Fidel Castro

Fidel Castro magáévá tette Afrika harcát

Fidel Castro születésének századik évfordulója fontos alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk azon a tartós kapcsolaton, amelyet Afrikával kialakított, és azon szolidaritáson, amelyet Kuba az afrikai felszabadítási mozgalmaknak és a függetlenné vált államoknak nyújtott.

Amílcar Cabral, Afrika egyik legjelentősebb gyarmatellenes vezetője és Fidel Castro együtt az 1966-os havannai Tricontinental Konferencián, amely a gyarmatosítással és imperializmussal szembeni ellenállás közös céljaira, valamint a gyarmati nemzeti határokon átívelő szövetség létrehozására összpontosított.

2026. augusztus 13-án a világ megemlékezett Fidel Castro születésének századik évfordulójáról, arról az emberről, aki nemcsak az 1959-es kubai forradalmat vezette és a szocialista államot építette, hanem Afrika 20. századi felszabadítási történelmének egyik kulcsszereplőjévé is vált. Az évforduló Kuba számára nehéz időszakban érkezett. Súlyos gazdasági válság, olajhiány és az amerikai szankciórendszer szigorodása jellemzi ezt az időszakot. De Kuba még ezen súly alatt is áll. És Afrika-szerte Fidelre nem mint a hidegháború távoli alakjára emlékeznek, hanem mint forradalmi internacionalistára, akinek neve belevésődött a kontinens saját felszabadítási történetébe.

Ez az örökség teljesen megérdemelt. Castro forradalma 1959-ben győzött, éppen amikor Afrika belépett a dekolonizáció legdöntőbb évtizedébe. Ekkor még csak Ghána és Guinea állt független szubszaharai államként. Tíz éven belül a kontinens politikai térképe teljesen átalakult. Kuba, egy kis sziget az Egyesült Államoktól kilencven mérföldre, úgy döntött, hogy saját küzdelmét ezzel a kontinentális ébredéssel összefonódva látja.

Castro 1975-ben így fogalmazott, leírva Kuba afrikai származását és a történelem által rájuk rótt adósságot – az ő szavaival élve: egy ígéretet.

„Afrikai vér folyik szabadon ereinkben. Őseink közül sokan rabszolgaként érkeztek Afrikából erre a földre. Rabszolgaként sokat küzdöttek. Harcoltak Kuba felszabadító hadseregének tagjaiként. Testvérei vagyunk Afrika népének, és készek vagyunk harcolni értük.”

Ezt követően hat évtizeden át orvosok, tanárok, katonák, mérnökök és politikai káderek ezrei érkeztek egy kontinensre, amely több ezer kilométerre volt otthonuktól.

Ignacio Ramonet-nek adott interjújában Fidel Castro elmélkedett Kuba más elnyomott nemzetek iránti kötelezettségvállalásairól, beleértve az afrikai függetlenségi harcokat is.

„Kuba hősi szolidaritását afrikai testvérnépeinkkel kellőképpen elismerték. Forradalmi történelmünknek ez a dicsőséges lapja megérdemli, hogy ismertté váljon, még ha csak azért is, hogy bátorítsa a százezernyi internacionalista harcos férfit és nőt, meg kell írni, példaként a jelen és jövő generációi számára, és véleményem szerint az emberek nem ismerik kellőképpen Európa imperialista és neokolonialista fosztogatásának és kifosztásának történetét Afrikában, természetesen az Egyesült Államok és a NATO teljes támogatásával.”

Szolidaritás Afrika felszabadítási harcával

Kubai orvosok 1963-ban érkeztek Algériába – ez egy fontos részlet, amely kiegészíti a kubai internacionalizmusról alkotott, elsősorban katonai központú képet. Kezdettől fogva Kuba afrikai szerepvállalása magában foglalta az orvostudományt, az oktatást és a technikai segítségnyújtást is. De a kongói válság, és különösen Patrice Lumumba meggyilkolása döntő pillanat volt a kubai forradalmi internacionalizmus fejlődésében.

1960 szeptemberében, az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlésén Fidel Castro elítélte a gyarmati érdekek tartós befolyását Kongóban, és határozottan kiállt Lumumba mellett.

„A gyarmati érdek keze egyértelműen és láthatóan jelen volt Kongóban, ezért véleményünk az, hogy a gyarmati érdekeket részesítették előnyben, és minden tény arra utal, hogy az igazság és Kongó népe az egyetlen vezető oldalán áll, aki ott maradt, hogy megvédje országa érdekeit, és ez a vezető Lumumba.”

Castro ezt az érvelést kiterjesztette Algériára is, ahol a francia gyarmatosítás elleni harc még folyt. Kijelentve Kuba támogatását Algéria függetlensége mellett, megkérdőjelezte azt az állítást, hogy Algéria Franciaország kiterjesztése lenne, és elítélte az algériai közösségeken elkövetett erőszakot. Szembeállította a nemzetközi közösség hajlandóságát a Kongóban való beavatkozásra azzal a vonakodásával, hogy szembenézzen a francia gyarmatosítással Algériában.

Castro számára azonban a felszabadítás kérdése túlmutatott a gyarmati uralom formális megszűnésén. Kijelentette:

„Tehát az algériai nép oldalán állunk, ahogy Afrika többi gyarmati népe oldalán is, és azok oldalán, akiket diszkriminálnak a Dél-afrikai Unióban. Hasonlóképpen azoknak a népeknek az oldalán állunk, amelyek szabadok akarnak lenni, nemcsak politikailag, mert nagyon könnyű zászlót, címert, himnuszt és színt szerezni a térképen, hanem gazdaságilag is szabadok, mert van egy igazság, amelyet mindannyiunknak elsődleges fontosságúként kell elismernünk, nevezetesen, hogy nincs politikai függetlenség gazdasági függetlenség nélkül, hogy a gazdasági függetlenség nélküli politikai függetlenség hazugság; ezért támogatjuk minden ország törekvését arra, hogy politikailag és gazdaságilag is szabad legyen. A szabadság nem egy zászló, címer és ENSZ-képviselet birtoklásából áll.”

Kongó és Algéria lett az a központi tézis, amely Kuba későbbi afrikai szerepvállalását megalapozta. Öt évvel később, 1965-ben Che Guevara kubai kontingenset vezetett Kongóba, hogy közvetlenül támogassa a forradalmi harcot. A küldetés nem hozta meg a havannai vezetés által remélt győzelmet, de történelmi jelentősége abban állt, hogy Kuba elkezdett közvetlen anyagi kötelezettségvállalást tenni az afrikai küzdelmek iránt.

Nemzetköziség teljes léptékben

Semmi sem ragadja meg jobban ezen kötelezettségvállalás mértékét, mint Angola. Amikor a portugál gyarmati uralom 1974-ben összeomlott, Angola háromoldalú polgárháborúba süllyedt, és a válság tovább mélyült, amikor Dél-Afrika apartheid kormánya megszállta Namíbiát, hogy szétzúzza a szovjet és kubai támogatású MPLA-t, mielőtt az megszilárdíthatta hatalmát.

Castro válasza a Carlota hadművelet volt, amelyet egy 1843-ban kubai felkelést vezető rabszolganőről neveztek el – ez egy szándékos történelmi keretezés volt, amely a küldetést Kuba saját fekete ellenállási történetéhez kötötte. A kubai csapatok segítettek megállítani a dél-afrikai előrenyomulást Luanda felé, és biztosították az MPLA túlélését a függetlenség idején. Az ezt követő tizenhat év során kubaiak százezrei fordultak meg Angolában, harcoltak, haltak meg, és építettek ki légi és páncélos jelenlétet, amely messze meghaladta azt, amit egy Kuba méretű ország elbírhatott volna egy szuperhatalmi embargóval szemben.

A döntő pillanat 1987–88-ban Cuito Cuanavalénál következett be. A csata megtörte a dél-afrikai apartheid hadsereg legyőzhetetlenségének mítoszát, megváltoztatta a regionális erőviszonyokat, és segített kikényszeríteni a tárgyalásokat, amelyek Namíbia függetlenségéhez és Dél-Afrika Angolából való kivonulásához vezettek. Nehéz túlbecsülni, mit jelentett ez az apartheid-ellenes mozgalom számára: egy kis, blokád alatt álló karibi nemzet hatalmas szolidaritást és áldozatot hozott.

Afrikai vezetők méltatják Fidelt

Fidel karizmája, politikai meggyőződése és a forradalmi internacionalizmus iránti elkötelezettsége szoros kapcsolatba hozta Afrika néhány vezetőjével és forradalmárával, köztük Kwame Nkrumahval, Julius Nyererével, Samora Machellel, Agostinho Netóval, Amílcar Cabralal, Ahmed Sékou Touréval és Thomas Sankarával. Ezek a kapcsolatok egy tágabb politikai konvergencián alapultak a gyarmatosítás-ellenesség, a nemzeti felszabadítás, a szocializmus, a pán-afrikanizmus és az imperializmussal szembeni ellenállás körül.

Míg a nyugati narratívák gyakran vitatott képet festettek Fidel Castróról és örökségéről, sok afrikai felszabadítási mozgalom és nép emlékezetében sokkal kevésbé kétértelmű, hogy Fidel és Kuba mit képviselt. Azok számára, akik megtapasztalták a gyarmatosítást, az apartheidet és a külföldi beavatkozást, Kuba támogatása nem egy elvont hidegháborús szövetség volt. Anyagi szolidaritás volt.

Talán az idő múlásával a történelmi feljegyzések lehetővé teszik Fidel és a kubai nép afrikai tetteinek még teljesebb elismerését.

Amikor Nelson Mandela börtönből való szabadulása után találkozott Fidellel, csodálata tagadhatatlan volt, és ez valami mélyebb dologból fakadt, mint a katonai segítség iránti hála. Mandela ismételten rámutatott Kuba afrikai felszabadításhoz való hozzájárulásának szélességére: a katonákra, akik az afrikai erők oldalán harcoltak, de az orvosokra, tanárokra, mérnökökre és technikusokra is, akik a kontinensen dolgoztak. A kubai internacionalizmus soha nem volt egyszerűen fegyverszállításokra redukálható. Ez egy ajánlat volt az emberi kapacitásról, tudásról, készségekről és intézményekről azoknak a társadalmaknak, amelyek megpróbálták leküzdeni a gyarmatosítást és átalakítani magukat. És sok tekintetben ez a polgári elkötelezettség túlélte a katonait. A kubai csapatok végül kivonultak Angolából, de az orvosi és oktatási együttműködés az 1990-es években is folytatódott, még akkor is, amikor Kuba maga is belépett a Szovjetunió összeomlását követő különleges időszak súlyos gazdasági válságába.

Kuba továbbra is orvosokat és más szakembereket küldött külföldre, amikor saját népe súlyos hiányokkal küzdött otthon.

1998-ra, a dél-afrikai parlamentben elmondott beszédében Fidel számszerűsítette ezen elkötelezettség katonai dimenzióját: 381 432 kubai katona és tiszt szolgált afrikai erők oldalán a függetlenségi harcokban vagy a külföldi agresszió elleni küzdelemben. Ez egy kis ország anyagi és emberi elkötelezettségének mértékét jelenti egy olyan kontinens iránt, amely Kubát soha nem kötelezte arra, hogy segítsen, de amelynek küzdelmeit Fidel és a kubai forradalom a sajátjával elválaszthatatlannak tekintette.

Castro afrikai öröksége egy egyszerű, divatjamúlt meggyőződésre épült: egy nemzet sem szabad elszigetelten, és a szolidaritásnak, hogy bármit is jelentsen, áldozatokba kell kerülnie. Születésének századik évfordulóján és halálának tizedik évfordulóján ez még mindig az oka annak, hogy nevét tisztelettel emlegetik a kontinensen. Ha Afrika emlékszik arra, amit Kuba tett felszabadítási harcaiért, akkor talán eljött az idő, hogy Afrika megkérdezze, mit tehet Kubáért.

Kuba ma gazdasági válsággal és az amerikai blokád és szankciók folyamatos súlyával néz szembe. Mégis az az ország, amely egykor katonákat, orvosokat, tanárokat és technikusokat küldött Afrikába, amikor maga is nagyon kevéssel rendelkezett, továbbra is viseli ezen elkötelezettség következményeit. Ha az internacionalizmus bármit is jelent, akkor a szolidaritásnak kölcsönösnek kell lennie.

Afrika Fidelre való emlékezésének ezért egyben felhívásnak kell lennie a kubai nép iránti konkrét szolidaritásra ma, Kuba szuverenitásának védelmére, a blokád elleni fellépésre és annak elutasítására, hogy egy olyan ország, amely ennyit hozzájárult Afrika felszabadításához, elszigetelten nézzen szembe jelenlegi nehézségeivel.

forrás: BreakThrough Newa

Fidel centenáriumát ünneplik Havannától Londonig

Diplomaták, aktivisták és szakszervezeti tagok gyűléseznek csütörtökön Londonban és szerte a világon Fidel Castro századik születésnapja tiszteletére.

Méltatások sora érkezett a kubai forradalmi vezetőhöz, aki felszabadította országát Batista diktatúrája alól, és a Karib-tengeri szigetet a nemzetköziség jelzőfényévé tette, valamint meghatározó alakja volt a világpolitikának több mint öt évtizeden át; 2016-ban, 90 éves korában hunyt el.

A kampányolók szerint Castro örökségének védelme a kubai forradalom védelmét jelenti, amelyet jelenleg az Egyesült Államokbeli Donald Trump-kormányzat ostromol, amely teljes energetikai blokádot vezetett be, szörnyű emberi következményekkel, évtizedeknyi illegális gazdasági hadviselést, kiterjedt extraterritoriális szankciókat és Kuba elleni terrortámadásokat követően.

A támogatók a kubai nagykövetség által szervezett eseményen gyűlnek össze csütörtökön a National Education Union londoni Hamilton House székházában, míg Havannában a Fidel: Örökség és Jövő című négynapos nemzetközi konferencia utolsó napjához érkezik.

Jeremy Corbyn, a Munkáspárt volt vezetője, aki felszólal a londoni eseményen, azt mondta, Castro élete „magában foglalja a kétségbeeséstől a reményig és a reménytől a teljesítményig vezető utat”.

A Morning Star-nak elmondta, emlékszik az izgalomra, amikor édesanyja 1959-ben közölte vele, hogy „Fidel Havannában van”.

„A legnagyobb csodálattal vagyok a kubaiak iránt, egy olyan nép iránt, akik minden ellenére, amit az Egyesült Államok tett velük, elérték az egyetemes ingyenes oktatást, az egyetemes ingyenes egészségügyet – egyetlen más ország sem érte el ezt egész Amerikában” – mondta.

„Jelenleg a legszégyenteljesebb támadás alatt állnak a Trump-adminisztráció részéről – Nagy-Britannia és az Európai Unió hallgatólagos beleegyezésével, akik nem küldik a segélyt, amelyet küldhetnének. Az üzenetem [Ed Miliband külügyminiszternek]: tegyen valamit! Küldjön segélyt Kubának, mert szüksége van rá.”

Ismara Vargas Walter kubai nagykövet megjegyezte, hogy „az a Kuba, amelyet Castro segített felépíteni, továbbra is erősen áll” annak ellenére, hogy megpróbálták éhínséggel megtörni.

„Ez egy olyan ország, amely egy éven belül felszámolta az írástudatlanságot, és hat évtizede biztosít ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást, annak ellenére, hogy ellenségeskedéssel szembesült. Több tízezer orvost is küldött külföldre abban a nemzetközi szellemben, amelyet ő képviselt.”

„Kuba idén ismét súlyos nyomás alatt van, különösen azután, hogy az amerikai kormányzat példátlan szintre szigorította a blokádot. A családok napi áramkimaradásokkal küzdenek. A kórházakból hiányoznak az orvosságok. Tízezreket halasztottak el műtéteket a blokád közvetlen következményeként, amely 1960 óta több mint 170 milliárd dollárba került Kubának.”

Az ENSZ következetesen elítélte a blokádot, és a brit kormány is a blokád elítélése mellett szavazott – mondta.

„Fidel arra tanított minket, hogy internacionalistának lenni és szolidaritást vállalni azt jelenti, hogy törlesztjük adósságunkat az emberiség felé.”

Robert Griffiths, a Cymru Cuba elnöke a Morning Star-nak elmondta: „Fidel Castro túlélte az amerikai merényletkísérletek sokaságát, hogy emberfeletti hozzájárulást nyújtson a kizsákmányolás és elnyomás elleni világméretű küzdelemhez. Hasta la victoria siempre!”

A csütörtöki walesi szolidaritási események között szerepel a Moments with Fidel, a kubai vezetőről szóló dokumentumfilm külön vetítése az aberystwyth-i Aradgoch-ban.

Havannában a Fidel: Örökség és Jövő konferencia nagy nemzetközi közönséget vonzott, követve a múlt héten a kubai fővárosban tartott 24. Nemzetközi Kommunista és Munkáspárti Találkozót.

Miguel Diaz-Canel kubai elnök a megnyitó ülésen több mint 1500 akadémikushoz, művészhez, társadalmi és politikai vezetőhöz és diákhoz szólt öt kontinensről, és megköszönte nekik, hogy „ma Kubába jöttek, a blokád és az imperialista ellenségeskedés fokozódásának közepette – ez a militáns szolidaritás gesztusa, amely megtiszteli Fidelt”.

Január óta, amikor az USA bombázta Venezuelát és elrabolta Nicolas Maduro elnököt, 32 kubai katonát megölve e folyamat során, Washington szankciókat vezetett be minden olyan országgal szemben, amely olajat szállít Kubának. Csak egyetlen tartályhajó érte el a sziget partjait azóta, ami megbénította az ország áramellátását, és súlyosan érintette a közlekedést, az egészségügyet, a létfontosságú szolgáltatásokat és még az élelmiszer-tárolást is.

Donald Trump amerikai elnök katonai fellépéssel is megfenyegette Kubát, és többször kijelentette, hogy kormánya hamarosan megbukik.

De Diaz-Canel elnök felszólította a nemzetközi vendégeket, hogy legyenek „az igazság nagykövetei, tanúi annak, hogy Kuba nem adja fel, egy forradalom útitársai, amely túllép a határokon”.

Azt mondta, a konferenciát nem nosztalgiából tartják, hanem azért, mert „Fidel Castro gondolkodása továbbra is a legpontosabb iránytű, amellyel a kubai nép által megtapasztalt viharban navigálhatunk”.

Köszöntötte „a zseniális ügyvédet, aki önvédelmét politikai programmá alakította. A kitartó foglyot, aki legyőzte fogvatartóit azzal, hogy a börtönt harcosok iskolájává változtatta. A néphadsereg megalapítóját, aki két év alatt legyőzött egy annál többszörösen nagyobb hivatásos hadsereget – és a főparancsnokot, aki felvitte Kubát a világ térképére, és már 34 évesen [1960-ban] helyet szerzett a történelemben, amikor megrázta az ENSZ Közgyűlését a valaha ott elhangzott legfontosabb beszéddel.”

Fidel kitartott a szocializmus mellett a neoliberális globalizáció korszakában is, amelyet korán felismert, mint „a halál birodalmát” – mondta Diaz-Canel úr, és a kubaiak soha nem felejtik el a leckét, miszerint „a szocializmus az egyetlen módja annak, hogy megmentsük az emberiséget a szakadéktól”.

Arra szólított fel, hogy legyen bátorság és bizalom abban, hogy az imperialista támadás vereséget szenved: „A nemzetközi rend vitatott. Az imperialista unilateralizmus erővel próbálja érvényesíteni törvényét, de a többpólusú világ itt marad. Azonban a birodalom fokozza támadásait.”

„Kuba továbbra is az imperialista düh egyik kedvenc célpontja. Nem véletlen, hogy Fidel centenáriumának évében Washington fokozta offenzíváját.”

„A szolidaritást konkrét cselekvésekké kell fordítani” – sürgette, beleértve a blokád elleni kampányokat és a Kubával való tudományos, kulturális és kereskedelmi kapcsolatok bővítését.

Diaz-Canel úr magával Castróval idézte szavait: „Ha mások kompromittálódnak, ha mások hagyják magukat megvesztegetni, ha mások elárulnak, Kuba tudni fogja, hogy példát mutasson egy forradalomból, amely nem adja fel, nem adja fel, nem adja fel – amely nem térdel le.”

forrás: Morning Star

21. századi mccarthyzmus: Kuba a célkeresztben

Ebben az évben ünnepeljük Fidel Castro főparancsnok születésének centenáriumát. Fidel – mint kevesen mások – megtestesíti az emberi méltóságot és az elvek védelmét, mint hajlíthatatlan értékeket annak a másik, lehetséges és szükséges igazságos, egyenlőségen és békén alapuló világnak a felépítéséhez.

2020. május 25-én történt Minneapolisban, az Egyesült Államokban. George Floydot (egy fekete férfit) azzal a gyanúval tartóztattak le, hogy egy hamis 20 dolláros bankjeggyel próbált kifizetni egy doboz cigarettát. Derek Chauvin rendőrtiszt (egy fehér férfi) a földre szorította, és több mint 9 percen át nyomta a térdét a nyakára. Hiába ismételte George Floyd több mint 20-szor, hogy „nem kapok levegőt”. Elvesztette eszméletét és fulladás következtében meghalt. Más szóval, a rendőrtiszt meggyilkolta. Ez az eset felháborodási hullámot és tiltakozásokat váltott ki, amelyek több mint 2000 városra terjedtek ki az Egyesült Államokban és azon túl is.

Az amerikai történelem hosszú múltra visszatekintő diszkriminatív politikák sorát tárja fel, amelyek egy strukturálisan rasszista rendszert tükröznek. A felháborodás egy fekete férfi kegyetlen meggyilkolása miatt egy fehér rendőr által elkerülhetetlen reakciónak tűnik. Ennek ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériuma nem talált jobb magyarázatot, mint hogy a tiltakozásokért a kubai kormányt tette felelőssé, amelynek – egy 2026. július 20-án közzétett, „Kuba. A 21. századi kommunizmus fővárosa” című hírhedt jelentés szerint – „alapító mítosza és központi elve az, hogy kitörölje az Egyesült Államokat a Föld színéről”.

A Külügyminisztérium jelentése, amely úgy tűnik, mesterséges intelligencia által készült, a klisék gyűjteménye, amelyek Joseph McCarthy republikánus szenátor korára emlékeztetnek, aki 1950 és 1954 között antikommunista kereszteshadjáratot indított, ami mindazok üldözéséhez, elbocsátásához vagy bebörtönzéséhez vezetett, akiket azzal vádoltak, hogy baloldali mozgalmakhoz tartoznak vagy azokkal szimpatizálnak – ezeket a cselekedeteket „amerikaellenes tevékenységként” értelmezték. Általában véve soha nem volt olyan bírósági vizsgálat, amely összekötötte volna a vádlottakat ilyen tevékenységekkel. Létrehoztak egy bizottságot, amely idézte a vádlottakat, akiktől megkövetelték, hogy ismerősöket nevezzenek meg, akik állítólag baloldali nézeteket vallottak. A zaklatás olyan szintet ért el, hogy a válasz megtagadása az önvád elleni alkotmányos jogra (V. kiegészítés) hivatkozva bűnösség bizonyítékának számított.

Most, 2026 közepén a Külügyminisztérium a félelemre apellál, hogy fantáziát gyártson, amely a kubai kormányt és hírszerző szolgálatait a világ legnagyobb katonai hatalmát fenyegető legnagyobb veszélyként ábrázolja, ezzel paranoia légkört teremtve az amerikai lakosság körében, ami táplálja a bizalmatlanságot és megalapozza a sziget elleni esetleges fegyveres támadást.

Ebben a jelentésben Kubát azzal vádolják, hogy támogatott ellenállási mozgalmakat diktatórikus és bűnöző rendszerekkel szemben, mint például a Tupamarosok, akik az 1970-es években az uruguayi diktatúra ellen harcoltak, a Sandinista Front, amely megdöntötte Somoza diktatúráját Nicaraguában, vagy az 1960-as évek venezuelai gerillái, akik Betancourt és Leoni szociáldemokrata kormányai ellen harcoltak – olyan rendszerek ellen, amelyek gyakorolták és tökéletesítették az erőszakos eltűnéseket, a kínzást és a törvényen kívüli kivégzéseket. Bár a jelentés – akárcsak McCarthy – nem szolgáltat bizonyítékot Kuba ellen, legalábbis kétségtelen, hogy a vád Kuba azon támogatásán alapul, amelyet azoknak nyújtott, akik ellenálltak a történelem által erősen bírált bűnöző kormányoknak. Úgy tűnik, a használt MI nem vette észre ezt a részletet.

A 99 oldalas jelentés felsorolja azokat a számos cselekményt, amelyeket – bizonyítékok nélkül – a kubai kormány állítólag végrehajt, hogy beszivárogjon nemcsak az amerikai kormányba, hanem társadalmi mozgalmakba, szakszervezetekbe, egyetemekbe, valamint tudományos és kulturális platformokba is. Ez egy olyan narratíva, amely néhány igazolt kémkedési elítélést kever össze ellenőrizhetetlen disszidens tanúvallomásokkal vagy a Kongresszus, a CIA vagy az FBI jelentéseivel, amelyek nem alátámaszthatók.

Amit a jelentés elhallgat, az az Egyesült Államok Kuba elleni több mint 60 éves agressziója, beleértve az illegális blokádot – amelyet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése évente ismételten elítél, és amely kezdete óta 164 milliárd dollár kárt okozott –, fegyveres támadásokat, mint a Disznó-öbölbeli invázió, a több mint 600 merénylet Fidel Castro főparancsnok ellen, és a Cubana de Aviación 455-ös járatának 1976. október 6-i felrobbantása – amely 73 emberéletet követelt, és amelynek kitervelői, Orlando Bosch és Luis Posada Carriles halálukig az Egyesült Államok védelme alatt éltek.

A Külügyminisztérium ezt a jelentést használja fel arra, hogy az Egyesült Államokon belüli elégedetlenség minden formáját bűnösként tüntesse fel, összemosva különböző korszakokat és mozgalmakat (mint a Fekete Párducok, a Black Lives Matter, jogi egyesületek, egyetemek és szolidaritási brigádok) egy állítólagos, „amerikai értékeket” megsemmisíteni kívánó terv részeként. Hirtelen kiderül, hogy a Havannai Egyetem és amerikai egyetemek közötti akadémiai megállapodások egy kémkedési napirend részét képezik, hogy Kuba turizmusfejlesztési tervei egy indoktrinációs napirend részét képezik, és hogy a kubai orvosi brigád valójában a világ minden tájára szétszórt kémbrigád, amely a nyugati értékek elpusztítására törekszik.

A Külügyminisztérium jelentésének (amelyet jelenleg Marco Rubio vezet, egy hazug, opportunista és ambiciózus politikus) nincs tudományos vagy hírszerzési értéke. Nem ez a jelentősége. A jelentősége abban rejlik, hogy egyértelműen leleplez egy alapvetően fasiszta kormányt, amely erőszakkal, cenzúrával és félelemmel akarja magát rákényszeríteni a világra – és ez magában foglalja az amerikai népet is.

Julio Cortázar argentin író írta: „A fasiszta valót – még ha senki nem is határozta meg pontosan –, csak úgy kell megfigyelni, mint egy viselkedésformát, hogy érezzük: gyökere negatív, a félelemből fakad.” Pontosan ezt a félelmet használja fel a Trump-adminisztráció tekintélyelvű intézkedéseinek igazolására. A gonosz ellenséget először kommunistának nevezik, aztán terroristának, iszlamistának, drogbárónak, migránsnak, és most ismét kommunistának. Ez egy veszélyes cselekvési irány, amely egy megújított és megerősített Kondor-hadművelet mintájára egy nemzetközi elnyomási platformot kíván kiépíteni, kifinomult technológiai eszközöket használva Kuba kegyetlen megtámadására – de amely mindent el akar pusztítani, ami kihívást jelent számára.

Ebben az évben ünnepeljük Fidel Castro főparancsnok születésének centenáriumát. Fidel – mint kevesen mások – megtestesíti az emberi méltóságot és az elvek védelmét, mint hajlíthatatlan értékeket annak a másik, lehetséges és szükséges igazságos, egyenlőségen és békén alapuló világnak a felépítéséhez. Ahová Kuba orvosi brigádokat küld, oda az Egyesült Államok ölésre kiképzett katonákat. Ahová Kuba tanárokat küld, hogy írni-olvasni tanítsanak és fényt vigyenek a marginalizált közösségekbe, oda az Egyesült Államok média-szemetet, elidegenedést, sötétséget és halált küld. Kuba méltósággal állta ki az emberiség legnagyobb fenyegetését, és mindannyiunk kötelessége, hogy hangosan elítéljük az Egyesült Államok kormánya által folytatott politikákat (amelyeket ez a megvetendő jelentés is felvázol), és kifejezzük szolidaritásunkat – Fidel főparancsnok centenáriumán – ezzel a bátor néppel.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai, tudományos doktor (Oxfordi Egyetem). Nyugalmazott professzor a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). Volt tudományos és technológiai miniszterhelyettes, a Tudományos és Technológiai Nemzeti Alap elnöke, valamint az Ökoszocializmus és Vízügyi Minisztérium minisztere (Venezuelai Bolivári Köztársaság). Jelenleg a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet kutatója és vendégkutató a Társadalmi Átalakulások Kutatóközpontjában-IVIC.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Nem kell kultúrrasszista „ellenzék”

Az utóbbi napokban a mainstream „ellenzék” ismét megmutatta foga fehérjét.

Először is a gödi akkumulátorgyár került képbe. Amit úgy hívtak, hogy…. gödi akkumulátorgyár. Történt ez azért, mert a gyár dél-koreai kezekben van.

Egyszer sem hangzott el, hogy a „dél-koreai akkumulátorgyár”. Most hirtelen csak „gödi” lett. Ha viszont ez az akkumulátorgyár kínai kézben lett volna, akkor mást sem hallanánk, csak azt, hogy „kínai”, „kínai”, „kínai”, „kínai”, „kínai”, …. meg egyesek elmennének addig is, hogy „sárga”, meg persze „komcsi”.

Aztán a miniszterelnöki pozíció közvélemény-kutatások szerinti leendő várományosa bejelenti, hogy szexuális kapcsolatot létesített azzal a nővel, aki zsarolja. Ezt „orosz” titkosszolgálati típusú zsarolási módszernek írja le. A russzofóbia persze kötelező, ha valaki nyugatról vár politikai és még ki tudja, milyen támogatásokat. Csak éppen nem elegáns és nem demokratához való.

A szexuális zsarolás ugyanis nem orosz titkosszolgálati módszer. Ez egy úgy nevezett titkosszolgálati módszer.

A CIA az Operation Midnight Climax fedőnevű művelete során, amely az illegális (!!) MKUltra Projekt része volt, amely során tudatkontrollt és kihallgatási technikákat fejlesztettek az 1950-es években, bizony előfordult, hogy női ügynökök férfiakat csábítottak el, lakásokba vitték őket, ahol aktus közben a CIA ügynökei egyirányú tükör mögül tanulmányozták az eseményeket. A reakciókat és a befolyásolhatóságot tesztelték. Ehhez hozzáadagoltak még némi kábítószert is, azaz LSD-t. Az ügynek halálos áldozata is volt, nevezetesen Frank Olson, a projektben részt vevő CIA ügynök, aki 1953-ban rejtélyes körülmények között kiugrott egy hotel 13. emeletének ablakán – ilyesmire szokta a kamuellenzék azt mondani, hogy „orosz mintára”. A család perelni akart, de a CIA inkább kifizetett 750 ezer dollárt, ami ma milliós nagyságrendű tételnek felel meg.

Az 1960-as években egy Marita Lorenz nevű hölgyet használt fel a CIA, hogy kerüljön közeli kapcsolatba Fidel Castro kubai forradalmi vezetővel és mérgezze meg. De nem csak a Comandantét célozták, számos kubai tisztviselőt próbáltak prostituáltakkal behálózni.

A CIA Latin-Amerikában hasonló módszerekkel hálózta be az Allende-vezetés katonatisztjeit a puccs előtt, Nicaraguában pedig a jobboldali kontrák illegális és botrányt kiváltó támogatása során (Irán-Konra affér) szintén személyes kompromittálhatósággal próbáltak befolyást szerezni. Hasonlóan zsaroltak mexikói politikusokat az 1960-as évektől a 80-as évekig (legalább). Történt ez a sok mocskos dolog úgy, hogy nem is volt annyira szükség rájuk, hiszen a latin-amerikai CIA műveletekben sokkal hatékonyabbak voltak a közvetlen puccsok, a gazdasági destabilizáció és a fasisztoid félkatonai egységek finanszírozása.

1963-ban Christine Keeler brit MI6 ügynök egyaránt csábította John Profumo brit hadügyminisztert, valamint Jevgenyij Ivanov szovjet diplomatát is.

Ma már kevesen emlékeznek rá, de az 1980-as években Izrael titokban atomprogramot folytatott – ez olyan dolog, amiért bármelyik muszlim országot rögtön megbombázzák. Az ország egyik atomtechnikusának, Mordechai Vanunu-nak azonban volt lelkiismerete. Baloldali volt, miután abbahagyta a munkáját, az Izraeli Kommunista Párt tagja lett. Aztán 1986 szeptemberében a világ elé tárta, hogy Izrael immár atomhatalommá vált. A kormány hét hétig hazudta, hogy semm ilyesmi nincsen. Közben Vanunut egy Cheryl Ben Tov nevű Moszad-ügynök elcsábította, Rómába csalta, ahonnan elrabolták és Izraelbe vitték.

De ugyanilyen módszereket alkalmazott még a DGSE francia titkosszoltálat közel-keleti célpontok ellen, amit Vincent Nouzille oknyomozó újságíró dokumentált; vagy a nyugat-német Bundesnachrichtendienst.

És persze a másik oldal sem volt tétlen. A Stasi, a kínai és szovjet titkosszolgálat is használta ezeket a módszereket. Mindazonáltal kijelenteni, hogy ami Magyar Péterrel történt, az „orosz” titkosszolgálati módszer, az sokkal súlyosabb kultúrrasszizmus, mint maga az aktus.

A Fidesz-kormány ugyanis rasszista és fasiszta. Ez ellen Wass Albert idézetekkel és hasonszőrű kultúrrasszizmussal operálni olyan, mint lángszóróval tüzet oltani. Különösképp, hogy rendkívül káros tendencia kamuellenzéki körökben a Fidesz és a Putyin-féle oligarcha-kapitalizmus összemosása, miközben sosem volt olyan jó dolga az amerikai tőkének Magyarországon, mint jelenleg – amire csak ráhúz, hogy a hasonszőrűen fasiszta Trump lett az elnök.

A valódi ellenzékiség ma elsősorban antikapitalista, antifasiszta és antirasszista, amiben nem fér bele a sem a sinofobia, sem a russzofóbia, akármit is gondolunk ezen országok poliitkájáról.

Kubai katona mesélt a Venezuela elleni támadásról

Kuba a január 3-án, Venezuelában az amerikai hadsereggel vívott harcokban elesett 32 katonájáról emlékezett meg, akik a caracasi kormánnyal jogilag megállapodott biztonsági tevékenységet folytattak.

Az életüket vesztett kubaiak közül sokan Nicolás Maduro venezuelai elnök személyi biztonsági csapatának a tagjai voltak, akiket a támadás után elraboltak és az Egyesült Államokba szállítottak. Több százezer kubai vett részt az elesettek emlékére rendezett megemlékezéseken, amit a kubai kormány a Forradalom elleni újabb támadásként írt le.

De nem haltak meg mindannyian azok a kubaiak, akik az amerikai erőkkel harcoltak. Lassanként napvilágra kerültek azoknak a kubai katonáknak a tanúvallomásai, akik túlélték a világosan egyenlőtlen harcot.

Egy túlélő harcoló tanúvallomása

Közöttük van Yohandris Varona Torres is, aki interjút adott az Adelante című kubai médiumnak. Varona alig több, mint két hónapja volt Venezuelában testőrként, egészen a beavatkozás napjáig, ahol venezuelai hatóságok szerint 100 ember halt meg és további 100 ember megsebesült.

„Harcoltunk ott a repülőgépekkel, amelyek tüzeltek ránk. Annak ellenére, hogy a fegyvereink kisebbek voltak, nem hagytuk abba a harcot; szembeszálltunk velük. Képzett vagyok, és tudok harcolni, de ők felülkerekedtek rajtunk. Abban a pillanatban az egyetlen gondolatom a harc volt. Lőnünk kellett, és én elkezdtem ezt tenni” – mondta Varona az elesett harcolók megemlékezési ceremóniáján.

A támadás alatti személyes tapasztalatairól szólva Varona kijelentette, hogy a mainstream média által megpróbált narratívától eltérően a szárazföldi erők valóban szembeszálltak az amerikai csapatokkal: „Aznap éjfélkor kezdtem szolgálatot, és hat órán át kellett volna ott lennem. A támadás körülbelül hajnali 2 órakor történt. Hajnalodott. Minden sötét volt. Ha egy helikopter jön rád, az egyetlen teendő, hogy lősz rá és megvéded magad. Így volt. Addig lőttünk, amíg csak lehetett.”

Varona a venezuelai és az amerikai erők közötti óriási technológiai különbségről is beszélt. Ugyanezt az érvet fogalmazta már meg korábban Miguel Díaz-Canel kubai elnök is, aki elmagyarázta a venezuelai földet védő csapatok és az amerikai támadók fegyverzeti és katonai infrastruktúrájának a különbségét.

Ezenkívül Varona elmondta, hogy a támadás után szétszéledés volt, és nem érkezett időben támogatás az elesett honfitársaik összegyűjtéséhez: „Bajtársaink dicsőséget jelentenek minden kubai számára. Testvéreim voltak. Velem dolgoztak. Láttam őket mind elesni, és én cipeltem őket mind. Senkitől nem jött támogatás ehhez, de senki sem maradt a terepen. Egyik szállásunkon tartottuk őket. Nem tudom elmondani a fájdalmat. De legalább senki sem maradt Venezuelában. Itt vannak, a hazánkban.”

Kuba ellen esetleges újabb agresszió fenyegetéseivel szembesülve Díaz-Canel a halottak tiszteletére összegyűlt tömeghez intézett beszédében azt mondta, a forradalmárok hajlandóak lennének a keserű végig harcolni, ha hasonló vagy rosszabb támadás érné a szigetet. Hasonló szellemben nyilatkozott Yohandris Varona Torres is: „Mindig rendelkezésre állok az ország számára, hogy harcoljak az ellenséggel, bárhol is kelljen. Ezt tanította nekünk a Comandante [Fidel Castro]. És bajtársaim halála nem lehet hiábavaló.”

forrás: Peoples Dispatch

Fidel nemzeti felszabadítási gazdaságtana

2025. augusztus 13-án ünnepelték a kubai forradalmár, Fidel Castro 99. születésnapját. Ez egyben az egyéves centenáriumi ünnepségsorozat kezdetét is jelenti. Castróról sokféleképpen szoktak beszélni: megkeményedett forradalmár, karizmatikus szónok, ügyes diplomata és a Harmadik Világ projekt erkölcsi iránytűje.

Fidel jelen van Magyarországon

Budapest központjában tavaly, június 17-én avatták fel a „Fidel” nevű éttermet. A tulajdonosai közül az egyik latin gyökerekkel rendelkezik és a Comandante halála után döntött a hely megnyitása mellett, amely naponta sok turistát, magyarokat és itt élő kubaiakat is fogad.