2002-ben Fidel Castro Ruz kubai elnök meglátogatta az ország Nemzeti Balettiskoláját, hogy megnyissa a 18. Havannai Nemzetközi Balettfesztivált.
Az 1948-ban, Alicia Alonso príma balerina által alapított iskola pénzügyi gondokkal küzdött, amíg a Kubai Forradalom úgy nem döntött, hogy a balettet – mint más művészeti ágakat – mindenki számára elérhetővé kell tenni, és ezért társadalmilag finanszírozni kell. 2002-ben Castro az iskolában emlékezett meg róla, hogy az 1960-ban először megtartott fesztivál „megmutatta Kuba kulturális elhivatottságát, identitását és nemzeti jellegét, még a legellenségesebb körülmények között is, amikor nagy veszélyek és fenyegetések emelkedtek a haza ege fölé.”
A balettet, mint oly sok más kulturális formát, elvették a népi részvételtől és élvezettől. A Kubai Forradalom vissza akarta adni ezt a művészeti gyakorlatot a népnek, amely része volt azon elhatározásának, hogy fejlesszék az emberi méltóságot. Ahhoz hogy felépíthessék a forradalmat egy országban, amelyet megtámadott a gyarmati barbárság, az új forradalmi folyamatnak vissza kellett állítania az ország szuverenitását és visszaépítenie a népe méltóságát. Ez a kettős cél a nemzeti felszabadítás feladata. „Kultúra nélkül” – mondta Castro – „a szabadság elérhetetlen.”
Számos nyelvben két jelentése van a „kultúra” szónak. A burzsoá társadalomban a kultúra mind kifinomultságot és magas művészetet is jelent. Az uralkodó osztályok tulajdonaként ez a kultúra öröklődik a viselkedés és a felsőbb oktatás átadása által. A kultúra második jelentése az életmód, benne a hiedelmekkel és gyakorlatokkal, amik azon embereké, akik egy közösség részei (törzstől a nemzetig). Az, hogy a Kubai Forradalom demokratizálta például a balettet és a klasszikus zenét, része volt azon kísérletének, hogy társadalmasítsa az emberi élet minden formáját a gazdaságitól a kulturálisig. Továbbá a forradalmi folyamat megpróbálta megvédeni a kubai nép kulturális örökségét a gyarmatosító kultúra káros befolyásától. Hogy pontosak legyünk, a „megvédeni” nem azt jelentette, hogy teljes mértékben elutasították a gyarmatosítók kultúráját, mivel ez szűklátókörű életet kényszerített volna egy népre, amelynek mindenféle hozzáférése van a kultúra minden formájához. A Kubai Forradalom magáévá tette például a baseball-t, annak ellenére, hogy annak a gyökerei az Egyesült Államokban vannak, az országban, amely hat évtizede próbálja megfojtani Kubát.
A kultúra szocialista megközelítése ezért négy szemléletet kíván:
a magas kultúra formáinak demokratizálását,
a korábban gyarmatosított népek kulturális örökségének megőrzését,
a kulturális műveltség alapvető elemeinek fejlesztését,
valamint a gyarmatosító hatalmoktól származó kulturális formák honosítását.
2022 júliusában írtam egy cikket a kubai Casa de las Américas számára, amely a havannai kulturális élet főbb intézete és a kulturális fejlődés szívverése Chilétől Mexikóig. A cikk a marxizmus és a dekolonizáció tíz tézisére fókuszál. Néhány nappal később Abel Prieto. a Casa igazgatója és korábbi kulturális miniszter összehívott egy szemináriumot, hogy megtárgyalják ezen témákat, elsődlegesen azt, hogyan védi meg magát a kubai társadalom az imperialista kulturális formáktól, valamint a rasszizmus és a patriarchátus káros hagyatékától. A vita számos észrevételt generált a Rasszizmus és Faji Diszkrimináció Elleni Nemzeti Program folyamatában, amelyet Miguel Díaz-Canel elnök jelentett be 2019 novemberében, illetve a folyamatban, amely a 2022-es Családi Törvény népszavazáshoz vezetett, (amely szeptember 25-én lesz) – két dinamika, amelynek kapacitása van alakítani a kubai társadalmat és a gyarmatosítás ellenes irányzatot.
A Tricontinental 56-os dossziéja és a Casa de las Américas Tíz tézis a marxizmusról és a dekolonizációról tartalmazzák e tanulmány egy bővített verzióját Abel Prieto előszavával. Étvágygerjesztőnek itt a kilences tézis az Érzelmek Csatájáról:
Kilencedik Tézis: Az Érzelmek Csatája: Fidel Castro az 1990-es években vitát generált az Eszmék Csatája koncepciójáról, a gondolati osztályharcról az emberi élet neoliberális koncepcióinak banalitásai ellen. Fidel beszédének kulcsa ebben az időszakból nem az volt, amit mondott, hanem ahogy mondta. Minden szót áthatott egy ember óriási szenvedélye, aki elkötelezett az emberiség felszabadítása iránt olyan csápok alól, mint a tulajdon, előjogok és a hatalom. Valójában az Eszmék Csatája nem pusztán az eszmékről magukról szólt, hanem az „érzelmek csatájáról” is, amely megpróbálja a kapzsiságra való berögzülést eltéríteni az empátia és a remény irányába.
Korunk egyik legigazibb kihívása az, ahogy a burzsoázia felhasználja a kultúraipart, valmint az oktatási és hitéleti intézményeket, hogy elterelje a figyelmet bármely lényegi értekezésről a valódi problémákat illetően – és közös megoldásokat találjon társadalmi dilemmákra -, valamint, hogy fantáziaproblémák megszállottjává tegyen. 1935-ben Ernst Bloch marxista filozófus ezt a „beteljesülés csalásának” nevezte, amely elhint számos fantáziát, hogy eltakarják azok lehetetlen valóra válását. „A társadalmi termelés hasznát – írja Bloch – learatja a nagytőkés felső réteg, amely gótikus álmokat alkalmaz a proletár valósággal szemben.” A szórakoztatóipar szétmarja a proletár kultúrát a vágyakozások savával, amelyeket nem lehet beteljesíteni a kapitalista rendszerben. De ezen vágyakozások elegek a munkásosztály tervének gyengítéséhez.
A kapitalizmus alatt degradált társadalom olyan szociális életet produkál, amelyet áthat az atomizáció és az elidegenedés, az elhagyatottság és félelem, a düh és gyűlölet, a bosszankodás és a kudarc. Ezek rossz érzések, amiket alakít és reklámoz a kultúraipar („neked is lehet!”), az oktatási intézmények („a kapzsiság az elsődleges mozgatórugó”) és az újfasiszták („gyűlöld a bevándorlókat, szexuális kisebbségeket és bárkit, aki megtagadja az álmaidat”). Ezen érzelmek markolása a társadalmon majdnem abszolút, és az újfasiszták erősödését is ezen tények feltételezik. A tartalom kiüresedik, talán a látványosság társadalmának eredményeként, amely már saját útját járja.
Marxista perspektívából a kultúrát nem tekintik az emberi valóság elszigetelt és időtlen aspektusának, és az érzelmeket sem tekintik saját világuknak, vagy úgy, hogy a történelem fejlődésén kívül állnak. Mivel az emberi tapasztalatokat az anyagi élet feltételei határozzák meg, a hit eszméi addig maradnak meg, amíg a nyomor az emberi élet jellemzője. Ha a nyomort meghaladjuk, akkor ezen fatalizmusnak kevésbé biztos ideológiai alapja lesz, de automatikusan nem fog kiszorulni. A kultúrák ellentmondásosak, összehozva számos elemet egyenlőtlen módon az egyenlőtlen társadalom társadalmi szövetből, amely ingadozik az újratermelődő osztályhierarchia és a társadalmi hierarchia ellenálló elemei között. Az uralkodó ideológiákat szökőárként áthatja a kultúra az ideológiai apparátusok csápjai által, elsöpörve a munkásosztály és a parasztság aktuális tapasztalatait. Ez végülis osztályharc által, valamint a szocialista projektek által megalkotott, új társadalmi alakulatok által új kultúrákat teremt – nem pusztán ábrándozó gondokozás által.
Fontos felidézni, hogy a forradalmi folyamatok korai éveiben – az 1917-es Oroszországtól az 1959-es Kubáig – a kulturális virágzást áthatották az öröm és a lehetőségek, az intenzív kreativitás és kísérletezés érzelmei. Ez az az érzékenység, amely ablakot nyit valami másra, mint a kapzsiság és a gyűlölet hátborzongató érzelmeire.
Az 1959 utáni korai években Kubát megrázták ezen kreativitás és kísérletezés hullámai. Nicolás Guillén (1902-1969) nagyszerű forradalmi költő, akit Fulgencio Batista diktatúrája alatt börtönbe zártak, megragadta az élet kíméletlenségét, valamint az óriási vágyat a forradalmi folyamat iránt, hogy felszabadítsák a kubai népet az éhség nyomorultsága és a társadalmi hierarchiák alól. A „Tengo” (Enyém) című költeménye 1964-ből elmeséli nekünk, hogyan vált elemivé az új forradalmi kultúra – az érzést, hogy valakinek nem kellett fejet hajtania egy felettes előtt, hogy a munkahelyeken a munkások immár elvtársakká váltak, nem „urammá” vagy „hölgyemmé”, hogy feketeként besétálhattak egy hitelbe anélkül, hogy az ajtónál azt mondták volna, hogy állj. A nagyszerű antikolonialista költeménye figyelmeztet minket a kultúra anyagi alapjaira:
Enyém, sorra veszem,
hogy a betűt ismerem,
számolok,
enyém, hogy írni tudok,
gondolkodom,
nevetek.
Enyém, hogy tudom, hová,
dolgozni hová megyek,
pénzt keresek,
és mindig van, mit egyek.
Enyém, sorra veszem,
enyém mind, mi enyém kellett, hogy legyen.
(Simor András fordítása)
A dosszié előszavának végén Abel Prieto ezt írja: „a gyarmatellenesség jelentését ösztönné kell alakítanunk.” Reflektáljunk erre egy pillanatig: az antikolonializmus nem csak a korábbi gyarmati hatalom vége, hanem egy mélyebb folyamat, amelynek ösztönszinten kell berögződnie, hogy olyan lehetőségeket építhessünk, amelyekkel megoldhatjuk alapvető szükségleteink problémáit (mint például az éhezés és az írástudatlanság felszámolása), valamint felépítsük a kultúra iránti igényünket, amely felszabadít minket és nem köt a megfizethetetlen árucikkek mutatós világához.
Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental