Zinovjev: Mi az imperializmus? (II. rész)

Zinovjev cikkének első része itt olvasható.

„A terjeszkedés modern kapitalista politikája a régi liberalizmus öröksége,” – mondja Otto Bauer nagyon helyesen.

Az angol tőke akárhol is keressen értékesítési pontokat, akárhol is keressen befektetési területeket, más kapitalista államok versenyébe fog ütközni. Ezért, mint minden más állam, Angliának manapság más utakat kell keresnie, hogy elérje régi célját.

Az angol szabad-kereskedelem régi rendszere kozmopolita volt. Lebontották a vámhatárokat, azzal a céllal, hogy a világot egyetlen gazdasági zónává egyesítsék. […] Ez a rendszer egészen különbözött a modern imperializmustól. A modern imperializmus nem akar olyan egyesített gazdasági zónát, amely minden országot magában foglal, inkább bekerítik az egyes országokat vámhatárokkal. Ezeket felnyitják a kevésbé fejlett országokban, valamint ott biztosítják a befektetési és eladási területeket a saját országuk kapitalistái számára, és kizárják más országok kapitalistáit. Ez nem a szabadság álma, hanem a háború előkészülete.

Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Dél-Afrika óriási brit gyarmatai, amelyet a fehér lakosság népesített be, független államok. Határokat emelnek maguk és az anyaország közé a védővámok eszközeivel, hogy a saját fiatal iparukat helyezzék előtérbe, növelve a politikai és gazdasági elszakadásukat. Olyan távol van az a nap, amelyen teljesen felszabadulnak tőle, és amikor a Brit Világbirodalom felbomlik? A nemzeti szolidaritás érzése túl csekély, hogy az Egyesült Királysághoz kösse őket; az anyaországnak és a gyarmatoknak érdekkötődésekkel kell kapcsolódniuk, ha nem akarják, hogy a Brit Birodalom felbomoljon. Ilyen lehetőség lehet a kapocs fenntartására, ha Anglia pusztán elvetné a szabad-kereskedelem elavult rendszerét. Az anyaországnak vámhatárokkal kellene körbevennie magát és alacsonyabb vámokat bevezetnie a gyarmatok mezőgazdasági és állattenyészeti termékekre, mint más országok árucikkei esetén; viszonzásul a gyarmatoknak előnyös illetékeket kellene garantálniuk az anyaország számára.

Ezért a tőke manapság a szabad-kereskedelemre feleslegesként és még ártalmasként is tekint, még a klasszikus szabad-kereskedelem hazájában is. Károsítják a védővámok a termelőerőket? Akkor mit?

A tőke a termelékenység korlátozásának felszámolására törekszik, amely a gazdasági terület koncentrálódásából ered, nem a szabad-kereskedelem átalakulása, hanem a saját gazdasági területének kiterjesztése és a tőkekivitel előtérbe helyezése által.

A tőkekivitel óriási szerepet játszik a modern társadalmi-gazdasági életben. A korabeli imperializmust nem az árucikkek exportja, hanem a tőkeexport jellemzi.

Hilferding a következőképpen definiálja a „tőkekivitelt”:

A tőkekivitel alatt olyan értékkivitelt értek, amely többletértéket fial külföldön. Ebből a szemszögből létfontosságú, hogy az értéktöbbletnek a hazai tőke tulajdonában kell maradni. Ha például a német tőkések kivándorolnak Kanadába a tőkéjükkel, ott termelőkké válnak, és sosem térnek haza, az a német tőke elvesztését, a tőke denacionalizációját jelentené.

A tőkekivitel egyre nagyobb mértékben folyik. A tőkében gazdag országok nem csak a szó szűkebb értelmében vett gyarmatokra exportálnak, hanem politikailag független és autonóm országokba is. Ezért Oroszország nem csak a gyarmataira, hanem például az Amerikai Egyesült Államokba is exportál tőkét. „Becslések szerint” – mondja Sartorius a „Das volkswirtschaftliche System der Kapitalanlage im Auslande” című könyvében – „Angliának 1 milliárd márkás éves bevétele származik az Egyesült Államokban befektetett tőke profitjából és érdekeltségeiből”. Franciaország nem csak a gyarmataira exportálja a tőkéjét, hanem Oroszországba, Spanyolországba, stb.

A tőkebefektetési övezetekért folytatott harc, például a tőkekivitelre tervezett területekért, hatalmas szerepet játszik a modern gazdasági és politikai életben. Mely ország fog vasutat építeni és koncessziókat szerezni a gyarmatokon és a független országokban, amelyekhez importtőke szükséges? – ez a legfontosabb kérdés, amely meghatározza a kapitalista kormányok külpolitikáját, háborúkat is produkálva, stb.

A tőkében leggazdagabb ország, Anglia uralja manapság az egész világot, bár már elvesztette ipari hegemóniáját. „Anglia a járadékélvezők országa,” – mondja Sartorius. Schulze-Gaevernith könyvében, a Der britische Imperialismus-ban arra a következtetésre jut, hogy a 20. század kezdetén pontosan egy millió járadékélvező volt Angliában. Ha a családjaikat is belekalkuláljuk, a népesség 10-11%-át teszik ki. Angliában ez az óriási tőkevagyon rányomja bélyegét az ország egész életére, meghatározva minden párt és osztály sorsát és politikáját az országban. Van szemernyi igazság abban, amit Sartorius mond: „Az Egyesült Királyságban soha semmiféle szociáldemokrácia nem volt. Az elmúlt száz évben Angliában felhalmozott óriási vagyont felszolgálták, még az ipar maga is visszafejlődött, mint a képzett munkások védelmezője.” És helyeslően idézte SchulzeGaevernitz-et: „A brit ipar képzett és magasan fizetett munkásosztálya manapság felfogta, hogy a magas életszínvonal, amelyet annyi nehézség árán ért el, Anglia politikai erején áll és bukik.”

Mondhatni emitt áll napjaink szociál-sovinizmusának egész filozófiája: minden „haza” munkásai személyesen érdekeltek a saját imperializmusuk hatalmában…

Sartorius téved abban a feltételezésében, hogy a szociáldemokrácia a képzett és magasan fizetett munkások pártja. Mi nem a munkásarisztokrácia pártja vagyunk, mi a munkásosztály pártja vagyunk, Sartorius úr! De Sartorius helyesen veszi észre a tényt, hogy ezen kívül minden rendelkezésre álló eszközével az imperialista burzsoázia a tőkevagyonával szintén megvesztegetheti a munkásarisztokrácia jelentős rétegeit, demoralizálva őket, és ezzel aláásva a szociáldemokrácia munkáját.

Habár ez csak esetleges. Jelenleg fontos pusztán rámutatni az óriási szerepre, amelyet a tőkekivitel játszik a modern imperializmusban. Az újonnan megnyitott befektetési övezetekért való verseny új ellentéteket és konfliktusokat szül a kapitalista államok között is. Másfelől az országok közötti töréspontok célként szolgálnak a tőkekivitelhez, és az országok uralkodó osztályai, amelyek importálják ezt a tőkét, folyamatosan gyarapodnak.

Az uralkodó osztályok azért versengenek, hogy amennyire lehetséges, maguk alá rendeljék a nemzeti területeket, amelyekre importálhatják a tőkéjüket. Az utóbbi másfelől, amennyire csak lehetséges, megpróbálja biztosítani magának azon országok függetlenségét, amelyek tőkét hoznak neki.

A függetlenségi mozgalom az európai tőkét fenyegeti pontosan a kizsákmányolás legértékesebb és lekecsegtetőbb területein, és hogy növekvő mértékben fenntartsák uralmukat, folyamatosan ki kell terjesszék az elnyomó eszközeiket.

Ez magyarázza az őrült gyorsan növekvő militarizmust, a külföldi országokban érdekelt, összes kapitalista kitartó követelését az erős államhatalom iránt, amely képes lesz megvédeni érdekeltségeiket az erőszakos ököllel mindig és mindenhol, még a föld legtávolibb sarkában is. Az exporttőke természetesen ott érzi magát biztonságban, ahol a „hazája” államhatalma maga alá rendel új területeket („annektálja”, „bérbe veszi” száz évekre, stb.) Ekkor biztosítottak leginkább az érdekei; megvédik a rivális exporttőke inváziójától; kiváltságos helyzetet élvez; az állam a hadseregével garanciát biztosít a befektetett pénzre, a profitjára, stb.

Ezért a tőkekivitel hozzájárul az imperialista politika erősödéséhez, így táplálva és fejlesztve a modern imperializmust.

Jelenleg, az iparilag leghaladóbb országokat – Németországot és az Egyesült Államokat – erős tendencia jellemzi az ipari tőke exportja felé. Itt az ipari fejlődés – mint technikai és szervezési fázisaiban – új formákat öltött. Ezzel kapcsolatban Anglia és Belgium áll a második helyen. A többi ország régi tőkés vonalak mentén fejlődve sokkal inkább a kölcsöntőke formájában vesz részt a tőkekivitelben, mint a gyárak, stb. építése által. A kölcsöntőke-kivitel területén Franciaország foglalja el az egyik első helyet. Sartorius számolásai szerint 1906-ban Franciaország csak egyedül Oroszországnak 9 millió márkát kölcsönzött. 1914-ben össesen 4-18 milliárdot Ugyanezek az országok egy időben importálnak és exportálnak is tőkét. Az Egyesült Államok például nagy mértékben exportál ipari tőkét Dél-Amerikába, és ugyanakkor kölcsöntőkét importál Angliából, Hollandiából, stb a saját iparához kötvények formájában. És még egy olyan ország is, mint Oroszország, amely a más országokból való tőkebeáramlás állandó szükségében van, maga is exportál – még ha összehasonlítva kevesebb – tőkét a Balkánra, stb.

A különböző finánctőkés csoportok közti, befektetési szférákért vívott verseny gyakran szembesítette Európát a világháború lehetőségével. Elég csak felidézni Marokkót. Mennyi fennkölt „patrióta” szót ejtettek ki Németországban Franciaország és Anglia ellen, amelyek nem szándékoztak számításba venni a német „Vaterland” érdekeit! Bár valójában a német tőke kérdése volt –Afrika egyik vagy másik területén végzett egyenes rablás mellett -, hogy egy szeletre vágyjon a koncessziókból, hogy vasutat, kikötőket, távvezetéket, közmunkahelyeket, stb. építsen. A török, valamint a marokkói konfliktusban Németország és Franciaország között a fő probléma a Banque Française és a Deutsche Bank, a Rouvier és Helfferich, a Schneider-Creuzot és a Krupp közötti versengés volt. Egyszóval a finánctőke cápái között, vagy ahogy a burzsoázia szereti hívni őket, a francia és német kapitalizmus „pénz marsalljai” között. Az algecirasi békekonferencián ez a két oldal piti boltosként addig civakodott, amíg fel nem osztották egymás közt a különféle koncessziókat és más előnyöket. A német „hazafiakat” nem lehetett lecsendesíteni, amíg bizonyos részt nem biztosítottak a német kapitalisták számára. Másfelől a német kormány – a német imperialisták hű szolgája – háborúval fenyegette Franciaországot.

Ezért a finánctőke minden lehetséges eszközzel az államhatalom konszolidálása eszméjének ügynöke lett. Így vált a finánctőke a militarizmus fő hajtóerejévé. A nagy imperialista hatalmak közti antagonizmus – elsőként Anglia és Németország között – néha a legélesebb formában nyilvánult meg. Ezért ez az antagonizmus erőszakos megoldáshoz vezetett, amely háborút eredményezett, amelyet a marxisták már az 1914-es kitörése előtt előre jeleztek.

Ez az erőszakos megoldás korábban is megtörténhetett volna – írja Hilferding a Finánctőke című munkájában – ha nem ellensúlyozza a munkálkodó erőket. A tőke exportja önmagában olyan tendenciákat szül, amely erővel küzd egy ilyen megoldás ellen. Az ipari fejlődés egyenlőtlensége egy bizonyos különbséget hoz létre a tőkeexport formáiban. […] Ennek következménye, hogy például a francia, holland és még a nagy mennyiségű angol tőke hiteltőkét jelent olyan vállalatok számára, amelyek német vagy amerikai irányítás alatt vannak. Ezért számos tendencia jött létre a nemzetközi kapitalista érdekek közti szolidaritásából. A francia tőke hiteltőke formájában érdekelt lett a dél-amerikai német ipar fejlődésében, stb.

A finánctőke számára az ipar fejlődéséhez és a más országokban befektetett pénz biztonságához sokkal kívánatosabb a béke, mint a háború.

Ilyen tendencia – Hilferding úgy hívja, hogy tendencia a nemzetközi tőkés érdekek szolidaritása felé – elméletileg lehetséges, és bizonyos fokig létezik is. Sok író ámbár hajlik ennek túlértékelésére, és ez a legutóbbi háború imperialista jellegének tagadásához vezet. A finánctőkének semmi köze nem volt ehhez a háborúhoz – vitatkozik M. N. Pokrovszkij, jól ismert orosz történész -, mivel a finánctőke a békében érdekelt: háborús időben a külföldi tőkét egyszerűen lefoglalják, stb.

Ez a nézet teljesen hibás. A „szolidaritás” gyenge tendenciája létezik, ez biztos. De másfelől, ahogy láttuk, erősen fejlődő tendencia van ellentétes irányban. A döntés, hogy melyik tendencia uralkodó – ahogy Hilferding helyesen mondja – különbözik a konkrét esetekben, és mindenek felett függ azon profittól, amelyet ebben a küzdelemben felnyithatnak a fegyverkezéssel.

Elsőként, a hadviselő kormányok által lefoglalt tőke az utóbbi háború időszakában részben arra hajlott, hogy megtörje az egyensúlyt. Másodszor, ezeket a tőkéket kiegyensúlyozták a profitok, amiket a nehézipar királyai bezsebeltek már a háború alatt és a háborúnak köszönhetően. Harmadszor, ezek a tőkék nem sokat számítottak, összehasonlítva az előnyökkel az angol imperialisták számára, vagy mondjuk a németekével, franciákéval abban az esetben, ha a „hazájuk” győzedelmeskedik a hatalmas versenytársuk felett.

Eltekintve attól, hogy észben kell tartanunk a következőt: a győztesek kétség kívül követelik a lefoglalásaik eltörlését a béke egyik feltételeként, csakúgy mint a hiteligényük elismerését, amely garantálja a győztes koalíció kapitalistái számára a tőkéjük biztonságát, amelyet exportáltak a leigázott országokba. A háború kitörésekor mindkét fél remélte, hogy győztesként kerül ki a harcokból. Természetesen annak volt némi kockázata, hogy mely imperialista klikkek békélnek meg egymással.

Általános szabályként felállíthatjuk, hogy a finánctőke a különböző országok kormányait arra ösztökéli, hogy állandóan növeljék hadseregüket, mind szárazföldön, mind tengeren; ez az imperializmus a háborúk egész korszakát szüli meg, ahogy az imperializmus bizonytalanná teszi a hajnal eljövetelét, megsemmisít minden egyenlőséget, és hatalmas erővel forradalmasítja Európa, Ázsia és Amerika állapotát.

Kautsky helyesen írta le a tényt, amikor azt mondta, hogy az ipari tőke, az ipari vállalkozók osztálya elsőre teljesen más tendenciákat mutatott, mint a kereskedelmi és a finánctőke. Az ipari tőke a béke felé hajlott, az abszolút államhatalom parlamentáris és demokratikus intézményekkel való korlátozása felé; az államháztartásbeli takarékosság felé hajlott, és ezért a nyersanyagok és a szükséges ellátmány megvámolása ellen fordult. Gyakran úgy tekintett az ipari vámokra, mint az ipari lemaradás kinövésére, amelynek a gazdasági haladás növekedésével szükségszerűen el kell tűnnie.

A finánctőke másfelől és a földbirtokos dzsentrik osztálya az abszolút államhatalom mellett áll ki, a bel- és külpolitika területén a követeléseik végrehajtásáért – akár a legerőszakosabb eszközökkel is. A finánctőkének sajátos érdekeltsége van pontosan az állami kiadások és államadósságok növekedésében. Keresi a földbirtokos dzsentrik kedvét, és nem ellenzi, hogy elkényeztessék agrárvámokkal.

A gazdasági fejlődés sokkal gyorsabban jutatta hatalomra a pénztőkét, mint az ipari tőkét. A 19. században az ipari tőkének volt hatalma, míg a pénztőke a háttérbe szorult. De ez csak átmeneti állapot volt. Végül a tőke egy másik formája kerekedett felül. A tőzsdevállalatok formája, amelyek korábban óriási szerepet játszottak a kereskedelmi és pénztőke tekintetében, besáncolta magát az ipari tőke területére.

Ily módon az ipari tőke legnagyobb és legerősebb részeit fektették be a pénztőkével. A trösztök, csakúgy mint a nagy bankok központosítása, a befejezéséhez viszik ezt a folyamatot.

A finánctőke politikai tendenciái manapság a gazdaságilag uralkodó osztályok általános tendenciáivá váltak a fejlett kapitalista országokban.

És mivel a finánctőke eme politikai tendenciái állandóan háborúkhoz vezetnek, az imperialista háborús politika nyomot hagy a korabeli „fejlett” kormányok egész tevékenységén, amelyek pusztán a kapitalizmus kifutófiúivá váltak.

A pénzügyi klikkek éhsége csillapíthatatlan. Minél többet birtokolnak, annál többet akarnak markolni; annál vakmerőbb a játékuk. Az értékesítési kiadások és a nyersanyagpiacok, a befektetési területek, a „befolyási övezetek”, a gyarmatok és koncessziók, az efféle gazdasági politikához társult uralkodó osztályok számára minden lehetséges politikai és társadalmi privilégium utáni hajszájukban a tőke majdnem az egész világ néhány nagyhatalom közötti felosztásához és ez utóbbiak közötti véres küzdelmekhez vezetett a minél jobb prédáért. Ezzel megjelent a küzdelem a világuralomért, a nagy kapitalista államok törekvése a világbirodalmak megteremtéséhez, ezzel az imperialista harchoz, amelybe elkerülhetetlenül belesodródott Japán és az Egyesült Államok Európa ébredésében.

Joseph Chamberlain, a klasszikus brit imperializmus klasszikus képviselője az imperializmus dicsőítésével zárta egyik beszédét (Johannesburgban, 1903. január 17-én), a következő szavakkal:

„A kis királyságok és a piti verseny ideje lejárt. A jövő a nagy államoké.” Chamberlain nem mondta ki, amit kellett volna: a világbirodalmaké.

A szocialisták sem a kis államokat támogatják. Minden más egyenlő feltétel mellett kiállnak a nagy központosított államokért, de olyan államokért, amelyet szocialista köztársaságok, amelyek elismerik minden nemzet politikai önrendelkezésének jogát, amely a teljes nemzeti egyenlőség alapelvén nyugszik. Minden ország imperialistáinak másfelől „nagy hatalomra” van szüksége eszközként az uralkodó nemzet burzsoáziája kezében több millió ember kizsákmányolásához, akik nem tartoznak az uralkodó nemzethez, akik a gyarmatok lakói vagy szerencsétlen módon olyan országokban élnek, amelyek egyre függőbbé válnak a hataloméhes európai tőke klikkjeitől.

Manapság a finánctőke nemzetközi diktátorait Európában egy maroknyi, talán néhány száz ember alkotja. A nagy bankok vezetői, a tőzsdék királyai, a legfontosabb trösztök és kartellek igazgatói, a vas- és acélkirályok, a legfontosabb vasúttársaságok elnökei és más milliárdosok, akik valójában háborúról és békéről döntenek Európában manapság, mind név szerint említhetők, olyan kicsiny számszerűen ez a klikk.

1910-ben Francis Delaisi hasonló kísérletet tett, ami Franciaországot illeti, érdekes könyvében, a La démocratie et les financiers-ben. Könyvének tizenötödik oldalán átfogó bemutatást nyújt a francia finánctőke legnagyobb képviselőinek nevének listájáról. Számos táblázatot felrajzolt, és bemutatta őket azért, hogy lehetséges legyen egy pillanat alatt összetallózni, hány bank, fémipari vállalkozás, vasúttársaság, stb.-t ellenőriz ez a nemesség. Összeszedve az adatokat, a következő képet kapjuk: Összességében 53 nevet említ, köztük van Rotschild, Schneider, Rostand, báró Rostand Duval, Froudeville márki, Comodeau hercege, Adam, Einard, René Brice, Chubonneau, stb. Ezek az urak 108 francia gyarmati és külföldi (török, holland, stb.) banki létesítményt birtokolnak. Ottomane, Union Parisienne, Banque de France, Comptoir d’Escompte, Banque Russo-Chinoise, Banque d’Indo-Chine, Crédit Industriel, Banque Transatlantique, Banque Tunisie, stb. Továbbá ezek az urak 105 fémipari létesítményt és bányavállalatot uralnak Franciaországban és gyarmatain, francia vállalatokban Oroszországban, stb. Köztük Creuzot, a dél-afrikai aranybánya vállalat, Carmaux, a Donyeck-Bazin létesítményeivel Oroszországban, stb. Továbbá ez a maroknyi kapitalista mágnás diktatúrát gyakorol 101 vasút és transzport vállalat felett, és végül kezükben van 117 más vállalat és monopólium, köztük a Szuezi-csatorna részvénytársaság és sok fontos vállalat a gyarmatokon, biztosítási társaságok, gázművek, stb.

Ezért nyilvánvaló, hogy 50-60 finánctőkés Franciaországban 108 bankot, 105 nehézipari nagyvállalati konszernt, 101 vasúti társaságot és 117 más fontos ipari vagy pénzügyi vállalkozást – összesen 431 vállalatot – ural, mindegyikük több száz millió frankos betéttel rendelkezik.

Ez a megtestesült finánctőke!

Hasonló kép figyelhető meg Angliában és Németországban és – értelemszerűen – még Oroszországban is. Ötszáz nagy bankár kezében van az egész világ.

Itt vannak a számok, amelyek megmutatják az észak-amerikai finánctőke hatalmát:

A Vállalati Hivatal által 1912 végén összegyűjtött adatok alapján a következő bankok és banki intézmények léteztek az Egyesült Államokban:

Igazgatói posztok száma Elfoglalt posztok száma Teljes tőke millió dollárban
J. P. Morgan & Co. 63 38 10,036
First National Bank of New York 89 48 11,393
Guaranty Trust Co. of New York 160 76 17,342
Bankers Trust Co. of New York 113 55 11,184
National City Bank of New York 86 47 13,205
Kuhn, Loeb & Co. 15 12 3,011
National Bank of Commerce 149 82 13,165
Hanover National Bank 37 29 7,495
Chase National Bank of New York 67 48 11,527
Astor Trust Co. 74 47 12,408
Blair & Co. of New York 12 11 1,784
Speyer & Co. 10 10 2,443
Continental and Commercial
National Bank of Chicago
49 27 6,969
First National Bank of Chicago 55 29 9,021
Illinois Trust & Savings Bank of Chicago 28 22 4,599
Kidder, Peabody & Co. of Boston 8 6 2,395
Lee, Higginson & Co. of Boston 11 3,199

Természetesen sok szám kétszer szerepel ebben a táblázatban, minden egyes vállalat egész tőkéje említve van.

Ha kivonjuk az összegeket, amelyek kétszer szerepelnek, akkor Filipovics szerint a következő eredményt kapjuk:

A megnevezett cégek tulajdonosai és azok igazgatói összesen 180 személy, a következő munkahelyeket foglalja el:

385 igazgatói állás 41 bankban és trösztben, összesen 3,832 millió dolláros össztőkével és 2,834 millió dolláros betétekkel;

50 igazgatói állás 11 biztosítási társaságnál, amely 2-6 milliárd dollárt ellenőriz betétekben;

155 igazgatói állás 31 vasúttársaságnál, 12,193 millió dolláros össztőkével és 271,120 kilométeres vasútvonallal.

Hat igazgatói állás két különleges vasúttársaságnál és négy hajózási társaságnál, összesen 245 millió dolláros tőkével és évente 87 millió dolláros bevétellel;

98 igazgatói állás 28 ipari és kereskedelmi konszernben, összesen 3,583 millió dollárnyi tőkével és 1,145 millió dolláros éves bevétellel.

48 igazgatói állás 19 vállalatnál a városi szolgáltatásokban (vízellátás, elektromosság, stb.), 2,826 millió dolláros össztőkével és évi 428 millió dolláros bevétellel.

Összesen 180 banktulajdonos és igazgatói 746 posztot foglalnak el 134 különböző vállalatban 25,325 millió dolláros össztőkével. Ez Amerika teljes nemzeti vagyonának fele.

Itt vannak az amerikai finánctőke diktátorai! 100-200 milliárdos és a legközelebbi kiszolgálóik több mint 50 milliárd dollár felett osztják meg az ellenőrzésüket, és kezükben vannak a legfontosabb ipari ágazatok!

A maroknyi finánctőkés mágnás diktálja nem csak a leggazdagabb ipari ország, Amerika sorsát, hanem ezáltal az egész világ nagy részéét is. Elég csak megemlíteni, milyen hatalmas szerepük volt az amerikai hiteleknek a hármas antant soraiban, még mielőtt Amerika belépett volna a Világháborúba. Elég csak megvizsgálni az amerikai milliárdosok szerepét, amióta Amerika belépett a háborúba.

Ők azok, akik maguk alá rendelnek minden kormányt. Ők azok, akik manapság eldöntik, hogy mikor és hol kezdődjön világháború, amely emberi életek millióinak életébe kerül.

A helyzet nagyrészt minden imperialista országban ugyanaz. Ha például tudni akarjuk, miért lépett be a „nemes” Itália a háborúba a hármas antant oldalán, csak meg kell néznünk a Banca Commerciale részvényeseinek és igazgatóinak a listáját, hogy meggyőződhessünk, hány francia kapitalista neve van közöttük; és pusztán még jobban meg kell néznünk az összegeket, amelyek megmutatják az olasz burzsoázia függését a brit tőkétől. Itt a valódi ok, hogy Olaszország miért Angliához és Franciaországhoz csatlakozott, nem pedig az a vágy hajtotta, hogy felszabadítsa „rabszolga sorba taszított” testvéreit.

Most abban a helyzetben vagyunk, hogy összegezzük, ami eddig elhangzott, és megkíséreljük definiálni, mi is valójában a modern imperializmus.

Hogy ezt megtegyük, nem szabad elfelejteni, hogy az imperializmusnak számos formája létezik. A brit imperializmus nem minden tekintetben hasonlít a német imperializmusra; az orosz imperializmus különbözik a német imperializmustól, stb. Van európai imperializmus, ázsiai imperializmus és amerikai imperializmus; van fehér és sárga imperializmus. A japán imperializmus nem hasonlít a francia típusra; az orosz imperializmus egész más, egyedi típus, mert ez egy elmaradott imperializmus (és nem mondhatni, hogy ázsiai), amely rendkívüli gazdasági elmaradottság talaján fejlődik ki.

Ámbár ki kell hangsúlyoznunk, hogy melyek a modern imperializmus legfontosabb tulajdonságai. Meg kell közelebbről határoznunk, hogy az imperializmus, amely manapság az egész gazdasági és politikai élet törvényeit lefekteti, amelyre úgyszólván jön derű és ború, és amely meghatározza a világ sorsát.

A legáltalánosabb formula, amelyet eddig a marxisták univerzálisan elfogadtak a következő: Az imperializmus a finánctőke politikája – gazdasági politikája, külpolitikája és bármely más politikája. De ez a formula nem megfelelően pontos, mivel túl általános.

Kautsky a következő definíciót javasolta: „Az imperializmus a magasan fejlett ipari kapitalizmus terméke. Annak a törekvéséből áll, hogy maga alá rendeljen minden ipari kapitalista nemzetet, és mindig minél nagyobb mezőgazdasági területet hódítson meg, tekintet nélkül, hogy azokat mely nemzetek lakják.”

Habár ez a definíció sem megfelelő összességében. Kautsky csak a jelenség egy részét látja, amikor az egészet „mezőgazdasági területekre” redukálja. A jelenlegi expanzió nem csak a mezőgazdasági területekre szorítkozik. Mindenek felett bár Kautsky definíciója túl akadémikus, túl vérszegény is. (Szójáték: academic – anaemic – a szerk.) A legenyhébb utalást sem tartalmazza arra, hogy már elértük a világ kapitalista brigantik közötti felosztásának szintjét; egyáltalán nem lehet felismerni benne azon viharok visszhangját, azon háborúszerű görcsökét és forradalmakét, amelyekkel az imperializmus korszaka jár; egy szó sincs arról a tényről, hogy az imperializmus a politikáját olyan körülmények között vezényli, amelyekben a szocializmus megvalósulásának gazdasági előfeltételei megérnek a fejlett kapitalista országok nagy részén. A definíciója ártalmatlan és fakó, még ha az igazság bizonyos elemeit tartalmazza is.

Hilferding sokkal jobban megközelíti az imperializmus definícióját, amikor a következőt mondja:

A finánctőke politikájának három célja van: (1) kialakítani a lehető legnagyobb gazdasági területet; (2) lezárni ezt a területet a külföldi verseny előtt a védővámok falával, és következésképpen (3) fenntartani ezt a területet a kizsákmányolásnak a nemzeti monopolisztikus társulások számára.

Hilferdingnek igaza volt, amikor a „lehető legnagyobb gazdasági területről” beszélt. Ez a kifejezés jó, mert tartalmaz direkt politikai hódításokat (annektálás, gyarmati rablás), csakúgy mint gazdasági leigázást. Hilferdingnek abban is igaza volt, amikor előtérbe hozott olyan jellemzőket, mint a védővámok fala és a monopolisztikus társulások (trösztök és kartellek). Ezek tényleg az imperializmus jellemző tulajdonságai.

De Hilferding definíciója különösen gazdasági koncepciókra szorítkozik. Számos nagyon fontos – politikai és más – elem hiányzik.

Az előzőek alapján hisszük, hogy a modern imperializmus marxista definíciója a következőképpen fejezhető ki (rövid formula helyett egy áthatóbb leírását preferáljuk ennek a koncepciónak):

A modern imperializmus a finánctőke társadalmi-gazdasági politikája, amely a lehető legátfogóbb gazdasági területi entitás és világbirodalom megteremtése felé hajlik. Jellemzi, hogy kiszorítsa a szabad-kereskedelmet döntően a védővámok rendszerével, és teljesen alárendelje a gazdasági életet a nagy monopolisztikus társulásoknak, mint a trösztök, kartellek, banki konzorciumok, stb. Az imperializmus a kapitalizmus legfelsőbb fokaként jut kifejezésre, amelyben nem csak az árukivitel, hanem a tőkekivitel is életbevágóan fontosságú helyet foglal el. Olyan korszakot jellemez, amelyben a világot kevés nagy kapitalista hatalom osztja fel, és amelyben a küzdelem annak újrafelosztása és a maradék felosztása mentén zajlik, amelyben a gazdasági előfeltételek megértek a szocializmus megvalósulásához a legtöbb fejlett kapitalista országban, és amelyben a nemzeti államhatárok meggátolják a termelőerők jövőbeni fejlődését, amelyben a burzsoázia a gyarmatpolitikája eszközeivel és a véres háborúk eszközeivel próbálja elérni a kapitalizmus bukásának késleltetését.

Grigorij Zinovjev
1916

Vélemény, hozzászólás?