A rasszizmus több, mint a fehér felsőbbrendűség
A „fehér felsőbbrendűség” kifejezés helyesnek tűnhet, de azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered
Jason Arday professzor halálba üldözése felszínre hozta a rasszizmus mélységét Britanniában.
Ez túlmutat az utcai erőszakon, és magában foglalja az újságok által egy fekete akadémikus ellen folytatott tartós diszkriminációs kampányt is.
Ezt nem meglepő módon a „fehér felsőbbrendűség” példájaként írták le.
Az európai civilizáció nevében elkövetett borzalmakat nézve a „fehér felsőbbrendűség” megfelelő kifejezésnek tűnhet.
De korlátozott abban, hogy megmagyarázza vagy segítsen szembenézni a rasszizmussal. Azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered, és sajátosan európai jelenség.
A rasszizmus, ahogyan mi ismerjük, először a rabszolgaság igazolásaként fejlődött ki. De ez nem volt egységesen elfogadott.
A „fehér felsőbbrendűség” fogalmának addig nem volt értelme. Még 1683-ban is az európai államokat egy oszmán-török hadsereg fenyegette, amely ostrom alá vette Bécset, a Német-római Birodalom akkori fővárosát.
A „fehér” emberek fogalma még nem létezett. Amerika első gyarmatosítói „európaiakként” vagy „keresztényekként” határozták meg magukat.
A rabszolgakereskedelem tapasztalata vezetett a „fehér” és „fekete” fogalmának kialakulásához. A kereskedelem azért indult, mert kényelmes volt fekete embereket rabszolgává tenni, nem azért, mert természetüknél fogva alsóbbrendűnek tekintették őket.
Gyakran volt egység a fekete és fehér szegények között. Egy sor konfliktus volt az, ami arra ösztönözte az ültetvényeseket, hogy éles különbséget tegyenek fehér és fekete között.
Például Nathaniel Bacon 1676-os lázadása a brit amerikai Virginia gyarmaton „szabadságot hirdetett minden szolgának és négertől származónak”.
A lázadás leverését követő évtizedekben törvények sorozatát hozták, amelyek megfosztották jogaitól a szabad fekete és kevert származású embereket, és a rabszolgaságot kizárólag feketékre alkalmazták és örökletes jellegűvé tették.
Még 1768-ban, a rabszolgakereskedelem brit uralmának csúcsán egy londoni bíró panaszkodott, hogy amint a rabszolgák megérkeztek Britanniába, „egy szintre helyezik magukat a többi szolgával, megrészegülnek a szabadságtól”.
Legrosszabbnak azt nevezte, hogy ha Londonba szöknek, a londoni fehér „csőcselék” melléjük áll, ami a rabszolgavadászok számára „nemcsak nehézzé, de veszélyessé is” teszi az újbóli elfogásukat.
A kapitalizmus megjelenése brutális volt, beleértve Amerika népirtó meghódítását és milliók rabszolgasorba taszítását Afrikában. Őket sújtotta a legnagyobb csapás.
De Nagy-Britannia írországi gyarmati megszállása, a parasztok földjeikről való elűzése és a korai gyárak gyilkos körülményei nem nyújtottak vigaszt a fehér szegényeknek.
És minden fehér ember nem volt egyenlő.
Például az 1920-as években az USA bevándorlási korlátozásokat vezetett be, hogy megállítsa a kínaiak, de egyúttal az „alpesi, mediterrán és szemita” népek beáramlását is. Ezeket a nordikus és angolszász fajoknál alsóbbrendű fehérekként tekintették.
Kenneth Roberts, egy utálatos bevándorlásellenes újságíró 1922-ben azt írta, hogy a bevándorlást meg kell állítani, hogy elkerüljük „egy hibrid fajta kialakulását, amely olyan értéktelen és haszontalan, mint Közép-Amerika és Délkelet-Európa semmirekellő korcsai”.
Az efféle nyílt rasszizmust nehezebbé vált igazolni a második világháború náci borzalmai után. De a rasszizmus elleni küzdelem folytatódik, sőt egyre intenzívebbé válik.
Ha a problémát minden fehér embernek a többiekkel szembeni ellentéteként látjuk, akkor a megoldást a fekete arcok magas pozíciókba kerülésében kereshetjük.
Nagy-Britanniában etnikai kisebbségekből származó vezetők siralmas sora emelkedett a csúcsra. Olyanok, mint Suella Braverman, Rishi Sunak, Priti Patel és Shabana Mahmood aktívan ösztönözték az elnyomást.
A közelmúltbeli küzdelmek akkor voltak a legsikeresebbek, amikor a munkásosztálybeli embereket összehozták.
A Black Lives Matter mozgalom akkor volt a legerősebb mind az USA-ban, mind Ngay-Britanniában, amikor kibővült a rasszizmus okainak vizsgálatával, és a tömegtüntetéseken fehérek és feketék egyaránt részt vettek.
A Palesztina-mozgalom megmutatta, hogy amikor az emberek önállóságra és önbizalomra tesznek szert, a nyugati országokban korábban elszigeteltnek érző kisebbségek vezető szerepet vállalhatnak.
A világban több forradalmi felkelésre is számíthatunk, legyen az Egyiptomban, Indiában, Kenyában vagy Bolíviában.
De ezeknek az országoknak mind megvannak a maguk uralkodó osztályai. A hétköznapi emberek nem számíthatnak egyetlen gazdag rétegre sem.
forrás: Socialist Worker
