Vijay Prashad

Tricontinental: Mindannyian valahonnan jöttünk

A kapitalizmus a bizonytalan bevándorló munkaerőre támaszkodik, hogy fegyelmezze a dolgozókat, elmélyítse a megosztottságot és gazdagságot vonjon ki, miközben az migránsellenes retorikát fegyverként használja a közszolgáltatások és a szociális jólét neoliberális lerombolásának elfedésére.

Bárhová megyünk ma a világon, a globális Északtól a globális Dél felé, az bevándorlóellenes retorika növekedésének áradatába ütközünk. Úgy tűnik, ez a közbeszéd elkerülhetetlen része. Ez a diskurzus különösen mérgező a globális Északon, ahol a „különleges típusú” szélsőjobboldal központi pillérévé vált. 2025 decemberében Donald Trump amerikai elnök „szemétnek” nevezte az Egyesült Államokban élő szomáliai bevándorlókat, és azt mondta, hogy „oda kellene visszaküldeni őket, ahonnan jöttek”. Trump alelnöke, JD Vance azt mondta, hogy a bevándorlás a „legnagyobb fenyegetés” mind az Egyesült Államokra, mind Európára nézve. Nagy-Britanniában az akkori miniszterelnök, Keir Starmer 2025 májusában azt mondta, hogy országa kockázatot jelent „az idegenek szigetévé válásra”, amely kifejezést később abban az évben Andrew Hastie, akkori ausztrál árnyék-belügyminiszter is visszhangozta: „Kezdjük úgy érezni magunkat, mintha idegenek lennénk a saját otthonunkban”.

A globális Dél sem mentes ettől a diskurzustól. Dél-Afrikában felrobbant az idegengyűlölet, olyan bevándorlóellenes csoportok jelentek meg a semmiből, mint az Operation Dudula (2021) és a March and March (2024), amelyek anyagi forrásokkal rendelkeztek komoly bevándorlóellenes zavargások keltéséhez. Ezek a csoportok népszerűsítették az Abahambe Makwerekwere („a külföldieknek menniük kell”) szlogent a dél-afrikaiak azon rétegei körében, akiket az apartheid utáni rendezés résein keresztül kitaszítottak. Ezek a rétegek társadalmi-gazdasági szorongásaikat a szomszédaikra – Botswanából, Lesothóból, Mozambikból és Zimbabwéből Dél-Afrikába érkezett elszegényedett bevándorlókra – vetítették ki. Ezek az idegengyűlölő csoportok fenyegetéseket és határidőket tűztek ki a bevándorlók távozására, kétségbeesett és kiszolgáltatott embereket kényszerítve biztonság keresésére vagy félelemben történő elhagyására Dél-Afrikából.

Az idegengyűlölet e növekedése azt az általános érzést tükrözi, hogy a munkásosztály nyomorúságos életkörülményei a bevándorlókkal folytatott versenynek tudhatók be a szűkös erőforrásokért, nem pedig a kapitalizmus strukturális jellemzőinek. Azt állítják, hogy az elszegényedett és hatalommal nem rendelkező bevándorlók valahogyan kiüresítették az államot és kiszorították a munkaerőpiacot, így a helyi dolgozók képtelenek stabil és méltó életet élni.

A bevándorlásról szóló diskurzus tele van tényszerű pontatlanságokkal, túlzásokkal és epével. Az idegengyűlölet apostolai felnagyítják a migráció mértékét és földrajzát, és megmérgezik a témáról szóló diskurzust. Ez a torzítás három módon működik:

  • Súlyosbított mérték. A nemzetközi migránsok a világ népességének csupán 3,6%-át teszik ki. A legtöbb ember, aki vándorol, nem hagyja el születési országát, mivel vidékről városba vagy egyik városból a másikba utazik. A belső menekültek helyzetét is figyelembe véve a migránsok és menekülteknek csak egynegyede utazik a globális Délről a globális Északra, amint azt a Nemzetközi Migrációs Szervezet egyik tisztviselőjétől megtudtam.
  • Súlyosbított földrajz. Nyilvánvaló okokból a nyugati média a mediterrán átkelésekre, az amerikai–mexikói határra és a La Manche-csatornára összpontosít. Ez úgy állítja be a migrációt, mint amely csak a globális Északot terheli. A valóság azonban az, hogy a legtöbb elmozdulás országokon belül vagy szomszédos országok között történik. A menekültvédelem elsöprő terhe a Dél szegényebb nemzeteire hárul, nem a gazdag Északra.
  • Súlyosbított nyelv. Azok, akik szítják az bevándorlóellenes retorika tüzét, szinte mindig azt mondják, hogy az „illegális” bevándorlók ellen vannak, nem a „legális” bevándorlók ellen. A gyakorlatban az „illegális bevándorló” fenyegető kategóriája kezdi alakítani azt, ahogyan az emberek általában a migrációra gondolnak. A menekülteket, menedékkérőket, okmányok nélküli munkásokat, diákokat, családtagokat, ideiglenes munkásokat és még a legális csatornákon érkezett bevándorlókat is „illegálisnak” tekintik, vagy legalábbis annak gyanúsítják. Az „illegális” jelző alakítja az „bevándorló” főnév jelentését, majd elnyomja azt. A jelző, még ha nem is jelenik meg, kezdi meghatározni a főnevet. Ily módon pusztán bevándorlónak lenni is határsértésnek minősül.

A gazdagabb nemzetek uralkodó osztályai, főként a globális Északon, akarják a bevándorlók munkaerejét, de nem a társadalmi-kulturális életüket vagy politikai részvételüket. A globális Észak fő gazdasági ágazatai – a mezőgazdaság, az építőipar, a logisztika és a gondozási munka – a bevándorló munkaerőre támaszkodnak. Az idegengyűlölő retorika és a korlátozó jogi rendszerek olyan környezetet teremtenek, amely könnyűvé teszi e munkások fegyelmezését és kizsákmányolását a deportálás fenyegetésével, valamint a jogi jogok és a kollektív tárgyalás megtagadásával. Mégis tagadhatatlan, hogy a bevándorlók gazdagságot termelnek az uralkodó osztály számára ott, ahol élnek és dolgoznak. Hazautalásaik fenntartják a családokat a származási országaikban. A bevándorlásról és a gazdaságról szóló diskurzus éppoly zavaros és kusza, mint a politikai vita.

  1. A gazdasági érv. A bevándorlók biztosan növelik a lakhatás, iskolák, közlekedés és egészségügy iránti azonnali keresletet, különösen ott, ahol az érkezők földrajzilag koncentrálódnak. De a bevándorlók dolgoznak is, termelnek, adót fizetnek, és fenntartják azokat a gazdasági ágazatokat, amelyek munkaerőhiánytól szenvednek. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) kimutatja, hogy a bevándorlók hozzájárulnak a munkaerőpiacokhoz, a közpénzügyekhez, a foglalkoztatáshoz és a munkahelyteremtéshez, bár az előnyök és költségek egyenlőtlenül oszlanak meg. A Nemzetközi Valutaalap nagy tanulmánya harmincnégy OECD-országban 1980 és 2018 között azt találta, hogy a teljes foglalkoztatás 1%-át kitevő bevándorló beáramlás öt éven belül csaknem 1%-kal növelte a gazdasági kibocsátást, és a növekedés kétharmada a magasabb munkatermelékenységből származott. Döntő fontosságú, hogy ez a tanulmány nem talált bizonyítékot arra, hogy a bevándorlók nagy beáramlása csökkentené a helyiek foglalkoztatását.
  2. A munka kérdése. A munkaadók néha bizonytalan bevándorló munkaerőt használnak a munkakörülmények csökkentésére vagy a szakszervezeti szervezkedés gyengítésére. A probléma azonban nem a bevándorló munkás önmagában, hanem a munkaadó azon hatalma, hogy a jogi státusz szerint megkülönböztesse és megossza a munkásokat. Az erősebb, jobban szervezett szakszervezetek segítenének a munkásoknak ellenállni ezeknek a megosztó taktikáknak, javítani a béreket és munkakörülményeket, valamint biztosítani a tartózkodási, jogi és kollektív tárgyalási jogokat.

A neoliberalizmus a szobában lévő elefánt a bevándorlóellenes diskurzusban. A bevándorlók olyan társadalmakba érkeznek, amelyeket már feldúlt a megszorítás és az adósság. A lakhatási válság, a krónikus munkanélküliség, a mentális betegségek és a kábítószerrel való visszaélés nem olyan körülmények, amelyeket a bevándorlók teremtenek. Ezek azoknak a kapitalista társadalmaknak a társadalmi hatásai, amelyek a kevesek profitját a sokak jóléte elé helyezték. A közszolgáltatások privatizációja, az önkormányzati költségvetések megvágása, majd az állami kapacitás és a szociális jólét ezt követő összeomlása olyan neoliberális politikák voltak, amelyeket a gazdag és vagyonos osztályok szolgálatában hajtottak végre. Ugyanazok a politikai pártok, amelyek végrehajtották ezeket a neoliberális politikákat, és ezért felelősek az általuk kiváltott társadalmi káoszért, most a bevándorlókat teszik bűnbakká.

Ismail Shammout (Palesztina), Hová?, 1953.

A bevándorlóellenes retorika azt a funkciót tölti be, hogy elfedje a világ milliárdjai által tapasztalt társadalmi nyomorúság tényleges okait. Korunk obszcén katonai kiadásait és katasztrofális háborúit, a NATO+ blokkal dacoló államok elleni kegyetlen szankciókat, az alulfejlettség ciklusából kitörni képtelen államok kikényszerített adósságszolgaságát, az éghajlatváltozás magas költségeit, a földfosztást és a megélhetés pusztulását nem a migráció okozza. Ezeket a kapitalizmus és az imperializmus okozza, amely inkább elpusztítaná a világot a profitért, minthogy meggyógyítsa. Valójában maga a migráció is a kapitalista imperializmus eredménye, amely háború, adósság, szankciók és kizsákmányolás révén pusztítja el az élet alapját a globális Délben.

Sajnos a bevándorlóellenes diskurzus mindent átható természete könnyebbé tette egy elidegenedett munkás számára, hogy felégessen egy spaza boltot (kis élelmiszerbolt) Sowetóban, Dél-Afrikában, mint hogy a földtulajdon brutális aszimmetriájára gondoljon az országában. A fehér dél-afrikaiak a népesség körülbelül 7%-át teszik ki, de a mezőgazdasági és termőföld 72%-át birtokolják, míg a fekete dél-afrikaiak a népesség csaknem 82%-át teszik ki, és csak 4%-át birtokolják. A földreform elképzelése végtelenül nehezebb és bonyolultabb, mint egy Botswanából érkezett szegény bevándorló szatócs boltjának felgyújtása. A munkásosztály felvértezése az idegengyűlölet misztifikáló retorikája elleni tisztánlátással a baloldal egyik mai feladata. A Dél-afrikai Kommunista Párt a maga részéről erős és világos álláspontot foglalt el az idegengyűlölet ellen és a szolidaritás mellett.

Razieh Gholami (Afganisztán), A túlélés reményében, 2019.

A nagy karib–brit költő, Benjamin Zephaniah élete nagy részét származásáról és elvándorlásáról való elmélkedéssel töltötte. Két világ között élve megértette azokat a nagyon emberi küzdelmeket, valamint a magány és elszigeteltség érzéseit, amelyek a bevándorló lét velejárói. „We Refugees” (Mi menekültek, 2000) című versében Zephaniah melegséggel és egyszerűséggel ragadja meg az idegengyűlölet irracionalitását és embertelenségét:

Mindannyian lehetünk menekültek
Néha csak egy nap kell hozzá,
Néha csak egy kézfogás kell
Vagy egy aláírt papír.
Mindannyian menekültektől származunk
Senki sem csak úgy megjelent,
Senki sincs itt küzdelem nélkül,
És miért kellene félelemben élnünk
Az időjárástól vagy a bajoktól?
Mindannyian valahonnan jöttünk ide.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Irán megfordítja az aszimmetriát

A katonai bázisok és eszközök drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált.

Rakétacsapás éri az amerikai Ötödik Flotta bahreini bázisát az amerikai–izraeli iráni csapásokat követően, febr. 28. Fotó: ArcZeal Designs/X

Szeptember 2-án egy amerikai rakéta repeszei fúrták át egy esküvői ünnepség helyszínének tetejét Kuhestakban, Irán déli Szirik megyéjében. Négy ember meghalt, köztük egy gyermek, és 68-an megsebesültek. Az Egyesült Államok szokásává vált, hogy esküvőket bombáz – Afganisztánban, Irakban, Jemenben és most Iránban. Amikor JD Vance amerikai alelnököt a halottakról kérdezték, vállat vont: „Előfordulnak dolgok.” Ezt a mondatot fel kellene jegyezni ennek a háborúnak a krónikájába. Az imperializmus mások katasztrófáit szenvedő szerkezetbe helyezi.

Az esküvő elleni támadás az amerikai csapások újabb hullámának része volt Irán déli partjai és a Hormuzi-szoros környékén. Washington közölte, hogy rakétákat és aknarakó eszközöket vett célba. Teherán rakétákkal és drónokkal válaszolt az amerikai létesítmények ellen Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ez nem egy tűzszünet volt, amelyet időnkénti megsértések zavartak meg – ahogy az észak-atlanti sajtó nagy része ragaszkodik hozzá, hogy nevezze. Hat hónapja a konfliktus egy felismerhető ciklust követ: az Egyesült Államok támad, Irán válaszcsapást mér, szünet következik és némi közvetett diplomácia, mindkét fél újra készülődik, majd Washington ismét támad. A csapások közötti szünet nem béke.

A Trump-kormányzat továbbra is azt állítja, hogy Irán haditengerészetét, rakétaképességeit és katonai infrastruktúráját megsemmisítették. Az iráni ismételt megtorlások bizonyítékai azonban cáfolják ezt a kérkedést. Irán rendszereit kétségtelenül megrongálta az erős bombázás, de a megrongálás nem jelenti a lefegyverzést. Szeptember 4-én Mohammad Akraminia dandártábornok, az iráni hadsereg szóvivője az IRNA-nak elmondta, hogy az első iráni rakétákat és drónokat az amerikai támadást követő tizenöt percen belül kilőtték. Elmondta, hogy a hadsereg négy amerikai bázisra csapott le három országban: kettőt az Egyesült Arab Emírségekben, a Sejk Isa Légibázist Bahreinben, és egy bázist Kuvaitban. Külön közleményekben Irán közölte, hogy műholdas kommunikációt, felszerelésraktárakat és repülőgép-hangárokat talált el a kuvaiti Ahmad al-Dzsaber Légibázison, valamint csapatokat és radarrrendszereket az Egyesült Arab Emírségekbeli Al Minhádban. A légvédelmi rendszerek aktiválása és a regionális kormányok ezen csapásokról szóló tájékoztatása megerősíti a központi tényt: Irán megőrizte mind a képességét, mind az akaratát, hogy elérje az amerikai bázisokat.

Ez a háború legfontosabb fejleménye. Az Egyesült Államok hatalmát Nyugat-Ázsiában egy aszimmetriára építette. Képes volt bombázni egy országot védett repülőterekről és parancsnoki központokból, amelyek szétszórva helyezkedtek el a régióban, míg a megtámadott ország nem volt képes, vagy nem volt hajlandó elérni ezeket a bázisokat. Irak 1991-ben Scud rakétákat lőtt ki Izrael felé, de nem támadta szisztematikusan az Öbölben található hatalmas amerikai katonai infrastruktúrát. Bagdad attól tartott, hogy az amerikai bázisok megtámadása még nagyobb pusztítást vonna maga után. A nagyobb pusztítás így is eljött. Irán levonta ebből a leckét.

Irán most megkezdte az aszimmetria megfordítását. A bázisok drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált. Az Al-Udeid Katarban, az amerikai légiműveletek regionális parancsnoksága; az Ötödik Flotta létesítményei Bahreinben; légibázisok és logisztikai központok Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben; a Camp Titin Jordániában; valamint az iraki és szíriai létesítmények többé nem tekinthetők biztonságos háttérnek. A legutóbbi támadások után megjelent arab nyelvű értékelés pontosan ezt írta le: a kuvaiti és egyesült arab emírségekbeli bázisok frontvonalbeli pozíciókká váltak, míg a csaló drónok, ballisztikus rakéták és cirkálórakéták egyesített hullámai a Patriot és THAAD védelmi rendszerek telítésére törekszenek, hogy aztán csapást mérjenek a parancsnoki, radar-, kommunikációs és logisztikai rendszerekre. A technika azért számít, mert egy több millió dollárba kerülő elfogórakéta odacsalható egy töredéknyi összegbe kerülő drónhoz.

A sebezhetőség politikai is, nem csak katonai. Minden amerikai létesítmény egy másik ország területén található. Az Öböl-menti kormányoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy Washington katonai jelenléte pajzs-e vagy villámhárító. Iránnak nem kell minden bázist megsemmisítenie, csak azt kell bemutatnia, hogy a bázisok veszélyt jelentenek a befogadó államokra. Az Öböl-menti kormányok ezt követően korlátozhatják területük használatát amerikai támadásokhoz, az amerikai műveleteket távolabbi létesítmények – például Diego Garcia, a brit ciprusi bázis és az amerikai repülőgép-hordozók (amelyek egyre sebezhetőbbek a hosszú távú bevetési fáradtsággal szemben) – felé tolva.

Irán eszkalációs létrája

Irán ráadásul még nem lépett fel magasra az eszkalációs létrán. Növelhetné a kilövések mennyiségét, kiterjeszthetné célpontjait a logisztikai központokra, kikötőkre, felderítő rendszerekre és üzemanyagraktárakra, vagy ösztönözhetné szövetséges erőit Irakban, Libanonban és Jemenben, hogy teljes mértékben csatlakozzanak a konfliktushoz. Továbbá akadályozhatná a Vörös-tengeri hajózást, vagy lezárhatja a Hormuzi-szorost. Bármely lépés tovább mélyítené a háború által előidézett gazdasági válságot. Ezt Trump nem szeretné, aki novemberben időközi választásokkal néz szembe.

Irak különösen fontos csuklópont. Az arab nyelvű jelentések a kormány szeptember 30-i határidejét írják le, hogy minden fegyvert állami ellenőrzés alá vonjanak, valamint számos fegyveres frakció megtagadását, hogy letegyék a fegyvert, amíg amerikai és török csapatok maradnak az országban. A frakciók követelései nem marginálisak: az amerikai katonai jelenlét folytonosságát helyezik a vita középpontjába. Egy kísérlet e csoportok lefegyverzésre kényszerítésére belső iraki válságot idézhetne elő. A lefegyverzésük elmulasztása viszont tízezreket hagy fegyveres harcosokként, beleértve a rakétákkal és drónokkal rendelkező egységeket, mint az amerikai bázisok elleni lappangó frontot. Washington nem feltételezheti, hogy a konfliktus földrajzi területe ott marad, ahol ő szeretné meghúzni a határvonalat.

Aztán ott van a létra legfelső foka: a nukleáris kérdés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség utolsó ellenőrzött adata szerint Irán 440,9 kilogramm 60%-ra dúsított uránnal rendelkezett, még azelőttről, hogy a felügyeleteket az iráni létesítmények elleni támadások megzavarták volna. Most rajtunk kívül senki sem tudja magabiztosan, hogy mindez az anyag hol van, milyen állapotban van, vagy hogy a dúsítás előrehaladt-e. Teherán nem jelentette be, hogy fegyvert fog előállítani. De augusztusban Ebrahim Rezaei, az iráni parlament Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottságának tagja amellett érvelt, hogy a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből való kilépés lenne a legjobb válasz Trump fokozott gazdasági háborújára. A kilépésről szóló javaslat már a parlamentben van.

Ez a bizonytalanság önmagában is egyfajta elrettentés. Az amerikai tervezők, akik egy nukleáris vagy elsöprő erejű első csapáson gondolkodnak, nem lehetnek biztosak abban, hogy Irán nem rendelkezik kisebb fegyverrel vagy a képességgel annak összeállítására. Irán dönthet úgy, hogy 90% fölé dúsít, kísérleti robbantást hajt végre, és követeli a támadások beszüntetését – ezt az utat követte a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Irak és Líbia sorsát látva. Ez a döntés hatalmas veszélyekkel járna, és még nem született meg. De Washington háborúja elképzelhetővé teszi azt, amit évtizedes amerikai politika hivatott volt megakadályozni.

Irán előnye nem abban rejlik, hogy nagyobb robbanóereje lenne. Az Egyesült Államok továbbra is képes félelmetes pusztítást okozni. Irán előnye abban rejlik, hogy képes költségeket kényszeríteni ki, szétszórni erőit, bizonytalanságban tartani Washingtont, és elviselni a csapásokat anélkül, hogy feladná szuverenitását. Eközben az amerikai hadsereg fogyóban lévő elfogórakétákat és nagy hatótávolságú lőszereket fogyaszt, miközben fegyverzi Izraelt és Ukrajnát, védi a hatalmas ívben elhelyezkedő létesítményeket, és egy olyan választópolgársággal néz szembe, amely nem akar hullazsákokat vagy egy újabb végtelen háborút. Irán az Egyesült Államok földrajzi elérését előnyből kitettséggé változtatta.

Ez nem azt jelenti, hogy Irán győzött, vagy hogy az eszkaláció biztonságos. Egy sebesült birodalom rendkívül veszélyes. Trump egy iráni megadást szeretne, amelyet az amerikai időközi választások előtt fel akar mutatni, de a kényszerítés nem hozta meg ezt. A Fehér Ház rendelkezik erővel, de hiányzik belőle a szekvenált politikai stratégia: keményebben csaphat le, de minden csapás további iráni opciókat nyit meg. Ezzel szemben Teherán lépésről lépésre haladhat, miközben minden akcióját megtorlásként tünteti fel. Irán tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az Egyesült Államok kezdte a támadásokat, és hogy saját műveletei kölcsönös önvédelmi cselekmények. Az esküvőn meghalt civilek tovább gyengítik Washington erkölcsi álláspontját.

A kivezető út nem rejtélyes. Ahhoz az szükséges, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel Irán támadásával, vessen véget blokádjának és kényszerítő szankcióinak, és térjen vissza a júniusi memorandumon alapuló tárgyalásokhoz a kapituláció keresése helyett. Továbbá függne attól is, hogy a regionális államok megtagadják területük használatát további támadásokhoz. Egy hiteles diplomáciai folyamatot megerősítene egy ENSZ-vizsgálat az esküvő bombázásáról és a civilek elleni egyéb támadásokról. Ellenkező esetben az intézmény, amely új főtitkárt keres, kockáztatja, hogy olyan könyvelővé válik, aki csak azután érkezik, hogy az épület már leégett.

Trump csapdába esett egy olyan ellenfél között, amely nem fog kapitulálni, és egy olyan választási óra között, amely nem áll meg. Még elrendelhet egy újabb látványos csapást abban a reményben, hogy az erőszak győzelmet kovácsolhat. De Irán megmutatta, hogy az amerikai bázisok nem menedékhelyek, az amerikai fegyverek nem kimeríthetetlenek, és az amerikai eszkaláció nem rendelkezik az utolsó lépéssel. A régi aszimmetria megfordult. Washington továbbra is képes pusztítani. Már nem képes diktálni.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter megbízásából készült.

Latin-Amerika dühös hullámának ocsmánysága

Latin-Amerika-szerte a dühös hullám magát a társadalmat próbálja átalakítani, nem csupán ezt vagy azt a törvényt elfogadni.

Augusztusban a jobboldali milliárdos, Abelardo de la Espriella lépett hivatalba Kolumbia elnökeként, és megfogadta, hogy szélsőjobboldali programot visz véghez, annak ellenére, hogy kevesebb mint egy százalékponttal győzte le a baloldali jelöltet, Iván Cepedát. Jellemző egy bizonyos típusú szélsőjobbra, hogy bármilyen felhatalmazást magáénak fogad el, és úgy tesz, mintha felhatalmazása lenne arra, hogy társadalmát mérgező mocsarukká alakítsák. A húsz államból, amelyet általában Latin-Amerika részének tekintenek, tizenegyben jelenleg szélsőjobboldali kormány van: Argentína (Javier Milei 2023 óta), Bolívia (Rodrigo Paz 2025 óta), Chile (José Antonio Kast 2026 óta), Kolumbia (de la Espriella 2026 óta), Costa Rica (Laura Fernández 2026 óta), Ecuador (Daniel Noboa 2023 óta), Salvador (Nayib Bukele 2019 óta), Honduras (Nasry Asfura 2026 óta), Panama (José Raúl Mulino 2024 óta), Paraguay (Santiago Peña 2023 óta) és Peru (Keiko Fujimori 2026 óta).

E vezetők többsége nem a régi konzervatív körökből származik, hanem egy új generáció része (Noboa a legfiatalabb a csoportban, 1987-ben született), átlagéletkoruk 52 év. Ezek a férfiak és nők Latin-Amerika régi oligarchiáit képviselik, a mély gyarmati gyökerekkel és hatalmas birtokokkal rendelkező régi családokat, de ezek a vezetők nem rendelkeznek arisztokratikus érzékenységgel, és nem a bevett konzervatív politikai pártokból származnak. Természetüknél fogva libertariánusok, nyílt hűséggel az Egyesült Államokhoz és annak programjához. Hazafiként tüntetik fel magukat, de a hazafiságot félreteszik a Washington és vállalatai iránti feltétlen lojalitásért.

Lőjetek halálra

A szélsőjobb az oligarchia törvénytelen erőszakának hosszú hagyományából ered, amely az őslakosok elleni népirtástól az Operación Cóndor-korszak katonai diktatúráiig nyúlik vissza. Az erőszak büntetlensége volt ezen osztály és politikai képviselői védjegye, így a jelenlegi szélsőjobb nem más, mint osztályához és elődeihez hű. Laura Fernández 1986-ban született, egy évvel azelőtt, hogy Costa Rica elnöke, Óscar Arias Nobel-békedíjat kapott a közép-amerikai konfliktusrendezésben végzett munkájáért (Costa Rica 1949-es alkotmányában megszüntette hadseregét). 2026 májusi beiktatásakor Fernández azt mondta, hogy „vasököllel” válaszol a bűnözésre, és hogy „a keze nem fog megremegni”. Gustavo Petro kísérletei után, hogy békés megoldásokat hozzon Kolumbia konfliktusaiba, de la Espriella azzal a nézettel lépett hivatalba, hogy „a bűnözők is kaphatnak golyót”, ami a hadiállapothoz való visszatérést sugallja.

Nayib Bukele keménykezű megközelítése a bűnözéssel szemben mélyen befolyásolta Latin-Amerika szélsőjobbját, és Salvador tömeges letartóztatásait, katonai bevetéseit, rendkívüli állapotát és óriásbörtöneit regionális politikai modelllé változtatta. Ecuador, Kolumbia, Costa Rica, Peru, Chile és más országok vezetői és jelöltjei egyre inkább háborúként mutatják be a bűnözést, amely rendkívüli állami hatalmat igényel, nem pedig hagyományos rendőri munkát és szociálpolitikát. Bukele népszerűsége segített normalizálni a militarizált utcák, a szigorúbb ítéletek, a bővített börtönök és a gyengébb eljárásjogi garanciák ígéreteit. Bár a kritikusok dokumentálják az önkényes letartóztatásokat és az emberi jogsértéseket, a csodálók úgy állítják be módszereit, mint bizonyítékot arra, hogy határozott, tekintélyelvű vezetés helyreállíthatja a rendet ott, ahol a demokratikus intézmények hatástalannak tűnnek. Eddig a szélsőjobb egy bizonyos típusa a bűnözéssel, sőt a szegénynegyedekkel szembeni illiberális megközelítését az egyetlen hatékony megoldásként mutatta be a drogmaffiák és a nyomornegyedek kisebb bűnözői ellen.

A társadalmi vívmányok visszafordítása

Latin-Amerika-szerte a dühös hullám megpróbálja visszafordítani a feminista vívmányokat az abortusz és a fogamzásgátlás korlátozásával, a nemi alapú erőszakkal foglalkozó intézmények felszámolásával, a szexuális nevelés támadásával, és a feminizmust a hagyományos család fenyegetéseként ábrázolva. Argentínában Javier Milei kormánya bezárta a Nőügyi Minisztériumot, leállította az abortuszgyógyszerek nemzeti szintű terjesztését, és csökkentette a fogamzásgátló és tinédzserterhességi programokat, ezáltal a formális jogok egyre kevésbé hozzáférhetővé váltak, különösen a szegény és munkásosztálybeli nők számára.

Chilében a szélsőjobboldali törvényhozók azt javasolták, hogy a szigorúan korlátozott abortusz előtt kötelezzék a nőket a magzati szívhang meghallgatására, míg több új törvényjavaslat büntetné az állítólagosan „hamis” vádakat, amelyek erőszakkal, szexuális erőszakkal és családon belüli erőszakkal kapcsolatosak. Ezek a javaslatok lehetővé tennék, hogy egy vádlott az ügy elutasítása után eljárást indítson a panaszossal, ezzel megfélemlítve a túlélőket; osztályszempontból ez a fenyegetés leginkább a munkásosztálybeli, vidéki, bevándorló és őslakos nőket sújtja, akiknek nincs ügyvédjük, pénzük és intézményi védelmük, erősítve a patriarchális ellenőrzést, miközben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést veszélyesebbé teszi.

Vakság a népirtásra

A szélsőjobb nemcsak hogy a törvénytelen erőszakot tekinti mai fizetőeszközének, de rutinszerűen ünnepli a hódítók amerikai őslakosok elleni történetét, valamint a nyugati civilizáció teljes arzenálját (ahogy Milei tette 2024-es davosi beszédében). A népirtással szembeni vakság a szélsőjobb szokása, ezért nincs semmilyen lelkiismeretfurdalásuk az Egyesült Államokkal és annak politikájával való szoros kapcsolatukban, amely Amerika egész féltekéjének Washington érdekei alá rendelésére irányul. Amikor Washington azt mondja, hogy a hozzá való szoros kapcsolatok útjának Tel Aviven kell átvezetnie, a szélsőjobboldali kormányok sietnek szoros kapcsolatokat kiépíteni Izraellel – a palesztinok folyamatban lévő népirtása ellenére.

2025 júniusában Argentína izraeli nagykövete, Shimon Axel Wahnish rabbi bejelentette az Isaac-egyezményeknek nevezett kezdeményezést, amelynek célja, hogy Latin-Amerika országait szoros kapcsolatba hozza Izraellel. A bejelentés a népirtás megkezdése után közel két évvel történt, bár az Isaac-egyezményeket hivatalosan 2026 áprilisában hozták létre Jeruzsálemben. Míg Argentína és Izrael az egyetlen hivatalos aláíró, májusban egy Buenos Aires-i konferencián Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Ecuador, Salvador, Guatemala, Honduras, Panama, Paraguay és Uruguay tisztviselői vettek részt, akik aláírtak egy nyilatkozatot az Isaac-egyezmények kiterjesztésére. Ennek hiányában Bolívia (2025) és Kolumbia (2026) helyreállította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, Venezuela (2026) pedig megújította konzuli szolgáltatásait.

Az elmaradottság fejlesztése

Az elnöki palotákban és a törvényhozásokban a szélsőjobboldali kormányok a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az amerikai pénzügyminisztérium által kidolgozott gazdasági programokon dolgoznak. A program egyszerű: biztosítani, hogy a nyugati székhelyű multinacionális vállalatok könnyen hozzáférjenek Latin-Amerika nyersanyagaihoz, védeni ezen vállalatok befektetéseit, lehetővé tenni az oligarchia számára a társadalmi vagyon eltulajdonításában való részvételt, és fegyelmezni a szélesebb népességet az azonnali megszorítások valósága és a jövőbeli gazdagság ígérete révén.

A szélsőjobb által kormányzott országok többsége (Argentína, Chile, Ecuador, Salvador, Honduras és Paraguay) IMF-megállapodások alatt áll, más országok pedig az IMF jövőbeli programjainak látókörében vannak. A kulcs nem maga az IMF-program, hanem az IMF újabb törekvése a beruházásorientált liberalizáció biztosítására. Argentína 2024-ben törvénybe iktatott Nagyberuházás-ösztönzési Rendszere (RIGI) keretet biztosít azokhoz a törvényekhez, amelyeket Latin-Amerika-szerte elfogadnak – az IMF-hitelprogram, például Bolíviában, ezen törvények elfogadásától függ, hogy védjék a (többnyire külföldi) beruházásokat az országban. A RIGI, egy hosszú távú alkualku, nagy külföldi befektetéseket vonz azzal, hogy a vállalatoknak széles körű adó-, vám-, valuta- és szabályozási kiváltságokat biztosít akár 30 évre. Szocializálja a környezeti és gazdasági kockázatokat, miközben privatizálja a nyereséget, gyengíti a közbevételeket és korlátozza a jövőbeli kormányok képességét a tőke szabályozására. A munkavállalók nem kapnak ugyanilyen erős garanciákat a stabil foglalkoztatásra, jó bérekre, helyi termelésre vagy közjuttatásokra, miközben a multinacionális befektetők nagyobb hatalmat kapnak Argentína erőforrásainak kitermelésére és a nyereség külföldre vitelére.

A tesztoszteronvezetés visszatérése nem lesz képes megoldani Latin-Amerika népeinek problémáit; de képes megmérgezni a társadalmi kapcsolatokat azzal, hogy az embereket egymás ellen fordítja, ezáltal gyengítve képességüket saját társadalmuk felépítésére. Céljuk a teljes társadalmi átalakulás, nem csupán ezen vagy azon törvény elfogadása. Ez egy heves ellenforradalom a kubai forradalom és a bolivári áramlat hatására elért vívmányok ellen. Ellentmondások kétségtelenül felmerülnek majd, de lassan és óvatosan egy olyan népesség körében, amelyet a bizonytalanság és az újfajta társadalmi jámborság formái osztanak meg.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa című, Grieve Chelwával írt mű. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette.

A generáció, amely nem hajlandó meghunyászkodni: A Z-generáció = osztályharc

Az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz.

Július 20-án több ezer fiatal próbált meg vonulni az indiai Jantar Mantartól a Parlamentig. Plakátokat vittek, jelszavakat skandáltak, és követelték Dharmendra Pradhan oktatási miniszter lemondását az ismétlődő vizsga-rendellenességek, a kérdőívek kiszivárogtatása, a törölt tesztek és a kormány azon vonakodása miatt, hogy felelősséget vállaljon a diákoknak okozott károkért. A delhi rendőrség barikádokkal, gumibotokkal és könnygázzal válaszolt. Néhány tüntetőt őrizetbe vettek, míg mások kisebb csoportokba szerveződve tovább haladtak a Parlament felé. A mozgalom egy fontos küszöböt lépett át: ami a közösségi médiában szatíraként indult, az utcára lépve az államhatalommal való szembenállássá vált.

A tüntetők Csótány Janta Pártnak (CJP) nevezik magukat. A név egy bírói megjegyzésből ered, amely lekicsinylően a csótányokhoz és parazitákhoz hasonlította az aktivistákat és munkanélküli fiatalokat. Ahelyett, hogy meghátráltak volna a sértés elől, a fiatalok a kollektív ellenállás jelvényévé tették azt. Ha India urai munkanélküli ifjúságukat csótányoknak látják, akkor a csótányok összegyűlnek. A név kigúnyolja a Bharatiya Janata Pártot, de valamit megragad annak a generációnak a tapasztalatából is, akiknek ismételten azt mondták, hogy feleslegesek, hálátlanok, alkalmatlanok a munkára, és valahogy személyesen felelősek a gazdasági rendszer kudarcáért, amelyet ők egy bizonytalan rendszerként látnak, amelynek állásokat kellene adnia nekik, de amely – kegyetlen kapitalista rendszerként – eldobhatóként kezeli őket.

Június 6-i, első nagy delhi tiltakozása óta a mozgalom más városokra is átterjedt, többek között Punera, Mumbaira, Bengalurura, Lucknowra és Nagpurra. Támogatói tábort állítottak fel a Jantar Mantarnál, ahol Sonam Wangchuk klímaaktivista éhségsztrájkot folytatott a követeléseik támogatására, mielőtt erőszakkal kórházba szállították volna. Az azonnali kérdések elég súlyosak: a felvételi és toborzóvizsgák tisztasága, kártérítés az öngyilkosságot elkövető diákok családjainak, a korrupciótól hemzsegő vizsgarendszer reformja és az oktatási miniszter lemondása. Mégis, ezek mögött a követelések mögött egy sokkal nagyobb társadalmi válság húzódik meg, mivel egy vizsgadolgozat nem csupán egy kérdésekkel teli papírlap. Több millió munkásosztálybeli család számára évek megtakarítását, áldozatát, tanulását és reményét jelenti. Amikor az a lap kiszivárog, vagy a vizsgát törlik, egy egész háztartás törékeny terve összeomlik.

A média mohón írta le a Csótány-mozgalmat India első „Z-generációs tiltakozásaként”. Van némi igazság ebben a leírásban. Nyelvezete a közösségi médiában született, ezért nagy hozzáértéssel alkalmaz mémeket, szatírát, paródiát, rövid videókat és önironikus humort. Sok résztvevője nem ismert más kormányt, mint Narendra Modi miniszterelnök szélsőjobboldali vezetését. Politikai szókincsük olyan körülmények között fejlődött ki, amikor a televíziós híradások nagyrészt behódoltak a hatalomnak, az ellenvéleményt bűncselekménnyé nyilvánították, az internet pedig egyszerre lett a megfigyelés eszköze és az egyik utolsó fennmaradó tér, ahol a düh gyorsan keringhet. De a „Z-generáció” kifejezés sokkal kevesebbet magyaráz, mint amennyit látszik. Ez egy marketingkategória, amely szociológiának álcázza magát. Összehozza egy mezőgazdasági munkás lányát és egy milliárdos fiát pusztán azért, mert ugyanabban az évkörben születtek. Generációk nem vizsgáznak, nem keresnek állást, nem szállítanak ki ételt, és nem vesznek fel kölcsönt a felkészítő tanfolyamok díjaira, de társadalmi osztályok igen. A döntő kérdés nem az, hogy ezek a fiatalok mikor születtek, hanem az, hogy milyen gazdasági rendszert örököltek, ha egyáltalán örököltek is bármilyet, és milyen helyet készített számukra az a rendszer.

A fiatal tüntetők nem azért lázadnak, mert rövidebb a figyelmük, vagy különleges kulturális ellenérzésük van a tekintélyelvűséggel szemben. Azért lázadnak, mert a kapitalizmus nem képes méltóságteljes gazdasági életbe integrálni őket. Azt mondták nekik, tanuljanak, szerezzenek diplomákat, sajátítsanak el új készségeket, maradjanak versenyképesek, és váljanak „vállalkozókká”. Családjaik hitelt vettek fel, földet adtak el, halasztották az orvosi kezeléseket, és csökkentették a háztartási fogyasztást, hogy az oktatást és a felkészítést finanszírozzák. Ennek a megpróbáltató útnak a végén sokan rájönnek, hogy az ígért állás nem létezik. Mások csak határozott idejű szerződéseket, fizetetlen gyakornoki állásokat, platformmunkát vagy olyan munkákat találnak, amelyek bére semmilyen kapcsolatban nem áll képesítésükkel.

Még a hivatalos adatok is feltárják a probléma mértékét. A kormány 2025-ös Időszakos Munkaerő-felmérése (Periodic Labour Force Survey) a 15–29 év közötti korosztály munkanélküliségét 9,9%-ra tette, ami a városi fiatalok körében 13,6%-ra emelkedik. Azt is megállapították, hogy az indiaiak negyede 15 és 29 éves kora között sem nem dolgozott, sem nem vett részt oktatásban vagy képzésben. Ezek a főbb számok elfedik a széles körű alulfoglalkoztatottságot, a családi vállalkozásokban végzett fizetetlen munkát és azt a kétségbeesést, amely arra kényszeríti az embereket, hogy bármilyen tevékenységet elfogadjanak munkaként. Az indiai munkavállalóknak csupán 23,6%-a volt rendszeres bérezésű vagy fizetett alkalmazásban, míg 56,2%-ukat önfoglalkoztatónak minősítették – ez a kategória a jómódú szakemberektől az utcai árusokig és a családi gazdaságokban fizetetlenül dolgozókig terjed.

Az Emberi Fejlődés Intézete (Institute for Human Development) és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (International Labour Organization) által készített Indiai Foglalkoztatási Jelentés (India Employment Report) még világosabb képet fest. 2022-ben a fiatal diplomások körében a munkanélküliség 29,1% volt, ami kilencszerese az írni-olvasni nem tudó fiatalok körében mért aránynak. A munkaerő közel 82%-a az informális szektorban dolgozott, míg csaknem 90%-uk informálisan volt foglalkoztatva. A rendszeres munkavállalók reálbére stagnált vagy csökkent, a platformfoglalkoztatás pedig – nagyrészt társadalombiztosítás nélkül – az informális munka digitálisan felügyelt kiterjesztéseként bővült. A jelentés megállapította, hogy az első állásra való átlagos várakozási idő meghaladta az egy évet, és hogy sok technikailag képzett fiatal szakmájához nem kapcsolódó munkát végez.

Ez a keserű paradoxon áll a tiltakozások középpontjában. Az oktatás kiterjesztette az indiai fiatalok aspirációit és képességeit, de a gazdaság nem bővítette a rendelkezésükre álló tisztességes állások számát. Minél többet tanulnak, annál világosabban látják a szakadékot aközött, amit a társadalom ígért, és amit nyújtani tud. Diplomájuk nem az ő elégtelenségük, hanem egy olyan gazdasági modell elégtelenségének bizonyítékává válik, amely a pénzügyekre, a tőkeintenzív termelésre, a privatizációra és egy szűk vállalati elit meggazdagodására épül.

A válság nem a Modi-kormánnyal kezdődött, de tizenkét évnyi BJP-uralom elmélyítette azt. A demonetizáció és a rosszul megtervezett általános forgalmi adó (GST) károsította a kisvállalkozásokat, amelyek történelmileg nagy számú munkavállalót foglalkoztattak. A közszférában a toborzást késleltették vagy csökkentették, a betöltetlen álláshelyek száma nőtt, a biztos állásokat pedig szerződéses munkaviszony váltotta fel. A feldolgozóipar nem növekedett olyan mértékben, hogy foglalkoztatni tudta volna a munkaerőpiacra évente belépő milliókat. Eközben az állami oktatás gyengült, a magán felkészítő iparág pedig terjeszkedett, a szorongást rendkívül jövedelmező árucikké változtatva. A kormány ünnepli a GDP-növekedést, az autópályákat, a digitális fizetéseket, az egyszarvú cégeket és az indiai milliárdosok vagyonát, de ezen statisztikák egyike sem válaszol a számtalan otthonban elhangzó kérdésre: hol van az állás?

A vizsgakérdések kiszivárogtatása ezért többről szól, mint puszta adminisztratív korrupcióról. Ezek egy nagyobb osztályigazságtalanság sűrített kifejeződései. Milliók versengenek kis számú pozícióért, mert a biztos munkát szándékosan szűkössé tették. Minden jelentkezőnek díjakat kell fizetnie, hosszú utakat kell megtennie, tananyagot kell vásárolnia, és néha éveket kell eltöltenie felkészítő központokban. Amikor egy vizsgát veszélyeztetnek, az állam technikai hibákról és vizsgálóbizottságokról beszél. A jelölt számára azonban maga az idő lett ellopva. Közeleg a felső korhatár; a családi adósság halmozódik; újabb év tűnik el.

A kormány szeretné a tiltakozásokat egy türelmetlen generáció érzelmi kitöréseként elkülöníteni. Váltogatni fogja a gúnyolódást, az elnyomást, a konzultációs ígéreteket és a mozgalom megosztására tett kísérleteket. Azt fogják mondani a fiataloknak, hogy nincs tapasztalatuk, hogy külföldi erők félrevezetik őket, vagy hogy tiltakozásuk árt az ország imázsának. De nincs semmi hazaellenes abban, ha azt követeljük, hogy egy ország biztosítson hasznos munkát fiataljainak. Ami Indiát károsítja, az egy olyan rend, amelyben a fiatalokra fogyasztókként, adatpontokként, futárként és választási tömegként van szükség, de nem üdvözlik őket jogokkal rendelkező munkavállalókként, hanggal bíró állampolgárokként és jövőre jogosult emberi lényekként.

A Csótány-mozgalom energiája fontos, de az ösztönösség és a digitális elérés önmagában nem győzheti le a berögzült hatalmat. Tartós ereje attól függ, hogy sikerül-e összekapcsolnia a vizsgareformot a foglalkoztatásért, az állami oktatásért, a munkajogokért és a gazdasági újraelosztásért folytatott küzdelemmel. A Jantar Mantarnál tüntető diákok közös jövőt osztanak a szerződéses tanárokkal, a közmunkaprogramok dolgozóival, a futárokkal, a gyári tanulókkal, a munkanélküli diplomásokkal és a vidéki munkásokkal. A mozgalomnak ellen kell állnia azon kísérleteknek, amelyek a szervezett politikát, a szakszervezeteket és a bevett diákszervezeteket egy másik generációhoz tartozó anakronisztikus maradványokként írják le. A szervezett munkásosztály által felhalmozott tapasztalat nem teher a fiatalos lázadáson; ez egyike azoknak az erőforrásoknak, amelyek tartóssággal és iránnyal ruházhatják fel az ilyen lázadást.

A „csótány” név egy nem szándékolt történelmi igazságot hordoz. A csótányok azért maradnak fenn, mert nehéz kiirtani őket. De az utcán tüntető fiatalok nem csupán azt kérik, hogy a bomló rendszer repedéseiben túlélhessenek. Élni akarnak, dolgozni akarnak, hasznosítani akarják, amit tanultak, és méltósággal akarnak hozzájárulni a társadalomhoz. Haragjuk generációsnak tűnik megjelenésében, de tartalmát tekintve mélyen osztályalapú. A Baloldal előtt álló feladat nem az, hogy romantizálja ezt a haragot, vagy távolról oktassa ki, hanem hogy párbeszédet kezdeményezzen vele, segítsen azonosítani a szenvedés mögötti struktúrát, és csatlakoztassa azonnali követeléseit egy olyan programhoz, amely képes milliónyi biztonságos és társadalmilag hasznos állást teremteni.

A Parlament előtt elsütött könnygáz nem adhat választ a tüntetők által feltett kérdésre. India urai barikádok mögé szoríthatják őket, és rovaroknak, parazitáknak vagy bajkeverőknek nevezhetik őket. De egy olyan társadalom, amely megtagadja, hogy helyet adjon fiataljainak, végül rá fog döbbenni, hogy a fiatalok úgy döntöttek: újraalkotják a társadalmat.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa (Grieve Chelwával közösen). A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Feltűnt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Az „El a kezekkel Ázsiától!” konferencia célja, hogy közös ellenállást építsen a régióban zajló hiperimperialista beavatkozásokkal szemben

A háromnapos konferenciát a Nemzetközi Népi Gyűlés (International Peoples Assembly) szervezi, együttműködésben a Tricontinental: Társadalomkutató Intézettel (Tricontinental: Institute for Social Research) Colomboban, Srí Lankán.

Számos politikai aktivista, tudós és diplomata gyűlik össze Colombo-ban, Srí Lankán, egy háromnapos konferencián, hogy felszólítsák az imperialista hatalmakat: tartsák távol magukat a régiótól, és hogy közös programot dolgozzanak ki a szuverenitásért és szolidaritásért.

A konferencia hivatalos címe: „El a Kezekel Ázsiától! – A nép szuverenitásért és szolidaritásért kiáltó felhívása”. Szervezője a Nemzetközi Népi Gyűlés (IPA), a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet támogatásával, július 16-án, csütörtöktől július 18-án, szombatig.

Vijay Prashad (Tricontinental), Pushpa Kamal Dahal (Nepáli Kommunista Párt), Dr. Dammika Patabendi (Srí Lanka környezetvédelmi minisztere)

Az előadók különböző szakszervezeti szervezeteket, progresszív politikai pártokat és népi szervezeteket képviselnek a régióból és azon túlról; az előadók olyan országokból érkeznek, mint Kína, India, Pakisztán, Srí Lanka, Malajzia, Nepál, Dél-Korea, Ausztrália, Indonézia, Fülöp-szigetek, Japán, Irán, Banglades, Thaiföld és Kelet-Timor a régióból, valamint küldöttek Brazíliából és Kubából.

A kiemelt előadók között van Dammika Patabendi, Srí Lanka környezetvédelmi minisztere, Pushpa Kamal Dahal (Prachanda), Nepál volt miniszterelnöke, Patricia Lazara Pego Guerra, Kuba colombói nagykövete, valamint Vijay Prashad, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.

„A konferencia az ázsiai katonai konfrontáció, gazdasági kényszerítés és politikai destabilizáció fokozódásának időszakában zajlik” – áll az IPA által kiadott sajtóközleményben, hivatkozva a folyamatban lévő iráni, palesztin és libanoni háborúkra, a kelet-ázsiai katonai erőépítésre, a régió országaira nehezedő gazdasági nyomásra (adócsapda, kereskedelmi és vámháborúk formájában), valamint a közvetlen vagy közvetett politikai beavatkozásokra többek között Nepálban és Bangladesben.

Az imperialista ellenőrzés egymással összekapcsolt rendszerei

Ezek a válságok az „imperialista ellenőrzés egy egymással összekapcsolt rendszerének részét képezik, amely egyszerre alkalmaz katonai, gazdasági, politikai és ideológiai eszközöket” – folytatja a sajtóközlemény.

A szervezők célja, hogy „teret teremtsenek a mozgalmak és szervezetek számára” az imperialista nyomás vizsgálatára, mint közös válságra, nem pedig mint „elkülönült nemzeti válságokra”, és hogy „közös cselekvési programot” dolgozzanak ki a régió népi mozgalmai számára.

Annak ellenére, hogy Ázsia egyre központibb szerepet tölt be a globális politikában és gazdaságban – hiszen a világ népességének mintegy 60%-ának ad otthont, és itt találhatók a leggyorsabban növekvő gazdaságok, amelyek részesedése a globális gyártásban, termelésben és fogyasztásban rohamosan nő –, a régió számos országa továbbra is adócsapdában és a nemzetközi pénzügyi intézmények ellenőrzése alatt áll.

Az „El a Kezekkel Ázsiától!” konferencia egyik központi témája a Bretton Woods-i intézmények folyamatos dominanciájának ellentmondásai lesznek a régió országaiban, valamint külön megvitatják a növekvő katonai erőépítést, az imperialista beavatkozást a politikába, a szélsőjobboldal felemelkedését és az imperialista hatalmakkal való együttműködésüket.

A hiperimperialista beavatkozások vége

A folyamatban lévő háborúkról és a nyugat-ázsiai népírtásról, a szuverenitásért és multilateralizmusért folytatott küzdelemről a nemzetközi politikában, valamint a kulturális és ideológiai ellenállás formáiról szóló viták célja a globális szolidaritás és az imperialista ellenőrzéssel és beavatkozással szembeni közös ellenállási stratégia kiépítése.

A konferencia célja, hogy módokat dolgozzon ki a „külföldi katonai támaszpontok felszámolásának, az igazságtalan adósságok elengedésének, az IMF-feltételek elutasításának, a nemzetek önálló ipar- és kereskedelempolitikához való jogának, az azonnali és tartós palesztin tűzszünetnek, a gázai népírtás leállításának és az iráni háború befejezésének” előmozdítására – állítják a szervezők.

„Nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy ez az összejövetel tovább erősíti a lendületet az Egyesült Államok hiperimperialista katonai erőépítésének befejezéséhez a világ ezen részén” – hangsúlyozva az „El a Kezekkel Ázsiától!” Konferencia egyik célját – írta közösségi oldalán Vijay Prashad, történész és a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.

forrás: Breakthrough News

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Irán meg fogja nyerni a háborút: hat szempont, amit érdemes figyelembe venni

Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e.

A háborúkat ritkán döntik el egyedül a csatatéren. A katonai hadjáratok elpusztíthatnak városokat és megölhetnek nagy számú embert, de a politikai eredményeket a kitartás, a legitimitás és az azonnali erőszak alatt húzódó történelmi áramlatok határozzák meg. Bár a háború, amelyet Donald Trump amerikai elnök kényszerített Irán népére, hozhat taktikai győzelmeket Izraelnek és az Egyesült Államoknak, a politikai terep már most más történetet mesél el. Irán veszített infrastruktúrát és embereket, de valószínű, hogy Irán politikailag meg fogja nyerni a háborút.

Első szempont: rendszerváltás. Az amerikai-izraeli katonai kampány központi célkitűzése a rendszer destabilizálása vagy megváltoztatása volt. Az amerikai hírszerző szervek korai értékelései azonban azt mutatják, hogy a magas rangú politikai vezetők meggyilkolása ellenére a politikai rendszer nem omlott össze. Sőt, a heves bombázások ellenére semmilyen belső lázadás nem történt. Valójában úgy tűnik, a háború megerősítette az Iszlám Köztársaságot és annak Iszlám Forradalmi Gárdáját (IRGC). A történelem azt mutatja, hogy amikor egy nemzetet, különösen egy olyat, amelynek történelme van a nemzeti büszkeségben, mint Iránnak, külső erők megtámadják, a belső politikai megfontolások átmenetileg háttérbe szorulnak, mivel a szuverenitás kérdése elsődlegessé válik. Ez azt jelenti, hogy sem az Egyesült Államoknak, sem Izraelnek nincs valódi politikai végjátéka a háborúhoz.

Mikor hagyják abba a bombázást? Trump március 9-én azt mondta, hogy Iránnak „nincs haditengerészete, nincsenek kommunikációs rendszerei, nincs légiereje. Rakétái szétszóródtak. Drónjaikat mindenfelé felrobbantják.” Ha Iránnak nincs több katonai képessége, akkor miért nem invadálják Iránt és döntik meg az állam maradékát? Nyilvánvalóan ez nem opció. A rendszerváltás célja csak a száműzetésben élő egykori iráni oligarchia és az izraeli kormány álma marad.

Második szempont: aszimmetrikus erő. A palesztin nép elleni népirtás során az izraeli hadsereg meggyengítette az „ellenállás tengelyének” erőit Libanonban és Szíriában (beleértve azt is, hogy lehetővé tette egy volt al-Kaida-vezér számára, hogy Szíria elnöke legyen, aki aztán átrepülési jogokat biztosított Izraelnek Irán bombázásához). Izrael és az Egyesült Államok egyaránt feltételezte, hogy ez azt jelenti, hogy Irán már nem rendelkezik az „ellenállás tengelye” nyújtotta előnnyel ahhoz, hogy az Irán bombázásáért válaszcsapásként Izraelt támadja. Az „ellenállás tengelye” azonban nem csupán katonai szövetség; politikai kultúrában is gyökerezik.

Az elmúlt évtizedben a dél-libanoni és szíriai munkásosztálybeli – többnyire síita – negyedeken keresztül utazva (beleértve egy drámait Aleppo vidékén) megláttam, hogy ezek a területek erős kulturális kötődéssel bírnak az iráni vallási és politikai vezetéshez. Ez a kapcsolat Iránt egy szélesebb, Izrael és az Egyesült Államok elleni politikai küzdelembe ágyazza, ezzel bonyolítva a stratégiai környezetet és növelve az eszkaláció költségeit. A konfliktus nem egyszerű államok közötti háború, hanem része egy tágabb, Nyugat-Ázsia jövőjéről szóló versengésnek, amely számos politikai és társadalmi csoportot foglal magában, amelyek nem állnak készen arra, hogy hagyják az Egyesült Államokat és Izraelt győzedelmeskedni Iránban.

Harmadik szempont: diplomáciai problémák. Az amerikai-izraeli háború egy általános iskola elleni támadással kezdődött, amely 165 lányt ölt meg. Az Amnesty International munkatársa, Erika Guevara-Rosas azt mondta, hogy ez a „szívbemarkoló támadás egy iskola ellen, ahol az osztálytermek tele voltak civilekkel, beteges illusztrációja annak a katasztrofális és teljesen előre látható árnak, amelyet a civilek fizetnek e fegyveres konfliktus során.” A támadások fontos polgári infrastruktúrát pusztítottak el, például kórházakat és energetikai létesítményeket, és súlyos problémákat okoztak a mindennapi életben Irán-szerte. Mivel az USA és Izrael éppen akkor kezdte ezt a bombázást, amikor úgy tűnt, áttörés van a tárgyalásokon, a világ kormányai és lakossága most újabb példát látnak arra, hogy az USA a diplomácia helyett elsöprő katonai erőt alkalmaz. Ez a felfogás azért fontos, mert a globális legitimitás most elmozdult, és olyan országok, mint Kína és Oroszország, megtagadják Irán elszigetelését. Oroszország – úgy tűnik – légi úton Moszkvába szállította Irán új legfelsőbb vezetőjét, Modzs taba Hámeneit, hogy a bombázás során szerzett sérüléseit kezeljék – ez a tartós országok közötti kapcsolatok jele.

Negyedik szempont: stratégiai földrajz. Irán azon képessége, hogy lezárja a Hormuzi-szorost – amelyen keresztül a világ olaj- és földgázellátásának nagy része áthalad – most az egész globális gazdaságban zavarokhoz vezetett. A Brent nyersolaj, az olajárak indikátora 100 USD fölé szökött, az olajszállító tartályhajók fuvardíjai és a háborús kockázati biztosítási díjak gyorsan emelkedtek, és a szoroson áthaladó műtrágyák most ott rekedtek, ami óriási hatással lesz a globális mezőgazdaságra. Irán földrajzi képessége a szoros lezárására olyan befolyást biztosít számára, amellyel kevés állam rendelkezik. Az Egyesült Államok most kétségbeesetten próbál minden országot rávenni, hogy nyomást gyakoroljon Iránra – katonailag és diplomáciailag – a szoros újranyitása érdekében, de úgy tűnik, kevesen érdeklődnek. Kína például kétoldalú tárgyalásokat kezdeményezett Iránnal, hogy lehetővé tegye saját hajói áthaladását, majd a konfliktus enyhítésére szólított fel; az USA ázsiai szövetségesei, mint Japán és Dél-Korea, valamint európai országok nem voltak hajlandóak részt venni a katonai kalandban.

Ötödik szempont: a katonai erő korlátai. Izrael és az Egyesült Államok lecsaphatnak iráni létesítményekre és infrastruktúrára, de nem invadálhatnak egy csaknem 100 milliós országot, amelynek sok lakosa aktívan ellenállna a megszállásnak. Egy ilyen szárazföldi invázió regionális összecsapást robbantana ki, amelybe bevonná Irakot és Jement is, ahol a helyzet nagyrészt nyugodt. Néhány támadás Irakban még nem mutatta meg azt a fajta támogatást, amelyet Irán ott kapna, ha amerikai és izraeli szárazföldi invázióra kerülne sor. Irak (2003) és Líbia (2011) tapasztalata azt mutatja, hogy könnyű elpusztítani az elnöki hivatalt, de nehezebb szétszedni a politikai rendszert káosz nélkül. A katonai fölény ütközik a politikai valósággal. A légierő elpusztíthat infrastruktúrát, de nem törölhet el egy politikai ideológiát, és nem szerelhet le egy olyan államot, amely megőrzi belső kohézióját.

Hatodik szempont: a nukleáris fegyverek jövője. Az USA és Izrael 2025. júliusi támadása teljesen megsemmisítette Irán nukleáris létesítményeit; Trump akkor azt mondta: „A megsemmisítés pontos kifejezés!”. Amit azonban nem távolítottak el az országból, az a 440 kg dúsított uránból álló készlet volt. Ez alapot biztosít egy nukleáris fegyverprogramhoz, ha Irán úgy dönt, hogy meggondolja magát a nukleáris fegyverekkel való elrettentés szükségességéről. A nukleáris proliferáció közelmúltbeli története tanulságos: 1994-ben a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK vagy Észak-Korea) aláírta az Agreed Framework-ot (Megállapodott Keretrendszert) plutóniumos nukleáris programjának befagyasztására. Majd miután George W. Bush amerikai elnök 2001-ben fokozta a rendszerváltás retorikáját (a „gonosz tengelye” kifejezéssel), a KNDK 2003-ban kilépett a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből (NPT). Diplomáciai áttörés történt a Hatoldalú Tárgyalásokon 2006-ban, amit az USA 25 millió dollárnyi KNDK-pénz befagyasztása követett, ami az 2006. októberi nukleáris kísérleti robbantáshoz vezetett. Ez a két Iránra kényszerített háború (2025 és 2026) megtörheti az ígéretet a nukleáris kísérletek mellőzésére, és iráni nukleáris fegyver kifejlesztéséhez vezethet.

Irán sérült infrastruktúrával, hatalmas gazdasági nyomás alatt, valamint életekben és testi épségben elszenvedett veszteségek miatt megtört családokkal kerül ki ebből a háborúból. A háborúkat azonban nem csupán a pusztítás alapján ítélik meg. Az alapján ítélik meg őket, hogy a politikai célok teljesülnek-e. Az USA és Izrael egyetlen hadicélját sem fogja elérni. A történelem gyakran szolgáltat ilyen iróniákat. Birodalmak lépnek háborúba, bízva katonai fölényükben, csak hogy rájöjjenek: a politikai legitimitás, a nemzeti ellenálló képesség és a stratégiai földrajz olyan erők, amelyeket a bombák nem győzhetnek le könnyen.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter

Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat

2025 november közepén, a Szaúd-Arábiában tartott ENSZ Ipari Fejlesztési Szervezetének (UNIDO) konferenciáján Bashír Abdullah, Szudán Ipar- és Kereskedelmi Minisztériumának tanácsadója azt nyilatkozta: „Először véget kell vetnünk a háborúnak, azután újra kell indítanunk a gyárakat.” 

Vijay Prashad: Elsöprő baloldali győzelem az ír elnökválasztáson

Mind Catherine Connolly és Michael D Higgins egyaránt őszintén baloldaliak, akiket elkötelezett érdekeltség fűz az emberek méltóságos életéért folytatott küzdelemhez Írországban, és akiket komoly globális kihívások – különösen az amerikai imperializmus által felvetettek – foglalkoztatnak.