Lenin

Tricontinental: A szocializmus lassan érik

Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.

1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:

„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”

Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.

Douglas Pérez (Kuba): A jövő (2008)

A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.

1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.

A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.

Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.

2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.

A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.

3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.

Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.

Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.

4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.

A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.

Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.

5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.

A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.

A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.

6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.

A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.

Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:

»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű.
Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod.
Neked jó. Nézz utána.
A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak.
A romlott ellen van és a butaság ellen.
A kizsákmányolók bűnténynek nevezik.
De mi tudjuk,
ez a bűnök vége.
Nem őrültség, hanem
az őrület vége.
Nem káosz, hanem
rend.
Ez az egyszerű dolog,
amit oly nehéz létrehozni.«

Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Rosa Luxemburg kétszeres meggyilkolása

Az alábbi cikk vitába száll, a Morning Star írásával, amelyet szintén közlünk magyar nyelven:

Sally Campbell, a Rosa Luxemburgról szóló „Egy lázadó útmutatója” című könyv szerzője visszahódítja forradalmi örökségét a Ti Pártotok vezetése által szőtt hazugsághálótól

Rosa Luxemburg tömeget szólít meg

Rosa Luxemburgot 1919-ben, a német forradalom idején a szociáldemokraták parancsára gyilkolták meg. Egy második meggyilkolására is sor került a múlt héten, egy szociáldemokrata keze által a baloldali Morning Star című újság hasábjain.

Lenyűgöző iróniával Claudia Webbe Luxemburgra hivatkozva védte meg a Ti Pártotok vezetésének döntését, amellyel kizárta a forradalmi baloldalt.

„A Ti Pártotok 2026 áprilisi, a tagsági jogosultságról szóló döntésének középpontjában egy elméleti kérdés áll, amelyre komoly választ kell adni – nem egy bürokratikusat” – írja Webbe.

Arra kérdez rá, hogy a brit munkásosztálynak milyen pártra van szüksége ma. „Fegyelmezett élcsapatra, vagy széles, demokratikus tömegpártra? Egy olyan szervezetre, amely a hivatásos forradalmárok összehangolása köré épül, vagy olyanra, amely a munkásosztály legszélesebb keresztmetszetének öntevékenységére és demokratikus részvételére épül?”

Senki sem azt javasolta, hogy a Ti Pártotokat „élcsapatpártként” kellene megszervezni. A kérdés az volt, hogy az ilyen pártokban már megszerveződött szocialisták csatlakozhatnak-e a Ti Pártotokhoz a „kettős tagság” alapján.

De mennyi igazság van Webbe Luxemburggal kapcsolatos állításaiban? És vajon mit mondhat nekünk valaki, aki több mint egy évszázada halt meg, arról, hogyan szerveződjünk ma?

Webbe úgy állítja be a vitát, mint amely Rosa Luxemburg és Vlagyimir Iljics Lenin orosz forradalmár között zajlott a szocialisták szerveződéséről.

Ezt „a szocialista hagyomány egyik legmélyebb vitájának” nevezi, és azt állítja, hogy Luxemburg „élete nagy részét éppen ezzel a Leninnel folytatott vitával töltötte”.

Webbe összemos két különböző vitát – és elénk tár egy harmadikat, amely hamis.

Luxemburg – 1871-ben született Lengyelországban, amely akkor az Orosz Birodalom része volt – tizenéves korától 47 éves korában bekövetkezett haláláig vezető forradalmi szocialista volt.

1898-ban Németországba, a szocialista mozgalom szívébe költözött. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) volt a világ legnagyobb marxista szervezete.

De amint Luxemburg Berlinbe érkezett, látta, hogy a párt változni kezd. Az aktivisták adminisztrátorokká váltak, és a választások előbbre valók lettek a munkások harcainál.

A vezetés egyes részei, Eduard Bernstein vezetésével, azt állították, hogy a forradalomra a gazdasági növekedés és a demokratikus reformok korában már nincs szükség. Egy tömegszocialista párt a parlamenten keresztül elért reformok megnyerésére összpontosíthat.

Luxemburg elutasította Bernstein korlátolt nézetét a kapitalizmusról. Az, hogy néhány évig nincs gazdasági válság, nem jelentette azt, hogy a rendszer mögöttes anarchiáját megoldották.

Ez volt az a vita, amely Luxemburg életének nagy részét valójában kitöltötte – és amelyet „Társadalmi reform vagy forradalom” című röpirata rögzített. Alapvetően megvédte azt a központi marxista elvet, hogy „a munkásosztály felszabadításának a munkásosztály tettének kell lennie”.

A szocializmust nem lehet azáltal létrehozni, hogy szocialistákat választunk egy olyan parlamentbe, amelyet az uralkodó osztály érdekeinek védelmére építettek, vagy a kapitalista állam struktúráit használjuk.

Ehelyett a munkásosztálybeli embereknek kell hatalmat venniük és alulról irányítaniuk a társadalmat. Luxemburg a reformokért vívott harcot a forradalom nagyobb küzdelmének részeként látta, nem annak helyettesítőjeként.

Azonnal megértette, hogy az SPD iránya nem „ugyanannak a célnak egy nyugodtabb, lassabb útja, hanem egy másik cél”.

Több mint egy évszázad tapasztalata megtanított minket arra, hogy igaza volt, amikor azt mondta: a kapitalizmus nem reformálható békésen. Olyan magabiztosan érvelt az SPD-n belül, hogy egy vezető tag enyhén rasszista felhanggal „vendégnek” nevezte, aki „hozzánk jön, és a szobánkba köp”.

Luxemburg az SPD vezetésének konzervativizmusa ellen harcolt. Amikor időszakonként hivatalos sztrájkok törtek ki Németország ipari vidékein, Luxemburg magukban a munkásokban rejlő leleményességre tekintett.

Az SPD vezetése a szakszervezeti bürokraták felé nézett, akik gyakran elítélték a munkásokat, amiért nem járták végig „a megfelelő csatornákat”.

Webbe-nek nincs igaza, amikor Luxemburgot idézi, miszerint a munkások „nem egy felülről jövő, helyes pártvonal átadásán keresztül jutnának osztálytudatra”. Ehelyett „saját kollektív harcélményük, szolidaritásuk és hatalmuk felfedezésének tapasztalatán keresztül” jutnának el oda.

Amit Webbe nem vesz figyelembe, hogy a legtöbbször az a párt, amelyet Luxemburg kritizált, az SPD volt.

Luxemburg folytatott taktikai vitákat Lenninel a szervezésről. De fontos leszögezni, hogy Lenin és Luxemburg elvtársak voltak.

Azt az elképzelést, hogy alapvetően ellentétben álltak egymással, mindkettőjük halála után találták ki. Először Joszif Sztálin államkapitalista rendszere tette ezt Oroszországban, amely eltemette az 1917-es orosz forradalom vívmányait. Sztálin a forradalom hamvaiból építette Lenin kultuszát.

Az 1960-as évek harcaiból kiemelkedő új, antisztálinista baloldal joggal dicsérte Luxemburgot, de elfogadta a Sztálin által kreált Lenin-karikatúrát is.

1914 előtt Luxemburg – a szocialista mozgalomban mindenki máshoz hasonlóan – úgy gondolta, hogy az SPD a szocialista szervezkedés mintája.

A szorosabb szervezet, amelyet Lenin Oroszországban épített, a bolsevikok, a cári diktatúra alatti szervezkedés különleges feltételeinek eredménye volt.

Luxemburg attól tartott, hogy a Lenin által szorgalmazott centralizált vezetés ahhoz vezethet, hogy a párt „letér a helyes útról” a tömegekhez képest.

Lenin álláspontja a párt és az osztály viszonyáról idővel változott, akárcsak Luxemburgé. Mindkettőjüket a különböző feltételek alakították, amelyek ellen küzdöttek. Luxemburgot az SPD konzervativizmusa, Lenint pedig az orosz szocialista mozgalom viszonylagos éretlensége és szervezetlensége.

Az első világháború kitörése kulcsfontosságú fordulópontot jelentett. Felszínre hozta az SPD és hasonló szervezetek pályáját. 1914 augusztusában az SPD képviselői megszavazták a háborús hiteleket. A párt nemzetállam iránti elkötelezettsége felülírta a béke iránti elkötelezettséget.

Luxemburg a háború nagy részét börtönben töltötte, de továbbra is írt. Amikor 1917-ben eljutott hozzá az orosz forradalom híre, dicsérte a bolsevikokat, amiért megragadták a pillanatot.

Az 1918-as „Az orosz forradalom” című esszéjében bírálja néhány demokratikus jog elnyomását az ellenforradalmi erők leverése érdekében az októberi forradalmat közvetlenül követő időszakban. De ez a forradalom általános, határozott védelmének kontextusában történik.

Webbe cikke szembeállítja az „élcsapatpártot” és a „széles, demokratikus tömegpártot”, és a két formát Leninnek, illetve Luxemburgnak tulajdonítja.

Webbe szerint az élcsapatpártot „forradalom és elnyomás körülményeire, a gyors, centralizált döntéshozatal létfontosságú pillanataira” teoretizálták.

Ezzel szemben: „A tömegdemokratikus pártot – széles, pluralista, demokratikusan elszámoltatható – a fejlett kapitalista demokrácia körülményeire teoretizálták.”

A bolsevik párt valóban elnyomás körülményei között jött létre, de tömegdemokratikus párttá vált. Tagsága 1914-ben 4000 főről 1917 nyarára 250 000 főre nőtt.

Októberre az alulról szerveződő forradalmat vezetett győzelemre, amikor a munkástanácsok (szovjetek) átvették a hatalmat.

A bolsevikok végig élcsapatpárt maradtak. Azáltal nőtték ki magukat, hogy bemerültek a munkásmozgalomba, és megmutatták, hogy van stratégiájuk a győzelemre.

Az, hogy egy forradalmi párt hogyan szerveződik, a politikai körülményektől függ. De a szükségessége fennáll, akár parlamentáris demokráciáról, akár tekintélyelvű államról van szó.

Ez abból ered, hogy a munkásosztálybeli emberek nézetei egyenetlenek. Egyesek le akarják tépni a rendszer fejét, míg mások reakciósok, akik bedőlnek a rendszernek. A többség valahol a kettő között van, haladó és visszahúzó eszmékkel.

Egy reformista párt tükrözi ezeket az ellentmondásokat, és a visszahúzó eszméknek hódol. Egy forradalmi párt összefogja a legharcosabb harcosokat, hogy alakítsák a szélesebb küzdelmeket.

Luxemburg támogatta az élcsapat gondolatát – a forradalmi szocialisták egy olyan pártját, akik már meg vannak győződve a rendszer megdöntésének szükségességéről.

A probléma az volt, hogy olyan pártban volt, amely gyorsan távolodott ettől a szereptől – és még az 1914-es katasztrófa után is benne maradt. Csak 1918-ban, a forradalom idején lépett ki támogatóival együtt, hogy külön pártot alapítsanak.

Az SPD-modell megbukott az első világháború és a német forradalom próbáján. A forradalom alatt az SPD alakította meg a kormányt, és mindent megtett a munkásforradalom elfojtására.

A mai forradalmároknak is szerepük van a kapitalizmus katasztrofális hatásainak leleplezésében – és ami még fontosabb, egy olyan stratégia melletti érvelésben, amely előreviszi a mi oldalunkat.

Luxemburg egy generáció egyik legnagyobb forradalmára volt. Megélte a tömeges munkásmozgalmak, a gyarmatosítás, az első világháború és az egyetlen sikeres – bár rövid életű – munkásforradalom születését.

Szégyen, hogy örökségét ismét elferdítik. Azt javaslom, olvassátok el saját magatok a műveit.

forrás: Socialist Worker

Rosa Luxemburg művei a marxists.org magyar nyelvű internetes archívumában

Mit mondanak a szocialisták a fegyveriparról?

A szocialisták között vita folyik arról, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentenek-e a rendszer számára, vagy annak szerves jellemzői. A valóságban a hadiipar a kapitalizmus ténye.

A hadiipar egy beteg rendszer ocsmány tünete. Milliárdokat költenek halálos technológiákra, amelyeknek egyetlen céljuk van: embereket felrobbantani, megmérgezni és elégetni.

A katonai kiadások legmeredekebb növekedése a hidegháború vége óta 2024-ben következett be. A globális katonai kiadások 2024-ben elérték a 2500 milliárd dollárt, ami 9,4 százalékos ugrást jelent az előző évekhez képest.

Keir Starmer elkötelezte magát amellett, hogy a fegyverkezési kiadások az elkövetkező években az egekbe szökjenek.

Józan észnek tűnik, hogy a fegyverekre költött pénz valószínűbbé teszi a háborút és a halált. De sok békeaktivista hisz abban, hogy a fegyverkereskedelem szerződésekkel és nemzetközi kötelezettségekkel megzabolázható.

A szocialisták régóta vitatkoznak azon, hogy a fegyverkezési kiadások a rendszer irracionális terhét képezik-e, vagy a nemzetközi versengés elengedhetetlen részét.

1877-ben Friedrich Engels ezt írta: „A militarizmus uralja és elnyeli Európát. De ez a militarizmus magában hordja önmaga megsemmisülésének csíráját is.

Az egyes államok közötti verseny arra kényszeríti őket, hogy egyrészt minden évben több pénzt költsenek hadseregre és haditengerészetre, tüzérségre – ezzel egyre inkább siettetve pénzügyi összeomlásukat.”

Engelsnek igaza volt abban, hogy a fegyverkezési kiadások terhet jelentettek a nemzetgazdaságok számára, amelyet gyakran népszerűtlen adókból fizettek. De a katonai kiadások elkerülhetetlen árat jelentettek azoknak az államoknak, amelyek kénytelenek voltak egymással versengeni.

Fegyverekre volt szükség a gyarmatok, piacaik és erőforrásaik védelméhez, és néha ahhoz, hogy megakadályozzák, hogy más hatalmak előnyre tegyenek szert.

John Hobson 1902-ben megjelent Imperializmus – Egy tanulmány című művében azzal érvelt, hogy az imperialista háborúkat pénzemberek, fegyverkereskedők és hajózási mágnások vezérlik. A kormányok véget vethetnének ezeknek a háborúknak az ipar fejlesztésével és a pénzügyi szektor megfékezésével.

Karl Kautsky, az egyik legbefolyásosabb szocialista teoretikus dolgozta ki az „ultra-imperializmus” elméletét.

Kautsky szerint a pénzemberek külföldön akartak befektetni a profit érdekében. Szövetséget kötöttek a fegyvergyártókkal e befektetések védelmére. Kautsky úgy vélte, hogy a fegyverkezési kiadások irracionálisak, és végső soron a gazdaság termelő ágazatai el fogják utasítani őket.

Az ipar megakadályozná új háborúk kitörését. Kautsky új hajnalán felhangzana a kiáltás: „Egyesüljetek, világ tőkései!”

Kautsky szerencsétlenségére az imperializmusról szóló cikke alig néhány héttel az első világháború kitörése előtt jelent meg.

Vlagyimir Lenin azzal érvelt, hogy a militarizmus nem csupán egyes kormányok által folytatott politika – hanem elválaszthatatlan az imperializmustól, a kapitalizmus fejlődésének egy szakaszától.

Lenin mély gyűlöletét fejezte ki az első világháború előtti fegyverkezési verseny miatt.

A Kinek az érdeke? című írásában Lenin a maga kori Keir Starmerjei ellen dühöngött. „Sok ezer módon, sok ezer újságban, sok ezer szószékről kiabálnak és lármáznak a hazaszeretetről, kultúráról, szülőföldről, békéről, haladásról” – írta.

„Mindez azért, hogy újabb tíz- és százmillió rubeles kiadásokat igazoljanak mindenféle megsemmisítő fegyverre.”

Egy másik cikkében, a Fegyverkezés és kapitalizmus címűben Lenin lehordja a politikusokat, akik egyben hajógyárak, lőpor-, dinamit- és más gyárak részvényesei is.

Az „aranyzápor egyenesen a burzsoá politikusok zsebébe ömlik, akik egy exkluzív nemzetközi bandába verődve szítják a fegyverkezési versenyt”.

Lenin számára a fegyverkezési kiadások nem voltak irracionálisak – a geopolitikai versengés rendszerének részét képezték. Lehettek feszültségek a gazdaság különböző ágazatai között.

De mind a pénzügy, mind az ipar egy imperialista rendszer elemei voltak. Az állam összeolvadt a nagyvállalatokkal, kiterjesztve az állam katonai intézményeinek szerepét.

Ahogy Rosa Luxemburg érvelt a Béke-utópiák című cikkében: „A militarizmus mindkét formájában – háborúként és fegyveres békeként – a kapitalizmus törvényes gyermeke, logikus eredménye, amely csak a kapitalizmus megsemmisítésével küzdhető le.

„Aki őszintén akarja a világbékét és a fegyverkezés óriási terhétől való megszabadulást, annak a szocializmust is akarnia kell.”

forrás: Socialist Worker

Elmléletben: Lenin a demokráciáért

Lenin mindenki másnál jobban látta a polgári demokrácia korlátozottságát és viszonylagos jellegét, sértett visszáságainak és fogyatékosságainak könyörtelen leleplezéséhez. Ámde a polgári demokráciát bírálta, nem pedig a demokráciát általában – ahogy a marxizmus-leninizmus ellenségei állítják.