A „Palesztinától a Fekete-tengerig” című ellenkonferencia előtt a romániai Elbit Out! kampány aktivistái a biztonság valódi jelentéséről elmélkednek.
Mit jelent valójában biztonságban lenni? A hadseregek, fegyverek és megerősített határok meglétét; vagy inkább annak biztosítékát, hogy az ember hozzáférhet alapvető szükségleteihez, és élhet a nélkülözéstől vagy erőszaktól való félelem nélkül? És kinek a biztonsága élvez valódi elsőbbséget, amikor az államok katonai erőbe fektetnek, miközben népességük nagy része továbbra is gazdasági, társadalmi és környezeti bizonytalanságnak van kitéve?
A militarizált biztonság leszűkíti a fenyegetés fogalmát arra, amivel erővel szembe lehet nézni. Előtérbe helyezi a határokat az emberekkel szemben, és a geopolitikai versengést az emberi sérülékenység mindennapi valóságával szemben. Az eredmény egy mélyreható torzítás: az államok háborúra készülnek, miközben elhanyagolják azokat a körülményeket, amelyek első helyen bizonytalanná teszik az életet.
A legtöbb ember számára a bizonytalanság nem egy invázióból fakad. Hanem a tönkrement közszolgáltatásokból; a gazdasági és környezeti válságokból; a politikai instabilitásból és az intézményi korrupcióból. Ezek nem periférikus problémák; ezek a sebezhetőség elsődleges forrásai a mai társadalmakban. A bizonytalanság nem egy külső sokk, és nem is csak úgy „megtörténik” a társadalmakkal. Bele van épülve azokba.
Miközben szerte Európában a társadalmakat egyre inkább az egyenlőtlenség, a nélkülözés és a kirekesztés strukturálja, a közforrások továbbra is a katonai expanzióba áramlanak: új fegyverrendszerekbe, megnövelt védelmi költségvetésekbe és stratégiai pozicionálásba, mindeközben az életet fenntartó infrastruktúrák alulfinanszírozottak maradnak. Ez nem pusztán az erőforrások rossz elosztása; ez egy politikai döntés, súlyos következményekkel.
A bizonytalanság előállított, nem véletlen
Amikor az emberek nem férnek hozzá hatékony közszolgáltatásokhoz, jövedelemhez, egészségügyi ellátáshoz, lakhatáshoz vagy oktatáshoz, nem egyszerűen „veszélyeztetettek”. Olyan strukturális erőszakformáknak vannak kitéve, amelyek erodálják a társadalmi kohéziót, a stabilitást és a közintézményekbe vetett bizalmat.
A mélyen egyenlőtlen társadalmakban, ahogy ezek a körülmények felhalmozódnak és a sérelmek fokozódnak, az egyéni nehézség kollektív elégedetlenséggé alakul át. Ha a gyenge vagy kirekesztő intézmények nem képesek közvetíteni a feszültségeket, vagy hiteles jogorvoslati lehetőségeket biztosítani, a bizonytalanság politikailag robbanékonyvá válik. Ilyen körülmények között a politikai szereplők stratégiailag mozgósíthatják, átirányíthatják és fegyverként használhatják a bizonytalanságot, azt identitásvonalak mentén keretezve. A lappangó elégedetlenség szervezett konfliktussá válik, amely beágyazódik a regionális és globális dinamikákba, ahogy a helyi feszültségek összekapcsolódnak az erőforrások, narratívák és támogatás határokon átnyúló áramlásaival. Ily módon a bizonytalanság nem pusztán háttérfeltétel, hanem a konfliktusok eszkalációjának központi hajtóereje, összekapcsolva a helyi sérelmeket a hatalom és beavatkozás tágabb rendszereivel.
A militarizált válaszok nem szakítják meg ezt a folyamatot. Elmélyítik azt.
Az erőszak gépezete
A militarizmus nem csupán reagál a konfliktusra; fenn is tartja és fokozza annak dinamikáját.
A fegyverek előállítása és exportja növeli az erőszak valószínűségét és halálosságát. A külső katonai támogatás elhúzódóvá teszi a háborúkat, mélyíti a hatalmi aszimmetriákat, és csökkenti a tárgyalásos megoldások ösztönzőit. A konfliktus nem kivétellé, hanem magába a rendszerbe ágyazott eredménnyé válik.
Ezzel egyidejűleg a „biztonság” nyelvezete legitimálja a rendkívüli intézkedéseket: a végrehajtó hatalom kiterjesztését, a megfigyelést, az elnyomást és a polgári szabadságjogok erózióját – amelyek mindegyike normalizálja a hierarchiát, az engedelmességet és a kényszerítés alkalmazását. Emellett egész populációkat bélyegez meg fenyegetésként, igazolva az erőszakot és a kirekesztést a védelem nevében. Kulturálisan megerősíti a védelmezés maszkulinizált fogalmait, és marginalizálja a biztonság alternatív formáit, amelyek a gondoskodásban és a szociális ellátásban gyökereznek, miközben alapvetően képtelen kezelni korunk meghatározó kihívásait. A klímaváltozás, a világjárványok és a globális egyenlőtlenség nem katonai problémák, és nem oldhatók meg erővel. Mégis egyre gyakrabban keretezik őket biztonsági kérdésként. Az eredmény? Káros össze nem illés a militarizált biztonság eszközei és a társadalmak előtt álló fenyegetések természete között, tele hatástalan válaszokkal. Legjobb esetben elmélyítik azokat a bizonytalanságokat, amelyeket nem képesek kezelni. Legrosszabb esetben új bizonytalanságokat hoznak létre.
Az erőt a strukturális megelőzés, a versengést az együttműködés, a kényszerítő állami hatalmat az emberi jólét elé helyezve a militarizmus éppen azokat a bizonytalanságokat termeli ki, amelyeket állítólag kezel. Ha a bizonytalanság elsődlegesen a kielégítetlen szükségletekből, egyenlőtlenségből és intézményi kudarcból fakad, akkor a katonai erő önmagában nem nyújthat tartós biztonságot. Ehelyett a tartós biztonságot olyan társadalmi rendszereken keresztül kell felépíteni, amelyek csökkentik a sebezhetőséget, növelik a rezilienciát és bővítik az emberi képességeket.
Egy másik kiindulópont
Az emberi biztonság egy másik premisszából indul ki: a biztonság mércéje nem az állam ereje, hanem az emberek életkörülményei.
Az Egyesült Nemzetek Fejlesztési Programja által először megfogalmazott keretrendszer a fókuszt a külső fenyegetések puszta hiányáról az egyének méltóságára és jólétére helyezi. A biztonság más szóval szabadság a félelemtől és a nélkülözéstől egyaránt. Az olyan lehetővé tevő feltételek megléte, amelyek lehetővé teszik az egyének és közösségek számára a kibontakozást. A gyakorlatban a biztonság szociális jóléti rendszerekként nyilvánul meg, mint például az egészségügy, a nyugdíjak, a munkanélküli-ellátások, a lakhatási támogatás és az oktatás. Az egyetemes egészségügy véd a betegségektől és világjárványoktól. A jövedelemtámogatás tompítja a gazdasági sokkokat. A lakhatás és a közszolgáltatások stabilitást nyújtanak. Az oktatás bővíti az életesélyeket. Együttesen a jóléti intézmények alapvetően (újra)alakítják a kockázat, egyenlőtlenség és társadalmi kohézió szintjeit.
Ezek a reziliencia alapjai. Ahol ezek a rendszerek erősek, ott a társadalmak jobban képesek ellenállni a válságoknak anélkül, hogy instabilitásba süllyednének. Ahol gyengék, ott terjed a bizonytalanság; és vele együtt a konfliktus kockázata is. A militarizáció és a szociális beruházások közötti választás tehát nem csupán gazdasági kérdés, hanem annak kritikus mutatója, hogy milyen biztonság épül, és ami talán még fontosabb: ki számára?
Biztonság militarizmus nélkül
A leghatékonyabb módja annak, hogy az emberek biztonságban legyenek, nem a háborúra való felkészülés, hanem annak biztosítása, hogy mindenki, mind az állam határain belül, mind azokon túl, képes legyen méltósággal élni. Csak a bizonytalanság strukturális meghatározóinak – szegénység, egyenlőtlenség, kirekesztés – kezelésével építhet egy társadalom valóban fenntartható alapot a biztonság, reziliencia, igazságosság és béke számára. Az emberi biztonság megköveteli az államoktól, hogy lépjenek túl a külső válságok kezelésén, és kezdjék el átalakítani az azokat előállító belső feltételeket, felismerve, hogy tartós biztonságot csak igazságosságon, elszámoltathatóságon és az emberi jólét folyamatos előtérbe helyezésén keresztül lehet építeni. És mivel a biztonságot az emberi élet és méltóság védelmeként kell értenünk, azok a politikák, amelyek lehetővé teszik a károkozást – akár cselekvés, akár mulasztás révén – nem egyeztethetők össze ezzel a céllal, sem itthon, sem külföldön.
A biztonság emberi szempontú újrakeretezése nem csupán elméleti gyakorlat; már most is megvalósul politikai küzdelem és kollektív cselekvés révén. Sehol sem láthatók olyan élesen a militarizált biztonság kudarcai és ellentmondásai, mint azokban a kontextusokban, ahol a legbrutálisabban alkalmazzák.
Az emberi és társadalmi biztonság szemszögéből nézve a palesztinok elleni folyamatos erőszak feltárja a militarizált biztonsági paradigmák mélyreható korlátait és erkölcsi ellentmondásait. A palesztinok elleni népirtás nem csupán humanitárius katasztrófa; egy olyan biztonsági keretrendszer terméke is, amely az állami hatalmat, katonai dominanciát és geopolitikai szövetségeket helyezi előtérbe az élettel, méltósággal és emberi jogokkal szemben. A biztonságnak ez a modellje nemhogy biztonságot teremtene, hanem szisztematikusan pusztítást, vagyonelkobzást és tartós bizonytalanságot generál azok számára, akiket feláldozhatónak tekint.
Pontosan ezen a szinten avatkoznak közbe az olyan kampányok, mint az Elbit Out! Az Elbit Out! kampány azzal, hogy kihívja az izraeli Elbit Systems fegyveripari vállalat és romániai leányvállalatainak jelenlétét és tevékenységét, feltárja azokat az anyagi infrastruktúrákat, amelyeken keresztül a bizonytalanságot előállítják és fenntartják. Ezzel a gyakorlatban is megtestesíti az emberi biztonság megközelítését: megtagadja a bűnrészességet a bizonytalanság megteremtésében, elszámoltathatóságot követel, és ragaszkodik ahhoz, hogy a biztonságot sehol sem lehet mások másutt történő elpusztítására építeni.
Május 9-10-én Bukarestben a kampány palesztin szolidaritási aktivistákat, anti-militarista kutatókat, közösségi szervezőket és oknyomozó újságírókat hoz össze, hogy előtérbe helyezzék az emberi biztonságot, a nemzetközi jogot és az erőszakmentes ellenállást a „Palesztinától a Fekete-tengerig: Béke és Emberi Biztonság Ellenkonferencia” elnevezésű eseményen. A Fekete-tengeri Védelmi és Űripari Konferenciára válaszul szervezve – amely várhatóan vezető izraeli fegyveripari vállalatokat is vendégül lát – az Ellenkonferencia a biztonság újragondolására és újjáépítésére törekszik kollektív cselekvés révén.
Hiszen ha a biztonságnak bármit is jelentenie kell, akkor azt gondoskodásra, igazságosságra és szolidaritásra kell építeni – nem erőre. És ez azt jelenti, hogy kollektívan úgy döntünk, másképp építjük fel.
Írta: Alexandra Uibariu politikai és kritikai kriminológus, több mint egy évtizedes tapasztalattal rendelkezik az állami bűnözés, elnyomás és erőszak vizsgálatában és leleplezésében. Tagja a Kolozsvári Palesztin Szolidaritás kollektívának és munkatársa az Elbit Out! kampánynak Romániában.
