gyarmatosítás

Háború Afrikában: a világ leggazdagabb kontinensének politikai gazdaságtana

Afrika háborúiról rendszeresen úgy számolnak be, mint elszigetelt törzsi erőszakkitörésekről, államok összeomlásáról és korrupcióról. De együtt szemlélve őket egyetlen, egymással összefüggő térkép rajzolódik ki az erőforrásokról, fegyverekről és külföldi érdekekről. A média tudósításának túl kell lépnie ezen az elkoptatott retorikán, és meg kell neveznie azokat a történelmeket, profitokat és hatalmakat, amelyek életben tartják ezeket a háborúkat.

A mainstream hírek újra felfedezték Afrikát, és a régi narratívákat ismételgetik: fegyveres konfliktus, államok összeomlása és humanitárius katasztrófa. Tigré ismét háborúban áll. Darfúr és Kordofán a Gyors Támogató Erők (RSF) alatt vérzik. Az M23 felosztja Kelet-Kongót. Észak-Mozambik még mindig kiüríti falvait. A Száhel-övezetben dzsihadista támadások és blokádok fojtják meg az egész városokat, és Szomália háborúja a negyedik évtizedébe húzódik. Mindez valós. Emberek halnak meg, és milliók kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. De miért mesélik el a történetet mindig ugyanúgy, ahogy az 1990-es években és a 2000-es évek elején mesélték, egy káosz és éhség kontinenseként, elrettentő példaként, arra példaként, hogy minek nem szabadna megtörténnie? Afrikai tudósítóként, aki ezekről a háborúkról tudósít, olvasom a világnak küldött tájékoztatókat és magyarázatokat, és gyakran nehezen ismerem fel azokat a helyeket, amelyeket leírnak.

Nézzük Szudánt. Most a világ egyik legnagyobb lakóhelyelhagyási válsága, amelyet rendszeresen „elfeledett háborúnak” neveznek, mintha a felejtés a sajtóval történt volna, nem pedig a sajtó tette volna. Kongóról úgy számolnak be, mint „évtizedes etnikai erőszakról” és „fegyveres csoportok összetett hálójáról”, miközben azok az ásványi anyagok, amelyekért a lázadók harcolnak, és akik megvásárolják azokat, ritkán kerülnek be az elemzésbe. Etiópia háborúi etnikai csoportok közötti konfliktusokká válnak – amharák a tigréiek ellen, tigréiek az eritreaiak ellen –, mintha a történelem az etnicitással véget érne. Hasonlítsuk ezt össze azzal a figyelemmel, azokkal a térképekkel, szakértői panelekkel és stratégiai magyarázatokkal, amelyeket az ukrajnai háború minden héten kap.

Ez a keretezés három dolgot tesz. Különböző történelmeket lapít egyetlen „afrikai erőszak” képévé. A politikát etnicitássá változtatja. És egy állítólagosan egyedülálló afrikai korrupciót hibáztat, mintha a korrupció nem lenne globális iparág.

Amit elrejt, az az, hogy a természeti erőforrásokban egyik leggazdagabb kontinens a világ legszegényebb embereinek ad otthont. Ez nem a kultúra véletlene. Ez az imperializmus eredménye – egy szó, amely túl gyakran hiányzik ezekből a beszélgetésekből.

A hírek külön történetekbe sorolják Afrika háborúit. Együtt olvasva egyetlen térképet rajzolnak. Szudánban az RSF által ellenőrzött bányákból származó arany az Egyesült Arab Emírségekbe áramlik. Kelet-Kongóban az ENSZ szakértői ruandai csapatokat helyeznek az M23 mellé, és a Rubaya és hasonló bányákból származó koltán Ruandán keresztül a telefonok és elektromosautó-akkumulátorok ellátási láncaiba kerül. Mozambikban ruandai katonák – az Európai Unió finanszírozásával – őrzik a Cabo Delgado régiót, ahol a TotalEnergies fejleszti gázprojektjét. A Vörös-tengeren Egyiptom, az Öböl-államok és Washington verseng azért a partvidékért, amelyért Etiópia és Eritrea harcol, és szeptemberben az Egyesült Államok feloldotta az Eritrea elleni szankciókat, hogy előmozdítsa ottani érdekeit. Még a béke is követi a mintát; amikor Kongó és Ruanda 2025 decemberében aláírta a Washingtoni Megállapodásokat, Donald Trump amerikai megállapodásokat jelentett be a régió kritikus ásványi anyagainak megnyitására.

És a fegyverek? E fegyveres csoportok egyike sem gyártja a saját fegyvereit. A Nyugat – és egyre inkább az Öböl – állandó háborús gazdaságának piacokra és csataterekre van szüksége. Afrikát mindkettővel ellátja.

Az „identitás” fedőtörténet

Ennek a struktúrának szüksége van egy fedőtörténetre, és a „törzs” a legrégebbi. Az identitás valós, és az emberek valóban mozgósítanak általa. Mégis sokatmondó, hogy a „törzs” az a címke, amelyhez e háborúk elemzésekor még mindig nyúlnak.

Nézzük azokat az erőforrásokat, amelyekért harcolnak. Az etnicitás megmondhatja, ki kivel harcol. Nem magyarázza meg, miért kifizetődő a harc. A ma ősi gyűlöletekként bemutatott identitások közül sok a gyarmati uralom által megszilárdult, és néha létrehozott. Ruandában a belga adminisztrátorok a hutu és tuszi folyékony kategóriáit faji osztályozásokká alakították, amelyeket az 1930-as évektől személyazonosító kártyákra nyomtattak, mindegyikhez jogokat és kiváltságokat rendelve. Szudánban Darfúr „arab” és „afrikai” felosztása legalább annyit köszönhet Kartúmnak a dzsandzsavídek 2000-es évekbeli felfegyverzésének, mint bármely korábbi történelemnek. A gyarmati és posztkoloniális államok az etnicitáson keresztül kormányoztak, és utódaik még mindig így tesznek.

Tehát amikor a tudósítás a „törzs” után nyúl, nem csak leegyszerűsít. A birodalom politikai termékét veszi, és a háborúk okaként mutatja be, amelyekből a birodalom örökösei most profitálnak.

Hogyan távozik a vagyon?

Az „imperializmus” szó mechanizmus nélküli vádnak hangozhat. De a mechanizmus nem rejtett. Hétköznapi csatornákon keresztül működik. Az UNCTAD becslése szerint évente közel 89 milliárd dollár hagyja el Afrikát illegális tőkekimenekítésként, kereskedelmi számlahamisításon, adóelkerülésen és kitermelő áruk exportján keresztül. Ez majdnem annyi, mint amennyit a kontinens segélyben és külföldi befektetésben együtt kap. Adjuk hozzá a multinacionális cégek által évente hazaküldött nyereséget, és Afrika karitatív esetként való képe a feje tetejére fordul. A kontinens nettó hitelezője a világnak, amely kioktatja.

Az adósság befejezi a munkát. Nyomás alatt felvett hitelek, gyakran korábbi hitelek törlesztésére, most olyan költségvetéseket emésztenek fel, amelyeknek klinikákra és iskolákra kellene menniük. A kontinens nagy részén a kormányok többet fizetnek kamatban külföldi hitelezőknek, mint amennyit saját népük egészségére költenek. Az az állam, amely nem tud kifizetni katonákat, ápolókat vagy tanárokat, „törékenynek” neveztetik, és törékenysége a következő beavatkozás ürügyévé válik.

Hogyan kellene tehát Afrika háborúiról tudósítani?

Nem úgy, hogy elfordulunk a szenvedéstől, hanem úgy, hogy megtagadjuk azt természetesként vagy történelem nélküliként kezelni. Minden Darfúrban elkövetett mészárlásról szóló cikknek meg kellene mondania, hová megy Darfúr aranya. Minden M23-ról szóló jelentésnek meg kellene neveznie az általa ellenőrzött bányákat és azokat az országokat, amelyeken ásványai áthaladnak. Minden békeegyezményről szóló cikknek meg kellene kérdeznie, ki fér hozzá mihez. Nevezzen meg konkrét történelmeket, konkrét cégeket és konkrét fővárosokat, ne egy arctalan „Afrikát”. Ezek azok a kérdések, amelyeket igyekszem saját tudósításaimba bevinni, és amelyeket minden olyan szerkesztőségnek feltennék, amely a kontinensről tudósít.

A fiatal afrikaiak körében népszerű érzés a méltóság és a szuverenitás. És a szuverenitás az embereket illeti meg, nem pedig azt a tábornokot, aki éppen a fővárost birtokolja. Ezért azok, akik alulról szerveződnek, még inkább figyelmünkre érdemesek. A népi mozgalmak és szervezetek, amelyek a háború alatt életben tartották az élelmiszert, a gyógyszereket és a politikai életet, valamint a Száhel-övezet népszerű mozgalmai, amelyek a külföldi megszállás végét követelték.

Írta: Nicholas Mwangi
forrás: BreakThrough News

Milyen hatalma van az elnyomottaknak?

Néhányan azt mondják, hogy a marxizmus csak a munkásosztályról szól, de akkor hová kerülnek más elnyomott csoportok küzdelmei?

A marxizmust gyakran kritizálják amiatt, hogy a munkásosztályra összpontosít, és figyelmen kívül hagyja azon csoportok küzdelmeit, amelyek kizáródnak a bérből élő munkavégzésből.

A szocialisták azonban mindig is ünnepelték az elnyomottak felkeléseit. Karl Marxot is Spartacus inspirálta, aki rabszolgákat szervezett a Római Birodalom ellen.

Még alapvetőbb, hogy a sajátos elnyomással szembesülők – rabszolgák, gyarmatosítottak, nők, LMBTQ+-emberek, rasszizált csoportok – felkelései mindig is részei voltak a munkásosztály küzdelmeinek.

A fizetett foglalkoztatásban állók és a gyarmatosítottként vagy rasszizált csoportokként elnyomottak közötti szolidaritás mindig is nyilvánvaló volt. Ezt azonban megkérdőjelezték a rasszizmus és az imperializmus támogatásának erői.

Az elnyomottak maguk is vitatták ezt. Frantz Fanon A föld rabjai és az Új nemzedék című művében amellett érvelt, hogy a gyarmatosított országokban élő munkásosztály hasznot húzott a fennálló hierarchiákból.

Fanon az algériai városi munkásokat „elkényeztetett társadalmi rétegnek” nevezte. Azt állította, hogy a városi munkások szövetkeztek a középosztállyal, akik le akarták váltani a gyarmati uralkodókat, de a rendszerszintű egyenlőtlenségeket érintetlenül kívánták hagyni.

Fanon a vidéki parasztságot tekintette az egyetlen forradalmi osztálynak, mert annak „nincs vesztenivalója, és mindent nyerhet”.

Más aktivisták is hasonló nézeteket vallottak. Szerintük a biztos, tisztességesen fizetett állásban lévők azonosulni fognak a rendszerrel, mert anyagi hasznuk származik belőle.

Olyan stratégiákat dolgoznak ki, amelyek a bizonytalan munkaviszonyban vagy az informális gazdaságban dolgozókra, a migráns munkavállalókra és a munkához hozzáférni nem tudókra összpontosítanak – akikről úgy vélik, hogy nagyobb valószínűséggel vezeti őket a kétségbeesés a visszavágásra.

De a nélkülözés önmagában nem okoz forradalmat. A szenvedés inkább demoralizálhatja az embereket. Azok, akiknek a túlélésért kell küzdeniük, nem mindig tudják kialakítani a kollektív erő tudatát.

Az ellenállás attól a reménytől függ, hogy a dolgok másként is lehetnek. A tartós ellenálláshoz pedig szervezettségre és összefüggő, közös célokra van szükség.

Nincs olyan, hogy „alsó osztály”, amely elkülönülten élne és dolgozna a munkásosztály egészétől. A bizonytalan munkakörülmények között dolgozók többsége olyan családokban és közösségekben él, ahol a biztosabb munkahelyen dolgozók is jelen vannak. Sokan életük során különböző típusú munkákat végeznek.

A közelmúltbeli indiai Csótány-lázadás (Cockroach rebellion) megmutatta, hogy a szegények áldozatokat hoznak, hogy gyermekeiket főiskolára küldjék, hogy szakemberekké váljanak.

A mainstream történetírás gyakran figyelmen kívül hagyja a rabszolgák erejét. A rabszolgafelkelések azonban ugyanúgy formálták a történelmet, mint a 18. századi tőkés forradalmak.

Az 1791-es haiti forradalom meghatározó pillanat volt a történelemben – írja Susan Buck Morss történész.

A filozófus Georg Hegel a szabadságról alkotott nézeteit abban az időben fejlesztette ki, amikor Haiti rabszolgái a „Szabadság vagy halál” jelszava alatt demonstrálták forradalmi cselekvőképességüket.

A forradalmárok 1804-ben kikiáltották függetlenségüket Franciaországtól. Hegel nagy műve, A szellem fenomenológiája 1807-ben jelent meg.

Ebben szerepel Hegel elemzése az úr-szolga dialektikáról. Hegel úgy vélte, hogy a rabszolgák munkájuk során tudatosíthatják munkájuk erejét. A magasabb tudatosságot a rabszolgák érik el, nem az urak.

Hegel dialektikája ihlette a radikális gondolkodókat, és központi szerepet kapott a marxista elméletben.

A „munkásosztály” nem korlátozódik a gyárakban dolgozókra. Magában foglal mindenkit, aki alkalmi munkákból és a gazdagok kiszolgálásából él.

És amikor a munkások sztrájkolnak, az minden munkás és elnyomott önbizalmát növeli, hogy többet követeljenek.

Az elnyomottak felkelései képesek megváltoztatni a történelmet – kivívni a szabadságot, a polgári jogokat és az elismerést.

Az ilyen felkelések inspirálhatják a munkásokat az ellenállásra – de a legnagyobb hatalmunk a munkahelyeken van. Forradalom lehetetlen az elnyomás elleni felkelések nélkül. De sikerük attól függ, hogy a munkások képesek-e megdönteni és lecserélni az egész rendszert.

forrás: Socialist Worker

A neoliberalizmus és a militarizmus romjai Ázsiában

A „Hands Off Asia” (El a Kezekkel Ázsiától!) konferencián panelbeszélgetések folytak az adósságról, a szuverenitást aláásó pénzügyi rendszerekről, a militarizmusról, a jobboldal elleni küzdelemről és a Kuba iránti szolidaritásról.

„Srí Lanka partjainál végig régi erődöket láthatunk. Ezek a különböző gyarmati hatalmak – a portugálok, a hollandok és az angolok – erődítményei. Romokban vannak. Ma vannak tervek arra, hogy helyreállítsák és turisztikai célokra szépítsék őket. De valójában pontosan úgy kellene hagyni őket, ahogy vannak, romokban. Mert ez az egyetlen igazi örökség, amit a gyarmatosítás Srí Lankán megérdemel.” Dr. Ahilan Kadirgamar, a Srí Lanka-i Jaffnai Egyetem Szociológiai Tanszékének vezető oktatója ezt a megdöbbentő kijelentést tette a „Hands Off Asia” konferencián, Colombóban, Srí Lankán.

Dr. Kadirgamar az „Adósság, vámok és az új gazdasági ostrom: Szuverenitás támadás alatt” című panelbeszélgetésen szólalt fel, amelyen részt vett még Dél-Korea részéről Hwang Dzsongun a Nemzetközi Stratégiai Központból, Taimur Rahman a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból, Jeff Hsziong a Kínai Globális Dél Tanulmányok Központjából és Nicholas Dobrijevic az Ausztráliai Red Sparktól. A szekciót Srujana Bodapati, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői arra reflektáltak, hogy a Globális Dél számos országának gazdaságpolitikáját nem azok területén, hanem Washington DC-ben határozzák meg. Az adósság- és vámrendszerek az Egyesült Államok vezette imperialista országok két leggyakoribb eszközei közé tartoznak a Globális Dél országaiból történő vagyonelszívásra. Taimur Rahman számszerűsítette ezt – 1960-tól napjainkig az elszívás mértékét körülbelül 152 billió dollárra becsülik. Ez évente több mint 2,3 billió dollárt jelent, így nem kétséges, hogy jelenleg miért van a világ 54 országa súlyos adósságválság miatti rendkívüli nehézségekben.

Ezt a szegényektől a gazdagok felé irányuló globális vagyonkivonási rendszert egyrészt a pénzügyi intézmények és bankok, másrészt az amerikai katonai bázisok összekapcsolt mátrixai kényszeríti ki – ezt Hwang Dzsongun világosan elmagyarázta. Beszélt arról, hogy Dél-Korea, a világ tíz legnagyobb gazdaságának egyike és az USA hűséges szövetségese, amelynek területén több mint 28 000 amerikai katona állomásozik, még mindig nincs védve Trump vámjainak nyomásától. Nicholas Dobrijevic kifejtette, hogy Ausztrália, amely maga is gyarmatosító telepes állam, hogyan vált a brit imperializmus ifjabb partneréből az amerikai imperializmus ifjabb partnerévé. Ma Ausztráliát az USA használja fel a Kína elleni nyomásgyakorlására. Ez önellentmondásos, mondta, mert Kína Ausztrália legnagyobb exportpiaca is egyben.

Ami egy lehangoló szekció is lehetett volna, Jeff Hsziong reményt adott. Az AI-ról beszélve elmagyarázta, hogy az USA félvezető alkatrészekre vonatkozó kínai blokádja kudarcot vallott. Ahelyett, hogy a kínai cégek, mint például a Huawei, megtörtek volna a blokád nyomása alatt, Kína bővítette termelőkapacitását, és valójában olyan AI-modelleket hozott létre, amelyek rendkívül olcsók – a Szilícium-völgyben kifejlesztett AI-modellek költségének csupán körülbelül 1%-át teszik ki. Példaként említve a brazil Föld Nélküli Munkások Mozgalmát (MST), amely kiképezte aktivistáit az AI mozgalom számára hasznos alkalmazására, felszólított az AI demokratizálására, „mezítlábas AI-fejlesztők” millióinak létrehozásával, hasonlóan a vidéki Kína „mezítlábas orvosaihoz”.

A nap folyamán volt egy szekció „A szélsőjobboldal, az autoritarizmus és a birodalom belföldi infrastruktúrája” címmel, amelyen részt vett Dr. Hilmar Farid az Indonéziai Megawati Intézetből; Fatima Shehzad a Pakisztáni Progresszív Diákszövetségből; Muhammad Zikri Bin Abdul Rahman a Pusat Serarah-ból, Malajziából; Aishe Ghosh, a Jawaharlal Nehru Egyetemről, Indiából; és Khyl Ashlee Ramos a Fülöp-szigeteki Dolgozó Tömegek Pártjából (PLM). A szekciót Ambedkar Pindiga, a Tricontinental (India) munkatársa elnökölte.

A panel résztvevői beszéltek a kényszer és a hegemónia azon architektúrájáról, amelyet a jobboldal saját országaikban igyekszik felépíteni; a szuverenitásukat érvényesíteni kívánó mozgalmak elleni puccsokról olyan országokban, mint Irán és Indonézia; a papság és a hadsereg szövetségéről olyan országokban, mint Pakisztán és Malajzia; a szélsőjobboldali erős férfiak (és nők) felemelkedéséről olyan országokban, mint a Fülöp-szigetek és India; valamint a népi mozgalmak, különösen a diákok és fiatalok részéről érkező ellenállásról.

A nap záró szekcióját a Kubával való szolidaritásnak szentelték. Kuba Srí Lanka-i nagykövete, Őexc. Patricia Pego Guerra volt a fő előadó. A többi felszólaló a Srí Lanka-i vezető politikus, Vasudeva Nanayakkara; Ramis Suhel a Pakisztáni Mazdoor Kisan Pártból; és R. Prasanth indiai újságíró volt. Patricia Pego Guerra asszony meggyőzően beszélt azokról az elképzelhetetlen kihívásokról, amelyekkel a kubai nép ma szembesül, miután a Trump-adminisztráció szigorította a blokádot, eddig soha nem látott szintre. „Ez kétségtelenül a legnehezebb időszak, amellyel történelmünk során szembekerültünk” – mondta. Ugyanakkor elmondta, hogy a kubai nép erőt merít abból a tényből, hogy a világ nemzeteinek túlnyomó többsége és a világ népességének döntő többsége szilárdan Kuba mellett áll.

A többi felszólaló meleg szavakkal méltatta a kubai forradalmat és a kubai nép internacionalista szellemét. Kétségtelen, hogy Kuba a remény és inspiráció jelképe a világ minden táján jogaikért küzdő emberek számára. A napot a résztvevők imperializmus elleni és a kubai nép melletti szolidaritási jelszavai zárták. Ahogy Dr. Ahilan Kadirgamar olyan meggyőzően megfogalmazta a nyitó szekcióban, a világ népei arra várnak, hogy az amerikai katonai bázisok is romokká váljanak, akárcsak Srí Lanka régi gyarmati erődítményei.

forrás: Breakthrough News

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A rabszolgaságért járó jóvátétel: egy legitim küzdelem

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit

Amikor egy ember megbánt egy másikat, a józan ész azt diktálja, hogy a személynek bocsánatot kell kérnie, és lehetőleg jóvá kell tennie az általa okozott károkat. Bocsánatot kérni, jóvátenni, és biztosítani, hogy nem történik meg újra. Ezek alapvető együttélési szabályoknak tűnnek. Együttélés emberek között, de egy társadalom csoportjai és egész nemzetek között is. A történelem azt mutatja, hogy az együttélés nem a norma. A gyarmatosítás és a kizsákmányolás mindig is jelen volt, de e bűncselekmények elkövetői ritkán ismerik el azokat.

A mai Amerika néven ismert terület gyarmatosítása (1492-től kezdődően) egy példa erre. Európaiak betörtek, kisajátították a számukra nem járó földeket, megölték a lakosok millióit, a többieket pedig szolgaságra kényszerítették. Szinte azonnal megkezdődött afrikaiak elrablása; rabszolgamunkára kényszerítették őket, ami hatalmas nyereséget termelt, amely előállította azt a „primitív felhalmozást”, amelyről Karl Marx a „Tőké”-ben írt, és megnyitotta az utat a kapitalizmus fejlődése előtt.

Európa lett a domináns hatalom, és az az életszínvonal, amelyet ma élvez, a földjeinkről, Afrikából, majd később a világ többi részéről erőszakkal kivont gazdagság terméke. Valódi fosztogatás, amelyhez később az Egyesült Államok is csatlakozott. Ahogy a forradalmár Thomas Sankara mondta: vérrel tartoznak a világ népeinek.

Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése nemrég elfogadta az A/80/L48 számú határozatot, 2026. március 25-én, amely „kijelenti, hogy a rabszolgasorba hurcolt afrikaiak kereskedelme és az afrikaiak faji alapon történő, ingóságként való rabszolgasorba taszítása az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekmény”. A határozat túlmutat a szimbolikus jellegén, és kiemeli a bűncselekmény természetét a világtörténelemben okozott törés, a bűncselekmény mértéke és időtartama, rendszerszerű jellege (intézményi, normatív, logisztikai), brutalitása, valamint tartós következményei szempontjából, amelyek „a munka, a tulajdon és a tőke faji alapú rendszereiben” nyilvánulnak meg.

Ez a határozat egy olyan kardinális kérdést hoz a felszínre, mint a jóvátételi igazságosság, mivel felszólítja a rabszolgaságból hasznot húzó államokat, hogy konkrét intézkedéseket hozzanak, amelyek nemcsak a formális bocsánatkérést foglalják magukban, hanem a pénzbeli kártérítést és a kulturális javak, műalkotások, kéziratok, dokumentumok, tárgyak stb. azonnali, akadálymentes és a származási országok számára ingyenes visszaszolgáltatását is. A határozat megerősíti, hogy súlyossága miatt ez a bűncselekmény nem évül el.

A határozatot 123 igen szavazattal fogadták el – elsősorban Afrikából, Latin-Amerikából és a Karib-térségből – 3 nem szavazattal (USA, Izrael, valamint Argentína szégyenletes voksával) és 52 tartózkodás mellett, köztük az egész Európai Unió, Kanada, Ausztrália és Japán [Magyarország is – a szerk.]. Ahogy várható volt, a gyarmatosítók a történelem sötét oldalára helyezték magukat. Európa különösen azzal érvelt, hogy nem lehet jóvátételt követelni valamiért, ami abban az időben nem volt illegális.

Nincs nagyobb cinizmus, mint azoké az országoké, amelyek a történelem során teljes tudatában voltak a fogalomnak, mégis az elkövető javára cselekedtek – amit „fordított igazságszolgáltatásnak” nevezhetnénk. A 19. században például Anglia két háborút provokált Kínában, amelyeket ópiumháborúkként ismerünk. Lényegében Anglia kábítószerekkel akarta elárasztani Kínát, hogy meggyengítse népét, és gazdasági haszonra tegyen szert. Ennek ellenére a háborúk után Anglia, az agresszor ország, arra kényszerítette Kínát, hogy „jóvátételt” fizessen – ami mai értéken 736 millió dollárnak felel meg – a háború költségeinek fedezésére. A jóvátétel egy részét a kínai hatóságok által megsemmisített ópium kompenzációjára és a kereskedők – azaz a drogdílerek – kártalanítására is szánták az általuk elszenvedett veszteségekért.

Egy másik, ugyancsak felháborító eset az a fizetés, amellyel Franciaország arra kényszerítette Haitit, hogy kompenzálja a Franciaországnak a gyarmata elvesztése miatt okozott károkat. Haiti 1825-től 1947-ig fizetett egy egyértelműen illegális adósságot. 2003-ban Jean Bertrand Aristide akkori elnök követelte, hogy Franciaország 21,7 milliárd dollárt fizessen vissza Haitinek. A következő évben egy Franciaország és az USA által támogatott katonai puccs távolította el hatalmából.

Az A/80/L48 határozat elismeri a bűncselekményt, az áldozatokat és az elkövetőket, és felszólítja az elkövetőket, hogy tegyenek jóvátételt az elkövetett bűncselekményért. Valódi helyreállító igazságosság elérésére szólít fel. Ez nem új fejlemény, hiszen az ilyen elismerésért folytatott küzdelem évtizedek óta érlelődik különböző fórumokon, beleértve a multilaterálisakat is. Így 1973-ban az Egyesült Nemzetek (ENSZ) kihirdette a Faji Megkülönböztetés Felszámolásának Évtizedét, amelyet 1983-ban és 1993-ban meghosszabbítottak. Ez alatt az évtizedek alatt kevés konkrét előrelépés történt, ezért 2011-ben az ENSZ megszervezte a Rasszizmus, Faji Megkülönböztetés, Idegengyűlölet és az Egyéb Intolerancia Elleni Világkonferenciát a dél-afrikai Durban városában. A konferencia létrehozott egy Zárónyilatkozatot és egy Cselekvési Tervet, amelyek átfogó keretet biztosítanak a rasszizmus és megkülönböztetés kezelésére, és intézkedéseket tartalmaznak a leküzdésükre, kezdve a jogszabályok reformjára való felhívástól, a rasszizmus és megkülönböztetés áldozatainak védelmét szolgáló konkrét intézkedéseken, oktatási és egészségügyi terveken, a szegénység elleni intézkedéseken, az áldozatok számára nyújtott forrásokon át még sok másig.

2013-ban, mivel a Cselekvési Tervben kitűzött célok nem valósultak meg, az ENSZ a 68/237 számú határozatában (december 23-án) kihirdette a Afrika Származásúak Nemzetközi Évtizedét, amely 2015. január 1-jétől 2024. december 31-ig volt hatályban, majd további 10 évvel, 2034-ig meghosszabbították (A/79/193 határozat).

Kifejezetten a jóvátétel tekintetében fontos fejlemény volt 2013-ban a CARICOM Jóvátételi Bizottság létrehozása, amely elkészített egy 10 pontos tervet, amely konkrét intézkedéseket vázol fel a jóvátétel követelésére az európai kormányoktól a Karib-térség 15 millió őslakosával szemben elkövetett népirtásért, valamint a rabszolgasorba hurcolt fekete vagy afrikai emberekkel szemben elkövetett „emberiség elleni bűncselekmények”, a rabszolgaság és annak öröksége sokaságáért.

Ebben az összefüggésben 2018. március 24-én Caracasban megrendezték az Afro-leszármazottak Évtizedének Nemzetközi Találkozóját, ahol a venezuelai kormány aláírta a Nemzeti Évtized az Afro-leszármazottak Népeiért rendeletet, annak érdekében, hogy intézkedéseket hajtsanak végre e téren. 2018 májusában megszervezték a Jóvátétel Első Nemzetközi Találkozóját, ahol Venezuela vállalta, hogy előmozdítja a kérdés jogi, multilaterális, politikai, történelmi és filozófiai vonatkozásait vizsgáló kutatásokat. Ezt követően Venezuela három Nemzetközi Jóvátételi Szemináriumot szervezett, és a Népi Hatalom Tudományos és Technológiai Minisztériuma finanszírozott kutatási projekteket, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak.

A jóvátételi igazságosságért folytatott küzdelem legitim küzdelem, amely összeköti a globális dél népeit a gyarmatosítás közös történelmében, és egyesíti a világ rasszizált és diszkriminált népeit. Ghána előmozdította a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet az emberiség elleni legsúlyosabb bűncselekménnyé nyilvánító határozat elfogadását. A CARICOM egy 10 pontos tervet javasolt a jóvátétel végrehajtására; Venezuela előrelépést tett a jogért küzdő intézmények létrehozásában, és előmozdította a kutatásokat, hogy tájékoztassa a közpolitikákat e kérdésben. E tapasztalatok megosztása létfontosságú. A jóvátétel követelése – azaz a bűncselekmény elismerése, bármilyen formában történő kártalanítás, valamint az ismétlés elkerülésének garanciái – a globális dél ügye, és egy olyan ügy, amelyért érdemes harcolni.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai kutató, Ph.D. fokozattal rendelkezik a tudományok területén (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Korábban a Tudományos és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese, a Nemzeti Tudományos és Technológiai Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Miniszter (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg kutató a Tricontinental Társadalomkutató Intézetben (Tricontinental Institute for Social Research) és vendégmunkatárs a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában (Center for the Study of Social Transformations-IVIC).

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A rabszolgatartás és a gyarmatosítás emberiség elleni bűncselekmények – közölték afrikai vezetők

Afrikai vezetők elfogadták a transzatlanti rabszolga-kereskedelmet és a gyarmatosítást emberiesség elleni bűnnek minősítő határozatot.

A vasárnap Tanzániában, Addisz-Abebában tartott 39. Afrikai Unió (AU) csúcstalálkozó végén elfogadott határozat felszólított Izrael palesztinok elleni népirtásának befejezésére is.

November 30-át az „Afrikai Mártírok és a Transzatlanti Rabszolga-kereskedelem, Gyarmatosítás és Apartheid Áldozatainak Afrikai Emléknapjává” nyilvánította.

A nyilatkozat egy nappal azután született, hogy Marco Rubio amerikai külügyminiszter meghökkentő beszédet mondott a Müncheni Biztonsági Konferencián, magasztalva az európai államok által a 15. századtól épített birodalmak erényeit, és támadta a „kommunista forradalmakat és antikolonialista felkeléseket”, amik megtörték ezeket.

A széles körű határozat „mély aggodalmának adott hangot a konfliktusok, a terrorizmus és a szélsőséges erőszak, az alkotmányellenes kormányváltozások és a humanitárius válságok fennmaradása miatt a kontinens egyes részein”.

Az AU-t ért azon kritikák nyomán, hogy nem sikerült megállítania a katonai puccsok számát a kontinensen – amelyek közül néhány, mint a Száhel-övezetben, antikolonialista jelleggel bír –, a határozat kijelentette, hogy a regionális blokk „zéró toleranciát alkalmaz az alkotmányellenes kormányváltozásokkal szemben”, és hangsúlyozta eltökéltségét, hogy „elhallgattatják a fegyvereket Afrikában”.

Az AU megerősítette eltökéltségét, hogy továbbra is kampányoljon olyan nemzetközi intézmények, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete reformjáért, kijelentve, hogy „Afrika méltányos képviseletét követeli a globális kormányzási intézményekben”.

Ez azt követően hangzott el, hogy Antonio Guterres, az ENSZ főtitkára pénteken a világszervezet sürgős reformjára szólított fel.

Guterres úr „védhetetlennek” nevezte Afrika állandó képviseletének hiányát az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

A csúcs üdvözölte az infrastruktúra, az energia, a víz- és szennyvízellátás, valamint az éghajlat-alkalmazkodási programok forrásainak mozgósítását célzó kezdeményezéseket, mivel a kontinenst továbbra is súlyosan érinti a klímavészhelyzet.

A Donald Trump által kirobbantott kereskedelmi háború nyomán az afrikai nemzetek kénytelenek voltak azonosítani a kereskedelmi kapcsolataik diverzifikálásának módjait.

Kína vasárnap bejelentette, hogy eltörli az összes vámot a teljes afrikai kontinensre vonatkozóan, kivéve Szváziföldet – amely azért van kizárva, mert elismeri a Kínától elszakadt Tajvani tartományt.

Az AU hétfőn közölte, hogy elégedett az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezet bevezetése terén elért előrehaladással, és felszólította a tagállamokat, hogy „gyorsítsák fel a végrehajtást az afrikai kereskedelem, az iparosodás és a hozzáadott érték növelése érdekében”.

forrás: Morning Star

Fidel nemzeti felszabadítási gazdaságtana

2025. augusztus 13-án ünnepelték a kubai forradalmár, Fidel Castro 99. születésnapját. Ez egyben az egyéves centenáriumi ünnepségsorozat kezdetét is jelenti. Castróról sokféleképpen szoktak beszélni: megkeményedett forradalmár, karizmatikus szónok, ügyes diplomata és a Harmadik Világ projekt erkölcsi iránytűje.