Zinovjev: Mi az imperializmus? (I. rész)

A kérdés megválaszolása előtt röviden egy kérdéssel kell foglalkozunk: Mi a gyarmati politika?

A gyarmati politikát a modern imperializmus legfontosabb elemei alkotják. Az imperializmus és a gyarmati politika legújabb formái a szó tágabb értelmében gyakran ugyanazok. A kolónia szó a latin colere szóból ered, amely annyit tesz: megművelni, felépíteni. Különböző írok számos tulajdonságát kiemelték a „gyarmati politika” ismérveként. Roscher azon a véleményen van, hogy a gyarmatosítás kora a meghatározó: mindig egy idősebb nemzet, amely gyarmatosít, míg többé-kevésbé az új országokat gyarmatosítják. James Mill szerint a meghatározó tulajdonság, hogy a gyarmatosítóknak és az általuk felépített egész struktúrának bizonyos törvényes és politikai kapcsolatokban kell állniuk az anyaországgal vagy a hazával. Fallot szerint a civilizáció magasabb foka a legfontosabb tulajdonsága a gyarmatosító nemzeteknek, ahogy a területek elmaradottsága a gyarmatosítás tárgyának. Guirault, Reinsch és mások hasonló nézeteket vallanak.

Wakefield írja:

Gyarmat alatt nem olyan országot értek, mint India, hanem olyan országot, amely vagy egyáltalán nem vagy csak részlegesen lakott, és ahová távoli földek bevándorlói letelepednek. Ez a terület ekkor annak az országnak a gyarmatává válik, amelyből a bevándorlók érkeztek. Ezért ez utóbbit hazának hívják. Ezt a folyamatot – és csak ezt a folyamatot – a gyarmat eszközeivel való benépesülést nevezném „gyarmatosításnak”. A gyarmat alárendelése az anyaországnak nem lényegi feltétele a gyarmatosításnak. Görögország ősi, független gyarmatai valódi kolóniák voltak, és – véleményem szerint – az Amerikai Egyesült Államok a mai napig Anglia gyarmata. A gyarmatokat két kategóriára lehet osztani: függő és független kolóniákra.

Levis úgy definiálja a gyarmatot, mint területet, amelyet közvetlenül az anyaország irányít vagy pedig egy alárendelt kormány segítségével. Az angol írók nem emelik ki nagyon határozottan a gyarmatok direkt politikai függését az anyaországtól mint megkülönböztető tulajdonságot. Bizonyos értelemben, amely megfelel a brit gyarmati politika gyakorlatának. Az amerikai politikusok és írók a gyarmatosítás részéről másfelől – legelsősorban – kiemelik az anyaországtól való politikai függés elemét.

Reinsch például osztja ezt a nézetet. Gazdasági értelemben tágabb értelmezését engedi meg a gyarmatnak. Ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy például Kanada bizonyos értelemben még ma is francia gyarmat, vagy Dél-Amerika német gyarmat. De az ő politikai definíciója a gyarmatra a következő:

A gyarmat valamely nemzetállam tulajdona, amely bizonyos távolságra helyezkedik el tőle, amelyet az anyaországnak alárendelt kormány irányít. A gyarmatot az anyaország polgárai vagy utódai népesítik be, vagy lakossága túlnyomóan egy másik fajhoz tartozik. De bármely esetben a gyarmat kormányának ilyen vagy olyan módon el kell ismernie alárendeltségét az anyaországnak.

Snow, egy másik amerikai, elveti a civilizáció magasabb fokát mint alapvető tulajdonságot. Általa halljuk a burzsoázia józan üzletemberének hangját.

A legtöbb modern francia és német gyarmati író a gyarmat anyaországnak való feltétlen alárendeltségét bizonygatja mint alapvető jellemzőt. James Mill, Leon Say, Leroy-Beaulieu csakúgy, mint a német írók, Heeren, Dedel, Roscher gazdaságilag három csoportba osztják a gyarmatokat: 1. kereskedelmi kolóniák, 2. gyarmatok, amelyek bevándorlók letelepedésére szolgálnak, és 3. gyarmatok, amelyek különböző termények ültetését és művelését szolgálják. A legújabb irodalom a témában úgy tűnik egyezményre jutott a 1. bevándorlók letelepedésére szolgáló gyarmatokkal és a 2. kizsákmányolási célú gyarmatokkal kapcsolatban.

Később (1908) Leroy-Beaulieu három csoportba osztályozta: 1. piaci gyarmatok az árukért; 2. szokványos gyarmatok a letelepedésre; 3. gyarmatok ültetvényekre vagy kizsákmányolásra. (Paul Leroy-Beaulieu, De la Colonisation chez les Peuples Modernes, Paris 1908, Vol.I.)

A „gyarmat” leginkább idézett definícióit a gyarmatpolitika régi korszakainak uralkodó feltételei diktálták.

A jelenlegi kapcsolatokat nem teszik magukévá még Marx definíciójában sem, amelyet a Tőke első kötetében ad meg. Marx írja:

A gépek által előállított árucikkek olcsósága és a fejlett kereskedelmi és kommunikációs eszközök szolgáltatják a fegyvereket a külföldi piacok leigázására. Más országok uralkodó kézműves termelése által a gépezet erőszakkal a nyersanyagokkal való ellátás területévé alakítja azokat. Ily módon Kelet-Indiát gyapot, gyapjú, kender, juta és indigó termelésére kényszeríttették Nagy-Britannia számára. A modern ipar minden országban, ahol gyökeret vert, ösztönzést ad a kivándorlásra és külföldi területek gyarmatosítására, amelyek ezzel telepekké válnak az anyaország nyersanyagainak növelése számára; mint például Ausztrália, amely gyapjútermelő gyarmattá alakult. A munkaerő új és nemzetközi elosztása, egy olyan elosztás, amelyet a modern ipar főbb központjának igényeire szabnak, kinő, és a világ egyik részét főként mezőgazdasági termelési területté változtatja, hogy ellássa a másik részt, amely főképp ipari marad. A forradalom összhangban van a mezőgazdaság radikális megváltoztatásával. (Marx, A Tőke, I. kötet, IV. rész, 453. oldal, London, 1901. Moore-Aveling ford.)

Manapság a kép számos szempontból megváltozott. Elég hozzá annyi, hogy a magasan fejlett iparral rendelkező országok jelenleg pont nem azok, amelyek jeleskednek a migráció kiterjesztésében. Ellenkezőleg, a nagyszámú bevándorló manapság az agrárországokból érkezik.

Sok víz lefolyt már azóta. Még a régi gyarmatpolitika sem az emberségéről híres, sem a békés és kulturális gyarmati működésről, amelyről a burzsoá urak oly fenséges hangon beszélnek. Távolabb kell látnunk, miféle kegyetlenség jellemzi a jelenlegi korszakot.

Wilhelm Liebknecht egyszer megjegyezte, hogy az emberi kultúrát összességében nem lehet elválasztani a gyarmatosítástól. Az emberiség történelmének olyan nagyszerű eseményeire gondolt, mint Amerika felfedezése és gyarmatosítása, és még másokra is. Manapság a német szociál-imperialisták (lásd például Noske könyvében a gyarmatpolitikáról) is megpróbálják felhasználni ezeket a szavakat a modern imperialista gyarmatpolitika igazolására. De ugyanez a Liebknecht gyakran megmutatta, hogy a jelenlegi gyarmati politika elválaszthatatlan a vérontás, az erőszak és fosztogatás politikájától.

A jól ismert német burzsoá tudós, Dr. O. Zoepfl a modern gyarmati politika olyan definícióját adja nekünk, amely nem is olyan rossz. Azt mondja:

A gyarmatok az állam külföldi birtokai, amelyeket a világgazdasági és a világpolitikai célok szerint kormányoznak.

Majd folytatja:

Ha a gyarmatokat a világgazdasági és világpolitikai célok által manipulált külföldi birtoknak jelölik ki, akkor ez azt jelenti, hogy a világgazdasági cél alkotja a lényegi elemet, míg a világpolitikai cél faktor lehet, de nem féltétlenül. (G. Zoepfl, Kolonien und Kolonialpolitik, in the Handwürterbuch der Staatswissenschaften, 3rd ed., Vol.5, p.930.)

Az üzletember őszinteségével az író elvet olyan tulajdonságokat, mint a „nemzet magasabb szintje”, a kulturális missziók, stb. A burzsoázia kereskedelmi tárgyakként tekint a gyarmatokra. A gyarmatokat eladják, elcserélik, ajándékba adják. A gazdasági értékük, a világpiaci fontosságuk, a gazdasági szerepük – ez vezeti a burzsoáziát.

A gyarmat gazdasági függősége, amely létfontosságú napjaink burzsoáziája és imperialistái számára. Természetesen az adott államtól való politikai függés és a közvetlen birtoklás is kívánatos. De nem teljesen szükséges. Zoepflnek igaza van, amikor pusztán csak egy adott ország határain kívül fekvő birtokról beszél. Ez a megszövegezés felöleli azokat a gyarmatokat, amelyek közvetlen és abszolút politikai függésben vannak az anyaországtól (pl. Kiaochaow a Német Birodalommal kapcsolatban 1914-ig), csakúgy, mint azok, amelyek viszonylag lényegében politikai függetlenséget élveznek (pl. Kanada Angliával kapcsolatban).

A definíció, amelyet Zoepfl, az őszinte burzsoá ad a „gyarmati politika” koncepciójának, egyenesen az „imperializmus” koncepciójához vezet minket. Ez a szó a latin imperium (birodalom) szóból ered. Általános jelentésében ezt a kifejezést használják arra a törekvésre, hogy egy hatalmas birodalmat alakítsanak, amely felöli az egész világot; törekvésre, amelyben egyik vagy másik állam meghódít, gyarmatosít, „békésen” egyesül politikailag létező, szuverén entitásokkal, vagy ezen módszereket egyidejűleg alkalmazza. Ilyen értelemben beszélhetünk az Imperium Romanumról (Római Birodalom), a Julius Caesar által, isz. e. 45-ben alapított birodalomról, amikor kiterjesztette személyes hatalmát minden római országra, és beásta magát a hatalomba azzal, hogy Imperator (Császár) címet vett fel. Hasonló értelemben így nem csak a Római Birodalomról, hanem Nagy Sándor Görög Birodalmáról is beszélhetünk, vagy későbbiekben Nagy Károly birodalmáról, stb.

Habár, amikor modern imperializmusról beszélünk, észben kell tartanunk, hogy az imperializmus, amely a magasan fejlett kapitalizmus talajából emelkedett ki, a kapitalista burzsoázia imperializmusa, az az imperializmus, amelynek fő pillére a finánctőke.

A modern kapitalizmus karakterisztikus tulajdonsága a pénzügyi és ipari tőke összefonódása. Hogy helyesen értékeljük a kapitalizmus történelmi szerepét, szükséges különbséget tennünk a tőke különböző formái között. A Tőke harmadik kötetében Marx először vállalkozik az ipari tőke, a kereskedelmi tőke és a pénztőke felosztására. Kautsky, Hilferding, Cunow és más marxisták létrehoztak egy új kategóriát Marx felfedezésének továbbfejlesztésében: a finánctőkét.

A modern ipari kor fő faktora a termelés mérhetetlen koncentrációja, a tőke centralizációja a monopolista társulások és vállalatok által (trösztök, szindikátusok, stb.) Ugyanakkor egy sokkal nagyobb centralizáció és koncentráció, a bankoké is folyamatban van, így nagyon szorosan összefonódnak az iparral, folyamatosan egyre növekvő fontosságot szerezve a tőkés országok gazdasági élete felett, és egyre jobban és jobban eluralva őket. A finánctőke mindenhatósága kifejeződik a monarchista államhatalmaknak való alárendeltségében, csakúgy, mint a köztársasági gyarmatok esetében, és a diktatúrája kiterjesztésében a birtokos osztály minden rétege felett.

Hilferding írja:

Ezért az ipar banki függése a tulajdonviszonyok eredménye. Az ipari tőke egyre nagyobb hányada nem fog az iparoshoz tartozni, aki használja. A bank kegyesen ellenőrzést biztosít e tőke felett, amely ezzel kapcsolatban a tulajdonost képviseli. Másfelől a banknak még nagyobb tőkehányadot kell befektetnie az iparba. Ezért a bank még nagyobb hatáskört szerez, ipari tőkéssé válik. Banktőkének hívom, amely pénzformájú tőke, amely ebben az értelemben ipari tőkévé-finánctőkévé alakul át. Valójában ennek a bankba befektetett tőkének a legnagyobb részét ipari, termelő tőkévé alakítják (termelőeszközökké és munkaerővé), és áthatja a termelés folyamatát. A minél nagyobb hányadban az iparba fektetett tőke finánctőke, a bankok által ellenőrzött és az iparosok által kezelt tőke.

A finánctőke a tőzsdecégek fejlődésével fejlődik, és az ipar monopolizálásában csúcsosodik ki. Az ipari hasznon sokkal biztonságosabb és sokkal állandóbb karaktert vesz fel. Ezért a banki tőke iparba való fektetésének lehetőségei folyamatosan kiterjednek. De a bank megtartja az ellenőrzést a banki tőke felett és a banki részvények tulajdonosi többsége uralja a bankot. Világos, hogy a tulajdon növekedő koncentrációjával a fiktív tőke birtokosai, amelyet a bankok feletti hatalommal ruháztak fel, és amelyet az ipar feletti hatalommal ruháztak fel, egyre inkább arrafelé tendál, hogy eggyé váljon. Annál is inkább, mióta látjuk, hogy a központosított bank folyamatosan ellenőrzési hatalmat szerez a fiktív tőkéje felett.

Bár, ahogy láttuk, az ipar egyre függőbb lesz a banki tőkétől, ez nem minden esetben abból következik, hogy az iparmágnás függővé vált a bankmágnástól. Tovább, a tőke önmaga – a legfelsőbb szintjén – finánctőkévé válik, így tőkemágnás, a finánctőkés egyesíti ellenőrzését az egész nemzeti tőke felett a banki tőke feletti uralom formájában. A házasságok útján való személyes egyesülés itt szintén fontos szerepet játszik.

A kartellek és a trösztösödés által a finánctőke eléri legnagyobb hatalmát, miközben a kereskedelmi tőke a legmélyebb szintjére esik. Ezzel a kapitalizmus teljessé teszi a kört. A kapitalista fejlődés kezdetén a pénztőke fontos szerepet játszik tőkefelhalmozódásban, csakúgy mint a kézműves termelés tőkés termeléssé való átalakulásában. Aztán látjuk a „termelő” ellenállását, amely a profitteremtő kapitalisták (névlegesen a kereskedelmi és ipari kapitalisták) ellenállása a pénzkölcsönző kapitalistáknak.

A tőke mobilizációja és a hitelek egyre nagyobb elterjedése fokozatosan előidézi a monetáris kapitalisták pozícióinak teljes megváltozását. A bankok hatalma növekszik, alapítói és végül legfelsőbb urai lesznek az iparnak, amely profitját maguknak követelik mint finánctőkét, ahogy a régi uzsorások tették sokkal ezelőtt a parasztok veteményével és a földesúr bérleményével kapcsolatban. A banktőke az uzsorás tőke tagadása: önmaga tagadja a finánctőkét. Utóbbi az uzsoratőke és a banki tőke szintézise, és kisajátítja a társadalmi termelés gyümölcseit a gazdasági fejlődés mérhetetlenül magasabb fokán.

A kereskedelmi tőke fejlődése teljesen különböző. Az ipar fejlődése fokozatosan megbuktatja azt a termelési folyamatban elfoglalt domináns pozíciójától, amelyet a manufaktúra korszakában élvezett. De ez a visszavonulás permanens marad, a finánctőke fejlődése abszolút és relatíve csökkenti a kereskedelmet, valamint az egykor büszke kereskedőt a finánctőke által monopolizált ipar puszta ügynökévé alakítja. (Finanzkapital, pp.283-285)

A kapitalista országokban megfigyelhetjük a termelőerők óriási és elnyomhatatlan növekedését. Mindenhol azt látjuk, hogy a gazdasági élet a nemzetköziesedés erős tendenciáját mutatja. Egy országot ezernyi szál köt egy másikhoz. Úgy látszik, hogy minden új mérföld vasút vagy óceánkábel, minden új távíróvezeték a nemzetköziesedést hozza előtérbe. Bár a kapitalizmus alatt élünk, annak imperialista szakaszában, pontosnak kell lennünk. És az imperializmus belsejében erősen ellentétes tendenciák lépnek fel. Minden ország burzsoáziája azért küzd, hogy „hazáját” független gazdasági szervvé alakítsa, amely képes kielégíteni minden igényt a „nemzeti” munkaerő és a „nemzeti” termelés keretei között.

A védővámok rendszere a legújabb korszakban nagyon fontos szerepet játszik ebben a kapcsolatban. A munkaerő nemzetközi megosztása (megosztás ipari és mezőgazdasági országokra) rendkívül bonyolulttá válik. Minden ország abban értekelt, hogy önmagát egyszerre agrár, csakúgy, mint ipari állammá fejlessze (agrár-ipari), és önmaga kielégítsen mindent, amire a gazdaságának szüksége van. Azért, hogy a saját nemzeti iparát részesítse előnyben, minden ország – kivéve Angliát, amely első helyet ért az ipari területen – a védővámok mögé bújik, amelyek először „bébi” vámok voltak, de később átalakultak állandó vámokká. Ezzel színre léptek a védővámok.

1846-ban Angliában eltörölték a kukorica törvényt. Ezzel a szabad-kereskedelem rendszere döntő győzelmet aratott Angliában. De ahogy láttuk, manapság a szabad-kereskedelmet felváltják a védővámok, még Angliában is. Még a brit gyarmatok is bemutatták a védővámokat az iparuk fejlesztése miatt, amely összeköti őket a saját világvárosukkal.

A „hatvanak években” a liberális kereskedelmi egyezmények rendszere ideiglenesen győzedelmeskedett az európai kontinensen. De ahogy a „hetvenes évek” beköszöntött – az általános válság hatása alatt – egyértelműen uralkodó tendencia indult meg a védővámok felé. Ez minden országban megtörténik a maga sajátos útját. A gazdasági okok mellett minden egyes ország politikai életének egyedisége is fontos faktor ebben a fejlődésben.

1879-ben Németország átváltott a magas védővámok rendszerére, és egyszerre bevezette a vámokat a kézműves és a farmi termékekre. A liberális kereskedelmi politika zátonyra futott. 1885-ben és 1887-ben újra megjelentek Németország vámjai. 1902-ben új vámokat dolgoztak ki, amelyeket a földesurak diktáltak. Ez a fejlődés a földesurak és a nehézipar királyai közti legmeghittebb kapcsolat jele alatt haladt.

1881-ben Franciaország magas vámot vezetett be. 1885-ben ezt kiegészítették mezőgazdasági vámokkal. 1910-ben új vámokat vezettek be, amelyek a protektív rendszeren alapultak.

A „nyolcvanas években” Oroszország és Amerika, Olaszország és Ausztria-Magyarország ugyanezt az utat választotta, és 1910-ben Hollandia is csatlakozott hozzájuk.

A vámok nőttek, a belső piac növekedése visszafejlődött, a legfontosabb szükségletek árai szárnyaltak, a létfenntartás magas költsége valóságos csapás volt a munkásosztály számára, a bérek (akár névlegesen is) nagyon lassan emelkedtek.

Vámkorlátok szelték keresztül az egész világot. A kereskedelmi egyezmények annak eszközeivé váltak, hogy egy ország szolgájává váljon egy másik ország burzsoáziájának. Ezen kereskedelmi egyezmények körül közvetlen civakodás kezdődött a különböző országos kapitalista klikkjei között – civakodások, amelyeket a tömegek hátán kell leverni.

Ezzel megjelentek a vámháborúk.

Franciaország 10 éves vámháborút visel Olaszország ellen (1887), Oroszország Németország ellen (1892-1894), Franciaország Spanyolország és Svájc ellen (1893-1895), Németország Kanada ellen (1903-1910), Ausztria-Magyarország Szerbia ellen (1907-1911), Bulgária Törökország ellen, Ausztria-Magyarország Románia ellen (1886-1890), Ausztria-Magyarország Montenegro ellen (1908-1911), Németország Spanyolország ellen (1894-1899), stb.

Minden ország tőkés csoportjai megpróbálják ellenőrizni a behozatalra való vámkivetést az exportok erőltetett növelésével. A szindikátusok és trösztök, amelyek elméletileg a termelés „irányításáért” jöttek létre, a valóságban teljesen más célt szolgálnak – a szuperprofit kicsikarását. A legnagyobb gondjuk a növekvő profitok. Ennek eredménye az export egy sajátságos formája, amelyet „dömpingnek” nevezünk – ez a termékek úgynevezett árcsökkentett exportja , például extrémen alacsony árú export. A „dumping” csak azért lehetséges a trösztök és kartellek számára, mivel a hazai piac, amelyen monopolstátuszt élveznek – azaz a „hazáján” belül – képesek felverni az árakat, így pótolva a termelés költségeit, ezzel természetesen a saját országok fogyasztóinak vállára dobni a terheket. A termelésük óriási fejlődésének eszközeivel, a mennyiségi növekedés által, a monopolista sikerrel csökkenti termelése költségeit. Ez lehetővé teszi számára, hogy energetikusabban kirabolja a saját országának fogyasztói tömegeit, amelyek a „saját” munkásai, „saját” parasztjai, „saját kispolgárai”.

Minden ország az erőltetett exportot célozza meg. Ekkor jelenik meg a teljes gazdasági káosz. Anarchia és verseny lesz.

Még a nemzetközi szindikátusok, a gazdaságpolitika legújabb találmányai sem képesek megóvni ettől a tőkés világot; ezen szindikátusok egyetlen motivációs ereje ugyancsak a profit.

A trösztök és szindikátusok – számos titulussal és formával, valamint megváltozott funkciójukkal – még nagyobb szerepet játszanak az ipari országok életében. Elsősorban, ami azt illeti, a trösztösödést figyelembe véve, ez az Egyesült Államokra jellemző. De közelebbről megnézve Angliára, Németországra, Franciaországra, Belgiumra és még Oroszországra is.

A finánctőke uralmát ugyanazzal a mértékkel jellemezzük, a koncentráció és centralizáció növekedése, a trösztök és kartellek fejlődése, a bankok növekvő befolyása, csakúgy, mint a szabad-kereskedelem védővámokkal való helyettesítése által.

A védővámok az export korlátozásával rendkívül növelik a kis gazdasági területek veszteségeit, ezért csökkentik az üzleti vállalkozásaik lehetséges méretét, ellensúlyozzák a társadalmasítást, és ily módon növelik a termelés költségeit, valamint akadályozzák a munkaerő racionális nemzetközi elosztását. Míg a védővám gátja a termelőerők fejlődésének, és ezzel az iparnak magának, a tőkésosztály számára ez a profit közvetlen növelését jelenti. Mindenek felett, a szabad-kereskedelem akadályozza a trösztösödést, és a hazai piacon megfosztja a trösztösödött ipart a monopóliumától. Ily módon az extraprofit, amely a trösztöket védő vámok kihasználásából folyik be, elvész számukra.

(Lásd Hilferding, Finanzkapital, pp.390f. Egy későbbi fejezetben továbbmegyünk azon okok felé, amelyek akadályozzák a kapitalistákat, hogy harcoljanak a szabad kereskedelem ellen)

A védővám [írja Kautsky 1901-ben a Handelspolitik című művében] az egyetlen kapocs ennek az új ipari rendszernek a láncában, amely a legkésőbbi és talán a végső megnyilvánulása a kapitalista termelési módnak. De akárki is ismeri fel ezt a bizonyos kapcsot, arra kényszerül, ha következetes akar lenni, hogy felismerjen másokat is, amelyekkel erővel csatlakozott saját logikája alapján. A szabad-kereskedelem szellemének helyébe lépett az ipari burzsoázia közti erőszak szelleme. Korábban békeszerető volt, örök békéről álmodozott, a háborút, mint a középkor barbár maradványát ítélte el, amely csak a feudális és dinasztiai célokat szolgálja; manapság a burzsoázia maga jobban át van itatva az erőszak szellemével, nem számít, hogy az ideológusaik mennyire is jajveszékelnek emiatt. A következő lépés a követelés a piacok erőszakos meghódítására, amelyeken privilégiumokat élvezhetnek. Ez a gyarmati és terjeszkedési politika. Ez viszont konfliktusokhoz vagy a konfliktusok veszélyéhez vezet a versengő ipari hatalmakkal; az erőszakos gazdasági eszközökkel való küzdelem azzal fenyeget, hogy lőporral és ólommal, dinamittal és liddittel való küzdelemmé válik. A védővámok támogatása manapság annak a rendszernek a közvetlen támogatását jelenti, amelynek eredményeként az ország minden hatalmi eszköze egy maroknyi kapitalista kezébe kerül, így ezek olyan pozícióba kerülnek, hogy erőszakosan szétzúzhatják, vagy kiéheztethetik minden belső és külső ellenfelüket. (K. Kautsky, Handelspolitik und Socialdemokratie, pp.41f., Berlin 1901.)

A védővámok gátolják a termelőerők fejlődését. Ennek ellenére jelenleg mindig és mindenhol megvédik a finánctőke urai. Anglia sokáig a szabad-kereskedelem klasszikus országa volt. Bár a késői brit imperializmus elkezdte letagadni ezt a hagyományt és inkább a protekcionizmus felé fordulni. Elég csak visszaidézni Chamberlain agitációját a brit gyarmatok anyaországgal való újraegyesítéséért egy „nagyobb” Brit Birodalomba. Elég csak felidézni küzdelmét a különféle vámok bevezetéséért a brit gyarmatokon – olyan vámokért, amelyek a brit anyaországból származó termékeket részesítették előnyben más országokéval szemben, és amely a valóságban csak a protektív rendszer kezdeti helyettesítést jelenthette a szabad-kereskedelmi rendszer helyett.

A szabad-kereskedelem helyett bevezetett védővámok ötlete egyre nagyobb befolyást ért el még a brit liberalizmus táborában is. Bizonyítékok tömegei megtalálhatók, amelyek bemutatják, hogy a védővám-rendszer növekvő népszerűségnek örvend a liberálisok körében. „Hazánkban nem csak lehetséges, de égető szükség is, hogy felruházzuk magunkat egy erős védelmi mechanizmussal (a vámok eszközéve) a külföldi államok ellen” – olvashatjuk 1903-ban az Angol Liberálisok kiáltványában, amely a védővámok rendszerét részesíti előnyben. Ezt a kiáltványt jól ismert angol liberálisok írták alá: Sutherland grófja, L.S. Amery, S. Bourne, T.A. Brassey, J.C. Dobbie, A.F. Firth, Benjanlin Kidd, H.J. MacKinder, J. Saxon Mills, James Paxman, Charles Fennant, H.E. Vollmer és mások (idézet: Bernhard Braude, Die Grundlagen, etc., p.141). A védővámok eszméje 1903 óta óriási fejlődésen ment keresztül Angliában. Chamberlain pamflettjei, A Kereskedelem Három Éve és a Leckéi Számunkra; a Négy Gyakorlati Probléma; a Cobden, Szabad-kereskedelem és a Cobden Liga, stb., csakúgy mint beszédei nagy sikernek örvendenek. Számos konferencia, amelyet a brit kormány nevében, a brit gyarmatok képviselőivel rendeztek, mérföldkövek lettek a brit tőkések harcában a védővámok bevezetéséért a szabad-kereskedelem helyett. 1895-ben Engels ezt kérdezte:

Mik lesznek a következmények, ha a kontinentális áruk, különösképpen az amerikai áruk egyre növekvő mennyiségben elárasztják a piacot, amikor a világ élelmezésének oroszlánrésze, amelyet a brit gyárak még visszatartanak, évről évre egyre jobban összébb húzódik? A válasz a szabad-kereskedelem, Te csodaszer! (F. Engels, in The Commonwealth, 1885. március 1. London. Valamint a Neue Zeit, No.6, 1885.)

Ma is van válaszunk: Ez a modern imperializmus.

Grigorij Zinovjev

(folytatjuk)