán álmodjuk-e, teljesen nélkülözi a tudományos értelmet. Még a legvadabb álom is ugyanolyan tény, mint bármely más. Ha álmaink szabályosabbak, összefüggőbbek, stabilabbak lennének, akkor gyakorlati szempontból is fontosabbak lennének számunkra. Ébrenléti óráinkban az elemek egymáshoz való viszonyai roppant módon kiszélesednek az álombeli állapothoz képest. Felismerjük az álmot, ami. Amikor a folyamat megfordul, a pszichés látómező beszűkül; a kontraszt szinte teljesen hiányzik. Ahol nincs kontraszt, ott az álom és ébrenlét, a jelenség és valóság közötti megkülönböztetés teljesen felesleges és értéktelen.
A jelenség és valóság közötti antitézis népszerű fogalma nagyon erőteljes hatást gyakorolt a tudományos és filozófiai gondolkodásra. Ezt látjuk például Platón termékeny és költői barlang-hasonlatában, ahol a tűzhöz háttal ülve csupán az elmúló dolgok árnyékait figyeljük (Állam, VII, 1). De ez a felfogás nem lett végiggondolva végső következményeiig, aminek az a következménye, hogy szerencsétlen hatást gyakorolt a világegyetemről alkotott elképzeléseinkre. A világegyetem – amelynek pedig mi is részesei vagyunk – teljesen elkülönült tőlünk, és végtelen távolságba került. Hasonlóképpen, sok fiatalember, amikor először hall a csillagfény fénytöréséről, azt gondolja, hogy kétségbe vonják az egész csillagászatot, holott csupán egy könnyen végrehajtható és jelentéktelen korrekcióra van szükség ahhoz, hogy mindent ismét helyreállítson.
6. Látunk egy tárgyat, amelynek S pontja van. Ha megérintjük S-t, azaz kapcsolatba hozzuk testünkkel, szúrást érzünk. Láthatjuk S-t anélkül, hogy éreznénk a szúrást. De amint a szúrást érezzük, megtaláljuk S-t a bőrön. A látható pont tehát egy állandó mag, amelyhez a szúrás a körülményektől függően mint valami járulékos dolog kapcsolódik. A hasonló esetek gyakoriságából végeredményben hozzászokunk, hogy a testek minden tulajdonságát olyan „hatásoknak” tekintsük, amelyek állandó magokból indulnak ki, és a test közvetítésével jutnak el az énhez; ezeket a hatásokat nevezzük érzeteknek. E művelet által azonban ezek a magok megfosztatnak teljes érzettartalmuktól, és puszta mentális szimbólumokká alakulnak. Az az állítás tehát helyes, hogy a világ csak érzeteinkből áll. Ebben az esetben csak érzetekről van ismeretünk, és az említett magok, vagy a köztük lévő kölcsönhatás feltételezése, amelyből az érzetek származnak, teljesen haszontalannak és feleslegesnek bizonyul. Egy ilyen nézet csak egy fél szívvel végzett realizmushoz vagy egy fél szívvel végzett filozófiai kritikához illik.
7. Általában az a b c … K L M … komplexumot mint ént állítják szembe az A B C … komplexummal. Először csak az A B C … azon elemei szoktak az énhez tartozónak gondolódni, amelyek erősebben megváltoztatják a b c … -t – mint egy szúrás, fájdalom. Később azonban az imént említett megfigyelésekből kiderül, hogy a jog A B C … -nek az énhez való csatolására sehol sem szűnik meg. Ennek a nézetnek megfelelően az én annyira kiterjeszthető, hogy végső soron az egész világot magába foglalja. Az én nincs élesen körülhatárolva, határai nagyon határozatlanok és önkényesen eltolhatók. Csak azáltal, hogy nem vesszük észre ezt a tényt, és tudatlanul beszűkítjük azokat a határokat, miközben kiterjesztjük őket, keletkeznek a nézőpontok ütközésében az ezzel az összefüggésben felmerülő metafizikai nehézségek.
Amint észleltük, hogy a feltételezett „test” és „én” egységek csupán ideiglenes tájékozódásra és meghatározott gyakorlati célokra (hogy megfoghassuk a testeket, megvédhessük magunkat a fájdalomtól stb.) kitalált pótlékok, sok fejlettebb tudományos vizsgálatban arra kényszerülünk, hogy elégtelennek és nem megfelelőnek ítélve elhagyjuk őket. Az én és a világ, az érzet (jelenség) és a dolog közötti antitézis ekkor eltűnik, és egyszerűen az a b c … A B C … K L M … elemek kapcsolatával kell foglalkoznunk, amelynek ez az antitézis csak részben megfelelő és tökéletlen kifejezése volt. Ez a kapcsolat nem más, mint a fent említett elemek más hasonló elemekkel (tér és idő) való kombinációja. A tudománynak egyszerűen el kell fogadnia ezt a kapcsolatot, és tájékozódnia kell benne anélkül, hogy mindjárt meg akarná magyarázni a létezését.
Felületes vizsgálat során az a b c … komplexum sokkal illékonyabb elemekből állónak tűnik, mint A B C … és K L M …, amely utóbbiakban az elemek nagyobb stabilitással és állandóbb módon kapcsolódnak egymáshoz (mintegy szilárd magokhoz tapadva). Bár közelebbről megvizsgálva minden komplexum elemei homogénnek bizonyulnak, még ennek felismerése után is könnyen visszacsúszik a test és szellem antitézisének korábbi fogalma. A filozófiai spiritualista gyakran érzi annak nehézségét, hogy kellő szilárdságot adjon szelleme által teremtett testvilágának; a materialista tanácstalan, amikor arra kérik, hogy ruházza fel az anyagvilágot érzéssel. A reflexió által kifejlesztett monisztikus nézőpontot könnyen beárnyékolják régebbi és erőteljesebb ösztönös fogalmaink.
8. Az említett nehézséget különösen akkor érezzük, ha a következő esetet vesszük szemügyre. Az A B C … komplexumban, amelyet az anyag világának neveztünk, részekként nemcsak a saját testünket, K L M … -t találjuk, hanem más személyek (vagy állatok) testeit is: K’ L’ M’ …, K” L” M” …, amelyekhez analógia útján más a’ b’ c’ …, a” b” c” … -t képzelünk hozzá kapcsolódva, hasonlóan a b c … -hez. Amíg K’ L’ M’ … -vel foglalkozunk, egy teljesen ismerős tartományban találjuk magunkat, amely érzékeink számára minden pontján hozzáférhető. Amikor azonban a K’ L’ M’ … testhez tartozó érzetek vagy érzések után érdeklődünk, azokat már nem találjuk az érzékek tartományában: gondolatban adjuk hozzájuk. Nemcsak hogy a tartomány, amelybe most belépünk, sokkal kevésbé ismerős számunkra, de az átmenet is viszonylag bizonytalan. Olyan érzésünk van, mintha egy szakadékba zuhannánk. Azok a személyek, akik csak ezt a gondolkodásmódot követik, soha nem fognak teljesen megszabadulni attól a bizonytalanságérzettől, amely az illuzórikus problémák nagyon termékeny forrása.
De nem vagyunk erre az eljárásra korlátozva. Tekintsük először az A B C … komplexum elemeinek kölcsönös viszonyait anélkül, hogy K L M … -re (testünkre) tekintettel lennénk. Minden fizikai vizsgálat ilyen jellegű. Egy fehér golyó egy harangra esik; hang hallatszik. A golyó nátriumlámpa előtt sárgává, lítiumlámpa előtt pirossá válik. Itt úgy tűnik, hogy az elemek (A B C …) csak egymással kapcsolódnak, és függetlenek a testünktől (K L M …). De ha szantonint veszünk be, a golyó ismét sárgává válik. Ha az egyik szemünket oldalra nyomjuk, két golyót látunk. Ha teljesen becsukjuk a szemünket, egyáltalán nincs ott golyó. Ha átvágjuk a hallóideget, nem hallatszik hang. Az A B C … elemek tehát nemcsak egymással kapcsolódnak, hanem K L M … -mel is. Csak ebben a mértékben – és csakis ebben a mértékben – nevezzük A B C … -t érzeteknek, és tekintjük A B C … -t az énhez tartozónak. A következőkben, ahol az olvasó az „érzet”, „érzetkomplexum” kifejezéseket az „elem”, „elemkomplexum” kifejezések mellett vagy helyett használva találja, szem előtt kell tartania, hogy az elemek csak a kérdéses kapcsolatban és összefüggésben, csak funkcionális függésükben érzetek. Egy másik funkcionális viszonyban ugyanakkor fizikai tárgyak. Az „érzetek” járulékos kifejezést csak azért használjuk az elemek leírására, mert a legtöbb ember sokkal ismerősebb a kérdéses elemekkel, mint érzetekkel (színek, hangok, nyomások, terek, idők stb.), míg a népszerű felfogás szerint a tömegrészecskék számítanak fizikai elemeknek, amelyekhez az itt használt értelemben vett elemek mint „tulajdonságok” vagy „hatások” kapcsolódnak.
Ily módon tehát nem találjuk a fent leírt szakadékot testek és érzetek között, a külvilág és a belső világ, az anyagi világ és a szellemi világ között. Minden A B C …, K L M … elem egyetlen koherens tömeget alkot, amelyben ha bármely elem megzavarodik, minden mozgásba jön; kivéve, hogy a K, L, M … -ben bekövetkező zavar kiterjedtebb és mélyrehatóbb hatású, mint az A B C … -ben. Egy mágnes a közelünkben megzavarja a mellette lévő vasrészecskéket; egy lezuhanó szikla megrázza a földet; de egy ideg átvágása az egész elemrendszert mozgásba hozza. A dolgoknak ez a viszonya teljesen önkéntelenül egy viszkózus tömeg képét sugallja, amely bizonyos helyeken (mint az énben) erősebben összetartó, mint máshol. Ezt a képet gyakran használtam előadásaimban.
9. A fizikai és pszichológiai kutatás közötti nagy szakadék tehát csak akkor marad fenn, ha megnyugszunk megszokott, merev fogalmainkban. Egy szín fizikai tárgy, amint például a fényforrásától, más színektől, hőmérsékletektől, terektől stb. való függését vizsgáljuk. Amikor azonban a retinától (a K L M … elemektől) való függését vizsgáljuk, akkor pszichológiai tárgy, egy érzet. Nem a tárgy, hanem a vizsgálat iránya különbözik a két területen. (Vö. még II. fejezet, 43., 44. o.)
Mind a más emberek vagy állatok testének megfigyeléséből a náluk lévő érzetekre való következtetés során, mind a saját testünknek a saját érzeteinkre gyakorolt hatásának vizsgálatakor analógiával kell kiegészítenünk a megfigyelt tényeket. Ez sokkal könnyebben és biztosabban történik, ha mondjuk csak idegi folyamatokra vonatkozik, amelyeket saját testünkben nem lehet teljesen megfigyelni – azaz ha az ismertebb fizikai területen belül történik –, mint amikor kiterjesztjük a pszichés területre, más emberek érzeteire és gondolataira. Egyébként nincs lényeges különbség.
10. Az imént kifejtett, elvont formában kifejezett megfontolások erőt és elevenebbéget nyernek, ha figyelembe vesszük azokat a konkrét tényeket, amelyekből fakadnak. Így: A kanapémon fekszem. Ha becsukom a jobb szememet, a bal szememnek a mellékelt ábrán látható kép jelenik meg. A szemöldököm taréja, az orrom és a bajuszom által alkotott keretben megjelenik a testem egy része – amennyiben látható – környezetével együtt. A testem abban különbözik a többi emberi testtől – azon a tényen túl, hogy minden erőteljes mozgáseszmét azonnal egy mozdulata fejez ki, és hogy ha megérintik, feltűnőbb változások állnak be, mintha más testeket érintenek –, hogy csak darabokban látszik, és különösen fej nélkül látszik. Ha megfigyelek egy A elemet a látómezőmben, és vizsgálom a kapcsolatát egy másik B elemmel ugyanabban a mezőben, kilépek a fizika területéből az élettan vagy pszichológia területére, feltéve, hogy B – egy barátom találó kifejezésével élve, aki ezt a rajzot látva tette – átmegy a bőrömön. A látómezőre vonatkozó hasonló elmélkedések elvégezhetők a tapintás tartományára és a többi érzék észlelési területeire is.
11. Már utaltam az A B C … és a b c … betűkkel jelölt elemcsoportok eltérő jellegére. Valóban, amikor egy zöld fát látunk magunk előtt, vagy emlékezünk egy zöld fára, azaz elképzelünk magunknak egy zöld fát, tisztában vagyunk a két eset különbségével. Az elképzelt fa sokkal határozatlanabb, sokkal változékonyabb alakú; zöldje sokkal halványabb és illékonyabb; és – ami különösen figyelemre méltó – egy másik területen jelenik meg nyilvánvalóan. Egy végrehajtani kívánt mozdulat soha nem több egy elképzelt mozdulatnál, és más területen jelenik meg, mint a végrehajtott mozdulat, amely mindig akkor következik be, ha a kép elég eleven. Az az állítás tehát, hogy az A és a elemek különböző területeken jelennek meg, ha a mélyére megyünk, egyszerűen azt jelenti, hogy ezek az elemek más-más elemekkel egyesülnek. Eddig tehát úgy tűnik, hogy A B C … és a b c … alapvető alkotórészei ugyanazok (színek, hangok, terek, idők, mozgásérzetek …), és csak kapcsolatuk jellege különböző.
Általában az örömöt és a fájdalmat különbözőnek tekintik az érzetektől. Pedig nemcsak a tapintási érzetek, hanem minden másféle érzet is fokozatosan átmehet örömbe és fájdalomba. Az öröm és a fájdalom is joggal nevezhető érzetnek. Csak nem olyan jól elemzettek és ismertek, és talán nem is annyi szervre korlátozódnak, mint a közönséges érzetek. Sőt, az öröm- és fájdalomérzetek – akármilyen halványak legyenek is – valójában minden úgynevezett érzelem tartalmának lényeges részét képezik. Minden további elem, amely akkor bukkan a tudatba, amikor érzelmek hatása alatt állunk, többé-kevésbé szétszórt és nem élesen lokalizált érzetekként írható le. William James, és utána Théodule Ribot vizsgálta az érzelmek élettani mechanizmusát: úgy vélik, hogy a lényeg a test cselekvésre irányuló célszerű tendenciái – olyan tendenciák, amelyek megfelelnek a körülményeknek, és kifejeződnek a szervezetben. Ezeknek csak egy része jut a tudatba. Azért vagyunk szomorúak, mert könnyezünk, és nem fordítva, mondja James. Ribot pedig jogosan jegyzi meg, hogy az érzelmekre vonatkozó ismereteink visszamaradottságának oka az, hogy megfigyelésünket mindig az élettani folyamatoknak a tudatba jutó részére korlátoztuk. Ugyanakkor túl messzire megy, amikor azt állítja, hogy minden pszichés dolog pusztán ráadás a fizikaihoz, és hogy csak a fizikai az, ami hatásokat produkál. Számunkra ez a megkülönböztetés nem létezik.
Így az észlelések, eszmék, akarások és érzelmek – röviden az egész belső és külső világ – különböző mértékben illékony és állandó kombinációkban épül fel néhány homogén elemből. Ezeket az elemeket általában érzeteknek nevezik. De mivel ebben a kifejezésben egy egyoldalú elmélet nyomai rejlenek, inkább egyszerűen elemekről beszélünk, ahogy már tettük. Minden kutatás célja ezen elemek kapcsolódási módjának megállapítása. Ha lehetetlennek bizonyul a probléma megoldása egy ilyen elemhalmaz feltételezésével, akkor egynél többet kell feltételeznünk. De a tárgyalt kérdések szempontjából nem lenne helyénvaló bonyolult feltételezésekkel kezdeni.
12. Hogy ebben az – alapvetően csak egyetlen – elemkomplexumban a testek és az én határai nem állapíthatók meg minden esetre érvényes, határozott és elégséges módon, azt már megjegyeztük. A fájdalommal és örömmel legszorosabban összekapcsolódó elemeket egyetlen ideális szellemi-gazdasági egységbe, az énbe összefogni: ez a legnagyobb fontosságú feladata a fájdalomkerülő, örömkereső akaratot szolgáló értelemnek. Az én elhatárolása tehát ösztönösen történik, megszokottá válik, és talán az öröklés által rögzül. Magas gyakorlati fontosságuknál fogva – nemcsak az egyén, hanem az egész faj számára – az „én” és a „test” összetételek ösztönösen érvényesítik igényüket, és elemi erővel érvényesülnek. Speciális esetekben azonban, ahol nem gyakorlati célokról van szó, hanem a tudás önmagában való cél, a kérdéses elhatárolás elégtelennek, akadályozónak és fenntarthatatlannak bizonyulhat.
Hasonlóképpen, az osztálytudat, osztályelőítélet, nemzeti érzés, sőt a legszűkebb hazafiasság is nagy jelentőséggel bírhat bizonyos célokra. De az ilyen attitűdöket a tág látókörű kutató nem fogja osztani, legalábbis a kutatás pillanataiban nem. Minden ilyen egoista nézet csak gyakorlati célokra alkalmas. Természetesen még a kutató is behódolhat a megszokásnak. Aprólékos pedantériák és értelmetlen viták; mások gondolatainak ravasz kisajátítása, a források alattomos hallgatásával; amikor az elismerés szavát ki kell mondani, a vereség lenyelésének nehézsége, és a túl gyakori törekvés, hogy ugyanakkor az ellenfél teljesítményét hamis színben tüntessék fel: mindez bőségesen mutatja, hogy a tudósnak és a tanult embernek is meg kell küzdenie a létért, hogy a tudomány útjai is a szájhoz vezetnek, és hogy a tiszta tudásvágy még mindig ideál a jelenlegi társadalmi körülményeink között.
Az elsődleges tény nem az én, hanem az elemek (érzetek). Amit a 21. oldalon az „érzet” kifejezésről mondtam, azt szem előtt kell tartani. Az elemek alkotják az ént. A „zöldet érzek” kijelentés azt jelenti, hogy a zöld elem egy adott komplexumban (érzetek, emlékek) fordul elő. Amikor megszűnök zöldet érezni, amikor meghalok, akkor az elemek már nem a szokásos, ismerős társulásban fordulnak elő. Ez minden. Csak egy ideális szellemi-gazdasági egység, nem egy valóságos egység szűnt meg létezni. Az én nem egy határozott, megváltoztathatatlan, élesen körülhatárolt egység. Ezen attribútumok egyike sem fontos; mindegyik változik már az egyéni élet keretein belül is; sőt, az egyén akár keresheti is a változásukat. Csak a folyamatosság fontos. Ez a nézet kitűnően összhangban van azzal az állásponttal, amelyre Weismann biológiai vizsgálatai révén jutott („Zur Frage der Unsterblichkeit der Einzelligen”, Biolog. Centralbl., IV. köt., 21., 22. sz.; vö. különösen a 654. és 655. o., ahol az egyed két egyenlő félre való osztódásáról van szó). De a folyamatosság csak eszköze annak, ami az énben foglaltatik, annak előkészítésére és megőrzésére. Ez a tartalom, és nem az én, a fő dolog. Ez a tartalom azonban nem korlátozódik az egyénre. Néhány jelentéktelen és értéktelen személyes emlék kivételével az egyén halála után is megmarad másokban. Egy adott egyén tudatát alkotó elemek szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, de egy másik egyén elemeivel csak gyengén kapcsolódnak, és ez a kapcsolat csak esetenként tűnik fel. Az egyetemes jelentőségű tudattartalmak azonban áttörik az egyén e határait, és – természetesen ismét egyénekhez kapcsolódva – azon személyiségtől függetlenül, amely által kifejlődtek, személytelen, személyfeletti fajta tovább létezést élvezhetnek. Ehhez hozzájárulni a művész, a tudós, a feltaláló, a társadalomreformer stb. legnagyobb boldogsága.
Az énről le kell mondanunk. Részben e tény érzékelése, részben a tőle való félelem váltotta ki a pesszimizmus és optimizmus sok szélsőségét, és számos vallási, aszketikus és filozófiai abszurditást. Hosszú távon nem hunyhatunk szemet ezen egyszerű igazság előtt, amely a pszichológiai elemzés közvetlen következménye. Akkor majd nem tulajdonítunk olyan nagy értéket az énnek, amely már az egyéni élet során is nagyon változik, és amely alvás közben vagy valamely eszmébe való elmélyülés közben – éppen a legboldogabb pillanatainkban – részben vagy egészben hiányozhat. Akkor hajlandóak leszünk lemondani az egyéni halhatatlanságról, és nem tulajdonítunk több értéket a járulékos elemeknek, mint a fő elemeknek. Így egy szabadabb és felvilágosultabb életfelfogáshoz jutunk, amely kizárja majd a más ének figyelmen kívül hagyását és a saját énünk túlértékelését. Az ezen életfelfogáson alapuló etikai ideál egyaránt távol lesz az aszkéta ideáljától – amely biológiailag nem tartható fenn annak által, aki gyakorolja, és eltűnésével azonnal megszűnik – és a gőgös nietzschei „szuperember” ideáljától, akit embertársai nem tűrnek, és remélem, nem is fognak elviselni.
Ha az elemek (érzetek) kapcsolatának ismerete nem elég számunkra, és azt kérdezzük: Ki birtokolja ezt az érzetkapcsolatot? Ki tapasztalja? – akkor behódoltunk annak a régi szokásnak, hogy minden elemet (minden érzetet) valamilyen nem elemzett komplexum alá rendeljünk, és észrevétlenül visszaesünk egy régebbi, alacsonyabb rendű és korlátozottabb nézőpontra. Gyakran rámutatnak, hogy egy pszichés tapasztalat, amely nem egy meghatározott szubjektum tapasztalata, elképzelhetetlen, és úgy vélik, ezzel a tudat egysége által játszott lényeges szerep be lett bizonyítva. De az éntudat nagyon sok különböző fokozatú lehet, és esetleges emlékek sokaságából tevődhet össze. Ugyanilyen joggal lehetne azt mondani, hogy egy fizikai folyamat, amely nem valamilyen környezetben, vagy legalábbis valahol a világegyetemben megy végbe, elképzelhetetlen. Mindkét esetben ahhoz, hogy vizsgálatunkat elkezdhessük, meg kell engednünk, hogy elvonatkoztassunk a környezettől, amely hatását tekintve esetenként nagyon különböző lehet, és speciális esetekben minimumra csökkenhet. Tekintsük az alsóbbrendű állatok érzeteit, amelyeknek aligha lehet meghatározott vonásokkal rendelkező szubjektumot tulajdonítani. Az érzetekből épül fel a szubjektum, és ha egyszer felépült, kétségtelenül a szubjektum is visszahat az érzetekre.
Az a szokás, hogy a nem elemzett én-komplexumot felbonthatatlan egységként kezeljük, a tudományban gyakran feltűnő formákat ölt. Először az idegrendszert választják el a testtől, mint az érzetek székhelyét. Az idegrendszerben ismét az agyat választják ki a legalkalmasabb szervként, és végül a feltételezett pszichés egység megmentésére egy pontot keresnek az agyban, mint a lélek székhelyét. De az ilyen durva fogalmak aligha alkalmasak arra, hogy még csak körvonalazzák is, mit fog tenni a jövő kutatása a fizikai és a pszichés kapcsolatában. Az a tény, hogy az idegrendszer különböző szervei és részei fizikailag kapcsolódnak egymáshoz, és könnyen képesek egymást izgatni, valószínűleg a „pszichés egység” fogalmának alapja.
Egyszer hallottam, hogy komolyan vitatták a kérdést: „Hogyan férhet el egy nagy fa észlelése az ember apró fejében?” Nos, bár ez a „probléma” nem probléma, mégis elevenen érzékelteti velünk azt az abszurditást, amelyet elkövethetünk, ha az érzeteket térben az agyba gondoljuk. Amikor egy másik személy érzeteiről beszélek, azok az érzetek természetesen nem az én optikai vagy fizikai teremben jelennek meg; szellemileg hozzáadódnak, és kauzálisan, nem térben a megfigyelt agyhoz kapcsolva fogom fel őket, vagy inkább funkcionálisan jelenítem meg őket. Amikor a saját érzeteimről beszélek, ezek az érzetek nem térben léteznek a fejemben, hanem inkább a „fejem” osztozik velük ugyanazon a téren, ahogyan fentebb kifejtettem. (Vö. a fenti 17–19. oldalakon az 1. ábrához fűzött megjegyzésekkel.)
A tudat egysége nem érv. Mivel a látszólagos antitézis a valóságos világ és az érzékek által adott világ között teljes egészében a szemléletmódunkban rejlik, és nincs köztük valóságos szakadék, a tudat bonyolult és sokrétűen összekapcsolt tartalma nem nehezebb megérteni, mint a világ bonyolult összekapcsoltságát.
Ha az ént valóságos egységnek tekintjük, a következő dilemmába keveredünk: vagy egy megismerhetetlen entitásokból álló világot kell szembeállítanunk az énnel (ami teljesen haszontalan és céltalan lenne), vagy az egész világot, más emberek énjét is beleértve, a saját énünkben foglaltnak kell tekintenünk (ami olyan állítás, amelyet nehéz komolyan elfogadni).
De ha az ént egyszerűen gyakorlati egységnek tekintjük, amelyet ideiglenes áttekintés céljára állítottak össze, vagy az elemek egy erősebben összetartó csoportjának, amely gyengébben kapcsolódik más ilyen csoportokhoz, akkor a fent tárgyalt kérdések nem merülnek fel, és a kutatás akadálytalan jövő előtt áll.
Filozófiai feljegyzéseiben Lichtenberg azt mondja: „Tudatára ébredünk bizonyos eszméknek, amelyek nem függnek tőlünk; másoknak, amelyekről legalábbis azt gondoljuk, hogy függnek tőlünk. Hol van a határvonal? Csak érzeteink, eszméink és gondolataink létezését ismerjük. Azt kellene mondanunk: gondolkodik, ahogy azt mondjuk: villámlik. Túlzás azt mondani: cogito, ha a cogito-t úgy fordítjuk: gondolkodom. Az én feltételezése, posztulálása puszta gyakorlati szükségszerűség.” Bár Lichtenberg módszere, amellyel erre az eredményre jutott, némileg különbözik a miénktől, következtetésével mégis teljes mértékben egyet kell értenünk.
13. A testek nem hoznak létre érzeteket, hanem az elemek komplexumai (érzetkomplexumok) alkotják a testeket. Ha a fizikus számára a testek tűnnek a valóságos, maradandó létezőknek, míg az „elemeket” csupán azok illékony, mulandó jelenségének tekinti, a fizikus megfeledkezik egy ilyen nézet felvételekor arról, hogy minden test csupán gondolati szimbóluma az elemek komplexumainak (érzetkomplexumoknak). Itt is a kérdéses elemek képezik a valóságos, közvetlen és végső alapot, amelyet az élettani-fizikai kutatás feladata vizsgálni. E tény felismerése által az élettan és a fizika számos pontja határozottabb és gazdaságosabb formát ölt, és sok hamis probléma eltűnik.
Számunkra tehát a világ nem titokzatos entitásokból áll, amelyek kölcsönhatásuk által egy másik, hasonlóképpen titokzatos entitással, az énnel, érzeteket hoznak létre, amelyek egyedül hozzáférhetők számunkra. Számunkra a színek, hangok, terek, idők … átmenetileg a végső elemek, amelyek adott kapcsolatát feladatunk vizsgálni.
[Különös szerencsémnek éreztem mindig, hogy életem korai szakaszában, körülbelül tizenöt éves koromban, apám könyvtárában rábukkantam Kant Egy lehetséges metafizika prolégoménái című művének egy példányára. A könyv akkoriban erős és kitörölhetetlen benyomást tett rám, amilyet később filozófiai olvasmányaim során soha többé nem tapasztaltam. Körülbelül két-három évvel később hirtelen világossá vált előttem a „dolog önmagában” által játszott szerep fölöslegessége. Egy ragyogó nyári napon a szabad levegőn a világ az énemmel együtt hirtelen úgy tűnt nekem, mint az érzetek egyetlen összefüggő tömege, amely csak az énben van erősebben összetartó. Bár e gondolat tényleges kidolgozására csak későbbi időszakban került sor, ez a pillanat döntő volt egész szemléletem szempontjából. Még sokáig és keményen kellett küzdenem, amíg képes voltam az új felfogást a saját szakterületemen megtartani. A fizikai elméletek értékes részeivel együtt szükségszerűen egy adag hamis metafizikát szívunk magunkba, amelyet nagyon nehéz kiszűrni a megőrzésre érdemes részek közül, különösen akkor, ha ezek az elméletek nagyon is ismerőssé váltak számunkra. Időnként a hagyományos, ösztönös nézetek is nagy erővel törtek fel, és akadályokat gördítettek utamba. Csak a fizika és az érzések élettana terén folytatott váltakozó tanulmányokkal, valamint történeti-fizikai vizsgálatokkal (1863 körül), és miután hiába próbáltam a konfliktust egy fiziko-pszichológiai monadológia segítségével rendezni (Zeitschrift für praktische Heilkunde, Bécs, 1863, 364. o.), sikerült nézeteimben számottevő stabilitást elérnem. Nem tartok igényt a filozófus címre. Csupán arra törekszem, hogy a fizikában olyan nézőpontot fogadjak el, amelyet nem kell megváltoztatnom abban a pillanatban, amikor pillantásunk egy másik tudomány területére vándorol; mert végső soron mindennek egy egészet kell alkotnia. A mai molekuláris fizika ezt a követelményt bizonyosan nem elégíti ki. Amit mondok, valószínűleg nem én mondtam először. Nem is kívánom ezt az előadásomat különleges teljesítményként felmutatni. Inkább az a meggyőződésem, hogy mindenki, aki gondosan áttekint egy kiterjedt ismeretanyagot, hasonló nézetre jut. Avenarius, akinek munkáival 1883-ban ismerkedtem meg, megközelíti az én nézőpontomat (Philosophie als Denken der Welt nach dem Princip des kleinsten Kraftmaßes, 1876). Továbbá Hering, az emlékezetről írt dolgozatában (Almanach der Wiener Akademie, 1870, 258. o.; angol fordítás: O. C. Pub. Co., Chicago, 4. kiadás, bővítve, 1913), és J. Popper gyönyörű könyvében (Das Recht zu leben und die Pflicht zu sterben, Lipcse, 1878, 62. o.) szintén rokon gondolatokat fejtettek ki. Vö. még a Ueber die ökonomische Natur der physikalischen Forschung című dolgozatomat (Almanach der Wiener Akademie, 1882, 179. o., lábjegyzet; angol fordítás: Popular Scientific Lectures, Chicago, 1894). Végül hadd utaljak itt W. Preyer Reine Empfindungslehre című művének bevezetésére, Riehlnak a freiburgi székfoglalójára (40. o.), és R. Wahle Gehirn und Bewusstsein című művére (1884). Nézeteimet röviden 1872-ben és 1875-ben jeleztem, és nem hosszasan fejtettem ki 1882-ig és 1883-ig. Valószínűleg sok további anyagot kellene idéznem, mint ami többé-kevésbé rokon ezzel a gondolatmenettel, ha irodalmi ismereteim kiterjedtebbek volnának.]
Pontosan ebben áll a valóság kutatása. E vizsgálat során nem szabad megengednünk, hogy olyan rövidítések és elhatárolások, mint test, én, anyag, szellem stb., amelyek meghatározott, gyakorlati célokra, teljesen ideiglenes és korlátozott célkitűzésekkel alakultak ki, akadályozzanak bennünket. Éppen ellenkezőleg, a legalkalmasabb gondolkodási formákat magának a kutatásnak kell megteremtenie és létrehoznia, ahogyan az minden egyes tudományágban történik. A hagyományos, ösztönös gondolkodásmódok helyett egy szabadabb, frissebb, a kifejlett tapasztalathoz igazodó, a gyakorlati élet követelményein túlmutató szemléletmódot kell mindenütt érvényesíteni.
14. A tudomány mindig a gondolkodás valamely meghatározott tapasztalati területhez való adaptációjában ered. Az adaptáció eredményei a gondolati elemek, amelyek képesek az egész területet reprezentálni. Az eredmény természetesen különböző a terület jellege és kiterjedése szerint. Ha a tapasztalati terület kiszélesedik, vagy ha összekapcsolódik több eddig össze nem kapcsolt terület, a hagyományos, ismerős gondolati elemek már nem elegendők a kiszélesedett terület számára. A szerzett szokás és az adaptációra való törekvés harcában problémák keletkeznek, amelyek eltűnnek, amikor az adaptáció tökéletesedik, hogy helyet adjanak másoknak, amelyek időközben felmerültek.
A fizikusnak, mint fizikusnak, a „test” eszméje a szemlélet valóságos megkönnyítését szolgálja, és nem okoz zavart. A tisztán gyakorlati célokat követő személyt is anyagilag támogatja az én eszméje. Mert kétségtelen, hogy minden gondolkodási forma, amelyet szándékosan vagy nem szándékosan egy adott célra építettek, az adott célra állandó értékkel bír. Amikor azonban a fizika és a pszichológia találkozik, az egyik területen vallott eszmék a másikban tarthatatlannak bizonyulnak. A kölcsönös adaptáció kísérletéből erednek a különböző atom- és monádelméletek – amelyek azonban soha nem érik el céljukat. Ha a fent meghatározott értelemben vett érzeteket (13. o.) tekintjük a világ elemeinek, úgy tűnik, hogy az említett problémák minden lényeges vonásukban elintéződnek, és ennek következtében az első és legfontosabb adaptáció megtörténik. Ez az alapvető nézet (anélkül, hogy egy örökkévaló filozófia igényével lépne fel) jelenleg a tapasztalat minden területén fenntartható; következésképpen ez az, amelyik a legkisebb energiaráfordítással alkalmazkodik – azaz gazdaságosabban, mint bármely más – a jelenlegi átmeneti kollektív tudásállapothoz. Továbbá, pusztán gazdasági funkciójának tudatában ez az alapvető nézet kiváltképpen toleráns. Nem tolakodik be olyan területekre, ahol a jelenlegi fogalmak még mindig megfelelőek. Továbbá mindig készen áll arra, hogy a tapasztalati terület későbbi kiterjesztésekor egy jobb felfogásnak adjon helyet.
Az átlagember eszméit és fogalmait nem a tudás, mint öncél iránti teljes és tiszta vágy alakítja és uralja, hanem az életkörülményekhez való kedvező alkalmazkodásért folytatott küzdelem. Következésképpen kevésbé pontosak, de ugyanakkor megóvják őket azoktól a szörnyűségektől is, amelyek könnyen származhatnak egy tudományos vagy filozófiai nézőpont egyoldalú és szenvedélyes követéséből. Az elfogulatlan, normális pszichológiai fejlődésű ember az általunk A B C …-nek nevezett elemeket térben egymás mellettinek és a K L M … elemekhez képest külsőnek tekinti, és ezt a nézetet közvetlenül vallja, nem pedig pszichológiai projekció vagy logikai következtetés vagy konstrukció folyamata által; még ha létezne is ilyen folyamat, biztosan nem lenne tudatában annak. Ő tehát egy „külső világot” lát, A B C … -t, amely különbözik a testétől, K L M …-től, és azon kívül létezik. Mivel eleinte nem figyeli meg az A B C …-knek a K L M …-ktől való függését (amelyek mindig ugyanúgy ismétlődnek, ezért kevés figyelmet kapnak), hanem mindig az A B C …-k egymás közötti rögzített kapcsolatán időzik, úgy tűnik számára, hogy létezik az Énjétől független dolgok világa. Ez az Én a K L M …-nek, ama bizonyos dolognak a sajátos tulajdonságainak megfigyelése által alakul ki, amelyhez fájdalom, öröm, érzés, akarat stb. szorosan kapcsolódnak. Továbbá észreveszi a K’ L’ M’, K” L” M” dolgokat, amelyek teljesen analóg módon viselkednek K L M …-mel, és amelyek viselkedését teljesen megérti, amint analóg érzéseket, érzeteket stb. gondol hozzájuk kapcsolódva ugyanúgy, ahogyan ezeket az érzéseket, érzeteket stb. magához kapcsolódva tapasztalta. Az analógia, amely erre az eredményre ösztönzi, ugyanaz, amely arra készteti, amikor megfigyeli, hogy egy huzal rendelkezik egy elektromos árammal töltött vezető összes tulajdonságával, kivéve egyet, amelyet még nem mutattak ki közvetlenül, arra következtet, hogy a huzal ezzel az egy tulajdonsággal is rendelkezik. Mivel tehát nem érzékeli embertársai vagy állatok érzeteit, hanem csak analógia útján pótolja őket, miközben embertársai viselkedéséből arra következtet, hogy ők is ugyanabban a helyzetben vannak vele szemben, arra indíttatik, hogy az érzeteknek, emlékeknek stb. egy A B C … K L M … természetű dolgot tulajdonítson, amely természetesen mindig másképp van felfogva aszerint, hogy a civilizáció milyen fokára jutott; ez a folyamat azonban – amint fentebb kimutattuk – szükségtelen, és a tudományban a tévedés labirintusába vezet, bár a meghamisítás a gyakorlati élet szempontjából csekély jelentőségű.
Ezek a tényezők, amelyek meghatározzák az egyszerű ember szellemi látókörét, felváltva lépnek fel benne az aktuális gyakorlati élet követelményei szerint, és megközelítőleg stabil egyensúlyi állapotban maradnak fenn. A világ tudományos felfogása azonban hol erre, hol arra a tényezőre helyezi a hangsúlyt, hol ezt, hol azt teszi kiindulópontjává, és a nagyobb pontosság, egységesség és következetesség érdekében folyó küzdelemben – amennyire lehetségesnek tűnik – megpróbálja a legsajátabb fogalmak kivételével az összes többit a háttérbe szorítani. Így keletkeznek a dualista és monista rendszerek.
Az egyszerű ember ismeri a vakságot és a süketséget, és mindennapi tapasztalatából tudja, hogy a dolgok látványát érzékei befolyásolják; de soha nem jut eszébe, hogy az egész világot érzékei teremtésének tekintse. Egy idealista rendszert vagy olyan szörnyűséget, mint a szolipszizmus, a gyakorlatban elviselhetetlennek találna.
Zavaró elemmé válhat az elfogulatlan tudományos elméletalkotásban, ha egy adott és szigorúan korlátozott célra adaptált fogalmat előzetesen az összes vizsgálat alapjává emelnek. Ez történik például akkor, amikor minden tapasztalatot egy külső világ tudatba nyúló „hatásaként” tekintenek. Ez a felfogás a metafizikai nehézségek olyan gubancát adja, amelyet lehetetlennek tűnik kibogozni. De a kísértet azonnal eltűnik, amikor úgyszólván matematikailag vizsgáljuk a dolgot, és világossá tesszük magunknak, hogy számunkra minden értékes dolog a funkcionális összefüggések felfedezése, és amit tudni akarunk, az pusztán a tapasztalatok egymástól való függése. Ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a nem adott ismeretlen alapváltozókra való hivatkozás (dolgok önmagukban) tisztán fiktív és felesleges. De még akkor is, ha ezt a fikciót – bármilyen takarékossági szempontból kifogásolható is – kezdetben meghagyjuk, továbbra is könnyen megkülönböztethetjük a „tudati tények” elemei kölcsönös függésének különböző osztályait; és ez egyedül fontos számunkra.
A B C … K L M a b c …
K’ L’ M’ … a’ b’ c’ …
K” L” M” … a” b” c”
Az elemek rendszerét a fenti séma mutatja. Az egyszerű vonallal körülvett téren belül fekszenek az érzéki világhoz tartozó elemek – azok az elemek, amelyek szabályos kapcsolata és sajátos egymástól való függése egyaránt reprezentálja a fizikai (élettelen) testeket és az emberek, állatok és növények testeit. Mindezek az elemek ismét egészen sajátos függési viszonyban állnak a K L M – nevezetesen a testünk idegei – egyes elemeihez, ami által az érzékélettan tényei kifejeződnek. A kettős vonallal körülvett tér tartalmazza a magasabb pszichés élethez, az emlékképekhez és eszmékhez tartozó elemeket, beleértve azokat is, amelyeket embertársaink pszichés életéről alkotunk. Ezeket ékezetekkel különböztethetjük meg. Ezek az eszmék ismét másképp kapcsolódnak egymáshoz (asszociáció, képzelet), mint az A B C … K L M érzeti elemek; de nem kétséges, hogy nagyon közel állnak az utóbbiakhoz, és hogy végső soron viselkedésüket A B C … K L M (a fizikai világ összessége), és különösen testünk és idegrendszerünk határozza meg. Embertársaink tudattartalmának a’ b’ c’ eszméi számunkra a köztes helyettesítések szerepét játsszák, amelyek által embertársaink viselkedése – K’ L’ M’ -nek A B C … -hez való funkcionális viszonya – érthetővé válik, amennyiben az önmagában (fizikailag) megmagyarázhatatlan maradna.
Számunkra tehát fontos felismerni, hogy minden ezzel az összefüggéssel kapcsolatos kérdésben, amelyet érthetően fel lehet tenni és amely érdekelhet bennünket, minden azon múlik, hogy figyelembe veszünk-e különböző végső változókat és különböző függési viszonyokat. Ez a lényeg. Semmi sem változik a tényleges tényekben vagy a funkcionális összefüggésekben, akár a tudat tartalmának tekintjük az összes adatot, akár részben annak, akár teljesen fizikainak.
A tudomány biológiai feladata az, hogy a teljesen kifejlett emberi egyént a lehető legtökéletesebb tájékozódási eszközzel lássa el. Semmilyen más tudományos ideál nem valósítható meg, és minden más értelmetlen lenne.
Az átlagember – ha ezt a kifejezést naiv realizmusára alkalmazhatjuk – filozófiai nézőpontja a legmagasabb figyelemre tarthat számot. Ez beláthatatlan idő folyamán, az ember szándékos segítsége nélkül jött létre. Ez a természet terméke, és a természet tartja fenn. Minden, amit a filozófia elért – bár elismerjük minden előrelépés, sőt minden tévedés biológiai jogosultságát – ehhez képest csak jelentéktelen és mulandó művészeti termék. A helyzet az, hogy minden gondolkodó, minden filozófus, amint egyoldalú szellemi foglalatosságát a gyakorlati kényszer miatt fel kell hagynia, azonnal visszatér az emberiség általános nézőpontjához. X. professzor, aki elméletileg szolipszistának hiszi magát, a gyakorlatban biztosan nem az, amikor meg kell köszönnie egy államminiszternek a neki adományozott kitüntetést, vagy amikor közönség előtt előad. A pyrrhóni, akit Molière A kényszerházasság című művében botütlegekkel illetnek, nem azt mondja tovább: „Úgy tűnik nekem, hogy ver engem”, hanem úgy veszi a verést, mint valóságosan kapottat.
Nem e „bevezető megjegyzések” célja sem az egyszerű ember álláspontját hitelteleníteni. Az a feladat, amelyet magunk elé tűztünk, csupán az, hogy megmutassuk, miért és milyen célból tartjuk azt az álláspontot életünk nagy részében, és miért és milyen célból vagyunk kénytelenek ideiglenesen elhagyni azt. Egyetlen nézőpontnak sincs abszolút, állandó érvényessége. Mindegyiknek csak valamely adott cél szempontjából van jelentősége. …
Világos határvonalat kell húznunk magunk és az ellenség közé.
Mao
Azt tartom, hogy rossz ránk nézve, ha egy személyt, egy politikai pártot, egy hadsereget vagy egy iskolát nem támad az ellenség, mert az azt jelentené, hogy az ellenség szintjére süllyedtünk. Jó, ha az ellenség támad minket, mert ez bizonyítja, hogy világos határvonalat húztunk az ellenség és magunk közé. Még jobb, ha az ellenség vadul támad minket, és teljesen feketének, minden erény nélkülinek fest le minket; ez azt mutatja, hogy nemcsak világos határvonalat húztunk magunk és az ellenség közé, hanem látványos sikereket értünk el munkánkban.
Mao Ce-tung, 1939. május 26.¹
1. KONKRÉT VÁLASZOK KONKRÉT KÉRDÉSEKRE
Továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy vizsgálódás nélkül nem lehet szavazati jogunk.
Mao²
Néhány elvtárs már döntött rólunk. Számukra a „polgári sajtó demagógiája” az, ami összeköti ezeket az „anarchista csoportokat” a szocialista mozgalommal. Az anarchizmus kifejezés helytelen és lekicsinylő használatában nem különböznek a Springer Sajtótól. Nem akarunk senkivel párbeszédet folytatni ilyen silány alapon.
Sok elvtárs tudni szeretné, mit gondolunk, mit csinálunk. Az 1970 májusi levél a 883-hoz túl homályos volt. A Michele Ray által készített szalag, amelyből részletek megjelentek a Spiegelben, nem volt hiteles, és mindenesetre egy magánbeszélgetésből származott. Ray egy cikkének emlékeztetőjeként akarta használni. Vagy becsapott minket, vagy túlértékeltük őt. Ha a gyakorlatunk olyan elhamarkodott volt, ahogyan állítja, már rég elkaptak volna minket. A Spiegel 1000 dollár tiszteletdíjat fizetett Ray-nek az interjúért.
Szinte minden, amit az újságok rólunk írtak – és ahogyan írják – egyértelműen hazugság. Willy Brandt elrablására irányuló tervekkel akarnak minket politikai idiótáknak beállítani, és az állítások, miszerint gyermekeket szándékozunk elrabolni, arra irányulnak, hogy gátlástalan bűnözőkként tüntessenek fel minket. Ezek a hazugságok egészen a konkret #5-ben megjelent „hiteles részletekig” mennek, amelyekről kiderült, hogy nem mások, mint összecsapott, megbízhatatlan részletek. Hogy vannak „tisztjeink és katonáink”, hogy néhányan mások rabszolgái vagyunk, hogy a minket elhagyó elvtársak megtorlástól félnek, hogy betörtünk házakba vagy erőszakot alkalmaztunk útlevelek megszerzéséhez, hogy „csoportterror”-t gyakorolunk – mindez baromság.
Azok az emberek, akik egy illegális fegyveres szervezetet a Freikorps-hoz³ vagy a Feme-hez hasonlítanak, olyan emberek, akik pogromra vágynak. Azokat a pszichológiai mechanizmusokat, amelyek ilyen kivetítéseket produkálnak, és a fasizmushoz való viszonyukat Horkheimer és Adorno A tekintélyelvű személyiség című műve, valamint Reich A fasizmus tömeglélektana című műve elemezte. A kényszeres forradalmár személyiség contradictio in adjecto – ellentmondás a kifejezésben. Forradalmi politikai gyakorlat a jelenlegi körülmények között – talán bármilyen körülmények között – feltételezi az egyén személyiségének és politikai meggyőződésének állandó integrációját, azaz a politikai identitást. A marxista kritikának és önkritikának semmi köze az „önfelszabadításhoz”, de annál több köze van a forradalmi fegyelemhez. Nem a „baloldali szervezet” névtelenül vagy álnéven író tagjai azok, akiket csak a „címoldalak” érdekelnek, hanem maga a konkret is, amelynek szerkesztője jelenleg egyfajta baloldali Eduard Zimmermannként⁴ reklámozza magát, maszturbációs anyagot gyártva a piaci résének.
Sok elvtárs is terjeszt rólunk valótlanságokat. Dicsekednek azzal, hogy velünk éltek, hogy ők szervezték meg jordániai utunkat, hogy tudnak kapcsolatainkról, hogy tesznek értünk valamit, miközben valójában semmit sem tesznek. Néhányan csak azt akarják, hogy úgy tűnjön, „tisztában vannak a dolgokkal”. Günther Voigt⁵ megfizetett azért, hogy felfuvalkodjon egy Dürrenmatt-tal⁶ folytatott beszélgetésben, azt állítva, hogy ő szabadította ki Baadert, amit megbánt, amikor megjelent a zsaru. Nem könnyű letagadással helyrehozni a dolgokat, még akkor sem, ha igazak.
Néhányan ezeket a hazugságokat akarják felhasználni annak bizonyítására, hogy ostobák, megbízhatatlanok, gondatlanok vagy őrültek vagyunk. Ezzel arra ösztönzik az embereket, hogy ellenezzenek minket. A valóságban ők jelentéktelenek számunkra. Ők csak fogyasztók. Nem akarjuk, hogy bármi közünk legyen ezekhez a pletykásokhoz, akik számára az antiimperialista harc egy kávézgatás.
Sokan vannak, akik nem pletykálnak, akiknek van némi megértése az ellenállás iránt, akik elég sértődöttek ahhoz, hogy szerencsét kívánjanak nekünk, akik támogatnak minket, mert tudják, hogy nincs értelme az életet ebben a mocsokban érintve és ahhoz alkalmazkodva eltölteni.
Ami a Knesebeckstr. 89-es szám alatti házban történt (Mahler letartóztatása), nem a mi részünkről való gondatlanság miatt volt, hanem árulás miatt. Az áruló közülünk való volt. Erre nincs garancia azoknál az embereknél, akik azt csinálják, amit mi. Nincs bizonyosság, hogy az elvtársak nem roppannak össze extrém rendőri nyomás alatt, vagy kiállnak a terrorral szemben, amelyet a rendszer használ ellenünk, amellyel támad minket. A disznóknak nem lenne hatalmuk, ha nem lennének ezek az eszközeik.
A létezésünk miatt néhányan nyomást éreznek, hogy igazolják magukat. Hogy elkerüljék a velünk való politikai vitát, hogy elkerüljék a gyakorlatuk összehasonlítását a miénkkel, még a legapróbb részleteket is eltorzítják. Például még mindig kering a pletyka, hogy Baadernek csak három vagy kilenc vagy tizenkét hónapja volt hátra a büntetéséből, holott a helyes időtartam könnyen megállapítható: három év gyújtogatásért, további hat hónap próbaidő, és körülbelül hat hónap okmányhamisításért. E 48 hónapból Andreas Baader 14-et töltött le tíz különböző hesseni börtönben – kilencszer szállították át rossz magatartás miatt, például lázadások és ellenállás szervezéséért. A fennmaradó 34 hónap háromra, kilencre vagy tizenkettőre való csökkentése a május 14-i szökés erkölcsi igazolását hivatott csökkenteni. Ily módon néhány elvtárs racionalizálja a félelmét a velünk való politikai vitába való belefolyás személyes következményeitől.
A gyakran feltett kérdésre, miszerint előremenekültünk-e volna a szökéssel, ha tudtuk volna, hogy Linke-t lelövik, csak nemmel lehet válaszolni. A kérdés, hogy mit tettünk volna, ha… ez kétértelmű – pacifista, moralizáló, plátói és elszakadt. Aki komolyan gondolkodik a szökésről, nem ezt a kérdést tenné fel, hanem végiggondolná magának. E kérdés feltevésével az emberek csak azt akarják látni, hogy vajon olyan brutálisak vagyunk-e, mint a Springer Sajtó állítja. Olyan ez, mint egy kihallgatás a hittanórán. Ez egy kísérlet a forradalmi erőszak kérdésének trivializálására, azáltal, hogy a forradalmi erőszakot és a burzsoá erőszakot egyként kezelik, ami sehova nem vezet. Az összes lehetséges fejleményt előrevetítve nem volt okunk azt hinni, hogy egy civil beavatkozik. Öngyilkosság azt gondolni, hogy fegyvertelenül lehet börtönből való szökést végrehajtani.
Május 14-én a zsaruk adták le az első lövéseket. Ez volt a helyzet Frankfurtban is, ahol ketten futásnak eredtünk, mert nem fogjuk csak úgy hagyni, hogy letartóztassanak minket. A zsaruk ölni akartak. Néha egyáltalán nem lőttünk, és amikor lőttünk, nem ölni akartunk. Berlinben, Nürnbergben, Frankfurtban.⁷ Bizonyítható, mert igaz. Nem használjuk „gondatlanul a lőfegyvereket”. A zsaru, aki abban az ellentmondásban találja magát, hogy „kisember” és kapitalista báb, alacsony fizetésű alkalmazott és a monopóliumkapitalizmus ügynöke, nem köteles parancsokat követni. Visszalövünk, ha valaki ránk lő. Azt a zsarut, aki elenged minket, mi is elengedjük.
Nyilvánvaló, hogy a hatalmas hajsza ellenünk valójában az egész szocialista baloldal ellen irányul a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben. Ezt a cirkuszt nem lehet igazolni azzal a kis pénzzel vagy azzal a néhány autóval és okmánnyal, amelyeket állítólag elloptunk, vagy a gyilkossági kísérlettel, amelyet a nyakunkba akarnak varrni. Az uralkodó osztályt kirázta a hideg. Azt hitték, hogy ezt az államot és minden lakóját, osztályát és ellentmondását ellenőrzés alatt tartják, az utolsó részletig: az értelmiséget a magazinjaikra korlátozva, a baloldalt a saját köreiben elszigetelve, a marxizmus-leninizmust lefegyverezve, a nemzetköziséget demoralizálva. Bármennyire is törékenynek tetteti magát, a hatalmi struktúra nem sérül meg olyan könnyen. Nem szabad becsapni magunkat ezzel a hűhóval, és hozzájárulni ehhez a zajhoz.
Nem azt mondjuk, hogy a fegyveres ellenállási csoportok szervezete helyettesítheti a legális proletár szervezeteket, hogy az elszigetelt akciók helyettesíthetik az osztályharcot, vagy hogy a fegyveres harc helyettesítheti a politikai munkát a gyárakban vagy a kerületekben. Azt állítjuk, hogy a fegyveres harc szükséges előfeltétele az utóbbi sikerének és előrehaladásának, hogy a fegyveres harc „a marxizmus-leninizmus legmagasabb formája” (Mao), és hogy most kell kezdeni, mert anélkül nincs antiimperialista harc a metropoliszban.
Nem vagyunk blanquisták, sem anarchisták, bár úgy gondoljuk, Blanqui nagy forradalmár volt, és sok anarchista személyes hősiessége kétségtelenül feddhetetlen.
Még egy éve sem vagyunk aktívak. Még túl korai következtetéseket levonni. A Genscher, Zimmermann⁸ és társai által adott kiterjedt nyilvánosság propaganda lehetőséget nyit meg számunkra, amit arra használunk, hogy megosszunk néhány gondolatot.
2. A METROPOLISZ: A SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSASÁG
A válság nem a fejlődés stagnálásának eredménye, hanem magának a fejlődésnek. Mivel a cél a profit növelése, a fejlődés ösztönzi a parazitizmust és a pazarlást, károsítva a társadalmi egész szektorait, megsokszorozva a szükségleteket, amelyeket nem tud kielégíteni, és felgyorsítva a társadalmi élet szétesését. Szörnyű apparátusra van szükség a manipuláció és nyílt elnyomás eszközeivel a feszültségek és lázadások ellenőrzéséhez, amelyeket gyakran maga provokál. Az amerikai politikai egység válságát a diáklázadás és a Fekete Mozgalom okozta, a diákharc elterjedése Európában, a munkás- és tömegküzdelmek heves megújulása és növekedése a franciaországi „májusi” robbanáshoz vezetett, a tumultuózus társadalmi válság Olaszországban, és a németországi elégedetlenség újjászületése – mindez jelzi a helyzet természetét.
Il Manifesto: A kommunizmus szükségessége, részlet a 33. tételből⁹
Az Il Manifesto elvtársai joggal helyezik a Németországi Szövetségi Köztársaságot utolsó helyre elemzésükben, homályosan leírva úgy a helyzetet, mint elégedetlenséget. Nyugat-Németország, amelyet Barzel¹⁰ hat évvel ezelőtt gazdasági óriásként, de politikai törpeként írt le, azóta sem veszített gazdasági erejéből, miközben külső és belső politikai hatalma nőtt.
Az 1966-os nagykoalíció megalakulásával a közelgő recesszió politikai veszélyét elhárították. A Rendkívüli Állapot Törvényekkel létrejött az eszköz az egységes uralkodó osztály fellépésének biztosítására jövőbeli válságok esetén – létrejött a politikai reakciósok és mindazok egysége, akik a legalitáshoz ragaszkodnak.
A Szociál-Liberális koalíciónak sikerült semlegesítenie a diáklázadásban és a parlamenten kívüli mozgalomban megnyilvánuló „elégedetlenséget”. Amennyiben az SPD támogatói nem szakítottak a reformizmussal, az értelmiség ezen része meg lett akadályozva abban, hogy egy kommunista alternatívát öleljen fel; így a reformizmus fékként hat az antikapitalista küzdelemre.
Az Ostpolitik új piacokat nyit a kapitalizmus számára, miközben egyben a német hozzájárulást jelenti az amerikai imperializmus és a Szovjetunió közötti megállapodáshoz és szövetséghez, amelyre az USA-nak szüksége van ahhoz, hogy szabad kezet kapjon a Harmadik Világbeli agresszív háborúihoz.
Ennek a kormány – úgy tűnik – sikerült elválasztania az Új Baloldalt a régi antifasisztáktól, elvágva az Új Baloldalt a saját történelmétől, a munkásmozgalom történelmétől. A DKP, amely az amerikai imperializmus és a szovjet revizionizmus közötti új összejátszásnak köszönheti új jogi státuszát, demonstrációkat szervezett a kormány Ostpolitikja mellett. Niemöller – a fasizmusellenesség szimbóluma – az SPD-nek kampányol a közelgő választásokon. A „közjó” füsthálóját használva a kormány állami ellenőrzést hozott létre, és megnyirbálta a szakszervezeti bürokráciát a bérirányelveivel és az összehangolt fellépés fogalmával.
Az 1969. szeptemberi sztrájkok megmutatták, hogy a dolgok túlnyomóan a profit javára tolódtak el; és az a tény, hogy ezek a sztrájkok csak gazdasági kérdésekkel foglalkoztak, jelzi, milyen szilárdan tartja a kormány a gyeplőt.
A rendszer erejét mutatja, ahogy a Szövetségi Köztársaság 2 millió külföldi munkásával és a 10%-hoz közelítő munkanélküliséggel fel tudja használni a közelgő recessziót a terror és azon fegyelmező intézkedések kifejlesztésére, amelyeket a munkanélküliség jelent a proletariátus számára, anélkül, hogy a tömegek politikai radikalizálódásával kellene foglalkoznia.
A Harmadik Világ kizsákmányolásából származó fejlesztési segélyekért és az USA agresszív háborúihoz nyújtott katonai támogatásért cserébe a Szövetségi Köztársaság profitál anélkül, hogy vállalnia kellene a felelősséget ezekért a háborúkért, és anélkül, hogy meg kellene küzdenie a belső ellenzékkel. Bár nem kevésbé agresszív, mint az amerikai imperializmus, a Szövetségi Köztársaság kevésbé sebezhető.
Az imperializmus politikai lehetőségei itt nem merültek ki sem reformista, sem fasiszta formáikban, és az imperializmus nem merítette ki képességét sem az általa termelt ellentmondások integrálására, sem elnyomására.
Az RAF városi gerilla koncepciója nem a Szövetségi Köztársaság és Nyugat-Berlin helyzetének optimista értékelésén alapul.
3. A DIÁKLÁZADÁS
Az a következtetés, hogy lehetetlen elválasztani a forradalmat a „szívföldön” a „fejletlen területeken” zajló forradalomtól, a kapitalista uralmi rendszer egyedi karakterének elemzésén alapul. A nyugati forradalom újjáéledése nélkül az imperialisták a maguk erőszaklogikájával ki tudják fejleszteni a katasztrofális háborún keresztüli kilépési stratégiájukat, és lehetetlen lesz megakadályozni, hogy a világ szuperhatalmai összetörő elnyomást kényszerítsenek ki.
Il Manifesto: az 52. tételből
A diákmozgalmat mint kispolgári lázadást elutasítani annyi, mint a kísérő grandiózus állításaira redukálni, tagadni a burzsoá társadalom és burzsoá ideológia közötti ellentmondásban gyökerező voltát; ez azt jelenti, hogy elismerjük nyilvánvaló hiányosságait, miközben figyelmen kívül hagyjuk azt az elméleti szintet, amelyet ez az antikapitalista tiltakozás elért.
Az a pátosz, amellyel a diákmozgalom tudatára ébredt szellemi nyomorúságának a tudásgyárakban, kétségtelenül eltúlzott volt, akárcsak ennek azonosítása a latin-amerikai, afrikai és ázsiai kizsákmányolt népek helyzetével. A Bild Zeitung itteni tömeges terjesztése és a vietnámi hatalmas bombázások összehasonlítása groteszk leegyszerűsítés volt, ahogyan arrogancia volt összehasonlítani a rendszer itteni ideológiai kritikáját az ottani fegyveres harccal.
A diákok hite, hogy ők a forradalmi alany, amennyiben Marcuse felhívásán alapult, elárulta tudatlanságukat a burzsoá társadalom tényleges természetét és az általa létrehozott termelési módot illetően.
A diáklázadásnak a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben – utcai harcaival, gyújtogatásaival, ellenerőszak használatával, pátoszával, valamint túlzásaival és tudatlanságával… egyszóval gyakorlatával – megvan az az érdeme, hogy rekonstruálta a marxizmus-leninizmust, legalábbis az értelmiség tudatában, mint azt a politikai elméletet, amely nélkül a politikai, gazdasági és ideológiai tényezők és külső megnyilvánulásaik nem kombinálhatók egy átfogó elemzési perspektívává. E nélkül a belső és külső kapcsolatok nem írhatók le.
A diákmozgalom az akadémiai szabadság elmélete és a monopóliumkapitalizmus egyetemek feletti ellenőrzésének valósága közötti ellentmondáson alapult. Pontosan azért, mert ezen alapult, és nem pusztán ideológián, nem fulladt ki, mielőtt megteremtette volna a kapcsolatot az egyetemek válsága és a kapitalizmus válsága között, ha csak elméletben is. Nem addig, amíg a diákmozgalom és a közönségük számára világossá nem vált, hogy a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nem érhető el az emberi jogokra vagy az ENSZ Alapokmányára való hivatkozással, hogy itt az történik, ami mindig is történt Latin-Amerika, Afrika és Ázsia gyarmatosító és imperialista kizsákmányolásában: fegyelem, alávetettség és brutalitás az elnyomottaknak és azoknak, akik tiltakozással, ellenállással és antiimperialista harcot vívva felveszik harcukat.
Ideológiai kritikájában a diákmozgalom az állami elnyomás szinte minden aspektusát az imperialista kizsákmányolás megnyilvánulásaként tekintette: a Springer-kampányban, az amerikai vietnámi agresszió elleni tüntetéseken, az osztály-igazságszolgáltatás elleni kampányban, a Bundeswehr-kampányban, a Rendkívüli Állapot Törvények elleni kampányban és a középiskolás diákmozgalomban. Elkobozni a Springert! Szétzúzni a NATO-t! Ellenállni a fogyasztói terroriak! Ellenállni az oktatási terroriak! Ellenállni a bérleti díj terror ellen! – ezek mind helyes politikai jelszavak voltak. Céljuk az volt, hogy felfedjék az ellentmondást az új szükségletek között, amelyeket a termelőerők fejlődése kielégíthetett volna, és az osztálytársadalom irracionális alárendelődésének nyomása között. Identitásuk nem az itteni osztályharc alapján, hanem azon a tudáson alapult, hogy egy nemzetközi mozgalom részei, hogy ugyanazzal az osztályellenséggel állnak szemben, mint a Viet Kong, ugyanazokkal a papírtigrisekkel, ugyanazokkal a disznókkal.
A diákmozgalom második érdeme az volt, hogy áttörte a régi baloldal provincializmusát: a régi baloldal népfrontstratégiáját a Húsvéti Menetek, a Német Békeegyesület, a Deutsche Volkszeitung formájában, egy irracionális reményt valamelyik választás „masszív földcsuszamlásában”, egy parlamentáris megrögzöttséget Strauß iránt itt vagy Heinemann iránt ott, a pro- és antikommunista ingadozásukat az NDK-val kapcsolatban, elszigetelődésüket, beletörődésüket és erkölcsi konfliktusaikat: minden áldozatra készek, semmilyen gyakorlatra képtelenek.
A diákmozgalom szocialista szektora, elméleti hibái ellenére, abból a helyes felismerésből fejlesztette ki tudatát, hogy „a nyugati forradalmi kezdeményezés a globális erőegyensúly válságán és új erők fejlődésén alapulhat a régi országokban.” (Il Manifesto, 55. tétel) Agitációjukat és propagandájukat arra alapozták, ami a német valóság legfontosabb aspektusának tekinthető. Szembeszálltak az imperializmus globális stratégiájával a nemzeti harcok nemzetköziesítésével, a küzdelem nemzeti és nemzetközi aspektusai, a hagyományos küzdelmi formák és a nemzetközi forradalmi kezdeményezések közötti kapcsolat megteremtésével. Sikerült gyengeségüket erősséggé változtatniuk, mert felismerték, hogy a további beletörődés, provincializmus, reformizmus és népfrontstratégiák csak zsákutcába vezethetik a szocialista politikát a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben fennálló poszt- és prefasiszta körülmények között.
A baloldal tudta, hogy helyes összekapcsolni a szocialista propaganda terjesztését a gyárakban a Bild Zeitung terjesztésének tényleges megakadályozásával. Helyes volt összekapcsolni a Vietnámba küldött amerikai katonák elleni propagandát a Vietnámot célzó katonai repülőgépek elleni tényleges támadásokkal, és a Bundeswehr-kampányt a NATO-repülőterek elleni támadásokkal. Helyes volt összekapcsolni az osztály-igazságszolgáltatás kritikáját a börtönfalak felrobbantásával, és a Springer Vállalat kritikáját a magánbiztonsági szolgálatainak lefegyverzésével. Helyes volt rádióállomásokat felállítani, demoralizálni a rendőrséget, biztonsági házakat tartani Bundeswehr-szökevények számára, összekapcsolni a külföldi munkások körüli agitációt hamis okmányok előállításával, megakadályozni a napalm gyártását a gyárak szabotálásával.
Hiba volt azonban saját propagandájukat a kereslettől és kínálattól függővé tenni: ne legyen újság, ha a munkások még nem tudták finanszírozni, ne legyen autó, ha a „mozgalom” nem engedhette meg magának, ne legyen adó, mert nem volt rá engedélyük, ne legyen szabotázs, mert a kapitalizmus nem omlana össze azonnal következményeként.
A diákmozgalom akkor bomlott fel, amikor a tipikusan diákos és kispolgári szervezeti formája, az „antiautoritarizmus” alkalmatlannak bizonyult céljai elérésére. Spontaneitása hatástalannak bizonyult a gyárakban, és nem tudott működő városi gerilla mozgalmat vagy szocialista tömegszervezetet létrehozni. Ellentétben Olaszországgal és Franciaországgal, a diákmozgalom szikrája itt nem tudta meggyújtani az osztályharc préri tüzét, és ezen a ponton összeomlott. Sorolhatta az antiimperialista harc céljait és tartalmát, de nem lehetett a forradalmi alany, nem tudta biztosítani a szükséges szervezeti struktúrát.
Az Új Baloldal proletár szervezeteitől eltérően a Vörös Hadsereg Frakció nem tagadja gyökereit a diákmozgalom történetében, egy olyan mozgalomban, amely a marxizmus-leninizmust az osztályharc fegyverévé formálta és megteremtette a forradalmi küzdelem nemzetközi alapját a metropoliszban.
4. A GYAKORLAT ELSŐBBSÉGE
Ha meg akarsz ismerni egy bizonyos dolgot vagy egy bizonyos dologosztályt közvetlenül, személyesen kell részt venned a valóság megváltoztatásának gyakorlati harcában, hogy megváltoztasd azt a dolgot vagy dologosztályt, mert csak így kerülhetsz velük mint jelenségekkel kapcsolatba; csak a valóság megváltoztatásának gyakorlati harcában való személyes részvétellel tárhatod fel annak a dolognak vagy dologosztálynak a lényegét és foghatod fel azokat.
A marxizmus azért hangsúlyozza az elmélet fontosságát, mert az képes irányítani a cselekvést. Ha van helyes elméletünk, de csak fecsegünk róla, polcra helyezzük és nem ültetjük át a gyakorlatba, akkor az az elmélet, bármilyen jó is, semmiféle jelentőséggel nem bír.
Mao Ce-tung: A gyakorlatról¹¹
A baloldaliak és szocialisták, a diákmozgalom tekintélyfiguráinak döntése, hogy a tudományos szocializmus tanulmányozása felé forduljanak és a politikai gazdaságtan kritikáját a diákmozgalom önkritikájává alakítsák át, egyben döntés volt az osztályterembe való visszavonulásra. Papírtermelésüket, szervezeti modelljeiket és nagyhangú kijelentéseiket tekintve azt gondolhatnánk, hogy ezek a forradalmárok erőszakos osztályharcot vezettek, mintha 1967/68 lett volna a szocializmus 1905-ös éve Németországban. 1903-ban Lenin rámutatott a Mi a teendő?-ben, hogy az orosz munkásoknak sajátos elméletre van szükségük, és az anarchistákkal és a Szociálforradalmárokkal szemben posztulálta az osztályelemzés, a szervezet és az átfogó propaganda szükségességét, mert széles körű osztályharc bontakozott ki:
A tény az, hogy a dolgozó tömegeket magas fokú izgalomba hozzák az orosz élet társadalmi bajai, de képtelenek vagyunk összegyűjteni, ha szabad így mondani, és egyetlen hatalmas torrentbe egyesíteni a népi elégedetlenség mindezen cseppjeit és csermelyeit, amelyeket az orosz élet körülményei – sokkal nagyobb mértékben, mint gondolnánk – felszínre hoznak.
Lenin: Mi a teendő?¹²
A Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben fennálló jelenlegi körülmények között kételkedünk abban, hogy lehetséges lesz stratégiát kidolgozni a munkásosztály egyesítésére vagy olyan szervezet létrehozására, amely egyszerre kifejezhetné és elindíthatná a szükséges egyesítési folyamatot. Kételkedünk abban, hogy a szocialista értelmiség és a proletariátus egysége „kiformázható” a proletár szervezetek politikai programjaiból vagy nyilatkozataiból.
A borzalmakon alapuló cseppeket és csermelyeket a Springer Vállalat már régen összegyűjtötte, amelyhez aztán új borzalmakat adnak.
Úgy gondoljuk, hogy forradalmi kezdeményezés, az élcsapat, a szocialista munkások és értelmiségiek gyakorlati forradalmi beavatkozása, és konkrét antiimperialista harc nélkül nem lesz egyesítési folyamat. Az egység csak a munkásosztály tudatos szakaszának és az értelmiségnek a közös harcán keresztül hozható létre, amelyet nem rendeznek meg, hanem modelleznek, különben egyáltalán nem jön létre.
E szervezetek papírtermelése azt mutatja, hogy gyakorlatuk főként az értelmiség versengése abból a célból, hogy ki a legjobb Marx-szakértő egy képzelt zsűri előtt, amely nem lehetne a munkásosztály, mivel a használt nyelv kizárja részvételüket. Jobban zavarban vannak, ha rajtakapják őket Marx félreidézésében, mintha a gyakorlatukban hazudnak. A beszéd az ő gyakorlatuk. A lábjegyzeteikben az oldalszámok szinte mindig helyesek, a szervezeteikre megadott tagsági számok ritkán azok. Jobban félnek a forradalmi türelmetlenség vádjától, mint a polgári karrier okozta korrupciótól. Számukra fontosabb, hogy éveket töltsenek Lukács¹³ tanulmányozásával, mint hogy hagyják magukat spontán ihletni Blanqui által.
A nemzetköziséget a cenzúra formájában fejezik ki azzal, hogy előnyben részesítik az egyik palesztin gerillaszervezetet a másikkal szemben. Fehér mesterek, akik azt állítják, hogy ők a marxizmus igaz őrei, pártfogoláson keresztül fejezik ki magukat, alamizsnát kérve gazdag barátaiktól a Fekete Párduc Párt nevében – nem a „népi háború győzelmére” tekintettel, hanem hogy megnyugtassák lelkiismeretüket. Ez nem forradalmi beavatkozási módszer.
Mao az 1926-os, A kínai társadalom osztályainak elemzése című művében a forradalmat és az ellenforradalmat így állította szembe:
Mindegyik hatalmas zászlót tűzött ki: az egyik a Harmadik Internacionálé által magasba tartott vörös forradalmi zászló, mint a világ összes elnyomott osztályának gyülekezési pontja, a másik a Népszövetség által magasba tartott ellenforradalmi fehér zászló, mint a világ összes ellenforradalmárának gyülekezési pontja.¹⁴
Mao megkülönböztette a kínai társadalom osztályait a vörös és fehér zászlókhoz való viszonyulásuk alapján. Nem volt elég számára elemezni a különböző osztályok gazdasági helyzetét a kínai társadalomban. Osztályelemzésének része volt a különböző osztályok forradalomhoz való viszonya.
Nem lesz vezető szerepe a marxista-leninistáknak a jövőbeli osztályharcokban, ha az élcsapat nem tartja magasan a proletár nemzetköziség vörös zászlóját, ha az élcsapat nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogyan kell létrehozni a proletariátus diktatúráját, hogyan kell fejleszteni a proletariátus hatalmát, hogyan kell megtörni a burzsoázia hatalmát, ha nem áll készen semmit sem tenni e kérdések megválaszolására. A szükséges osztályelemzést nem lehet forradalmi gyakorlat vagy forradalmi kezdeményezés nélkül kidolgozni.
Az országos proletár szervezetek által előterjesztett „ideiglenes forradalmi követelések” – mint például a kizsákmányolás fokozódása elleni harc, a rövidebb munkahétért, a társadalmi vagyon elherdálása ellen, a férfiak, nők és külföldiek béreinek egyenlőségéért, a termelési kvóták ellen stb. – nem mások, mint szakszervezeti ekonomizmus, amíg nem foglalkoznak a kérdéssel, hogyan kell megtörni azt a politikai, katonai és propaganda hatalmat, amely mindig is szilárdan az útjában áll ezeknek a követeléseknek, amikor azokat tömeges osztályharcokban előterjesztik. Ha ezek a követelések változatlanok maradnak, csak ekonomista szarnak nevezhetők, mert nem érik meg a beléjük fektetett forradalmi energiát, és nem vezetnek győzelemhez, ha „a győzelem azt jelenti, hogy elfogadjuk az elvet, miszerint az élet nem a legdrágább dolog egy forradalmár számára” (Debray¹⁵). A szakszervezetek ilyen követelésekkel avatkoznak be – de „a munkásosztály szakszervezeti politikája burzsoá munkásosztály-politika” (Lenin). Ez nem forradalmi beavatkozási módszer.
A proletár szervezetek nem vetették fel a fegyveres harc kérdését válaszként a Rendkívüli Állapot Törvényekre, a hadseregre, a BGS-re, a rendőrségre vagy a Springer Sajtóra. Ez azt mutatja, hogy a proletár szervezetek opportunizmusukban csak abban különböznek a DKP-tól, hogy még kevésbé gyökereznek a tömegekben, még ha verbálisan radikálisabbak és elméletileg fejlettebbek is. A gyakorlatban a polgári jogok szintjén működnek, és azzal foglalkoznak, hogy bármi áron népszerűséget szerezzenek. Támogatják a burzsoázia hazugságait azzal, hogy támogatják azt az elképzelést, hogy ezzel az állammal még mindig lehetséges a társadalmi problémák parlamenti úton történő korrigálása. Arra ösztönzik a proletariátust, hogy olyan küzdelmekbe bocsátkozzon, amelyeknek nincs esélyük a sikerre, tekintettel az állam erőszakra való képességére és barbár módjaira.
„Ezek a marxista-leninista frakciók vagy pártok” – írja Debray a latin-amerikai kommunistákról – „úgy mozognak a politikai környezetben, mintha a burzsoázia irányítaná őket. A politikai status quo megkérdőjelezése helyett inkább megerősítik azt….”
Ezek a szervezetek nem kínálnak alternatívákat a diákok és fiatalok ezreinek, akik a diákmozgalom általi politizálódás eredményeként eltökélték, hogy véget vetnek a munkahelyeiken zajló kizsákmányolásnak. Egyszerűen azt tanácsolják nekik, hogy alkalmazkodjanak a kapitalista kizsákmányoláshoz. Ami a fiatalkori bűnözést illeti, amikor a dolog lényegére kerül, osztják a börtönőrök álláspontját. Ami a börtönben lévő elvtársakat illeti, osztják a bírák nézőpontját. Ami pedig a földalattit illeti, osztják a szociális munkások nézőpontját.
Politikai gyakorlat nélkül A tőke olvasása nem más, mint polgári tanulmány. Politikai gyakorlat nélkül a politikai programok puszta fecsegés. Politikai gyakorlat nélkül a proletár nemzetköziség csak levegőbe beszélés. Proletár álláspontot elméletben elfogadni maga után vonja annak gyakorlatba ültetését.
A Vörös Hadsereg Frakció a gyakorlat elsőbbségét vallja. Hogy most helyes-e megszervezni a fegyveres ellenállást, az attól függ, hogy lehetséges-e, és hogy lehetséges-e, az csak a gyakorlatban határozható meg.
5. A VÁROSI GERILLA
Ezért az imperializmust és minden reakciós erőt, lényegét tekintve, hosszú távú nézőpontból, stratégiai szempontból úgy kell látni, amilyenek – papírtigrisek. Ezen kell felépítenünk stratégiai gondolkodásmódunkat. Másrészt ők is élő tigrisek, vastigrisek, igazi tigrisek, amelyek felfalhatják az embereket. Erre kell felépítenünk taktikai gondolkodásmódunkat.
Mao Ce-tung, 1958. január 12.¹⁶
Ha igaz, hogy az amerikai imperializmus papírtigris, ez azt jelenti, hogy végső soron le lehet győzni. És ha a kínai kommunisták tézise helyes, akkor az amerikai imperializmus feletti győzelem lehetséges, mert szerte a világon kitörtek ellene a küzdelmek, és ennek következtében az imperializmus ereje megosztott. Ez a megosztottság teszi lehetővé vereségét.
Ha ez igaz, akkor nincs ok arra, hogy bármely országot vagy régiót kizárjunk az antiimperialista harcból egyszerűen azért, mert a forradalom erői különösen gyengék, a reakció erői pedig különösen erősek.
Ha helytelen demoralizálni a forradalmi erőket azzal, hogy alábecsüljük őket, ugyanilyen helytelen olyan konfrontációkba taszítani őket, amelyek csak vereséghez vezethetnek. A proletár szervezetek becsületes elvtársai – hagyjuk ki a nagy szájúakat – és a Vörös Hadsereg Frakció közötti konfliktusokban azzal vádoljuk őket, hogy demoralizálják a forradalmi erőket, míg ők úgy érzik, hogy zsákutcába vezetjük a forradalmi erőket. Vannak kísérletek a gyárakban és a környékeken dolgozó elvtársak és a Vörös Hadsereg Frakció közötti szakadék áthidalására, és ha sikerül ezt megtennünk, eljutunk az igazsághoz. A dogmatizmus és a kalandorizmus tipikus elhajlások minden országban azon időszakokban, amikor a forradalmi mozgalom gyenge. Mivel az anarchisták mindig is az opportunizmus legerősebb kritikusai voltak, mindenkit, aki kritizálja az opportunizmust, anarchistának neveznek – ez nem más, mint divatos nonszensz.
A városi gerilla koncepciója Latin-Amerikából származik. Ott, akárcsak itt, ez az általában gyenge forradalmi erők forradalmi beavatkozási módszere. A városi gerillaküzdelem azon a felismerésen alapul, hogy nem lesznek porosz stílusú menetparancsok, amelyekre oly sok úgynevezett forradalmár vár, hogy a népet forradalmi harcba vezesse. Azon az elemzésen alapul, hogy mire a feltételek megfelelővé válnak a fegyveres harchoz, túl késő lesz felkészülni rá. Azon a felismerésen alapul, hogy forradalmi kezdeményezések nélkül egy olyan országban, mint a Szövetségi Köztársaság, amely annyi erőszakpotenciállal rendelkezik, nem lesz forradalmi orientáció, amikor a forradalmi küzdelem feltételei kedvezőbbek lesznek, ami a késő kapitalizmus politikai és gazdasági fejlődése miatt hamarosan bekövetkezik.
A városi gerilla a parlamentáris demokrácia hosszú ideje tartó, a megválasztott képviselők általi teljes tagadásának következménye. Ez elkerülhetetlen válasz a Rendkívüli Állapot Törvényekre és a Kézigránát Törvényre. Ez a hajlandóság azokkal az eszközökkel való küzdelemre, amelyeket a rendszer sajátít ki magának ellenségei semlegesítésére. A városi gerilla a tényekkel való szembenézésen alapul, nem pedig azok mentségeinek keresésén.
A diákmozgalom már részben megértette, mit érhet el a városi gerilla. Konkrét formát adhat annak az agitációs és propagandamunkának, amelyre a baloldal korlátozódott. Például a Springer-kampányban, a Heidelbergi diákok Carbora Bassa-kampányában,¹⁷ a frankfurti lakásfoglalási mozgalomban, a Szövetségi Köztársaság által az afrikai komprádor rendszereknek nyújtott katonai segítség összefüggésében, valamint a gyárak biztonsági intézkedései és belső igazságszolgáltatása terén.
A városi gerilla kézzelfoghatóvá teheti a verbális nemzetköziséget fegyverek és pénz biztosításával. Tompíthatja a rendszer fegyvereit és a kommunisták betiltását egy olyan földalatti szervezet megszervezésével, amely kijátszhatja a rendőrséget.
A városi gerilla az osztályharc fegyvere.
A városi gerilla küzdelme fegyveres harc olyan helyzetben, amikor a rendőrség gond nélkül használja fegyvereit, és az osztály-igazságszolgáltatás nem találja bűnösnek Kurras-t, és nem temeti el élve az elvtársakat.
A városi gerilla küzdelem azt jelenti, hogy nem demoralizálódunk a rendszer erőszakától.
A városi gerilla célja, hogy megsemmisítse az államstruktúra bizonyos aspektusait, és lerombolja az állam mindenhatóságáról és sebezhetetlenségéről szóló mítoszt.
A városi gerilla megköveteli egy illegális struktúra megszervezését, beleértve a biztonsági házakat, fegyvereket, autókat és dokumentumokat. Amit erről tudni kell, Marighella leírja A városi gerilla kézikönyvében. Amit ezen túl kell tudni, mindig készek vagyunk elmondani bárkinek, aki részt akar venni a gerillaharcban. Még nem tudunk olyan sokat, de egy kicsit tudunk.
Mielőtt valaki úgy dönt, hogy fegyveres harcba kezd, fontos, hogy először megtapasztalja a legális küzdelmet. Ha valakinek a forradalmi baloldalhoz való kötődése pusztán azon alapul, hogy követni akarja a legújabb divatot, akkor jobb, ha nem kezd bele olyasvalamibe, amiből később nem tud kiszállni.
A Vörös Hadsereg Frakció és a városi gerilla képviseli az egyetlen frakciót és gyakorlatot, amely világos határvonalat húz magunk és az ellenség közé, és ezért van kitéve a legélesebb támadásnak. Ehhez politikai identitásra van szükség, és feltételezi, hogy egy tanulási folyamat már megtörtént.
Eredeti szervezeti koncepciónk a városi gerilla és a bázismunka közötti kapcsolatot feltételezte. Azt akartuk, hogy mindenki dolgozzon a környékeken, a gyárakban és a meglévő szocialista csoportokban, hogy befolyásolják a zajló viták, hogy legyen tapasztalata, hogy tanuljon. Világossá vált, hogy ez nem működik. A politikai rendőrség azon képessége, hogy megfigyelje ezeket a csoportokat, gyűléseiket, megbeszéléseiket és megbeszéléseik tartalmát, már olyan kiterjedt, hogy távol kell maradni, ha valaki el akarja kerülni ezt a megfigyelést.
A városi gerilla küzdelemhez az szükséges, hogy az ember teljesen tisztában legyen a motivációival, hogy ne zavarják a Bild Zeitung támadásai, az antiszemita-bűnöző-szubhumán-gyilkos-gyújtogató címke, amelyet a forradalmárokra ragasztanak. Minden szemét, amit kiköpnek és hajlandóak kimondani, és ami még mindig befolyásolja, amit sok elvtárs gondol rólunk, nem lehet hatással.
Természetesen a rendszer nem ad teret, és nincs olyan dolog, amit ne tennének meg, és nincs olyan rágalom, amit ne használnának ellenünk.
Nincsenek olyan kiadványok, amelyeknek olyan céljaik lennének, amelyek megkülönböztethetők lennének a tőke érdekeit szolgálóktól. Még mindig nincs olyan szocialista kiadvány, amely túlmutatna önmagán, a körén, a kézbesített példányokon és előfizetőin, és amely nem elsősorban mellékes, magán, személyes, burzsoá összefüggésben létezne. A média minden formáját a tőke irányítja, hirdetéseladásokon keresztül, az írók ambícióinak eredményeként, akik be akarják írni maguknak a hatalomba, a rádióállomások igazgatótanácsain keresztül és a sajtóvállalatok piaci ellenőrzésén keresztül.
A vezető kiadványok az uralkodó osztály kiadványai. Megosztják egymás között a piaci lehetőségeket, ideológiákat fejlesztve ki sajátos miliők számára, és amit publikálnak, az piaci dominanciájuk biztosítására szolgál. Az újságírás egy dologról szól: az eladásokról. A hír árucikk; az információ fogyasztási cikk. Ami nem alkalmas fogyasztásra, azt visszaköpik. A reklámokban gazdag kiadványok olvasótáborának és a televíziós pontrendszer besorolásainak megtartásának szükségessége megakadályozza, hogy antagonisztikus ellentétek alakuljanak ki e média és a közönség között; nincs antagonizmus, semmi jelentőségteljes.
Aki helyet akar a piacon, annak kapcsolatot kell tartania ezekkel a rendkívül erős véleményformálókkal. Ez azt jelenti, hogy a Springer Vállalattól való függés nő a Springer Vállalat növekedésével párhuzamosan, amely szintén elkezdte felvásárolni a helyi lapokat. A városi gerilla csak keserű ellenségeskedésre számíthat ettől a nyilvánosságtól. A marxista kritikához és önkritikához kell igazodnia, és semmi máshoz. Ahogy Mao mondta: „Aki nem fél attól, hogy négyfelé vágják, az meri a császárt lehúzni a lováról.”
A hosszútávú, aprólékos munka kulcsfontosságú a városi gerilla számára, amennyiben a vitáról a cselekvésre akarunk áttérni. Ha a polgári szakmába való visszavonulás lehetősége nem marad nyitva, ha a forradalom elhagyásának lehetősége egy városi házért nem marad fenn, ha ezek közül egyik sem kívánatos, akkor Blanqui mondatának teljes pátoszával: „A forradalmár kötelessége mindig küzdeni, minden ellenére küzdeni, halálig küzdeni.” Nincs forradalmi küzdelem, és nem is volt forradalmi küzdelem, amelyben ez ne bizonyult volna igaznak: Oroszország, Kína, Kuba, Algéria, Palesztina, Vietnám.
Néhányan azt mondják, hogy a szervezés, agitáció és propaganda politikai lehetőségei messze nem merültek ki, és csak akkor kellene mérlegelni a fegyveres küzdelmet, amikor azok már kimerültek. Mi azt mondjuk, hogy a politikai lehetőségek nem lesznek teljesen kihasználva addig, amíg a fegyveres küzdelmet nem ismerik el politikai célként, amíg a stratégiai következtetést, miszerint minden reakciós papírtigris, nem ragadják meg, annak ellenére, hogy a taktikai következtetés az, hogy bűnözők, gyilkosok és kizsákmányolók.
Nem fogunk „fegyveres propagandáról” beszélni: meg fogjuk tenni. A börtönszökés nem propaganda okokból történt, hanem hogy kijuttassák a fickót. A bankrablásokat, amelyeket a nyakunkba akarnak varrni, csak azért csinálnánk, hogy megszerezzük a pénzt. A „látványos sikerek”, amelyekről Mao azt mondja, hogy el kell érnünk, ha „az ellenség teljesen feketének fest le minket”, nem a mi sikereink egyedül. A nagy hűhó, amit körülöttünk csapnak, inkább a latin-amerikai elvtársaknak köszönhető – tekintettel a világos vonalra, amelyet már meghúztak maguk és az ellenség között –, ami miatt az uralkodó osztály itt, minket néhány bankrablással gyanúsítva, „energikusan ellenez” minket, amiatt, amit itt elkezdtünk építeni: a városi gerillát a Vörös Hadsereg Frakció formájában.
6. LEGALITÁS ÉS ILLEGALITÁS
Forradalom Nyugaton, a kapitalista hatalom kihívása az erődítményeiben – ez a napirend. Döntő fontosságú. A jelenlegi világhelyzet nem kínál olyan helyet és hatalmat, amely képes lenne garantálni a békés fejlődést és a demokratikus stabilitást. A válság fokozódik. A provincializmus vagy a küzdelem elhalasztására vonatkozó döntés azt jelentené, hogy beszippant a teljes összeomlás szakadéka.
Il Manifesto, részlet az 55. tételből
Az anarchisták jelszava, „Pusztítsd el, ami elpusztít!”, a bázis mozgósítását célozza, a börtönökben és javítóintézetekben, középiskolákban és képzőközpontokban lévő fiatalokat. Mindazokhoz szól, akik a legszarabb helyzetekben vannak. Spontán megérthető, és közvetlen ellenállásra való felhívás. Stokely Carmichael¹⁸ Fekete Hatalom jelszava, „Bízz a saját tapasztalatodban!” – pontosan ezt jelenti. És a jelszó azon a felismerésen alapul, hogy a kapitalizmusban semmi, ami elnyom, kínoz, korlátoz és terhel, nem eredhet máshonnan, mint a kapitalista termelési módból, és minden elnyomó, bármilyen formában is jelenjen meg, a tőke osztályérdekeinek képviselője, ami osztályellenséggé teszi.
Az anarchisták jelszava ebben a tekintetben helyes, proletár és összhangban van az osztályharccal. Annyiban helytelen, amennyiben hamis tudatossághoz vezet. Az ember egyszerűen azért megy támadásba, hogy egyet rúgjon az ellenség fogán, és ekkor a szervezet másodlagossá válik, a fegyelem burzsoá lesz, az osztályelemzés pedig feleslegessé válik. Ha nem dolgozzuk ki a legalitás és illegalitás dialektikáját szervezeti szempontból, védtelenek leszünk a cselekedeteinket követő súlyos elnyomással szemben, és legálisan letartóztatnak.
Néhány szervezet kijelentése, „A kommunisták nem olyan ostobák, hogy betiltassák magukat„, az osztály-igazságszolgáltatás szócsövévé teszi őket, vagyis senkivé. A kijelentés annyiban helyes, amennyiben azt jelenti, hogy a kommunista agitáció, propaganda és szervezkedés jogi lehetőségeit egy politikai és gazdasági küzdelemhez teljes mértékben ki kell használni, és nem lehet gondatlanul veszélyeztetni – de nem ezt jelenti. Azt jelenti, hogy nincs mód megkerülni azokat a korlátokat, amelyeket az osztályállam és igazságszolgáltatása a szocialista projekt számára felállít, hogy meg kell állni ezeknél a korlátoknál, hogy vissza kell vonulni az állam illegális behatolásaitól, mivel ezek a behatolások legalizálva vannak – legalitást minden áron. Illetéktelen bebörtönzés, terrorisztikus ítéletek, rendőri zaklatás, zsarolás és kényszer a BAW részéről – egyél szart vagy dögölj meg – a kommunisták nem olyan ostobák….
Ez a kijelentés opportunista. Szolidaritáshiányt mutat. Magára hagyja a börtönben lévő elvtársakat. Kizárja a szocialista kontextusban történő szervezést és politizálást mindenki számára, akinek társadalmi háttere és helyzete következtében nincs más választása, mint a bűnözésből megélni: a földalatti, a szubproletariátus, számtalan proletár fiatal és vendégmunkás. Megkönnyíti mindazok elméleti bűnözővé nyilvánítását, akik nem tagjai ezeknek a szervezeteknek. Bűnrészességet fejez ki az osztály-igazságszolgáltatással. Ostoba.
A legalitás hatalmi kérdés. A legalitás és illegalitás közötti kapcsolatot a reformista és fasiszta uralom közötti ellentmondás vizsgálatával kell meghatározni, amelynek bonni képviselői egyrészt a Szociál-Liberális koalíció, másrészt Barzel és Strauß. Médiaképviselőik az előbbiek esetében: a Süddeutsche Zeitung, a Stern, a WDR¹⁹ HarmadikMűsora, az SFB és a Frankfurter Rundschau. Az utóbbiak esetében pedig: a Springer Vállalat, a Sender Freies Berlin, a Zweites Deutsches Fernsehen és a Bayernkurier. Itt a müncheni rendőrség vonala, ott a berlini modell. Itt a Szövetségi Közigazgatási Bíróság igazságszolgáltatása, ott a Szövetségi Legfelsőbb Bíróságé.
A reformista vonal megpróbálja elkerülni a konfliktusokat intézményi lehetőségek (tárvezetés) és fejlesztési ígéretek (például a börtönkörülményekben) használatával, az elavult konfliktusforrások megcímzésével (például a kancellár térdhajtása Lengyelországban), a provokáció elkerülésével (például a müncheni rendőrség és a berlini Szövetségi Közigazgatási Bíróság lágy vonala), és a panaszok levegőbe eresztésével (például a hesseni és berlini közoktatással kapcsolatban). A konfliktuskerülésnek e reformista vonalának részeként egy kicsit beljebb mennek a legalitásba és egy kicsit kijjebb belőle. Ezt azért teszik, hogy legitimnek tűnjenek. Az Alkotmánnyal a kezükben semlegesíteni kívánják az ellentmondásokat, és a baloldali kritikát vízbe fojtva és tartalom nélkülivé téve akarják hagyni, ezáltal megtartva a Jusosokat az SPD-n belül.
Kétségtelen, hogy hosszú távon a reformista vonal a kapitalista uralom stabilizálásának hatékonyabb módja, de ez bizonyos feltételek teljesülésétől függ. Gazdasági jólétet igényel, mert a müncheni rendőrség lágy vonala például sokkal drágább, mint a berlini kemény vonal – ahogy a müncheni rendőrfőnök rámutatott: „Két tiszt géppisztollyal ezer embert tud visszatartani. 100 tiszt gumibotokkal ezer embert tud ellenőrizni. Ilyen fegyverek nélkül 300 vagy 400 rendőr szükséges.” A reformista vonal olyan helyzetet igényel, amelyben nem létezik szervezett antikapitalista ellenzék, ahogy a müncheni példa is mutatja.
A politikai reformizmus álcája alatt felgyorsul az állami és gazdasági hatalom koncentrációja. Amit Schiller pénzügypolitikájával elért, és Strauß pénzügyi reformjaival keresztülnyomott, az a kizsákmányolás növekedése a munka intenzifikálása és a munkanövekedés fokozott munkamegosztása a termelő szektorban, valamint a hosszú távú racionalizálás révén az adminisztratív szektorban és a szolgáltatóiparban.
Az erőszak hatalmának néhányak kezében való koncentrációja akadálytalanul mehet végbe, ha csendben teszik, ha elkerülik a szükségtelen provokációt, amely szolidaritási folyamatot indíthat el – ezt a diákmozgalom és a párizsi Május eredményeként tanulták. Ezért a Vörös Sejtek²⁰ még nincsenek betiltva. Ezért létezhet a KP mint DKP anélkül, hogy a KP betiltását feloldanák. Ezért van még néhány liberális televíziós műsor. És ezért néhány szervezet megúszhatja, hogy azt gondolják, nem olyan ostobák, amilyenek valójában.
A legalitás határa, amelyet a reformizmus biztosít, a tőke válasza a diákmozgalom és az APO támadásaira – a reformista válasz a hatékonyabb, amíg működtetni tudják. E legalitásra hagyatkozni, számítani rá, metafizikusan állandósítani, statisztikai előrejelzéseket alapozni rá, meg akarni védeni – annyit tesz, mint megismételni a latin-amerikai önvédelmi övezetek hibáit. Ez azt jelenti, hogy nem tanultál semmit, és időt adtál a reakciósoknak, hogy átcsoportosuljanak és újjászerveződjenek, olyan helyzetet teremtve, amelyben nem betiltják a baloldalt, hanem szétzúzzák.
Willy Weyer²¹ nem játszik a toleranciával. Amikor a liberális sajtó panaszkodik, hogy az autópályák alkoholszondái minden vezetőt potenciális bűnözőként kezelnek, Ő manőverezik és merészen válaszol: „Folytatni fogjuk!” – és ezzel demonstrálja a liberális közvélemény jelentéktelenségét.
Eduard Zimmermann egy egész nemzetet alakít rendőrügynökökké, és a Springer Vállalat magára vállalta a berlini rendőrség vezetésének szerepét – a Bild Zeitung rovatvezetője, Reer elfogatóparancsokat javasol a letartóztató bíráknak. A fasizmus, a szigorú fellépések, a halálbüntetés, valamint a több és jobban felfegyverzett rendőrség melletti tömegmobilizáció megszakítás nélkül folytatódik – a Brandt-Heinemann-Scheel-adminisztráció új arculata csak homlokzat a bonni politikák számára.
Azok az elvtársak, akik csak felületesen foglalkoznak a legalitás és illegalitás kérdésével, nyilvánvalóan félreértették azt az amnesztiát, amellyel a diákmozgalmat meg akarták szelídíteni. Több száz diák büntetőjogi felelősségre vonásának megszüntetésével csupán ijedtséggel elzavarták őket, megakadályozva a további radikalizálódást, és tudatosítva bennük azokat a kiváltságokat, amelyek egy polgári diákkal járnak – hogy a tudásgyár természete ellenére az egyetemek segítik a társadalmi felemelkedőket. Ez elmélyíti az osztályszakadékot a diákok és a proletariátus között, kiváltságos mindennapjaik és azok mindennapjai között, akik a szar munkát végzik, és akiknek nem kínálták ugyanazt az amnesztiát ugyanattól az osztályellenségtől. Így ismét fennmarad a szakadék elmélet és gyakorlat között. Az egyenlet: amnesztia egyenlő pacifikálással.
A néhány tisztelt író – nem csak az a balfasz Grass²² – által életre hívott szociáldemokrata választói kezdeményezés egy pozitív, demokratikus mozgósítási kísérlet, és az fasizmus elleni ellenállás egy formája, és ezért nem szabad könnyelműen elvetni. Van némi hatása bizonyos kiadók és néhány rádió- és televíziós szerkesztőség által bemutatott valóságra, azokra, amelyek még nem kapituláltak a monopóliumok logikája előtt, és még nem szívódtak fel a felépítménybe, annak átfogó politikai valóságával együtt.
A növekvő elnyomás területei nem azok, amelyekkel az írók általában foglalkoznak: börtön, osztály-igazságszolgáltatás, intenzívebb munka, munkahelyi balesetek, részletfizetési tervek, iskolák, a Bild és a Berliner Zeitung, a külvárosi laktanyaszerű lakhatás,²³ és a külföldiek gettói – mindez csak esztétikailag, nem pedig politikailag zavarja ezeket az írókat.
A legalitás a parlamentarizmus, a szociális partnerség és a pluralista társadalom ideológiája. A legalitás bálvánnyá válik, amikor azok, akik ragaszkodnak hozzá, figyelmen kívül hagyják, hogy a telefonokat legálisan lehallgatják, a leveleket legálisan megfigyelik, a szomszédokat legálisan kihallgatják, és az informátorokat legálisan fizetik. A politikai munka megszervezésének, ha nem akarjuk, hogy a politikai rendőrség állandó megfigyelése alatt álljon, egyidejűleg legálisan és illegálisan kell folynia.
Nem számítunk arra, hogy a terror és a fasizmus spontán antifasiszta mozgósítást vált ki, és nem is gondoljuk, hogy a legalitás mindig romlott. Megértjük, hogy munkánk ürügyeket szolgáltat, mint az alkohol Willy Weyer számára, mint a bűnözés növekedése Strauß számára, mint az Ostpolitik Barzel számára, mint egy jugoszláv, aki áthajt a piroson egy frankfurti taxisofőr számára, mint egy szerszám a zsebben a berlini autótolvajok gyilkosai számára. Ami a többi ürügyet illeti, amelyek abból erednek, hogy kommunisták vagyunk, az, hogy a kommunisták szervezkednek-e és küzdenek-e, attól függ, hogy a terror és az elnyomás csak félelmet és beletörődést szül-e, vagy ellenállást, osztálygyűlöletet és szolidaritást, és attól, hogy minden simán megy-e az imperializmus számára. Attól függ, hogy a kommunisták olyan ostobák-e, hogy eltűrnek mindent, amit velük tesznek, vagy használják a legalitást, valamint más módszereket is, az illegalitás megszervezésére, ahelyett, hogy az egyiket bálványoznák a másikkal szemben.
A Fekete Párduc Párt és a Gauche Prolétarienne²⁴ sorsa az ellentmondás ellentmondása az alkotmány és a jogi valóság közötti ellentmondás, valamint ezen ellentmondás megnövekedett intenzitásának helytelen megértéséből eredt, amikor szervezett ellenállás lép fel. Ez a helytelen megértés megakadályozza, hogy az emberek lássák, hogy a legalitás feltételei megváltoznak az aktív ellenállás következtében, és hogy ezért szükséges a legalitást egyidejűleg használni a politikai küzdelemhez és az illegalitás megszervezéséhez, és hogy hiba megvárni, amíg betiltják őket, mintha az a rendszertől jövő sorscsapás lenne, mert akkor a betiltás halálos csapást jelent, és a kérdés megoldódik.
A Vörös Hadsereg Frakció az illegalitást támadó pozícióként szervezi meg a forradalmi beavatkozáshoz.
A városi gerilla felépítése azt jelenti, hogy az antiimperialista harcot támadóan vívjuk. A Vörös Hadsereg Frakció megteremti a kapcsolatot a legális és illegális küzdelem, a nemzeti és nemzetközi küzdelem, a politikai és fegyveres küzdelem, valamint a nemzetközi kommunista mozgalom stratégiai és taktikai aspektusai között. A városi gerilla azt jelenti, hogy itt, a Szövetségi Köztársaságban és Nyugat-Berlinben a forradalmi erők gyengesége ellenére forradalmi módon avatkozunk be!
Cleaver mondta: „Vagy a probléma részese vagy, vagy a megoldás részese. Nincs köztes állapot. Ezt a szart évtizedekig és generációkig minden szögből megvizsgálták és elemezték. A véleményem az, hogy a legtöbb, ami ebben az országban történik, nem szorul további elemzésre.”²⁵
TÁMOGASD A FEGYVERES HARCOT! GYŐZELEM A NÉPI HÁBORÚNAK!
Vörös Hadsereg Frakció 1971. április
Lábjegyzetek:
¹ Ez a változat közel áll ahhoz, ami Mao Ce-tung elnök idézetei (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1966) 15. oldalán található. Vegye figyelembe azonban, hogy a német fordítással összhangban a befejezés itt kissé eltér a szokásos angol fordítástól, amely egyszerűen azt olvassa: „sokat értünk el munkánkban.„
² Uo., 230. o.
³ A Freikorps jobboldali félkatonai csoport volt, amelyek az első világháborút követő időszakban bukkant fel; sokan közülük később beépültek a náci hatalomátvételbe. A Feme egy titkos középkori bíróság volt, amely halálos ítéleteket hozott, áldozatainak testét általában az utcán függve hagyták.
⁴ Eduard Zimmermann televíziós műsorvezető volt a német Bűnügyi napló megfelelőjében. Ezt a műsort az RAF-tagok keresésére használták.
⁵ Günther Voigt nyugat-berlini fegyverkereskedő volt. Egy hozzá köthető pisztolyt ejtettek el a Baader-felszabadításkor. Voigt Svájcba menekült, ahol egy interjút adott, ami letartóztatásához vezetett, állítva, hogy részt vett Baader kiszabadításában.
⁶ Friedrich Dürrenmatt svájci drámaíró és esszéista volt.
⁷ Berlin a fent említett Knesebeckstr.-i letartóztatásra utal. 1971. december 21-én az RAF tagját, Ali Jansent letartóztatták egy nürnbergi rendőrblokádnál történt lövöldözés után. 1971. február 10-én a frankfurti rendőrség tüzet nyitott Astrid Prollra és Manfred Grashofra, akik sértetlenül megúszták.
⁸ Friedrich Zimmermann (CDU) ekkor a CDU/CSU parlamenti frakciójának elnöke volt.
⁹ Az 1969-ben az Olasz Kommunista Pártból kizárt Il Manifesto befolyásos csoport volt az olasz autonóm mozgalomban, 1972-ben 6000 tagja volt. A tanácskommunizmust támogatták, amely szerint a döntéseket munkástanácsoknak kell meghozniuk, nem egy élcsapat pártnak vagy államnak. Az Il Manifesto rendkívül befolyásos volt az egész európai Új Baloldal számára. Az idézet a csoport által 1971-ben kiadott 200 tételes kiáltványból származik.
¹⁰ Rainer Barzel ekkor a CDU pártelnöke volt.
¹¹ Mao Ce-tung Válogatott művei (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1967). A két bekezdés közül az első a 299-300. oldalról, a második a 304. oldalról származik.
¹² Marxists Internet Archive „Lenin: Mi a teendő: Szakszervezeti politika és szociáldemokrata politika”
¹³ Lukács György befolyásos magyar marxista filozófus és műkritikus volt. Munkássága nagyban befolyásolta a 60-as és 70-es évek Új Baloldalát.
¹⁴ Mao Ce-tung „A kínai társadalom osztályainak elemzése”
¹⁵ Régis Debray francia marxista értelmiségi és a fókusz-elmélet támogatója volt, azaz az elméleté, hogy egy kis gerillacsoport inspirációként szolgálhat a forradalmi tevékenységhez. Csatlakozott Che Guevara szerencsétlen bolíviai kalandjához.
¹⁶ Idézetek Mao Ce-tung elnöktől (Peking: Idegennyelvű Kiadó, 1966), 74. o.
¹⁷ Egy kampány egy hatalmas gát építésének megakadályozására Mozambikban, amely akkor portugál gyarmat volt. A jobboldali portugál kormány több mint egymillió európai telepest akart letelepíteni az afrikai országban. 1969-re öt német cég volt érintett a projektben. Tiltakozások voltak a NSZK-ban, különösen Heidelbergben, a projekt ellen, amikor az USA védelmi minisztere, Robert McNamara látogatta meg az országot.
¹⁸ Stokely Carmichael kiemelkedő harcos volt a Fekete Felszabadítási Mozgalomban az Egyesült Államokban, vezető szerepet játszott a Diákok Békés Koordinációs Bizottságában (SNCC), majd a Fekete Párduc Pártban.
¹⁹ Westdeutscher Rundfunk, Nyugatnémet Rádió.
²⁰ A Vörös Sejtek független, egyetemi alapú marxista szervezet volt.
²¹ Willy Weyer (SPD) ekkor Észak-Rajna-Vesztfália belügyminisztere volt és a rendőrség militarizálásának kulcsfontosságú támogatója.
²² A Gruppe 47 tagjaként Günter Grass a második világháború utáni német irodalom egyik legjelentősebb alakja és ismert liberális.
²³ Észak-Amerikával ellentétben Észak-Európában a külvárosokat általában a szubproletariátus és a rosszul fizetett bevándorló munkások lakják.
²⁴ A Gauche Prolétarienne egy francia maoista szervezet volt, amely 1968-ban kísérleteket kezdett egy gyári gerillacsoport felépítésére. 1970-ben betiltották.
²⁵ Eldridge Cleaver a Fekete Párduc Párt információs minisztere volt. Amikor a párt hadakozó frakciókra szakadt, önkéntes száműzetésbe vonult Algériába. Számos könyv szerzője, köztük a Lélek a jégen (Soul on Ice) címűt, amelyből ez az idézet származik.
Steve Cushion, a Rabszolgaság a Brit Birodalomban és annak öröksége a modern világban című könyv szerzője Pat Meusellel beszélgetett kutatásairól és a még mindig folyó harcokról.
Mi a könyved fő érvelése?
Arra rámutatni, hogy az Afrikában, Ázsiában és Amerikában rabszolgatartással, fosztogatással, földfoglalással és gyilkosságokkal felhalmozott vagyon visszaáramlott Nagy-Britanniába, és itt tőkévé alakult.
Az alapgondolat az, hogy akik a rabszolgaságból meggazdagodtak, nagyjából ugyanazok az emberek voltak, akik egy időben a munkásosztályt is elnyomták ebben az országban.
Az egyik leghírhedtebb rabszolgaságból hasznot húzó személy Sutherland hercegnője volt, akiről Karl Marx is írt a Tőke című könyvében. Körülbelül 800 000 hektár közös földet tisztíttatott ki. És 15 000 embert űzött el onnan.
Mindennek a finanszírozására szolgáló pénz a rabszolgaság üzletébe volt becsomagolva. 5000 fontot (mai pénzben több mint 5 millió fontot) örökölt az egyik nagyapjától, akinek jamaicai ültetvényei voltak. Képmutató módon elítélte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban.
Hogyan finanszírozta a rabszolgaságból származó nyereség a kapitalizmus fejlődését?
Vegyük James Wattot, a gőzgép feltalálóját.
Egy nyugat-indiai kereskedő és rabszolga-kereskedő fia volt. Maga Watt az 1750-es években apjának dolgozott kereskedelmi ügynökként Glasgow-ban.
És a gőzgépei vásárlói között voltak karibi ültetvénytulajdonosok, akik cukornádat dolgoztak fel.
És ez a fosszilis tüzelőanyaggal működő gőzgép indította el az ipari kapitalizmust azon az úton, amely a klímakatasztrófa válságához vezetett, amivel ma szembesülünk.
Hogyan oszlatod el a mítoszokat az abolicionista mozgalommal kapcsolatban?
Igaz, hogy a vezető abolicionisták, különösen William Wilberforce, a rabszolga-kereskedelem, majd maga a rabszolgaság eltörlését akarták.
De nem akart semmilyen radikális változást vagy reformot Nagy-Britanniában.
Így míg kulcsszerepet játszott az 1833-as Rabszolgaság Eltörléséről szóló törvény elfogadásában, ugyanakkor olyan törvényekre szavazott, amelyek megnehezítették a dolgozó emberek szerveződését ebben az országban, például a szakszervezetek alakítása ellen.
Mi a helyzet az abolicionista mozgalom radikálisabb szárnyaival?
Ebben az országban a szervezett munkásosztály kezdettől fogva ellenezte az afrikaiak rabszolgasorba döntését.
Az egyik első abolicionista petíciót a Manchesteri Alkotmányos Információs Társaság indította 1787-ben.
A petíciók benyújtása fontos taktikává vált, nemcsak a rabszolgaság ellen.
Sok más radikális és munkásosztálybeli ügy is alkalmazta, például a parlamenti reform.
És az első valódi, független brit munkásszervezetek, a Londoni Correspondecia Társaság és a Sheffield Cutlers (acélmunkások) nyíltan és határozottan ellenezték a rabszolgaságot.
Olyan emberek, mint Thomas Hardy, a Londoni Correspondecia Társaság vezetője, teljesen világosan látták, hogy a brit reformokhoz mindenhol reformokra van szükség.
Akkoriban ez meglehetősen radikális követelés volt.
Ezt a kormány is felismerte. Thomas Hardyt hazaárulás vádjával állították bíróság elé. De a bíró fenyegetései ellenére az esküdtszék nem találta bűnösnek, és szabadon engedték, nyilvános örömujjongás közepette.
A kormány ezután szigorúbb törvényeket hozott a lázítás és a hazaárulás ellen, amelyekre Wilberforce természetesen rászavazott.
Mesélj nekem a rabszolgaság elleni brit mozgalom nagyságáról és méretéről!
Ez egy tömegmozgalom volt.
Sheffieldben 1794-ben tömeggyűlést tartottak, a város valaha volt legnagyobbját. És ez a gyűlés a rabszolgaság teljes eltörlését követelte.
Ez abban az időben történt, amikor Wilberforce és követői még csak a rabszolga-kereskedelem megszüntetését követelték.
A rabszolgaság eltörléséért folytatott kampány során több brit munkás írt alá petíciót a rabszolgaság ellen, mint ahányan az 1838-as Népi Chartát.
Milyen szerepet játszottak a Lancashire-i textilmunkások?
1861-ben kitört az amerikai polgárháború, amelynek középpontjában a rabszolgaság állt.
Lancashire-ben textilmunkások ezrei támogatták a rabszolgatartó államokban termelt gyapot blokádját, annak ellenére, hogy ez gyakran azt jelentette, hogy elvesztették az állásukat.
És annak ellenére, hogy egy éhínséget szenvedtek el.
És ez több okból is fontos volt.
Akkoriban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megakadályozza a brit uralkodó osztályt abban, hogy nyíltan a Konföderáció oldalára álljon.
A Lancashire-i textilmunkások – ez talán a brit munkásosztályi internacionalizmus csúcspontja. Vannak más példák is az összefogásra.
Olaudah Equiano, az afrikai abolicionista egy ideig Hardy-nál, a Londoni Correspondecia Társaság vezetőjénél lakott.
Valójában Equiano hozta össze a társaságot a sheffieldi Cutlers-szel.
Amikor az országot járva kampányolt a rabszolgaság ellen, a családja Londonban élt.
Őket egy Templom és Király csőcselék fenyegette, ami a maga idejében a mai Tommy Robinson mozgalomnak felelt meg.
Equiano Cambridgeshire-be költöztette a családját, ahol erős volt az abolicionista mozgalom, hogy biztonságban legyenek. Halála után a helyiek örökbe fogadták a lányát.
Ebből tanulhatunk. Akkor megcsináltuk. Most is tudunk ilyesmit csinálni.
Mi a helyzet maguknak a rabszolgáknak az ellenállásával?
Ahogy a történetet mesélik, ha egyáltalán mesélik, az az, hogy csak lázadások voltak. Így az a kép alakul ki, hogy a rabszolgák vagy dolgoztak, vagy lázadtak. És hogy nem volt semmi a kettő között.
De az ellenállás számos formája létezett, a lassításoktól a szökésig.
Az ellenállás magas szinten szervezett volt. A Baptista háború vagy Sam Sharpe lázadása Jamaicában 1831-ben, például.
Ennek nagyon proletár jellege volt. Gyakorlatilag egy általános sztrájk volt.
Tehát minden lehetőséget megragadtak, amit csak tudtak. És nagyon gyakran maguk a lázadások is politikailag motiváltak voltak, mivel sok rabszolga tudott írni és olvasni.
És tisztában voltak Nagy-Britanniában zajló vitákkal.
Nagyon érdekesnek tartom, hogy 1816-ban lázadás volt a Karib-térségben. És ugyanabban az évben voltak a Kenyér vagy Vér zavargások is például Norfolkban.
Mit tudsz mondani a rabszolgaság örökségéről és a mai jóvátételi követelésekről?
Azoknak kell eldönteniük, mit kellene tenni ellene, akik szenvedtek és még mindig szenvednek a kizsákmányolástól, a rasszizmustól és a traumától.
Számomra ez a fontos.
Ahogy a régi mondás tartja: semmit rólunk nélkülünk.
A Reform UK Zia Yusuf-ja meg akarja szüntetni a vízumok kiadását azokból az országokból érkező emberek számára, amelyek jóvátételt követelnek a rabszolgaságért. Ezekkel az országokkal kezdenék, de szívesen kitiltanának minden külföldit.
A külföldieket a kifejezés legtágabb értelmében mondom, de szerintem egyértelmű, hogy főleg a fekete embereket támadják.
Nigel Farage, a Reform UK és Robinson – ők általában véve is a munkásosztály ellenségei.
Különböző módon, de mind a nagyvállalatok szolgái.
És a rasszizmus, amit szítanak, biztonságosabbá teszi a világot a színes bőrűek, bevándorlók és menekültek számára.
De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Munkáspárt kormánya pontosan ugyanúgy használja az államot.
Tehát azok a dolgok, amiket Shabana Mahmood mond, ha rátennénk egy Reform matricát, azt hinnéd, hogy egy Reform párt politikai műsora.
De ami a Reformot illeti, szerintem nagyon érdekes, hogy a Reform úgy érezte, szükség van a jóvátételről beszélni.
Ez azt jelenti, hogy a jóvátételi mozgalom kezd elérni valamit.
Az Egyesült Államok jelenléte Afrikában jóval nagyobb egyetlen támaszpontnál. Ez egy hozzáférési pontokból álló hálózat, amely lehetővé teszi az amerikai csapatok gyors és rugalmas bevetését afrikai területen.
2008 februárjában, Accra tűző délutáni napja alatt George W. Bush, az Egyesült Államok elnöke egy kis újságírócsoport előtt állva nevetve utasította el a keringő pletykákat. Az Egyesült Államoknak – állította – nincs szándékában katonai támaszpontokat építeni Afrikában. „Badarság” – mondta. A hanyag, elutasító szó megmaradt, ahogyan az ilyen szavak gyakran megmaradnak, amikor a hatalom magaslataiból hangzanak el. Megjegyzésével le akarta zárni a kérdést, de a történelem, mint mindig, nem engedelmeskedik az ilyen utasításoknak.
Egy évtizeddel később, 2018 márciusában Ghána parlamentje megerősítette a védelmi együttműködési megállapodást az Egyesült Államokkal. Ezúttal nem volt nevetés. A terem előtt szakszervezeti tagok, diákok és ellenzéki politikusok álltak táblákkal: „Mit is fogadtak el?” A megállapodás teljes szövege részletekben keringett, összefoglalva a hivatalos közleményekben, amelyek „partnerségről” és „képességfejlesztésről” beszéltek. A teljes dokumentum elolvasása, amely ma már nyilvánosan hozzáférhető, olyan záradékokat tár fel, amelyek a diplomácia szép szavai mögé voltak rejtve. Gondos olvasásra a megállapodás sokkal beszédesebb történetet mesél el, mint az azt kísérő biztosítékok.
A megállapodás elég ártatlanul kezdődik az együttműködés nyelvén, de hamarosan megváltozik a hangneme. Ghána kormánya „akadálytalan hozzáférést és használati jogot biztosít az Egyesült Államoknak a megállapodás szerinti létesítményekhez és területekhez” (5. cikkely). A kifejezés megtévesztően nyugodt. A Kotoka Nemzetközi Repülőtéren, ahol az amerikai erők működnek, ez a záradék anyagi formát ölt: repülőgépek érkeznek és távoznak, felszereléseket raknak ki, és a személyzet olyan helyeken mozog, amelyek Ghánához tartoznak, de a gyakorlatban az Egyesült Államok irányítja őket. A megállapodás nem nevezi ezt támaszpontnak, mert nem kell. Ezt a szuverenitásról való lemondást tisztázza a megállapodás, amikor lehetővé teszi az amerikai katonai és polgári személyzet számára, hogy „az Egyesült Államok kormánya által kiállított igazolvánnyal” lépjenek be Ghánába és hagyják el azt – vagyis vízum nélkül –, és engedélyezi számukra, hogy fegyvereket vigyenek be az országba és onnan ki (3. cikkely), miközben mentesíti őket minden adó fizetése alól (9. cikkely). Ezenkívül az amerikai repülőgépek és járművek „mentesülnek minden ellenőrzés alól” a ghánai hatóságok részéről (11. cikkely). A felszínen Ghána szuverenitásának visszavonása az amerikai szükségletekkel szemben a régi gyarmati szerződéseket idézi, amelyek gyarmati hatalmaknak kiváltságos övezeteket biztosítottak afrikai földeken.
Amikor a megállapodást 2018-ban a parlament elé terjesztették, a kisebbségi frakció azzal érvelt, hogy a kormány beleegyezett, de „az ország gyakorlatilag semmit sem nyer belőle”. Dominic Nitiwul, Ghána védelmi minisztere azt mondta a parlamentnek, hogy az Egyesült Államok 20 millió dollárt fizet a ghánai fegyveres erőknek cserébe. A kisebbségi frakció válaszolt: „Nem látjuk, hogy ez az összeg hogyan minősülhet közvetlen haszonnak, amelyet nemzetként ebből a megállapodásból merítünk, amely olyannyira aránytalanul az USA javára tolja el.” Az akkori, Nana Akufo-Addo elnök (2017–2025) vezette kormány – a Hazafias Párt (New Patriotic Party) – amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok segíteni fog stabilitást hozni a Száhel-övezetbe és Nyugat-Afrikába. Ez lényegében azt jelentette, hogy az afrikai országok úgy döntöttek, hogy többé nem védik meg saját földjeiket, hanem átadják azokat külföldi katonai beavatkozásnak.
Új katonai beavatkozás
2008-ban Bush elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államokat nem érdekli támaszpont építése. Ez nem volt teljesen téves. Az Egyesült Államok nem nagy, állandó létesítményeket épített, hanem egy hozzáférési pontokból álló hálózatot (repülőgépek, logisztikai központok, együttműködési biztonsági helyszínek), hogy lehetővé tegye az amerikai csapatok gyors és rugalmas afrikai bevetését.
A Száhel-övezetben, ahol a külföldi katonai jelenlét drámaian megnőtt az elmúlt évtizedben, az instabilitás nem csökkent. Ha valami, akkor ez elmélyült. A fegyveres csoportok elszaporodtak. A puccsok elterjedtek. A polgári lakosság viseli a terheket. A külföldi erők jelenléte nem kezelte a konfliktusok kiváltó okait (szegénység, egyenlőtlenség, a gyarmati határok öröksége, klímakatasztrófa). Ehelyett katonai megoldásokat rétegzett alapvetően politikai problémákra. Ghána, amelyet régóta a stabilitás szigetének tekintenek, most ennek a viharnak a szélén áll.
A katonai jelenlét e csendes konszolidációjával szemben a kontinensen átalakuló politikai táj áll. Nairobiban új beszélgetések bontakoznak ki. Franciaország, a nyugat- és közép-afrikai gyarmati hatalom régi őre, megpróbálta átnevezni a kontinenssel fenntartott kapcsolatát csúcstalálkozók és stratégiai átpozícionálás révén, miközben csapatokat von ki a Száhel-övezetből a jelenléte elleni népi felkelések hulláma után. A diplomáciai és stratégiai figyelem Kelet-Afrika felé való áthelyezése – amelyet Franciaország Nairobiban megrendezendő Afrika Előre Csúcstalálkozója (Africa Forward Summit) szimbolizál májusban – nem az imperialista érdekek visszavonulását, hanem átalakulását jelzi. Ugyanakkor az antiimperialista erők, szakszervezetek és népi mozgalmak saját találkozóikat szervezik ugyanabban a városban (a Pánafrikanizmus Csúcstalálkozója az Imperializmus Ellen – Pan-Africanism Summit Against Imperialism), eltökélten, hogy nevén nevezzék ezt a pillanatot: nem partnerség, hanem küzdelem. A hivatalos csúcstalálkozók árnyékában ezek az összejövetelek ragaszkodnak ahhoz, hogy Afrika nem csupán színtere a nagyhatalmi manőverezésnek, hanem a politikai küzdelem helyszíne is, ahol a szuverenitás nyelvét alulról írják újra.
Ami tehát előttünk áll, az nem egy elszigetelt megállapodás Ghánában, hanem egy kontinentális minta, amely a Száhel-övezettől egészen Guineáig, és most Kelet-Afrika felé húzódik. Ugyanazok az érvek ismétlődnek a biztonságról, stabilitásról és partnerségről. Ugyanazok a záradékok jelennek meg: hozzáférés, mentesítések, kivételek. De az ellenállás is ugyanúgy jelen van. Niamey utcáitól Ouagadougou-n át Accráig Dakarig egy új nemzedék kezdte megkérdőjelezni a külföldi hadseregek állandó jelenlétét afrikai földön. A közelgő nairobi antiimperialista összejövetel nem csupán egy találkozó; ez egy kísérlet arra, hogy ezt a szétszórt elégedetlenséget egy politikai projektbe tömörítse. Feltesz egy kérdést, amely messze túlmutat Ghánán: biztosíthatja-e Afrika önmagát anélkül, hogy feladná önmagát?
2018-ban a Nemzeti Demokratikus Kongresszus (NDC – National Democratic Congress) főtitkára, Johnson Asiedu Nketia azt mondta a sajtónak, hogy ha pártja hatalomra kerül, „felfüggeszti a megállapodást, és messzemenő felülvizsgálatot kezdeményez”. Pártjából Samuel Okudzeto Ablakwa, a parlament rangos tagja erőteljes hangnemű levelet írt az elnöknek: „A megállapodás kérdésében tanúsított hallgatása nagyon szokatlan, és őszintén tanácstalanok vagyunk.” Az NDC 2025-ben hatalomra került, Ablakwát pedig külügyminiszterré nevezték ki. Annak ellenére, amit Asiedu Nketia és Ablakwa mondott 2018-ban, az új kormány nem kezdeményezett nyilvános felülvizsgálatot, és nem vonult vissza a megállapodástól. Ghána Szocialista Mozgalma (Socialist Movement of Ghana, SMG), amely 2018-ban részt vett a megállapodás elleni küzdelemben, most kampányt indított annak hatályon kívül helyezésére. Kwesi Pratt Jr., az SMG főtitkára azt mondta nekem: „Az Egyesült Államok ghánai előretolt műveleti bázisa (Forward Operation Base) elleni fokozódó küzdelem nem a 2018-ban elfoglalt álláspontunk igazolása, hanem az imperialista erők és helyi ügynökeik megtévesztésének leleplezése. Egyben a Kwame Nkrumah, Ahmed Sékou Touré és Modibo Keita által megkezdett szuverenitási harc folytatása is.”
A 2008-as délután szelleme tovább kísért. „Badarság” – mondta Bush. Nem lesz támaszpont. Valójában nincs támaszpont, de van valami, ami ennél is nagyobb: egy nyitott ajtó a katonai beavatkozásra. Ma az olvasható dokumentumok beszédesebbek, mint Bush megjegyzései. Megmutatják a hozzáférés, kiváltságok és mentesítések mintáját, amelyek együttvéve valami vitathatatlant alkotnak. Afrika jövőjét nem az ilyen megállapodások záradékai fogják megírni, hanem az azokat megtámadó küzdelmek.
Ha Thomas Sankarát 1987-ben nem gyilkolták volna meg, és hagyták volna előre vinni Burkina Faso fejlődését, talán a Száhel-övezet már egy generációval ezelőtt követte volna a példáját – és a dolgok nagyon másképp nézhetnének ki ma.
Üdvözlet a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.
1987. október 15-én Thomas Sankarát, Burkina Faso vezetőjét tizenkét magas rangú tisztviselőjével együtt meggyilkolták. Akkoriban, amire jól emlékszem, nagy volt a zavar, hogy ki követte el ezt a megbocsáthatatlan tettet. A gyilkosok, túlságosan félve szembenézni Sankarával, hátulról lőtték le, többször is eltalálva, mielőtt a vele együtt a megbeszélésen részt vevőkre is lőttek volna. Nem sokkal ezután Sankara egyik társa, Blaise Compaoré azzal védte meg a puccsot, hogy Sankara veszélyeztette a Franciaországgal és a szoros francia szövetséges Elefántcsontparttal fenntartott kapcsolatokat. Harmincöt évvel később, miután egy népi lázadás elűzte Compaorét, bűnösnek találták a gyilkosságban való bűnrészességben, bár komoly vizsgálat nem folyt a külföldi hírszerző szolgálatok (például a franciák) szerepéről. Mégis egy kérdés máig lebeg az esemény fölött: valójában miért ölték meg Sankarát?
Thomas Sankara (1949–1987) 1983 januárjában Jean-Baptiste Ouédraogo elnök alatt nevezték ki az akkori Felső-Volta Köztársaság miniszterelnökévé, akinek kormánya Saye Zerbo 1982 novemberi megdöntése után került hatalomra. Miután Zerbo megpróbálta szétverni a szakszervezeteket, a Kommunista Tisztek Csoportjához (Regroupement des officiers communistes, ROC) tartozó fiatal tisztek – akiknek Sankara is tagja volt – segítettek Ouédraogo-t hatalomba juttatni. Ouédraogo ezután Sankarát választotta miniszterelnökévé. Mindketten szerény közszereplést folytattak, a fiatal miniszterelnök még biciklivel is járt dolgozni. Ouédraogo, kényelmetlenül érezve magát a ROC tekintélyes jelenléte miatt – akiket a franciák el akartak távolítani –, Sankarát házi őrizetbe helyezte, és megpróbálta elbocsátani a ROC többi tagját. Válaszul a fiatal Compaoré vezette az 1983. augusztus 4-i puccsot, amely kiszabadította Sankarát és hatalomba juttatta. Sankara és Compaoré vette át az irányítást Felső-Volta Köztársaság felett, amelyet Sankara gyorsan Burkina Fasóra (a becsületes emberek földjére) keresztelt át.
Egy pillantás Sankara kormányzási programjára megmutatja, mennyit nyerhetett volna a burkinabé nép, ha 1987-ben nem döntik meg és nem ölik meg. A burkinai forradalom legfontosabb aspektusa az volt, hogy mozgósítani kell a népet a teljes aktivitásra, hogy felépítsék országukat a Forradalom Védelmének Bizottságain (Comités de Défense de la Révolution, CDR) keresztül, egy a kubai tapasztalatból átvett koncepció alapján. A CDR-eken keresztül tudta meg Sankara kormánya, mire van szüksége a népnek, dolgozta ki a szükségleteket kielégítő projekteket, majd valósította meg azokat. A napirenden lévő fő kérdések természetesen ugyanazok voltak, mint a Globális Dél összes népe számára: oktatás, egészségügy, élelmiszer-szuverenitás, villamos energia, lakhatás, ivóvíz és szennyvízkezelés, tisztességes megélhetés, kulturális lehetőségek és közlekedés – amelyek az Egyesült Nemzetek Szervezetének Fenntartható Fejlődési Céljaiban szerepelnek.
Hogyan lehet felszabadítani a népet a nélkülözés alól – ezt a kérdést Sankara már fiatalemberként feltette, amikor először vonzódott a marxizmushoz. A válasz gyakorlati munkája során jutott eszébe a hadseregben és a kormányzatban: Burkina Fasónak nemzeti szuverenitást kell gyakorolnia nyersanyagai (elsősorban az arany) fölött; ezt a nemzeti vagyont fel kell használnia minden burkinabé modern életéhez szükséges infrastruktúra (például közlekedés, villamos energia, oktatás, egészségügy, víz- és szennyvízkezelés) kiépítésére; valamint olyan regionális, kontinentális és nemzetközi kapcsolatokat kell teremtenie, amelyek erősítik, nem pedig gyengítik az emberek önbecsülését. Ez volt a Sankara által elindított demokratikus és népi forradalom alapja, a szankarista megközelítés, ahogyan meggyilkolása után nevezni kezdték.
Legutóbbi dossziénkban, az Osztályharc és klímakatasztrófa a Száhel-övezetben (2026. április) megmutatjuk, hogy a Szahara-sivatag és az alatta húzódó, Burkina Fasót is magába foglaló Száhel-övezet a klímakatasztrófa markában van, ahol a turbulens időjárási minták felborítják a pásztorkodást, a mezőgazdaságot és a kereskedelmi útvonalakat egy olyan térségben, amelyet már amúgy is erőszakos szeparatista konfliktusok és szélsőséges vallási felkelés sújtanak. Líbia 2011-es USA–francia–NATO-rombolásának törmeléke tovább fokozta az összes politikai ellentmondást a Szahara–Száhel övezetben, Algériától egészen Nigériáig. A klímakatasztrófák által felerősített, erőforrások körüli régebbi konfliktusokhoz most hozzájárult a Jama’at Nusrat ul-Islam wa al-Muslimin (A Szervezet az Iszlám és a Muszlimok Támogatására) és az Iszlám Állam a Nagy-Száhelben megjelenése. A Száhel-övezet nagy része Malitól Csádig e csoportok uralma alatt áll, amelyek gyakran kegyetlenek azokkal, akik nem értenek velük egyet.
A Burkina Fasó-i (2022), mali (2020 és 2021) és nigeri (2023) puccsok egyik fő oka az volt, hogy a hatalmon lévő kormányok túlságosan francia-barátak voltak, és nem tudtak alapvető rendet és fejlődést biztosítani a nép számára. A puccsokat feltűnően hasonló nevű katonai alakulatok vezették: a Mouvement patriotique pour la sauvegarde et la restauration (Hazafias Mozgalom a Védelemért és Helyreállításért) Burkina Fasóban, a Comité national pour le salut du peuple (Nemzeti Bizottság a Nép Megmentéséért) Maliban, és a Conseil national pour la sauvegarde de la patrie (Nemzeti Tanács a Haza Védelméért) Nigerben. 2023 szeptemberében a három ország kormányai összefogtak, és létrehozták a Száhel-államok Szövetségét. Átfedésben lévő ellentmondások sokaságával navigálnak: az imperializmussal és regionális szövetségeseivel, a klímakatasztrófával és saját társadalmuk osztályharcaival.
Dossziénk a klímakatasztrófának a Száhel-államokra gyakorolt hatását vizsgálja, különös tekintettel Malira és Szudánra, a régió osztályellentmondásainak elemzésén keresztül. Miközben a dossziét összeállítottuk, gondolkodni kezdtem Sankara környezetvédelemről vallott nézeteiről, és arról, hogy mit tett volna az országáért, a régióért és Afrikáért, ha Sankarának és a burkinabéknak lehetősége lett volna végrehajtani a programját. Íme, összefoglalva Sankara programja:
Sankara számára a környezet pusztulása a föld gyarmati tönkretételének terméke volt, ezért az ellenszernek nemzeti és regionális környezetgondozásnak kellett lennie. A természetet nem szabad nyersanyagként kezelni, amelyet saját létezésére való tekintet nélkül lehet pusztítani. E célból Sankara 1985-ben elindította a „Három küzdelmet” (Les trois luttes) a tarlóégetés, az ellenőrizetlen fakivágás és a kóbor háziállatok ellen. Mindegyik az ökológiai leromlás egy-egy formáját célozta. A tarlóégetés és a fakivágás felgyorsította az erdőirtást, míg az ellenőrizetlen legeltetés – a gyarmati és gyarmat utáni uralom alatt összeomló közösségi földgazdálkodási rendszerek eredményeként – hozzájárult a talajerózióhoz és a sivatagosodáshoz. Ezek az intézkedések a gyarmati uralom által előidézett és elmélyített ökológiai leromlás visszafordítását célozták, amely a földet nem a közösségi élet alapjaként, hanem kitermelhető erőforrásként kezelte. Eközben a „Un village, un bosquet” (Egy falu, egy liget) és az „Une école, un bosquet” (Egy iskola, egy liget) fásítási kampányok célja a fák visszatelepítése, a sivatagosodás megállítása és a környezeti felelősség ápolása volt a falvakban és iskolákban. Az „Egy falu, egy liget” projekt inspirálta a Brazil Földnélküli Munkások Mozgalmát, hogy kidolgozza saját nemzeti fásítási tervét 2019-ben, azzal a céllal, hogy egy évtized alatt 100 millió fát ültessenek el.
Az éhséget az élelmiszer-piaci függőség és az előállításához szükséges erőforrások (például föld) hiánya okozza. Sankara az élelmiszersegély helyett a földreform és a vidékfejlesztés mellett érvelt. A sankarista földreform célja a munka termelékenységének növelése volt jobb szervezéssel és modern technikákkal, a diverzifikált mezőgazdaság fejlesztése regionális specializációval, a parasztságot elnyomó társadalmi-gazdasági akadályok felszámolása, valamint a mezőgazdaság az ipari fejlődés fő támaszává tétele. A forradalmi kormány ezenkívül államosította a földet és az ásványi kincseket, gyengítette a törzsfők földosztás feletti ellenőrzését, eltörölte a robotot, és kiterjesztette az öntözést.
A vidéki infrastruktúra hiánya a parasztságot olyan túlélési formákra kényszerítette, amelyek kimerítették a vidék ellenálló képességét. Sankara növelni akarta a vidék villamosítását, nemcsak az életkörülmények javítása érdekében, hanem hogy csökkentse a tűzifától való függőséget, például jobb tűzhelyek biztosításával, hogy megakadályozzák a fák kíméletlen kizsákmányolását tüzelőanyagként. Ez máig megoldatlan kérdés egy olyan országban, ahol a vidéki villamosenergia-hozzáférés 2023–2024-ben mindössze 5,49% volt. Sankara érdeklődött a regionális öntözőrendszerek fejlesztése iránt is, hogy lehetővé tegyék a csapadékvíz jobb csatornázását tározókba, majd onnan vízi utakon keresztül.
Végül a CDR-ek és a szankarista módszer egész folyamata a döntéshozatal helyi közösségekre ruházása volt, és hogy az erőforrásokat a nép kezelje, nem pedig nemzetközi nem kormányzati szervezetek vagy akár a központi kormányzat.
Ha a sankarista program ezen elemi aspektusai megvalósultak volna, valószínű, hogy a Száhel-övezet mezőgazdasági termelői és pásztorai ma nem szembesülnének ilyen mély problémákkal. Lehetővé vált volna az ellentmondások némelyikének kezelése, amelyek konfliktusokká fajultak – különösen Burkina Faso északi részein. Mali és Niger, később pedig Észak-Nigéria és Ghána levonhatta volna a tanulságokat Burkina Fasóból.
1999-ben az elefántcsontparti reggae-sztár, Alpha Blondy kiadott egy dalt „Journalistes en danger” (Újságírók veszélyben) címmel. Norbert Zongóról (1949–1998) burkinabé újságíróról szólt, akit három másik személlyel együtt nemrég gyilkoltak meg Burkina Faso Ziro tartományában. François Compaoré, Blaise Compaoré testvérének sofőrje, David Ouédraogo halálát vizsgálta. Húszezren jöttek el Zongo temetésére. Zongo hitt az újságírásban és a demokráciában, és ő volt az 1989-ben alapított Burkinabé Mozgalom az Emberi és Népi Jogokért (Mouvement Burkinabè des Droits de l’Homme et des Peuples) egyik alapítója, amelyet Sankara eszméi inspiráltak. Legutóbbi ouagadougoui (Burkina Faso fővárosa) utam során felkerestem a szervezetet, és éreztem Zongo örökségének súlyát. Ez az örökség továbbra is visszaköszön, akárcsak Sankaráé, a most épülő Burkina Fasóban. Szóval itt van Alpha Blondy, aki elmeséli nekünk azokat, akik meg akarják ölni a tisztességet, és a szükségességét, hogy valami jobbat építsünk:
La démocratie du plus fort est toujours la meilleure C’est comme ça Au clair de la lune mon ami Zongo.
A legerősebb demokráciája mindig a legjobb Így megy ez A holdfényben, Zongo barátom.
Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?
Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.
Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.
Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)
A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.
Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.
Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:
„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”
A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.
Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.
Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.
1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.
A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.
Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.
A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.
Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:
Labriego, la tierra da ciento por uno y tú ganas uno por ciento.
(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből te meg egyet keresel százból.)
A Ti Pártotok új tagsági szabályai egy mélyebb kérdést vetnek fel a szocialista szervezkedésről: egy pártnak vezetnie kell a munkásosztályt, vagy vezetnie kell magát a munkásosztály által? – írja CLAUDIA WEBBE
Van egy elméleti kérdés a Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában, és megérdemel egy komoly választ – nem pedig egy bürokratikusat.
A kérdés a következő: milyen szocialista pártra van valójában szüksége a brit munkásosztálynak 2026-ban? Egy fegyelmezett élcsapatra, vagy egy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?
A Ti Pártotok Központi Végrehajtó Bizottsága (CEC) a tagsági jogosultsági keretrendszerével egyértelmű és elvi választ adott. Annak megértéséhez, hogy ez a válasz miért helyes, vissza kell mennünk a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájához.
Rosa Luxemburg politikai élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte. Álláspontja nem az volt – ahogyan azt néha karikatúraszerűen ábrázolják –, hogy elutasította a szervezkedést. Életében végig szervező volt, aki ellenforradalmárok keze által halt meg.
Az érvelése ennél pontosabb volt: a társadalom forradalmi átalakulását nem lehet azzal elérni, hogy egy fegyelmezett párttal helyettesítjük a munkásosztály öntevékenységét.
A munkások tömege nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutna osztálytudatra, hanem saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül.
Ez az érvelés nem volt pártellenes. Helyettesítésellenes volt.
Luxemburg hitt egy olyan pártban, amely vezet és irányt mutat – de amelynek vezetése mindig elszámoltatható és az osztály ténylegesen demokratikus tapasztalatában gyökerezik. Abban a pillanatban, amikor a párt belső fegyelme fontosabbá válik a tagság demokratikus önkifejezésénél, a párt elkezdte helyettesíteni önmagát azzal az osztállyal, amelyet állítása szerint képvisel.
A demokratikus centralizmus modellje – bármit is szándékoztak számos őszinte hívei, és bármilyen valódi munkát is végeztek azok a hívek – strukturális helyettesítési kockázatot hordoz.
Amikor kötelező belső irányvonalak határozzák meg, hogy a tagok hogyan szavazzanak és cselekedjenek a tágabb demokratikus testületeken belül, akkor a demokratikus testület integritása sérül. Nem rosszindulatból, hanem a struktúrából fakadóan.
Amint azt egy széles baloldali pártokról készült fontos elemzés megjegyzi, a szervezett áramlatok tömegpárton belüli működésének előfeltétele, hogy ezek az áramlatok ne kerüljék meg azoknak a tagoknak a jogait, akik nem tagjai szervezett áramlatoknak.
A demokratikus centralizmus természeténél fogva olyan strukturális aszimmetriát hoz létre, amely hajlamos pontosan ezt megtenni.
Mit mond valójában a Központi Végrehajtó Bizottságának (CEC) közleménye?
A Ti Pártotok CEC-ének álláspontja hangvételében feltűnően nagyvonalú, tartalmilag pedig helyes. Egyértelműen kimondja, hogy ez nem más szocialista pártok elítélése.
Egyértelműen kimondja, hogy ez egy meghívás – egyéni tagok számára, hogy csatlakozzanak, egész szervezetek számára, hogy beolvadjanak a Ti Pártotokba. Elismeri a baloldali szocialista szervezetek létfontosságú kampánymunkáját.
Nem az ideológia, hanem egy konkrét szervezeti gyakorlat köré húz határt: a kötelező tagsági kötelezettségek egyidejű fenntartásához egy külső nemzeti politikai párttal, párhuzamosan a Ti Pártotokban való tagsággal.
Két lojalitás nem hozhat létre egyetlen demokratikus pártot. A CEC keretrendszere ezt a strukturális igazságot oldja fel.
Az érvelés demokratikus, nem ideológiai: „Az átlátható, demokratikus döntéshozatal csak akkor lehetséges, ha minden tag megbízhat abban, hogy bármilyen véleménykülönbség is merüljön fel, minden tag a Ti Pártotok érdekeit helyezi előtérbe.”
Ez nem a politikai homogenitás követelése. A Ti Pártotok kifejezetten pluralista. A tagok korlátlan számú politikai álláspontot tarthatnak, képviselhetnek és szervezhetnek a párt keretein belül.
Az egyetlen követelmény, hogy a pártban való demokratikus részvételük valóban a sajátjuk legyen – ne legyen meghatározva, még részben sem, egy külső elszámoltathatósági struktúra által.
Ez a különbség azért fontos, mert a tömegdemokratikus szocialista pártok és a demokratikus centralizmusra épülő élcsapatpártok alapvetően eltérő szervezeti formák, amelyeket különböző politikai feladatokra terveztek. Az élcsapatpártot – fegyelmezett, szorosan összehangolt, gyors egységes fellépésre képes – a forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira teoretizálták.
A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták, ahol a szocialista projekthez a kulturális és politikai hegemónia megnyerése szükséges a lehető legszélesebb társadalmi bázison.
Antonio Gramsci, a saját börtöncellájából írva, jellegzetes mélységgel ragadta meg ezt a különbséget. Az olyan társadalmakban, mint a brit, a feladat a pozícióháború – a munkásosztály ellenhegemóniájának hosszú távú felépítése a civil társadalomban, a politikában, a kultúrában és az eszmékben. Ehhez egy olyan pártra van szükség, amely valóban gyökerezik az osztályban, valóban nyitott az osztály felé, valóban az osztályhoz tartozik – nem pedig egy olyan pártra, amelyen belül nemzeti szervezett politikai kisebbségek, bármennyire elviek is, strukturáltan összehangolják demokratikus részvételüket egy külső program körül.
A tét nagysága
Ez a pillanat miatt fontos. 14,2 millió ember él az Egyesült Királyságban szegénységben, köztük 4,5 millió gyermek – ez rekord. A Reform UK 27 százalékon áll, és potenciálisan történelmi mértékű mandátumnyereséget vetít előre a 2026 májusi helyhatósági választásokon. A Starmer-kormány a Munkáspárt színeiben irányított hanyatlást szállított. A feltételek egy tömeges munkásosztálybeli szocialista alternatívához talán soha nem voltak érettebbek egy emberöltő alatt.
A Ti Pártotoknak, 60 000 tagjával és annak emlékével, hogy negyedmillió ember iratkozott fel 24 óra alatt, megvan a lehetősége, hogy ez az alternatíva legyen. De a lehetőség nem valóság. A valósághoz szervezet szükséges. A szervezethez pedig egy tömegpárt léptékében olyan demokratikus bizalomra van szükség, amely csak akkor építhető fel, ha minden tag tudja, hogy a hangja valóban egyenlő – hogy semmilyen összehangolt kisebbség, bármennyire is fegyelmezett belsőleg, nem írhatja felül strukturálisan az egész testület szabadon kifejezett demokratikus akaratát.
Claudia Jones, a fekete kommunista feminista, akit Karl Marx bal oldalán temettek el a Highgate temetőben, pontosan erre a valódi demokratikus szélesség elvére építette politikáját. Megértette, hogy egy szocialista mozgalom nem érhet el sikert egy előre megformált program ráerőltetésével a közösségekre – még az akut kizsákmányolást és elnyomást átélő közösségekre sem. Találkoznia kell az emberekkel ott, ahol vannak, fejlesztenie kell politikai hangjukat saját tapasztalataikból kiindulva, és olyan hatalmat kell építenie, amely valóban az övék.
A Ti Pártotok alapító víziója – egy tömegpárt, amely a lehető legszélesebb társadalmi szövetségben gyökerezik, középpontjában a munkásosztállyal – közvetlen folytatása ennek a hagyománynak.
Egy meghívás a baloldal egésze felé
A TUSC irányító bizottsága 2025 decemberében egyértelműen megfogalmazta: a 2026 májusi választások „hatalmas lehetőséget jelentenek a munkásosztálybeli, szocialista, megszorításellenes alternatíva maximalizálására.”
Vállalták, hogy együttműködnek a Ti Pártotokkal ennek elérése érdekében. Ez az együttműködő, kifelé tekintő, koalícióépítő munka az, amelyet a CEC tagsági keretrendszere lehetővé kíván tenni – azáltal, hogy biztosítja: a párt, amely ezt a munkát végzi, belsőleg szilárd, valóban demokratikus, és képes fenntartani egy tömegtagság bizalmát.
A Ti Pártotokon kívüli szocialista szervezetek továbbra is fontos munkát végeznek. Sokuk már most gyakorlati szövetségben dolgozik a Ti Pártotokkal a májusi választásokon. A CEC kifejezetten üdvözli ezt a folyamatban lévő együttműködést, és üdvözöl minden olyan szervezetet, amely hajlandó beolvadni a Ti Pártotokba, és magával hozni tapasztalatait, hálózatait és elkötelezettségét ebbe a közös demokratikus projektbe.
A tagsági jogosultságról szóló döntés nem egy becsukódó ajtó. Ez egy nyíló ajtó – amely egy olyan politika felé nyit, amely a valódi tömegdemokráciáról, a valódi osztályhatalomról és egy olyan pártról szól, amelyben a munkásosztály megbízhat, mert valóban hozzájuk tartozik.
Írta: Claudia Webbe, a Leicester East választókerület volt parlamenti képviselője forrás: Morning Star
Sally Campbell, a Rosa Luxemburgról szóló „Egy lázadó útmutatója” című könyv szerzője visszahódítja forradalmi örökségét a Ti Pártotok vezetése által szőtt hazugsághálótól
Rosa Luxemburg tömeget szólít meg
Rosa Luxemburgot 1919-ben, a német forradalom idején a szociáldemokraták parancsára gyilkolták meg. Egy második meggyilkolására is sor került a múlt héten, egy szociáldemokrata keze által a baloldali Morning Star című újság hasábjain.
Lenyűgöző iróniával Claudia Webbe Luxemburgra hivatkozva védte meg a Ti Pártotok vezetésének döntését, amellyel kizárta a forradalmi baloldalt.
„A Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában egy elméleti kérdés áll, amelyre komoly választ kell adni – nem egy bürokratikusat” – írja Webbe.
Arra kérdez rá, hogy a brit munkásosztálynak milyen pártra van szüksége ma. „Fegyelmezett élcsapatra, vagy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?”
Senki sem azt javasolta, hogy a Ti Pártotokat „élcsapatpártként” kellene megszervezni. A kérdés az volt, hogy az ilyen pártokban már megszerveződött szocialisták csatlakozhatnak-e a Ti Pártotokhoz a „kettős tagság” alapján.
De mennyi igazság van Webbe Luxemburggal kapcsolatos állításaiban? És vajon mit mondhat nekünk valaki, aki több mint egy évszázada halt meg, arról, hogyan szerveződjünk ma?
Webbe úgy állítja be a vitát, mint amely Rosa Luxemburg és Vlagyimir Iljics Lenin orosz forradalmár között zajlott a szocialisták szerveződéséről.
Ezt „a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájának” nevezi, és azt állítja, hogy Luxemburg „élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte”.
Webbe összemos két különböző vitát – és elénk tár egy harmadikat, amely hamis.
Luxemburg – 1871-ben született Lengyelországban, amely akkor az Orosz Birodalom része volt – tizenéves korától 47 éves korában bekövetkezett haláláig vezető forradalmi szocialista volt.
1898-ban Németországba, a szocialista mozgalom szívébe költözött. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) volt a világ legnagyobb marxista szervezete.
De amint Luxemburg Berlinbe érkezett, látta, hogy a párt változni kezd. Az aktivisták adminisztrátorokká váltak, és a választások előbbre valók lettek a munkások harcainál.
A vezetés egyes részei, Eduard Bernstein vezetésével, azt állították, hogy a forradalomra a gazdasági növekedés és a demokratikus reformok korában már nincs szükség. Egy tömegszocialista párt a parlamenten keresztül elért reformok megnyerésére összpontosíthat.
Luxemburg elutasította Bernstein korlátolt nézetét a kapitalizmusról. Az, hogy néhány évig nincs gazdasági válság, nem jelentette azt, hogy a rendszer mögöttes anarchiáját megoldották.
Ez volt az a vita, amely Luxemburg életének nagy részét valójában kitöltötte – és amelyet „Társadalmi reform vagy forradalom” című röpirata rögzített. Alapvetően megvédte azt a központi marxista elvet, hogy „a munkásosztály felszabadításának a munkásosztály tettének kell lennie”.
A szocializmust nem lehet azáltal létrehozni, hogy szocialistákat választunk egy olyan parlamentbe, amelyet az uralkodó osztály érdekeinek védelmére építettek, vagy a kapitalista állam struktúráit használjuk.
Ehelyett a munkásosztálybeli embereknek kell hatalmat venniük és alulról irányítaniuk a társadalmat. Luxemburg a reformokért vívott harcot a forradalom nagyobb küzdelmének részeként látta, nem annak helyettesítőjeként.
Azonnal megértette, hogy az SPD iránya nem „ugyanannak a célnak egy nyugodtabb, lassabb útja, hanem egy másik cél”.
Több mint egy évszázad tapasztalata megtanított minket arra, hogy igaza volt, amikor azt mondta: a kapitalizmus nem reformálható békésen. Olyan magabiztosan érvelt az SPD-n belül, hogy egy vezető tag enyhén rasszista felhanggal „vendégnek” nevezte, aki „hozzánk jön, és a szobánkba köp”.
Luxemburg az SPD vezetésének konzervativizmusa ellen harcolt. Amikor időszakonként hivatalos sztrájkok törtek ki Németország ipari vidékein, Luxemburg magukban a munkásokban rejlő leleményességre tekintett.
Az SPD vezetése a szakszervezeti bürokraták felé nézett, akik gyakran elítélték a munkásokat, amiért nem járták végig „a megfelelő csatornákat”.
Webbe-nek nincs igaza, amikor Luxemburgot idézi, miszerint a munkások „nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutnának osztálytudatra”. Ehelyett „saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül” jutnának el oda.
Amit Webbe nem vesz figyelembe, hogy a legtöbbször az a párt, amelyet Luxemburg kritizált, az SPD volt.
Luxemburg folytatott taktikai vitákat Lenninel a szervezésről. De fontos leszögezni, hogy Lenin és Luxemburg elvtársak voltak.
Azt az elképzelést, hogy alapvetően ellentétben álltak egymással, mindkettőjük halála után találták ki. Először Joszif Sztálin államkapitalista rendszere tette ezt Oroszországban, amely eltemette az 1917-es orosz forradalom vívmányait. Sztálin a forradalom hamvaiból építette Lenin kultuszát.
Az 1960-as évek harcaiból kiemelkedő új, antisztálinista baloldal joggal dicsérte Luxemburgot, de elfogadta a Sztálin által kreált Lenin-karikatúrát is.
1914 előtt Luxemburg – a szocialista mozgalomban mindenki máshoz hasonlóan – úgy gondolta, hogy az SPD a szocialista szervezkedés mintája.
A szorosabb szervezet, amelyet Lenin Oroszországban épített, a bolsevikok, a cári diktatúra alatti szervezkedés különleges feltételeinek eredménye volt.
Luxemburg attól tartott, hogy a Lenin által szorgalmazott centralizált vezetés ahhoz vezethet, hogy a párt „letér a helyes útról” a tömegekhez képest.
Lenin álláspontja a párt és az osztály viszonyáról idővel változott, akárcsak Luxemburgé. Mindkettőjüket a különböző feltételek alakították, amelyek ellen küzdöttek. Luxemburgot az SPD konzervativizmusa, Lenint pedig az orosz szocialista mozgalom viszonylagos éretlensége és szervezetlensége.
Az első világháború kitörése kulcsfontosságú fordulópontot jelentett. Felszínre hozta az SPD és hasonló szervezetek pályáját. 1914 augusztusában az SPD képviselői megszavazták a háborús hiteleket. A párt nemzetállam iránti elkötelezettsége felülírta a béke iránti elkötelezettséget.
Luxemburg a háború nagy részét börtönben töltötte, de továbbra is írt. Amikor 1917-ben eljutott hozzá az orosz forradalom híre, dicsérte a bolsevikokat, amiért megragadták a pillanatot.
Az 1918-as „Az orosz forradalom” című esszéjében bírálja néhány demokratikus jog elnyomását az ellenforradalmi erők leverése érdekében az októberi forradalmat közvetlenül követő időszakban. De ez a forradalom általános, határozott védelmének kontextusában történik.
Webbe cikke szembeállítja az „élcsapatpártot” és a „széles, demokratikus tömegpártot”, és a két formát Leninnek, illetve Luxemburgnak tulajdonítja.
Webbe szerint az élcsapatpártot „forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira” teoretizálták.
Ezzel szemben: „A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták.”
A bolsevik párt valóban elnyomás körülményei között jött létre, de tömegdemokratikus párttá vált. Tagsága 1914-ben 4000 főről 1917 nyarára 250 000 főre nőtt.
Októberre az alulról szerveződő forradalmat vezetett győzelemre, amikor a munkástanácsok (szovjetek) átvették a hatalmat.
A bolsevikok végig élcsapatpárt maradtak. Azáltal nőtték ki magukat, hogy bemerültek a munkásmozgalomba, és megmutatták, hogy van stratégiájuk a győzelemre.
Az, hogy egy forradalmi párt hogyan szerveződik, a politikai körülményektől függ. De a szükségessége fennáll, akár parlamentáris demokráciáról, akár tekintélyelvű államról van szó.
Ez abból ered, hogy a munkásosztálybeli emberek nézetei egyenetlenek. Egyesek le akarják tépni a rendszer fejét, míg mások reakciósok, akik bedőlnek a rendszernek. A többség valahol a kettő között van, haladó és visszahúzó eszmékkel.
Egy reformista párt tükrözi ezeket az ellentmondásokat, és a visszahúzó eszméknek hódol. Egy forradalmi párt összefogja a legharcosabb harcosokat, hogy alakítsák a szélesebb küzdelmeket.
Luxemburg támogatta az élcsapat gondolatát – a forradalmi szocialisták egy olyan pártját, akik már meg vannak győződve a rendszer megdöntésének szükségességéről.
A probléma az volt, hogy olyan pártban volt, amely gyorsan távolodott ettől a szereptől – és még az 1914-es katasztrófa után is benne maradt. Csak 1918-ban, a forradalom idején lépett ki támogatóival együtt, hogy külön pártot alapítsanak.
Az SPD-modell megbukott az első világháború és a német forradalom próbáján. A forradalom alatt az SPD alakította meg a kormányt, és mindent megtett a munkásforradalom elfojtására.
A mai forradalmároknak is szerepük van a kapitalizmus katasztrofális hatásainak leleplezésében – és ami még fontosabb, egy olyan stratégia melletti érvelésben, amely előreviszi a mi oldalunkat.
Luxemburg egy generáció egyik legnagyobb forradalmára volt. Megélte a tömeges munkásmozgalmak, a gyarmatosítás, az első világháború és az egyetlen sikeres – bár rövid életű – munkásforradalom születését.
Szégyen, hogy örökségét ismét elferdítik. Azt javaslom, olvassátok el saját magatok a műveit.
A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit
Amikor egy ember megbánt egy másikat, a józan ész azt diktálja, hogy a személynek bocsánatot kell kérnie, és lehetőleg jóvá kell tennie az általa okozott károkat. Bocsánatot kérni, jóvátenni, és biztosítani, hogy nem történik meg újra. Ezek alapvető együttélési szabályoknak tűnnek. Együttélés emberek között, de egy társadalom csoportjai és egész nemzetek között is. A történelem azt mutatja, hogy az együttélés nem a norma. A gyarmatosítás és a kizsákmányolás mindig is jelen volt, de e bűncselekmények elkövetői ritkán ismerik el azokat.
A mai Amerika néven ismert terület gyarmatosítása (1492-től kezdődően) egy példa erre. Európaiak betörtek, kisajátították a számukra nem járó földeket, megölték a lakosok millióit, a többieket pedig szolgaságra kényszerítették. Szinte azonnal megkezdődött afrikaiak elrablása; rabszolgamunkára kényszerítették őket, ami hatalmas nyereséget termelt, amely előállította azt a „primitív felhalmozást”, amelyről Karl Marx a „Tőké”-ben írt, és megnyitotta az utat a kapitalizmus fejlődése előtt.
Európa lett a domináns hatalom, és az az életszínvonal, amelyet ma élvez, a földjeinkről, Afrikából, majd később a világ többi részéről erőszakkal kivont gazdagság terméke. Valódi fosztogatás, amelyhez később az Egyesült Államok is csatlakozott. Ahogy a forradalmár Thomas Sankara mondta: vérrel tartoznak a világ népeinek.
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése nemrég elfogadta az A/80/L48 számú határozatot, 2026. március 25-én, amely „kijelenti, hogy a rabszolgasorba hurcolt afrikaiak kereskedelme és az afrikaiak faji alapon történő, ingóságként való rabszolgasorba taszítása az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekmény”. A határozat túlmutat a szimbolikus jellegén, és kiemeli a bűncselekmény természetét a világtörténelemben okozott törés, a bűncselekmény mértéke és időtartama, rendszerszerű jellege (intézményi, normatív, logisztikai), brutalitása, valamint tartós következményei szempontjából, amelyek „a munka, a tulajdon és a tőke faji alapú rendszereiben” nyilvánulnak meg.
Ez a határozat egy olyan kardinális kérdést hoz a felszínre, mint a jóvátételi igazságosság, mivel felszólítja a rabszolgaságból hasznot húzó államokat, hogy konkrét intézkedéseket hozzanak, amelyek nemcsak a formális bocsánatkérést foglalják magukban, hanem a pénzbeli kártérítést és a kulturális javak, műalkotások, kéziratok, dokumentumok, tárgyak stb. azonnali, akadálymentes és a származási országok számára ingyenes visszaszolgáltatását is. A határozat megerősíti, hogy súlyossága miatt ez a bűncselekmény nem évül el.
A határozatot 123 igen szavazattal fogadták el – elsősorban Afrikából, Latin-Amerikából és a Karib-térségből – 3 nem szavazattal (USA, Izrael, valamint Argentína szégyenletes voksával) és 52 tartózkodás mellett, köztük az egész Európai Unió, Kanada, Ausztrália és Japán [Magyarország is – a szerk.]. Ahogy várható volt, a gyarmatosítók a történelem sötét oldalára helyezték magukat. Európa különösen azzal érvelt, hogy nem lehet jóvátételt követelni valamiért, ami abban az időben nem volt illegális.
Nincs nagyobb cinizmus, mint azoké az országoké, amelyek a történelem során teljes tudatában voltak a fogalomnak, mégis az elkövető javára cselekedtek – amit „fordított igazságszolgáltatásnak” nevezhetnénk. A 19. században például Anglia két háborút provokált Kínában, amelyeket ópiumháborúkként ismerünk. Lényegében Anglia kábítószerekkel akarta elárasztani Kínát, hogy meggyengítse népét, és gazdasági haszonra tegyen szert. Ennek ellenére a háborúk után Anglia, az agresszor ország, arra kényszerítette Kínát, hogy „jóvátételt” fizessen – ami mai értéken 736 millió dollárnak felel meg – a háború költségeinek fedezésére. A jóvátétel egy részét a kínai hatóságok által megsemmisített ópium kompenzációjára és a kereskedők – azaz a drogdílerek – kártalanítására is szánták az általuk elszenvedett veszteségekért.
Egy másik, ugyancsak felháborító eset az a fizetés, amellyel Franciaország arra kényszerítette Haitit, hogy kompenzálja a Franciaországnak a gyarmata elvesztése miatt okozott károkat. Haiti 1825-től 1947-ig fizetett egy egyértelműen illegális adósságot. 2003-ban Jean Bertrand Aristide akkori elnök követelte, hogy Franciaország 21,7 milliárd dollárt fizessen vissza Haitinek. A következő évben egy Franciaország és az USA által támogatott katonai puccs távolította el hatalmából.
Az A/80/L48 határozat elismeri a bűncselekményt, az áldozatokat és az elkövetőket, és felszólítja az elkövetőket, hogy tegyenek jóvátételt az elkövetett bűncselekményért. Valódi helyreállító igazságosság elérésére szólít fel. Ez nem új fejlemény, hiszen az ilyen elismerésért folytatott küzdelem évtizedek óta érlelődik különböző fórumokon, beleértve a multilaterálisakat is. Így 1973-ban az Egyesült Nemzetek (ENSZ) kihirdette a Faji Megkülönböztetés Felszámolásának Évtizedét, amelyet 1983-ban és 1993-ban meghosszabbítottak. Ez alatt az évtizedek alatt kevés konkrét előrelépés történt, ezért 2011-ben az ENSZ megszervezte a Rasszizmus, Faji Megkülönböztetés, Idegengyűlölet és az Egyéb Intolerancia Elleni Világkonferenciát a dél-afrikai Durban városában. A konferencia létrehozott egy Zárónyilatkozatot és egy Cselekvési Tervet, amelyek átfogó keretet biztosítanak a rasszizmus és megkülönböztetés kezelésére, és intézkedéseket tartalmaznak a leküzdésükre, kezdve a jogszabályok reformjára való felhívástól, a rasszizmus és megkülönböztetés áldozatainak védelmét szolgáló konkrét intézkedéseken, oktatási és egészségügyi terveken, a szegénység elleni intézkedéseken, az áldozatok számára nyújtott forrásokon át még sok másig.
2013-ban, mivel a Cselekvési Tervben kitűzött célok nem valósultak meg, az ENSZ a 68/237 számú határozatában (december 23-án) kihirdette a Afrika Származásúak Nemzetközi Évtizedét, amely 2015. január 1-jétől 2024. december 31-ig volt hatályban, majd további 10 évvel, 2034-ig meghosszabbították (A/79/193 határozat).
Kifejezetten a jóvátétel tekintetében fontos fejlemény volt 2013-ban a CARICOM Jóvátételi Bizottság létrehozása, amely elkészített egy 10 pontos tervet, amely konkrét intézkedéseket vázol fel a jóvátétel követelésére az európai kormányoktól a Karib-térség 15 millió őslakosával szemben elkövetett népirtásért, valamint a rabszolgasorba hurcolt fekete vagy afrikai emberekkel szemben elkövetett „emberiség elleni bűncselekmények”, a rabszolgaság és annak öröksége sokaságáért.
Ebben az összefüggésben 2018. március 24-én Caracasban megrendezték az Afro-leszármazottak Évtizedének Nemzetközi Találkozóját, ahol a venezuelai kormány aláírta a Nemzeti Évtized az Afro-leszármazottak Népeiért rendeletet, annak érdekében, hogy intézkedéseket hajtsanak végre e téren. 2018 májusában megszervezték a Jóvátétel Első Nemzetközi Találkozóját, ahol Venezuela vállalta, hogy előmozdítja a kérdés jogi, multilaterális, politikai, történelmi és filozófiai vonatkozásait vizsgáló kutatásokat. Ezt követően Venezuela három Nemzetközi Jóvátételi Szemináriumot szervezett, és a Népi Hatalom Tudományos és Technológiai Minisztériuma finanszírozott kutatási projekteket, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak.
A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem legitim küzdelem, amely összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit. Ghána előmozdította a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekménnyé nyilvánító határozat elfogadását. A CARICOM egy 10 pontos tervet javasolt a jóvátétel végrehajtására; Venezuela előrelépést tett a jogért küzdő intézmények létrehozásában, és előmozdította a kutatásokat, hogy tájékoztassa a közpolitikákat e kérdésben. E tapasztalatok megosztása létfontosságú. A jóvátétel követelése – azaz a bűncselekmény elismerése, bármilyen formában történő kártalanítás, valamint az ismétlés elkerülésének garanciái – a globális dél ügye, és egy olyan ügy, amelyért érdemes harcolni.
Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai kutató, Ph.D. fokozattal rendelkezik a tudományok területén (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Korábban a Tudományos és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese, a Nemzeti Tudományos és Technológiai Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Miniszter (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg kutató a Tricontinental Társadalomkutató Intézetben (Tricontinental Institute for Social Research) és vendégmunkatárs a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában (Center for the Study of Social Transformations-IVIC).
A szélsőjobb adócsaló arisztokrataként próbálja kisajátítani Robin Hoodot. Judy Cox egy osztályharcos eredetet vizsgál
Elon Musk megpróbálja kisajátítani Robin Hoodot a MAGA-jobboldal számára. Robin szerinte nem a gazdagoktól vett el, hogy a szegényeknek adja – a tisztességtelen adók ellen tiltakozott.
Musk még egy émelyítő, mesterséges intelligencia által generált videót is közzétett, amelyben ő maga Robin Hood.
Igen, Robin visszaszerezte a szegényektől adók formájában ellopott vagyont – de csak azért, mert az egyenesen a brutális, felfuvalkodott arisztokrácia kasszájába került.
Robin története az osztálykonfliktus története, a közös földek védelméről és a jogtalanságtól és az elnyomástól való felszabadulásról szól.
Robin először a 12. századi feljegyzésekben tűnik fel. De a legenda igazán Wat Tyler 1381-es lázadása után terjedt el. Tyler felkelése arra kényszerített egy királyt, hogy tárgyaljon egy csapat közemberrel – mielőtt bérgyilkosokat küldött volna, hogy meggyilkolják őket.
A törvényen kívüliek akkoriban virágoztak, amikor a nemesség birtokolta az erdőket. Az arisztokraták kivágták a fákat palotákhoz és hadihajókhoz, állatokat vadásztak – és felakasztották az éhező orvvadászokat.
Robin Hood balladáit a 14. és 15. században énekelték. Arról szólnak, hogyan ássák alá Robin és törvényen kívüli társai a társadalmi rendet azzal, hogy állami tisztviselőknek álcázzák magukat, kirabolják az egyházi embereket, és kiszabadítják a halálra ítélt foglyokat, valamint a házasságra kényszerített nőket.
A híres balladában, A Lyttell Gest of Robyn Hode-ban Robin lefekteti osztálytudatos útmutatóját a törvényen kívüli léthez. Hagyják békén a gazdálkodókat, tanácsolja –
„De ezeket a püspököket és érsekeket / Megveritek és megkötözitek / És a nottinghami főseriffet / Tartsátok észben.”
Amint Stephen Thomas Knight történész rámutat, „A geszta hatalmas lopást szorgalmaz az egyháztól, valamint polgári lázadást és egy megfelelően kinevezett seriff meggyilkolását.”
Robint és a legendához kapcsolódó alakokat – Little John-t, Tuck testvért és Marian kisasszonyt – egész Angliában ünnepelték a zabolátlan májusi játékokban. Ezek a szexuális szabadságot és a tekintély elleni dacot ünnepelték.
Robin Hood szimbolikus radikalizmusa gyakran csapott át valódi lázadásba. 1555-ben a skót parlament valóban betiltotta a Robinnal kapcsolatos ünnepségeket – de nem járt sikerrel.
1516-ban Edinburgh-ban inasok jöttek össze „a Robin Hood-i régi gonosz módra”. Választottak egy vezetőt, mint „Engedetlenség Urát”, és átrohantak a bírák mellett, a városkapun át egészen a Castle Hill-ig. Itt megtagadták a szokásos bérek elfogadását.
A kapitalizmus születését jellemző forradalmi felfordulások idején Robin legendája kifejezte a közös földek bekerítése és a politikai zsarnokság elleni undort.
1795-ben Joseph Ritson radikális, William Blake költő barátja megírta híres életrajzát, The Life of Robin Hood címmel, amelyet a 19. század folyamán újranyomtattak.
Ritson Robinja „olyan ember volt, aki egy barbár korban és egy összetett zsarnokság alatt a szabadság és függetlenség szellemét mutatta fel, ami a köznép számára kedvessé tette őt, akiknek ügyét védte – mert a zsarnoksággal szembeni minden ellenállás a nép ügye.”
1817-ben John Keats költő Robint és Marian-t idézte meg, hogy elítélje a háborút és a természet árucikké tételét, ezt írva:
„És ha Robint kidobják / Hirtelen gyepes sírjából / És ha Marian-nak ismét / Meg lehetnének erdei napjai / Sírna, ő pedig megőrülne / Esküdne, minden tölgyfájáért / Melyek a hajógyárak csapásai alatt hulltak / Elrohadtak a sós tengereken / Ő sírna, hogy vadméhei / Nem zümmögtek neki – furcsa! hogy méz / Nem szerezhető kemény pénz nélkül!”
Robint azok is felhasználták, akik egy új brit nacionalizmust építettek.
Walter Scott regényíró Robint egy tisztességes angolszászként ábrázolta, aki a normann hódítókkal küzd meg.
Robin a nemesi származású Locksley grófjává vált, ahogy az oldalakról a filmvászonra lépett.
Talán a legbefolyásosabb filmbeli megjelenítés Errol Flynn 1938-as filmje volt, amelyben Robin atletikusan verekszik a normann ellenséggel, amelynek divatja és építészete határozottan fasisztának tűnik.
Az 1950-es évek tévésorozatának Robinját, amelyet az FBI elől menekülő amerikai kommunisták írtak, visszaszerezte a radikális Robint.
Még Kevin Costner unalmas Robinja vagy Russell Crowe goromba Robinja sem tudta elpusztítani a tekintély elleni lázadó legendáját és egy jobb világ szimbólumát.
