Az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz.
Július 20-án több ezer fiatal próbált meg vonulni az indiai Jantar Mantartól a Parlamentig. Plakátokat vittek, jelszavakat skandáltak, és követelték Dharmendra Pradhan oktatási miniszter lemondását az ismétlődő vizsga-rendellenességek, a kérdőívek kiszivárogtatása, a törölt tesztek és a kormány azon vonakodása miatt, hogy felelősséget vállaljon a diákoknak okozott károkért. A delhi rendőrség barikádokkal, gumibotokkal és könnygázzal válaszolt. Néhány tüntetőt őrizetbe vettek, míg mások kisebb csoportokba szerveződve tovább haladtak a Parlament felé. A mozgalom egy fontos küszöböt lépett át: ami a közösségi médiában szatíraként indult, az utcára lépve az államhatalommal való szembenállássá vált.
A tüntetők Csótány Janta Pártnak (CJP) nevezik magukat. A név egy bírói megjegyzésből ered, amely lekicsinylően a csótányokhoz és parazitákhoz hasonlította az aktivistákat és munkanélküli fiatalokat. Ahelyett, hogy meghátráltak volna a sértés elől, a fiatalok a kollektív ellenállás jelvényévé tették azt. Ha India urai munkanélküli ifjúságukat csótányoknak látják, akkor a csótányok összegyűlnek. A név kigúnyolja a Bharatiya Janata Pártot, de valamit megragad annak a generációnak a tapasztalatából is, akiknek ismételten azt mondták, hogy feleslegesek, hálátlanok, alkalmatlanok a munkára, és valahogy személyesen felelősek a gazdasági rendszer kudarcáért, amelyet ők egy bizonytalan rendszerként látnak, amelynek állásokat kellene adnia nekik, de amely – kegyetlen kapitalista rendszerként – eldobhatóként kezeli őket.
Június 6-i, első nagy delhi tiltakozása óta a mozgalom más városokra is átterjedt, többek között Punera, Mumbaira, Bengalurura, Lucknowra és Nagpurra. Támogatói tábort állítottak fel a Jantar Mantarnál, ahol Sonam Wangchuk klímaaktivista éhségsztrájkot folytatott a követeléseik támogatására, mielőtt erőszakkal kórházba szállították volna. Az azonnali kérdések elég súlyosak: a felvételi és toborzóvizsgák tisztasága, kártérítés az öngyilkosságot elkövető diákok családjainak, a korrupciótól hemzsegő vizsgarendszer reformja és az oktatási miniszter lemondása. Mégis, ezek mögött a követelések mögött egy sokkal nagyobb társadalmi válság húzódik meg, mivel egy vizsgadolgozat nem csupán egy kérdésekkel teli papírlap. Több millió munkásosztálybeli család számára évek megtakarítását, áldozatát, tanulását és reményét jelenti. Amikor az a lap kiszivárog, vagy a vizsgát törlik, egy egész háztartás törékeny terve összeomlik.
A média mohón írta le a Csótány-mozgalmat India első „Z-generációs tiltakozásaként”. Van némi igazság ebben a leírásban. Nyelvezete a közösségi médiában született, ezért nagy hozzáértéssel alkalmaz mémeket, szatírát, paródiát, rövid videókat és önironikus humort. Sok résztvevője nem ismert más kormányt, mint Narendra Modi miniszterelnök szélsőjobboldali vezetését. Politikai szókincsük olyan körülmények között fejlődött ki, amikor a televíziós híradások nagyrészt behódoltak a hatalomnak, az ellenvéleményt bűncselekménnyé nyilvánították, az internet pedig egyszerre lett a megfigyelés eszköze és az egyik utolsó fennmaradó tér, ahol a düh gyorsan keringhet. De a „Z-generáció” kifejezés sokkal kevesebbet magyaráz, mint amennyit látszik. Ez egy marketingkategória, amely szociológiának álcázza magát. Összehozza egy mezőgazdasági munkás lányát és egy milliárdos fiát pusztán azért, mert ugyanabban az évkörben születtek. Generációk nem vizsgáznak, nem keresnek állást, nem szállítanak ki ételt, és nem vesznek fel kölcsönt a felkészítő tanfolyamok díjaira, de társadalmi osztályok igen. A döntő kérdés nem az, hogy ezek a fiatalok mikor születtek, hanem az, hogy milyen gazdasági rendszert örököltek, ha egyáltalán örököltek is bármilyet, és milyen helyet készített számukra az a rendszer.
A fiatal tüntetők nem azért lázadnak, mert rövidebb a figyelmük, vagy különleges kulturális ellenérzésük van a tekintélyelvűséggel szemben. Azért lázadnak, mert a kapitalizmus nem képes méltóságteljes gazdasági életbe integrálni őket. Azt mondták nekik, tanuljanak, szerezzenek diplomákat, sajátítsanak el új készségeket, maradjanak versenyképesek, és váljanak „vállalkozókká”. Családjaik hitelt vettek fel, földet adtak el, halasztották az orvosi kezeléseket, és csökkentették a háztartási fogyasztást, hogy az oktatást és a felkészítést finanszírozzák. Ennek a megpróbáltató útnak a végén sokan rájönnek, hogy az ígért állás nem létezik. Mások csak határozott idejű szerződéseket, fizetetlen gyakornoki állásokat, platformmunkát vagy olyan munkákat találnak, amelyek bére semmilyen kapcsolatban nem áll képesítésükkel.
Még a hivatalos adatok is feltárják a probléma mértékét. A kormány 2025-ös Időszakos Munkaerő-felmérése (Periodic Labour Force Survey) a 15–29 év közötti korosztály munkanélküliségét 9,9%-ra tette, ami a városi fiatalok körében 13,6%-ra emelkedik. Azt is megállapították, hogy az indiaiak negyede 15 és 29 éves kora között sem nem dolgozott, sem nem vett részt oktatásban vagy képzésben. Ezek a főbb számok elfedik a széles körű alulfoglalkoztatottságot, a családi vállalkozásokban végzett fizetetlen munkát és azt a kétségbeesést, amely arra kényszeríti az embereket, hogy bármilyen tevékenységet elfogadjanak munkaként. Az indiai munkavállalóknak csupán 23,6%-a volt rendszeres bérezésű vagy fizetett alkalmazásban, míg 56,2%-ukat önfoglalkoztatónak minősítették – ez a kategória a jómódú szakemberektől az utcai árusokig és a családi gazdaságokban fizetetlenül dolgozókig terjed.
Az Emberi Fejlődés Intézete (Institute for Human Development) és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization) által készített Indiai Foglalkoztatási Jelentés (India Employment Report) még világosabb képet fest. 2022-ben a fiatal diplomások körében a munkanélküliség 29,1% volt, ami kilencszerese az írni-olvasni nem tudó fiatalok körében mért aránynak. A munkaerő közel 82%-a az informális szektorban dolgozott, míg csaknem 90%-uk informálisan volt foglalkoztatva. A rendszeres munkavállalók reálbére stagnált vagy csökkent, a platformfoglalkoztatás pedig – nagyrészt társadalombiztosítás nélkül – az informális munka digitálisan felügyelt kiterjesztéseként bővült. A jelentés megállapította, hogy az első állásra való átlagos várakozási idő meghaladta az egy évet, és hogy sok technikailag képzett fiatal szakmájához nem kapcsolódó munkát végez.
Ez a keserű paradoxon áll a tiltakozások középpontjában. Az oktatás kiterjesztette az indiai fiatalok aspirációit és képességeit, de a gazdaság nem bővítette a rendelkezésükre álló tisztességes állások számát. Minél többet tanulnak, annál világosabban látják a szakadékot aközött, amit a társadalom ígért, és amit nyújtani tud. Diplomájuk nem az ő elégtelenségük, hanem egy olyan gazdasági modell elégtelenségének bizonyítékává válik, amely a pénzügyekre, a tőkeintenzív termelésre, a privatizációra és egy szűk vállalati elit meggazdagodására épül.
A válság nem a Modi-kormánnyal kezdődött, de tizenkét évnyi BJP-uralom elmélyítette azt. A demonetizáció és a rosszul megtervezett általános forgalmi adó (GST) károsította a kisvállalkozásokat, amelyek történelmileg nagy számú munkavállalót foglalkoztattak. A közszférában a toborzást késleltették vagy csökkentették, a betöltetlen álláshelyek száma nőtt, a biztos állásokat pedig szerződéses munkaviszony váltotta fel. A feldolgozóipar nem növekedett olyan mértékben, hogy foglalkoztatni tudta volna a munkaerőpiacra évente belépő milliókat. Eközben az állami oktatás gyengült, a magán felkészítő iparág pedig terjeszkedett, a szorongást rendkívül jövedelmező árucikké változtatva. A kormány ünnepli a GDP-növekedést, az autópályákat, a digitális fizetéseket, az egyszarvú cégeket és az indiai milliárdosok vagyonát, de ezen statisztikák egyike sem válaszol a számtalan otthonban elhangzó kérdésre: hol van az állás?
A vizsgakérdések kiszivárogtatása ezért többről szól, mint puszta adminisztratív korrupcióról. Ezek egy nagyobb osztályigazságtalanság sűrített kifejeződései. Milliók versengenek kis számú pozícióért, mert a biztos munkát szándékosan szűkössé tették. Minden jelentkezőnek díjakat kell fizetnie, hosszú utakat kell megtennie, tananyagot kell vásárolnia, és néha éveket kell eltöltenie felkészítő központokban. Amikor egy vizsgát veszélyeztetnek, az állam technikai hibákról és vizsgálóbizottságokról beszél. A jelölt számára azonban maga az idő lett ellopva. Közeleg a felső korhatár; a családi adósság halmozódik; újabb év tűnik el.
A kormány szeretné a tiltakozásokat egy türelmetlen generáció érzelmi kitöréseként elkülöníteni. Váltogatni fogja a gúnyolódást, az elnyomást, a konzultációs ígéreteket és a mozgalom megosztására tett kísérleteket. Azt fogják mondani a fiataloknak, hogy nincs tapasztalatuk, hogy külföldi erők félrevezetik őket, vagy hogy tiltakozásuk árt az ország imázsának. De nincs semmi hazaellenes abban, ha azt követeljük, hogy egy ország biztosítson hasznos munkát fiataljainak. Ami Indiát károsítja, az egy olyan rend, amelyben a fiatalokra fogyasztókként, adatpontokként, futárként és választási tömegként van szükség, de nem üdvözlik őket jogokkal rendelkező munkavállalókként, hanggal bíró állampolgárokként és jövőre jogosult emberi lényekként.
A Csótány-mozgalom energiája fontos, de az ösztönösség és a digitális elérés önmagában nem győzheti le a berögzült hatalmat. Tartós ereje attól függ, hogy sikerül-e összekapcsolnia a vizsgareformot a foglalkoztatásért, az állami oktatásért, a munkajogokért és a gazdasági újraelosztásért folytatott küzdelemmel. A Jantar Mantarnál tüntető diákok közös jövőt osztanak a szerződéses tanárokkal, a közmunkaprogramok dolgozóival, a futárokkal, a gyári tanulókkal, a munkanélküli diplomásokkal és a vidéki munkásokkal. A mozgalomnak ellen kell állnia azon kísérleteknek, amelyek a szervezett politikát, a szakszervezeteket és a bevett diákszervezeteket egy másik generációhoz tartozó anakronisztikus maradványokként írják le. A szervezett munkásosztály által felhalmozott tapasztalat nem teher a fiatalos lázadáson; ez egyike azoknak az erőforrásoknak, amelyek tartóssággal és iránnyal ruházhatják fel az ilyen lázadást.
A „csótány” név egy nem szándékolt történelmi igazságot hordoz. A csótányok azért maradnak fenn, mert nehéz kiirtani őket. De az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz. Haragjuk generációsnak tűnik megjelenésében, de tartalmát tekintve mélyen osztályalapú. A Baloldal előtt álló feladat nem az, hogy romantizálja ezt a haragot, vagy távolról oktassa ki, hanem hogy párbeszédet kezdeményezzen vele, segítsen azonosítani a szenvedés mögötti struktúrát, és csatlakoztassa azonnali követeléseit egy olyan programhoz, amely képes milliónyi biztonságos és társadalmilag hasznos állást teremteni.
A Parlament előtt elsütött könnygáz nem adhat választ a tüntetők által feltett kérdésre. India urai barikádok mögé szoríthatják őket, és rovaroknak, parazitáknak vagy bajkeverőknek nevezhetik őket. De egy olyan társadalom, amely megtagadja, hogy helyet adjon fiataljainak, végül rá fog döbbenni, hogy a fiatalok úgy döntöttek: újraalkotják a társadalmat.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa (Grieve Chelwával közösen). A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Feltűnt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.
Ezt a cikket a Globetrotter készítette.