Globális Dél

Tricontinental: A modernizáció nem jelent kapitalizmust

A Globális Dél számára a fejlődés nem valósítható meg a kapitalista Nyugat utánzásával; ehhez az imperialista függőség felszámolására van szükség a szuverenitás védelmén, a szocialista tervezésen és a társadalmi viszonyok átalakításán keresztül.

1960-ban Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász kiadta A gazdasági növekedés szakaszai: Egy nem kommunista kiáltvány című könyvét. Az alcím világossá tette a mű célját. Rostow nem egyszerűen leírta a gazdasági fejlődést; ideológiai fegyvert kínált a hidegháborúhoz. Állítása szerint minden társadalom ugyanazon az úton halad: a „hagyományos társadalomból” kiindulva eljut az „előfeltételek a felemelkedéshez” szakaszán, majd a „felemelkedésen”, az „érettség felé vezető úton”, végül pedig a „magas tömegfogyasztás korszakán” keresztül. Ennek az útnak a végén maga az Egyesült Államok állt: társadalmi, kulturális és politikai intézményei a világ többi része számára követendő modellként jelentek meg. Rostow történetében fejlődni annyit jelentett, mint utánozni az imperialista Nyugat fogyasztási szokásait és intézményi formáit; modernizálódni annyit jelentett, mint kapitalistává válni.

Rostow elmélete, és különösen a Saint Lucia-i közgazdász, Arthur Lewis elmélete, a „hagyományt” a „modernitással” állította szembe. A régi világot el kellett söpörni, hogy megjelenhessen az új. A gyarmatosítás eltűnt ebből a történetből, ahogy a rabszolgaság, a fosztogatás, az egyenlőtlen csere, valamint az Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából Európába és Észak-Amerikába irányuló szervezett vagyonáthelyezés is. Az imperializmus által elszegényített országoknak azt mondták, hogy szegénységük saját elmaradott kultúrájuk következménye. Nem szuverenitásra vagy társadalmi forradalomra volt szükségük; azt mondták nekik, hogy külföldi tőkére, nyugati szakértőkre és türelemre van szükségük.

Egy korábbi, radikális hagyományainkról szóló hírlevelünkben a radikális politikában jelen lévő kulturális örökségekről folytatott vita gazdagságával foglalkoztunk. Kínában azonban nem önmagában a hagyomány jelentette a fő problémát, hanem a megaláztatás. Az első ópiumháborútól (1839–1842) a kínai forradalom győzelméig (1949) Kína átélte azt, amit „a megaláztatás évszázadaként” tartanak számon: a népre kényszerített ópiumot, a kormányokra rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, az idegen hatalmak által elfoglalt területeket, a külföldi monopóliumok alá rendelt kikötőket, valamint a hadurak, a megszállás és a polgárháború által szétszabdalt országot. A kapitalizmus nem Adam Smith A nemzetek gazdagsága (1776) című művével a kezében lépett be Kínába, hanem ágyúnaszádokkal és kábítószerekkel. A kapitalizmus erői sem nem egyesítették az országot, sem nem szabadították fel termelőerőit. A kapitalista imperializmus ehelyett szétzilálta a kínai társadalmat, és megerősítette a földbirtokosokat, a komprádorokat és a külföldi tőke közvetítőit.

A kínai nép számára a modernizáció nem civilizációjának teljes elutasítását vagy a Nyugat várótermébe való belépést jelentette. Modernizálódni annyit jelentett, mint véget vetni a megaláztatásnak, visszaszerezni a szuverenitást, egyesíteni az országot, felszámolni az éhezést és az analfabetizmust, valamint létrehozni azt az anyagi képességet, amely megakadályozza az ágyúnaszádok visszatérését. E logika szerint a kínai modernizáció csak nemzeti felszabadítással kezdődhetett, és csak a szocializmuson keresztül haladhatott előre.

Legújabb dossziénk, Két lábon járva: A kínai modernizáció szocializmusa, felhívja a figyelmet a kínai forradalom által felvállalt két elválaszthatatlan feladatra: a társadalmi viszonyok átalakítására és a termelőerők fejlesztésére. Egy szegény ország nem tudta pusztán azáltal megszüntetni a nélkülözést, hogy egyenlőbben osztotta el azt – modern iparra, tudományra, technológiára és infrastruktúrára volt szükség. De a neokoloniális rendszer csapdájában hogyan lett volna képes Kína végrehajtani ezt a projektet? Megtehette-e ezt anélkül, hogy foglalkozott volna a tulajdon és a társadalmi emancipáció alapvető kérdéseivel? Dossziénkban a modern kínai történelmet három szakaszra osztjuk: 1949–1978, 1978–2013 és 2013-tól napjainkig.

1949-ben Kína a világ egyik legszegényebb országa volt: a várható élettartam körülbelül harmincöt év volt, az írástudás húsz százalék alatt maradt, az ipari kapacitás rendkívül korlátozott volt, vidéken pedig továbbra is feudális viszonyok uralkodtak. A forradalom első lépései ezért egyszerre voltak társadalmiak és anyagiak. 1953-ra a földreform mintegy 47 millió hektárt osztott újra körülbelül 300 millió föld nélküli és kevés földdel rendelkező paraszt között. A földbirtokosok rendszere megtört, de valami még mélyrehatóbb is történt. A parasztok megtapasztalták a fanshen (翻身) állapotát – szó szerint „átfordulni” vagy „megfordítani a testet”, a forradalom nyelvén azonban azt jelentette, hogy lerázzák magukról a szolgaságot és felegyenesedve, a nemzeti fejlődés aktív résztvevőiként állnak talpra. A modernizáció tehát nem egy bevásárlóközponttal, hanem földdel, méltósággal és a szolgaság megszüntetésével kezdődött.

A tömeges írástudási kampányok, a közegészségügyi rendszerek, a vidéki olvasótermek és a „mezítlábas orvosok” programja átalakította a társadalmat. 1959-re az írástudás aránya 57 százalékra emelkedett; 1978-ra a várható élettartam meghaladta a 63 évet. Eközben a szocialista tervezés lefektette az integrált ipari gazdaság alapjait: acélművek, erőművek, autó- és traktorgyárak, vasutak és hidak épültek. Ezeket az eredményeket blokád, szankciók és az állandó háborús fenyegetés közepette érték el. A szuverenitás anyagi alapokra került, de továbbra is ingatag volt.

1978 után a reform és nyitás politikája megváltoztatta a taktikát anélkül, hogy feladta volna a történelmi irányt. Teng Hsziao-ping „a szegénység nem szocializmus” kijelentése megragadta a probléma lényegét. Kína állami irányítás mellett használta a piacokat és a külföldi tőkét termelőerőinek fejlesztésére, de nem adta fel a gazdaság meghatározó területeinek ellenőrzését. A bankrendszer, az energiaipar, a távközlés és a közlekedés feletti állami ellenőrzés lehetővé tette az állam számára, hogy irányítsa a beruházásokat, és megakadályozza, hogy a magánszektor diktálja a társadalom működését. A piacot eszközként használták, nem önmagáért.

Ez a második időszak hatalmas társadalmi gazdagságot hozott létre, és 1978 és 2019 között több mint 765 millió embert emelt ki a szegénységből. Ugyanakkor súlyos ellentmondásokat is létrehozott: egyenlőtlenséget, korrupciót, regionális különbségeket, a munkavállalókra nehezedő nyomást és ökológiai pusztítást. Ezen ellentmondások felismerése nem jelenti a reformidőszak elutasítását, ahogy eredményeinek elismerése sem követeli meg költségeinek eltitkolását. A szocialista építés nem egy előre kijelölt, egyenes vonal, hanem olyan küzdelmes folyamat, amelyben az új képességek új ellentmondásokat hoznak létre, amelyeket aztán meg kell oldani.

2013 óta Kína belépett egy harmadik szakaszba, amely három fogalom köré szerveződik: a közös jólét, az ökológiai civilizáció és a magas színvonalú fejlődés. A célzott szegénységfelszámolási kampány több mint hárommillió, a Kínai Kommunista Párthoz tartozó kádért mozgósított annak érdekében, hogy elérje a szélsőséges szegénységben élők utolsó csoportjait is, garantálva számukra a minimális jövedelmet, a megfelelő élelmezést és ruházkodást, az oktatást, az egészségügyi ellátást, a biztonságos lakhatást, az ivóvizet, a villamos energiát és a közlekedést. Ahelyett, hogy a gazdagság „lecsorgására” vártak volna, a párt házról házra járva azonosította a nélkülözést és küzdött annak felszámolásáért. Ezzel egyidejűleg a párt fellépett a magánhatalom koncentrációja ellen, szigorította a technológiai vállalatok szabályozását, korlátozta a magánoktatási iparágat, és fellépett az ingatlanspekulációval szemben az „a lakások lakhatásra valók, nem spekulációra” elv alapján. Kína a hiteleket a spekulatív tevékenységektől a stratégiai iparágak, a közösségi infrastruktúra és a technológiai fejlesztés felé irányította. Ezek nem jelentéktelen adminisztratív módosítások; az alapvető szocialista kérdést érintik: a tőke irányítja-e a társadalmat, vagy a társadalom irányítja a tőkét.

Hszi Csin-ping kínai elnök a kínai modernizációt úgy írta le, mint „a Kínai Kommunista Párt vezetése alatt megvalósított szocialista modernizációt”. A szocialista modernizáció fogalma nem ellenséges a hagyománnyal, hanem lehetővé teszi Kína számára, hogy civilizációs örökségére támaszkodjon anélkül, hogy alávetné magát akár a feudális hierarchiának, akár a nyugati kulturális uralomnak. A hagyomány nem múzeumi tárgy, és nem is leküzdendő akadály; kritikusan öröklődik tovább, és párbeszédbe kerül a tudományos ésszel és a szocialista etikával.

Kína megaláztatásról őrzött emlékét Nyugaton néha olyan pszichológiai sérelemként kezelik, amelyet az állam manipulál. A megaláztatás azonban nem pusztán érzés. Anyagi állapotra utal: a szuverenitás elvesztésére, az erőforrások lefoglalására, a technológiai fejlődés megtagadására és arra, hogy egy nép jövőjét idegen hatalomnak rendelik alá. A mai félvezető-korlátozások, szankciók, kereskedelmi akadályok és katonai bekerítés arra emlékeztetik a kínai népet, hogy a fejlődésük megállítására irányuló régi imperialista törekvés nem tűnt el. A technológiai önellátás ezért nem szűk nacionalizmus, hanem a szuverenitás védelmének kortárs formája.

Kína útját más országok egyszerűen nem másolhatják le. Egy, a munkások és parasztok szövetségében gyökerező forradalomból, valamint egy olyan pártból nőtt ki, amely képes nemzedékeken átívelő tervezésre. Története azonban sürgető kérdést vet fel a Globális Dél számára: lehetséges-e modernizáció szuverenitás nélkül? A külső adósságokkal terhelt, nyersanyagexportra utalt, valamint az adatok, a pénzügyek, a technológia, az energia és a közlekedés feletti ellenőrzéstől megfosztott országok formálisan függetlenek, de megakadályozzák őket abban, hogy saját jövőjüket meghatározzák. Rostow létráját odaadják nekik, de nincsenek fokai, amelyeken felmászhatnának.

A kínai forradalom nem engedélyt kért arra, hogy felmásszon Rostow létráján; saját fejlődési útját kovácsolta ki. Kína modernizációját nem az áruk mennyiségével vagy a milliárdosok számával kell mérni; azt kell vizsgálni, hogy a parasztok felegyenesedve állhatnak-e, hogy a gyermekek tudnak-e olvasni, hogy az emberek hosszabb és egészségesebb életet élnek-e, hogy a technológia társadalmi szükségleteket szolgál-e, hogy védelmet kap-e a természet, és hogy egy nemzet képes-e meghajlás nélkül szembenézni a birodalommal. Kína modernizációja nem utópia; minden egyes probléma megoldása újabb problémákat hozott létre, amelyekkel szembe kell nézni. A kínai modernizáció talán legigazabb próbája éppen az volt, hogy képes-e alkalmazkodni a változó időkhöz és szembenézni az új kihívásokkal. Nem azt állítjuk, hogy a kínai társadalomnak nincsenek problémái, hanem azt, hogy szocialista projektje úgy szerveződik, hogy felismerje az ellentmondásokat, irányt változtasson és küzdjön azok megoldásáért.

Kína modernizációs útja azt mutatja, hogy az elmaradott országok képesek a kapitalista Nyugattól eltérő utat kialakítani, miközben megvédik szuverenitásukat. A tanulság nem az, hogy Kína lemásolható, hanem az, hogy a modernizációhoz olyan politikai szerveződésre van szükség, amely képes a szuverenitást tervezéssé, technológiai kapacitássá, szociális jólétté és kollektív hatalommá alakítani. Ezért számítanak a politikai pártok. Kína útja nem érthető meg teljesen a pártrendszerének, a Kínai Kommunista Párt szerkezetének, valamint a többi párthoz, az államhoz és a társadalomhoz fűződő viszonyának elemzése nélkül. Ha közelebbről szeretnék követni ezt az utat, olvassák kétévente megjelenő folyóiratunkat, a Wenhua Zongheng: A kortárs kínai gondolkodás folyóirata című kiadványt, amely a Global South Academic Forummal (GSAF) együttműködésben jelenik meg.

A GSAF 2026-os konferenciáját október 17–18-án rendezik meg Sanghajban, Pudongban, „A Globális Dél politikai pártjai: kormányzás és modernizáció” címmel. A Globális Dél politikai pártjainak, társadalmi mozgalmainak és tudományos intézményeinek összekapcsolásával a fórum teret teremt a kormányzás és a modernizáció tapasztalatainak összehasonlítására, valamint annak megvitatására, hogyan fordítható le a szuverenitás olyan intézményekre, amelyek képesek tervezésre, fejlesztésre és emancipációra. A kérdés az, hogy a Globális Dél népei képesek-e saját feltételeik szerint meghatározni a modernizációt – nem utánzásként, hanem a függőségen túli jövő kollektív megteremtéseként.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A neoliberalizmus és a militarizmus romjai Ázsiában

A „Hands Off Asia” (El a Kezekkel Ázsiától!) konferencián panelbeszélgetések folytak az adósságról, a szuverenitást aláásó pénzügyi rendszerekről, a militarizmusról, a jobboldal elleni küzdelemről és a Kuba iránti szolidaritásról.

„Srí Lanka partjainál végig régi erődöket láthatunk. Ezek a különböző gyarmati hatalmak – a portugálok, a hollandok és az angolok – erődítményei. Romokban vannak. Ma vannak tervek arra, hogy helyreállítsák és turisztikai célokra szépítsék őket. De valójában pontosan úgy kellene hagyni őket, ahogy vannak, romokban. Mert ez az egyetlen igazi örökség, amit a gyarmatosítás Srí Lankán megérdemel.” Dr. Ahilan Kadirgamar, a Srí Lanka-i Jaffnai Egyetem Szociológiai Tanszékének vezető oktatója ezt a megdöbbentő kijelentést tette a „Hands Off Asia” konferencián, Colombóban, Srí Lankán.

Dr. Kadirgamar az „Adósság, vámok és az új gazdasági ostrom: Szuverenitás támadás alatt” című panelbeszélgetésen szólalt fel, amelyen részt vett még Dél-Korea részéről Hwang Dzsongun a Nemzetközi Stratégiai Központból, Taimur Rahman a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból, Jeff Hsziong a Kínai Globális Dél Tanulmányok Központjából és Nicholas Dobrijevic az Ausztráliai Red Sparktól. A szekciót Srujana Bodapati, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői arra reflektáltak, hogy a Globális Dél számos országának gazdaságpolitikáját nem azok területén, hanem Washington DC-ben határozzák meg. Az adósság- és vámrendszerek az Egyesült Államok vezette imperialista országok két leggyakoribb eszközei közé tartoznak a Globális Dél országaiból történő vagyonelszívásra. Taimur Rahman számszerűsítette ezt – 1960-tól napjainkig az elszívás mértékét körülbelül 152 billió dollárra becsülik. Ez évente több mint 2,3 billió dollárt jelent, így nem kétséges, hogy jelenleg miért van a világ 54 országa súlyos adósságválság miatti rendkívüli nehézségekben.

Ezt a szegényektől a gazdagok felé irányuló globális vagyonkivonási rendszert egyrészt a pénzügyi intézmények és bankok, másrészt az amerikai katonai bázisok összekapcsolt mátrixai kényszeríti ki – ezt Hwang Dzsongun világosan elmagyarázta. Beszélt arról, hogy Dél-Korea, a világ tíz legnagyobb gazdaságának egyike és az USA hűséges szövetségese, amelynek területén több mint 28 000 amerikai katona állomásozik, még mindig nincs védve Trump vámjainak nyomásától. Nicholas Dobrijevic kifejtette, hogy Ausztrália, amely maga is gyarmatosító telepes állam, hogyan vált a brit imperializmus ifjabb partneréből az amerikai imperializmus ifjabb partnerévé. Ma Ausztráliát az USA használja fel a Kína elleni nyomásgyakorlására. Ez önellentmondásos, mondta, mert Kína Ausztrália legnagyobb exportpiaca is egyben.

Ami egy lehangoló szekció is lehetett volna, Jeff Hsziong reményt adott. Az AI-ról beszélve elmagyarázta, hogy az USA félvezető alkatrészekre vonatkozó kínai blokádja kudarcot vallott. Ahelyett, hogy a kínai cégek, mint például a Huawei, megtörtek volna a blokád nyomása alatt, Kína bővítette termelőkapacitását, és valójában olyan AI-modelleket hozott létre, amelyek rendkívül olcsók – a Szilícium-völgyben kifejlesztett AI-modellek költségének csupán körülbelül 1%-át teszik ki. Példaként említve a brazil Föld Nélküli Munkások Mozgalmát (MST), amely kiképezte aktivistáit az AI mozgalom számára hasznos alkalmazására, felszólított az AI demokratizálására, „mezítlábas AI-fejlesztők” millióinak létrehozásával, hasonlóan a vidéki Kína „mezítlábas orvosaihoz”.

A nap folyamán volt egy szekció „A szélsőjobboldal, az autoritarizmus és a birodalom belföldi infrastruktúrája” címmel, amelyen részt vett Dr. Hilmar Farid az Indonéziai Megawati Intézetből; Fatima Shehzad a Pakisztáni Progresszív Diákszövetségből; Muhammad Zikri Bin Abdul Rahman a Pusat Serarah-ból, Malajziából; Aishe Ghosh, a Jawaharlal Nehru Egyetemről, Indiából; és Khyl Ashlee Ramos a Fülöp-szigeteki Dolgozó Tömegek Pártjából (PLM). A szekciót Ambedkar Pindiga, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői beszéltek a kényszer és a hegemónia azon architektúrájáról, amelyet a jobboldal saját országaikban igyekszik felépíteni; a szuverenitásukat érvényesíteni kívánó mozgalmak elleni puccsokról olyan országokban, mint Irán és Indonézia; a papság és a hadsereg szövetségéről olyan országokban, mint Pakisztán és Malajzia; a szélsőjobboldali erős férfiak (és nők) felemelkedéséről olyan országokban, mint a Fülöp-szigetek és India; valamint a népi mozgalmak, különösen a diákok és fiatalok részéről érkező ellenállásról.

A nap záró szekcióját a Kubával való szolidaritásnak szentelték. Kuba Srí Lanka-i nagykövete, Őexc. Patricia Pego Guerra volt a fő előadó. A többi felszólaló a Srí Lanka-i vezető politikus, Vasudeva Nanayakkara; Ramis Suhel a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból; és R. Prasanth indiai újságíró volt. Patricia Pego Guerra asszony meggyőzően beszélt azokról az elképzelhetetlen kihívásokról, amelyekkel a kubai nép ma szembesül, miután a Trump-adminisztráció szigorította a blokádot, eddig soha nem látott szintre. „Ez kétségtelenül a legnehezebb időszak, amellyel történelmünk során szembekerültünk” – mondta. Ugyanakkor elmondta, hogy a kubai nép erőt merít abból a tényből, hogy a világ nemzeteinek túlnyomó többsége és a világ népességének döntő többsége szilárdan Kuba mellett áll.

A többi felszólaló meleg szavakkal méltatta a kubai forradalmat és a kubai nép internacionalista szellemét. Kétségtelen, hogy Kuba a remény és inspiráció jelképe a világ minden táján jogaikért küzdő emberek számára. A napot a résztvevők imperializmus elleni és a kubai nép melletti szolidaritási jelszavai zárták. Ahogy Dr. Ahilan Kadirgamar olyan meggyőzően megfogalmazta a nyitó szekcióban, a világ népei arra várnak, hogy az amerikai katonai bázisok is romokká váljanak, akárcsak Srí Lanka régi gyarmati erődítményei.

forrás: Breakthrough News

Tricontinental: Elképzelni a Globális Délből jövő új fejlesztési elméletet

A Globális Észak fejlesztési receptjei, köztük az IMF elcsépelt dogmái, kudarcot vallottak. Itt az ideje egy új fejlesztési elméletnek, amely a Globális Dél tapasztalataiból gyökerezik.

2015-ben az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) közzétette a befolyásos közgazdász, Robert H. Wade egy tanulmányát „Az iparpolitika szerepe a fejlődő országokban” címmel. Wade amellett érvelt, hogy gyakorlatilag minden sikeres késői iparosodási kísérlet (például Japánban és Dél-Koreában) intervencionista állami politikákat alkalmazott az ipari fejlődés és a technológiai fejlettség előmozdítására. 2024-ben, csaknem egy évtizeddel később, az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) kiadta zászlóshajó-jelentését „A kihívásokat fenntartható megoldásokká alakítani: Az iparpolitika új korszaka” címmel, amely amellett érvelt, hogy az iparpolitika kulcsfontosságú eszköz a fenntartható fejlődéshez. Wade 2015-ös cikkének és a 2024-es UNIDO-jelentésnek a megjelenése között a globális kontextus jelentősen megváltozott. Kína 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezése (BRI) az infrastrukturális és ipari beruházások jelentős forrásává vált: 2013 és 2024 között a BRI kumulált részvételi értéke elérte az 1,175 billió dollárt, és csupán 2024-ben az előzetes adatok szerint mintegy 340 BRI-ügylet jött létre 87 országban. E részvétel nagy része építési szerződések formáját öltötte, beleértve a közlekedési és energia-infrastruktúrát is, amelyek továbbra is az ipari fejlődés alapját képezik.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nem tagadhatta az iparpolitika fontosságát, de nem támogatta Wade tanulmányát vagy a UNIDO jelentését. Az IMF habozása megjelenik a közelmúltbeli blogbejegyzések címeiben is, mint például „Az iparpolitika növelheti a termelékenységet – de kockázatokkal és kompromisszumokkal jár” (2025) és „Az iparpolitika alkalmazkodik a válságokhoz, de továbbra is nehéz hatékonyan végrehajtani” (2026). Az IMF álláspontja szerint a jövő receptje továbbra is egy kudarcot vallott múlthoz kötődik, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a privatizáció és a liberalizáció biztosítja a fejlődés útját. Mindez annak ellenére van így, hogy az IMF saját kutatása is azt mutatja, hogy a szervezetet ellenőrző Globális Észak államai nagyobb mértékben alkalmaznak iparpolitikát, mint a Globális Dél országai. Mégis, a központi bankokban és multilaterális intézményekben egy fáradt szakpolitikai elemzői establishment – amelyet az agyi befolyásoltság (brain capture), a gondolkodás beszűkítése az IMF ortodoxiája által – elfojtotta azt a vitát, amelyet a UNIDO zászlóshajó-jelentésnek ki kellett volna váltania.

A Globális Dél nagy részében azonban az IMF-dogmák régi bizonyosságai elpárologtak, ahogy a szervezet megszorítási modellje hitelét vesztette. De hogy mi váltja fel, az továbbra is bizonytalan. Politikai pártok nyertek választásokat e megszorításvezérelt modell megkérdőjelezésével és alternatívák ígéretével. Néhány ilyen kormány azonban nem tudott valódi alternatívát megfogalmazni, és visszatalált az IMF felé, mint Srí Lankán, amely folytatta IMF-programját, vagy Szenegálban, amely új tárgyalásokat kezdett a felfüggesztett megállapodása után.

Ez a dilemma – az IMF-modell hitelvesztése, de az alternatíva hiánya – áll a Wenhua Zongheng legújabb számának középpontjában. Az „Új fejlesztési elmélet építése a Globális Délből” címet viselő szám egy megtévesztően egyszerű kérdést tesz fel: ha az elmúlt évszázad fejlődését irányító elméletek kudarcot vallottak, honnan származnak majd az új elméletek? A cím ragja számít: -ből, nem -re. Ez nem egy máshol készített és a Globális Délre ráerőltetett elmélet, hanem olyan, amely népei kísérleteiből fakad.

A fejlesztési elméletek többet tesznek, mint hogy megmagyarázzák a világot. Alakítják a politikai várakozásokat azáltal, hogy meghatározzák, mit tartanak lehetségesnek a kormányok és a társadalmi intézmények. A jövőről alkotott képzeletünkből születnek, és viszont befolyásolják, hogy a társadalmak hogyan törekszenek arra a jövőre. A szám nyitó esszéjében a Csinghua Egyetemről Hin Bei-csen és Jing Jun azzal érvel, hogy az elméletek segítenek kijelölni a politikai cselekvés horizontját. Amikor egy társadalom elveszíti a képességét, hogy elképzelje az előre vezető útját, csapdába esik az örökölt struktúrákban, még akkor is, ha azok a struktúrák már nem működnek. Ez a korunk mélyebb válsága. A világ nagy részén elterjedt az a képtelenség, hogy elképzeljük a jövőt. A politikai diskurzus az eltűnt múlt nosztalgiája és a közelgő katasztrófától való félelem között ingadozik. A jövő – ahogyan azt a 100. számú dossziéban bemutattuk – vagy a jelenlegi egyenlőtlenségek folytatásaként, vagy válságok sorozataként jelenik meg. Ami hiányzik, az egy lenyűgöző fejlesztési képzelet, amely az emberi szükségleteket helyezi a megszorítások elé.

Ahhoz, hogy visszanyerjük a fejlesztési elméletek és modellek iránti képzeletünket, vissza kell térnünk néhány alapvető kérdéshez, például:

  • Hogyan építenek a társadalmak termelőkapacitást?
  • Hogyan teremtenek értelmes foglalkoztatást?
  • Hogyan tesznek szert az államok arra a képességre, hogy javítsák népük életét?
  • Hogyan menekülhetnek meg az országok a nemzetközi munkamegosztásban számukra kijelölt pozíciókból?

Ezen kérdésekre adott válaszok nem az absztrakt fejlesztési modellekben rejlenek, hanem azokban az elméletekben, amelyek a jobb jövő építésére irányuló konkrét kísérletekből fakadnak.

Li Hszi-ang és Feng CSao – mindketten a Shanghai International Studies University professzorai – tanulmányai tanulságosak abban a tekintetben, ahogyan részletezik a Pakisztánban, illetve Vietnámban elért előrelépéseket. Mindkét szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ezek az előrelépések mutatják a dél-déli együttműködés központi fontosságát. Li Hszi-ang vizsgálja Pakisztán energia-rendszerét, és azzal érvel, hogy a fejlődést nem pusztán gazdasági növekedésként, hanem az állami kapacitás bővüléseként kell érteni. A nagyszabású infrastrukturális projektek, az elektromos hálózatok és az olyan új technológiák, mint az elosztott napenergia, nem csupán technikai vívmányokként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusokként, amelyek révén a társadalmak kiépítik a modernizáció új típusához szükséges intézményi kapacitást. A kérdés nem csupán az, hogyan termeljünk áramot, hanem az, hogy az infrastruktúra hogyan alakítja át a társadalmi viszonyokat és erősíti meg az államok azon képességét, hogy közjavakat szolgáltassanak.

Feng Csao eközben a Selyemút-gyártást – a BRI keretében működő ipari együttműködés új modelljét – vizsgálja a kínai ipari beruházások vietnámi tapasztalatán keresztül. Ahelyett, hogy a globalizációt a piaci erők által irányított elkerülhetetlen folyamatként kezelné, Feng Csao úgy tekint az ipari integrációra, mint ami tudatosan szervezhető a termelő képességek több országon átívelő bővítése érdekében. A hangsúly a technológiatranszferen, az ipari fejlesztésen, a munkaerő-fejlesztésen és a regionális termelési hálózatok kiépítésén van, amelyek erősítik, nem pedig gyengítik a részt vevő országok fejlődési kilátásait.

Évtizedekig a fejlődést nagyrészt az iparosodott Észak és az elmaradott Dél közötti kapcsolatként fogták fel. Az volt a törekvés, hogy a máshol már kijelölt utakat kövessék. Mégis, a szerzők által feltárt tapasztalatok arra utalnak, hogy a legfontosabb újítások ma már maguknak a Globális Dél országai közötti cserékből fakadhatnak. Kína iparosodási, infrastruktúra-fejlesztési, szegénységcsökkentési és államépítési folyamatait nem univerzális sablonként mutatják be. Inkább a kollektív tanulás és kísérletezés erőforrásaiként kezelik őket. Amit ezek a tudósok végső soron javasolnak, az nem a globális tudás elutasítása, és nem is egyetlen nemzeti modell ünneplése. Ehelyett egy valóban déli szellemi projekt felépítésére szólítanak fel.

Egy ilyen projekt azzal kezdődne, hogy felhagy azzal a feltételezéssel, miszerint a fejlesztési elméletnek mindig máshonnan kell érkeznie. A termelést helyezné a spekuláció, a foglalkoztatást az absztrakt hatékonyság, a közkapacitást pedig a piaci dogma elé. Tanulmányozná a történelmi tapasztalatokat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és a Karib-térségben, nem mint az egyetemes normától való eltéréseket, hanem mint az elméleti innováció forrásait. Egy olyan időszakban, amelyet geopolitikai töredezettség, ökológiai válság és gazdasági bizonytalanság jellemez, ez lehet a szám legfontosabb hozzájárulása. A Globális Dél előtt álló kihívás nem csupán új infrastruktúra, új iparágak és új intézmények építése, hanem új gondolkodásmódok kialakítása is. Mielőtt a társadalmak egy másféle jövőt építhetnének, először vissza kell nyerniük a képességet, hogy elképzeljenek egyet.

Ahogy újraolvastam ezeket az esszéket, eszembe jutott a „Riding Chinese Machines” (Kínai gépeken lovagolni) című vers a fiatal etióp költőnőtől, Liyou Mesfin Libsekal-tól. A címe ellenére nincs utalás Kínára a versben. Afrikai politikusok tervezik a várost, amelyet Libsekal leír, és afrikai munkások építik. A vers nem ítéli el a modernizációt romantikus álláspontból; elismeri, hogy az ehhez hasonló változások nem járnak ár nélkül.

Vadak vannak ebben a városban
nyikorognak és zörögnek
és nyögnek kora hajnaltól
mikor afrikai nyelvű gazdáik ébrednek
hogy emberi kézzel, lazán vezessék őket
a késői rohanáson át
mikor leállítják és élettelenítik őket
még alszunk, magasodnak vagy meghajolnak
mindig nehezek

cementet öntünk a városokon,
városokon, a vadonon át
tovább, kifelé
mint mohó kezek ujjai
átnyúlnak a földön
beleásva

az oroszlánok vizsgálódnak
és az eltemetett csoda dübörög
előcsikarva a haladásért.

Az új vadak – a kínai gépek – benyomulnak a régi vadak, az afrikai oroszlánok világába, de a vers mindkettőt szem előtt tartja. Az új fejlesztési paradigmának nem szabad megismételnie a régi modellt, amely felemésztette a természetet és az embereket a profitért. Ehelyett meg kell próbálnia beépíteni a régiek jó aspektusait, és gondosan kezelnie kell a természet és az emberek közötti kapcsolatot a társadalom érdekében. Ezt az ethoszt hirdeti Hin és Jing az esszéjükben, és ez a kiindulópontja minden, a Globális Délhez méltó fejlesztési elméletnek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A Globális Dél fizeti meg Trump Irán elleni háborújának árát

Egy ilyen válság a küszködő embereket a töréspontig viheti. De egyben tömeges tiltakozások kiváltó oka is lehet.

Az emberek világszerte egy éhínségre készülnek, amikor Donald Trump Irán elleni háborújának következményei megmutatkoznak.

A Hormuzi-szoros blokádja miatt az olaj ára a háború előtti szint 50 százalékára emelkedett. Ez a helyzet arra kényszeríti a világ országait, hogy üzemanyagforrások után kutassanak.

Az olajszállító tartályhajók nagyjából egy kerékpár sebességével haladnak. Bár az olaj áramlása a szorosban március 4-e körül leállt, az ellátás hiánya a világ egyes részein most kezd csak érezhetővé válni.

A Globális Dél számos országa sérülékeny a Zöld Forradalomnak köszönhetően, amely az 1960-as évektől átalakította a mezőgazdaságot. A forradalom drámaian megnövelte a termeszthető növények hozamát.

De a Zöld Forradalom azt is jelentette, hogy a mezőgazdaság jobban függött a gazdasági gépekhez szükséges üzemanyagtól, valamint a műtrágyáktól és növényvédő szerektől. Korábban a gazdálkodók trágyát és komposztot használtak.

Az elmúlt két évtizedben az Öböl államai központi szereplővé váltak a műtrágyákban használt vegyi anyagok, például ammónia, kén és karbamid előállításában.

A Perzsa-öböl egyben kereskedelmi folyosó is, amelyen Ázsiába és Afrikába szánt áruk nagy mennyiségét szállítják.

Az Egyesült Arab Emírségek (EAE) különösen fontos kereskedelmi csomóponttá vált. Kína Európával és Afrikával folytatott kereskedelmének mintegy 60 százaléka az EAE kikötőin és raktárain halad keresztül.

2024-ben a Dubajon áthaladó gabona mennyisége magában foglalt mintegy 45 000 tonna lisztet, amelyet a konfliktus sújtotta területeken élelmiszersegélyként kívántak felhasználni.

Az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja szerint, ha a szoros lezárása folytatódik, az további 45 millió embert taszít súlyos éhezésbe.

Sokan közülük olyan helyeken élnek, amelyek már így is súlyos adósságteherrel küzdenek. A fejlődő országok együttesen 2024-ben 34 milliárd dollár adóssággal tartoztak, és abban az évben 921 milliárd dollárt költöttek csupán kamatfizetésekre.

Mintegy 3,4 milliárd ember él olyan országokban, ahol több pénzt költenek adósságkamatok fizetésére, mint egészségügyre vagy oktatásra.

Az adósságteher megnehezíti az államok számára, hogy pénzt találjanak az üzemanyaghiány kezelésére. Az infláció pedig tovább súlyosbítja a problémát a kamatlábak emelésével.

Banglades

Banglades volt az egyik első ország a Globális Délen, amelyet a Hormuzi-szoros lezárása után sújtott a válság.

Március elején az összes egyetemet bezárta, és öt állami műtrágyagyára közül négyet leállított. Áprilisra a dízelhiány a mezőgazdasági öntözést is érintette.

A dél-ázsiai országot érintheti a hazautalások – a külföldön, különösen az Öböl-államokban dolgozó bangladesiek által hazaküldött pénz – lassulása is.

Bangladesben egy diákok vezette felkelés 2024-ben megdöntötte Sheikh Hasina kormányát. De a politikai haszonélvező a jobboldali Bangladési Nacionalista Párt volt, amely megszorító intézkedéseket szorgalmaz a válság kezelésére.

Egyiptom

Egyiptom a Közel-Kelet egyik legnagyobb energiaimportőre. Egyben a világ második legnagyobb adósa a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelezőjének.

Importköltségei nőttek, mivel az egyiptomi font értéke a háború kezdete óta leértékelődött.

Az állam – amelyet 2013 óta Abdel Fattah al-Szíszi elnök diktatúrája irányít – úgy reagált, hogy 30 százalékkal emelte az üzemanyagárakat és 25 százalékkal egyes metrójegyek árát.

A háború elmélyítette a már meglévő élelmiszer-bizonytalanságot Egyiptomban és a térség más országaiban.

Az Arab Barométer felmérése szerint már a konfliktus előtt is tízből hat egyiptomi gyakran aggódott amiatt, hogy elegendő élelmiszerhez jusson.

A háború drámai változást hozott a mindennapi életben olyan városokban, mint Kairó.

Mind az állami, mind a magánszektorban a munkavállalóknak vasárnap – a munkahét első napján – otthonról kell dolgozniuk, néhány alapvető iparág kivételével.

Több ezer fényplakátot lekapcsoltak. Néhány utcai lámpát teljesen kikapcsoltak. Számos vállalkozás – éttermektől kezdve a boltokon át az internetkávézókig – kénytelen hétköznap este 9-kor, hétvégén este 10-kor bezárni.

Egyiptomban a munkavállalók több mint 60 százaléka informálisan dolgozik. E már így is bizonytalan megélhetésű munkások jövedelme most tovább csökken.

Az utcai árusok elveszítik esti vevőiket, a városi élelmiszeripari munkások munkaidejét csökkentik, az utazásközvetítő sofőrök pedig csökkenő kereslettel szembesülnek.

Srí Lanka

A dél-ázsiai szigetország, Srí Lanka üzemanyag-szükségletének 60 százalékát importálja. Kapacitása csak körülbelül egy havi készlet tárolására elegendő.

Az állam adagolja a benzin- és dízelkészleteket, így a sofőrök sorban állnak, hogy megkapják a részüket.

Srí Lanka a szerdai napokon bezárja a kormányhivatalokat és az iskolákat az energia megtakarítása érdekében.

Az olyan országokat, mint Srí Lanka, amelyek üzemanyagot és műtrágyát is importálnak, kétszeresen sújtott a szoros lezárása. Srí Lanka Kínából importál műtrágyát. Kína azonban a kulcsfontosságú összetevők egyikét, a ként a Közel-Keletről szerzi be a szoroson keresztül.

Ez azt jelenti, hogy Srí Lankán az élelmiszerárak várhatóan 15 százalékkal emelkednek.

2022-ben tömeges felkelés tört ki, amely megdöntötte Gotabaya Rajapaksa gyűlölt kormányát. Akkor a Srí Lanka-iak azért álltak sorba üzemanyagért, mert az államnak nem volt elegendő devizatartaléka az importáláshoz.

Ezúttal Srí Lanka ismét eltérő gazdasági válsággal nézhet szembe. Az országnak baloldali kormánya van Anura Dissanayake vezetésével. De neki is szembe kell néznie a munkaadók és az IMF követeléseivel, hogy folytassa elődei megszorításait.

Az állam gyakorlatilag támogatja az üzemanyagot. Felszívja az importálás költségeinek egy részét, ahelyett, hogy a terheket a fogyasztókra hárítaná. De annak korlátai vannak, hogy az államok mennyire tudják támogatni a költségeket, különösen az olyan szegényebb országokban, mint Srí Lanka.

Zambia

Zambia egyike a sok afrikai országnak, amelyeket sújthatnak a növekvő üzemanyagárak. Nagymértékben függ az importtól, és alig van képessége saját üzemanyag finomítására.

A déli-afrikai országot sújthatja leginkább az élelmiszerárak emelkedése, ahol a növekedés előrejelzése 30 százalék.

Az állam három hónapra felfüggesztette az üzemanyagok adóját, ami 200 millió dollár adóbevételtől fosztja meg.

Situmbeko Musokotwane pénzügyminiszter, a liberális UPND soraiból, elmondta, aggódik az üzemanyag-ellátás és annak ára miatt is.

Aggályok merültek fel a bányászati ágazatra gyakorolt esetleges hatás miatt. A nyersanyagok, különösen a réz kitermelése kritikus fontosságú Zambia gazdaságában, és függ az importált dízelolajtól.

Indonézia

Indonézia volt a színhelye tavaly az úgynevezett „Z-generációs” felkelésnek. Több ezer ember vonult az utcára tiltakozva a megszorítások, a bizonytalan munkakörülmények és az állami erőszak ellen.

Sok más üzemanyag-importáló országhoz hasonlóan Indonézia is emelkedő olajárakkal és deviza leértékelődéssel néz szembe. E költségek azt jelentik, hogy az államnak idén további 13 milliárd dollárt kellene költenie üzemanyag-támogatásokra.

Az állami megszorítások leginkább a legszegényebbeket sújtják. Indonézia ingyenes iskolai étkeztetési programja már amúgy is akadozott a rossz gazdálkodás miatt. Most az állam csökkenti az ingyenes étkezések elosztását hat napról ötre.

Ezenkívül minden támogatott üzemanyag havi 50 literre van korlátozva járművenként. A városi szakemberek képesek lesznek alkalmazkodni a tömegközlekedés használatával vagy az otthoni munkavégzéssel a vezetés helyett.

De a gazdálkodók, halászok és utazásközvetítő sofőrök esetében a megnövekedett költségek felemésztik megélhetésüket.

A megélhetési költségek emelkedése a már amúgy is küszködő embereket a töréspontig viheti. Ez lehet a tömeges tiltakozások kiváltó oka is.

2008-ban egy globális élelmiszerválság zavargásokat és lázadásokat váltott ki Egyiptomban, Mauritániában, Mozambikban, Bolíviában, Indonéziában és máshol. Kormányokat buktattak meg Haitin és Madagaszkáron.

A Globális Dél népeinek radikális megoldásokra van szükségük, adósságelengedésre, valamint a fosszilis üzemanyag-intenzív mezőgazdasági, közlekedési és áramtermelési formákról való elmozdulásra.

Hogy az államok ezt követelik-e, vagy hogy a költségeket a legszegényebbekre hárítják-e, az attól függ, hogy az emberek mennyire tudnak megszerveződni és ellenállni a megszorításoknak.

forrás: Socialist Worker

Óriásiak a vagyoni egyenlőtlenségek az ENSZ legújabb jelentése szerint

A neoliberális szabadpiaci gazdaságpolitika példa nélküli vagyon- és hatalomkoncentrációt idéz elő kevesek kezében, miközben a világ lakosságának többsége alig vagy egyáltalán nem rendelkezik eszközzel a tisztességes élet fenntartásához, és szinte semmi beleszólása nincs sorsa alakításába – állítja a hónapban publikált Világ Egyenlőtlenségi Jelentés 2026.