Az imperializmus több mint egy évszázada jelen van, különféle formában, ma leginkább globalizáció becenévvel illetik.
Az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb és utolsó foka. Ez a deviáns eszme már több mint egymilliárd áldozatot követelt. A mai kapitalizmus fenntarthatatlan az irdatlan anyagi és emberi áldozatok nélkül. A háború a tőkés gazdaság alapvető része lett. Magyarország legfőbb politikai pártjai (Fidesz, MSZP, LMP) mind csatlósai az imperializmusnak, tevékenyen támogatják az afganisztáni és iraki háborúkat.Az imperializmus tudományos elemzését Lenin végezte el, egyik legnépszerűbb munkájában, az „Imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb fokában”. A mű olvasása leginkább ahhoz hasonlítható, mintha híradót néznénk, újságot olvasnánk, az alapvető megállapításai ma is érvényesek, az imperializmus játékszabályai 100 év alatt nem sokat változtak. Szintén nem mellőzhető Zinovjev műve az Imperializmusról, amely A MI IDŐNK oldalán is megjelent magyar nyelven.
Monopolkapitalizmus
Lenin műve a kapitalizmus imperialista szakaszának vizsgálatát a termelésben végbement változások elemzésével kezdte. Megállapítása szerint az imperializmusnak öt fő ismertető jele van:
1, a termelés és a tőke koncentrációja, amely olyannyira kifejlődött, hogy monopóliumokat hoz létre;
2, a banktőke egybeolvadása az ipari tőkével, azaz a finánctőke kialakulása. Ez által fináncoligarchiák kialakulása.
3, a tőkekivitel ellentétben az árukivitellel különösen nagy jelentőségre tesz szert;
4, nemzetközi monopolista kapitalista szövetségek alakulnak, amelyek felosztják egymás közt a világot;
5, befejeződött a Föld területi felosztása a legnagyobb kapitalista hatalmak között.
Az imperializmusba való átmenet fő tényezője a termelés koncentrációja volt, azaz a kisipari termelés helyett megjelentek és egyre nagyobb teret hódítottak a nagyüzemek. A nagyvállalatok arra törekednek, hogy kezükbe kaparintsák a piacot, megsemmisítsék a konkurenseket, vagy megállapodjanak velük, így diktálva az árakat. A konkurensek elleni harc költséges, a nagyvállalatok ezért érdekeltek a kisipar megsemmisítésében. Egy termelési ág kevés nagyvállalat kezében összpontosul, azaz monopóliumok alakulnak ki. Ezek óriási gazdasági hatalommal rendelkeznek, a termelés és a kereskedelem egy bizonyos területén nagy a részesedésük, ami biztosítja számukra az uralkodó helyzetet, vagyis azt a lehetőséget, hogy monopólárakat állapítsanak meg, azaz magas monopólprofitra tegyenek szert. A monoólhelyzet lehetővé teszi a profit megsokszorozódását az árutermelés növelése nélkül, csupán az árak felhajtása révén. A monopólium alapján a munkáltatók rendszeresen megegyezést kötnek egymással arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedéseket foganatosítanak a munkások osztályharcának elnyomása végett.
A monopolista egyesülések fő formái a kartellek, szindikátusok, a trösztök és a konszernek.
A kartell több nagy tőkésvállalat közötti megállapodás, amely szerint felosztják a felvevőpiacot, meghatározzák a termelés mértékét, egységesen magas monopólárakat határozzanak meg, stb. A kartell résztvevői ezzel korlátozzák a konkurenciát, és magas monopólprofitra tesznek szert. A kartellhez tartozó vállalatok azonban megőrzik önállóságukat.
A szindikátusokhoz tartozó vállalatok a kereskedelmi önállóságot elvesztik, az adott funkciókat már közös szindikátusiroda végzi.
A trösztben a vállalatok már teljesen elvesztik önállóságukat, maga a tröszt irányítja a vállalatok termelését, az áruértékesítést és a pénzügyeket.
A konszernhez tartozó vállalatok már külön iparágakból kerülnek ki. A különböző ágazatok vállalataihoz kereskedelmi cégek, bankok, szállítmányozási, biztosítási társaságok csatlakoznak. Lenin az amerikai monopóliumokat elemezve megállapította, hogy az USA-ban az egész nemzeti vagyon harmada két tröszt kezében van. Az imperializmus alapvető gazdasági vonása, hogy a szabad versenyt felváltja a monopólium. Nem szűnik meg azonban a verseny a monopóliumok, és a rajtuk kívül álló vállalatok között. Sőt, az sokkal elkeseredettebb és pusztítóbb lesz. A monopóliumok mellett számos kistőkés, középtőkés, kistermelő tömegek léteznek. A kisüzemek kiszorítása nem azt jelenti, hogy azok haladéktalanul és maradéktalanul megsemmisülnek. A kiszorítás hosszú és fájdalmas folyamat. Ez lépten-nyomon megnyilvánul a létfeltételek rosszabbodásában, a munka túlfeszítettségében, a kistermelők alacsony életszínvonalában. Azokat a vállalatokat, amelyek nem vetik magukat alá a monopóliumoknak, megfojtják.
Heves konkurenciaharc dúl maguk között a monopóliumok között is. Az, hogy egy egész gazdasági ág egyetlen monopólium kezébe kerül, nagyon ritka jelenség. A monopóliumok közötti konkurenciaharc élethalálharc, amelyben a versenyzők mindent elkövetnek, hogy a konkurenst tönkretegyék. Ennek érdekében a közvetlen erőszaktól, a megvesztegetéstől, a zsarolástól, a kártevésektől és más bűncselekményektől sem riadnak vissza. Nem csak a monopóliumok között, hanem a monopóliumokon belül is dúl a harc. A konkurencia létrehozza a monopóliumot, de a monopólium nem szüntetni meg a konkurenciát. A monopólium a konkurencia fölött és mellett létezik. A monopólium nem küszöböli ki a tőkés termelés anarchiáját és fejetlenségét. A polgári ideológusok dicsőítik a konkurenciát. A konkurenciának azonban csak a kapitalizmusnak az imperializmus előtti szakaszában volt haladó vonása. Lenin a következőket írta erről: „a kapitalizmus az önálló kisárutermelést, amely mellett a konkurencia annyira-amennyire még széles mértékben kifejleszthette a vállalkozó szellemet, az energiát, a merész kezdeményezést, már réges-régen felcserélte a nagy – és legnagyobb arányú gyári termeléssel, részvénytársasági vállalatokkal, szindikátusokkal és egyéb monopolista szervezetekkel. A konkurencia az ilyen kapitalizmusban azt jelenti, hogy a lakosság tömegeinek, óriási többségének, a dolgozók kilencvenkilenc százalékának vállalkozó szellemét, energiáját, merész kezdeményezését brutálisan elnyomják, azt jelenti, hogy a versenyt a pénzügyi szélhámosság, zsarnokság, a társadalmi lajtorja legtetején állók alázatos kiszolgálása váltotta fel.” A termelés koncentrációnak előrehaladása – amely a monopóliumot létrehozta – hatalmas lépés a termelés társadalmasításában. A kisüzemi termelés helyét nagyüzemi foglalta el. A gyáróriások felfalják a kisvállalatokat. Mind világosabbá válik a termelés társadalmi jellege, de a vállalatok továbbra is egyes személyek vagy tőkéscsoportok magántulajdonában maradnak. Ezeket csak az érdekli, hogy minél magasabb profitra tegyenek szert. A lakosság számára azonban ez – ma is – elviselhetetlen terheket ró. A termelés társadalmi jellege és a termelés eredményeinek magánkapitalista kisajátításának ellentmondásai végletekig kiéleződnek.
Az imperializmus lényegileg nem változtatja meg a kapitalizmus alaptörvényeit. A monopólár és a monoólprofit nem hatálytalanítja el az értéktörvényt, az értéktöbblet-törvényt és az átlagprofit csökkenő tendenciájának törvényét (lásd a korábbi elméleti cikkeinket). Az imperializmus nem képes legyőzni a gazdasági válságokat sem. Ezt Lenin már száz éve leírta és a mai helyzetre is érvényesek. Hiába a jelenlegi több milliós áldozattal járó iraki, afganisztáni és líbiai agresszió, a gazdasági világválság mindennapjaink részévé vált. Miért nem képes ezen országok töménytelen kizsákmányolása, szó szerinti kirablása (olajkészletek elsajáítása) megoldani a gazdasági problémákat? Mert a kapitalizmus bukásának törvényei kódolva vannak imperialista formájában is. A háborúk nem fordítják meg a kapitalizmus elhalásának folyamatát, maximum lelassítják.
A tőkés felhalmozás általános törvénye
A gépi nagyipar fejlődése, a mezőgazdasági és más gazdasági újítások miatt egy bizonyos mennyiségű termék előállításához egyre kevesebb munkásra van szükség. A kapitalizmus fejlődésével a termelési eszközökre fordított tőke (állandó tőke) hányada nő, a munkaerőre fordított tőke (változó tőke) hányada pedig csökken. Az állandó tőke a változó tőkéhez képest gyorsan növekszik, a tőkés termelésnek a munkások eleven munkája iránti szükséglete viszonylag csökken, jóllehet az ipari munkások létszáma a kapitalizmus fejlődése arányában nő. A kapitalizmusban a technikai haladás az emberek millióit munkanélküliségre kárhoztatja. A tőkés felhalmozás marxi elméletének fényében nyilvánvalóvá válnak a klasszikus polgári közgazdaságtan hibái. Smith és Ricardo szerint a munkaerő iránti kereslet a termelés növekedésével arányosan növekszik, és a tőkés felhalmozás folyamán a munkásosztály helyzete javul. A valóságban azonban a tőkés felhalmozás meggyorsítja a munkások gépek általi kiszorítását, és ipari tartaléksereget hoz létre. Az ipari tartaléksereg a gazdaság potenciáival együtt nő. Minél nagyobb az ipari tartaléksereg, annál rosszabb az aktív munkások helyzete is, mert az elégedetlen, forradalmi, jobb létet követelő munkások elbocsáthatók és pótolhatók másokkal a munkanélküliek közül.
Ilyenformán a kapitalizmus saját benső törvényeinél fogva nyomort, szegénységet és munkanélküliséget szül. A túltermelési válságok alatt ez még tovább fokozódik, nő a munkanélküliség, a bérek csökkennek. Rosszabbodhat a dolgozók helyzete még akkor is, ha a munkabér valamelyest emelkedik. Ha a munkaintenzitás fokozódik, jobb táplálkozásra, orvosi ellátásra van szükség, ha ezek színvonala csökken, a munkabér emelése sem kompenzálja az életszínvonal csökkenését. A kapitalizmus fejlődéséve a munkásosztály helyzete rosszabbodik. A polgári közgazdászok e tételt állandóan támadják, kiemelvén olyan speciális körülményeket, kisebb szakaszokat, amelyek során ennek fordítottja történik. E tételt olyan dogmának tüntetik fel, amely szerint a kapitalizmusban a munkásosztály körülményeinek évről évre szüntelenül és folyamatosan rosszabbodniuk kell. Marx azonban már a tétele felállításakor sem szakadatlan folyamatra gondolt, hanem a kapitalizmus olyan tendenciájára, amely különböző országokban és különböző időszakokban egyenlőtlenül érvényesül, s amellyel szemben más tényezők ellenhatást fejtenek ki.
Ilyen például a munkásosztály bérharca. A második világháború után a nemzetközi reakció két fontos bástyája, a német és olasz fasizmus omlott össze, ezzel erősödött a munkásosztály egysége, nőtt a szervezettsége, a bérharc tehát sokkal hatékonyabb volt, mint bármikor. A szocialista átalakulás útjára tért országok puszta léte elég volt a szomszédos tőkés blokknak, hogy engedményeket tegyen saját munkásainak. Természetes, hogy ilyen körülmények között kapitalizmusban is nőhet a munkásosztály életszínvonala.
A tőkés felhalmozás történelmi tendenciája
A tőkefelhalmozás során egyre hatalmasabb vállalatokban összpontosulnak óriási munkástömegek és hatalmas mennyiségű termelési eszközök. A tőkés termelés törvényeinek érvényesülése oda vezet, hogy az erősebb kapitalisták legyőzik a gyengéket. A tőkék centralizációjával, vagyis azzal, hogy sok kapitalistát maroknyi kapitalista kisajátít, együtt jár a tudomány egyre fokozottabb alkalmazása a termelésben, a föld tervszerű kihasználása, a munkaeszközöknek olyan eszközökké változtatása, amelyek csak kollektív alkalmazást tesznek lehetővé. Elérkezik az az időpont, amikor nem csak lehetővé, hanem szükségessé is válik a döntő termelési eszközök társadalmi tulajdonba vétele, mert a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magánkapitalista formája közötti ellentmondás a végsőkig kiéleződik.
A tőkefelhalmozás a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek nemcsak az objektív, de szubjektív feltételeit is megteremti. A tőkefelhalmozás előrehaladásával a társadalom egyre inkább a tőkemágnások szűk csoportjára és a nagyüzemi gépi termelés által egyesített, s a kapitalistákkal szemben álló munkásoknak nagy tömegére oszlik. A proletariátus ilyenkor egyre elszántabban harcolhat a tőke ellen.
A termelőerők fejlődésének minden előnyét kisajátító tőkemágnások állandóan csökken számával párhuzamosan nő a felháborodás a munkásosztályban, amely magának a tőkés termelésnek folyamán tanul, szervezkedik, összeforr. Ez által a tőkés termelési mód önmaga béklyójává válik. Végül a kisajátítókat kisajátítják. A proletárforradalom szükséges és elkerülhetetlen.
A társadalmi tőke újratermelése és a gazdasági válságok
Hogy a szüntelenül elhasználódó termelési eszközöket és létfenntartási cikkeket (gépeket, élelmiszereket, ruházatot, stb.) pótolják, az embereknek új anyagi javakat kell termelniük. A termelés szüntelenül megújul, a folyamatot újratermelésnek nevezzük. Az újratermelés mind az egyes vállalatok, mind az egész társadalom esetében végbemegy. Az újratermelésnek két formája van, az egyszerű és a bővített. Az előbbinél a termelés méretei változatlanok, az utóbbinál a termelési folyamat évről évre növekvő méretekben ismétlődik meg. A kapitalizmust a bővített újratermelődés jellemzi.
A tőkés árutermelés tudományos elemzését Marx végezte el. Az egyszerű újratermelés folyamán a kapitalista nagyobb értékű termékhez jut, mint amennyi tőkét befektetett. A munkások által termelt áruk értékesítése után a kapitalista újra a tőke tulajdonosa, s ez a körülmény lehetővé teszi számára a bérmunkások kizsákmányolását. Ezzel szemben a dolgozóknak a termelési folyamat végén semmijük sincsen, és kénytelenek munkájukat újra eladni a kapitalistáknak. Ez megmutatja, hogy a tőkés újratermelés folyamán a kizsákmányolási viszonyok állandóan újratermelik önmagukat. Az is kitűnik, hogy a kapitalista nagyon hamar felélné a termelésbe eredetileg befektetett tőkét, hiszen ha az újratermelés egyszerű, a kapitalista a munkások által termelt egész értéktöbbletet személyes fogyasztásra használja fel. Ha például 100.000 dollárt fektetett a termelésbe s évente 10.000 dollárt kivon és a saját szükségleteire fordít, akkor – ha nem tenne szert profitra – tíz év alatt felélné befektetett tőkéjét. De a kapitalista tíz év elmúltával is folytatja a profitszerzést. Ily módon egész tőkéje lényegében felhalmozott értéktöbblet, amelyet a bérmunkások munkája hozott létre, s amelyet a kapitalista ellenszolgáltatás nélkül elsajátított.
Marx a társadalmi tőke egyszerű újratermelését elemezve feltárta az egész tőkés gazdaság fejlődésének törvényszerűségeit. Kimutatta, hogy a társadalmi tőke újratermelésének törvényszerűségét nem lehet megállapítani az egész társadalmi termelésnek két nagy osztályra – termelési eszközök termelésére (első osztály – I) és fogyasztási cikkek termelésére (második osztály – II) – való felosztás nélkül. Továbbá, a társadalmi termék természetbeni formája (termelési eszközök, fogyasztási cikkek) szerinti mozgásának elemzését egybe kell kapcsolni értékformában történő mozgásának elemzésével. Ehhez az évi társadalmi összterméknek, vagyis a társadalom által az év folyamán előállított termelési eszközök és fogyasztási cikkek egész tömegének értékén belül külön kell választani az év folyamán elhasználódott állandó tőke, valamint a változó tőke pótlására szolgáló részt és az év folyamán termelt értéktöbbletet. Erre a három részre oszlik a társadalmi termelés mindkét osztályában előállított termék értéke. Ahhoz, hogy valamennyi kapitalista eladhassa áruját, az első és második osztály között meghatározott aránynak kell lennie. Egyszerű újratermelés esetén az első osztály változó tőkéjének és értéktöbbletének együttesen egyenlőnek kell lennie a második osztály állandó tőkéjével. Ha a társadalmi termék e részei kölcsönösen kicserélődnek, az első osztály munkásai és kapitalistái megkapják a szükséges fogyasztási cikkeket, a második osztály kapitalistái pedig a termelés folytatásához szükséges állandó tőkét. Ilyenformán az első osztály mindkét osztályt ellátja termelési eszközökkel, a második osztály pedig mindkét osztály munkásait és kapitalistáit fogyasztási cikkekkel.
Bővített újratermelés esetén az első osztály változó tőkéje és értéktöbblete együttesen véve nagyobb a második osztály állandó tőkéjének értékénél. Az első és második közötti különbség az a többlet, amelyet felhalmozásra fordítanak. A felhalmozás előrehaladásával az állandó tőke hányada növekszik., a változó tőke hányada pedig csökken. Az állandó tőkének a változó tőkénél gyorsabb növekedése a tőkefelhalmozás törvénye. Ebből a törvényből az következik, hogy az állandó tőke mindkét osztályban gyorsabban növekszik, mint a változó tőke és az értéktöbblet. De ha az első osztály állandó tőkéjének és értéktöbbletének növekedését, még inkább túlszárnyalja a második osztály állandó tőkéjének növekedését. A második osztály állandó tőkéje ugyanis, mint láttuk, lassabban növekszik, mint az első osztály változó tőkéje és értéktöbblete. Tehát bővített újratermelés esetén leggyorsabban a termelési eszközök termeléséhez szükséges termelési eszközök gyártása növekszik, utána a fogyasztási cikkek termeléséhez szükséges termelési eszközök gyártása, s legutolsó sorban a fogyasztási cikkek termelése.
A termelési eszközök termelésének elsődleges növekedése minden bővített újratermelésnek gazdasági törvénye – függetlenül annak társadalmi formájától. A termelési eszközök termelésének elsődleges növekedése nélkül nem lehetséges bővített újratermelés.
A kapitalizmusban a termelés bővítésének motorja a minél nagyobb tömegű értéktöbblet szerzésére irányuló törekvés. Erre ösztönöz a konkurencia is. A tőkés bővített újratermelés folyamatában bővítetten termelődnek újra a tőkés kizsákmányolási viszonyok, nő a munkások serege, előre halad a tőke koncentrációja és centralizációja.
Marx a társadalmi tőke egyszerű és bővített újratermelésének elemzésével kimutatta, hogy az első és második osztály között, valamint e két osztályon belül az egyes termelési ágak között csak gazdasági válságon keresztül, s csak igen rövid időre jöhet létre arányosság, hogy a tőkés újratermelést antagonisztikus ellentmondások jellemzik, amelyek elkerülhetetlenné teszik a túltermelési válságokat.
A túltermelési válságok
A kapitalistáknak a termelés határtalan növelésére irányuló törekvése olyan körülmények között, amikor a fogyasztást a tömegek fizetőképes keresletének szűk keretei korlátozzák, úgy érvényesül, hogy a termelést főként a termelési eszközök termelésének bővítése útján növelik. A kapitalizmusban a termelési eszközök termelésének bővítése, amiben a technikai haladás nyilvánul meg, egyben mintegy ideiglenes menedékül szolgál a tömegek elégtelen fizetőképességéből eredő elhelyezkedési nehézségekkel szemben. A termelés bővítése azonban olyan körülmények között, amikor a fogyasztási cikkek termelését korlátozza a nagy tömegek alacsony jövedelme, időszakonként túltermelési válságokhoz vezet. minthogy végeredményben a termelés célja fogyasztási cikkek termelése, minden túltermelési válság végső oka – Marx megállapítása szerint – a tömegek szegénysége és fogyasztásuk korlátozottsága. Ebben nyilvánul meg a kapitalizmus alapvető ellentmondása, a termelés társadalmi jellege és az elsajátítás magánkapitalista formája közötti ellentmondás. Általános túltermelési válság először Angliában robbant ki 1825-ben. Ettől kezdve túltermelési válságok eleinte átlagban tízévenként, később pedig kevésbé meghatározott időközökben ismétlődnek. 1825 és 1938 között Anglia 13 gazdasági válságot élt át. A tőkés gazdaság útjára később lépő országok később léptek a válságok korába.
A gazdasági válság – árutúltermelés, az áruértékesítés nehézségeinek végsőkig fokozódása, áresés, a termelés gyors csökkenése. A válság idején nagymértékben növekszik a munkanélküliség., csökken a termelésben továbbra is foglalkoztatott munkások munkabére, a hitelkapcsolatok megbomlanak, a vállalkozók, mindenekelőtt a kisvállalkozók közül sokan tönkremennek.
A válság folyamán, s a válságot rendszerint követő depresszió idején a felhalmozódott árukészlet alacsony (a válság következtében leszállított) áron lassanként értékesítik. A kapitalisták arra törekedve, hogy emeljék a munka termelékenységét, s ilyenformán alacsony árak mellett is profitra tegyenek szert, megkezdik vállalataik berendezésének felújítását. Ez termelési eszközök iránti keresletet idéz elő. A piacon fokozatosan elkezdődik a megélénkülés, amely azután fellendülésbe csap át. A válságnak depresszióval, a depressziónak megélénküléssel, végül pedig fellendüléssel, majd ismét válsággal való periodikus váltakozása azt mutatja, hogy a tőkés termelés ciklikusan fejlődik, vagyis körforgást végez, amelynek során ugyanúgy ismétlődnek az egyes szakaszok, mint a tél és a nyár. A tőkés bővített újratermelés nem szakadatlan folyamat. A fellendüléseknek visszaesésekkel és depressziókkal történő váltakozása, a termelés növekedésének minduntalan bekövetkező megszakadása – a tőkés bővített újratermelés törvénye. A kapitalista termelés nem fejlődhet másképp, mint ugrásszerűen – kettőt lépve előre, egyet (olyakor azonban kettőt) is hátra.
A válságokat a kapitalizmus fő ellentmondása – a termelés társadalmi jellege és a munka eredményének egyéni tőkés elsajátítása közötti ellentmondás – idézi elő. A termelés társadalmi jellege először is abban nyilvánul meg, hogy fejlődik a termelés specializálódása, valamint a vállalatok és a gazdasági ágak közötti olyan munkamegosztás, amelyben a társadalmi termelés alkotóelemei az egyes termelési folyamatok, másodszor pedig abban, hogy a termelés egyre nagyobb vállalatokban összpontosul. Az egyik is, a másik is óriási lehetőségeket teremt a termelés bővítéséhez. A termelés a megélénkülés, különösen pedig a fellendülés időszakában főként a termelési eszközök termelésének bővítésén keresztül növekszik a pótlólagos munkaerő, s ezzel együtt a fogyasztási cikkek iránti kereslet, de ez a növekedés koránt sincs arányban a termelési eszközök iránti kereslet növekedésével. Ezért a nagyipar bővítésére kínálkozó óriási lehetőségek a kapitalizmusra jellemző termelési anarchia folytán előbb vagy utóbb beleütköznek a fogyasztás szűk korlátaiba. A piacok felvevőképessége nem tud lépést tartani a termelés bővülésével. Kitűnik, hogy a piacra dobott árutömeg a jövedelmek korlátozottsága folytán nem talál vevőre.
A termelési eszközök felhalmozása a válságok időszakos jellegét is megvilágítja. A depresszió időszakában az alacsony árszínvonal és a konkurenciaharc kiéleződése rákényszeríti a kapitalistákat az erkölcsileg elkopott felszerelés kicserélésére, vagyis az állótőke (a gépek, a szerszámok) felújítására. A túltermelési válságok arról tanúskodnak, hogy a tőkés termelési viszonyok jellege egyre kevésbé felel meg a modern termelőerők fejlettségének. Egyben mutatják a tőkés termelési mód korlátozottságát, azt, hogy képtelen teret biztosítani a termelőerők fejlődésének. A túltermelési válságokból kitűnik, hogy a mai társadalom hasonlíthatatlanul több terméket állítana elő, s ezzel lehetővé válna valamennyi dolgozó életének megjavítása, ha a termelési eszközöket nem a tőkés profitszerzés, hanem az egész társadalom szükségleteinek kielégítése érdekében használnák fel. De ez csak akkor lehetséges, ha a termelési eszközök magántulajdonát felváltja azok társadalmi tulajdona.