A világ népességének fele (3,3 milliárd ember) olyan országokban él, ahol a költségvetésből több pénz megy az adósságok kamatának törlesztésére, mint az oktatásra vagy az egészségügyre.
Az elmúlt két évtizedben a fejlődő országok külső adóssága megnégyszereződött, és 2023-ban már elérte a 11,4 billió dollárt. Fontos megérteni, hogy ez az összeg – amelyet külföldi hitelezőknek tartoznak – megegyezik a fejlődő országok exportbevételeinek 99%-ával. Ez azt jelenti, hogy majdnem minden egyes dollár, amit áruk és szolgáltatások exportjából keresnek, egy dollárnyi adósságot jelent a külföldi bankok és kötvénytulajdonosok felé. A Globális Dél országai tehát gyakorlatilag csak azért adják el termékeiket, hogy a fejlesztési projektekből, az összeomlott áruk áraiból, a költségvetési hiányokból, a COVID-19 pandémiából és az ukrajnai háború okozta inflációból eredő adósságaikat törleszthessék. A világ népességének fele (3,3 milliárd ember) olyan országokban él, ahol a költségvetés nagyobb része megy az adósságszolgálatra, mint az oktatásra vagy az egészségügyre. Afrikában az ötvennégy országból harmincnál többen költenek többet az adósságtörlesztésre, mint a közegészségügyre. Az adósság úgy lebeg a Globális Dél felett, mint egy keselyű, készen arra, hogy kizsákmányolja a társadalmaink maradványait.
A hitel lesz a néppel, nem az IMF
Miért van adósságban a legtöbb ország?
Az okok többnyire a következők:
1. Gyarmati örökség: Amikor egy évszázaddal ezelőtt függetlenné váltak, korábbi gyarmattartóik szegénységben hagyták őket.
2. Magas kamatú kölcsönök: Fejlesztési projektekre (hídépítés, iskolák, kórházak) vettek fel kölcsönöket korábbi gyarmattartóiktól magas kamatokkal, ami lehetetlenné tette a visszafizetést.
3. Egyenlőtlen kereskedelmi feltételek: Alacsony áron exportáltak nyersanyagokat, és drágán vásároltak vissza feldolgozott termékeket, ami tovább gyengítette a gazdaságukat.
4. Többoldalú intézmények kegyetlen politikája: A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és más szervezetek kényszerítették az országokat, hogy csökkentség a közkiadásokat (fogyasztás és beruházás helyett), és inkább az adósságot törlesszék. Ez alacsony növekedési ütemeket, elszegényedést és még nagyobb adósságot eredményezett.
Az adósság-megszorítás-alacsony növekedés-külső hitelfelvétel-újabb adósság hurokban a Globális Dél országai gyakorlatilag feladták a hosszú távú fejlődést a rövid távú túlélésért. A rendelkezésre álló megoldási javaslatok kizárólag a törlesztés gyorsítására irányultak, nem pedig a fejlődésre. Ezek közé tartozott:
– Adósságcsökkentés és átstrukturálás (de csak a hosszú távú törlesztés könnyítésére).
– Közvetlen külföldi befektetések (FDI) és exportösztonzés (de a termelő kapacitás növelése nélkül).
– Közkiadások csökkentése (főleg a társadalmi kiadások rovására).
– Adóreformok a gazdagok javára és munkavállalókat sújtó munkaerőpiaci változtatások.
– Pénzügyi rendszerek nemzetközi ellenőrzése alá helyezése (az IMF révén).
Ezek a megközelítések egyike sem foglalkozott az adósság gyökeres okával, és egyik sem kínált utat az adósságfüggőségből való kitöréshez.
Egy új fejlesztési elméletre van szükség
Ma már világos, hogy sem a közvetlen külföldi befektetések (FDI), sem az olcsó nyersanyagexport nem növeli önmagában egy fejlődő ország GDP-jét. Sőt, a pénzügyi liberalizáció korában az FDI akár destabilizálhatja is a gazdaságot, ha a befektetések nem hosszú távúak, hanem spekulatív „forró pénzből” származnak.
A Global South Insights (GSI) és a Tricontinental Társadalomkutató Intézet kutatásai szerint nem az FDI, hanem a nettó tőkeberuházások növekedése mutat szoros összefüggést a GDP-növekedéssel. A nettó tőkeberuházás azt jelenti, hogy egy ország a tőkeállományba olyan mértékben fektet, amely meghaladja az amortizációt. Más szóval, ha egy ország a tőkeállomány növelésére fordít erőforrásokat, az tartósan felgyorsíthatja a növekedését. Ez magyarázza, hogy miért tartották fenn Kína, Vietnam, India és Indonézia magas növekedési ütemeket, miközben a fejlett országok (főleg az északiak) alacsony vagy negatív növekedést mutattak (főleg az inflációt figyelembe véve). Még a Világbank is elismeri, hogy a „középjövedelmű csapdából” való kilépés kulcsa a beruházások növelése, a technológia importja és a hazai innováció (ezt „3i módszernek” hívják – az angol increase, import, innovation alapján).
Kutatásaink azt is alátámasztják, hogy a GDP-növekedés hatására nő az átlagos várható élettartam. Itt fontos a GDP minősége is: ha egy ország iparosodik és többet költ egészségügyre, oktatásra, az társadalmi eredményeket is javít. A fejlődés elméletének tehát nem arról kell szólnia, hogyan tartsunk fenn egy örök adósságspirált, hanem arról, hogyan szakítsuk meg ezt a kört, és lépjünk be az iparosodás, a mezőgazdasági reform, a fenntartható növekedés és a társadalmi haladás korszakába.
De honnan jön a finanszírozás?
A legtöbb fejlődő ország bővelkedik erőforrásokban – csak megfelelő módon kell megszervezni ezek felhasználását. A válasz kevésbé a közgazdaságtan törvényeiben rejlik, inkább a világ egyenlőtlen hatalmi viszonyaiban. A globális rendszer változásai lehetőséget teremthetnek új fejlesztési stratégiák kialakítására.
Nem arról kell vitatkoznunk, hogyan maradjon fenn egy gazdaság az örök adósság és a deindusztrializáció útvesztőjében. Hanem arról, hogyan lehessen kitörni ebből, és elindulni az iparosodás, a mezőgazdasági reformok és a társadalmi haladás útján. Ez az a felismerés, amely új párbeszédre sarkall bennünket – nem az ad-hoc gazdaságpolitikai megoldásokról, hanem egy teljesen új fejlesztési elméletről.
Írta: Vijay Prashad indiai történész, szerkesztő és újságíró
forrás: Globetrotter