osztályharc

Hogyan harcolhatnak a dolgozók a klímakatasztrófa ellen?

Az uralkodó osztálynak nincsenek megoldásai a környezeti problémákra, a dolgozóknak kell megszerveződniük – írja Rebecca Givan

Anglia és Wales nagy területein aszályos körülmények uralkodnak. Az idei hőhullámok halálos áldozatainak száma pedig már csak Nagy-Britanniában is elérte a közel 3000-et.

A klímaválságot lehetetlen figyelmen kívül hagyni.

A tegnapi klímatagadók mára klímapesszimistákká váltak, akik szerint semmit sem lehet tenni az éghajlati összeomlás ellen, csupán próbálhatjuk mérsékelni a hatásait.

A klímaigazságosság-mozgalom joggal érvelt amellett, hogy a klímaválság frontvonalában a munkásosztálybeliek és a szegények állnak majd.

De az uralkodó osztály sem menekülhet teljesen a hatásai elől.

Nekik megvannak a medencéik, légkondicionálóik, terük és magánszférájuk. De a dél-franciaországi és görögországi luxusnyaralóik is égnek.

És nincsenek megoldásaik.

A klímakatasztrófa nem oldható meg a kapitalista rendszer keretein belül – a verseny logikája ezt nem engedi meg.

Néhány egyéni tőkés kidolgozhat zöldebb üzleti terveket, vagy befektethet szén-dioxid-kompenzációba.

De nem engedhetik meg, hogy ezek a politikák belemarjanak a profitba, különben vállalkozásaik alulmaradnak riválisaikkal szemben.

A főnökök csapdába estek a verseny logikájában. Versenyezniük kell a költségek csökkentéséért és a profit maximalizálásáért, új technológiákat bevezetni, bármi legyen is az ára a bolygónak.

Amikor a főnökök nyomás alá kerülnek, a zöld beruházások gyakran az elsők, amelyeket felszámolnak.

Például a hajózási ipar nemrég feladta klímavállalásait, mert az Irán elleni háború belemart a profitjukba.

De a kapitalista rendszer logikája azt jelenti, hogy létezik egy társadalmi erő, amelynek hatalmában áll ellenállni az éghajlatváltozásnak – a szervezett munkásosztály.

A hőhullámok felerősíthetik a munkahelyeken izzó elégedetlenséget.

Az észak-londoni buszsofőrök sztrájkoltak ezen a nyáron a kabinjaikban uralkodó tűrhetetlen hőmérséklet miatt.

A múlt hónapban a V&A múzeum dolgozói sztrájkról szavaztak a WC- és ivószünetek hiánya miatt, miután egy munkatárs elájult.

Az elmúlt években az athéni Parthenon dolgozói, az olaszországi buszsofőrök és McDonald’s-munkások, valamint az amerikai Amazon-sofőrök is felléptek az embertelenül forró munkakörülményeik ellen.

A dolgozók felléphetnek, hogy megvédjék magukat az éghajlatváltozás egyes hatásaitól. És van történelmi példa arra, hogy a dolgozók környezeti ügyekben léptek fel, megakadályozva olyan beruházásokat, amelyek súlyosbították volna a válságot.

1971-ben Ausztráliában az Új-Dél-Walesi Építőmunkások Szövetségének (Builders Labourers’ Federation) dolgozói csatlakoztak egy luxuslakópark elleni küzdelemhez, amelyet egy bozótos területen, Kelly’s Bush-on akartak felépíteni.

A szakszervezeti tagok bojkottálták a munkát a beruházáson. Azt mondták: „Ha egy fűszálat vagy egy fát is megérintenek, ez a félig kész épület örökre félig kész marad, mint Kelly’s Bush emlékműve.”

A küzdelem egész Ausztráliára kiterjedt, és Green Ban (Zöld Tiltó) mozgalomként vált ismertté.

1971 és 1974 között a dolgozók 42 hasonló beruházást bojkottáltak, összértékük 46 milliárd ausztrál dollár volt.

Az építőmunkások szakszervezete lett az első Ausztráliában, amely bennszülött (aboriginal) szervezőket alkalmazott. Csatlakoztak a rasszizmus és az LMBT+ jogsértések elleni küzdelmekhez.

Az éghajlatváltozás elleni küzdelmek mozgósíthatják a dolgozókat és tágabb ellenállást szülhetnek. Irakban, a világ egyik legforróbb régiójában az éghajlatváltozás összekapcsolódott az imperializmus örökségével, megmérgezve a vízkészleteket – és tömeges ellenállást robbantott ki.

2018-ban a magasabb hőmérséklet a Tigris és az Eufrátesz folyók történelmi mélypontra süllyedéséhez vezetett. A tengervíz felfelé áramlott, megnövelve az ivóvíz sótartalmát.

Ez kombinálódott az ipari hulladékból származó szennyezéssel és a 2003-as amerikai bombázási kampánnyal, amely elpusztította a víztisztító központokat.

A víz mérgezett, embereket és állatokat egyaránt megölve.

Mintegy 100 000 iraki került kórházba a mérgezett víz elfogyasztása után.

Ez a válság felszínre hozta az iraki állam korrupcióját és prioritásait. Tömeges ellenállást váltott ki Baszra városában 2018 augusztusában, ahol a dolgozók tiszta ivóvizet követeltek.

Ez az elszántság nem múlt el.

Tavaly májusban Baszra lakói elfoglalták a helyi kormányzati hivatalokat, követelve a közeli olajműveletek okozta szennyezés megszüntetését. Követelték továbbá egy ígért sótalanító üzem felépítését is.

A tüntetőket elűzték, de figyelmeztettek, hogy folytatják a kampányt, amíg követeléseiket nem teljesítik.

Tunéziában a klímakövetelések beépültek a diktatúra elleni ellenállásba.

Az idén augusztus 1-jén több ezren vonultak az utcára Tunézia fővárosában, Tuniszban, tiltakozva az állami energetikai vállalat által bevezetett áramkimaradások ellen, amelyeket a légkondicionálók növekvő keresletének ellensúlyozására vezettek be.

A tunéziaiak a kormány rossz tervezését okolják, és néhányan „újabb forradalomra” szólítanak fel.

A tüntetők nyíltan szervezkednek a rezsim ellen – amely elfojtotta az ellenállást és fellépett az úgynevezett „álhírek” ellen –, és néhányan Kais Saied elnök lemondását követelik.

Tavaly októberben pedig egy általános sztrájk és tízezres tömeg tüntetései megbénították Tunézia déli városát, Gabest, miközben fokozódott a felháborodás egy állami vegyi üzem által okozott szennyezési válság miatt.

Üzletek, piacok, iskolák és kávézók zárva tartottak, megbénítva a gazdasági tevékenységet Gabesben, válaszul a hatalmas Tunéziai Általános Munkaszakszervezet (Tunisian General Labour Union) felhívására.

Tüntetők vonultak át a városon, olyan szlogeneket skandálva, mint „szereljék szét a szennyező egységeket” és „Gabes élni akar”.

A lakosok szerint az 1972-ben megnyitott, műtrágyát előállító üzem felelős a mérgező gázok, a rákos megbetegedések számának növekedéséért és a tengeri élővilág pusztulásáért.

Az üzem radioaktív hulladékot bocsát a levegőbe.

A tunéziai dolgozóknak megvan a lehetőségük, hogy véget vessenek ennek a szennyezésnek és megvédjék a környezetet.

A klímakatasztrófa éles kérdéseket vet fel a brit dolgozók számára.

Az északi-tengeri olajipar hanyatlik, a munkahelyek gyorsan eltűnnek. A BP már több száz elbocsátást jelentett be, és további százak vannak veszélyben, ahogy értékesíti északi-tengeri olajüzletágát.

Ha meg akarjuk állítani az éghajlatváltozást, nem támogathatjuk ezt a haldokló iparágat, amely hatalmas mértékben járul hozzá a szén-dioxid-kibocsátáshoz.

De a dolgozókat nem szabad magukra hagyni. Szükségük van egy igazságos átmenetre az olaj- és gáziparból, amely magában foglalja az átképzést és az új munkahelyeket. A dolgozóknak maguknak kell központi szerepet játszaniuk ennek a folyamatnak az alakításában.

Az 1970-es években a Lucas Aerospace – akkoriban Birmingham egyik legnagyobb munkaadója – több ezer elbocsátást jelentett be. 1976-ban az üzemi biztosok kidolgozták a Lucas Tervet.

A Lucas Terv radikális felhívás volt a munkásellenőrzésre.

Amellett érvelt, hogy a dolgozóknak meg kell engedni, hogy képességeiket napelemcellák, szélturbinák, hibrid autók és hőszivattyúk fejlesztésére használják, elbocsátások nélkül – ez egy igazságos átmenetre való felhívás volt.

A dolgozók képességeiket a társadalmi jó érdekében akarták használni, nem a profitért. A Lucas Terv inspirálhatja a mai dolgozókat.

Az északi-tengeri olaj- és gázipar sokkal kevésbé szakszervezetiesített, mint a Lucas Aerospace volt, és az iparág szakszervezeti vezetői félénkebbek, mint más iparágakban.

Inkább a meglévő kereteken keresztül dolgoznak, mintsem hogy közvetlenül szembeszálljanak a főnökökkel.

De az északi-tengeri dolgozók így is felléphetnek.

Az olajfúrótornyok szűk környezete azt jelenti, hogy minden munkás számít.

2022-ben vadsztrájkok kezdtek elterjedni, „bérforradalmat” követelve, ellenállva a főnököknek és dacolva a szakszervezeti vezetőkkel, akik arra utasították őket, hogy menjenek vissza dolgozni. Néhány fúrótorony dolgozói arról tárgyaltak, hogy fokozzák a nyomást a helikopterek leszállásának megakadályozásával.

A sztrájkok eredményeként a dolgozók „jelentősen javított” bérajanlatot kaptak. Ízelítőt kaptak saját erejükből is.

Az olaj- és gázipari dolgozóknak újra használniuk kell ezt az erőt, hogy követeljék: amint munkaadóik kivonulnak az Északi-tengerből, képességeiket olyan módon használják fel, amely segíti a bolygót, ahelyett, hogy elpusztítanák azt.

A dolgozók követelhetnek alkalmazkodást a klímaválsághoz és a hőhullámokhoz – légkondicionálást, ivószüneteket és maximális munkahőmérsékletet.

A reformista vezetőknek nincs stratégiájuk az éghajlatváltozás megállítására. Hosszú távú, fokozatos változásról beszélnek, de most sürgős cselekvésre van szükség. Andy Burnhamnek nemet kell mondania az új olaj- és gázfúrásokra, és zöld energiába kell fektetnie.

A szennyezés, a hőhullámok és a mesterséges intelligencia adatközpontjai elleni küzdelmekben megvan a potenciál egy, a szervezett munkásosztály által vezetett, az éghajlati összeomlás elleni mozgalom kirobbanására.

Világszerte a dolgozók szenvednek a legtöbbet az éghajlatváltozástól, és a dolgozókban van meg az erő, hogy vezessék az ellenállást.

forrás: Socialist Worker

A „meritokrácia” azt jelentené, hogy mindannyiunknak egyenlő esélye lenne?

A meritokrácia mítosza fenntartja és igazolja a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai hierarchiákat

A jobboldal ragadta meg Jason Arday Cambridge-i professzori kinevezését, mint „bizonyítékot” arra, hogy a társadalom nem meritokrácia, ahol a kinevezéseket kizárólag képességek alapján kapják. Az egyenlő esélyek politikája a méltatlanok előmozdításával tölti ki a sokszínűségi kvótákat – állította.

Egyesek India Cockroach mozgalmában – amely India oktatási rendszerének korrupciójának felszámolását követeli – azt követelik, hogy a társadalom váljon inkább meritokráciává, mentesen a gazdagok nepotizmusától.

De maga a meritokrácia eszméje is álságos.

Azt a gondolatot erősíti, hogy a gazdagok megérdemlik a sikerüket, a szegénység pedig a személyes kudarcok eredménye.

A generációkon átívelő egyenlőtlenség örökségei – amelyek önbizalomban és jogosultságérzetben fejeződnek ki – nem rázhatók le egyszerűen egy tisztességes vizsgával vagy felvételi eljárással.

Egyenlő versenyfeltételek jobbak lennének, mint egy olyan rendszer, amelyet a gazdag, fehér férfiak előnyben részesítésére manipuláltak. De egy meritokrácia nem hozhat létre igazságos és egyenlő társadalmat.

Még a legtökéletesebb meritokratikus társadalom is mélyen egyenlőtlen maradna, mivel egyes tehetségeket és képességeket értékesebbnek ítélnek másoknál.

A személyzet változhat, de az egyenlőtlenség struktúrái megmaradnának.

A társadalomnak ezt a vízióját először Michael Young szociológus népszerűsítette 1958-ban. Az általa leírt meritokrácia egy nyugtalanító disztópia volt, amelyben a természetes képességek jutalmazása konzerválta az egyenlőtlenséget.

A meritokrácia mítosza fenntartja és igazolja a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai hierarchiákat.

Daniel Markovits közgazdász elmagyarázza, hogy „a meritokrácia kizárja az embereket az elitből, majd megsérti őket azzal, hogy azt mondja: azért zárják ki őket, mert nem felelnek meg a követelményeknek, nem pedig azért, mert szerkezeti akadálya van a befogadásuknak.”

Markovits amellett érvel, hogy a meritokrácia mítosza „a vagyon és kiváltságok dinasztikus továbbörökítésének mechanizmusa nemzedékeken át.”

2020-as, A tehetség zsarnoksága (The Tyranny of Merit) című könyvében Michael Sandel filozófus amellett érvel, hogy a növekvő egyenlőtlenség leleplezi azt a hazugságot, hogy „akárhogy is, ha akarod és próbálkozol, meg tudod csinálni.”

Ez a hazugság azért káros, mert azt jelenti, hogy akik nem „sikeresek”, vagy önmagukat hibáztatják, vagy valakit bűnbaknak néznek, aki ellopta az állásukat.

A szélsőjobb ezt a sérelmet a bevándorlók vagy a „sokszínűségi kinevezések” felé irányítja. Az a néhány kiemelkedő egyén, aki valóban legyőzi a strukturális feltételeket és felfelé mozdul az osztálylétrán, példaként szolgál a meritokrácia létezésének támogatására.

Az az eszme, hogy az egyén életét képességeinek kell alakítania, nem pedig a születéskori státuszának, szorosan összefüggött a kapitalizmus felemelkedésével.

A feudális rendet áthatotta az örökletes státusz tisztelete és a merev, megváltoztathatatlan társadalmi megosztottság. De a kapitalizmus felemelkedése megkérdőjelezte azt az eszmét, hogy a hatalom kizárólag azokat illeti meg, akik uralkodni születtek.

A 19. században hosszú, elhúzódó csata zajlott az úgynevezett „önmagukat megteremtő emberek” – akik rabszolgaságon, kereskedelemben és iparon keresztül ragadták magukhoz a vagyont – és a régi, örökölt vagyonon és státuszon alapuló arisztokrácia között.

Forradalmi felforduláson és nyomásgyakorláson keresztül a tőkések kezükbe kapták a hatalom karjait.

A szabályozott és ingatag korai kapitalizmus világában néhányan a szegénységből jutottak nagy vagyonhoz és hatalomhoz.

De az egyenlőtlenség gyorsan berögződött, és a gazdagok elszigetelték magukat mindenki mástól. A gazdagok gazdagokkal házasodtak, gyermekeiket elit iskolákba küldték, és elszigetelődték.

Vagyonuk a zsenialitásuk eredményének tűnt, csak azért, mert a vagyont létrehozó központi mechanizmus – a kizsákmányolás – mélyen el volt rejtve.

A munkások bért kaptak a munkájukért, az általuk termelt többletérték pedig nem volt látható. Úgy tűnt, hogy a főnökök befektetései és gépei teremtik a vagyont, nem a munkások.

Ez a kizsákmányolás hajtja ma is a rendszert.

A gazdag, fehér férfiakat, akik úgy érzik, joguk van uralkodni, meg kell kérdőjelezni. De a rendszerszerű, nemzedékeken átívelő egyenlőtlenség a kapitalizmus elkerülhetetlen következménye.

Olyan világot akarunk, ahol az embereket egyenlően értékelik, függetlenül az érdeklődési körüktől, képességeiktől vagy adottságaiktól.

forrás: Socialist Worker

A rasszizmus több, mint a fehér felsőbbrendűség

A „fehér felsőbbrendűség” kifejezés helyesnek tűnhet, de azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered

Jason Arday professzor halálba üldözése felszínre hozta a rasszizmus mélységét Britanniában.

Ez túlmutat az utcai erőszakon, és magában foglalja az újságok által egy fekete akadémikus ellen folytatott tartós diszkriminációs kampányt is.

Ezt nem meglepő módon a „fehér felsőbbrendűség” példájaként írták le.

Az európai civilizáció nevében elkövetett borzalmakat nézve a „fehér felsőbbrendűség” megfelelő kifejezésnek tűnhet.

De korlátozott abban, hogy megmagyarázza vagy segítsen szembenézni a rasszizmussal. Azt sugallja, hogy a rasszizmus minden fehér ember szövetségéből ered, és sajátosan európai jelenség.

A rasszizmus, ahogyan mi ismerjük, először a rabszolgaság igazolásaként fejlődött ki. De ez nem volt egységesen elfogadott.

A „fehér felsőbbrendűség” fogalmának addig nem volt értelme. Még 1683-ban is az európai államokat egy oszmán-török hadsereg fenyegette, amely ostrom alá vette Bécset, a Német-római Birodalom akkori fővárosát.

A „fehér” emberek fogalma még nem létezett. Amerika első gyarmatosítói „európaiakként” vagy „keresztényekként” határozták meg magukat.

A rabszolgakereskedelem tapasztalata vezetett a „fehér” és „fekete” fogalmának kialakulásához. A kereskedelem azért indult, mert kényelmes volt fekete embereket rabszolgává tenni, nem azért, mert természetüknél fogva alsóbbrendűnek tekintették őket.

Gyakran volt egység a fekete és fehér szegények között. Egy sor konfliktus volt az, ami arra ösztönözte az ültetvényeseket, hogy éles különbséget tegyenek fehér és fekete között.

Például Nathaniel Bacon 1676-os lázadása a brit amerikai Virginia gyarmaton „szabadságot hirdetett minden szolgának és négertől származónak”.

A lázadás leverését követő évtizedekben törvények sorozatát hozták, amelyek megfosztották jogaitól a szabad fekete és kevert származású embereket, és a rabszolgaságot kizárólag feketékre alkalmazták és örökletes jellegűvé tették.

Még 1768-ban, a rabszolgakereskedelem brit uralmának csúcsán egy londoni bíró panaszkodott, hogy amint a rabszolgák megérkeztek Britanniába, „egy szintre helyezik magukat a többi szolgával, megrészegülnek a szabadságtól”.

Legrosszabbnak azt nevezte, hogy ha Londonba szöknek, a londoni fehér „csőcselék” melléjük áll, ami a rabszolgavadászok számára „nemcsak nehézzé, de veszélyessé is” teszi az újbóli elfogásukat.

A kapitalizmus megjelenése brutális volt, beleértve Amerika népirtó meghódítását és milliók rabszolgasorba taszítását Afrikában. Őket sújtotta a legnagyobb csapás.

De Nagy-Britannia írországi gyarmati megszállása, a parasztok földjeikről való elűzése és a korai gyárak gyilkos körülményei nem nyújtottak vigaszt a fehér szegényeknek.

És minden fehér ember nem volt egyenlő.

Például az 1920-as években az USA bevándorlási korlátozásokat vezetett be, hogy megállítsa a kínaiak, de egyúttal az „alpesi, mediterrán és szemita” népek beáramlását is. Ezeket a nordikus és angolszász fajoknál alsóbbrendű fehérekként tekintették.

Kenneth Roberts, egy utálatos bevándorlásellenes újságíró 1922-ben azt írta, hogy a bevándorlást meg kell állítani, hogy elkerüljük „egy hibrid fajta kialakulását, amely olyan értéktelen és haszontalan, mint Közép-Amerika és Délkelet-Európa semmirekellő korcsai”.

Az efféle nyílt rasszizmust nehezebbé vált igazolni a második világháború náci borzalmai után. De a rasszizmus elleni küzdelem folytatódik, sőt egyre intenzívebbé válik.

Ha a problémát minden fehér embernek a többiekkel szembeni ellentéteként látjuk, akkor a megoldást a fekete arcok magas pozíciókba kerülésében kereshetjük.

Nagy-Britanniában etnikai kisebbségekből származó vezetők siralmas sora emelkedett a csúcsra. Olyanok, mint Suella Braverman, Rishi Sunak, Priti Patel és Shabana Mahmood aktívan ösztönözték az elnyomást.

A közelmúltbeli küzdelmek akkor voltak a legsikeresebbek, amikor a munkásosztálybeli embereket összehozták.

A Black Lives Matter mozgalom akkor volt a legerősebb mind az USA-ban, mind Ngay-Britanniában, amikor kibővült a rasszizmus okainak vizsgálatával, és a tömegtüntetéseken fehérek és feketék egyaránt részt vettek.

A Palesztina-mozgalom megmutatta, hogy amikor az emberek önállóságra és önbizalomra tesznek szert, a nyugati országokban korábban elszigeteltnek érző kisebbségek vezető szerepet vállalhatnak.

A világban több forradalmi felkelésre is számíthatunk, legyen az Egyiptomban, Indiában, Kenyában vagy Bolíviában.

De ezeknek az országoknak mind megvannak a maguk uralkodó osztályai. A hétköznapi emberek nem számíthatnak egyetlen gazdag rétegre sem.

forrás: Socialist Worker

A generáció, amely nem hajlandó meghunyászkodni: A Z-generáció = osztályharc

Az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz.

Július 20-án több ezer fiatal próbált meg vonulni az indiai Jantar Mantartól a Parlamentig. Plakátokat vittek, jelszavakat skandáltak, és követelték Dharmendra Pradhan oktatási miniszter lemondását az ismétlődő vizsga-rendellenességek, a kérdőívek kiszivárogtatása, a törölt tesztek és a kormány azon vonakodása miatt, hogy felelősséget vállaljon a diákoknak okozott károkért. A delhi rendőrség barikádokkal, gumibotokkal és könnygázzal válaszolt. Néhány tüntetőt őrizetbe vettek, míg mások kisebb csoportokba szerveződve tovább haladtak a Parlament felé. A mozgalom egy fontos küszöböt lépett át: ami a közösségi médiában szatíraként indult, az utcára lépve az államhatalommal való szembenállássá vált.

A tüntetők Csótány Janta Pártnak (CJP) nevezik magukat. A név egy bírói megjegyzésből ered, amely lekicsinylően a csótányokhoz és parazitákhoz hasonlította az aktivistákat és munkanélküli fiatalokat. Ahelyett, hogy meghátráltak volna a sértés elől, a fiatalok a kollektív ellenállás jelvényévé tették azt. Ha India urai munkanélküli ifjúságukat csótányoknak látják, akkor a csótányok összegyűlnek. A név kigúnyolja a Bharatiya Janata Pártot, de valamit megragad annak a generációnak a tapasztalatából is, akiknek ismételten azt mondták, hogy feleslegesek, hálátlanok, alkalmatlanok a munkára, és valahogy személyesen felelősek a gazdasági rendszer kudarcáért, amelyet ők egy bizonytalan rendszerként látnak, amelynek állásokat kellene adnia nekik, de amely – kegyetlen kapitalista rendszerként – eldobhatóként kezeli őket.

Június 6-i, első nagy delhi tiltakozása óta a mozgalom más városokra is átterjedt, többek között Punera, Mumbaira, Bengalurura, Lucknowra és Nagpurra. Támogatói tábort állítottak fel a Jantar Mantarnál, ahol Sonam Wangchuk klímaaktivista éhségsztrájkot folytatott a követeléseik támogatására, mielőtt erőszakkal kórházba szállították volna. Az azonnali kérdések elég súlyosak: a felvételi és toborzóvizsgák tisztasága, kártérítés az öngyilkosságot elkövető diákok családjainak, a korrupciótól hemzsegő vizsgarendszer reformja és az oktatási miniszter lemondása. Mégis, ezek mögött a követelések mögött egy sokkal nagyobb társadalmi válság húzódik meg, mivel egy vizsgadolgozat nem csupán egy kérdésekkel teli papírlap. Több millió munkásosztálybeli család számára évek megtakarítását, áldozatát, tanulását és reményét jelenti. Amikor az a lap kiszivárog, vagy a vizsgát törlik, egy egész háztartás törékeny terve összeomlik.

A média mohón írta le a Csótány-mozgalmat India első „Z-generációs tiltakozásaként”. Van némi igazság ebben a leírásban. Nyelvezete a közösségi médiában született, ezért nagy hozzáértéssel alkalmaz mémeket, szatírát, paródiát, rövid videókat és önironikus humort. Sok résztvevője nem ismert más kormányt, mint Narendra Modi miniszterelnök szélsőjobboldali vezetését. Politikai szókincsük olyan körülmények között fejlődött ki, amikor a televíziós híradások nagyrészt behódoltak a hatalomnak, az ellenvéleményt bűncselekménnyé nyilvánították, az internet pedig egyszerre lett a megfigyelés eszköze és az egyik utolsó fennmaradó tér, ahol a düh gyorsan keringhet. De a „Z-generáció” kifejezés sokkal kevesebbet magyaráz, mint amennyit látszik. Ez egy marketingkategória, amely szociológiának álcázza magát. Összehozza egy mezőgazdasági munkás lányát és egy milliárdos fiát pusztán azért, mert ugyanabban az évkörben születtek. Generációk nem vizsgáznak, nem keresnek állást, nem szállítanak ki ételt, és nem vesznek fel kölcsönt a felkészítő tanfolyamok díjaira, de társadalmi osztályok igen. A döntő kérdés nem az, hogy ezek a fiatalok mikor születtek, hanem az, hogy milyen gazdasági rendszert örököltek, ha egyáltalán örököltek is bármilyet, és milyen helyet készített számukra az a rendszer.

A fiatal tüntetők nem azért lázadnak, mert rövidebb a figyelmük, vagy különleges kulturális ellenérzésük van a tekintélyelvűséggel szemben. Azért lázadnak, mert a kapitalizmus nem képes méltóságteljes gazdasági életbe integrálni őket. Azt mondták nekik, tanuljanak, szerezzenek diplomákat, sajátítsanak el új készségeket, maradjanak versenyképesek, és váljanak „vállalkozókká”. Családjaik hitelt vettek fel, földet adtak el, halasztották az orvosi kezeléseket, és csökkentették a háztartási fogyasztást, hogy az oktatást és a felkészítést finanszírozzák. Ennek a megpróbáltató útnak a végén sokan rájönnek, hogy az ígért állás nem létezik. Mások csak határozott idejű szerződéseket, fizetetlen gyakornoki állásokat, platformmunkát vagy olyan munkákat találnak, amelyek bére semmilyen kapcsolatban nem áll képesítésükkel.

Még a hivatalos adatok is feltárják a probléma mértékét. A kormány 2025-ös Időszakos Munkaerő-felmérése (Periodic Labour Force Survey) a 15–29 év közötti korosztály munkanélküliségét 9,9%-ra tette, ami a városi fiatalok körében 13,6%-ra emelkedik. Azt is megállapították, hogy az indiaiak negyede 15 és 29 éves kora között sem nem dolgozott, sem nem vett részt oktatásban vagy képzésben. Ezek a főbb számok elfedik a széles körű alulfoglalkoztatottságot, a családi vállalkozásokban végzett fizetetlen munkát és azt a kétségbeesést, amely arra kényszeríti az embereket, hogy bármilyen tevékenységet elfogadjanak munkaként. Az indiai munkavállalóknak csupán 23,6%-a volt rendszeres bérezésű vagy fizetett alkalmazásban, míg 56,2%-ukat önfoglalkoztatónak minősítették – ez a kategória a jómódú szakemberektől az utcai árusokig és a családi gazdaságokban fizetetlenül dolgozókig terjed.

Az Emberi Fejlődés Intézete (Institute for Human Development) és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization) által készített Indiai Foglalkoztatási Jelentés (India Employment Report) még világosabb képet fest. 2022-ben a fiatal diplomások körében a munkanélküliség 29,1% volt, ami kilencszerese az írni-olvasni nem tudó fiatalok körében mért aránynak. A munkaerő közel 82%-a az informális szektorban dolgozott, míg csaknem 90%-uk informálisan volt foglalkoztatva. A rendszeres munkavállalók reálbére stagnált vagy csökkent, a platformfoglalkoztatás pedig – nagyrészt társadalombiztosítás nélkül – az informális munka digitálisan felügyelt kiterjesztéseként bővült. A jelentés megállapította, hogy az első állásra való átlagos várakozási idő meghaladta az egy évet, és hogy sok technikailag képzett fiatal szakmájához nem kapcsolódó munkát végez.

Ez a keserű paradoxon áll a tiltakozások középpontjában. Az oktatás kiterjesztette az indiai fiatalok aspirációit és képességeit, de a gazdaság nem bővítette a rendelkezésükre álló tisztességes állások számát. Minél többet tanulnak, annál világosabban látják a szakadékot aközött, amit a társadalom ígért, és amit nyújtani tud. Diplomájuk nem az ő elégtelenségük, hanem egy olyan gazdasági modell elégtelenségének bizonyítékává válik, amely a pénzügyekre, a tőkeintenzív termelésre, a privatizációra és egy szűk vállalati elit meggazdagodására épül.

A válság nem a Modi-kormánnyal kezdődött, de tizenkét évnyi BJP-uralom elmélyítette azt. A demonetizáció és a rosszul megtervezett általános forgalmi adó (GST) károsította a kisvállalkozásokat, amelyek történelmileg nagy számú munkavállalót foglalkoztattak. A közszférában a toborzást késleltették vagy csökkentették, a betöltetlen álláshelyek száma nőtt, a biztos állásokat pedig szerződéses munkaviszony váltotta fel. A feldolgozóipar nem növekedett olyan mértékben, hogy foglalkoztatni tudta volna a munkaerőpiacra évente belépő milliókat. Eközben az állami oktatás gyengült, a magán felkészítő iparág pedig terjeszkedett, a szorongást rendkívül jövedelmező árucikké változtatva. A kormány ünnepli a GDP-növekedést, az autópályákat, a digitális fizetéseket, az egyszarvú cégeket és az indiai milliárdosok vagyonát, de ezen statisztikák egyike sem válaszol a számtalan otthonban elhangzó kérdésre: hol van az állás?

A vizsgakérdések kiszivárogtatása ezért többről szól, mint puszta adminisztratív korrupcióról. Ezek egy nagyobb osztályigazságtalanság sűrített kifejeződései. Milliók versengenek kis számú pozícióért, mert a biztos munkát szándékosan szűkössé tették. Minden jelentkezőnek díjakat kell fizetnie, hosszú utakat kell megtennie, tananyagot kell vásárolnia, és néha éveket kell eltöltenie felkészítő központokban. Amikor egy vizsgát veszélyeztetnek, az állam technikai hibákról és vizsgálóbizottságokról beszél. A jelölt számára azonban maga az idő lett ellopva. Közeleg a felső korhatár; a családi adósság halmozódik; újabb év tűnik el.

A kormány szeretné a tiltakozásokat egy türelmetlen generáció érzelmi kitöréseként elkülöníteni. Váltogatni fogja a gúnyolódást, az elnyomást, a konzultációs ígéreteket és a mozgalom megosztására tett kísérleteket. Azt fogják mondani a fiataloknak, hogy nincs tapasztalatuk, hogy külföldi erők félrevezetik őket, vagy hogy tiltakozásuk árt az ország imázsának. De nincs semmi hazaellenes abban, ha azt követeljük, hogy egy ország biztosítson hasznos munkát fiataljainak. Ami Indiát károsítja, az egy olyan rend, amelyben a fiatalokra fogyasztókként, adatpontokként, futárként és választási tömegként van szükség, de nem üdvözlik őket jogokkal rendelkező munkavállalókként, hanggal bíró állampolgárokként és jövőre jogosult emberi lényekként.

A Csótány-mozgalom energiája fontos, de az ösztönösség és a digitális elérés önmagában nem győzheti le a berögzült hatalmat. Tartós ereje attól függ, hogy sikerül-e összekapcsolnia a vizsgareformot a foglalkoztatásért, az állami oktatásért, a munkajogokért és a gazdasági újraelosztásért folytatott küzdelemmel. A Jantar Mantarnál tüntető diákok közös jövőt osztanak a szerződéses tanárokkal, a közmunkaprogramok dolgozóival, a futárokkal, a gyári tanulókkal, a munkanélküli diplomásokkal és a vidéki munkásokkal. A mozgalomnak ellen kell állnia azon kísérleteknek, amelyek a szervezett politikát, a szakszervezeteket és a bevett diákszervezeteket egy másik generációhoz tartozó anakronisztikus maradványokként írják le. A szervezett munkásosztály által felhalmozott tapasztalat nem teher a fiatalos lázadáson; ez egyike azoknak az erőforrásoknak, amelyek tartóssággal és iránnyal ruházhatják fel az ilyen lázadást.

A „csótány” név egy nem szándékolt történelmi igazságot hordoz. A csótányok azért maradnak fenn, mert nehéz kiirtani őket. De az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz. Haragjuk generációsnak tűnik megjelenésében, de tartalmát tekintve mélyen osztályalapú. A Baloldal előtt álló feladat nem az, hogy romantizálja ezt a haragot, vagy távolról oktassa ki, hanem hogy párbeszédet kezdeményezzen vele, segítsen azonosítani a szenvedés mögötti struktúrát, és csatlakoztassa azonnali követeléseit egy olyan programhoz, amely képes milliónyi biztonságos és társadalmilag hasznos állást teremteni.

A Parlament előtt elsütött könnygáz nem adhat választ a tüntetők által feltett kérdésre. India urai barikádok mögé szoríthatják őket, és rovaroknak, parazitáknak vagy bajkeverőknek nevezhetik őket. De egy olyan társadalom, amely megtagadja, hogy helyet adjon fiataljainak, végül rá fog döbbenni, hogy a fiatalok úgy döntöttek: újraalkotják a társadalmat.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa (Grieve Chelwával közösen). A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Feltűnt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A baloldal és a digitális kapitalizmus erődjének áttörése

Hogyan szállhatnak szembe a mozgalmak egy olyan digitális kapitalizmussal, amely példátlan mértékben fejletté vált technológiailag?

A XXI. századi szocialista felszabadításért vívott harcot nem lehet a múlt század fegyvereivel megvívni. Egy olyan korban, amikor az algoritmusok uralkodnak, amikor a mesterséges intelligencia befolyása a médiára, kultúrára, oktatásra és munkára folyamatosan terjeszkedik, és amikor a gazdaságpolitikákat és stratégiákat nagy adathalmazokon és algoritmikus elemzéseken alapulóan fogalmazzák meg, a baloldal egy egzisztenciális kérdéssel szembesül: hogyan szállhatnak szembe a még mindig hagyományos logika szerint szerveződő mozgalmak egy olyan digitális kapitalizmussal, amely technológiailag példátlan mértékben fejletté vált?

Ez a szöveg nem csupán felhívás eszközök fejlesztésére; felhívás a szervezeti és intellektuális tudat átalakítására a digitális harc természetének mély megértése felé. A szóban forgó szakadék nem pusztán egy „technikai jártasságbeli” szakadék; ez egy szakadék annak felfogásában, hogy a digitális tér osztályharcmezővé vált, ahol a kapitalizmus dominál, programoz és leigáz, míg a baloldal csökkent jelenléttől és világos digitális vízió hiányától szenved. Ennek a szakadéknak a bezárása már nem luxus; feltétele a baloldal fennmaradásának, mivel a mai harcot ugyanúgy az algoritmusokban és hálózatokban vívják, mint a terepen.

A technológia feletti küzdelem nem a tudomány elleni harc; harc az ellen a monopólium ellen, amelyet az uralkodó hatalmak birtokolnak felette profitjaik növelése érdekében. A mesterséges intelligenciát nem önmagában fenyegetésként kell kezelni, hanem harcmezőként, amelynek jellegét a társadalmi, politikai és gazdasági erők egyensúlya alakítja. Az elmúlt évek példátlan felgyorsulást hoztak a digitális hatalom korlátozott számú óriásvállalatnál való koncentrálódásában, amelyek ellenőrzik a mesterséges intelligencia, a felhőalapú számítástechnika és a globális adatok infrastruktúráját, ezzel gazdasági, politikai és kulturális befolyást biztosítva számukra, amely időnként felülmúlja számos állam befolyását.

A technológia mint a kapitalizmus eszköze válságai leküzdésére

Amikor a kapitalizmus válságokkal szembesül, fejlett tudományos eszközökön keresztül reprodukálja önmagát, amelyek lehetővé teszik számára a kihívások leküzdését anélkül, hogy kizsákmányoló magjához hozzányúlna. A 2008-as válságban technológiát és tudományos módszereket használtak a pénzügyi rendszer megmentésére, miközben a veszteségek költségeit a munkásosztályokra terhelték. A 2020-as COVID-19 világjárvány idején a kapitalizmusnak sikerült leküzdenie a válságot az automatizálás, a mesterséges intelligencia és a távmunka megerősítésével, ami új mechanizmusokon keresztül biztosította a termelés folytonosságát, csökkentve az emberi munkaerőtől való függőséget és növelve a vállalati nyereséget, mindezt milliók bizonytalan munkakörülményei árán.

A mesterséges intelligencia 2023 óta tartó széles körű fellendülésével a kapitalizmus a munkaerőpiac átalakításának új szakaszába lépett. Az automatizálásra és intelligens rendszerekre való támaszkodás számos ágazatban kiterjedt, és egyre növekvő aggodalmak merültek fel milliónyi munkahely jövőjével kapcsolatban, miközben a technológiai vállalatok az új digitális és tudásinfrastruktúra feletti monopóliumuk eredményeként óriási nyereségeket érnek el.

Ezek a politikák mutatják, hogy a kapitalizmus miként hasznosítja a tudományt a rendszer strukturálásának és folytonosságának biztosítására szolgáló eszközként. Időnként még bizonyos szocialista eszméket is kölcsönöz, mint például az állami beavatkozást, ideiglenes intézkedésekként a stabilitás garantálására, csak hogy aztán visszavonuljon ezen vívmányoktól, miután a válság elmúlt, és fejlettebb mechanizmusokon keresztül reprodukálja a kizsákmányolást.

Tudományos rugalmasság és digitális forradalom mint modern osztályharc

Ezen kihívások fényében a baloldalnak tudományos módon kell újrafogalmaznia diskurzusát és eszközeit a tudományos fejlődésre támaszkodva. Ehhez modern eszközök használata szükséges a társadalmi kérdések elemzéséhez, valamint reális diskurzus és rugalmas szervezeti mechanizmusok kidolgozása, amelyek képesek vonzani azokat a fiatalokat, akik egy technológia által uralt világban nőttek fel. A tudományos eszközökbe való befektetés nem a kapitalista értékekkel való azonosulást jelenti; ez egy stratégia azoknak a társadalmi igazságosság szolgálatába és az osztályegyenlőtlenség csökkentésére való felhasználására, egy lépésként egy emberibb szocialista rendszer felépítése felé.

Ha a korábbi ipari forradalmak átalakították a termelés egyenleteit a gőzgép és a gőz, majd az elektromosság, majd a számítástechnika által, a jelenlegi, a mesterséges intelligenciára, nagy adathalmazokra és digitális platformokra épülő szakasz mélyrehatóbban és messzebbhatóbban alakítja át a termelést, a munkát, a tudást és az emberi kommunikációt. Ebben a korszakban az adatok, algoritmusok és mesterségesintelligencia-rendszerek a dominancia viszonylag láthatatlan módon történő reprodukálásának központi eszközeivé váltak, a közvélemény befolyásolásán, az egyéni és kollektív viselkedés irányításán, valamint a tudáshoz és információhoz való hozzáférés kontrollálásán keresztül.

Mégis a legtöbb baloldali szervezet digitálisan elmaradott marad, ami gyenge pozícióba helyezi őket. Ez a lemaradás annak a felismerésnek a hiányát tükrözi, hogy a digitális fejlődés a szocialista harc egzisztenciális feltételévé vált. A baloldal modern digitális és tudáseszközök hiánya egyenlőtlen küzdelembe sodorja a kapitalista rendszerrel szemben, amely birtokolja a globális platformokat, az adatokat, valamint a számítástechnikai és mesterségesintelligencia-infrastruktúrát – olyan eszközöket, amelyek példátlan képességet biztosítanak számára a tudat formálására és a társadalmi és politikai viselkedés befolyásolására.

A kezdeményezés visszaszerzése

Míg a baloldal jelenleg elveszíti az egyik csatát, mert technológiát másodlagos eszközként kezeli, a háború még nem dőlt el. A győzelemhez szükség van a vízió konkrét cselekvési programokká alakítására, amelyek a technológia tudatos használatán alapulnak. A baloldal nem maradhat védekező pozícióban; aktív félként kell részt vennie a technológia jövőjének újraformálásában, hogy beintegrálja azt felszabadító projektjébe.

Még így is, a technológia nem helyettesíti a tudatos emberi szerveződést. A valódi erő a szervezett emberekben rejlik, akik képesek ezen eszközöket céljaik szolgálatába állítani. A mesterséges intelligencia hatékony eszköz a mozgósításra, szervezésre és elemzésre, de soha nem fogja helyettesíteni a szolidaritást és a helyi alapú munkát, amely továbbra is a változás elsődleges hajtóereje marad.

Baloldali digitális alternatívák felé: az erőd áttörése és az eszközök felszabadítása

A baloldalként történelmileg sikeresen kínáltunk alternatívákat a gazdaság, az igazságosság és a politika területén, de ma egy sorsdöntő kihívással nézünk szembe: még nem dolgoztunk ki egy átfogó, alternatív digitális víziót, amely képes lenne megtörni a kapitalizmus technológiai szorítását. A legfontosabb dialektikus tanulság, amelyet el kell sajátítanunk, hogy a technológia nem „semleges eszköz”, amely az égből hullik alá; éppen ellenkezőleg, kitüntetett osztályharcmező. Az alapvető probléma nem a mesterséges intelligencia vagy az automatizálás lényegében rejlik, hanem a „tulajdonviszonyokban”, amelyek szabályozzák azokat, vagyis abban a monopóliumban, amelyet a nagyvállalatok ezen eszközök felett birtokolnak az osztálykonfliktus elmélyítése, a tömegek megfigyelése és az emberi tudat egységesítése érdekében a profitfelhalmozás szolgálatában.

Ezen az alapon már nem elegendő, hogy a baloldal a „kritikus” vagy „szemlélő” pozíciójában álljon; új és merész mechanizmusokat kell előterjesztenie a technológia demokratikus, részvételi és átlátható keretek között történő használatára. Szükségünk van egy „népi mesterséges intelligenciára”, amely társadalmi felügyelet alatt működik, és digitális szövetkezeteken keresztül fejlesztik, célja a vagyon elosztása és a termelés megszervezése a valódi emberi szükségletek szolgálatában, nem pedig a piac szeszélyei és az uralom és militarizmus erősítése. Szükségünk van továbbá nyílt forráskódú modellekre, progresszív digitális platformokra és szövetkezeti technológiai kezdeményezésekre, amelyek nem vetik alá magukat a kereskedelmi monopólium logikájának, és lehetővé teszik a közösségek és a tömegek számára, hogy részt vegyenek a tudás és adatok kezelésében, valamint új technológiák fejlesztésében.

Az igazi szembenálláshoz szükség van a kapitalizmus „digitális erődjének áttörésére”, ami azt jelenti, hogy be kell hatolni a technikai folyamat szívébe, meg kell érteni az algoritmusok logikáját, hogy szétszedhessük és felszabadító orientációval újraépíthessük azokat. Pusztán a technológia falainál állva és kizsákmányolását elítélve kiáltani nem változtat semmit a valóságon, és elszigeteli a baloldalt elavult intellektuális gettókban.

Arra vagyunk hivatva, hogy birtokba vegyük korunk eszközeit, hiszen ahogy Marx és Engels átalakította kora gazdasági és filozófiai tudományait a fennálló rendet igazoló eszközökből a munkásosztály kezében lévő elméleti és gyakorlati fegyverré, úgy a mai baloldal is arra hivatott, hogy aktív és programozó erővé váljon ezen a téren. Át kell lépnünk a kapitalista platformok feltételeinek alávetett „passzív felhasználó” pozíciójából az „alternatív előállító” pozíciójába, aki közösségi, nyílt és felszabadított technológiát állít elő.

A mesterséges intelligencia feletti küzdelem már nem csupán a technológia jövőjéről szól; a munka, a demokrácia, a kultúra és a társadalmi igazságosság jövőjét érinti. Aktív baloldali jelenlét nélkül ezen a téren a digitális kapitalizmus továbbra is saját érdekei szerint határozza meg a technológiai fejlődés irányát, és továbbra is ellenőrizni fogja az emberi elme és az emberi jövő fejlődését.

A baloldal valódi ereje abban rejlik, hogy képes összehangolni a helyi alapú emberi szerveződést a digitális jártassággal, hogy a digitális tér támogató és hatékony színtérré váljon – nem a harc helyettesítőjévé, hanem egy szárnnyá, amelyen egy emberibb és igazságosabb szocialista jövő felé szárnyalhat.

Írta: Rezgar Akrawi baloldali író és kutató, aki a technológiára, a mesterséges intelligenciára, a digitális forradalomra és a kortárs baloldali gondolkodás és gyakorlat ezen átalakulásokra adott válaszainak fejlődésére összpontosít. Rendszerfejlesztési és e-kormányzási szakértőként dolgozik, és az „Elektronikus Baloldal” koncepciójának teoretikusa.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.