Németország

Szavazók vagy tőke: Ki kormányozza Berlint?

A Die Linke megnyerte Berlint a legkonkrétabb kérdésben: ki engedheti még meg magának, hogy itt éljen?

Alig számolták meg a szavazatokat, amikor a bankok, ingatlancégek, munkaadók, a rendőrség, a szövetségi kormány és a külföldi lobbik mozgásba lendültek. Ami ezután következett, az több mint harc a városházáért. Ez egy nyílt osztályharc: arról, hogy ki birtokolja a várost, ki kormányozza, és mennyire szabad egy választási győzelemnek valójában elmennie.

2026. szeptember 20-án a Die Linke történelmi eredményt ért el. A szavazatok 25,7%-ával először lett a legnagyobb párt a berlini parlamentben. A hatalom hagyományos pártjai (a CDU, az SPD és a Zöldek) állva maradtak. Egy baloldali kormány Elif Eralp kormányzó polgármesterrel elméletileg elérhető közelségbe került.

A siker oka nem rejtély. A tartalom az. A kampány során a Die Linke több ezer önkéntese ment ki a negyedekbe. Ajtótól ajtóig. Épülettől épületig. Fel az egyik lépcsőházon, le a következőn. Nem fényes brosúrákkal jöttek, hanem egyetlen alapvető kérdéssel: mi tartja ébren az embereket éjszaka?

Százezrek számára Berlinben a válasz fájdalmasan világos: a bérleti díj. A boríték, amely minden hónapban a lábtörlőre esik. A tudat, hogy bérük egyre nagyobb része egyenesen valamely névtelen lakásbérbeadó bankszámlájára folyik.

A Die Linke megfizethetővé akarja tenni a bérleti díjakat, meg akarja törni a tőzsdén jegyzett ingatlanóriások hatalmát, és végre meg akarja valósítani a népszavazás eredményét. Abban a 2021-es népszavazásban több mint egymillió berlini szavazott a nagy lakásállomány szocializálására.

A berliniek egyetlen más pártot sem tartanak illetékesnek a lakhatás kérdésében. A számok magukért beszélnek: a választás után a berliniek 37%-a mondja, hogy a Die Linkének vannak a legjobb megoldásai a megfizethető lakhatásra.

A rendszer visszavág: a vita nagy megfordítása

A Die Linke anyagi kérdésekben nyert: lakhatás, bérleti díj, tulajdon. De pillanatok alatt a sajtó és a talkshow-k szinte teljesen abbahagyták ezekről a beszédet. Hirtelen a politikai vitát az antiszemitizmus vádjai uralják. Történetek a Rote Hilfe-ról, egy baloldali szolidaritási szervezetről, amely jogi támogatást nyújt aktivistáknak és fogvatartottaknak. Állítólagos kapcsolatok bűnöző „klánokkal”. A sugallat, hogy a párt egyes részei az elfogadható demokratikus kereteken kívül esnek. Hirtelen a média égető kérdése már nem az, hogyan kell csökkenteni a bérleti díjakat, hanem hogy a Die Linke „egyáltalán alkalmas-e a kormányzásra”.

Ez a vita nagy megfordítása. A főszerep már nem a megfizethetetlen bérleti díjaké, az ingatlanvállalatok hatalmáé és a lakhatási válságé, hanem annak a pártnak a legitimitásáé, amely éppen ezekben a kérdésekben nyert. Eközben a szövetségi rendszer a színfalak mögött keményen dolgozik azon, hogy az ingatlanóriások esetleges szocializálását, az úgynevezett Vergesellschaftungot jogilag lehetetlenné tegye. Pedig a német alkotmány 15. cikke elvileg lehetővé teszi az ilyen szocializálást.

Amit itt látunk, az a bevett gazdasági és politikai hatalmi blokkok szervezett ellentámadása. Egyszerre több frontot nyitnak meg – gazdasági, jogi, politikai és ideológiai frontot. Nézzük meg közelebbről azt a kilenc erőt, amely most mozgósult a Die Linke ellen Berlinben.

1. Ingatlantőke

A legközvetlenebb összecsapás az ingatlantőkével van. A Die Linke kisajátítani akarja a profitorientált lakásvállalatokat, amelyek egyenként több mint háromezer lakást birtokolnak. Ez összesen több mint 200 000 lakást érint a városban. Köztük van Európa legnagyobb ingatlancége, a Vonovia, amely egyedül 138 000 lakást birtokol Berlinben.

Szeptember 21-én, a választás utáni reggelen a BFW Berlin-Brandenburg, a magán projektfejlesztők lobbiklubja behúzza a vészféket. Az ingatlancsoport „a lakáspolitika visszalépéséről” figyelmeztet. A kisajátítás lelassítaná az új építkezéseket. A magántőke menekülne. A BBU, a Berlin-Brandenburgi lakásvállalatok szövetsége is akcióba lép. A Handelsblattban, a Weltben, a Die Zeitban és a Tagesspiegelben „masszív befektetési kockázatokról” figyelmeztet. Röviden: amint a tulajdoni és profitmodelljét akár csak kissé is fenyegetik, az ingatlanlobbi minden eszközt bevet és ordítani kezd.

Itt látod az osztályharcot a leganyagibb formájában. A Die Linke a hatalmat a nagy ingatlantulajdonosoktól a bérlőkhöz és a köztulajdonhoz akarja áthelyezni. Az ingatlanszektor fenn akarja tartani a magántulajdon, a bérleti jövedelem és a befektetési hozamok jelenlegi rendszerét.

A tét konkrét: ki birtokolja a lakásokat, ki ellenőrzi a bérleti jövedelmet, hová megy a közpénz, és ki dönthet erről politikailag?

2. Pénztőke

Ahol ingatlan van, ott bankok vannak. Ugyanazon a szeptember 21-én a Die Deutsche Kreditwirtschaft, a német bankszektor erős ernyőszervezete hivatalos figyelmeztetést ad ki. A lakhatás szocializálása elriasztaná a magántőkét. Megnehezítené az ingatlanfinanszírozást. Az egekbe hajtaná a kockázati felárakat. „Csökkentené az oktatásra és szociálpolitikára fordítható forrásokat” – mert a képmutatásnak nincsenek határai –, mintha a német bankszektort valaha is ilyen szempontok vezérelték volna az elmúlt évtizedekben.

A pénzpiacok is azonnal reagálnak. A Vonovia részvényárfolyama csapást szenved, és a trenddel szemben 1,7%-ot esik, a 2023 júniusa óta legalacsonyabb szintre. A Deutsche Wohnen is kap egy ütést. Miért? Mert ezeknek a fickóknak a berlini lakások nem olyan helyek, ahol emberek élnek, szeretnek és gyermekeket nevelnek. A nagytőke számára a lakások befektetési eszközök és fedezetek gigantikus adóssághegyekhez. Ha kiveszed ezeket az otthonokat a magánpiacról, nemcsak a lakásbérbeadót találod el, hanem a vagyonkezelőt, a bankárt és a spekulánst is az egész parazita frankfurti ökoszisztéma mögött. Az is osztályharc.

3. A berlini üzleti establishment

A hagyományos berlini tőke már a választás előtt beásta magát. A négy nagy munkaadói szervezet – a Kereskedelmi Kamara (IHK Berlin), a Handwerkskammer, a VBKI és az UVB – sorakozott fel az úgynevezett Wahlarena der Berliner Wirtschaftban, egy közös választási fórumon, ahol a fő pártoknak meg kellett védeniük gazdasági programjaikat a szervezett berlini üzleti élet előtt.

A lobbizásuk nem áll meg a választás napján. A Die Linke győzelme után a VBKI elnöke, Harald Christ nyeregbe száll. Az üzenete? „Aki ebben a városban magántulajdont akar kisajátítani, az a jövőnket teszi kockára.” A VBKI a berlini üzletemberek egyik legelitistább klubja, olyanoké, akik inkább az ingatlan hozamaiból és mások munkájából élnek, mint saját munkájukból. Harald Christ szerint, aki maga nem rendelkezik választott közmegbízatással, egy párt sem kormányozhat, amely „nem határolódik el egyértelműen az antiszemitizmustól”.

Itt látod, hogyan olvad össze tökéletesen az establishment két támadási vonala. Egyrészt a szent magántulajdon védelme. Másrészt erkölcsi zsarolás. A Die Linkét páriaként kell kezelni, amíg nem ugrálja át az establishment összes karikáját.

4. A fegyveripar

A második gazdasági front a fegyveripar. A militaristák számára Berlinnek a fegyveripar központjává kell válnia. A Die Linke másképp látja. A párt nem akarja a katonai ipar bővítését a városban, nem akar katonai propagandát az utcákon és nem akar hadseregtoborzókat az iskolákban.

Ez blaszfémia a német militarizmus templomában. Új milliárdos szerződésekre éhezve a Berlin-Brandenburgi német katonai-ipari komplexum védelmi és repülési klasztert akar létrehozni. Martina Klement, Brandenburg gazdasági minisztere már azzal fenyegetőzött, hogy az állama „szükség esetén egyedül folytatja”, ha a berlini kormány blokkolja a terveit. Vádló ujjal mutat a Die Linke fegyveriparral szembeni kritikus hozzáállására. Ez is osztályharc: Berlin a fellendülő háborús gazdaság fogaskerekévé válik, vagy gátat épít ellene?

5. A szövetségi állam és az intézményi vétó

A Die Linkére nehezedő nyomás nemcsak bankokból, ingatlancsoportokból és lobbikból származik. Az államapparátus részei is közvetlenül beavatkoznak a konfliktusba.

Úgy tűnik, hogy a döntés, miszerint a Die Linke semmilyen körülmények között nem vezetheti a berlini kormányalakítást, már a szeptember 20-i szavazóhelyiségek bezárása előtt megszületett. Néhány perccel 18 óra után, amikor a szavazóhelyiségek alig zártak be, Friedrich Merz szövetségi kancellár beszédet mondott egy világos üzenettel: folytatja a kurzusát, bármi is a választás eredménye.

Egy nappal később Merz bejelentette, hogy gyorsított eljárással szövetségi törvényt akar a nagy ingatlancégek szocializálása ellen. A koalíciója korábban megállapodott erről, de a Die Linke győzelme után hirtelen sürgőssé vált. Merz szerint Németországnak világossá kellett tennie a nemzetközi befektetők számára, hogy a magántulajdon biztonságban van, és nem sajátítják ki egyszerűen. Hogy éppen Merz az, aki ezt az üzenetet hozza, nem jelentés nélküli. Mielőtt visszatért a politikába, 2016 és 2020 között a BlackRock német leányvállalatának felügyelőbizottságát elnökölte, amely a világ egyik legnagyobb pénzügyi szereplője.

A tét a német alkotmány 15. cikke. 1949 óta ez kifejezetten kimondja, hogy a föld, a természeti erőforrások és a termelési eszközök törvény által közös tulajdonba vagy a közgazdaság más formáiba vihetők át, feltéve, hogy a kártalanítást törvény szabályozza. Ezt a rendelkezést soha nem alkalmazták. A berlini harc pontosan arról szól, hogy először használható-e a nagy ingatlancégek ellen.

Más államférfiak sem tartják vissza magukat. Például Markus Söder bajor miniszterelnök (CSU) azzal fenyegetőzik, hogy megkérdőjelezi a Berlinnek nyújtott pénzügyi transzfereket, ha a város túlságosan baloldali kurzust folytat. Bajorország az egyik leggazdagabb állam, és jelentős nettó befizető Németország újraelosztási rendszerében. Bajorország gazdag, Bajorország fizet. És így Söder azt akarja diktálni, miről szavazzon Berlin. A német föderalizmus veszélyes Lega-Nord-izálódása: a gazdag régió megvásárolja a demokráciát a szegényebb régióban.

Egyes miniszterek is beavatkoznak hivatali funkciójukon keresztül. Katherina Reiche szövetségi gazdasági miniszter a minisztériuma Instagram-fiókját használta, hogy megtámadja a Die Linkét a kisajátítások, az antiszemitizmus és az állítólagos szervezett bűnözéssel való kapcsolatok miatt. A Die Linke jogi lépéseket tett ez ellen, az állami intézményeket kötelező semlegességi kötelezettségre hivatkozva.

Még az igazságszolgáltatást is bevonták a vitába. Margarete Koppers berlini főügyész a Die Linke körüli állítólagos „klán” kapcsolatokról szóló vita közepette figyelmeztetett, hogy a bűnözői hálózatok szándékosan keresnek politikusokat. Nem vádolta közvetlenül a Die Linkét, de a beavatkozása további intézményi súlyt adott a választási győztes körül felépített képnek.

Merz és kancellárhelyettese, Lars Klingbeil pénzügyminiszter (SPD) jól tudják, mi a tét: ha a nagy ingatlancégek szocializálása sikerül Berlinben, az máshol is elvárásokat támaszthat – az autóiparban, az energiaszektorban vagy más stratégiai ágazatokban.

Pontosan ezt a precedenst kell megállítani. A Die Linke választási győzelme semmilyen körülmények között nem növekedhet a fennálló tulajdoni rend megsértésévé, még kevésbé olyan példává, amely más társadalmi harcokat szít.

6. A rendőrség és a biztonsági apparátus

A hatodik nyomásvonal a rendőrségi apparátustól származik. A választás után bizonyos berlini rendőrségi szakszervezetek figyelmeztettek, hogy a Die Linke által vezetett kormány gyengítheti a rendőrséget a jogköreinek, megfigyelési képességeinek és elnyomási kapacitásának korlátozásával. A Gewerkschaft der Polizei (GdP) tovább ment, és figyelmeztette az SPD-t és a Zöldeket, hogy „e város biztonsága forog kockán”. Azt is sugallta, hogy a tisztek elhagyhatják Berlint, hogy más német államokban dolgozzanak.

Ez a fenyegetés gyorsan gyakorlati dimenziót nyert. A CDU által vezetett baden-württembergi és brandenburgi kormányok nyíltan meghívták a berlini rendőrtiszteket átigazolásra, és ezt a toborzási kampányt kifejezetten a Die Linke által vezetett kormány kilátásához kapcsolták.

Ez szervezett nyomás és zsarolás bizonyos rendőrségi szakszervezetektől és konzervatív állami kormányoktól: fogadd el a rendőrségről és a biztonságról alkotott víziónkat, vagy kiszáradunk a testedből.

7. Az izraeli nagykövetség

És akkor ott van a szobában az elefánt: az antiszemitizmus körüli kampány. Szeptember 26-án az ARD, a nagy német közszolgálati műsorszolgáltató megállapította, hogy az antiszemitizmus körüli vita addigra „árnyékba borította az összes többi témát a választási győzelem óta”.

A nagykövetek általában nem avatkozhatnak közvetlenül a fogadó ország belpolitikai döntéshozatalába. Ez nem akadályozta meg Ron Prosor izraeli nagykövetet abban, hogy a Die Linke győzelme után „azonnali egzisztenciális fenyegetésre” figyelmeztessen a berlini zsidó életre nézve. Prosor, a Netanyahu-hű és a Nemzetközi Büntetőbíróság kritikusa, a Die Linke egyes részeit „féktelen antiszemitizmussal” és Izrael-ellenességgel vádolja.

Gyakorlatilag egyidejűleg Josef Schuster, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának elnöke közvetlenül az SPD-hez és a Zöldekhez fordult: aki segít a Die Linkének bejutni a Rote Rathausba, a berlini városházára, az szerinte a társadalmi kohéziót és a zsidó életet teszi kockára.

Az SPD-n és a Zöldeken belül ez az izraeli nyomás készséges fülekre talál. Martin Hikel SPD-politikus lehetetlennek nevezi az együttműködést egy olyan pártal, amely az ő szavaival „antiszemita kijelentéseket tolerál”. Az antiszemitizmus és Izrael védelme most a Die Linke, az SPD és a Zöldek közötti kezdeti tárgyalások központi témáivá váltak. Ily módon az izraeli beavatkozás közvetlenül súlyosbítja azt a politikai klímát, amelyben egy új berlini kormányt tárgyalnak.

Mögötte szélesebb stratégiai összefonódás áll. A gázai népirtás ellenére Németország és Izrael tovább bővíti katonai-ipari együttműködését. Az izraeli fegyvergyártó Elbit Systems idén új stratégiai együttműködési megállapodásokat írt alá olyan cégekkel, mint a TKMS és a Diehl Defence, többek között haditengerészeti fegyverrendszerekre és a Bundeswehr számára készülő drónokra. Az Elbit akár nyolc új létesítményt akar építeni Németországban a következő években.

Ez az Izraelről szóló harcot is anyagivá teszi. Nemcsak Gázáról, az apartheidről és az izraeli telepes gyarmatosításról van szó, hanem az egyre szorosabb katonai és ipari összefonódásról is. Ilyen kontextusban az „antiszemitizmus” címke különösen politikai töltetet kap, amikor az izraeli kormányt, a német újrafelfegyverzést vagy azt a növekvő katonai-ipari együttműködést ellenző erők ellen használják.

8. ELNET: a nemzetközi lobbihálózat

Az izraeli nagykövetségen túl egy sokkal szélesebb lobbi-infrastruktúra található. Szembetűnő, hogy az antiszemitizmus témája milyen következetesen kerül a középpontba, valahányszor egy következetes baloldali erő választási áttörést ér el.

Nagy-Britanniában 2018-ban három nagy újság közösen kijelentette, hogy Jeremy Corbyn vezetésével egy kormány „egzisztenciális fenyegetést” jelentene a zsidó életre. Corbyn-t politikailag delegitimálni kellett, mert szakított az Izraelről szóló konszenzussal, nyíltan támogatta a palesztin ügyet, és egyúttal olyan társadalmi-gazdasági programot védett, amely frontálisan ütközött a brit establishmenttel. Az antiszemitizmus vádja így fegyverré vált egy szélesebb harcban, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák a kormányzati hatalomra.

Ugyanez a minta bukkant fel Franciaországban. 2024-ben Yonathan Arfi, a franciaországi zsidó intézmények ernyőszervezetének (CRIF) elnöke kijelentette, hogy „La France Insoumise (LFI / Engedetlen Franciaország) nem kaphat helyet a kormányban”. A vád ismét az volt: „antiszemitizmus”. A valóságban a gázai népirtás baloldali kritikájáról volt szó. A legutóbbi francia önkormányzati választásokon a francia Viginum biztonsági szolgálat leleplezett egy masszív izraeli dezinformációs kampányt, amelyet a homályos Blackcore folytatott. Hamis oldalakkal, hamis profilokkal, álhírekkel és AI-botokkal az LFI jelöltjeit szisztematikusan bemocskolták.

Berlinben a figyelem főleg az ELNET Deutschlandra összpontosul, egy lobbiszervezetre, amely az izraeli-európai kapcsolatok erősítésére törekszik. A pénz ehhez a kis pártocskához főleg az USA-ból érkezik. A német iroda egyetlen év alatt több mint egymillió eurót kapott az ELNET US-től.

Az ELNET legalább 51 Bundestag-tag izraeli útját finanszírozta, és hat IDF-tisztet hozott a fővárosba tárgyalásokra politikusokkal, a Bundeswehrrel és a médiával közvetlenül a berlini választás előtt. Így az ELNET fontos kapcsot képez az izraeli biztonsági körök és a német politikai establishment között, és jelentős pénzügyi forrásokkal, valamint közvetlen hozzáféréssel rendelkezik a döntéshozókhoz. A jelenlegi berlini vitában ez az infrastruktúra erősít egy olyan politikai klímát, amelyben az Izraelhez való viszony egyre inkább próbakővé válik arra a kérdésre, ki kormányozhat és ki nem.

9. Az Amerikai Egyesült Államok

Végül ott van az amerikai beavatkozás. Az Egyesült Államok hivatalos Nemzeti Biztonsági Stratégiájában nem titkolta, hogy aktívan támogatja a szélsőjobboldali és nacionalista erőket Európában – például a Rassemblement Nationalt Franciaországban vagy az AfD-t Németországban. Trump számára egy ilyen Európa kettős előnnyel jár: Washingtonhoz közelebb álló szövetségesek, ugyanakkor egy belül megosztott és önálló nemzetközi hatalomként kevésbé cselekvőképes EU.

Olyan amerikai súlyú szereplők, mint Elon Musk, Donald Trump, JD Vance, Marco Rubio és Richard Grenell volt nagykövet, nyíltan beavatkoztak a német politikába az elmúlt években, jellemzően oly módon, hogy az AfD több legitimitást és politikai teret kapjon. Amikor az AfD Szász-Anhaltban eredményt ért el, Trump, Musk és Grenell az első sorban ünnepeltek. Trump nyilvánosan ünnepelte az eredményt, Musk azt írta: „Gut gemacht!” (Jól csináltad!), Grenell pedig „nagy győzelemről és új napról Németországban” beszélt. Ez alig két héttel a berlini választás előtt történt.

Eközben az amerikai nagykövetség Németországban körülbelül 400 000 dollárt különített el idén nyáron német civil társadalmi szervezetek számára, többek között az „antiszemitizmus elleni küzdelem” körüli projektekre. Diplomáciai alapokat használnak belpolitikai napirendek meghatározására. Washington utasítására az amerikai nagykövetségek Európában táplálják a baloldal elleni boszorkányüldözést, miközben segítik a szélsőjobboldalt nyeregbe.

Egy kétségbeesett lépés

Add össze ezeket az erőket (bankok, ingatlancégek, munkaadók, fegyveripar, igazságszolgáltatás, szövetségi kormány, nagykövetségek és nemzetközi tőke), és látod, mi történik valójában Berlinben: az uralkodó osztály különböző frakciói a saját érdekeiket védik, de megtalálják egymást, amint a fennálló tulajdoni és hatalmi viszonyokat érintik.

Az első front anyagi. Az ingatlantőke védi a bérleti díjait és a földtulajdonát, a bankok a hiteleit és fedezeteit, a befektetők a hozamaikat, a fegyveripar a milliárdos szerződéseit és állami megrendeléseit. Érdekeik különböznek, de egy ponton konvergálnak: a Die Linke nem áshatja alá a magántőke befolyását a lakhatásra, a befektetésekre és a közpénzekre.

A második front politikai és ideológiai. Amint ezek az anyagi érdekek nyomás alá kerülnek, a vita az antiszemitizmusra, az extremizmusra, a Rote Hilfe-re és az állítólagos klánkapcsolatokra tolódik. A cél ekkor már nemcsak konkrét reformok blokkolása. Magát a Die Linkét kell a politikailag elfogadható határain kívülre tolni.

De legyünk őszinték: ez a rágalomkampány nem más, mint egy kétségbeesett lépés. Az elitek piszkosul játszanak, mert hiányoznak az érveik. Senki sem nézhet a berliniek szemébe és állíthatja, hogy havi 1500 euró egy viskóért jó dolog. A lakhatási válság nem szélsőséges álláspont, hanem a lakosság abszolút többségének mindennapi valósága, beleértve az SPD, a Zöldek vagy a jobboldal sok szavazóját.

Mivel az establishment nem tudja megnyerni azt a vitát, megpróbál egy másikat kényszeríteni. A füstbombák egymás után robbannak: „antiszemitizmus!” „klánok!” „iszlamisták!” „Rote Hilfe!” Minél kevesebb válasz van a társadalmi kérdésre, annál hangosabb a zaj a Die Linke állítólagos kormányzásra való alkalmatlanságáról.

A valódi szélsőségesség ebben a világban nem egy párt, amely bérlőket szervez. A valódi szélsőségesség egy olyan társadalom, amelyben emberek millióit űzik ki a városukból, mert maroknyi keselyű követeli a hozamait. A valódi szélsőségesség egy olyan rendszer, amely a lakhatást spekulációra, a háborút pedig profitmodellre redukálja.

A Die Linke az alapvető kérdésben nyert: kié Berlin? Ki szabja a szabályokat, ki ellenőrzi a téglákat, és kit kell szolgálnia a városnak? A berliniek válasza világos volt. Az ellentámadás intenzitása megmutatja, mennyire jól érti a másik oldal, mi a tét.

Senkinek sem kell félnie ettől a polarizációtól. Ez egyszerűen az osztályharc zaja: a gazdasági hatalmak védik a tulajdonukat és a tőkéjüket, az állami hatalmak pedig próbálják őrizni azokat a határokat, amelyeken belül egy választási eredmény változtathat valamit. A pánik szaga lengi be a hatalom folyosóit. Nincs ok védekezővé válni vagy visszavonulni. Annál több ok van az emberekre támaszkodni és mozgósítani. Mert végül ott van a döntő kérdés: ki alkotja valójában a többséget Berlinben, és kinek van hatalma, hogy útjába álljon?

Írta: Peter Mertens író és a Belga Munkáspárt (PTB/PDVA) főtitkára
forrás: BreakThrough News

Német diákok: „Nem akarunk háborúba menni”

Diákok ezrei sztrájkoltak ismét Németország-szerte a sorkötelezettség és a militarizáció ellen pénteken, szeptember 25-én. Az akciók legalább 100 településen zajlottak, a fiatalok pedig a kormány által választott úttól való éles irányváltást követeltek.

„Nem akarunk katonai szolgálatra kényszerülni, és nem akarunk háborúba menni” – írták a diákok a májusi legutóbbi sztrájkjuk utáni nyilatkozatukban.

Ez a negyedik alkalom, hogy a diákok 2025 vége óta osztálytermeket cserélnek utcákra. A mozgalom megerősödött a Merz-kormány „Európa legerősebb konvencionális hadseregének” felépítésére irányuló terveivel szembeni ellenállásban – beleértve több ember bevonását a Bundeswehrbe, a német fegyveres erőkbe.

Míg a hatóságok ragaszkodnak ahhoz, hogy a katonai toborzás továbbra is önkéntes, a diákok figyelmeztettek a nyílt sorkötelezettség felé mutató egyértelmű tendenciára. A helyi sztrájkbizottságok és aktivisták az akciók előtti széles körű elnyomást is hangsúlyozták. Ezek közé sorolták a vizsgák sztrájk napjaira történő ütemezését és a diákok iskolaterületen való bezárását – mutattak rá.

Milliárdok a Bundeswehrnek, megszorítások az iskoláknak és az ifjúsági szolgáltatásoknak

Az elmúlt hónapokban a kormány több ezer kérdőívet küldött ki, hogy felmérje a fegyveres erőkbe való belépés iránti önkéntes érdeklődést. A német média szerint a válaszadás kiábrándító volt: diákok tízezrei nyilatkoztak úgy, hogy semmilyen érdeklődést nem mutatnak. Még a hadsereg népszerűsítésére elkülönített több millió eurós költségvetés sem tudta megingatni ezt a véleményt.

„Háborús szolgálatot adnak el nekünk »kalandként«, miközben tudjuk, hogy ami vár ránk, az kényszer, megalázás, szexizmus, jobboldali szélsőségesség és rasszizmus” – teszi hozzá a diáknyilatkozat.

Ahelyett, hogy komolyan vennék az üzenetet, a hatóságok nemrég előmozdították az orvosi vizsgálatok bevezetését a célzott népesség körében, ami további frusztrációt váltott ki a diákokból.

„Nem akarunk kötelező kérdőíveket, bírságokat, sorozási orvosi vizsgálatokat, országos sorozási értékelő központokat, sem a Szövetségi Önkéntes Szolgálat katonai szolgálatba történő tervezett integrációját” – írták. „Ezek eszközök a sorkötelezettség újbóli bevezetésének előkészítésére, és így egy újabb Németországból kiinduló háborúra.”

„Sorkötelezettség esetén ágyútölteléknek képeznének ki minket, és a lövészárkokba kényszerítenének” – tették hozzá a diákok. „A háború az életünkbe kerül, míg az olyan vállalatok, mint a Rheinmetall, rekordprofitot termelnek.”

Bővebben: Ulrike Eifler: „A munkahely az a hely, ahol a háború ellen kell harcolnunk”

A sztrájkoló diákok szolidaritásukat fejezték ki a militarizáció és a költségvetési megszorítások elleni egyéb folyamatban lévő küzdelmekkel. Kijelentették, hogy csatlakoznak az október elejére Berlinbe és Stuttgartba tervezett békedemonstrációkhoz, valamint a szakszervezetek által támogatott, a költségvetési megszorítások elleni szombati, szeptember 26-i mozgósításhoz.

Döntésük tükrözi a széles körű felismerést, hogy az ifjúsági és oktatási szolgáltatások is a megszorítások e fordulójának érintettjei közé tartoznak. A junge Welt szerint az oktatásért felelős szövetségi minisztérium közel 1 milliárd eurós megszorítással néz szembe – míg 2027-ben 140 milliárd eurót bocsátanak rendelkezésre az úgynevezett védelemre.

„Minden tankot, minden rakétát leromlott iskolákkal és szociális megszorításokkal fizetünk meg” – jegyezték meg a diákok.

Írta: Ana Vracar
forrás: BreakThrough News

A Die Linke nyerte a berlini választást, a lakhatás szocializálására helyezve a hangsúlyt

A progresszív Die Linke a szavazatok 25%-át szerezte meg Berlinben, kampányában a lakhatásra összpontosítva, csapást mérve a szélsőjobboldali választási lendületre.

A Kereszténydemokrata Unió (CDU) tovább zuhan, miután jelentős veszteségeket szenvedett el a szeptember 20-án, vasárnap tartott berlini és Mecklenburg-Elő-Pomerániai tartományi választásokon. Amellett, hogy a német fővárosban a progresszív Die Linke mögött a második helyre szorult, Friedrich Merz kancellár pártja nem érte el az 5%-os küszöböt, amely szükséges a Mecklenburg-Elő-Pomerániai parlamentbe való bejutáshoz, ami új mélypontot jelent – vagy Merz saját szavaival élve – „katasztrófát”.

A két választás eredménye gyökeresen eltérő volt: Mecklenburg-Elő-Pomerániában a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) szerezte meg a legtöbb szavazatot, sok szempontból visszhangozva a legutóbbi szász-anhalti eredményt. Berlinben a Die Linke emelkedett ki győztesként, a szavazatok negyedét megszerezve, miután kampányában a lakhatásra, a megélhetési válságra és a tömegközlekedésre összpontosított.

A helyi beszámolók egy része megjegyzi, hogy bár az AfD és a Die Linke a politikai spektrum ellentétes pólusain helyezkednek el, mindkettő azért tudott teret nyerni, mert a választók úgy érzékelték, hogy ők jelentik a legjobb esélyt a CDU és a Szociáldemokraták (SPD) közötti kormánykoalíció által megvalósított politikákkal való szakításra.

Ezek a politikák – a szociális és jóléti rendszer kiterjedt leépítése, valamint a munkavállalói jogok elleni támadások, hogy finanszírozzák a hatalmas újrafelfegyverzési programot – teljesen aláásták a Merz vezette konzervatívok támogatottságát. Annak ellenére, hogy ez a kormány példátlan népszerűtlenségnek örvend, a német kancellár nem mutatja jelét az irányváltásnak, és a vasárnapi választás után kijelentette, hogy „a reformoknak el kell jönniük”.

A Die Linke berlini eredménye: a reformokat végre kell hajtani – de mely reformokat?

A reformokat végre kell hajtani – a németországi tartományok választói láthatóan egyetértenek Merz-cel –, csak éppen nem azokkal, amelyeket a CDU elképzel. A Die Linke kampánya, amelyet Elif Eralp vezetett, alternatív politikai reformok listáját kínálta, amelyek Berlin lakóinak legégetőbb aggodalmaira válaszoltak. Ez a hangsúlyt a megfizethető lakhatásra helyezte – beleértve a 2021-es népszavazás folytatását, amelyen a választók támogatták azon magáningatlan-cégek tulajdonának kisajátítását, amelyek 3000 vagy annál több lakással rendelkeznek a városban.

Öt évvel ezelőtt több mint egymillió ember támogatta a népszavazás azon elképzelését, hogy szocializálják a lakásállományt, ám a helyi adminisztráció nem tett semmit. Azóta a lakhatási helyzet tovább romlott, ami széles körű elégedetlenséghez vezetett. A Die Linke kampánya felismerte az általános elégedetlenséget, és megígérte, hogy nem mond le a szocializálásról.

„A Die Linke sikeres berlini kampányát az megfizethető lakhatásra és a lakbérszabályozásra helyezett erős hangsúly vezérelte, amely mélyen rezonált a nagymértékben emelkedő megélhetési költségekkel szembesülő választókkal” – mondta Kirsten Schubert, a párt helyi szervezetében aktív háziorvos a BreakThrough News-nak. „A párt nagyszabású, házról házra járó kampánystratégiát alkalmazott, amely lehetővé tette az önkéntesek számára, hogy személyesen kapcsolódjanak több százezer lakoshoz közvetlenül az ajtójuknál. Ily módon, erős közösségi médiai jelenléttel és széles körű közösségi tevékenységekkel sikeresen mozgósították a nem szavazók, a progresszív városi fiatalok és a hagyományos munkásosztálybeli választók sokszínű koalícióját.”

Krunoslav Stojaković, a Rosa Luxemburg Alapítvány politikai tanácsadója szerint a választási eredmény nemcsak a Die Linkét, hanem „a társadalmi baloldalt és mindazokat, akik egy igazságosabb társadalomért aggódnak” is elkötelezi amellett, hogy a lakhatás szocializálásáért dolgozzanak. „Ezen a ponton nincs visszaút […] Berlin lakói megadták nekünk ezt a mandátumot.”

„Lesz ellenállás” – hangsúlyozza. „A lehetséges koalíciós partnerek csak óvatosan támogatják a Die Linkét, és néhányan már most követeléseket támasztanak a lakhatási válságból profitálók szocializálása ellen a politikai együttműködés feltételeként.”

Progresszív intézkedések a középpont ellenállásával szemben

A Berlinben alkalmazott megközelítés üdvözlendő szakítást jelentett a Die Linke más tartományokban folytatott kampányával. Stojaković rámutatott a H-alter portálnak, hogy a párt korábbi döntései – például olyan koalíciókhoz való csatlakozás, amelyek megszorításokat hajtottak végre – hozzájárultak népszerűségének csökkenéséhez. A közelmúltbeli siker lehetőséget kínál az elveszített terep visszaszerzésére és a párt terepmunkához való hozzáállásának átalakítására. De nem szabad természetesnek venni, hogy ez meg fog történni.

Egyelőre a párt tárgyalások előtt áll a lehetséges koalíciós partnerekkel, az SPD-vel és a Zöldekkel. Mindkét párt szereplői jelezték, hogy jelentős nézeteltérések vannak köztük és a Die Linke között. Míg az SPD nem osztja a lakhatás szocializálása iránti elkötelezettséget, a Zöldek részéről Franziska Brantner kijelentette, hogy a párt nem működik együtt „neuköllni antiszemitákkal”. Ezzel Brantner jelezte, hogy a német politikai mainstream továbbra is nyomást fog gyakorolni azokra, akik kritizálják Izraelt – még akkor is, ha ez a kritika a legjobb esetben is visszafogott marad.

Másrészről a baloldali és progresszív pártok Európa-szerte a Die Linke eredményében a szélsőjobboldal választási térnyerésének uralkodó kontextusán belüli fontos törést ismerték fel. Jean-Luc Mélenchontól Franciaországban Szlovénia Levicájáig a reakciók kiemelték a megalapozott és egyértelműen baloldali programok kialakításának jelentőségét. „A politika milliók mindennapi problémáival kezdődik” – írta Peter Mertens, a Belga Munkáspárt (PTB-PVDA) főtitkára. „Nem csak a bérlőkről és munkásokról beszélni kell, hanem megszervezni őket, hogy maguk kényszerítsék ki a változást.”

forrás: BreakThrough News

Mély válság Németországban, miközben a fasiszták vezetnek Szász-Anhaltban

Az Alternatíva Németországért (AfD) áttörést ért el egy kulcsfontosságú szász-anhalti tartományi választáson.

A vasárnap esti szavazóhelyiségek előtti felmérések szerint a fasiszta párt megnyerte a választást – és több mint megduplázta támogatottságát a kelet-németországi tartományban.

Ha az AfD alakítja a következő kormányt, ez lesz az első alkalom a második világháború óta, hogy szélsőjobboldali párt kerül hatalomra szövetségi vagy tartományi szinten.

Az AfD várhatóan 44,5 százalékkal került az első helyre – ez 20,8 százalékról emelkedett a 2021-es tartományi választásokhoz képest.

A konzervatív Kereszténydemokrata Unió (CDU) 18,5 százalékkal a második helyre esett vissza, szemben a korábbi 37,1 százalékkal.

A baloldali Die Linke párt 9,5 százalékkal a harmadik lett, ami enyhe csökkenés a 11 százalékhoz képest, míg a Zöldek szavazataránya enyhén, 5,9-ről 9 százalékra nőtt.

A szociáldemokrata típusú SPD támogatottsága, amely az előző választáson már történelmi mélypontra zuhant, 8 százalék körül maradt.

A Sahra Wagenknecht Szövetség (BSW) – a politika „gazdaságilag baloldali, társadalmilag jobboldali” mérgező változata – 5 százalékon állt.

Ez a választás súlyos vádirat a politikai centrum pártjaival szemben – és a német állam mély válságának jele.

Friedrich Merz kancellár a CDU és az SPD koalícióját vezeti, amely megszorításokat és újrafegyverkezést szorgalmaz, és udvarol a rasszizmusnak.

Az AfD a mainstream pártok kudarcaiból nőtt ki. A fasiszták azokhoz az emberekhez szóltak, akik elégedetlenek a rendszerrel, miközben hamis „rendszerellenes” üzenetüket aljas bevándorlóellenes rasszizmussal csomagolták be.

Az AfD és a rasszizmus egyaránt probléma egész Németországban. De termékeny talajra talált a volt Kelet-Németországban, ahol a munkásosztályt a deindusztrializáció és a tömeges munkanélküliség sújtotta.

A politikusok a bevándorló munkások elleni rasszizmusra támaszkodtak a harag elterelésére – és pusztító neoliberális reformokat hajtottak végre a 2000-es években.

Luiz szász-anhalti szocialista: „Kétségbeesést éreztem, amikor néhány emberrel beszéltem” – mondta a Socialist Worker-nek. „A város lakossága inkább idősebb korosztály.

„Néhányan azt mondták, hogy az AfD-re szavaznak, mert nem volt más alternatíva. Nem gondolták, hogy bármelyik párt mást kínálna számukra, mint a szokásos politikát” – mondta Luiz.

A politikai centrum védelme nem fogja megállítani az AfD-t – csak tovább táplálja annak felemelkedését.

Luiz részt vett egy AfD-ellenes tiltakozáson Magdeburgban, Szász-Anhaltban, a választás előestéjén. „15 000 ember volt a ‘demokrácia fesztiválon’ a belvárosban” – mondta.

„Ez természetesen bátorító volt. De úgy gondolom, hangsúlyoznunk kell, hogy az AfD-re adott válasznak túl kell mutatnia a demokratikus normák puszta védelmén.

„Vannak emberek Szász-Anhaltban és az ország más részein, akik rászorulók – munka, egészségügyi ellátás, lakhatás és egyéb nélkül.

„A baloldalnak képesnek kell lennie arra, hogy jobb és más jövőképet kínáljon nekik. A demokratikus normák puszta felhívása nem lesz elég.”

Hozzátette: „Mindig szembe kell néznünk a fasisztákkal az utcákon, bármikor és bárhol is próbálnak szervezkedni. De fel kell lépnünk a megszorítások, a militarizáció, a szociális megszorítások és a rendszer összes többi beteg tünete ellen.”

A Die Linke meglepetésszerű visszatérést ért el a tavalyi szövetségi választásokon. Fellendülését az utcai fasisztaellenes tömegmozgalom segítette, és vírusként terjedt az interneten, amiért szembeszállt az AfD-vel és támadta Merzet, amiért együttműködött a fasisztákkal.

De a Die Linke nem mindig tudta magát alternatívaként felmutatni.

Christine Buchholz az Aufstehen gegen Rassismus (Állj fel a rasszizmus ellen) kampány társalapítója. Kifejtette: „A Die Linke foglalkozik a szociális problémákkal, de nem foglal kellően határozott álláspontot a Merz-kormánnyal vagy a szász-anhalti tartományi kormánnyal szemben.

„A Die Linke szász-anhalti listavezetője, Eva von Angern azt mondja, támogatna egy CDU-kormányt, hogy távol tartsa az AfD-t.

„Pedig a CDU-SPD-FDP tartományi kormány – amelybe a liberális Szabad Demokrata Párt is beletartozik – okozta a jelenlegi helyzetet, akárcsak a CDU-SPD szövetségi kormány.

„Az ilyen udvarlás mindenképpen gyengíti a Die Linkét. Szász-Anhaltban a baloldali párt már támogatott egy SPD-vezette kisebbségi kormányt. Türingiában és Szászországban konkrét megállapodások vannak a CDU-vezette kisebbségi kormányok támogatására.

„Berlinben az utolsó kormány, amelyben a Die Linke részt vett, nem hajtotta végre a nagy lakástársaságok kisajátítását. Részt vett privatizációkban és kitoloncolásokban is.

„Az ilyen tapasztalatok miatt sokan nem tekintik a Die Linkét hiteles rendszerellenes pártnak.”

Szász-Anhalt figyelmeztetés kell, hogy legyen a baloldal számára – Németországban és máshol is. „Ezek az eredmények rámutatnak, milyen komoly fenyegetést jelent az AfD” – mondta Luiz.

Több tömeges, harcias antifasizmusra van szükség – mint amit júliusban Erfurtban láthattunk, amikor 50 000 ember blokkolta és tiltakozott az AfD-konferencia ellen.

A fasisztaellenes egységes ellenállás kiépítése mellett sürgős szükség van küzdelemre annak megmutatására, hogy van alternatíva a centrum kudarcos politikájával szemben.

Szeptember 21-én az IG Metall szakszervezet tagjai akciónapra és tiltakozásokra hívtak fel. Ez azt követően történt, hogy a múlt héten bejelentették: a Volkswagen akár 100 000 munkavállaló elbocsátásával fenyeget.

Ez lehetőség arra, hogy ne csak Friedrich Merz kancellárnak és CDU-SPD koalíciójának üssenek vissza – hanem az AfD-nek is. A szélsőjobboldali párt jelentős előretörést ért el a szakszervezetekben. A szakszervezeti tagok mintegy 19 százaléka szavazott az AfD-re a közelmúlt választásain.

Szeptember 25-én az iskolások negyedik országos sztrájkot tartanak a sorozás visszaállításának veszélye ellen.

A korábbi iskolássztrájkokon 50 000 diák is az utcára vonult – követelve az európai háborús törekvések és Németország bűnrészességének végét a gázai izraeli népirtásban.

Szeptember 26-án pedig legalább 15 német városban tiltakoznak a Merz által javasolt szociális kiadások csökkentése ellen.

Az antifasizmus és az alulról jövő küzdelem a megszorítások, az újrafegyverkezés és a rasszizmus ellen segíthet visszaszorítani a fasisztákat.

forrás: Socialist Worker

Német diákok fokozzák a harcot a sorozás ellen

„A diákok és a fiatalok már nem azonosulnak a nemzetállammal, mert az nem nyújt nekik semmit”

Sétálj végig bármelyik német városon, és látni fogod, hogy a buszmegállókat teleplakátolják egy új YouTube-sorozattal, a „Generation Wehrdienst” – azaz „Katonai szolgálat generáció”-val.

A sorozat több újoncot követ nyomon, ahogy végigjárják a fegyveres erők alapkiképzését.

„Ez egy nagy propagandakampány része, amelyet az állam nyomat, hogy rávegye az embereket, különösen a fiatalokat, hogy jelentkezzenek szolgálatra” – magyarázta Ueli, egy észak-rajna–vesztfáliai siegeni diák a Socialist Workernek.

„De ez sokkal nagyobb ennél a sorozatnál. Az iskolámban is vannak hirdetések a hadseregről.

„A katonaság pedig szórólapokat küldött ki a gyorséttermekbe is. Szóval ha például pizzát rendelsz, lehet, hogy kapsz egy szórólapot, amelyen megkérdezik, akarsz-e jelentkezni” – tette hozzá.

A német állam Friedrich Merz kancellár kemény jobbos, tory-típusú CDU/CSU-kormánya alatt azt a célt tűzte ki, hogy 2035-re 183 000-ről 260 000-re növelje a hadsereg létszámát.

Ezen felül 200 000 tartalékost is szeretnének.

Ez része Merz ígéretének, hogy a német hadsereget „Európa legerősebb hagyományos katonai erejévé” tegye.

De van egy probléma Merz tervével. Szinte senki sem akar jelentkezni.

A sorozást, amely egykor kötelező volt, 2011 óta felfüggesztették. Ehelyett az állam önkéntes alapon próbál toborozni.

Az év eleje óta minden német férfitől kérik, hogy töltsön ki egy űrlapot, amelyen jelzi szolgálati hajlandóságát.

Eddig 99,82 százalékuk jelezte, hogy nem hajlandó.

Euli elmondta: „A diákok és a fiatalok már nem azonosulnak a nemzetállammal, mert az nem nyújt nekik semmit.

„Iskolákat, kulturális intézményeket, sportlétesítményeket és ifjúsági klubokat zárnak be, mert azt mondják, nincs pénz. De háborúra mindig találnak pénzt.”

A diákok és fiatalok nemcsak megtagadják a szolgálatot, hanem ellen is állnak.

Euli tagja a „Schulstreik gegen Wehrpflicht” – azaz „Iskolai sztrájk a sorozás ellen” – mozgalomnak.

Még mielőtt a „önkéntes sorozásról” szóló törvényt elfogadta volna a parlament, diáktiltakozók már sztrájkoltak, és 2025. december 5-én kiléptek az iskola falai közül.

Azóta további két tiltakozó akcióra került sor, 2026. március 5-én és május 8-án, több mint 50 000 diák és támogatójuk részvételével.

Németországban ugyan nyári szünet van az iskolákban, de az „Iskolai sztrájk a sorozás ellen” mozgalom több száz tagja már találkozgat, hogy megvitassák a következő lépéseket.

Azóta összehívták a következő országos tüntetést szeptember 25-re.

És terjeszkednek, hogy minél nagyobb és szélesebb mozgalmat építsenek.

Így például felszólították a mozgalom tagjait, hogy vegyenek részt a következő napi, szeptember 26-i akciónapon is, amely a német állam megszorításai és szociális kiadáscsökkentései ellen irányul.

Euli szerint kulcsfontosságú stratégia lesz a szakszervezeti tagok bevonása a mozgalomba.

„Az állam eddig látványosan sikertelen volt a céljai elérésében.

„De amikor a törvényt a parlamentben vitatták meg, volt egy bekezdés benne, amely szerint minden 18 és 45 év közötti férfinak, aki három hónapnál hosszabb időre kívánja elhagyni Németországot, engedélyt kellett volna kérnie ehhez.

„Ez nem került be a törvény végleges szövegébe. De a jövőben bekerülhet.

„Tehát azt kell mondanunk a dolgozóknak, hogy a sorozás nemcsak a diákokat és fiatalokat érinti majd, hanem végső soron mindenkit.

„Felvettük a kapcsolatot helyi szakszervezetekkel, és eddig biztatónak tűnik a visszajelzés. De folytatnunk kell az építkezést.”

forrás: Socialist Worker

Tízezrek vették blokád alá az AfD-konferenciát az antifasiszta ellenállás tömeges megnyilvánulásaként

Az antifasiszták Erfurtba vonultak, hogy megakadályozzák a fasiszta párt konferenciáját

Több tízezer antifasiszta mozgósított a németországi Erfurtban, hogy blokád alá vegyék az Alternatíva Németországért (AfD) újfasiszta párt konferenciáját.

Az antifasiszták a városközponton keresztül vonultak a konferencia helyszínéhez – és korábban, aznap reggel nyolc blokád állította meg a forgalmat minden irányban.

„Amint bejelentették, hogy az AfD Erfurtban tartja konferenciáját, ez prioritássá vált” – mondta Irmi tüntető a Socialist Worker-nek.

„Az erfurti antifasiszta aktivistákkal beszélgetve azt mondják, hogy csak az elmúlt hónapban több mint 20 000 ajtón kopogtattak.

„De az aktivisták országszerte fáradhatatlanul szervezték ezt – és ma látják az eredményt.

„Itt vannak antifasiszták több mint 80 különböző városból és faluból.”

Az ellentüntetést a Widersetzen hívta össze, egy széles körű szövetség, amely civil szervezeteket, politikai pártokat, diákszervezeteket és szakszervezeteket tömörít.

Voltak transzparensek a Zöldektől és a munkáspárti SPD-től, a Ver.di szakszervezettől és a Stand Up To Racism (Aufstehen gegen Rassismus) szervezettől.

A Widersetzen jelszava egyszerre „ellenállni” és „leülni”.

Ez pedig a nap kétrétű megközelítésének részét képezte.

Az aktivisták blokád alá vették az Erfurtba vezető főbb autópályákat.

Sophie, a baloldali Die Linke párt antifasiszta aktivistája azon mintegy 500 aktivista egyike volt, akik pénteken indultak el egy éjszakai busszal Münchenből Erfurtba, hogy részt vegyenek ebben az akcióban.

„Hajnali 5-kor, néhány mérföldre Erfurttól, leültünk az autóút közepén, hogy megállítsuk a fasisztákat, akik megpróbáltak eljutni a konferenciára” – mondta a Socialist Workernek.

A blokádoknak valóban sikerült megakadályozniuk néhány fasisztát, hogy eljussanak a konferenciára.

Az AfD sok küldötte azonban már a konferenciateremben volt.

Szégyenletes módon a rendőrség segítségével a kora hajnali órákban buszoztatták be őket.

És bár a konferenciájuk megtartásra került, ez megalázó volt számukra.

Az antifasiszták a pályaudvaron gyűltek össze, skandálva: „Siamo tutti antifascisti” (Mindannyian antifasiszták vagyunk).

De a harag nem kizárólag az AfD ellen irányult.

Stefan, egy hamburgi tanár elmondta, hogy harag van Friedrich Merz jobboldali koalíciós kormánya által erőltetett megszorítások miatt.

„Az antifasiszta blokkban felszólítások hangzottak el egy küzdelemre a megszorítások, a dolgozók nyugdíjai és bére elleni támadások ellen” – mondta a Socialist Worker-nek. „Düh van az egész rendszer ellen.”

„Szabad, szabad Palesztina” skandálások hangzottak el az útvonal mentén.

Paula, egy diák a stuttgarti Reutlingenből azt mondta, hogy a palesztin mozgalom tette politikailag aktívvá.

„A Gázában folyó folyamatos népirtás tanújaként tudtam, hogy be kell kapcsolódnom” – mondta a Socialist Worker-nek.

„De tudom, hogy részt kell vennem az AfD fasizmusa elleni harcban is. Ezért vagyok itt ma, mert fontos, hogy állást foglaljunk, megmutassuk, hogy mindannyian készek és hajlandóak vagyunk harcolni a fasizmus ellen” – mondta.

Az AfD Erfurt kiválasztása két okból is provokatív volt.

Először is, Türingiában él Björn Höcke, az AfD domináns fasiszta szárnyának – a „Der Flügel” (A Szárny) – vezetője.

Másodszor, a konferencia időpontját arra a napra szabták, amely pontosan száz évvel azután volt, hogy a nácik megtartották első konferenciájukat a sikertelen sörpuccs után.

1923-ban Hitler és a nácik megkísérelték átvenni a hatalmat Bajorországban. A párt első nyilvános konferenciája ezt követően Weimarban volt, egy Erfurttól kevesebb mint tizenöt mérföldre fekvő városban, 1926. július 4-én.

Ez része az AfD jobbra radikalizálódásának. És ez a konferencián is folytatódni fog. A vitatott kérdések között szerepel azoknak a személyeknek a pártba való felvétele, akiket korábban nyíltan náci szervezetekhez való kötődésük miatt kizártak.

Egy pénteki sajtótájékoztatón Suraj Mailitafi, a Widersetzen szóvivője egyértelművé tette, mit jelentene egy AfD-kormány.

„Ha az AfD hatalomra kerülne, veszélyt jelentene a fekete bőrűekre, a színes bőrűekre, az LMBT+ emberekre, a nőkre, a fogyatékkal élőkre, a menedékkérőkre és menekültekre, a szegényekre, a muszlimokra és a zsidókra.”

Szász-Anhaltban, egy másik keleti tartományban az AfD szeptemberben várhatóan többséget szerez.

De az országos közvélemény-kutatásokban is jól állnak, egyes felmérések 27 százalékos támogatottságot mérnek náluk.

„Az AfD egész Németországra nézve fenyegetést jelent, nem csak a keleti régiókra” – mondta Stefan.

Tömeges és harcias mozgósításokra, mint amilyet szombaton láthattunk, ismételten szükség lesz.

De türelmes munkára is szükség lesz minden közösségben, iskolában, egyetemen és munkahelyen.

Az antifasisztáknak meg kell nyerniük az érvet, hogy az AfD nem barátja a munkásosztálynak – és fel kell kínálniuk egy valódi alternatívát az egész rothadt rendszerrel szemben.

Minden okunk megvan azt hinni, hogy van közönség erre az érvre.

Csak az elmúlt évben Németországban nemcsak tömeges mozgósítások voltak az AfD ellen, hanem 100 000 ember vonult az utcára a gázai népirtás ellen, és 50 000 diák sztrájkolt a háborús törekvések újbóli felerősödése ellen.

Irma elmondta, hogy Erfurt felé vezető úton több emberrel is beszélgetett a vonaton, akik érdeklődést mutattak a szocializmus iránt. „Dühösek voltak, és válaszokat kerestek. Néhányat az AfD vonz majd be, de mi többen tudjuk a mi oldalunkra állítani őket” – mondta.

forrás: Socialist Worker

Németország vereséget szenvedett az ENSZ Biztonsági Tanácsának helyéért folyó választáson

Ausztria és Portugália szerdán legyőzte Németországot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának helyeiért folyó, kiélezett versenyben.

A 15 tagú Biztonsági Tanács 10 nem állandó helyét a világ különböző régiói között osztják szét.

A Közgyűlés minden évben titkos szavazással választ meg öt országot kétéves időtartamra, hogy azok a tanács öt állandó tagja – Nagy-Britannia, Kína, Franciaország, Oroszország és az Egyesült Államok – mellett szolgáljanak. A vétójog kizárólag az állandó tagokat illeti meg.

A másik vitatott választáson Kirgizisztán legyőzte a Fülöp-szigeteket, és története során először kerül be a Biztonsági Tanácsba.

Zimbabwe, mint afrikai jelölt, valamint Trinidad és Tobago, mint karibi jelölt, ellenfél nélkül nyerte el a helyét.

„Nyilvánvalóan valódi csalódás ez az eredmény” – mondta Johann Wadephul német külügyminiszter újságíróknak.

Elmondása szerint Oroszország Németország ellen kampányolt Ukrajna határozott támogatása miatt.

„Valószínűleg szavazatokat veszítettünk azért is, mert Németország úgy véli, hogy a közel-keleti konfliktussal kapcsolatban mindig különleges felelősséget kell vállalnia Izrael iránt” – tette hozzá.

Az osztrák külügyminisztérium közleménye szerint a győzelem egy 15 éves kampány csúcspontját jelenti, és „az országba vetett erős nemzetközi bizalom jele”.

Dzseenbek Kulubajev kirgiz külügyminiszter újságíróknak azt mondta: „Megértjük, hogy most viharos időket élünk”, majd hozzátette, hogy Kirgizisztán együtt fog működni a tanács többi tagjával.

Az öt új tag 2027. január 1-jén foglalja el helyét.

Ők váltják majd Dániát, Görögországot, Pakisztánt, Panamát és Szomáliát.

forrás: Morning Star

A német diákok kiterjesztik a hadkötelezettség és a militarizáció elleni sztrájkjukat 150 városra

A német antimilitarista diákmozgalom kitartott követelései mellett a május 8-i újabb iskolai sztrájk során.

Május 8-án 45 000 diák csatlakozott a hadkötelezettség és a militarizáció elleni iskolai sztrájkhoz az ország 150 városában. A sztrájkot a győzelem napjának 81. évfordulóján tartották, amely békét hozott Európának a második világháború végén. Ez volt a harmadik iskolai sztrájk 2025. december 5. óta, amikor is a német parlament, a Bundestag egyhangúlag elfogadta az új hadkötelezettségi törvényt.

    Berlinben mintegy 7500 diák vonult a Brandenburgi kaputól a Kereszténydemokrata Unió (CDU) – a jelenlegi kancellár, Friedrich Merz pártja – székházához. A tüntetés elhaladt a második világháborúban elesett szovjet katonák egyik emlékműve mellett, ahol ukrán zászlókat tartó emberek gyűltek össze – miközben a szovjet zászlókat a rendőrség betiltotta. A diákok a nemzetközileg ismert „Mindannyian antifasiszták vagyunk” („Siamo tutti antifascisti”) jelszót skandálták, ezzel emlékezve a múlt antifasiszta mozgalmaira, miközben határozott állást foglaltak a mai Németországban és Európában terjedő fasizmussal szemben.

    A nagygyűlésen felléptek német rapperek, például a Guterzogene Asis, akik a mai fiatalok előtt álló kihívásokról – a lakhatás áráról, az iskolák, egyetemek és szociális programok finanszírozásának hiányáról, valamint a gyors ütemű militarizációról – énekeltek. Felszólaltak a Berlini Fegyverek Elleni Szövetség (Berliner Bündnis gegen Waffen) képviselői is, akik a diákokat és a résztvevőket a július 10-11-i eseményeken való részvételre buzdították, ahol a berlini lőszergyártás elleni stratégiákat vitatják meg. Egy diák felolvasta a görög dokkmunkásoktól kapott támogató üzenetet.

    A diákok úgynevezett „felvonuló tüntetéseket” (Zubringerdemos) szerveztek, amelyek Berlin különböző részeiről gyűjtötték össze a diákokat a fő tüntetés találkozópontjához. Az egyik ilyen, a kelet-berlini különböző iskolák diákjait összegyűjtő elnevezése „Kelet megtagadja” (Der Osten verweigert) – utalva a besorozás megtagadására, különösen a fiatal férfiak részéről a hadseregbe. Ez a szervezési megközelítés egységet és közösséget teremt a fiatalok körében a városukon belül.

    Németország újrafegyverkezése

    1945. május 8-9-én írta alá a Wehrmacht a feltétel nélküli kapitulációt a szövetséges erők előtt. Ezen a napon tartani a sztrájkot szándékos cselekedet volt: Németország felelőssége a második világháborúért hosszú ideig azt jelentette, hogy újrafegyverkezését a szomszédai kritikával szemlélték, és történelmileg is szankcionálták Európán belül.

    Az elmúlt években azonban a német kormány – a hírcsatornák és az oktatási rendszer segítségével – sikerrel minimalizálta a közvélemény tudatosságát a Szovjetuniónak Németország felszabadításában játszott szerepéről. Ennek az emlékezetnek az eróziója politikai dimenzióval bír: a Szovjetunió és a mai Oroszország összemosását használják fel az újrafegyverkezés sürgősségének igazolására, miközben a közös antifasiszta múltat, amely egykor a német önmérséklet alapját képezte, csendben eltörlik.

    E háttér előtt Németország újrafegyverkezése felgyorsul. Bár a katonai szolgálat hivatalosan még mindig önkéntes, a német kormány egyértelművé tette, hogy ez nem lesz elég: Boris Pistorius védelmi miniszter azt a célt tűzte ki, hogy 2029-re 460 000 katonát érjenek el, szemben a Németország újraegyesítésekor bevezetett 370 000 fős plafonnal. Ezenkívül a berlini Weddingben található Rheinmetall gyárat előkészítik a lőszergyártás újraindítására.

    Az iskolai sztrájk kihívásai

    A mozgalom egyik fő kihívása jelenleg a hadkötelezettség kérdése körül észlelt sürgősség hiánya. Bár a törvények léteznek, még nem hajtják végre őket. A mainstream média olyan narratívát terjeszt, amely igyekszik kisebbíteni a diákokat fenyegető veszélyt, és bizonyos esetekben hozzájárult a kötelező hadkötelezettség törvénye miatt felháborodott emberek demobilizálásához.

    Az állami elnyomás is jelentős szerepet játszott. Egy korábbi sztrájkon egy 18 éves fiatalt letartóztattak, mert egy „Merz nyalja a golyókat” („Merz leck Eier”) feliratú táblát vitt – ami bár kissé trágár, de gyakori ifjúsági szleng. A rendőrség reakciója széles körű médiafelháborodást váltott ki a vélt szabálysértés jelentéktelensége miatt. Az ifjúsági kultúra és nyelv szándékos félremagyarázása mélyíti a generációs szakadékot, és leleplezi a kormánynak a fiatalokkal és a jobb jövőért folytatott küzdelmükkel szembeni megvetését.

    A diákok üldözése a kancellár „megsértéséért” folytatódott. A május 8-i tüntetés előtt a rendőrség nyilvánosan bejelentette, hogy készen áll a békés tüntetés erőszakos felszámolására, ha a „Merz leck Eier” kiáltást hallják. Szerencsére nem hajtották végre – mivel a kiáltás a mozgalom egyik központi szlogenjévé vált. Ennek ellenére az ilyen bejelentések elriasztják a fiatalabb diákokat a részvételtől, és nemcsak bennük, hanem szüleikben is félelmet keltenek.

    Az elnyomás úgy tűnik, eszkalálódik. Néhány diákot kihallgattak a belbiztonsági szolgálat ügynökei és a szövetségi bűnügyi rendőrség tisztjei az iskolai sztrájkok tervezésében való részvételükről. Ugyanaz a félelem a jövőjükért, ami kezdetben vonzotta a diákokat a mozgalomba, most fegyverré válik ellenük. Sajnos úgy tűnik, ezek a taktikák hatásosak: a mozgalom már nem a korábbi ütemben növekszik. Az ijesztgetés láthatóan átformálja a résztvevők körét – az iskolai sztrájkot egyre inkább azok dominálják, akik már eleve politikai szervezetekben tevékenykednek, míg a diákság szélesebb rétege elidegenedik.

    Diákok 150 városban csatlakoztak a mozgalomhoz

    A kihívások ellenére valós okok vannak az optimizmusra. Bár összességében kevesebb diák vett részt a sztrájkokon, a bevont városok lényegesen nagyobb száma – 150 szerte Németországban – a mozgalom növekedési potenciáljának erőteljes jele. A szervezőknek sikerült egy decentralizált struktúrát kiépíteniük, amely országszerte együtt harcol, beleértve a kisebb városokat is, ahol a szélsőjobboldali Alternatíva Németországnak (AfD) erős támaszpontra tett szert.

    Ez a decentralizált modell kiválóan illeszkedik az elvégzendő feladathoz. Az iskola az a hely, ahol minden fiatal találkozik, földrajzi elhelyezkedéstől, háttértől vagy politikai meggyőződéstől függetlenül. Ezért egyedülállóan erős mozgósítási színtér – vidéki és városi fiatalokat egyaránt bevonva a harcba. Ahogy a mozgalom érik, és a törvényeket elkezdik végrehajtani, a 150 városban már kiépített infrastruktúra bizonyulhat a legnagyobb erősségének.

    Írta: Henriette Kleiner németországi középiskolás diák
    forrás: Peoples Dispatch

    „Megvan a pénz“

    Bendlerblock, április 22., 9.30 óra: Boris Pistorius (SPD) hadügyminiszter, kedvenc tábornoka, Carsten Breuer segédletével, gyülekezőt fújta a nagyterembe. Aki csak számított a berlini sajtóban, hegyezett ceruzával és nyitott fülekkel jelent meg, hogy megtudja, mi lesz a Bundeswehrrel, a „hatalmas konténerhajóval …, amelyet nyílt tengeren, teljes menet közben újítanak fel alaposan” (Breuer). A Bundeswehr „új katonai stratégiáját”, egy „nagy előrelépést” jelentő bejelentést vártak, röviden: a „menetparancsot a következő évtizedekre” (Berliner Zeitung).

    A médiaképviselőknek előre kiosztott, fényes papírra nyomtatott, 40 oldalas füzet sok színes képet tartalmazott német tengeralattjárókról ellenséges vízeken, esküt tevő katonákról és gonosz orosz rakétákról, amelyeket a moszkvai Vörös téren vonultatnak fel. A mindössze 15 oldalnyi szöveg a harcképesség jelszavait ismételte, amelyeket minden újságolvasó és esti híradót néző négy éve a teljes unalomig ismer. Olyan militarista álmokról van szó, mint „Európa legerősebb konvencionális hadserege”, a „cél létszám legalább 460 000 katona”, vagy az eddig beteljesületlen vágy, hogy „több száz vagy akár ezer kilométerre” lévő célpontokra rakétákat lőhessenek ki. Számos kérdés adódott volna, de az egységfrontba tömörült médiaképviselők hallgattak.

    A londoni, párizsi és varsói imperialista riválisok szkepticizmussal figyelik az új német vezetői igényt. A Bundeswehr 370 000 katona fölé emelése egyértelműen sérti a nemzetközi jogi kötelezettségeket (az 1990. szeptemberi „2+4 szerződés” 3. cikke). Különböző NATO-stratégiai dokumentumokból kiolvasható, hogy a Németországból indított közép-hatótávolságú rakéták Oroszország elleni bevetése nem védelem, hanem támadás lesz. A kilövésük elsődleges célja az orosz rakétasilók célkeresztbe vétele és megsemmisítése, mielőtt azokból állítólag NATO-területre lőnének. A precíziós csapás másodlagos célja a katonai jelentőségű kiemelt célpontok megsemmisítése marad. Már a „Nemzeti Biztonsági Stratégiáról” szóló dokumentum (2023. június) is lelkesedett a „jövőbeli képességeket jelentő, távolságtartó precíziós fegyverekért”. Semmi új tehát a Pistorius-házból, az elégedett összegzése sem lehetett meglepetés: „Megvan a tervünk, megvan a forgatókönyvünk, megvan az időbeosztásunk, megvan a pénz…”

    Másnap a polgári lapokban a taz-tól a FAZ-ig lehetett olvasni a jól ismert frázisokat, amelyeket a stratégiai füzetből másoltak le. Az elégedetlenség mégis elterjedt a médiaképviselők körében – derítette ki a „Redaktionsnetzwerk Deutschland” (RND): „Boris Pistorius védelmi miniszternek a Bundeswehr jövőjéről tartott sajtótájékoztatója után sok tanácstalan újságírót lehetett látni.” Tanácstalanok voltak, mert sekélyes kérdéseiket – hogy hány harckocsi lesz 2029-ben, és pontosan mire költenek milliárdokat – azzal hárították el: „Szigorúan titkos – különben felvennénk Putyint is az e-mail-címjegyzékünkbe.” Ez a megjegyzés annyira arrogáns volt, amennyire nevetséges, de sokkot okozott az „oknyomozó újságírók” körében.

    Pedig (még) viszonylag egyszerű nyomon követni a fegyverek, eszközök és felszerelések gyártási számadatait. A megrendeléseket az érintett cégek reklámcélokra széleskörűen nyilvánosságra hozzák, a tőzsdén jegyzett vállalatoknál, mint a Rheinmetall hadiipari cég, tudatosan a „részvényesi fantázia” felkorbácsolására használják. Amikor a harcképesség milliárdos sírba tett pénzösszegeiről van szó, a kívánt létszám szempontjából nem érdektelen a jelenleg legyártott 305 000 „ballisztikus alsónemű”, a 338 000 hátizsák és a 313 000 harci sisak sem. Még inkább a 687 további Puma gyalogsági harcjármű beszerzése (15 milliárd euró), az évi legalább 100 új Leopard 2A8 megrendelése (darabonként 15 millió euró), a 155 mm-es tüzérségi lőszerek éves gyártásának 2027-ig 1,1 millió darabra történő növelése (8,5 milliárd euró) és a 2029-ig tervezett 2500 Boxer kerékpáncélos, amely 8 milliárd euróba kerül. A következő háború előkészítésének részletei e számok fényében valóban nem titkok.

    Ami a „rejtést és megtévesztést” illeti: még ha a Pistorius-füzet 12. oldalán lévő fotót („fenyegetettségi környezet”) megfelelően be is állították és kivágták, gyorsan felismerhető, hogy a Szovjetunió náci Németország felett aratott győzelmének 78. évfordulója alkalmából rendezett díszszemle egy részletét mutatja. Hogy is volt ez – ki is támadott meg akkor kit?

    forrás: Unsere Zeit
    írta: Ralf Hohmann

    Trump kormányzata 5000 katona kivonását fontolgatja Németországból: ok az ünneplésre?

    A Trump-kabinet nemrégiben tett bejelentése, miszerint legalább 5000 amerikai katonát vonnak ki Németországból, és felfüggesztik a tervezett nagy hatótávolságú amerikai rakéták telepítését, ellentmondásos reakciókat váltott ki az európai országban.

    Évtizedek óta a háborúellenes csoportok az amerikai csapatok és nukleáris képességekkel rendelkező rendszerek németországi kivonását követelték, miközben a Tomahawk cirkálórakéták, SM-6 rendszerek és Dark Eagle hiperszonikus fegyverek németországi tervezett állomásoztatását Oroszország ellen irányuló jelentős eszkalációként ítélték el. Ezen telepítések lemondása ezért első pillantásra győzelemnek tűnik. A Reuters jelentése szerint a Pentagon a következő 6-12 hónapban tervezi a csapatlétszám csökkentését, ami az amerikai európai jelenlétet nagyjából a 2022 előtti szintre visszahozza.

    Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy Németország jelenleg 35-39 000 amerikai katonának ad otthont, és továbbra is az amerikai katonai műveletek központi logisztikai központja a kontinensen. Továbbra is itt található a Ramstein légitámaszpont, a Landstuhl Regionális Orvosi Központ és a kulcsfontosságú NATO-parancsnoki infrastruktúra, amelyek nélkülözhetetlenek az amerikai műveletekhez Európában, Nyugat-Ázsiában és Afrikában. Ezért a bejelentés valódi stratégiai jelentősége nem magában a személyi állomány csökkentésében rejlik.

    Ehelyett az amerikai katonai intézményrendszer egyes részei azért bírálták a kivonási terveket, mert Németország továbbra is központi szerepet játszik az amerikai katonai erő kivetítésében, és magas rangú republikánus törvényhozók arra figyelmeztettek, hogy a lépés gyengítheti az elrettentést, és „rossz jelzést” küldhet Oroszországnak.

    A német uralkodó osztály számára a tervezett amerikai fegyverek telepítésének látszólagos lemondása (vagy legalábbis felfüggesztése) éppen ezért pusztító: ezt az Oroszországgal szembeni elrettentés fontos elemeként tekintették. A Reuters szerint az európai államok már most terveket dolgoznak ki, hogy maguk „töltsék be a rést”. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) szinte azonos megfogalmazásban értelmezte a kivonást, azzal érvelve, hogy a döntés „aláhúzza, hogy Európának tovább kell növelnie a védelemre fordított beruházásokat”. A politikai üzenet világos: a német és európai burzsoázia egyes részei nem a feszültségcsökkentés lehetőségeként értelmezik az amerikai lépést, hanem érvként a saját, agresszívabb fellépés mellett.

    Ez a folyamat már a legutóbbi bejelentés előtt is zajlott, különösen a NATO–Oroszország konfliktus 2022 utáni eszkalációjának összefüggésében. Azóta Németország a köztársaság történetének leggyorsabb militarizációján ment keresztül. A katonai kiadások drámaian megemelkedtek – 35 milliárd dollárról 2014-ben 114 milliárd dollárra 2025-ben – miközben az elmúlt hónapokban a megszorítások sújtották a német munkásosztályt: szociális, oktatási és egészségügyi vágások, a nyugdíjak megszorításai és a kötelező katonai vizsga bevezetése párhuzamosan erősödtek.

    Az amerikai csapatok kivonása nem egyenlő a demilitarizációval

    A német háborúellenes mozgalom egyik cikke tömören foglalta össze a dinamikát: az amerikai rendszerek kivonása nem jelent törést a militarizációval, hanem az eszkaláció felelősségét a német és európai tőkére hárítja át.

    A „Soha többé háborút – Fegyvereket le!” („Nie wieder Krieg – Die Waffen nieder!”) kezdeményezés egy nyilvános közleményben azzal érvelt, hogy a német kormány és katonai körök már most is felhasználják az amerikai bejelentést, hogy fokozzák a független európai újrafegyverkezésre irányuló felhívásokat. A szervezet üdvözölte, hogy az amerikai első csapásra képes rendszereket nem telepítik Németországban, ugyanakkor elutasította azokat a kísérleteket, amelyek ezeket német vagy európai rendszerekkel kívánnák helyettesíteni, azzal érvelve, hogy Németország már most is európai nagy hatótávolságú rakétarendszerek kifejlesztését tervezi, amelyek hatótávolsága meghaladja a 2000 kilométert.

    A közlemény kifejezetten elutasította a Bundeswehr átalakítását arra, amit Boris Pistorius védelmi miniszter többször is „Európa legerősebb hagyományos hadseregének” nevezett. Amint Jörg Kronauer a junge Welt-ben érvel, az amerikai telepítés lemondása csak korlátozott okot ad az ünneplésre, mert az amerikai rakétákat mindig is átmeneti megoldásnak szánták, amíg az európai rendszerek működőképessé nem válnak. Arra figyelmeztet, hogy az amerikai Tomahawk-rakéták hiánya valójában felgyorsíthatja az európai katonai autonómiát és újrafegyverkezést.

    A Német Kommunista Párt (DKP) hasonlóképpen megjegyezte, hogy széles körben ismert politikusok és médiumok gyorsan újraélesztették az állítólagos „orosz fenyegetésről” és az őshonos európai „ellenfenyegetés” szükségességéről szóló narratívákat. Az antiimperialista kezdeményezések azzal érvelnek, hogy a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) vezetése nagyrészt alkalmazkodott a militarizációs programhoz: a Kommunista Szervezet (Kommunistische Organisation, KO) azzal vádolta a szakszervezeti szövetséget, hogy a munkások érdekeit a német tőke stratégiai céljai alá rendeli, és azt a hamis illúziót terjeszti, hogy a militarizáció stabil munkahelyekkel és társadalmi pusztítás nélkül is végbemehet – ami nem igaz.

    A megtagadók növekvő száma azt mutatja, hogy Németországban nő az ellenállás ezekkel a fejleményekkel szemben: csupán 2026 első negyedévében több mint 2600 fiatal tagadta meg a katonai szolgálatot. A hadkötelezettség elleni iskolás sztrájkok és az ifjúsági háborúellenes mozgósítások is hatalmas mértékben kiterjedtek az elmúlt évben.

    Eközben a liberális és konzervatív politikusok az amerikai bejelentést érvként használják fel amellett, hogy Európának katonailag függetlenné kell válnia Washington-tól. Még azok a politikusok is, akik korábban a transzatlanti együttműködést hangsúlyozták, most azzal érvelnek, hogy Európának autonóm offenzív képességekre van szüksége. Ez tükrözi a nyugati imperialista blokkon belüli éleződő ellentmondásokat is: Trump szövetségi és katonai kötelezettségekkel kapcsolatos kiszámíthatatlan megközelítése destabilizálta a hosszú ideje fennálló feltételezéseket Európán belül, de ez nem vezet automatikusan demilitarizációhoz.

    Ehelyett az európai tőke erőteljes részei arra törekszenek, hogy a válságot felhasználva olyan katonai apparátust építsenek ki, amely képes megvédeni az európai imperialista érdekeket az Egyesült Államoktól függetlenül. Ráadásul a Trump megnyugtatására tett kísérlet már nem tűnik járható útnak: a vámviták (amelyeket eltűrtek, mivel a német autóipar nem képes felvenni a versenyt Kínával) csak arra ösztönözték Trumpot, hogy vámokat vessen ki az egész EU-ra – olyan szabályokat, amelyeket még az Egyesült Államok sem tart be. Az amerikai tőke és a német–európai tőke most nyíltan harcol a piacokért, hangsúlyozza Kronauer.

    Ez a forgatókönyv azt mutatja, hogy az „amerikai támaszpontokat ki Európából” követelés nem maradhat elszigetelve az európai újrafegyverkezés elleni fellépéstől. Az amerikai csapatok kivonása – ha a felgyorsított német militarizáció keretében hajtják végre – egy függetlenebb és agresszívabb európai katonai tömb felé való átmenetet jelenthet, ezért hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a háborúval, a NATO-eszkalációval szembeni nemzetközi ellenállást összekapcsolják a német újrafegyverkezés és a szociális jogok védelme elleni fellépéssel.

    Ahogy a háborúellenes szervezők többször is hangsúlyozták, a kérdés nem az, hogy Európa az Egyesült Államoktól függetlenül militarizálódjon-e, hanem az, hogy hogyan lehet megakadályozni az Atlanti-óceán mindkét partján lévő uralkodó osztályokat abban, hogy a kontinenseket állandó konfrontáció és háború felé sodorják.

    forrás: Peoples Dispatch

    Az amerikai bázisok Németországban a neokolonializmus helyőrségei

    A ramsteini amerikai és NATO-támaszpont az amerikai katonai politika egyik központi csomópontja Európában. Innen irányítanak olyan háborúkat, amelyek nemcsak a nemzetközi jogot sértik, hanem politikailag és biztonságpolitikai szempontból is felelőssé teszik Németországot.

    A Ramstein körüli vita ezért egy alapvető kérdést vet fel: Mi a szerepe az amerikai katonai támaszpontoknak és a NATO-nak az amerikai globális hatalmi rendszerben – és milyen következményekkel jár ez a németországi békére és biztonságra nézve?

    Ramstein és Németország felelőssége

    Az USA a rajnai-pfalzi ramsteini NATO-támaszpontot használja többek között arra, hogy Izraellel közösen végrehajtsa agresszív, nemzetközi jogba ütköző háborúját Irán ellen. Bár az USA német Alaptörvény békerendelkezésének nyilvánvaló megsértése szembetűnőnek tűnik, a német szövetségi kormány nem lát jogsértést Washington részéről.

    Pedig az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdése kristálytiszta: „Törvényellenes minden olyan, a békés egymás mellett élés megzavarására irányuló, különösen a támadó háború előkészítését célzó tevékenység.”

    A Németországban lévő amerikai katonai támaszpontok ugyan formálisan a német Alaptörvény hatálya alá tartoznak, de facto enklávék. A Szövetségi Alkotmánybíróság Második Szenátusa 2025. július 15-i, a ramsteini drónműveletekkel kapcsolatos ítéletének irányadó elveiben kifejezetten kimondta, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak „általános védelmi kötelezettsége van annak biztosítására, hogy az alapvető emberi jogok védelme és a nemzetközi humanitárius jog alapvető normái még a külföldi kapcsolódású esetekben is érvényesüljenek”.

    A bíróság megállapította az „Alaptörvény 2. cikk (2) bekezdés 1. mondatából eredő védelmi kötelezettséget”, amely „az élet védelmére vonatkozó, alkalmazandó nemzetközi jog betartására vonatkozik”.

    Ez a védelmi kötelezettség Karlsruhe [a Szövetségi Alkotmánybíróság székhelye] szerint „kiterjed a más államtól, nevezetesen az USA-tól származó veszélyekre” is.

    Míg a New York Times arról számol be, hogy az USA megtámadott egy iráni leányiskolát, megölve 170 gyermeket, ezt súlyos háborús bűncselekménynek kell tekinteni. Ramstein mégis gerincét képezi az USA agressziós háborús bűntettének, valamint a nemzetközi jog szerint jogtalan, ártatlan civilek meggyilkolásának.

    Ahogyan az egész NATO esetében, úgy a németországi amerikai támaszpontokkal kapcsolatban is tartja magát az a narratíva, hogy ezek a bázisok egy értékközösség védelmét szolgálják. A NATO-val kapcsolatban Mark Rutte főtitkár már szétfoszlatta ezt a mítoszt: „A NATO egy platform az USA számára, hogy kivetítse hatalmát” – fogalmazott az őszinte Mr. Rutte. Ennek a megállapításnak különösen igaznak kell lennie az USA világszerte található támaszpontjaira. A NATO-nak azonban egészen különleges szerep jut ebben.

    NATO: Az amerikai hatalom infrastruktúrája

    A NATO-n keresztül az USA garantált hozzáférést szerez légi, tengeri és szárazföldi támaszpontok hálózatához Európa-szerte. Ezek „ugródeszkaként” szolgálnak az USA afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai műveleteihez, mivel Európa földrajzilag közelebb van a globális válságövezetekhez.

    E stabil jogi keret nélkül az USA-nak kétoldalú megállapodásokat kellene kötnie, amelyek kiszolgáltatottak lennének a helyi politikának, és gyakran „bérleti díj” fizetését tennék szükségessé.

    Németországban Berlin közvetett kifizetésekkel fedezi az állomásoztatási költségek akár 40 százalékát; csupán Ramstein esetében a költségeket évi 80 millió euróra becsülik. Ramstein jogbiztonsága nemcsak a NATO-kiegészítő megállapodásból, hanem az 1954-es haderő-státusz megállapodásból is ered.

    Kiemelkedően fontos, hogy a NATO „erő-erősítőként” működik, jelentősen növelve az USA katonai képességeit anélkül, hogy az USA-nak egyedül kellene viselnie a teljes költséget. Emlékezzünk, hogyan sikerült az USA-nak különösen Németországot egyre több közös költséggel megterhelnie. A Trump-kabinet teljes célkitűzése, hogy a NATO-n belül is további költségekkel terhelje meg az európaiakat.

    A katonai szövetség olyan közös parancsnoki és irányítási struktúrákat is lehetővé tesz, amelyek kiterjesztik az USA képességeit világszerte. Az USA NATO-költségvetéshez való hozzájárulása csupán töredéke az amerikai védelmi költségvetésnek (0,074 százalék 2025-re), mégis hatalmas előnyökhöz juttatja a megosztott erőforrások révén.

    Ramstein, az Európai Amerikai Légierők – Afrikai Légierők parancsnokságának és a Ramsteini Szövetséges Légierők Parancsnokságának – egy NATO légierő-parancsnokságnak – a székhelyével kiváló példája az amerikai hadviselési képességek ilyen jellegű kiterjesztésének.

    NATO nélkül az amerikai támaszpontrendszer drágább, instabilabb és kevésbé hatékony lenne, mivel kétoldalú ügyletekre támaszkodna. A NATO elengedhetetlen a támaszpontrendszer Európában és az amerikai globális hatalom kivetítéséhez.

    Érdemes itt megjegyezni, hogy a NATO és az amerikai támaszpontrendszer az USA olyan koloniális világrendszerének része, amely válságokra is reagál. Például, ha az Öböl-államokbeli amerikai támaszpontok egyre fenyegetettebbé válnak, törekvések irányulnak arra, hogy a ciprusi brit támaszpontokat – amelyeket az amerikaiak már most is használnak – a sziget NATO-csatlakozásán keresztül tényleges NATO-támaszpontokká alakítsák át.

    Ez az USA javát szolgálná azáltal, hogy a finanszírozás nagyobb részét harmadik felekre hárítaná, és utat nyitna a hatalmas támaszpont-bővítések előtt. Ciprus esetében a NATO-csatlakozás szinte biztosan a sziget felosztásához vezetne, mivel a NATO-partner Törökország – amely Ciprus 37 százalékát megszállva tartja – nagy valószínűséggel magas árat követelne Ciprus NATO-belépésének jóváhagyásáért, például a török megszállás amerikai elismerését.

    Amerikai támaszpontok: Neokoloniális háborús enklávék

    Egy kérdést gyakran feltettem magamnak, különösen Marco Rubio amerikai külügyminiszter müncheni beszéde után: Nem kellene-e az amerikai katonai támaszpontokat az USA koloniális – vagy inkább neokoloniális – világrendszerének részeként tekintenünk?

    A mintegy 800 amerikai katonai támaszpont több mint 80 országban egyedülálló egyetlen ország esetében.

    Először is, fennáll a funkcionális hasonlóság a klasszikus gyarmatokkal. Az amerikai támaszpontok a hatalom kivetítését, az erőforrások ellenőrzését, az elrettentést és a beavatkozást szolgálják. Lehetővé teszik az USA számára, hogy fenntartsa globális hegemóniáját közvetlen területi annexió nélkül – akárcsak a Brit Birodalom az előretolt helyőrségeivel (Gibraltár, Szingapúr, Málta).

    Chalmers Johnson amerikai politológus professzor joggal nevezte az amerikai támaszpontokat „Amerika gyarmat-változatának”.

    Az amerikai támaszpontok számos neokoloniális jellemzőt mutatnak. Sokuk egyenlőtlen szerződések, nyomásgyakorlás vagy függőségi viszonyok révén jön létre (az USA-barát rezsimekkel rendelkező országokban). Gyakran okoznak környezetpusztítást, a lakosság elűzését, bűnözést, prostitúciót és szuverenitás-sértéseket – hasonlóan a gyarmati uralomhoz.

    Okinawán, Guamon vagy Diego Garcián erős helyi ellenállási mozgalmak léteznek ezzel a „katonai megszállással” szemben.

    Az 1954-es megállapodás az amerikai hadsereg németországi állomásoztatásáról egy ilyen egyenlőtlen szerződés, nem utolsósorban azért, mert nincsenek összehasonlítható német támaszpontok az USA-ban.

    Arisztotelészi értelemben itt egy eredendően akaratlan önkéntességről kell beszélnünk, ami a Német Szövetségi Köztársaság részéről a szerződés megkötését kikényszerítette.

    Az 1954. október 23-i, a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló megállapodással Németország nyolc NATO-tagállamnak (Belgium, Dánia, Franciaország, Kanada, Luxemburg, Hollandia, Nagy-Britannia és az USA) adja meg nemzetközi jogi hozzájárulását állomásoztatott erőik állandó jelenlétéhez.

    E szerződési keretrendszeren keresztül, még a Német Szövetségi Köztársaság NATO-csatlakozása előtt, a szövetséges csapatok megszállási jogait egy általános hozzájárulási törvény révén folytatták, míg a NATO-haderő-státusz megállapodás vázolja fel a jelenlét konkrét részleteit.

    Ezt a haderő-státusz megállapodást 1990-ben az egész Németországra vonatkozóan megerősítették a három nyugati szövetséges hatalommal folytatott jegyzékváltás útján, bár az új szövetségi tartományokban nem alkalmazható.

    A haderő-státusz megállapodás a hidegháború maradványa. E szerződés következtében az amerikai támaszpontok extraterritoriális enklávék jellegével bírnak. A hozzáférést kizárólag az USA ellenőrzi. Az amerikai akciókra ténylegesen a büntetlenség vonatkozik, mivel a szövetségi kormánynak láthatólag nincs akarata érvényt szerezni az Alaptörvénynek és a nemzetközi jognak ezekben az enklávékban.

    Szerződéses lehetőségek német csapatok jelenlétére mondjuk kiképzés céljából nem hasonlíthatók össze a haderő-státusz megállapodással. A szerződés klasszikus példája annak, hogyan használnak fel egy hidegháborús struktúrát az USA globális háborúinak folytatására.

    De minél inkább folytat az USA nemzetközi jogba ütköző háborúkat németországi támaszpontjairól világszerte – és még amerikai rakétákat is tervez telepíteni ezekre a támaszpontokra, olyan rakétákat, amelyek percek alatt elérik Moszkvát, más országokat fenyegetve német földről –, annál instabilabbá válik a biztonsági helyzet az itteni lakosság számára.

    Németország gyakorlatilag felelősségre vonható lesz az amerikai háborús döntésekért, amelyek német földről születnek. Most már sokkal többről van szó, mint annak az elvnek az érvényesítéséről, hogy német földről ne induljon háború. A németországi lakosság biztonságáról van szó, amelyet egy amerikai kormányzat kész óriási mértékben kockáztatni azáltal, hogy Németországból kiindulva megsérti a nemzetközi jogot, és rakétáival más államokat vesz célba.

    Bezárni és kilépni: a béke és biztonság érdekében

    Aki ma valóban törődik Németország békéjével és biztonságával, annak szorgalmaznia kell az amerikai katonai támaszpontok bezárását és a NATO-ból való kilépést is.

    A Bundestag Kutatószolgálatának a kilépés kérdéséről készült szakvéleményében az utolsó mondat beszédesen nyíltan fogalmaz: „Mind a Haderő-státusz Megállapodás, mind a NATO-haderő-státusz megállapodás felmondható. Az 1990. szeptember 25-i Megállapodás 3. pontja értelmében a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló szerződéshez kapcsolódóan a Németországi Szövetségi Köztársaság a haderő-státusz megállapodást egy vagy több szerződő fél vonatkozásában két év felmondási idővel felmondhatja. A NATO-haderő-státusz megállapodás XIX. cikkének (1) és (3) bekezdése alapján bármely szerződő fél egyéves felmondási idővel felmondhatja a megállapodást, miután a felmondásról szóló értesítést az USA kormánya kézhez vette. Bár a felmondás lehetősége jogilag fennáll, ennek megvalósulása politikailag nem reális.”

    Spanyolország megmutatta, hogy lehetséges megtagadni az USA-tól a támaszpontjai használatát a nemzetközi jogot sértő háborúkhoz.

    Itt az ideje, hogy Németországban is megerősítsünk egy mozgalmat ezen amerikai háborús enklávék bezárásáért és egy olyan katonai szövetségből való kilépésért, amely kizárólag az amerikai hegemónia biztosítását szolgálja a mi rovásunkra.

    Írta: Sevim Dagdelen, aki 2005 és 2025 között a die Linke képviselője volt a német parlamentben.

    forrás: Morning Star

    Német iskolai sztrájk: A gazdagok háborút akarnak, a fiatalok jövőt

    Több mint 50 000 középiskolás diák maradt távol az iskolától március 5-én, csütörtökön, és tüntetett Németország több mint 130 városában egy második országos sztrájk keretében a sorozás visszaállítása ellen.

    Az első sztrájk tavaly egybeesett azzal, hogy a német parlament, a Bundestag megszavazta a katonai szolgálat (Wehrpflicht) visszaállítását és korszerűsítését. Alig három hónappal később a mozgalom mérete több mint kétszeresére nőtt.

    2025. január 1. óta minden 18. életévét betöltő fiatal férfinak kötelező válaszolnia a fegyveres erők, a Bundeswehr levelére. Beszámolók szerint Boris Pistorius védelmi miniszterre hivatkozva 40 000 levelet küldtek ki. Ezek szerint a fiatal férfiak visszaküldési aránya körülbelül 50%, míg a fiatal nők – akiknek egyelőre önkéntes a válaszadás – egyáltalán nem küldik vissza a kérdőíveket.

    Arról nincs információ, hogy hány fiatal jelentkezik önkéntes szolgálatra. Míg Pistorius optimista a 2035-re kitűzött 270 000 fős állomány elérését illetően, a konzervatív CDU/CSU parlamenti csoport kétli, hogy ez elérhető. Ha ez így lesz, bevezetik a kötelező katonai szolgálatot.

    A fiatalok életének militarizálása nem a sorozási levéllel kezdődött. Még a törvény hatályba lépése előtt a Bundeswehr egyre mélyebbre hatolt az iskolákba. 2025-ben több mint 3000 18 év alatti fiatal jelentkezett (ami rekordmagas szám), mivel a katonai toborzók fokozták tevékenységüket az iskolák területén. Magas belépő fizetéseket és vonzó szociális juttatásokat ígérnek, beleértve a vezetői engedélyt is, amelynek költsége elérheti a 6000 eurót (kb. 6900 USD), amit sokan nem tudnak megendegni maguknak.

    Mindez az iskolák, ifjúsági központok és kulturális intézmények finanszírozásának megnyirbálása közben történik. Az épületek omladoznak, a felszerelések elavultak, és a terek, ahol a fiatalok egykor szabadidejüket töltötték, kénytelenek bezárni a forráshiány miatt. És most nem csak a diákoknak szánt pénzt küldik a hadseregbe, hanem magukat a diákokat is. Ahogy az egyik felszólaló fogalmazott: „A szegények szegényebbek lesznek, a gazdagok gazdagabbak – nincs pénz a jövőnkre.”

    A tiltakozások akkor történtek, amikor Christian Freuding hadsereg-felügyelő visszatért egy izraeli látogatásról, bejelentve az együttműködés fokozását az izraeli fegyveres erőkkel, beleértve a katonák kiképzését a gázai háborúból szerzett hírszerzési adatok felhasználásával. A diákok világosan megfogalmazták, mit gondolnak erről: „Nem akarjuk meggyilkolni testvéreinket más országokban.”

    "Van pénzük háborúra, de nem tudják etetni a szegényeket." - 2Pac

    A sztrájk során a felszólalók explicit történelmi párhuzamot vontak az 1916. május 1-jei braunschweigi diáksztrájkkal – amely az első világháború alatti németországi háborúellenes szervezkedés katalizátora volt – és Karl Liebknecht híres, ma is igaz szlogenjével: „A fő ellenség otthon van.”

    A diákok követelései

    Csütörtökön a diákok a Bundeswehr mindenfajta iskolai toborzásának azonnali betiltását követelték, beleértve a pályaválasztási napokat is. „Mi vagyunk a többség az iskolákban – nem kérünk a Bundeswehrből az iskolákban!” – hangsúlyozták a szlogenek. Követelték a katonai szolgálat teljes megtagadásának jogát, és felszólítottak az erőforrások megosztására, hogy elmagyarázzák, hogyan lehet ezt legálisan megtenni. A követelések listája mögött az a követelés húzódott meg, hogy állítsák le a védelmi költségvetés bővítését a közélet és a szolgáltatások rovására, valamint vessenek véget a német kormány támogatásának a gázai háború és az Irán és Venezuela elleni támadások tekintetében. „Nem adunk vért az olajért” – hangsúlyozták a diákok. „Nem a háborúból való haszonszerzésre.”

    Több diákot letartóztattak a berlini tüntetésen, és a rendőrség a járókelőknek azt mondta, hogy a filmezés nem megengedett. Münchenben a rendőrök elvitték a diákokat a sztrájkokról, és visszavitték őket az iskolába. A bajorországi Ingolstadtban egy iskola vezetése azzal fenyegetőzik, hogy feljelentést tesz a diákok ellen, amiért szórólapokat osztogattak az iskola területén, és hátrányos helyzetbe hozza őket. A diákjaikat támogató tanárokat kirúgás fenyegeti.

    A diákok dühösek, és összekötik a dolgokat

    A mozgalom nagyobb, mint három hónapja volt. A diákok magabiztosabbá váltak, és a beszédek, szlogenek és transzparensek azt mutatják, hogy összekapcsolják a saját életük és jövőjük meghatározásáért folytatott harcukat a világ tágabb politikai helyzetével. Akciójukat ifjúsági szervezetek szerte Európában támogatták, mint például a belga RedFox, a holland Kommunista Ifjúsági Mozgalom (CJB), a spanyol Fiatal Kommunista Kollektívák (CJC), az ír Connolly Ifjúsági Mozgalom (CYM), a ciprusi Egyesült Demokratikus Ifjúsági Szervezet (EDON) és mások.

    A következő mozgósítás azonnali: csatlakozás a Nemzetközi Nőnaphoz vasárnap, március 8-án. A következő iskolai sztrájkról is tárgyalnak május 8-ára – a második világháború európai befejezésének évfordulójára. Ez a dátumválasztás erőteljes üzenetet közvetítene: a fiatalok jobban odafigyelnek a béke fontosságáról szóló történelmi leckékre, mint a jelenlegi német kormány.

    forrás: Peoples Dispatch

    A „szabályok és elmék militarizálása” Európában a dolgozók és a jóléti rendszer veszélyeztetését jelenti

    Szakszervezeti aktivisták, békeaktivisták és baloldali politikusok figyelmeztetnek: Európa gyors újjáfegyverzése már most aláássa a dolgozók jogait, a jóléti rendszereket és a szociális biztonságot.

    Európa militarizációja gyorsan halad előre, mindent egy háborús logika formál át, a közpénzügyektől kezdve a médianarratívákig. Ez volt az egyik fő figyelmeztetés, amelyet szakszervezeti aktivisták, baloldali politikusok és békeaktivisták hangoztattak a Nemzetközi Békeiroda és a Nem a háborúra – Nem a NATO-ra hálózat által szervezett vita során.

    Az Európai Unió szintjén a belga EP-képviselő, Marc Botenga figyelmeztetett, hogy a meglévő szabályokat és garanciákat félretolják az új hadiipari stratégia felgyorsítása érdekében. Rámutatott a közelmúltbeli vitákra az úgynevezett omnibusz törvénycsomagokról, különösen azon javaslatokról, amelyek a munkaügyi jogok, a környezetvédelem és a szociális jóléti rendszerek rovására kívánják megkönnyíteni a fegyveripar működését. Botenga szerint minden, az általa „a szabályok militarizálása” napirendjeként leírt intézkedésnek egyértelmű társadalmi következményei vannak – mégis az EU vezetői hallgatnak a terveik ezen vonatkozásairól.

    Nem csak a szabályozást alakítják át: az emberek elméjét is militarizálják – érvelt Ulrike Eifler német szakszervezeti aktivista. Kiemelte a Merz-kormány törekvését, hogy 2029-ig elérjék a NATO 2%-os, valójában már 5%-os kiadási célját, és ugyanerre az időpontra Németországot „háborúra kész” állapotba hozzák. E napirend keretében, tette hozzá, a militarista gondolkodásmód normalizálódik a társadalomban, még olyan mindennapi közterekre is, mint az uszodák és az iskolák. Eifler rámutatott, hogy Németország egyes régióiban már most arra ösztönzik a tanárokat, hogy katonákat hívjanak be óráikra, feltehetően hogy megismertessék a diákokat a katonai pályafutás kilátásaival.

    Ugyanakkor Eifler és Botenga is rámutatott, hogy a szociális és jóléti rendszerek már most érzik a védelmi kiadások növelése érdekében elrendelt megszorítások hatását. „Minden euró, amit a hadseregnek adtak, már hiányzik a szociális igazságosságból” – mondta Eifler. Ha a kormány ezen az úton jár tovább, tette hozzá, A németországi közszférában dolgozók leggyorsabban növekvő szakszervezetétől, a ver.di-től származó elemzők szerint a szociális alapok jövőre gyakorlatilag már kiürülhetnek. A folyamatot hosszabb munkaidő és kevesebb szabadidő fogja kísérni a dolgozók számára – ami további bizonyíték arra, hogy minden háború és minden háborúra való felkészülés nem más, mint egy „intenzívebb osztályharc”.

    A háború elleni ellenállás azonban erősödik. A diákok, a szakszervezetek és más csoportok egyre inkább vizsgálják, mit jelentene egy teljesen militarizált Európa az életük és megélhetésük szempontjából, és válaszul kezdenek szerveződni. Németországban több tízezer diák készül újabb sztrájkokkal a lehetséges katonai besorozás ellen. Eközben Nagy-Britanniában a szakszervezetek jelentős előrelépést értek el a militarizáció visszaszorításában a saját soraikban.

    Alex Gordon, a CND (Campaign for Nuclear Disarmament) társelnöke és az „Alternatív Védelmi Felülvizsgálat” társszerzője leírta, hogyan próbálták megkérdőjelezni a brit szakszervezetek a Népi Ügyészség 2022-ben elfogadott „fegyver és vaj” („hadisarc”) határozatait. A katonai keynesianizmusban gyökerező narratívákkal szembeszállva az UCU (University and College Union) segített megállítani ezeket a terveket, biztosítva, hogy a szervezett munkásmozgalom egy jelentős része olyan politikát támogasson, amely a munkásosztályt, nem a fegyvergyártókat szolgálja.

    Botenga arra figyelmeztetett, hogy Európában a militarizáció havi, nem éves időskálán zajlik, a résztvevők pedig hangsúlyozták, hogy az ilyen ellenállás kiterjesztése létfontosságú – nemcsak a jelenlegi pálya megállítása, hanem az EU és az egén régió céljának újradefiniálása érdekében is.

    forrás: Peoples Dispatch