Ramstein

A ramsteini amerikai és NATO-támaszpont az amerikai katonai politika egyik központi csomópontja Európában. Innen irányítanak olyan háborúkat, amelyek nemcsak a nemzetközi jogot sértik, hanem politikailag és biztonságpolitikai szempontból is felelőssé teszik Németországot.

A Ramstein körüli vita ezért egy alapvető kérdést vet fel: Mi a szerepe az amerikai katonai támaszpontoknak és a NATO-nak az amerikai globális hatalmi rendszerben – és milyen következményekkel jár ez a németországi békére és biztonságra nézve?

Ramstein és Németország felelőssége

Az USA a rajnai-pfalzi ramsteini NATO-támaszpontot használja többek között arra, hogy Izraellel közösen végrehajtsa agresszív, nemzetközi jogba ütköző háborúját Irán ellen. Bár az USA német Alaptörvény békerendelkezésének nyilvánvaló megsértése szembetűnőnek tűnik, a német szövetségi kormány nem lát jogsértést Washington részéről.

Pedig az Alaptörvény 26. cikkének (1) bekezdése kristálytiszta: „Törvényellenes minden olyan, a békés egymás mellett élés megzavarására irányuló, különösen a támadó háború előkészítését célzó tevékenység.”

A Németországban lévő amerikai katonai támaszpontok ugyan formálisan a német Alaptörvény hatálya alá tartoznak, de facto enklávék. A Szövetségi Alkotmánybíróság Második Szenátusa 2025. július 15-i, a ramsteini drónműveletekkel kapcsolatos ítéletének irányadó elveiben kifejezetten kimondta, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaságnak „általános védelmi kötelezettsége van annak biztosítására, hogy az alapvető emberi jogok védelme és a nemzetközi humanitárius jog alapvető normái még a külföldi kapcsolódású esetekben is érvényesüljenek”.

A bíróság megállapította az „Alaptörvény 2. cikk (2) bekezdés 1. mondatából eredő védelmi kötelezettséget”, amely „az élet védelmére vonatkozó, alkalmazandó nemzetközi jog betartására vonatkozik”.

Ez a védelmi kötelezettség Karlsruhe [a Szövetségi Alkotmánybíróság székhelye] szerint „kiterjed a más államtól, nevezetesen az USA-tól származó veszélyekre” is.

Míg a New York Times arról számol be, hogy az USA megtámadott egy iráni leányiskolát, megölve 170 gyermeket, ezt súlyos háborús bűncselekménynek kell tekinteni. Ramstein mégis gerincét képezi az USA agressziós háborús bűntettének, valamint a nemzetközi jog szerint jogtalan, ártatlan civilek meggyilkolásának.

Ahogyan az egész NATO esetében, úgy a németországi amerikai támaszpontokkal kapcsolatban is tartja magát az a narratíva, hogy ezek a bázisok egy értékközösség védelmét szolgálják. A NATO-val kapcsolatban Mark Rutte főtitkár már szétfoszlatta ezt a mítoszt: „A NATO egy platform az USA számára, hogy kivetítse hatalmát” – fogalmazott az őszinte Mr. Rutte. Ennek a megállapításnak különösen igaznak kell lennie az USA világszerte található támaszpontjaira. A NATO-nak azonban egészen különleges szerep jut ebben.

NATO: Az amerikai hatalom infrastruktúrája

A NATO-n keresztül az USA garantált hozzáférést szerez légi, tengeri és szárazföldi támaszpontok hálózatához Európa-szerte. Ezek „ugródeszkaként” szolgálnak az USA afrikai, közel-keleti és közép-ázsiai műveleteihez, mivel Európa földrajzilag közelebb van a globális válságövezetekhez.

E stabil jogi keret nélkül az USA-nak kétoldalú megállapodásokat kellene kötnie, amelyek kiszolgáltatottak lennének a helyi politikának, és gyakran „bérleti díj” fizetését tennék szükségessé.

Németországban Berlin közvetett kifizetésekkel fedezi az állomásoztatási költségek akár 40 százalékát; csupán Ramstein esetében a költségeket évi 80 millió euróra becsülik. Ramstein jogbiztonsága nemcsak a NATO-kiegészítő megállapodásból, hanem az 1954-es haderő-státusz megállapodásból is ered.

Kiemelkedően fontos, hogy a NATO „erő-erősítőként” működik, jelentősen növelve az USA katonai képességeit anélkül, hogy az USA-nak egyedül kellene viselnie a teljes költséget. Emlékezzünk, hogyan sikerült az USA-nak különösen Németországot egyre több közös költséggel megterhelnie. A Trump-kabinet teljes célkitűzése, hogy a NATO-n belül is további költségekkel terhelje meg az európaiakat.

A katonai szövetség olyan közös parancsnoki és irányítási struktúrákat is lehetővé tesz, amelyek kiterjesztik az USA képességeit világszerte. Az USA NATO-költségvetéshez való hozzájárulása csupán töredéke az amerikai védelmi költségvetésnek (0,074 százalék 2025-re), mégis hatalmas előnyökhöz juttatja a megosztott erőforrások révén.

Ramstein, az Európai Amerikai Légierők – Afrikai Légierők parancsnokságának és a Ramsteini Szövetséges Légierők Parancsnokságának – egy NATO légierő-parancsnokságnak – a székhelyével kiváló példája az amerikai hadviselési képességek ilyen jellegű kiterjesztésének.

NATO nélkül az amerikai támaszpontrendszer drágább, instabilabb és kevésbé hatékony lenne, mivel kétoldalú ügyletekre támaszkodna. A NATO elengedhetetlen a támaszpontrendszer Európában és az amerikai globális hatalom kivetítéséhez.

Érdemes itt megjegyezni, hogy a NATO és az amerikai támaszpontrendszer az USA olyan koloniális világrendszerének része, amely válságokra is reagál. Például, ha az Öböl-államokbeli amerikai támaszpontok egyre fenyegetettebbé válnak, törekvések irányulnak arra, hogy a ciprusi brit támaszpontokat – amelyeket az amerikaiak már most is használnak – a sziget NATO-csatlakozásán keresztül tényleges NATO-támaszpontokká alakítsák át.

Ez az USA javát szolgálná azáltal, hogy a finanszírozás nagyobb részét harmadik felekre hárítaná, és utat nyitna a hatalmas támaszpont-bővítések előtt. Ciprus esetében a NATO-csatlakozás szinte biztosan a sziget felosztásához vezetne, mivel a NATO-partner Törökország – amely Ciprus 37 százalékát megszállva tartja – nagy valószínűséggel magas árat követelne Ciprus NATO-belépésének jóváhagyásáért, például a török megszállás amerikai elismerését.

Amerikai támaszpontok: Neokoloniális háborús enklávék

Egy kérdést gyakran feltettem magamnak, különösen Marco Rubio amerikai külügyminiszter müncheni beszéde után: Nem kellene-e az amerikai katonai támaszpontokat az USA koloniális – vagy inkább neokoloniális – világrendszerének részeként tekintenünk?

A mintegy 800 amerikai katonai támaszpont több mint 80 országban egyedülálló egyetlen ország esetében.

Először is, fennáll a funkcionális hasonlóság a klasszikus gyarmatokkal. Az amerikai támaszpontok a hatalom kivetítését, az erőforrások ellenőrzését, az elrettentést és a beavatkozást szolgálják. Lehetővé teszik az USA számára, hogy fenntartsa globális hegemóniáját közvetlen területi annexió nélkül – akárcsak a Brit Birodalom az előretolt helyőrségeivel (Gibraltár, Szingapúr, Málta).

Chalmers Johnson amerikai politológus professzor joggal nevezte az amerikai támaszpontokat „Amerika gyarmat-változatának”.

Az amerikai támaszpontok számos neokoloniális jellemzőt mutatnak. Sokuk egyenlőtlen szerződések, nyomásgyakorlás vagy függőségi viszonyok révén jön létre (az USA-barát rezsimekkel rendelkező országokban). Gyakran okoznak környezetpusztítást, a lakosság elűzését, bűnözést, prostitúciót és szuverenitás-sértéseket – hasonlóan a gyarmati uralomhoz.

Okinawán, Guamon vagy Diego Garcián erős helyi ellenállási mozgalmak léteznek ezzel a „katonai megszállással” szemben.

Az 1954-es megállapodás az amerikai hadsereg németországi állomásoztatásáról egy ilyen egyenlőtlen szerződés, nem utolsósorban azért, mert nincsenek összehasonlítható német támaszpontok az USA-ban.

Arisztotelészi értelemben itt egy eredendően akaratlan önkéntességről kell beszélnünk, ami a Német Szövetségi Köztársaság részéről a szerződés megkötését kikényszerítette.

Az 1954. október 23-i, a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló megállapodással Németország nyolc NATO-tagállamnak (Belgium, Dánia, Franciaország, Kanada, Luxemburg, Hollandia, Nagy-Britannia és az USA) adja meg nemzetközi jogi hozzájárulását állomásoztatott erőik állandó jelenlétéhez.

E szerződési keretrendszeren keresztül, még a Német Szövetségi Köztársaság NATO-csatlakozása előtt, a szövetséges csapatok megszállási jogait egy általános hozzájárulási törvény révén folytatták, míg a NATO-haderő-státusz megállapodás vázolja fel a jelenlét konkrét részleteit.

Ezt a haderő-státusz megállapodást 1990-ben az egész Németországra vonatkozóan megerősítették a három nyugati szövetséges hatalommal folytatott jegyzékváltás útján, bár az új szövetségi tartományokban nem alkalmazható.

A haderő-státusz megállapodás a hidegháború maradványa. E szerződés következtében az amerikai támaszpontok extraterritoriális enklávék jellegével bírnak. A hozzáférést kizárólag az USA ellenőrzi. Az amerikai akciókra ténylegesen a büntetlenség vonatkozik, mivel a szövetségi kormánynak láthatólag nincs akarata érvényt szerezni az Alaptörvénynek és a nemzetközi jognak ezekben az enklávékban.

Szerződéses lehetőségek német csapatok jelenlétére mondjuk kiképzés céljából nem hasonlíthatók össze a haderő-státusz megállapodással. A szerződés klasszikus példája annak, hogyan használnak fel egy hidegháborús struktúrát az USA globális háborúinak folytatására.

De minél inkább folytat az USA nemzetközi jogba ütköző háborúkat németországi támaszpontjairól világszerte – és még amerikai rakétákat is tervez telepíteni ezekre a támaszpontokra, olyan rakétákat, amelyek percek alatt elérik Moszkvát, más országokat fenyegetve német földről –, annál instabilabbá válik a biztonsági helyzet az itteni lakosság számára.

Németország gyakorlatilag felelősségre vonható lesz az amerikai háborús döntésekért, amelyek német földről születnek. Most már sokkal többről van szó, mint annak az elvnek az érvényesítéséről, hogy német földről ne induljon háború. A németországi lakosság biztonságáról van szó, amelyet egy amerikai kormányzat kész óriási mértékben kockáztatni azáltal, hogy Németországból kiindulva megsérti a nemzetközi jogot, és rakétáival más államokat vesz célba.

Bezárni és kilépni: a béke és biztonság érdekében

Aki ma valóban törődik Németország békéjével és biztonságával, annak szorgalmaznia kell az amerikai katonai támaszpontok bezárását és a NATO-ból való kilépést is.

A Bundestag Kutatószolgálatának a kilépés kérdéséről készült szakvéleményében az utolsó mondat beszédesen nyíltan fogalmaz: „Mind a Haderő-státusz Megállapodás, mind a NATO-haderő-státusz megállapodás felmondható. Az 1990. szeptember 25-i Megállapodás 3. pontja értelmében a külföldi fegyveres erők Németországi Szövetségi Köztársaságban való jelenlétéről szóló szerződéshez kapcsolódóan a Németországi Szövetségi Köztársaság a haderő-státusz megállapodást egy vagy több szerződő fél vonatkozásában két év felmondási idővel felmondhatja. A NATO-haderő-státusz megállapodás XIX. cikkének (1) és (3) bekezdése alapján bármely szerződő fél egyéves felmondási idővel felmondhatja a megállapodást, miután a felmondásról szóló értesítést az USA kormánya kézhez vette. Bár a felmondás lehetősége jogilag fennáll, ennek megvalósulása politikailag nem reális.”

Spanyolország megmutatta, hogy lehetséges megtagadni az USA-tól a támaszpontjai használatát a nemzetközi jogot sértő háborúkhoz.

Itt az ideje, hogy Németországban is megerősítsünk egy mozgalmat ezen amerikai háborús enklávék bezárásáért és egy olyan katonai szövetségből való kilépésért, amely kizárólag az amerikai hegemónia biztosítását szolgálja a mi rovásunkra.

Írta: Sevim Dagdelen, aki 2005 és 2025 között a die Linke képviselője volt a német parlamentben.

forrás: Morning Star