második világháború

A Ventotenei Kiáltvány (hivatalos nevén „A szabad és egységes Európa felé”) egy 1941-ben, a második világháború idején írt politikai dokumentum. A szöveget olasz antifasiszta foglyok – köztük Altiero Spinelli és Ernesto Rossi – fogalmazták meg a Ventotene szigetén történt száműzetésük alatt.

I. A MODERN CIVILIZÁCIÓ VÁLSÁGA

A modern civilizáció sajátos alapját a szabadság elvére építette, amely kimondja, hogy az ember nem csupán eszköz, amelyet mások használhatnak, hanem autonóm élőlény, aki önmaga célja. E meghatározás fényében a társadalmi élet minden olyan aspektusát, amely nem tisztelte ezt az elvet, egy nagy történelmi folyamat során bíróság elé állították.

1) Minden nemzet számára elismerték az egyenlő jogot, hogy független államokba szerveződjön. Minden nép – amelyet etnikai, földrajzi, nyelvi és történelmi jellemzők határoznak meg – a saját politikai életfelfogása szerint létrehozott államszervezeten belül azt az eszközt kellett volna megtalálja, amely leginkább megfelel szükségleteinek, külső beavatkozás nélkül. A nemzeti függetlenség ideológiája erőteljes ösztönzője volt a haladásnak. Segített legyőzni a szűk látókörű provincializmust, és mélyebb szolidaritástudatot generált a külföldi elnyomással szemben. Eliminálta az emberek és áruk mozgását akadályozó számos gátat, és minden új állam területén kiterjesztette a fejlettebb társadalmak intézményeit és rendszereit a kevésbé fejlett populációkra. Sajnos azonban a kapitalista imperializmus csírái odáig fejlődtek, hogy totalitárius államokat hoztak létre, és világháborúkat robbantottak ki – ennek nemzedékünk tanúja volt.

A nemzetet ma már nem a közösségek történelmi termékeként tekintik, amelyek egy hosszú folyamat eredményeként a szokásokban és vágyakban megnövekedett hasonlóságokat mutatnak, és államukat a kollektív élet leghatékonyabb szervezetének tartják az egész emberi társadalom keretében. Éppen ellenkezőleg: a nemzet isteni entitássá vált, olyan szervezetté, amelynek csak a saját létezését, saját fejlődését kell figyelembe vennie, a legcsekélyebb tekintet nélkül arra a kárra, amelyet ezzel másoknak okozhat.

A nemzeti államok abszolút szuverenitása mindegyikükben kiváltotta az uralkodás vágyát, mivel mindegyikük fenyegetve érzi magát a másik erejétől, és egyre tágabb területet tekint életterének, ahol szabadon mozoghat, és csupán önmagára támaszkodhat, más segítsége nélkül. Ez az uralkodási vágy csak a legerősebb állam minden más feletti dominanciájával csillapítható.

Mindezek következményeként az állam már nem a polgári szabadság őre, hanem a szolgai vazallusok urává változott, és hatalmában tart minden képességet a maximális hadrafoghatóság eléréséhez. Még békeidőben is – amelyet a későbbi, elkerülhetetlen háborúk előkészítésére szolgáló szünetnek tekintenek – a katonai osztály már sok országban a polgári társadalom fölé kerekedik, egyre nehezebbé téve a szabad politikai rendszerek jó működését. A polgári politika olyan megnyilvánulásai, mint az iskolák, kutatás, termelékenység, közigazgatás, nehezen működnek, és főként a katonai erő növelésére irányulnak. A nőket csupán katonatermelőként kezelik, és úgy díjazzák őket, mint a termékeny jószágot. A gyerekeket a legkorábbi életkortól kezdve fegyverforgatásra és a külföldiek gyűlöletére tanítják. Az egyéni szabadság szinte teljesen megsemmisül, mivel mindenki a katonai berendezkedés része, és állandóan fennáll a behívás lehetősége. Az ismétlődő háborúk arra kényszerítik az embereket, hogy elhagyják családjukat, munkájukat, vagyonukat, gyakran végső áldozatot hozva olyan okokért, amelyek értékét senki sem igazán értheti. Néhány nap alatt elpusztul az általános jólét növeléséért tett évtizedes közös erőfeszítések eredménye.

A totalitárius államok azok, amelyek a leghatározottabban megvalósították az összes erő egyesítését, a legnagyobb koncentrációt és az autarkia legmagasabb fokát elérve. Ezek a szervezetek bizonyultak a leginkább alkalmasnak a jelenlegi nemzetközi környezethez. Ha egy nemzet egy lépést tesz a kifejezettebb totalitarizmus felé, a többiek azonnal követik, mivel ugyanabba az ösvénybe kényszerülnek a túlélési akaratuk által.

2) Elismerték minden polgár egyenlő jogát, hogy részt vegyen az állam akaratának kialakításában. Ennek a szabadon kifejezett, változó gazdasági és ideológiai szükségletek szintézisét kellett volna képeznie minden társadalmi csoport számára. Ez a politikai szerveződés lehetővé tette a korábbi rendszerből örökölt számos kirívó igazságtalanság kijavítását vagy legalábbis minimalizálását. De a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság és a választójog kiterjesztése egyre nehezebbé tette a régi kiváltságok védelmét, miközben fenntartották a képviseleti kormányzati rendszert.

A szegények lassan megtanulták használni ezeket az eszközöket a kiváltságos osztályok által megszerzett jogokért folytatott harchoz. A járadék- és örökösödési adók, a nagyobb jövedelmekre kivetett növekvő terhek, az alacsony jövedelmek és nélkülözhetetlen javak adómentessége, ingyenes állami oktatás, megnövekedett szociális biztonsági kiadások, földreformok, gyárak és üzemek ellenőrzése – mindezek máris fenyegették a kiváltságos osztályokat jól megerősített fellegváraikban.

Még a kiváltságos osztályok sem, akik beleegyeztek a politikai jogok egyenlőségébe, nem tudták elfogadni, hogy a kivételezettek ezt arra használják fel, hogy egy konkrét gazdasági és társadalmi egyenlőséget érjenek el, ami valódi jelentőséget adott volna a valóságos szabadságnak. Az első világháború végére a fenyegetés túl komollyá vált; természetes volt, hogy ezek az osztályok lelkesen üdvözölték és támogatták a diktatúrák születését, amelyek elvették a jogi eszközöket ellenfeleiktől.

Másrészt a hatalmas ipari és banki csoportok, valamint a munkások egész hadait tömörítő szakszervezetek – amelyek csoportok és szakszervezetek nyomást gyakoroltak a kormányra, hogy nyilvánvalóan a saját érdekeiknek kedvező politikákat érjenek el – azzal fenyegettek, hogy az államot annyi, egymással keservesen harcoló gazdasági báróságra bontják fel: A liberális, demokratikus rendszerek azoknak az eszközeivé váltak, amelyekkel ezek a csoportok az egész társadalmat még jobban kizsákmányolhatták, és ennek következtében elvesztették presztízsüket. Így egyre inkább meggyőződtek arról, hogy csak egy totalitárius állam – amelyben az egyéni szabadságjogokat is eltörlik – tudná valahogy feloldani azokat az érdekellentéteket, amelyeket a meglévő politikai intézmények nem tudtak kezelni.

A totalitárius rendszerek általánosságban megszilárdították a különböző társadalmi kategóriákat azokon a szinteken, amelyeket fokozatosan elértek, azáltal, hogy a polgárok életének minden aspektusát rendőri ellenőrzés alá vonták, és erőszakkal eltávolítottak minden ellenkező hangot; ezek a rezsimek elzártak minden további jogi lehetőséget a jelenlegi helyzet korrekciójára. Ez biztosította egy teljesen parazita osztály – távollévő földbirtokosok és járadékosok – létezését, akik csak annyiban járultak hozzá a társadalmi termelékenységhez, hogy levágták a kuponokat a részvényeikről; a monopóliumtulajdonosok és a láncüzletek, amelyek kizsákmányolják a fogyasztókat, és eltüntetik a kisbefektetők által félretett összegeket; a színfalak mögött meghúzódó plutokraták, akik a politikusok szálait mozgatják, és az államapparátust saját kizárólagos előnyükre működtetik, miközben magasabb nemzeti érdekekre hivatkoznak. A kevesek kolosszális vagyonát megőrizték, és a tömegek nyomorát is, akik ki vannak zárva a modern kultúra gyümölcseinek élvezetéből. Lényegében megőriztek egy olyan gazdasági rendszert, amelyben az anyagi erőforrásokat és a munkát – amelyeket az alapvető szükségletek kielégítésére, az emberi létfontosságú energiák fejlesztésére kellene fordítani – ehelyett a legmagasabb árak megfizetésére képesek leghasztalanabb kívánságainak kielégítésére használják; egy olyan gazdasági rendszert, amelyben az öröklési jog révén a pénz hatalma ugyanabban az osztályban öröklődik, és olyan kiváltsággá alakul, amely semmilyen kapcsolatban nem áll a nyújtott szolgáltatások társadalmi értékével. A proletariátus lehetőségeinek tere olyan szűk, hogy a megélhetésért a munkások gyakran kénytelenek elfogadni bárki kizsákmányolását, aki munkát kínál.

A dolgozó osztályok mozdulatlanságának és leigázásának fenntartása érdekében a szakszervezeteket a szabad küzdelem szervezeteiből – amelyeket a tagság bizalmát élvező egyének irányítottak – az uralkodó osztály által kiválasztott és csak nekik felelős alkalmazottak által irányított rendőri felügyeleti szervekké alakították át. Ha ebben a gazdasági rendszerben javulások történnek, azokat kizárólag a katonai szükségletek diktálják, amelyek a kiváltságos osztályok reakciós ambícióival együtt létrehozták és megerősítették a totalitárius államokat.

3) A kritika szellemének állandó értékét érvényesítették az autoriter dogmatizmussal szemben. Mindennek, amit állítottak, igaznak és ellenőrizhetőnek kellett lennie, vagy el kellett tűnnie. Társadalmunk legnagyobb vívmányai minden területen e nyitott gondolkodásmód módszerességének köszönhetők. De ez a szellemi szabadság nem élte túl a totalitárius államok által teremtett válságokat. Új dogmák – amelyeket hitcikkelyekként kell elfogadni, vagy képmutató módon – hódítják meg a tudás minden területét.

Bár senki sem tudja, mi a faj, valamint a történelem legelemibb fogalmai is hangsúlyozzák az állítás abszurditását, az orvosoktól elvárják, hogy higgyék, bizonyítsák és meggyőzzenek arról, hogy az emberek egy kiválasztott fajhoz tartoznak, pusztán azért, mert az imperializmusnak szüksége van erre a mítoszra, hogy a tömegeket gyűlöletre és büszkeségre gerjessze. A közgazdaságtan legnyilvánvalóbb fogalmait kiátkozottnak kell tekinteni, ha az önellátó politika, a külkereskedelmi mérlegek és a merkantilizmus más régi csődjátékai a mi korunk rendkívüli felfedezéseiként mutathatók be. A világ minden részének gazdasági összefüggései miatt a modern civilizációnak megfelelő életszínvonalat fenntartani kívánó sok nép által igényelt élettér csak az egész földgömb lehet. De létrehozták a geopolitika áltudományát, amelynek célja az élettér-elmélet érvényességének bizonyítása, hogy elméleti fedezetet nyújtson az uralkodás imperialista vágyának.

A történelmet létfontosságú adataiban meghamisítják az uralkodó osztályok érdekében. A könyvtárakat és könyvesboltokat megtisztítják minden olyan műtől, amelyet nem tartanak ortodoxnak. A sötétség homálya ismét azzal fenyeget, hogy megfojtja az emberi szellemet. A szabadság és egyenlőség társadalmi etikáját aláásták. Az embereket már nem szabad polgároknak tekintik, akik az államot használhatják kollektív céljaik eléréséhez. Ehelyett az állam szolgái, amely meghatározza a céljaikat, és a hatalmat birtoklók akaratát az állam akarata mögé rejtik. Az emberek már nem jog alanyok; hierarchikusan vannak elrendezve, és kötelesek engedelmeskedni minden felettesüknek, akiknek a vezetője egy vitathatatlan, istenített Vezér. A kasztokra épülő rendszer ellenállhatatlanul újraéled a saját hamvaiból.

Ez a reakciós, totalitárius civilizáció, miután számos országban diadalmaskodott, végül a náci Németországban megtalálta azt a hatalmat, amelyről úgy gondolták, képes levonni a végső következtetéseket. Aprólékos előkészítés után, merészen és minden gátlástalansággal kihasználva mások rivalizálását, önzését, butaságát, magával sodorva más európai vazallus államokat – amelyek között elsősorban Olaszországot – és szövetségre lépve Japánnal, amely Ázsiában ugyanazokra a célokra törekszik, Németország egy hódító hadjáratba kezdett. Győzelme a totalitarizmus végső megszilárdulását jelentené a világban. Minden jellemzője a legnagyobb fokig kiéleződne, és a haladó erők évekre a puszta negatív ellenzék szerepére lennének kárhoztatva.

A német katonai osztályok hagyományos gőgje és intoleranciája képet adhat arról, milyen lett volna az uralmuk egy győztes háború után. Az uralkodáshoz a győztes németek akár öt év nagyvonalúságot is engedhettek volna más európai népeknek, formálisan tiszteletben tartva területeiket és politikai intézményeiket, miközben kielégítik azok hamis hazafiúi érzelmét, akik számára a határkerítés színe és a prominens politikusok nemzetisége fontosabb, mint a hatalmi viszonyok és az állami intézmények tényleges tartalma. Bármennyire is álcázott, a valóság mindig ugyanaz: az emberiség új felosztása spártaiakra és helótákra.

Még egy kompromisszumos megoldás is a két harcoló fél között újabb lépés lenne előre a totalitarizmus számára; mivel minden olyan ország, amely képes volt kikerülni Németország markát, kénytelen lenne átvenni ugyanazokat a politikai szerveződési formákat, hogy megfelelően felkészüljön az elkövetkező háborúra.

De ha Hitler Németországa sikerrel döntötte is meg egyenként a kisebb államokat, ez a cselekedet arra kényszerítette az egyre erősebb hatalmakat, hogy bekapcsolódjanak a harcba. Nagy-Britannia bátor harciszelleme – még abban a legkritikusabb pillanatban is, amikor egyedül szembesült az ellenséggel – oda vezetett, hogy a németek az orosz hadsereg bátor ellenállásába ütköztek, és időt adott Amerikának ahhoz, hogy mozgósítsa végtelen termelési erőforrásait. És ez a német imperializmus elleni küzdelem szorosan összefügg a kínai nép japán imperializmus elleni harcával.

A totalitárius hatalmakkal szemben már nagy embertömegek és hatalmas vagyonegyüttesek sorakoznak fel, amelyek ereje már elérte a csúcspontját, és csak fokozatosan emésztheti fel magát. Az ellenző erők ezzel szemben már túljutottak a legrosszabb pillanaton, és most felfelé ívelnek.

A szövetségesek háborúja napról napra erőteljesebben ébreszti fel a felszabadulás vágyát még azokban az országokban is, amelyek alávetették magukat az erőszaknak, és elvesztették útjukat a kapott csapás miatt. És ez a vágy még a tengelyhatalmak népességében is felébresztette ezt a vágyat, akik rájönnek, hogy kétségbeejtő helyzetbe sodorták őket, pusztán hogy uralkodóik hatalomvágyát kielégítsék.

Az a lassú folyamat, amelynek során az emberek végtelen tömegei passzívan hagyták, hogy az új rendszer formálja őket, alkalmazkodtak hozzá, sőt hozzájárultak megszilárdulásához, megállt. És megkezdődött az ellentétes folyamat. Ebben a hatalmas, lassan erőre kapó hullámban benne van minden haladó erő: a munkásosztályok legfelvilágosultabb csoportjai, akik nem hagyták, hogy sem a terror, sem a hízelgés eltántorítsa őket a jobb életminőség elérésére irányuló törekvésüktől; az értelmiségi osztályok legtudatosabb elemei, akiket megbántott az emberi intelligencia kényszerű lealacsonyítása; üzletemberek és befektetők, akik képesek új kezdeményezésekbe fogni, és meg akarnak szabadulni a bürokrácia és a nemzeti autarkia béklyóitól, amelyek minden mozgásukat akadályozzák; és mindazok, akik veleszületett méltóságérzetüknél fogva nem törnek meg a szolgaság megaláztatásától.

Civilizációnk üdvössége ma ezekre az erőkre van bízva.

II. HÁBORÚ UTÁNI FELADATOK – EURÓPAI EGYSÉG

Németország veresége nem vezetne automatikusan Európa újjáalakulásához a civilizációnk ideálja szerint.

Az általános válságok rövid, intenzív időszakában (amikor az államok megtörve hevernek, amikor a néptömegek szorongva várnak egy új üzenetet, és addig is, mint olvadt anyag, égnek, készen arra, hogy új formákba öntsék őket, és fogadják a komoly internacionalisták irányítását) a régi nemzeti rendszerek leginkább kiváltságos osztályai – alattomosan vagy erőszakosan – megpróbálják mérsékelni az érzelmeket, az internacionalista szenvedélyeket, és feltűnően megkezdik a régi állami intézmények újjáépítését. Az angol vezetők pedig – talán az amerikaiakkal egyetértésben – megpróbálhatják ebbe az irányba terelni a dolgokat, hogy helyreállítsák az erőegyensúly politikáját, birodalmaik látszólagos és azonnali érdekében.

A konzervatív erők, nevezetesen: a nemzeti államok alapintézményeinek igazgatói; a fegyveres erők legfelsőbb tisztjei, egészen a monarchiákig, ahol lehetséges; a monopolista kapitalizmus csoportjai, amelyek a profitjukat az államok sorsához kötötték; a nagybirtokosok és az egyházi hierarchia, akik parazita jövedelmüket csak egy stabil, konzervatív társadalomban remélhetik; és őket követve a tőlük függő, vagy egyszerűen csak a hagyományos hatalmuk által félrevezetett emberek végtelen sora. Mindezek a reakciós erők már érzik a szerkezet recsegését, és megpróbálják menteni a bőrüket. Egy összeomlás hirtelen megfosztaná őket mindattól a garanciától, amelyben eddig részesültek, és kiszolgáltatná őket a haladó erők támadásának.

A forradalmi helyzet: régi és új irányzatok

A totalitárius rendszerek bukása egész populációk számára a „szabadság” eljövetelének érzelmi jelentésével fog bírni; minden korlátozás eltűnik, és automatikusan a szólás- és gyülekezési szabadság fog diadalmaskodni. Ez a demokratikus irányzatok diadala lesz. Ezeknek az irányzatoknak számtalan árnyalata van, a nagyon konzervatív liberalizmustól a szocializmusig és az anarchiáig. Hisznek az események és intézmények „spontán nemzésében”, valamint az alsóbb osztályok impulzusainak abszolút jóságában. Nem akarják erőltetni a „történelem”, a „nép” vagy a „proletariátus” – vagy bármilyen más néven nevezik is istenüket – kezét. A diktatúrák végét remélik, azt képzelve, hogy ez a nép elidegeníthetetlen önrendelkezési jogának helyreállítása. Legnagyobb álmuk egy alkotmányozó nemzetgyűlés, amelyet a legszélesebb választójoggal és a választók jogainak legaprólékosabb tiszteletben tartásával választanak meg, akiknek dönteniük kell az általuk kívánt alkotmányról. Ha a nép éretlen, az alkotmány nem lesz jó; de azt csak a meggyőzés állandó erőfeszítéseivel lehet korrigálni.

A demokratikus frakciók elvileg nem tagadják az erőszakot, de csak akkor akarják alkalmazni, ha a többség meggyőződött arról, hogy az nélkülözhetetlen – azaz amikor az alig több, mint egy majdnem felesleges „pont” az i-n. Hasznos vezetők tehát csak a hétköznapi adminisztráció időszakaiban vannak, amikor a lakosság majdnem egésze (általában) meg van győződve azoknak az alapvető intézményeknek az érvényességéről, amelyeket csak viszonylag másodlagos szempontból kell módosítani. Forradalmi időkben, amikor az intézményeket nem egyszerűen adminisztrálni, hanem létrehozni kell, a demokratikus eljárások hangosan megbuknak. A demokratikus frakciók szánalmas tehetetlensége az orosz, német, spanyol forradalmakban a három legutóbbi példa. Ezekben a helyzetekben, miután a régi államapparátus – törvényeivel és adminisztrációjával együtt – összeomlott, azonnal közgyűlések és népi delegációk virágoznak, amelyekben minden haladó szocialista erő összegyűlik és izgat, vagy úgy tesznek, mintha tiszteletben tartanák a korábbi törvényességet, vagy megvetik azt. A lakosságnak vannak alapvető szükségletei, amelyeket ki kell elégíteni, de nem tudja pontosan, mit akar, vagy hogyan cselekedjen. Ezer harang cseng a fülében. Milliónyi elméjével nem tud tájékozódni, és számos irányzatba, áramlatba és frakcióba bomlik, amelyek egymással küzdenek.

Abban a pillanatban, amikor a legnagyobb határozottságra és bátorságra van szükség, a demokraták elvesztik a tájékozódásukat, mivel nem a spontán népi támogatásra támaszkodhatnak, hanem a szenvedélyek komor zűrzavarára. Úgy gondolják, hogy kötelességük konszenzust teremteni, és buzdító prédikátorként lépnek fel, ahol olyan vezetőkre lenne szükség, akik tudják, mit akarnak, és hová tartanak. Elszalasztják az új rendszer megszilárdítására kedvező lehetőségeket, és még megpróbálnak bizonyos testületeket, amelyeknek hosszabb előkészületre van szükségük, és egyébként is alkalmasabbak lennének viszonylagos nyugalomban, azonnal munkára fogni. Fegyvert adnak ellenfeleiknek, amelyeket azok aztán ellenük fordítanak. Számtalan irányzatukban nemcsak a megújulás akaratát képviselik, hanem minden elmében megtalálható zavaros szeszélyeket és vágyakat is, amelyektől megbénítva, valójában előkészítik a talajt a reakció növekedéséhez. A demokratikus politikai módszerek tehertételt jelentenek a forradalmi válságok idején.

Ahogy a demokraták kimerítik kezdeti népszerűségüket, mint a szabadság bajnokai, végtelen polémiáikkal, és bármilyen komoly politikai és társadalmi forradalom hiányában a totalitarizmus előtti politikai intézmények elkerülhetetlenül újjáalakulnak, és a küzdelem ismét a régi osztályellentétek mentén bontakozik ki.

Az az elv, miszerint az osztályharc az a feltétel, amelyre minden politikai probléma visszavezethető, különösen a gyári munkások körében vált alapvető vonallá, és addig adott konzisztenciát politikájuknak, amíg az alapvető intézményeket nem kérdőjelezték meg. De a proletariátus elszigetelésének eszközévé válik, amikor a teljes társadalmi szervezet átalakításának szükségessége merül fel. A munkások, akiket az osztályrendszerben neveltek, nem látnak túl saját osztályuk, vagy akár kategóriájuk követelésein, anélkül, hogy aggódnának azért, hogy ezeket hogyan kellene összekapcsolni más társadalmi rétegek érdekeivel. Vagy a proletariátus egyoldalú diktatúrájára vágynak, hogy elérjék az összes anyagi termelőeszköz utópisztikus kollektivizálását, amelyet évszázados propaganda a minden baj gyógyírjaként jelölt meg. Ez a politika nem vonz más rétegeket, csak a munkásokat, akik így megfosztják a többi haladó erőt a támogatásuktól, vagy a reakció ügyesen megszervezett csapásaira hagyja őket, hogy szétzúzzák a munkásmozgalmat.

A különböző proletár irányzatok között, az osztálypolitika és a kollektivista eszme követői között a kommunisták korán felismerték a megfelelő követői bázis megszerzésének nehézségét a győzelem biztosításához. Ezért – eltérően a többi néppárttól – mereven fegyelmezett mozgalommá szervezték magukat. Kihasználták az orosz mítoszt a munkások megszervezésére, de nem fogadják el a szavukat törvényként, és a munkásokat a legkülönfélébb manőverekben használják fel.

Ez a hozzáállás teszi a kommunistákat a forradalmi válságok idején hatékonyabbá, mint a demokraták. De az, hogy a munkásokat – azt prédikálva nekik, hogy az ő „igazi” forradalmuk még csak ezután jön – amennyire csak lehet, elkülönítik a többi forradalmi erőtől, szektás elemmé változtatja őket, ami a döntő pillanatokban gyengíti a haladó erők összességét. Ezenkívül az orosz államtól való abszolút függőségük – amely ismételten felhasználta őket saját nemzeti politikájának követésében – megakadályozza ezt a pártot abban, hogy folyamatos politikai tevékenységet folytasson. Mindig el kell bújniuk egy Károly, egy Blum, egy Negrin mögé, majd a használt demokratikus bábokkal együtt a tönkremenetel felé haladni. A hatalmat nem csupán ravaszsággal lehet megszerezni és megtartani, hanem azzal a képességgel, hogy szerves és élő módon válaszoljunk a modern társadalom szükségleteire.

Ha a küzdelem a hagyományos nemzeti határokon belül marad, nagyon nehéz lesz elkerülni a régi bizonytalanságokat. A nemzeti államok ugyanis olyan mélyen eltervezték saját gazdaságaikat, hogy a fő kérdés hamarosan az lenne, hogy melyik gazdasági csoportnak – azaz melyik osztálynak – kellene kezelnie a terv ellenőrzését. A haladó front hamarosan széttöredezne a gazdasági osztályok és kategóriák közötti civódásban. A legvalószínűbb eredmény az, hogy a reakciósok járnának a legjobban.

Egy valódi forradalmi mozgalomnak azok közül kell kiemelkednie, akik képesek voltak kritizálni a régi politikai állításokat; tudnia kell együttműködnie a demokratikus és kommunista erőkkel, valamint mindazokkal, akik a totalitarizmus felszámolásáért dolgoznak, anélkül, hogy csapdába esne bármelyikük politikai gyakorlatában.

A reakciós erők képzett emberekkel és tisztekkel rendelkeznek, akiket a parancsnokságra képeztek ki, és kegyetlenül harcolni fognak felsőbbrendűségük megőrzéséért. Amikor a körülmények nagyon nehezek, álnokul a szabadság, a béke, az általános jólét, a szegényebb osztályok szeretőiként mutatkoznak majd.

A múltban már láttuk, hogyan használták fel a népi mozgalmakat, és hogyan bénították meg, térítették el és alakították át őket éppen az ellenkezőjükké. Kétségtelenül ők lesznek a legveszélyesebb erők, akikkel szembe kell nézni.

A pont, amelyet ki akarnak használni, a nemzeti állam helyreállítása. Így megragadhatják a legelterjedtebb népi érzelmet, amelyet a legutóbbi események a legmélyebben megsértettek, és amely a reakciós célokra legkönnyebben kihasználható: a hazafias érzelmet. Ily módon remélhetik azt is, hogy könnyebben összezavarják ellenfeleik gondolatait, mivel a néptömegek számára az eddig megszerzett politikai tapasztalat a nemzeti kereteken belülre korlátozódott, ezért viszonylag könnyű őket és rövidlátóbb vezetőiket a „ledöntött” államok újjáépítése felé irányítani.

Ha ez a cél megvalósulna, a reakció győzött volna. Látszólag ezek az államok akár széles körben demokratikusak és szocialisták is lehetnének; ez csak idő kérdése lenne, mielőtt a hatalom visszakerül a reakciósok kezébe. A nemzeti féltékenységek ismét fellángolnának, és minden állam ismét csak fegyveres erejében lelné kielégülését. Többé-kevésbé rövid időn belül legfontosabb kötelességük a populációk hadsereggé alakítása lenne. A tábornokok ismét parancsolnának, a monopóliumtulajdonosok ismét profitot húznának az autarkiákból, a bürokrácia tovább dagadna, a papok engedelmesen tartanák a tömegeket. Minden kezdeti hódítás a semmibe foszlana a háborúra való újbóli felkészülés szükségességéhez képest.

Az elsődlegesen megoldandó kérdés – amely nélkül a haladás pusztán látszat – Európa nemzeti, szuverén államokra való felosztásának végleges eltörlése. A kontinens államainak többsége a német hadigépezet alatt összeomlott, ami már most a közös sorsra terelte az európai populációk sorsát: vagy mindannyian együtt behódolnak Hitler uralmának, vagy bukása után mindannyian együtt forradalmi válságba kerülnek, és nem találják magukat makacsul elkülönülve szilárd állami struktúrákban. Az általános szellemiség ma már sokkal inkább hajlik Európa szövetségi átszervezése felé, mint a múltban. Az elmúlt évtizedek kemény tapasztalatai még azok szemét is felnyitották, akik nem akartak látni, és számos, az eszményképünknek kedvező körülményt érlelt meg.

Minden épeszű ember elismeri, hogy lehetetlen fenntartani az erőegyensúlyt az európai államok között egy egyenlő feltételekkel rendelkező, militarista Németországgal, és Németországot sem lehet darabjaira törni, vagy egyszer s mindenkorra leigázni. Láttuk a bizonyítékát annak, hogy Európában egyetlen ország sem maradhat kívül, amíg a többiek harcolnak: a semlegességi nyilatkozatok és a megnemtámadási egyezmények semmivé lettek. Bebizonyosodott az olyan szervezetek haszontalansága, sőt károssága, mint a Népszövetség: ezek úgy tettek, mintha garantálnák a nemzetközi jogot anélkül, hogy rendelkeztek volna a döntéseik kikényszerítésére képes katonai erővel, tiszteletben tartva a tagállamok abszolút szuverenitását. A be nem avatkozás elve abszurdnak bizonyult. Eszerint minden populációt szabadon kell hagyni, hogy megválassza a számára legjobbnak tűnő despotikus kormányt – mintha az egyes államok alkotmánya nem lenne létfontosságú érdek minden más európai nemzet számára. A kontinens nemzetközi életét megmérgező számos probléma megoldhatatlannak bizonyult: határok kijelölése vegyes lakosságú területeken, idegen kisebbségek védelme, tengeri kijárás a szárazföldi országok számára, a balkáni kérdés, az ír probléma, és így tovább. Mindezek a kérdések könnyű megoldást találnának az Európai Föderációban, ahogyan a kisebb államok – amelyek egy tágabb nemzeti egység részévé váltak – által elszenvedett megfelelő problémák is elvesztették élességüket, amint a különböző tartományok közötti kapcsolatok problémáivá alakultak át.

Másrészt a biztonságérzet vége – amelyet egy megtámadhatatlan Nagy-Britannia ihletett, aki „pazar elszigeteltséget” tanácsolt a briteknek; a francia hadsereg felbomlása és a Köztársaság széthullása a német erőkkel való első komoly összecsapáskor (ami – reméljük – mérsékelte az abszolút gall felsőbbrendűség soviniszta hozzáállását); és különösen a teljes leigázás kockázata – mind olyan körülmények, amelyek kedveznek egy szövetségi rendszer létrejöttének, amely véget vet a jelenlegi anarchiának. És az a tény, hogy Anglia elfogadta India függetlenségének elvét; és hogy Franciaország – elismerve vereségét – potenciálisan elveszítette egész birodalmát, megkönnyíti a gyarmati birtokok európai rendezéséhez szükséges egyezségi alap megtalálását.

Ehhez hozzá kell adni a legfontosabb dinasztiák eltűnését, és a fennmaradók alapjainak törékenységét. Figyelembe kell venni, hogy ezek a dinasztiák – amelyek a különböző országokat saját hagyományos juttatásuknak tekintették – a mögöttük álló hatalmas érdekekkel együtt komoly akadályt jelentettek az Európai Egyesült Államok racionális szerveződésének, amely csak a föderációs országok republikánus alkotmányán alapulhat. És ha egyszer túllépünk az Óvilág horizontján, és az emberiséget alkotó összes nép csatlakozik egy közös tervhez, akkor el kell ismerni, hogy az Európai Föderáció az egyetlen elképzelhető garancia arra, hogy az amerikai és ázsiai népekkel való kapcsolatok békés együttműködés alapján létezhessenek, várva egy távolabbi jövőt, amikor az egész földgömb politikai egysége lehetővé válik.

A haladó és reakciós pártok közötti választóvonal már nem a nagyobb vagy kisebb fokú demokrácia, vagy a létrehozandó több vagy kevesebb szocializmus formális vonala mentén halad; a megosztottság inkább egy nagyon új és lényeges vonal mentén esik, amely a párt tagjait két csoportra osztja. Az első azokból áll, akik a küzdelem lényeges célját és fő feladatát a régiben, azaz a nemzeti politikai hatalom megszerzésében látják – és akik – bár akaratlanul – a reakciós erők malmára hajtják a vizet, hagyják, hogy a népi szenvedélyek izzó lávája a régi formákban dermedjen meg, és így lehetővé teszik a régi abszurditások újbóli felbukkanását. A második azokból áll, akik egy szilárd nemzetközi állam létrehozását látják fő céljuknak; a népi erőket e cél felé fogják irányítani, és a nemzeti hatalom megszerzése után azt mindenekelőtt a nemzetközi egység elérésének eszközeként fogják használni.

Propaganda és cselekvés révén, minden lehetséges módon törekedve a különböző országokban kétségkívül formálódó egyes mozgalmak közötti megállapodások és kapcsolatok létrehozására, most kell megépíteni a mozgalom alapjait, amely tudja majd mozgósítani minden erőt az új organizmus megszületéséhez, amely a legnagyobb és legújabb alkotás lesz, ami Európában évszázadok óta történt; egy szilárd szövetségi állam létrehozásához, amelynek rendelkezésére európai fegyveres szolgálat áll majd a nemzeti hadseregek helyett; amely végérvényesen megtöri a gazdasági autarkiákat, a totalitárius rendszerek gerincét; amely elegendő eszközzel rendelkezik majd ahhoz, hogy a közös rend fenntartására vonatkozó döntéseit az egyes szövetségi államokban végrehajtják, miközben minden állam megtartja az autonómiáját, amelyre szüksége van a politikai élet plasztikus artikulációjához és fejlődéséhez a különböző népek sajátos jellemzőinek megfelelően.

Ha Európa legfontosabb országaiban elegendő számú ember megérti ezt, akkor a győzelem hamarosan kéznél lesz, mivel mind a helyzet, mind a szellemiség kedvező lesz a tervükhöz. Olyan pártokkal és frakciókkal fognak szembenézni, amelyeket az elmúlt húsz év katasztrofális tapasztalatai már hiteltelenné tettek. Ez lesz az új cselekvés pillanata, és ez lesz az új emberek pillanata is: a SZABAD ÉS EGYESÜLT EURÓPA PILLANATA.

III. HÁBORÚ UTÁNI FELADATOK – A TÁRSADALOM REFORMJA

A szabad és egyesült Európa szükséges előfeltétele a modern civilizáció megerősítésének, amelyet a totalitárius korszak ideiglenesen megállított. E korszak végével azonnal teljes erővel újraéled a társadalmi egyenlőtlenségek és kiváltságok elleni küzdelem történelmi folyamata. Minden régi konzervatív struktúra, amely akadályozta ezt a folyamatot, vagy összeomlik, vagy összeomlóban lesz. Ezt a válságot határozottan és bátran ki kell használni.

Annak érdekében, hogy szükségleteinkre válaszoljunk, az európai forradalomnak szocialistának kell lennie, azaz céljának a munkásosztályok emancipációját és számukra humánusabb életkörülmények megvalósítását kell kitűznie. A megteendő lépésekhez választandó irány azonban nem függhet kizárólag a pusztán doktriner elvtől, amely kimondja, hogy az anyagi termelőeszközök magántulajdonát általános szabályként el kell törölni, és csak ideiglenesen eltűrni, amikor nincs más választás. A gazdaság általános állami ellenőrzése volt az első, utópisztikus forma, amelyben a munkásosztályok elképzelték felszabadulásukat a kapitalizmus igája alól. Amint azonban megvalósul, nem hozza a remélt eredményeket; éppen ellenkezőleg, egy olyan rendszer jön létre, amelyben a teljes populáció a gazdaságot irányító bürokraták szűk osztályának van alávetve.

A szocializmus valóban alapvető elve – amelynek az általános kollektivizálás nem volt más, mint egy elhamarkodott és téves következtetés – az az elv, amely kimondja, hogy a gazdasági erők nem uralhatják az embert, hanem – mint a természet erőit – az embernek kell alávetnie, általa a legracionálisabb módon irányítani és ellenőrizni, hogy a lakosság legszélesebb rétegei ne váljanak áldozataikká.

Az egyéni érdekekből fakadó óriási haladó erőket nem szabad a rutin szürke egyhangúságával eloltani. Ellenkező esetben ugyanaz a megoldhatatlan probléma merül fel: hogyan ösztönözzük a kezdeményező szellemet a fizetési szintek és más hasonló rendelkezések segítségével. A haladás erőit fel kell magasztalni és ki kell terjeszteni, és egyre tágabb tereket kell találniuk a fejlődésre és felhasználásra; ugyanakkor meg kell erősíteni és tökéletesíteni azokat a korlátokat, amelyek ezeket az erőket a teljes társadalom számára legnagyobb előnyt jelentő célok felé terelik.

A magántulajdont el kell törölni, korlátozni, kiigazítani, kiterjeszteni: a különböző helyzeteknek és nem az elvnek megfelelően. Ez az irányelv könnyen beilleszkedik egy olyan európai gazdasági élet kialakításának folyamatába, amely megszabadul a militarizmus vagy a nemzeti bürokratizmus rémálmaitól. A racionális megoldásnak még a munkásosztály tudatában is fel kell váltania az irracionálisat. Annak érdekében, hogy ezt az irányelvet részletesebben leírjuk, miközben rámutatunk, hogy a program egyes pontjainak célszerűségét és végrehajtásuk módját mindig az elengedhetetlen előfeltételhez – az európai egységhez – viszonyítva kell megítélni, a következő szempontokat szeretnénk kiemelni:

a) Azokat a vállalkozásokat, amelyek szükségszerűen monopoltevékenységet folytatnak, és ezért kizsákmányolhatják a fogyasztók tömegét, nem szabad tovább a magántulajdon kezén hagyni; például a villamosenergia-ipart, vagy azokat, amelyeknek a közjó érdekében fenn kell maradniuk, de vámvédelemre, támogatásokra, előnyös megrendelésekre stb. van szükségük (a legszembetűnőbb példa Olaszországban az acélipar); azokat a vállalkozásokat, amelyek a tőkebefektetés mérete és a foglalkoztatott munkavállalók száma, vagy az érintett szektor fontossága miatt zsarolhatják a különböző állami szerveket, rájuk kényszerítve a számukra előnyös politikákat (például bányászat, bankintézetek, fegyvergyártók). Ezen a téren kétségtelenül nagymértékű államosításra van szükség, a megszerzett jogok figyelmen kívül hagyásával.

b) A magántulajdon és az öröklési jog múltbeli jellemzői lehetővé tették a vagyon felhalmozódását a társadalom kiváltságos, kevés gazdag kezében. Egy forradalmi válságban azt egyenlősítő módon kell elosztani, hogy megszüntessük a parazita osztályokat, és a munkásoknak megadjuk a szükséges termelőeszközöket, hogy javítsák gazdasági helyzetüket és nagyobb függetlenségre tegyenek szert. Így gondolhatunk egy földreformra a földek közvetlenül a parasztok közötti elosztásával – a földtulajdonosok száma hatalmas mértékben növekedni fog – és egy ipari reformra, amely kiterjesztené a munkavállalói tulajdont a nem államosított szektorokban, szövetkezeti irányításon, alkalmazotti profitrészesedésen stb. keresztül.

c) A fiatalokat minden szükséges rendelkezéssel támogatni kell annak érdekében, hogy csökkentsük az előttük álló hosszú küzdelemben a kiindulási pozíciók közötti különbséget. Különösen az állami iskoláknak kellene hatékony lehetőséget biztosítaniuk a legjobb diákok számára – nem csak a tehetőseknek – hogy tanulmányaikat a legmagasabb szintig folytathassák; és minden tanulmányi ágban – szakiskolákban, középfokú szakiskolákban, valamint a bölcsészet- és természettudományokban – a piaci keresletnek megfelelő számú diákot kell képezniük, hogy az átlagfizetések nagyjából azonosak legyenek minden szakmai kategória számára, bár a kategórián belül lehetnek különbségek az egyéni képességektől függően.

d) A modern technológiának köszönhetően a tömeges alapvető javak termelésének szinte korlátlan lehetősége lehetővé teszi majd mindenki számára, hogy viszonylag alacsony társadalmi költségen garantáljuk az élelmet, szállást, ruházatot és azt a minimális kényelmet, amely az emberi méltóság megőrzéséhez szükséges. Az emberi szolidaritást a gazdasági csatában elbukókkal szemben tehát nem ugyanazokkal a megalázó jótékonysági formákkal kell megmutatni, amelyek éppen azokat a bajokat termelik, amelyeket hiába próbálnak orvosolni; sokkal inkább olyan intézkedéssorozatot kell alkalmazni, amely feltétel nélkül garantál mindenki számára egy tisztességes életszínvonalat, anélkül, hogy csökkentené a munkára és a megtakarításra való ösztönzést. Ebben a helyzetben senki sem lenne többé a nyomor által arra kényszerítve, hogy elfogadja a tisztességtelen munkaszerződéseket.

e) A munkásosztály szabadsága csak a leírt feltételek teljesülése után hódítható meg. Ezeket az osztályokat nem szabad a monopolista szakszervezetek gazdaságpolitikájának kegyére hagyni, amelyek egyszerűen átültetik a nagytőke ugyanazon uralkodási módszereit a munka világába. A munkásoknak ismét szabadnak kell lenniük arra, hogy megválasszák saját küldötteiket, akik a kollektív tárgyalások során meghatározzák azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandóak dolgozni, és az államnak jogi eszközöket kell adnia számukra a megegyezett feltételek betartásának garantálásához. A monopolista tendenciák minden formája hatékonyan kezelhető, ha ezek a társadalmi átalakulások megvalósulnak.

Ezek azok a változások, amelyek szükségesek ahhoz, hogy létrehozzuk a polgárok egy széles csoportját, akik érdekeltek az új rendben és hajlandóak küzdeni annak megőrzéséért, és hogy a politikai életet a szabadság szilárd bélyegével ruházzuk fel, amely egy erős társadalmi szolidaritási érzésen alapul. Ezen elvek alapján a politikai szabadságjogok valóban nem csak formális, hanem mindenki számára valóságos jelentéssel bírhatnak, mivel a polgárok tömege független lesz, és kellően tájékozott ahhoz, hogy folyamatos és hatékony ellenőrzést gyakorolhasson az uralkodó osztály felett.

Felesleges lenne hosszasan időzni az alkotmányos intézményeknél; mivel nem tudjuk előre látni azokat a körülményeket, amelyek között azokat kidolgozzák és szabályozniuk kell, nem tehetnénk mást, mint megismételni, ami már elhangzott – a képviseleti testületek szükségessége, a jogalkotás, a bíráskodás függetlensége, amely felváltja a jelenlegit, hogy pártatlanul alkalmazza a magasabb hatóságok által alkotott törvényeket, valamint a sajtó- és gyülekezési szabadság, hogy a közvélemény tájékozódhasson, és minden polgár hatékonyan részt vehessen az állam életében. Csak két kérdés igényel további és mélyebb meghatározást, mivel országunk számára ebben a pillanatban különösen fontosak: az egyház és állam viszonya; a politikai képviselet minősége.

a) A Vatikánnak a fasizmussal Olaszországban kötött szövetségét lezáró egyezményt feltétlenül fel kell számolni annak érdekében, hogy érvényre juttassuk az állam tisztán világi jellegét, és meghatározzuk az állam egyértelmű felsőbbrendűségét a polgári ügyekben. Minden vallási hitet egyenlően tiszteletben kell tartani, de az államnak többé nem kell egyensúlyt teremtenie a vallások között.

b) A fasizmus a korporativizmusával felépített kártyavár összeomlik a totalitárius állam más aspektusaival együtt. Vannak, akik úgy vélik, hogy ebből a roncsból anyag menthető az új alkotmányos rend számára. Mi nem értünk ezzel egyet. A totalitárius államokban a korporatív kamarák a munkások feletti rendőri ellenőrzés koronázó csalásai. Még ha a korporatív kamarák a termelők különböző kategóriái akaratának őszinte kifejezői lennének is, a különböző szakmai kategóriák képviseleti testületei soha nem lennének alkalmasak az általános politikai kérdések kezelésére. A specifikusabb gazdasági kérdésekben ezek a hatalom és kiváltságok felhalmozásának szerveivé válnának az erősebb szakszervezeti képviselettel rendelkező kategóriák között. A szakszervezeteknek széleskörű együttműködési funkcióik lesznek azokkal az állami szervekkel, amelyeket a kategóriákat közvetlenül érintő problémák megoldására jelölnek ki, de teljesen kizárt, hogy bármilyen törvényhozó hatalmat kapjanak, mivel ez a gazdasági életben egyfajta feudális anarchiát hozna létre, ami megújult politikai despotizmushoz vezetne. Sokan azok közül, akik naivan vonzódtak a korporativizmus mítoszához, vonzódhatnak a struktúrák megújításának feladatához. De fel kell ismerniük az általuk homályosan kívánt megoldás abszurditását. A korporativizmus csak a totalitárius államok által adott formában fejeződhet ki konkrétan: azaz a munkások összefogására a vezetők alatt, akik az uralkodó osztály érdekében ellenőrizhetik minden mozdulatukat.

A forradalmi párt nem szervezhető amatőr módon egy meghatározott pillanatban. Központi politikai filozófiáját, vezetőit és irányítóit, az elsődleges akciókat, amelyeken keresztülmegy, már most ki kell alakítania. Nem képviselhet egy heterogén tendenciahalmazt, amelyet csupán negatívan és ideiglenesen egyesítenek – azaz az antifasiszta múltjuk és a totalitárius rendszer bukásának aktív várakozása egyesíti őket – és amely készen áll arra, hogy a cél elérése után szétváljon. A forradalmi párt tudja, hogy csak ezen a ponton kezdődik majd az igazi munkája. Ezért olyan emberekből kell állnia, akik egyetértenek a jövő alapvető problémáiban.

Módszeres propagandájának mindenhova el kell jutnia, ahol a jelenlegi rendszer által elnyomott emberek vannak; kiindulópontként azt a problémát kell használnia, amely az egyének és osztályok legnagyobb szenvedésének forrása, és meg kell mutatnia, hogy az hogyan kapcsolódik más problémákhoz, és mi lehet a valódi megoldás. De a rokonszenvezőknek ebből a fokozatosan bővülő köréből csak azokat kell a mozgalomba toborozni, akik azonosultak az európai forradalommal, és életük fő céljaként elfogadták azt. Napról napra, fegyelmezetten kell folytatni a munkát; folyamatos és hatékony biztonságát titokban kell biztosítani, még a legveszélyesebb illegális helyzetekben is. Így jön létre a munkások szilárdabb hálózata, amely konzisztenciát ad a rokonszenvezők törékenyebb szférájának.

Miközben nem hagy figyelmen kívül egyetlen alkalmat, egyetlen szektort sem, ahol terjeszthetné ügyét, mindenekelőtt azokra a terepekre kell fordulnia, amelyek a legfontosabbak az eszmék terjesztése és a hajlíthatatlan, elszánt emberek toborzása szempontjából; elsősorban a két olyan társadalmi csoport felé, amely a legérzékenyebb a jelenlegi helyzetre és döntő jelentőségű a holnap körülményei szempontjából, nevezetesen a munkásosztály és az értelmiség. Az előbbi az, amelyik a legkevésbé engedelmeskedett a totalitárius vesszőnek, és amelyik a legkönnyebben újjászervezi soraikat. Az értelmiségiek, különösen a fiatalabbak, azok, akik a leginkább érzik lelkileg megfojtva magukat, és akiket a jelenlegi despotizmus a leginkább taszít. Más osztályok fokozatosan bekapcsolódnak a mozgalomba.

Bármely mozgalom, amely elmulasztja kötelességét ezen erők összefogására, a meddőségre van ítélve. Egy csak értelmiségiekből álló mozgalomnak nem lesz meg a szükséges ereje ahhoz, hogy legyőzze a reakciós ellenállást, bizalmatlan lesz a munkásosztályban, és a munkásosztály is bizalmatlan lesz benne; és bár demokratikus érzelmek fűtik, hajlamos lesz elveszíteni a talajt a nehézségekkel szemben, és minden más osztályt a munkások ellen mozgósítanak, aminek az eredménye a fasizmus újjáéledésének veszélye lesz. Ha viszont a mozgalmat csak a proletariátus támogatja, akkor megfosztatik a gondolkodás világosságától, amelyet csak az értelmiségi adhat, és amelyre szükség van az új utak és új kötelességek meghatározásához; a régi osztályosság foglya marad, mindenkit potenciális ellenségnek tekint, és a doktriner kommunista megoldás felé csúszik.

A forradalmi válság idején ennek a mozgalomnak a feladata megszervezni és irányítani a haladó erőket, felhasználva minden olyan népi szervet, amely spontán nő, forró olvasztótégelyekben, amelyekben a forradalmi tömegek megolvadnak – nem népszavazatok kidolgozására, hanem arra várva, hogy vezessék őket. A látásmódot és a biztonságot, hogy mit kell tenni, nem a még ki nem alakult népakarattól való korábbi megszentelésből meríti, hanem annak tudatából, hogy képviseli a modern társadalom legmélyebb szükségleteit. Ily módon kiadja az új rend kezdeti szabályozását, az első társadalmi fegyelmet, amely a formálatlan tömegek felé irányul. A forradalmi pártnak ez a diktatúrája fogja létrehozni az új államot, és e körül az állam körül fog növekedni az új, valódi demokrácia.

Nincs ok attól tartani, hogy egy hasonló forradalmi rezsim megújult despotizmussá fejlődne. Ez akkor alakulhat ki, ha egy szolgalelkű társadalom alakult ki. De ha a forradalmi párt az első cselekedetétől kezdve határozottan folytatja az egyéni szabadsághoz szükséges feltételek megteremtését – azokat a feltételeket, amelyek között minden polgár valóban részt vehet az állam életében – akkor az új rend egyre nagyobb megértése felé fog fejlődni, még akkor is, ha lehetséges másodlagos politikai válságokon megy keresztül, és a teljes populáció általi elfogadása felé. Növekedni fog tehát a politikai intézmények működésének és szabadságának egyre növekvő lehetősége felé.

Elérkezett a pillanat, hogy meg tudjunk szabadulni a régi, nehéz terhektől, hogy készen álljunk az új változásokra, amelyek jönnek, és amelyek annyira különböznek majd attól, amit vártunk; félre kell tennünk a tehetetleneket a régiek közül, és új energiákat kell teremtenünk a fiatalok körében. Ma azok, akik felismerték a jelenlegi európai civilizáció válságának okait, keresik egymást, és megpróbálják megtervezni a jövőt. Valójában begyűjtik mindazon mozgalmak örökségét, amelyek az emberiség felemeléséért és megvilágosításáért dolgoztak, és amelyek azért buktak el, mert nem voltak képesek megérteni az elérendő célt vagy az elérésének módját.

A követendő út se nem könnyű, se nem biztonságos. De követni kell, és követni is fogják.