háborús bűncselekmények

Irán készen áll a háború „következő szakaszára” az amerikai–izraeli agresszió újbóli megindulásáról szóló találgatások közepette

Legalább hét hajót ért találat az iráni haditengerészeti erők vagy aknák részéről a Perzsa-öbölben kevesebb mint 24 óra alatt csütörtökön, miután Irán azt állította, hogy az amerikai nyomás hatására megsértették a hajózási útvonalakra vonatkozó korlátozásait.

Irán készen áll bármilyen új agresszióval szembenézni, és a háborút új szintekre emeli – állította Irán október 21-én, szerdán, miután jelentések utaltak arra, hogy küszöbön áll az amerikai–izraeli együttes csapások újbóli megindítása az ország nukleáris létesítményei és más célpontok ellen.

Szerdán és csütörtökön több jelentés is megjelent, amelyek a július óta tartó nem hivatalos tűzszünet végére és az Irán elleni új amerikai–izraeli csapások növekvő valószínűségére mutattak.

Az AFP csütörtökön arról számolt be, hogy az Egyesült Államok felszólította szaúd-arábiai nagykövetségének munkatársait és családtagjaikat, valamint a régió több más országában működő nagykövetségek munkatársainak családtagjait, hogy hagyják el az országot.

A Drop Site News csütörtökön arról számolt be, hogy az Egyesült Államok jelenleg nagyszabású előkészületekben vesz részt, beleértve új hadihajók és mintegy 10 000 további tengerész és tengerészgyalogos telepítését a régióban.

A Drop Site állítása szerint az amerikai előkészületek nagyrészt Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnök Irán elleni új offenzíva kiprovokálására irányuló erőfeszítéseihez kapcsolódnak. Iráni és amerikai tisztviselőkre hivatkozva azt állította, hogy az Irán elleni amerikai–izraeli együttes csapások valószínűleg a keddi izraeli választások előtt megkezdődhetnek.

A múlt héten jelentések szóltak arról, hogy Netanyahu arra sürgeti Trump-ot, hogy indítsa újra az Irán elleni bombázásokat, mivel ez javíthatja választási győzelmi esélyeit, mivel a jelentések szerint jelenleg lemaradóban van.

Netanyahu az izraeli választások előtt újabb Irán elleni agresszióra sürgeti Trumpot

Szerdán Netanyahu ismét, minden bizonyíték nélkül azt állította, hogy Irán nukleáris fegyvereket fejleszt. Azt állította, hogy utasította az izraeli hadsereget és a Moszadot, a különféle titkos műveletekben részt vevő titkosszolgálatát, hogy „döntsék meg az iráni rezsimet”.

Egy neve elhallgatását kérő iráni tisztviselő is megerősítette a Drop Site-nak, hogy az ország hírszerzési értékelést kapott az ország stratégiai célpontjai elleni amerikai–izraeli együttes bombázás keddi újrakezdéséről.

A jelentések szerint az iráni tisztviselő azt is állította, hogy az Egyesült Államok „jelképes” csapást mérhet Irán egyik nukleáris létesítményére, például a Pickaxe Mountainre, hogy „győzelmet” hirdethessen.

Bár Anna Kelly, a Fehér Ház helyettes sajtótitkára tagadta ezeket a jelentéseket, azt állítva, hogy legalább a félidős választásokig nem lesznek új csapások, egy neve elhallgatását kérő tisztviselő a Drop Site-nak azt mondta, hogy Donald Trump amerikai elnök legalább hétszer „hátrált meg” az Irán elleni jelentős harci műveletektől július óta, azt állítva, hogy bármikor elkezdheti a háborút.

Trump bosszúvágya okozhatja a háború újrakezdését

Trump elnök nemrégiben a Pickaxe Mountainról és az Iránnal folytatott tárgyalások kudarcáról tett nyilatkozatai táplálták a küszöbön álló csapásokról szóló találgatásokat.

Szerdán Trump a sajtónak azt mondta, hogy az Egyesült Államok nem tárgyal Iránnal, és „valami így vagy úgy” fog történni „meglehetősen hamar”.

A fejleményekre reagálva Trita Parsi a Quincy Institute-tól azonban elutasította Izrael központi szerepét ezekben az ügyekben, annak ellenére, hogy a mostani és a februári körülmények között hasonlóságokat állított, amikor az Egyesült Államok provokáció nélküli háborút indított Irán ellen Izraellel együttműködve.

Inkább Trump „bosszúvágyára” mutatott rá, mint a háború újabb felvetéseinek fő okára, azt állítva, hogy Trump Iránt hibáztatja „elnökségének tönkretételéért” és a Republikánus Párt közelgő félidős választásokon esetlegesen elszenvedendő megszégyenüléséért.

Irán „szélesebb tervvel” fog válaszolni

Irán ismételten azt állította, hogy készen áll az amerikai–izraeli agresszióval szembenézni. Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának (SNSC) vezetője, Mohszen Rezaei szerdán azt állította, hogy Irán a háború „következő szakaszával” egy „szélesebb tervvel” néz szembe, és olyan módon válaszol, ahogyan korábban még nem láttak.

Új agresszió esetén Irán kiterjeszti a háborút, és a régióban mindenféle amerikai eszközt célba vesz, beleértve a kommunikációs kábeleket és a mesterséges intelligencia adatközpontokat – állította Rezaei a Drop Site-tal folytatott beszélgetésben.

Rezaei arra is figyelmeztette a regionális országokat, hogy semmilyen módon ne vegyenek részt az amerikai agresszióban, ha el akarják kerülni az iráni megtorlást, azt állítva, hogy „ezeknek a kormányoknak nem szabad azt feltételezniük, hogy részt vehetnek az Irán elleni háborúban anélkül, hogy kockázatnak tennék ki magukat”.

Legalább hét hajót értek támadás a korlátozások megsértése miatt

Eközben az Iszlám Forradalmi Gárda Haditengerészeti Erői (IRGC) csütörtökön azt állították, hogy négy hajót vettek célba a Perzsa-öböl északi részén, amiért megsértették a „jogosulatlan útvonalakra” vonatkozó korlátozásaikat. A hajók kigyulladtak és égtek – jelentette a Press TV.

Az IRGC azt is állította, hogy három másik hajót ért aknatalálat szerdán este a Hormuzi-szoros nyugati részén. Azt állították, hogy ezeket a hajókat az Egyesült Államok arra kényszerítette – Irán figyelmeztetései ellenére –, hogy a „jogosulatlan útvonalon” keresztül keljenek át a Hormuzi-szoroson.

A Hormuzi-szoros átkelését megkísérlő, találatot kapott hajók száma sokszorosára nőtt ezen a héten, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok ismételten azt állította, hogy teljes ellenőrzése alatt tartja a vízi utat.

Az Egyesült Államok azt is állította, hogy a Perzsa-öblön keresztül történő olajszállítás visszatért a háború előtti szintre, és hogy az iráni blokád hatástalan volt.

Irán azonban ismételten tagadta az amerikai állításokat. Csütörtökön az IRGC azt is figyelmeztette, hogy ha az Egyesült Államok továbbra is több hajót kényszerít a Hormuzi-szoroson való áthaladásra, kénytelen lesz megtorló csapásokat mérni a régióban lévő bázisaira.

forrás: BreakThrough News

Felmentették az amerikai hadsereg által elrabolt ecuadori halászokat

A bizonyítékok hiánya szolgált alapul a bírák számára a halászok szabadon bocsátásához, akik tagadják, hogy együttműködtek volna kábítószer-kereskedő csoportokkal. Az ecuadori kormány és az amerikai Déli Parancsnokság (US Southern Command) továbbra is védelmezi az ellenük indított támadásokat.

Egy ecuadori bíró elrendelte közel 30 halász azonnali szabadon bocsátását, akiknek két hajóját az amerikai hadsereg megsemmisítette a Csendes-óceánon. Az ecuadori ügyészség állítólagos illegális tevékenységekkel vádolta meg őket.

Az események sorrendje sokat elárul.

Két különálló esetben, augusztus végén és szeptember elején a Conquista II és a María Candelaria nevű halászhajókat amerikai katonai erők szállták meg a nyílt tengeren. Az amerikai erők, miután a halászokat más hajókra szállították át, megsemmisítették és elsüllyesztették hajóikat.

A halászok családtagjai gyorsan jelentették, hogy elveszítették a kapcsolatot szeretteikkel. Csak hosszú bizonytalanság után adták át a legénység tagjait ecuadori kikötőkben, és helyezték őket az ecuadori hatóságok felügyelete alá.

Más szóval, a legénység tagjait nem vádolták meg semmilyen bűncselekménnyel a hajóik megsemmisítése előtt, hanem csak azt követően. Ez a lépés súlyos kritikát váltott ki a büntetőjogi védőügyvédek részéről (akik szerint ezek a cselekmények sértik a tisztességes eljárást), és aggodalmat keltett az ecuadori halászok körében, akik kifejezték félelmüket a nyílt tengeren való halászattal kapcsolatban, attól tartva, hogy honfitársaik sorsára jutnak. Az amerikai erők az elmúlt hónapokban számos más hajót is elfogtak és elsüllyesztettek a Csendes-óceánon, ami csak fokozta az ottani átkeléssel kapcsolatos félelmeket.

Az amerikai hadsereg a maga részéről azt állítja, hogy a megsemmisített hajók üzemanyag-utántöltő pontként szolgálnak más, kábítószer-kereskedelemben érintett hajók számára. E stratégia keretében az amerikai Déli Parancsnokság legalább nyolc ecuadori hajót fogott el 2026 augusztusa és szeptembere között.

Az ecuadori területen végrehajtott külföldi katonai akciókat a jobboldali elnök, Daniel Noboa kormánya védelmezi, aki Donald Trump féltekei biztonságpolitikájához igazodott, amelyet az „Amerikák Pajzsa” (Shield of the Americas) testesít meg. Marco Rubio a dél-amerikai országba tett legutóbbi látogatása során a kábítószer-kereskedelmi útvonalak felszámolásához szükségesnek nevezte a katonai műveleteket.

De miért semmisítenek meg egy hajót, amelynek legénységét már evakuálták?

Giancarlo Loffredo védelmi miniszter, aki az ecuadori halászok elleni amerikai katonai műveleteket állítólagos „előzetes hírszerzési információkra” hivatkozva védelmezi, kijelentette, hogy egy már evakuált hajó megsemmisítése azért indokolt, mert túl kockázatos a hajókat a partra vontatni. Azt is mondta, hogy a fedélzeten lévő üzemanyag lefoglalása veszélyes.

A miniszter indoklása azonban nem győzött meg mindenkit. A Human Rights Watch kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak és Ecuadornak egyaránt bizonyítékot kell bemutatnia a hajók megsemmisítésének igazolására: „A letartóztatott legénységi tagok közül 90 fő ellen folyik büntetőeljárás Ecuadorban, 56 főt szabadon bocsátottak, mert az ecuadori bírák illegálisnak minősítették őrizetbe vételüket, további 14 főt pedig nem állítottak bíróság elé.”

Ezenkívül Juanita Goebertus, a Human Rights Watch amerikai részlegének igazgatója azt mondta: „Az üzemanyag-csempészet elfogása a tengeren fontos lépés lehet a bűnözői csoportok megállításában, de ez nem ad jogot a biztonsági erőknek arra, hogy bizonyítékok nélkül tartóztassanak le embereket, semmisítsék meg hajóikat és visszaéléseket kövessenek el.”

A tény az, hogy az ecuadori halászok tagadják bármilyen részvételüket a vádpontokban szereplő bűncselekményekben. Egyelőre az ecuadori bíróságok közel 30 halász javára döntöttek a Montecristi és a Don Rufo hajókról, megállapítva, hogy az ügyészség nem mutatott be bizonyítékot a vádak alátámasztására. Velük együtt a felmentett legénységi tagok száma összesen 56. További 32 halász van próbaidőn, amíg az állítólagos bűnszervezetben való részvétel vizsgálata folyik.

forrás: BreakThrough News

A USS Lincoln „pihenőútja” Thaiföldre: az amerikai neokolonializmus és a femicídium kikötői látogatása

Az a rendszer, amelyben a nőket a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt szisztematikusan a szexmunkába sodorják, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium.

A USS Abraham Lincoln (CVN-72) megérkezése egy „pihenőút” céljából Thaiföldre, mielőtt visszatérne pusztító hadjáratához Nyugat-Ázsia népei ellen, azonnali kihallgatást és ellenállást követel. Számunkra, thai emberek számára, és az amerikai fosztogatás helyszínein élők számára világszerte, ez az USA hidegháborús gyarmati láncainak csörgése a leghűségesebb kutyáján, miközben agressziós háborút folytat Iránban és folyamatban lévő népirtást Palesztinában. Azzal, hogy megengedték a USS Lincoln kikötését, a thai uralkodó elit ismét elősegíti a birodalmi erőszak egy olyan rendszerét, amely messze túlmutat Délkelet-Ázsia határain, egy olyan rendszert, amely a mi esetünkben a szexuális erőszakon és a femicídiumon alapul.

Thaiföld hosszú múltra tekint vissza az USA gyarmati vazallusaként, és ma, 2003 óta „fő nem-NATO szövetségese”. Bár Thaiföld az utóbbi években Kína felé nyitva próbálta egyensúlyozni kapcsolatait, az USA továbbra is jelentős erőforrásokat fektet be a thaiföldi politikai és katonai intézmények feletti befolyásának fenntartásába, stratégiailag létfontosságúnak tekintve a királyságot. A USS Lincoln látogatása tehát megerősíti a folyamatban lévő szövetség fenntartását: kínos emlékeztető a Thaiföldi Királyság uralkodóinak az amerikai katonai ambíciók iránti nyalizós hajlamára. Ez egy olyan hajlam, amelyet a thaiföldi nép, különösen az ország női, akik a legtöbbet szenvedtek az amerikai erőszaktól e kapcsolat során, nem osztanak.

Ez a birodalmi erőszak hosszú történetének folytatása, ahol a női testek szolgáltak fizetőeszközként Thaiföld nyugati kapcsolataiban. A USS Lincoln Thaiföld keleti tengerpartján található kikötőbe fog megérkezni, amelyet az 1960-as és 70-es években az amerikaiak vietnami támadásának elsődleges állomáshelyeként és pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) helyszíneként hoztak létre. Ma Pattaya városa talán a világ legnagyobb szex-turizmusának, birodalmi erőszakának helyszíne, köszönhetően teljes mértékben az amerikai katonák befogadása történelmének. A háborús gépezet az amerikai neokolonializmus strukturális örökségéhez kötődik, egy olyan örökséghez, amely Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás helyszínévé tette, és a nőgyilkos örökségéhez, ahol az állam és a tőke kéz a kézben járva szisztematikusan a nők életét feláldozhatóvá teszi a profit és az USA geopolitikai hegemóniája nevében.

A thaiföldi szuverenitás mítosza

A hivatalos thai történetírás a királyságot ritka délkelet-ázsiai nemzetként ünnepli, amelynek sikerült elkerülnie az európai gyarmatosítás karmait ragyogó uralkodóinak diplomáciai rátermettsége révén. Ez a narratíva azonban elhomályosítja az emberek valóságát. Ahogy a korai marxista thai történészek felismerték, Thaiföld „félgyarmati” állam volt, kezdve az 1855-ös Bowring-szerződéssel, amely joghatóságon kívüliséget biztosított a brit alattvalóknak és a kereskedelmet a gyarmatosítók kezébe monopóliumozta. A szerződést, amelyet ágyúnaszád-diplomácia keretében írtak alá – hasonlóan a Kínával kötött egyenlőtlen szerződésekhez – Sziámot ténylegesen ütközőállammá tette a brit és francia gyarmati érdekek között, így csak névleg szuverén.

„Thaiföld az USA 51. állama”

Az európai hatalmak távozása nem hozott valódi függetlenséget, hanem egyik urat a másikra cserélte. A második világháborút követően az Egyesült Államok vette át a birodalmi pártfogó szerepét, Thaiföldet létfontosságú védőbástyának tekintve a délkelet-ázsiai „kommunista agresszió” ellen. 1950-től kezdve a thaiföldi katonai fasiszta diktatúrák egymásutánja, kezdve Sarit Thanarat 1957-es, amerikai támogatással megszervezett puccsával, engedelmeskedtek Washington irányító hívásának. Az USA több mint 1,5 milliárd dollár katonai és gazdasági segélyt öntött az országba, beágyazva az amerikai érdekektől való függőség rendszerét a thaiföldi hadseregbe, miközben Thaiföld hét amerikai légitámaszpontnak és több százezer katonának adott otthont – elsősorban pihenés és kikapcsolódás céljából – az amerikai agressziós háború során Vietnámban.

A valóságban Thaiföldet nem közvetlen területfoglalással gyarmatosították, hanem gazdasági uralom, katonai jelenlét és politikai alárendeltség révén – a pénzügyi geopolitikai mechanizmusok összetett hálózatán keresztül. Ahogy a Tricontinental megfogalmazta 1969-ben: „Kétségtelen, hogy Thaiföld az egyik leghűségesebb Washington parancsainak végrehajtásában. Ezért kétségtelen, hogy Kittikachorn (Thanon) marsall teljesen őszinte volt, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok Thaiföldet tekintheti az 51. államnak.”

Az amerikai hadsereg prostitúciós ipari komplexuma

A vietnámi agressziós háború Thaiföldet az amerikai hadsereg elsődleges pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) központjává változtatta. A vietnámi emberek meggyilkolása és az ország Agent Orange-dzsel való elárasztása után szabadságon lévő katonákat thaiföldi bázisokra szállították, ahol a patriarchális erőszak és a femicídium intézményesült, mint jutalom és szükségszerűség. Sarit katonai állama például aktívan tervezte ezt nemzeti politikaként. 1959-ben, még a nagyobb csapatösszevonások előtt, 500 amerikai katonát szállítottak át a Nakhon Ratchasimában lévő bázisukról a – akkor még – kis halászfalu, Pattaya, Chonburi helyszínére, egy olyan utazásra, amelyet a helyi hatóságok segítettek elő, és amely gyakorlatilag a falut a katonák R&R helyszínéül jelölte ki. Ezt 1964-ben formalizálták, amikor a thai és az amerikai kormány hivatalos megállapodást írt alá R&R létesítmények biztosításáról a katonák számára, egy olyan egyezményt, amely Pattayát és más területeket hatalmas „szórakoztató” központokká változtatott. 1964 és 1976 között évente körülbelül 700 000 nemzetközi katona érkezett egyhetes tartózkodásra az USA indokínai támadása idején.

A thai nők testét nemzeti erőforrássá változtatták, kizsákmányolva őket a külföldi valuta vonzása és a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében. Cynthia Enloe a Banánok, strandok és bázisok (1990) című művében ezt írja: ez a birodalmiság, a kapitalizmus és a patriarchátus logikája: a női test a tőkefelhalmozás eszközévé válik, és az állam elősegíti ezt a kivonást. Thaiföld szexipara egy nyilvános, intézményesített kizsákmányolási rendszert alkot, amelyet az állam legitimál, és amelyet a nemzetközi, különösen amerikai kereslet táplál a női munkaerő állandó utánpótlása iránt. Mind a fizetetlen (reproduktív) munka, mint a takarítók, szakácsok, szobalányok stb., mind a hiperkizsákmányoló szexuális munka terén.

Ma Pattaya városát a szexuális kereskedelem állandó övezeteivé alakították, amelyek a katonai személyzeten túlmutató nemzetközi szex-turizmust szolgálják. Gazdasági szempontból: az amerikai katonák olyan keresletet teremtettek, amely ösztönözte a szex „vállalkozókat” (kitartókat és emberkereskedőket) tevékenységük „profi” szintre emelésére. Miután 1975-ben (a militáns baloldali szervezők – diákok, parasztok és a thaiföldi munkásosztály – bátor munkájának köszönhetően) kiűzték az amerikai katonai bázist Chonburiból, ezek a kerületek megtartották a szex-turistákat vonzó infrastruktúrát és hírnevet, fenntartva egy ördögi kört. A volt bázisok körüli teljes területet ma luxus tengerparti szállodák foglalják el, mind külföldieknek forgalmazva, és mint az USS Lincoln esetében is látjuk, még mindig otthont adnak a nyugati imperialista hadseregnek, mint helyszínnek a nőink kizsákmányolására.

Az olyan osztálykollaboránsok, mint Pattaya polgármestere, Poramet Ngampichet, azt mondták, a város készen áll az amerikai katonai személyzet fogadására, akik hosszú agresszív bevetésük után pihenni és időt kívánnak eltölteni az üdülővárosban.

Délkelet-Ázsiában a szexuális erőszak ingadozásai kéz a kézben jártak az amerikai katonai jelenléttel. Ez mindig is a szexuális ellátási láncok szervezett iparága volt, amely a katonai keresletet elégítette ki. Végső soron a nők viselik ennek a birodalmi patriarchális erőszaknak a legnyersebb csapását. Ugyanazok a feltételek, amelyek lehetővé tették az olyan hálózatok működését, mint Epsteinéi – az áldozatok kiszolgáltatottsága, a hatalmi struktúrák bűnrészessége és a női testek áruvá tétele – tükröződnek azokban a strukturális feltételekben, amelyek Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás globális célpontjává tették.

Femicídium: a strukturális nemi erőszak végső következménye

A femicídium túlmutat az egyéni gyilkosságokon, és magában foglal minden olyan strukturális feltételt, amely a nők életét eldobhatónak minősíti, csökkenti életesélyeiket és szisztematikus erőszaknak veti alá őket. Az a rendszer, amelyben a nőket szisztematikusan a szexmunkába sodorják a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt, ahol az állam elősegíti és profitál a kizsákmányolásukból, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium. Ez a nők fizikai és pszichológiai integritásának, autonómiájának és maguknak az életének szisztematikus feláldozása imperialista célok érdekében.

Thaiföld nőit nemcsak a szex-turizmus profitja miatt zsákmányolják ki, hanem azért is, hogy fenntartsák azt a geopolitikai szövetséget, amely Thaiföldet az imperialista háborúk állomáshelyévé teszi. A politikai stabilitás, amelyet az USA Thaiföldön fenn kíván tartani, részben azokon a gazdasági feltételeken alapul, amelyek a nőket továbbra is a szexuális kizsákmányolásban tartják. Ezek a politikai fenntartó rendszerek magukban foglalják az antikommunista halálosztagokat, a függő katonai kapcsolatok fenntartását, a gazdasági szuverenitás tilalmát és a határozottan antikommunista vezetés biztosítását. Amíg a turizmusfüggő gazdaságok megkövetelik a külföldi patriarchális fogyasztók folyamatos áramlását, és amíg az állam előnyben részesíti a tőkefelhalmozást a nők élethez való jogával szemben, addig Thaiföld női viselik az USA-Thaiföld szövetség emberi költségeit.

A hiper-szexualizáció tartós kultúrája

A közösségi médiában 5000 amerikai katona thaiföldi érkezését komikus poénként kezelik az amerikaiak számára. Ez felfedi, milyen mélyen gyökerezik a thaiföldi nők hiper-szexualizációja és testünk szisztematikus kizsákmányolása a férfi tudatban. Néhány hozzászólás: „Nagy fizetős nap ezeknek a lányoknak, talán megtalálják a férjüket”, „Több tonnányi sperma érkezik” és „Egyenesen Bangcockba; minden katona szex-izgulva várja a szex-gyakorlatokat” (szójáték: sexcited és sexercises – a szerk.). Ezek a kijelentések az amerikai katonák által hátrahagyott attitűdök összegzései. Ezek az érzelmek közvetlen leszármazottai annak az amerikai kultúrának, amely az ázsiai nőket hiper-szexualizáltként és engedelmesként ábrázolta az USA katonai agressziójának korszaka óta a régióban.

A thaiföldi nők kizsákmányolását szórakoztatónak tekintik, egy katonai kikötői látogatás eredményének. Ennek a kultúrának a létezése és fenntartása feltárja a neokoloniális rendszert, amely szisztematikusan áruvá tette a nőket a birodalom élvezete és profitja érdekében.

A USS Lincoln a folytatás

A USS Lincoln Thaiföldre érkezése csak a legújabb állomása egy olyan kapcsolatnak, amelyet birodalmi uralom formált és a thaiföldi nők szisztematikus kizsákmányolása tart fenn. Az USA aktívan és tudatosan hozta létre és alakította ki a szexuális erőszak gazdaságát, amely ma a thai társadalmi-gazdasági rendszer állandó jellemzőjeként maradt fenn. Amikor a hajó kiköt, annak a hidegháborús győzelmének gyümölcsét élvezi, jelezve a thai-amerikai kapcsolatok által lehetővé tett folyamatos strukturális femicídium folytonosságát.

Látnunk kell a nőket Pattayában, Nakhon Ratchasimában, Nakhon Phanomban, Takhliban, Ubon Ratchathaniban, Udon Thaniban és Thaiföld-szerte olyan egyénekként, akik a globális kapitalizmus, a birodalmi örökség és a patriarchális erőszak legnyersebb formájának elnyomó hálójába gabalyodtak. A megoldás nem a nyugat által vezetett emberkereskedelem-ellenes beavatkozások, amelyek tovább fosztják meg a thai nőket a hatalomtól, hanem azoknak a gazdasági és politikai berendezkedéseknek a forradalmi átalakítása, amelyek eleve nyereségessé tették a kizsákmányolásunkat.

A USS Lincoln látogatását a legélesebb ellenállással kell fogadni, a történelemtől kezdve, amelyet képvisel, egészen a jövőig, amelyet előrevetít. Amíg a szexuális kizsákmányolást előállító strukturális feltételeket nem számolják fel, addig minden kikötői látogatás erőszakot jelent földjeinken és testünkön.

Írta: Benyasiri Eimviriyapong szerkesztő, fordító és propagandista a Dindengnél, egy folyóirat- és kiadói kollektívánál, amely Thaiföld félfeudális, félkapitalista és félgyarmati valóságát igyekszik megfejteni. Szakmai fókusza az ökológia, az államhatalom és a forradalmi feminista politika mindennapi életben való alkalmazása.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

Amerikai csapások egy iráni esküvőt is eltaláltak, miközben a halálos áldozatok száma meghaladta a 18-at

Irán válaszul a térség több országában található amerikai katonai támaszpontokat támadta, vezetői pedig a legutóbbi csapásokat a minabi és lamerdi sportpályákon történt, iskolás gyerekek elleni támadásokhoz hasonlították.

Legalább 18 iráni, köztük gyermekek vesztették életüket, és mintegy 80-an megsebesültek az Egyesült Államok legutóbbi légicsapásaiban Irán déli részén, Huzesztán, Busehr, Beludzsisztán és Hormozgán tartományokban szeptember 1-jén, kedden késő este – jelentette az IRNA.

Több iráni sajtóorgánum arról számolt be, hogy a kedd éjszaka megtámadott helyszínek egyike egy esküvői ünnepség volt Sirikben, a déli Hormozgán tartományban. A támadásban legalább négy ember – köztük egy négyéves gyermek – meghalt, és mintegy 70-en megsebesültek.

Irán eközben elutasította az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) állítását, amely szerint az éjszakai támadások kizárólag az Iszlám Forradalmi Gárdához (IRGC) tartozó létesítményeket célozták, megtorlásul a térségben kereskedelmi hajók és amerikai katonák ellen elkövetett támadásokért.

Szerda reggel Irán megtorlásként drónokkal és rakétákkal amerikai katonai támaszpontokat támadott Bahreinben, Jordániában, Kuvaitban és Irakban. Az IRGC emellett azt állította, hogy ismét lelőtt egy amerikai MQ–9-es drónt.

Az IRGC közlése szerint a Kuvait elleni megtorló támadások „számos ellenséges elemet megöltek”.

A több mint hat hónapja tartó Irán elleni háború legutóbbi támadás- és ellentámadási hulláma vasárnap kezdődött, amikor az amerikai erők csapásokat mértek az iráni Larak-szigetre, amelyekben több tucat iráni vesztette életét.

A Larak-sziget elleni katonai csapásokra többhetes fegyveres szünet után került sor. Az Egyesült Államok Trump-kormánya korábban azt állította, hogy újabb támadások végrehajtása helyett elsődlegesen Irán gazdasági elszigetelésére fog törekedni.

A vasárnapi csapásokat követően az amerikai CENTCOM közölte, hogy a támadások annak a törekvésnek a részét képezték, hogy megakadályozzák Iránt abban, hogy a jövőben újabb aknákat telepítsen a Hormuzi-szorosba.

Irán nevetségessé tette Washington állításait, „fantáziának” nevezve azokat, majd megtorlásul amerikai katonai támaszpontokat támadott Jordániában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Az IRGC kedd késő este kiadott közleményében azt állította, hogy az Egyesült Államok által végrehajtott „kétségbeesett” támadások nemhogy gyengítenék, hanem éppen tovább szorítják Irán ellenőrzését a Hormuzi-szoros felett.

Az IRGC azt is állította, hogy szerdán két olajszállító tartályhajó aknára futott és kigyulladt, miközben az amerikai támogatással működő útvonalon próbált áthaladni a Hormuzi-szoroson. A balesetben legalább két legénységi tag halálát jelentették.

Az amerikai atrocitások körforgása

Az iráni civilek elleni legutóbbi támadásokra reagálva Esmail Baghaei, az iráni külügyminisztérium hivatalos szóvivője úgy fogalmazott, hogy ezzel teljessé vált az Egyesült Államok által elkövetett „atrocitások katalógusa”, amely a háború első napján, a Minabban iskolás gyerekek ellen végrehajtott támadással kezdődött.

Február 28-án több mint 160 iskolás gyermek halt meg a Minab elleni csapásban. Ugyanezen a napon egy hasonló támadásban 21 civil vesztette életét a lamerdi sportcsarnokban. A nemzetközi felháborodást követően az Egyesült Államok kezdetben tagadta a támadásokat, később pedig „emberi hibaként” minősítette azokat, és nem volt hajlandó felelősségre vonni az érintetteket.

A civilek háború idején történő szándékos célba vétele háborús bűncselekmény.

„Veszélyesebb, mint maga a bomba, a bombázás normalizálása; és veszélyesebb a hallgatásnál az, amikor a hallgatást legitimitássá változtatják” – mondta Baghaei, és erőteljes válaszlépést ígért a támadásokra.

Mohammad Bagher Ghalibaf, az iráni parlament elnöke, valamint a békefeltételekről tárgyaló iráni küldöttség vezetője elítélte a civilek elleni legutóbbi támadásokat.

„Ha egy hatalom úgy viselkedik, mint a Sátán, úgy választ célpontokat, mint a Sátán, és úgy öl, mint a Sátán, akkor az a Sátán” – írta Ghalibaf az X-en közzétett bejegyzésében, az esküvői ünnepség elleni támadást a minabi és a lamerdi sportcsarnok elleni támadásokhoz hasonlítva.

Az Egyesült Államok és Izrael által megkezdett háborúban eddig több mint 3500 iráni vesztette életét, köztük Irán korábbi legfelsőbb vezetője, Szajjid Ali Hamenei ajatollah, valamint számos más magas rangú katonai és politikai vezető.

A háború a világgazdaságra is súlyos hatással volt. A Hormuzi-szorost, amely a globális energiakereskedelem egyik legfontosabb útvonala, hónapok óta blokád alatt tartják, ami a globális energiaárak emelkedését okozta.

A háború befejezésére irányuló nemzetközi erőfeszítések kudarcot vallottak, miután az Egyesült Államok nem volt hajlandó betartani a júniusban aláírt békemegállapodás, az úgynevezett egyetértési megállapodás (Memorandum of Understanding, MoU) előírásait.

Irán a közelmúltban ismételten kijelentette, hogy amennyiben az Egyesült Államok vállalja az MoU valamennyi rendelkezésének betartását, a térségben kialakult helyzet rendezhető lenne, ami magában foglalhatná a Hormuzi-szoroson keresztül zajló hajóforgalom normalizálását is.

forrás: BreakThrough News

A leghosszabb sír a világon – egy amerikai mészárlás igazságának feltárása Koreában

Dél-Korea legnagyobb, amerikaiak által támogatott civil mészárlás áldozatainak családjai évtizedek óta küzdenek az igazság napvilágra hozataláért. Még mindig várják a teljes körű kivizsgálást.

Első pillantásra a Sannae Gollieongeol nevű helyszín nem tűnik másnak, mint egy újabb kis völgynek a Dél-Koreai Köztársaságban, a Daejeon városához közeli hegyek között. Az út egy kis tisztásba kanyarodik, amelyet egy fából készült pajta jelöl. A mező szélén a helyiek egy kis zsinórkerítést állítottak fel, amelyre fehér és sárga szalagokra írt üzeneteket akasztottak, amelyek lustán lengenek a szélben. A kerítésen túl sötétzöld levelek labirintusában kanyarognak a hegyi növények, felfelé egy erdővel borított, meredeken emelkedő domboldalig. És mindez alatt fekszik a világ leghosszabb sírja.

Csin Mi-Kiu, a mészárlásban áldozatai leszármazottak képviselője

Sannae Gollieongeol része a Daejeoni Mészárlás helyszínének, ahol 1950. június 28-tól július 17-ig dél-koreai rendőrök és katonai egységek 1800 és 7000 közötti számú politikai foglyot hurcoltak el, sorba állították őket tömegsírokban, és azonnal kivégezték őket. A húsz napnyi gyilkosság során ásott tömegsírok együttes hossza meghaladja az egy kilométert. Az amerikai hadsereg tisztjei és személyzete jelen volt a helyszínen, megfigyelték, dokumentálták és lefényképezték a gyilkosságokat. Ezeket az iratokat a Védelmi Minisztérium 1999-ig titkosította, ezalatt az idő alatt az USA és a Koreai Köztársaság hivatalosan a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (Észak-Koreát) tette felelőssé a mészárlásért.

A daejeoni gyilkosságok a Bodo-liga Mészárlásaként ismert, tágabb háborús atrocitássorozat részét képezték. A koreai háború 1950. június 25-i hivatalos kezdete előtt évekig tartó népi háború folyt Dél-Koreában. A gerillaharc 1948-ban Jeju szigetén kezdődött, a Koreai Köztársaság létrehozására irányuló választások előkészületei során – ez a lépés, amelyet a koreai nép széles körben ellenzett, és amelyet az USA a Szovjetunióval kötött megállapodásainak megsértésével erőltetett keresztül az Egyesült Nemzetek Szervezetében.

Az USA és a Koreai Köztársaság Jejuban brutális felperzselt föld hadjárattal válaszolt, de nem sikerült megfékezniük a felkelést. Ahogy a partizánok fegyvert fogtak a félszigeten, egy elkeseredett ellenfelkelő háború söpört végig Dél-Koreán, amely 1948 és 1950 között talán több mint 100 000 ember halálát okozta. Több százezer feltételezett kommunistát és szimpatizánst regisztráltak egy Bodo-liga néven ismert átnevelési és politikai átállítási program keretében. További legalább 20 000 embert gyűjtöttek össze és zártak börtönökbe országszerte, köztük a Daejeoni Börtönbe, amely Dél-Korea egész területéről tartott fogva partizánokat, köztük legalább 300 jejui embert.

1950. június 25-én a Koreai Népi Hadsereg átlépte a 38. szélességi kört, és megkezdte déli menetelését az ország egyesítésére. Bár ezt gyakran a koreai háború kezdeteként tartják számon, ezt megelőzték az évekig tartó gerillaharcok és ellenfelkelő hadműveletek délen, valamint a Koreai Köztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság erői közötti több száz összecsapás a határ mentén az előző években. A Koreai Köztársaság védelme gyorsan összeomlott a kormány népszerűtlensége miatt. A gyorsan eszkalálódó válság közepette Szingman Rhee elnök aláírta az 1. számú rendkívüli parancsot, amely felhatalmazta az államot, hogy rögtönítélő bírósági eljárások útján kivégzéseket rendeljen el. Parancsot adtak a Bodo-liga felszámolására, ami atrocitássorozatot indított el Dél-Korea szerte, beleértve a Daejeoni Mészárlást is, és amely hetek alatt akár 200 000 áldozatot is követelhetett. Akárcsak Daejeonban, az amerikai katonai tisztek jelen voltak a Bodo-liga gyilkos mezőin szerte az országban, gyakran felügyelve a kiirtást.

Csun Mi-Kiu édesapját a Daejeoni Mészárlás során ölték meg, amikor ő még csak két éves volt. Ma 78 éves, és az elmúlt 18 évet azzal töltötte, hogy harcolt a történtek igazságának feltárásáért.

Évtizedekig a Daejeoni Mészárlás eseményeit állami cenzúra övezte. Dél-Korea katonai diktatúrái alatt a polgári mészárlások túlélőit és családtagjait kollektív büntetés és megfigyelés sújtotta. Akik mertek az igazságról beszélni, azt kockáztatták, hogy az antikommunista Nemzetbiztonsági Törvény értelmében eljárást indítanak ellenük.

Ezen elnyomó politikai környezet miatt Csun csak 60 éves korában tudta meg az igazságot arról, hogy mi történt az édesapjával. Felnőve abban a reményben élt, hogy egy nap találkozhat vele.

„Egész életemben naplót írtam, hogy egy nap odaadhassam neki” – mondta a BreakThrough News-nak. „Azt sem tudom, milyen volt az arca.”

Miután megtudta az igazságot a családjáról, Chun a Daejeoni Mészárlás Gyászoló Családjainak Szövetsége elnöke lett. Felidézte, hogy az igazság és a családtagok vallomásainak elnyomása mellett a helyi hatóságok megpróbálták fizikailag eltüntetni és meggyalázni a tömegsír helyszínét. Sannae Gollieongeol egyes részeit helyi gazdáknak adták művelésre. Egy másik részéből kutyatenyésztő telep lett, ahol állati ürüléket hagytak a sírok tetején. Heves esőzések után a kimosódott talajból előbukkantak a csontok.

Dél-Korea Igazságügyi és Megbékélési Bizottsága 2007-ben kezdte meg a maradványok exhumálását Sannae Gollieongeolban. A mai napig 1472 egyén maradványait tárták fel. Ennek ellenére genetikai vizsgálatokkal csak öt maradványt sikerült azonosítani.

Csun rámutatott, hogy bár Dél-Korea bocsánatot kért más atrocitásokért, mint például a Kvangjui Mészárlásért és a Jejui Mészárlásért, a Daejeoni Mészárlás hivatalosan továbbra is elismeretlen. Bár az érintett családok érdekérvényesítésének köszönhetően ígéreteket kaptak egy béke park létesítésére a mészárlás helyszínén, az építési tervek nem valósultak meg. Csun szerint a kormány szándékosan halogatja a park építésének, valamint a maradványok exhumálásának és genetikai vizsgálatának befejezését.

Csun szerint amíg a Daejeoni Mészárlás összes áldozatának maradványait nem sikerül azonosítani, a családok megmaradnak a gyász alapvető méltóságának hiányában. Csun számára az a tét, hogy ez az egyetlen esélye arra, hogy valamit megőrizzen az apjából. „Csak szeretnék legalább egy szilánkot tartani a maradványaiból, mielőtt meghalok.”

forrás: BreakThrough News

NATO 3.0: Szövetség vagy katonai-ipari befektetési alap?

A NATO intervencióinak ellentmondásai, képmutatásai és pusztító következményei jóval a bombák elhallgatása után is láthatóak maradtak.

Nehéz idők ezek mindazok számára, akik következetesen bírálták a NATO-t. A „Szabad Világ” védelmének korszakától a kommunizmussal szemben, a „humanitárius intervenció” és a „Globális Terrorharc” korán át egészen a mára vélt egzisztenciális küzdelemig szinte az egész nyugaton kívüli világ ellen, a Szövetség újra és újra újraértelmezte a létét igazoló narratívákat. A nyelvezet változik; a mögöttes logika nem. A NATO továbbra is nélkülözhetetlen marad, és minden új ellenség (akár felfedezett, felnagyított vagy aktívan előállított) újabb bizonyítékul szolgál szükségességére.

Évtizedeken át az antimilitarista, antihegemón vagy baloldali nézőpontú kritikusoknak keményen meg kellett küzdeniük e mítosz lebontásáért a politikai elit, a mainstream média, az akadémiai intézmények és a biztonságpolitikai szakértők egyesült erőfeszítéseivel szemben. Maga az intellektuális feladat sosem volt különösebben nehéz. Az intervenciók ellentmondásai, képmutatása és pusztító következményei jóval a bombák elhallgatása után is láthatóak maradtak. Ahhoz kellett bátorság, hogy a kialakult konszenzussal szemben beszéljen az ember.

Ironikus módon ma a Szövetség saját vezetői váltak a leghatékonyabb igazságmondóivá. Donald Trump ismételten lehántotta a NATO-t hagyományosan övező erkölcsi nyelvezetet. Mark Rutte, a Szövetség főtitkára hasonlóképpen őszintévé vált, miközben Németország kancellárja és Franciaország elnöke is egyre feltűnőbb nyíltsággal beszél Európa katonai jövőjéről. Mégis, a kiváltság, hogy igazat mondjanak arról, mivé lett a NATO, csak a hatalom birtokosait illeti meg. Ahogy az ankarai csúcs előtt a tiltakozó mozgalmak elleni elnyomás is mutatja, a polgárok ismerhetik az igazságot erről a katonai óriásról – de nem várható el tőlük, hogy szervezkedjenek ellene.

Az ankarai csúcs még el sem kezdődött, máris ismertek a következtetései. A „történelmi csúcs” kifejezés annyira túlhasználttá vált, hogy szinte elveszítette értelmét. Egyes megfigyelők a NATO „európaizálódására” számítanak, az európai szövetségesek nagyobb felelősséget vállalva a Szövetség finanszírozásában és vezetésében. Ez azonban nagyrészt retorikus marad. Európa nem képes helyettesíteni az Egyesült Államokat mint a Szövetség katonai gerincét. Képes azonban önként meghúzni a hurkot a saját nyaka körül – és talán az egész világ nyaka körül is. Míg az atlantiak továbbra is a Washington–Brüsszel kapcsolattal és azzal foglalkoznak, vajon Trump valóban csökkenteni kívánja-e Amerika elkötelezettségét, addig egy jelentősebb átalakulás megy végbe magában Európában. Új katonai koalíciók alakulnak ki a NATO-n belül. A balti államok és Lengyelország egyre inkább a saját biztonságpolitikai napirendjüket követik, történelmi sérelmek és mély oroszellenesség vezérelte. Svédország és Finnország, egykor a semlegesség szimbólumai, gyorsan felkarolták a militarizmust, Helsinki mára még nukleáris fegyverek telepítését is engedélyezi a területén (természetesen amerikai fegyverekét, ami ezeket az államokat egyre mélyebben integrálja Washington stratégiai architektúrájába). Hasonló regionális katonai konfigurációk csendben körvonalazódnak a Balkánon is, ahol Horvátország, Albánia, Bulgária és Koszovó egyre gyakrabban beszél saját védelmi együttműködésük megerősítéséről: NATO a NATO-n belül.

Ami azonban valóban megkülönbözteti a NATO 3.0-t, az nem csupán az Oroszországot és Kínát stratégiai ellenfelekként nyíltan megnevező hajlandósága, vagy globális ambícióinak hangoztatása. Rutte maga magyarázta el, hogy a NATO azért nélkülözhetetlen, mert lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy Európán keresztül globális hatalmat vetítsen ki. Európa tehát platformként és erőszorzóként funkcionál az amerikai globális stratégia számára (ahogy azt az Epic Fury hadművelet is mutatja).

Még beszédesebb az a nyelvezet, ahogyan a NATO ma önmagát leírja. Rutte büszkén beszél egy „védelmi ipari forradalomról”. A kifejezés sokatmondó. Ahogy az első ipari forradalom gyárakkal és gépesítéssel alakította át a termelést, úgy kívánja a NATO 3.0 újraszervezni a katonai termelést egy teljesen új léptékben, nem elsősorban a védelem, hanem a tartós jövedelmezőség érdekében. A „kollektív biztonság”, „stratégiai autonómia” és „elrettentés” retorikája mögött egy sokkal egyszerűbb valóság áll: a NATO egyre inkább úgy működik, mint egy mechanizmus, amely példátlan összegű közpénzt csatornáz magánvállalati kezekbe.

Így a NATO 3.0 egy újabb mutációt képvisel: egy szövetséget, amelynek fő történelmi küldetése egyre inkább a nyugati gazdaságok állandósított militarizálása, és nagy valószínűséggel egy új háború Oroszországgal.

A pillanat feltűnő. Évtizedekig a kormányok ragaszkodtak ahhoz, hogy a közfinanszírozás megszorításokat igényel. Kórházak, egyetemek, nyugdíjak és szociális ellátások állítólag kénytelenek voltak elfogadni a fájdalmas költségvetési fegyelmet. Hirtelen ezen fiskális korlátok egyike sem vonatkozik a katonai kiadásokra. Az egészségügyben vagy oktatásban politikailag lehetetlennek tartott hiányok teljesen elfogadhatóvá váltak a fegyverbeszerzéseknél. A védelmi kiadásokat már nem teherként, hanem befektetési stratégiaként és kiváló lehetőségként mutatják be munkahelyek teremtésére (nem említik a háborúskodással általában együtt járó megnövekedett temetőket).

Ez további mélyreható kérdéseket vet fel. Ha a felhőalapú számítástechnikát, mesterséges intelligenciát, műholdas kommunikációt és autonóm fegyvereket egyre inkább magán technológiai vállalatok fejlesztik, ki ellenőrzi végső soron a nemzetbiztonságot? Ha a kormányok strukturálisan függővé válnak a kereskedelmi szolgáltatóktól, hol marad a demokratikus elszámoltathatóság? Amikor a katonai beszerzés kezd hasonlítani a kockázati tőkebefektetéshez, kinek használ valójában az állandó bizonytalanság? Ezek a kérdések meglepően kevés figyelmet kapnak.

Ehelyett csak a vészhelyzet nyelvét halljuk. Európának azonnal újra fel kell fegyverkeznie. Az ipari termelést fel kell gyorsítani. A beszerzési szabályokat egyszerűsíteni kell. A katonai beruházások nem várhatnak. A történelem azonban arra tanít, hogy a vészhelyzetek ritkán maradnak ideiglenesek. A rendkívüli intézkedések fokozatosan az irányítás állandó formáivá válnak. Az észlelt folyamatos fenyegetés körülményei között a rendkívüli katonai kiadások normálissá kezdenek válni, míg az oktatásba, egészségügybe vagy szociális igazságosságba történő beruházások követelései hirtelen fiskálisan felelőtlenné válnak.

A biztonság kolonizálja a politikát. Ami a szemünk előtt kibontakozik, az egy olyan modell, amelyben maga a háború is egyre privatizáltabbá válik. A magán védelmi vállalkozók, technológiai cégek, logisztikai vállalatok és MI-fejlesztők nélkülözhetetlen szereplőkké válnak a katonai ökoszisztémán belül. Még maga a hadviselés is egyre távolibbá válik. A mesterséges intelligencia, az autonóm rendszerek és a digitális infrastruktúrák lehetővé teszik a katonai műveletek kiszervezését, automatizálását és kereskedelmi forgalomba hozatalát példátlan módon. A háborúhoz nem feltétlenül szükséges tömeges mozgósítás; befektetési portfóliókra van szükség.

A kis tagállamok számára, amelyek a háborúskodás helyett jólétet reméltek, a következmények különösen elgondolkodtatóak. A védelmi költségvetések növelését a Szövetség iránti szolidaritásként tüntetik fel, de a valóságban gyakran hasonlít egy hatalmas katonai-ipari befektetési rendszerben való kötelező részvételhez. A polgárok olyan fegyvereket finanszíroznak, amelyeket nem termelnek és nem is ellenőriznek, védelmet vásárolva olyan fenyegetések ellen, amelyeket gyakran felerősít éppen az a geopolitikai logika, amely fenntartja a rendszert.

A NATO soha nem volt pusztán katonai szövetség az ENSZ által alapozott nemzetközi renden belül. Mindig is a nyugati stratégiai világnézet kifejeződése volt. Ma valami még összetettebbé válik: olyan rendszerré, ahol a biztonságpolitika, iparpolitika, technológiai hatalom és tőkefelhalmozás egyre inkább egyesül. Az ankarai csúcs nemcsak a védelemről és elrettentésről fog szólni; megmutatja majd, hogy a kapitalizmus, a technológia és a szervezett erőszak jövője mennyire összefonódott. Ez újabb fejezete lesz a háborúskodás állandósításának politikai gazdaságtanában.

Írta: Biljana Vankovska, a politológia és nemzetközi kapcsolatok professzora a Szkopjei Szent Cirill és Metód Egyetemen, a Synergia Orbi: Szkopjei Globális Elemző Intézet elnöke, és Macedónia legbefolyásosabb közéleti értelmiségije. Tagja a No Cold War kollektívának.

Ez a cikk a Globetrotter jóvoltából készült.

Amikor a gyerekek válnak a céltáblává

Az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá.

Június 23-án az Egyesült Nemzetek Független Nemzetközi Vizsgálóbizottsága a megszállt palesztin területeken, beleértve Kelet-Jeruzsálemet és Izraelt, közzétette az egyik leglesújtóbb jelentést, amelyet valaha az ENSZ vizsgáló testülete készített az izraeli gázai népirtásról. Címe szinte elviselhetetlen: „A gyermekkor lényege elpusztult”. A cím mögött rendkívüli súlyú vád áll. A Bizottság arra a következtetésre jut, hogy az izraeli hatóságok és biztonsági erők szándékosan célozták meg a palesztin gyermekeket, és ezek a cselekmények népirtásnak, emberiesség elleni bűncselekményeknek és háborús bűnöknek minősülnek a Gázai övezetben, valamint háborús bűnöknek a megszállt Ciszjordániában.

A jelentés nem érzelmi felhívás. Gondosan kidolgozott jogi dokumentum, amely tanúvallomásokra, törvényszéki bizonyítékokra, műholdfelvételekre, katonai elemzésekre, orvosi feljegyzésekre és évekig tartó dokumentációra épül. Amit bemutat, az nem pusztán egy újabb jegyzék a polgári áldozatokról. Amellett érvel, hogy a palesztin gyermekek megölése, megcsonkítása, éheztetése, fogva tartása és pszichológiai lerombolása nem magyarázható járulékos veszteségként. Ehelyett a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a gyermekek maguk váltak az izraeli katonai politika szándékos célpontjaivá. Az ilyen megállapítás következményei messze túlmutatnak Gázán. Alapvető kérdéseket vetnek fel a nemzetközi jog jövőjét illetően.

Rendkívüli súlyú jelentés

A Bizottság becslése szerint 2023 októbere óta legalább 20 179 palesztin gyermeket öltek meg, és több mint 44 000-et sebesítettek meg. Az összes megölt palesztin hozzávetőleg 30%-a gyermek volt. Ezek az adatok önmagukban a gázai háborút a modern történelem egyik leghalálosabb konfliktusává teszik a gyermekek számára. A jelentés jelentősége azonban nem pusztán a számokban rejlik, hanem a szándékra vonatkozó következtetéseiben.

Dokumentálja azokat az ismétlődő eseteket, amikor gyermekeket mesterlövészek lőttek le, drónok támadtak rájuk, élelemért vagy vízért menet közben találták el őket, vagy akkor ölték meg, amikor nem jelentettek katonai fenyegetést – aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie. Vizsgálja a nagy hozamú robbanószerek ismételt használatát sűrűn lakott polgári területeken, jóval azután, hogy a gyermekekre gyakorolt kiszámítható következmények tagadhatatlanná váltak. Részletezi a szülészeti kórházak, újszülöttosztályok, iskolák, árvaházak és menedékhelyek elleni támadásokat. Vizsgálja továbbá az élelmiszer-, víz- és gyógyszerblokádot, bemutatva, hogy az éhezés, a betegségek és az egészségügyi szolgáltatások összeomlása hogyan váltak egy egész polgári lakosság ellen irányuló háborús eszközökké, amelynek legfiatalabb tagjai a legsérülékenyebbek.

A Bizottság vizsgálja a palesztin kiskorúakat érintő izraeli fogva tartási gyakorlatokat. A Gázában és Ciszjordániában letartóztatott gyermekek kínzásról, szexuális erőszakról, megalázó bánásmódról és eltűnésről számolnak be fogva tartási létesítményekben anélkül, hogy családjaikat tájékoztatnák. Az ilyen visszaélések – állapítja meg a jelentés – részét képezik a palesztin társadalom ellen generációkon át irányuló átfogó kollektív büntetés rendszerének. Az ENSZ-bizottság jelentése e tekintetben nem újszerű, bár megállapításai lesújtóak. Megerősítik a Save the Children („Palesztin gyermekek izraeli katonai fogva tartásban – egyre erőszakosabb körülmények”, 2024. február 29.) és jóval a 2023-ban kezdődött népirtó kampány előtt az UNICEF („Gyermekek izraeli katonai fogva tartásban”, 2013. február) korábbi jelentéseit. Legutóbbi könyvében, a „Sötétség túlélői” címűben Wesam Afifa palesztin újságíró dokumentálja a palesztinok számára felállított izraeli koncentrációs táborok szörnyű erőszakát, beleértve a gyermekeket is.

A jelentés talán leghidegrázóbb következtetése, hogy a pusztítás túlmutat a fizikai halálon. Maga a gyermekkor vált csatatérré. A pszichológiai trauma, az árván maradás, az ismételt kitelepítés, az éhezés, a megszakított oktatás és a maradandó fogyatékosság együttesen jelentik a Bizottság leírása szerint „a gyermekkor lényegének” elpusztítását.

Hosszú ideje dokumentált minta

A Bizottság megállapításai nem hirtelen jelentkeztek. Közel két éven át palesztin újságírók dokumentálták az összeomlott épületek alól kihúzott gyermekeket, áram nélküli inkubátorokban haldokló csecsemőket, légicsapásokban megsemmisült családokat és élelem vagy víz beszerzése közben lelőtt gyermekeket. Ezen újságírók közül sokan az életükkel fizettek. Gáza „minden idők legveszélyesebb konfliktusává vált az újságírók számára” – jelentette ki Irene Khan, az ENSZ véleménynyilvánítási és véleménynyilvánítási szabadság jogának előmozdításával és védelmével foglalkozó különleges előadója. Ennek ellenére a rendkívüli veszély ellenére az újságírók továbbra is dokumentálták azokat az eseményeket, amelyeket a világ nagy része nem kívánt látni.

Nemzetközi emberi jogi szervezetek már jóval az ENSZ ezen legutóbbi jelentése előtt hasonló következtetésekre jutottak. A Save the Children ismételten figyelmeztetett, hogy Gáza a Föld egyik legveszélyesebb helyévé vált gyermeknek lenni. A Defense for Children International–Palestine dokumentálta a gyermekek ismételt lelövését olyan körülmények között, amelyek komoly kérdéseket vetettek fel a katonai szükségszerűséggel kapcsolatban. A Human Rights Watch vizsgálta az iskolák, kórházak és menekülttáborok elleni támadásokat. Az Amnesty International megvizsgálta az ismétlődő csapásokat, amelyek úgy tűntek, hogy sértik a nemzetközi humanitárius jog szerinti megkülönböztetés és arányosság elveit. A UNICEF ismételten figyelmeztetett, hogy a gyermekek példátlan mértékben pusztulnak és sebesülnek meg. Ezen szervezetek egyike sem írt le elszigetelt baleseteket. Ismétlődő mintázatokat azonosítottak, amelyek független vizsgálatot igényeltek. Az új ENSZ-jelentés lényegében egyetlen jogi értékelésbe sűríti ezt a hatalmas bizonyítékanyagot.

2024 januárjában a Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy Dél-Afrika az Izrael által elkövetett népirtás ellen beterjesztett ügye valószínűsíthető, és ideiglenes intézkedéseket rendelt el, amelyek szerint Izraelnek meg kell akadályoznia a Népirtási Egyezményben tiltott cselekményeket, meg kell őriznie a bizonyítékokat, és elő kell segítenie a humanitárius segítségnyújtást. A későbbi végzések megerősítették ezeket a követelményeket, ahogy Gázában romlottak a körülmények. Bár a Bíróság még nem hozott ítéletet a népirtási ügy érdemében, ismételten elismerte a palesztin lakosságot fenyegető súlyos veszélyt és az Izraelre a nemzetközi jog alapján háruló folyamatos kötelezettségeket. Az új Bizottsági jelentés további bizonyítékanyagot szolgáltat, amely elkerülhetetlenül alakítja majd a jövőbeli jogi eljárásokat.

Az izraeli állam hallgatása

Talán ugyanilyen feltűnő az izraeli válasz természete. Ahelyett, hogy érdemben foglalkozott volna a Bizottság által összegyűjtött bizonyítékokkal, az izraeli tisztviselők ismét elutasították a jelentést, politikai indíttatásúnak és alapvetően elfogultnak nevezve azt. Teljes egészében elutasították következtetéseit anélkül, hogy érdemi cáfolatot adtak volna a vizsgálók által bemutatott konkrét eseményekre, tanúvallomásokra vagy törvényszéki bizonyítékokra. Minden államnak joga van védekezni a vádakkal szemben. De a súlyos vádak súlyos válaszokat igényelnek.

Ha a gyermekeket nem szándékosan célozták meg, akkor az izraeli hatóságokon a felelősség, hogy megmagyarázzák, miért halt meg több ezer gyermek olyan körülmények között, amelyeket újságírók, humanitárius szervezetek, egészségügyi személyzet és most már egy ENSZ-vizsgálóbizottság is ismételten dokumentált. Miért érték kórházakat, szülészeti osztályokat, iskolákat és menekültmenedékhelyeket újra és újra csapások? Miért kerültek humanitárius konvojok ismételten támadás alá? Miért halnak továbbra is gyermekek még a tűzszüneti megállapodások után is? Miért hoztak olyan kevés elszámoltathatóságot a katonai vizsgálatok? Az intézményes elfogultság vádjának puszta ismételgetése nem helyettesítheti a ténybeli magyarázatot. A bizonyítékokkal való foglalkozás megtagadása maga is a háború nyugtalanító jellemzőjévé vált.

A nemzetközi humanitárius jog azon az elven nyugszik, hogy az államok felelősséggel tartoznak tetteikért. Az elszámoltathatóság lehetetlenné válik, ha minden vizsgálatot elutasítanak, mielőtt annak bizonyítékait egyáltalán megvizsgálnák.

Justice S. Muralidhar és a bíró kötelessége

Az ENSZ-bizottság megállapításai egyúttal emlékeztetnek minket azoknak a bíráknak a fontosságára, akik értik, hogy a jog nem pusztán technikai eszköz, hanem védelem az önkényes hatalommal szemben. Kevesen testesítették meg ezt az elvet következetesebben, mint Justice S. Muralidhar, aki mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának tagja, elnökölte ezen új jelentés bizottságát.

Justice Muralidhar évtizedeken át építette ki hírnevét India egyik legelismertebb alkotmányjogi bírájaként, különösen a polgári szabadságjogokkal, a közösségi erőszakkal és a sérülékeny közösségek védelmével kapcsolatos ügyekben. Ő volt az egyik fő bírói hang az 1984-es szikhek elleni pogrom utáni elszámoltathatóság megvalósításában, ragaszkodva ahhoz, hogy a büntetlenség ne válhasson normává pusztán azért, mert a bűncselekmények politikailag kényelmetlenek voltak. Alkotmányos kötelesség iránti elkötelezettsége nemzetközileg is ismertté vált a 2020 februári északkelet-delhi közösségi erőszak idején. Míg a kórházak küzdöttek az erőszak csapdájába esett áldozatok ellátásáért, Justice Muralidhar és Justice Anup J. Bhambhani rendkívüli éjféli tárgyalást tartott Justice Muralidhar otthonában. A Delhi Fővárosi Bíróság elrendelte a rendőrségnek, hogy biztosítsa a sérültek biztonságos kórházba jutását, és azonnali sürgősségi orvosi ellátást rendelt el. Még aznap Justice Muralidhar élesen megkérdőjelezte a Delhi Rendőrség mulasztását, hogy nem indítottak eljárást azon politikai vezetők ellen, akiknek uszító beszédeit széles körben terjesztették, emlékeztetve a hatóságokat, hogy az ország nem engedhet meg „egy újabb 1984-et”.

E tárgyalásokon belül órákkal az Indiai Kormány értesítette Justice Muralidhar áthelyezését a Punjab és Haryana Fővárosi Bírósághoz, bár az áthelyezésre vonatkozó javaslatot hivatalosan a Legfelsőbb Bíróság Kollégiuma tette meg a hónap elején. Az időzítés széles körű aggodalmat váltott ki ügyvédek, nyugalmazott bírák és civil szervezetek körében, akik az esetet a bírói függetlenséget érintő nyugtalanító kérdéseket felvetőnek tekintették.

Justice Muralidhar pályafutása illusztrálja a jogállamiság egyik alapvető elvét. A bíróságok nem azért léteznek, hogy jóváhagyják a kormányok tevékenységét. Feladatuk a bizonyítékok vizsgálata félelem és elfogultság nélkül, különösen akkor, amikor az áldozatok a legkevesebb politikai hatalommal rendelkeznek. Ugyanez az elv hatja át az ENSZ Vizsgálóbizottságának munkáját is. Következtetései vitathatóak lehetnek, de nem lehet egyszerűen elutasítani őket azért, mert politikailag kényelmetlenek. A súlyos bizonyítékokra adott helyes válasz a súlyos foglalkozás. Ez minden olyan állam első kötelezettsége, amely azt állítja, hogy tiszteletben tartja a jogállamiságot.

Az emberiség előtt álló próbatétel

Az ENSZ-bizottság jelentése végső soron nem csak Izraelről vagy Palesztináról szól.

Azt kérdezi, hogy a második világháború után létrehozott nemzetközi jogi rend rendelkezik-e még mindig azzal az erkölcsi tekintéllyel, hogy megvédje a gyermekeket a szervezett erőszaktól. Ha több mint 20 000 gyermeket meg lehet ölni miközben a nemzetközi diplomácia intézményei nagyrészt változatlanul működnek tovább, akkor a Népirtási Egyezményben, a Genfi Egyezményekben és a Gyermekek Jogairól szóló Egyezményben foglalt ígéret súlyosan csorbát szenved. A jelentés nem fog véget vetni a háborúnak. Nem hozhatja vissza az elveszett életeket. De létrehoz egy történelmi feljegyzést, amelyet egyre nehezebb lesz kitörölni. Jóval azután, hogy a kormányok megváltoznak és a katonai hadjáratok véget érnek, ez a feljegyzés megmarad. A történelem emlékszik azokra, akik atrocitásokat követtek el. Emlékszik azokra is, akik félrenéztek.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, Grieve Chelwával közösen írva. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (Új-Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter jóvoltából készült.

Az USA múlt héten megölt három indiai tengerészt az Irán elleni blokádja során

Az ellenzéki pártok is elítélték a Narendra Modi vezette kormányt, amiért nem ítélte el határozottan az amerikai agressziót, azzal vádolva azt, hogy feladta India szuverenitását az imperialista diktátumok előtt.

Miután június 17-én, szerdán aláírtak egy egyetértési megállapodást Iránnal, az Egyesült Államok állítólag megkezdte az ország elleni tengeri blokád feloldását. JD Vance alelnök egy június 18-i fehér házi tájékoztatón elmondta, hogy több mint egy tucat hajó ért el iráni kikötőkbe. Az amerikai tengeri blokádnak azonban még a múlt héten is halálos következményei voltak.

Modi és Trump

Június 10-én az amerikai hadsereg három indiai tengerészt ölt meg egy légicsapásban egy kereskedelmi olajszállító tartályhajó ellen Omán partjainál. A múlt héten a régióban legalább három ilyen amerikai csapást jelentettek indiai legénységű kereskedelmi hajók ellen, a tengeri blokád részeként.

Az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) azzal vádolta a hajót, hogy megsértette a blokádot, azt állítva, hogy a támadásokat azután indították, hogy az „nem tett eleget az amerikai erők utasításainak”. A három halotton kívül huszonegy másik indiai személyzeti tagot kimentettek a támadás után. Többen közülük megsérültek.

Eközben az „MT Settebello” üzemeltetője közölte, hogy a hajónak nem volt kötődése Iránhoz vagy iráni olajhoz.

Bár az indiai kormány behívatta az amerikai nagykövetség egy magas rangú tisztviselőjét és tiltakozott a gyilkosságok miatt, Marco Rubio amerikai külügyminiszter nem fejezett ki semmilyen megbánást. Ehelyett határozott figyelmeztetést adott ki a tengeri blokád megsértésének minden további kísérletével szemben. Rubio éppen a múlt hónapban járt Delhiben, hogy javítsa a diplomáciai kapcsolatokat.

Indiai baloldali pártok elítélik az USA-t a három tengerész megölése miatt

India baloldali és más ellenzéki csoportjai elítélték a Narendra Modi vezette szélsőjobboldali kormányt, amiért nem védte meg az ország szuverenitását az USA-val szemben, és határozottabb fellépést követeltek a három indiai tengerész megölése ügyében.

Öt nagy indiai kommunista párt közös nyilatkozatában elítélte a gyilkosságot, az ENSZ Alapokmányának és a szabad hajózás elveinek megsértésének nevezve azt. Hivatalos bocsánatkérést is követeltek az USA-tól, valamint formális diplomáciai eljárást a felelősök elszámoltatásának biztosítására.

A nyilatkozat aláírói között van az Indiai Kommunista Párt (Marxista), az Indiai Kommunista Párt (CPI), az Indiai Kommunista Párt (Marxista-Leninista) Felszabadítás, az RSP és a Forward Block.

Kedden, a franciaországi G7-találkozón tartott beszédében Modi homályosan és közvetve érintette a gyilkosságok kérdését, miközben Trump is a közönség soraiban volt, anélkül, hogy megnevezte volna az USA-t vagy a tengeri blokádot.

Az USA először hétfőn, június 15-én jelentette be a tengeri blokád feloldását, amelyet az Iránnal kötött egyetértési megállapodás (MoU) véglegesítését követően vezetett be.

Most, hogy az MoU-t aláírták, ez formálisan lezárta a háborút, amely az USA és Izrael február 28-i, provokáció nélküli, közös agressziójával kezdődött Irán ellen.

Az amerikai tengeri blokádot válaszlépésként vezették be arra, hogy az irániak a háborúra reagálva lezárták a Hormuzi-szorost. India, mint a legtöbb ázsiai ország, nagymértékben támaszkodik a szorosra az energiaellátás és más alapvető áruk szállítása tekintetében.

Az USA kisebbik partnere

Az indiai ellenzék kérdőre vonta a Modi-kormányt a gyilkosságokra adott „gyenge válasza” miatt, és azzal vádolta meg, hogy az USA „kisebbik partnereként” viselkedik, és feladta az ország szuverenitását és függetlenségét.

„Az USA úgy viselkedik, mint egy gengszter, aki hegemóniáját akarja rákényszeríteni az egész világra” – áll a baloldali pártok nyilatkozatában, amely szerint „a BJP [Bharatiya Janata Párt] vezette szövetségi kormány szánalmasan elmulasztja kötelességét azáltal, hogy hűtlen lesz a független külpolitikához, és az USA kisebbik partnerévé válik.”

A kormánynak „az a kudarca, hogy bocsánatkérést kényszerítsen ki az USA-tól, a legújabb példa” arra, hogy képtelen megvédeni India nemzeti érdekeit a Donald Trump-adminisztráció folyamatos támadásaitól.

India ellenzéke többször is felemlegette a Modi-kormány kudarcát, amiért nem emelt kifogást a Trump-kabinet Indiával szembeni hozzáállása ellen, azt állítva, hogy ez „India szuverenitása és önbecsülése elleni sértés”.

Az önkényes vámok kivetésétől kezdve azon fenyegetésekig, hogy szankciókat vezetnek be, ha India olajat vásárol Oroszországtól vagy Irántól, egészen Trump ismételt próbálkozásaiig, hogy magának tulajdonítsa a tavalyi pakisztáni tűzszünetet, az indiai ellenzék számos olyan alkalmat talált, amikor a Modi-kormány vonakodott fellépni az ellen, amit szándékos „megaláztatásnak” neveznek.

Nagyrészt a Trump-kormányzat megnyerésére tett kísérletnek tekintve India tartózkodott az iráni amerikai-izraeli agressziók elítélésétől is, annak ellenére, hogy a háború érintette energiaellátását és jelentős gazdasági károkat okozott.

Rahul Gandhi, az indiai parlament ellenzéki vezetője Modi miniszterelnököt „kompromittáltnak” és az USA „engedelmes szolgájának” nevezve kételyeit fejezte ki a kormány azon képességével kapcsolatban, hogy önállóan irányítsa az ország külpolitikáját.

Az ellenzék, beleértve a baloldali pártokat is, szintén bírálta a Modi-kormányt, amiért nem ítélte el az „IRS Dena” iráni hajó elsüllyesztését márciusban, amelyet az amerikai haditengerészet hajtott végre az Indiai-óceánon.

Több mint 80 iráni tengerész vesztette életét a Dena elleni amerikai támadásokban. Irán is megkérdőjelezte az indiai kormány hallgatását az incidens kapcsán, rámutatva, hogy a hajó a támadáskor India vendége volt.

Hétfői nyilatkozatukban a kommunista pártok követelték, hogy „a Globális Dél fontos országaként Indiának el kell ítélnie az amerikai imperialista agressziót”, és „vezetnie kell a Globális Dél hangjait az USA-val szembeni kiállásban”.

A baloldali pártok tömegtiltakozásra is felszólítottak az amerikai agresszív cselekmények és az indiai kormány azon kudarca ellen, hogy megvédje az ország alapvető nemzeti érdekeit.

forrás: Breakthrough News

A gépezet és az iskolaépület: Az Anthropic és az USA háborúja Irán ellen

A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan AI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben.

Irán déli városában, Minabban, ahol a hőhullámok remegve szállnak fel a földről, és a birodalmi valóság minden kikötőben és katonai létesítményben jelen van, egy rakéta csapódott egy iskolába 2026. február 28-án. A csapás 156 embert, köztük kiemelten 120 iskolás gyermeket ölt meg, amit az iráni kormány azonnal „nyílt bűnténynek” nevezett. Az Egyesült Nemzetek Szervezete „a humanitárius jog súlyos megsértésének” minősítette a támadást. A meggyilkolt gyermekek nevei nem keringenek a globális hatalmi központokban ugyanolyan erővel, mint a tábornokok, fegyverrendszerek és technológiai platformok nevei. A halott irániak többnyire névtelenek maradnak azok számára, akik a mesterséges intelligencia (MI) jövőjéről vitáznak, amelyet – mint kiderült – az Egyesült Államok ebben a csapásban használt.

A gyermekek meggyilkolása ablakot nyitott korunk egyik központi kérdésére: ki viseli a felelősséget, amikor egy gép bekerül az erőszak láncolatába? Az, hogy milyen szerepet játszott az MI, továbbra is tisztázatlan. A sajtójelentések szerint az amerikai hadsereg Maven Smart System rendszere, amely olyan MI-eszközöket is magában foglal, mint az Anthropic Claude modellje, részt vett az Irán elleni katonai műveletekben. A nyomozók továbbra is vizsgálják, hogy az MI-asszisztált rendszerek bármilyen módon hozzájárultak-e a célpontkiválasztási folyamathoz. A rendelkezésre álló bizonyítékok még hiányosak.

Figyelemre méltó, hogy az MI-ipar vezetői már nem állnak a háborús gépezeteken kívül. Bennük vannak. Amikor a csapásról kérdezték, Dario Amodei, az Anthropic vezérigazgatója azt mondta, „nem tudja pontosan„, hogyan használták a Claude-ot ebben a csapásban, amelyet „hibáknak” nevezett, amelyek „tényleg, tényleg szörnyűek”. Amodei azonban megismételte, hogy az iskola elleni támadás „olyan felhasználási eset volt, amely nem is sérti a vörös vonalainkat”. Ennek az volt az oka, hogy végső soron egy emberi harcos hozta meg a végső döntést az iskola megtámadásáról. Amodei válasza figyelmes elemzést érdemel.

Évtizedek óta a technológiai hatalom építészei olyan nyelvet fejlesztettek ki, amely olyan széles körben osztja szét a felelősséget, hogy az feloldódik. A mérnök megépíti az eszközt, a vállalkozó integrálja a rendszert, a katonai elemző áttekinti az eredményeket, a tiszt jóváhagyja a csapást, a politikus pedig jóváhagyja a háborút. Az eredmény egy olyan láncolat, amelyben mindenki részt vesz, és senki sem vonható felelősségre. A „ember a körfolyamatban” kifejezés ebbe a hagyományba tartozik. Természetesen az emberek hozzák meg a végső döntéseket. Az emberek hozták meg a végső döntéseket a nyugati gyarmati háborúk során is, amelyek Ázsiát és Afrikát pusztították el. Az emberek hozták meg a végső döntéseket, amikor az Egyesült Államok falvakat bombázott Vietnámban. Az emberek hozták meg a végső döntéseket az Irak elleni illegális amerikai invázió során is. Az emberi aláírás jelenléte egy folyamat végén nem sokat mond el a végeredményt létrehozó hatalmi struktúráról.

Fontosabb kérdés ez: milyen szerepet játszik az MI az emberi döntéshozók számára elérhető döntési mezők kialakításában? A modern katonai rendszerek nem csupán számológépek. Megszervezik az információkat, rangsorolják a lehetőségeket, azonosítják a mintákat, javaslatokat generálnak, és irányítják a figyelmet. Befolyásolják, hogy a parancsnokok mit látnak és mit nem. Még amikor egy ember megtartja a formális hatalmat is, az észlelés architektúráját már felépíthették a gépek. Ezért nem érhet véget a vita azzal a kijelentéssel, hogy „egy ember hozta meg a végső döntést”.

A minabi bűncselekmény abban a pillanatban következik be, amikor a technológiai vállalatok egyre inkább az etikai határok őreiként mutatják be magukat. Különösen az Anthropic ápolta az óvatosság képét (ez nyilvánvaló Claude Alkotmányából is). Beszélt a biztonságról, az összehangolásról és a korlátokról. Megkülönböztette magát a technológiai alkalmazás agresszívabb vízióitól. Mégis, minden intézmény végül nem elvein keresztül lepleződik le, hanem azokon a helyzeteken keresztül, amelyekben ezeket az elveket próbára teszik. A gyermekek halála egy iskolában egy ilyen próbatételt képvisel.

Ha egy vállalat nem tudja meghatározni, hogyan használták fel a technológiáját egy katonai műveletben, akkor mit jelent az ellenőrzés? Ha a vezetők nem rendelkeznek rálátással a bevetésre, akkor a biztosítékokra vonatkozó állításokat nehéz értékelni. Ha egy rendszer hozzájárul olyan katonai folyamatokhoz, amelyek következményei tömeges polgári áldozatokat is magukban foglalnak, korlátozható-e a felelősség kizárólag a végső emberi szereplőre? Ezek nem kizárólag az Anthropic-nek szóló kérdések. Szembenéz velük a Szilícium-völgy és az amerikai nemzetbiztonsági állam közötti teljes, kialakulóban lévő szövetség is. A történelem során a technológiai átalakulás időszakai új partnerségeket hoztak létre a tőke és a katonai hatalom között. A vasutak, a távírók, a repülés, a magfizika és a digitális hálózatok mind ezt az utat járták be. A mesterséges intelligencia most ugyanazon az úton halad. Hívei pontosságot, hatékonyságot és kevesebb hibát ígérnek. Mégis minden generáció hallott már hasonló ígéreteket.

A huszadik század tele volt azokkal az állításokkal, hogy az új technológiák tisztábbá, racionálisabbá és emberségesebbé teszik a háborút. A történelmi feljegyzések kevés támaszt nyújtanak az ilyen optimizmushoz. A technológia gyakran növeli az erőszak mértékét és sebességét, még akkor is, amikor megígéri, hogy korlátozza azt. A minabi gyermekek nem filozófiai vitaként találkoztak az MI-vel. Egy olyan katonai rendszer részeként találkoztak vele, amelynek következményei robbanó erő formájában érkeztek. Hogy a Claude jelentős, csekély vagy egyáltalán nem játszott szerepet a célpontkiválasztási folyamatban, az még megállapításra vár. A nyomozóknak fel kell tárniuk a tényeket, az újságíróknak továbbra is nehéz kérdéseket kell feltenniük, az állampolgároknak pedig átláthatóságot kell követelniük. De még mielőtt ezek a tények teljesen ismertté válnának, az esemény felfed valami fontosat jelenlegi politikai pillanatunkról. A kérdés már nem az, hogy az MI-t integrálják-e a háborúba. Ez az integráció már folyamatban van. A kérdés az, hogy a társadalmak megengedik-e, hogy az életről és halálról szóló döntéseket egyre inkább olyan rendszerek alakítsák, amelyeket még alkotóik is nehezen tudnak nyomon követni, megmagyarázni vagy ellenőrizni.

A minabi iskolaépület figyelmeztetésként áll, nem csak egyetlen csapásról, egyetlen vállalatról vagy egyetlen háborúról szólva. Arra a jövőre figyelmeztet, amelyben a technológiai hatalom gyorsabban halad előre, mint a nyilvános elszámoltathatóság. És abban a jövőben a távolság a mérnök és a csatatér között egyre kisebb lesz az MI-vel és a drónokkal, még akkor is, amikor a felelősség egyre nehezebben található meg az emberek között, akik kiküldik a gépeket, hogy öljenek helyettük.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával közösen írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben is.

Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette

Az Egyesült Arab Emírségek és Izrael: teljes partnerség bűnben és vérontásban

Ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon.

A „hatalom korlátozásának” elve szilárdan beépült a hadtudományba és a politikatudományba, ám egy olyan szereplő, mint Izrael, ritkán alkalmazza. Ez nem azért van, mert a döntéshozók ne lennének tudatában, hogy a háború folytatása hiábavaló lehet, hanem mert megközelítésük a dominancia logikáján alapul. Ebben a keretben a másik felet minden tekintetben abszolút ellenségként kezelik.

Isaac Herzog izraeli elnök és Mohamed bin Zayed Al Nahyan, az EAE sejkje

Senki sem tudja az arab világban, hogy Izrael e mentalitás szerint cselekszik. A különbség azonban azok között, akik ellenálltak Izraelnek, és azok között, akik hallgattak agressziójáról, együttműködtek vele, vagy megtagadták az ellenállást, szintén ugyanabból a hatalomfelfogásból ered.

Az ellenálló harcosok nem szorulnak magyarázatra álláspontjukról, amely azon a meggyőződésen alapul, hogy a megszállás csak erővel számolható fel. Ezzel szemben az ellenállás kritikusai azzal érvelnek, hogy az ellenség túl erős ahhoz, hogy szembeszálljanak vele, és az ellenállás ezért öngyilkos vállalkozás. Ez az álláspont gyakran arra a következtetésre vezet, hogy a megalkuvás vagy kompromisszum az egyetlen alternatíva, ahol a gyengébb fél gyakorlatilag megfizeti a biztonsága árát.

Azok az arabok, akik ezt az utat választották, megmutatták nekünk saját hatékonyságukat, Egyiptomtól kezdve, amely népszerűen, majd hivatalosan is elkezdte visszaszerezni Izrael tényleges ellenfelének pozícióját, egészen Jordániáig és a Ramalláh-i Hatóságig, ahol a hatalmon lévők a megszállásból eredeztetik pozícióikat.

Zajed fiai Abu Dhabiban: Izrael önkéntes partnerei

Az arab világban ma új modell jelenik meg azokról, akik nem csupán szövetségnél mélyebb kapcsolatot igyekeznek kiépíteni Izraellel; ezt a modellt Zajed fiai testesítik meg Abu Dhabiban. Olyan meggyőződést tükröznek, amely első pillantásra ideológia jellegűnek tűnik: egy stratégiai szövetség szükségességét Izraellel. Az „érdekek” fogalma itt nem korlátozódik a védelem keresésére – ahogy egyes öbölállamok tették, amikor területeik egy részének amerikai megszállását a világ és a régió erőviszonyainak tükröződéseként igazolták –, hanem Abu Dhabi úgy viselkedik, mintha partnere lenne Izraelnek egy tágabb politikai, gazdasági, katonai és biztonsági hegemónia projektjében, amely Nyugat-Ázsiától Kelet- és Észak-Afrikáig terjed, áthaladva az Arab-félszigeten, Irakon és a Levantén.

Ebben az értelemben Abu Dhabi szerepe az Iránnal, valamint a libanoni, palesztin és iraki ellenállási erőkkel folytatott konfliktusban túlmutat a hagyományos érdekszövetségen; Zajed fiainak önkéntes erőfeszítését jelenti egy kivételes szerep betöltésére. Abból a meggyőződésből cselekszenek, hogy pénzügyi erőforrásaik lehetővé teszik számukra, hogy emberi képességeiket messze meghaladó szerepeket töltsenek be. Olyan országban élnek, amely egyetlen napot sem érne meg, ha az összes nem emírségbeli (a lakosság és a munkaerő 90%-át kitevő külföldi) távozna: nem működne a biztonsági apparátus, nem működnének a kormányzati hivatalok, nem lenne szervezett kereskedelem, nem működnének a bankok, nem lenne szemétszállítás és nem folyna termelés a gyárakban.

Abu Dhabiban egy maroknyi őrült, aki a vagyon és a döntéshozatali hatalom felett rendelkezik, olyan puccsot hajtott végre, amely még apjuk álmait is felülmúlta; apjuk ugyanis a többi emírséggel kötött szövetség állandó uralkodójává tette magát. Mindenféle elképzelhető zsarnokot bevontak, nemcsak hogy megszilárdítsák uralmukat az országban, hanem hogy kiterjesszék pénzügyi, politikai, gazdasági és biztonsági befolyásukat az egész régióban. Ugyanezek a személyek embereik tízezreit választották ki a művelet irányítására, kezdetben Nagy-Britannia, majd az USA teljes felügyelete mellett, mielőtt Izrael vette volna át teljes egészében az irányítást.

Bár az Arab-félsziget királyságai és emírségei számos hasonlóságot mutatnak, ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint az arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon. Sőt, a bizonyítékok arra utalnak, hogy már az izraeli lobbi tevékenységeinek egy részének költségeit is fedezni kezdték az Egyesült Államokban és a Nyugat többi részén, milliárdokat költve arra, hogy támogassanak bármilyen zsoldoscsoportot, amely hajlandó részt venni az izraeli projektben saját országuk és népük rovására.

A csend és a behódolás az Abu Dhabiba való belépés ára

Ezzel szemben Abu Dhabi szigorú szabályokat ír elő működésére belföldön, és pontos feltételeket szab mindazok számára, akik kapcsolatba kerülnek vele.

Először, létezik egy benyújtáson alapuló kormányzási modell. Bárki, aki részesülni kíván az „emírségbeli paradicsomból”, köteles elfogadni a szabályokat úgy, ahogy vannak, kifogás vagy felülvizsgálat nélkül. Az ott dolgozóknak ma már ezt a logikát még a családjuk felé is közvetíteniük kell: itt élünk és dolgozunk ezen ország törvényei szerint, és kérdés nélkül be kell tartanunk azokat.

Ez a behódolás nem jelenti például azt, hogy nem szegjük meg a közlekedési szabályokat, vagy hogy tartózkodunk az oktatási tantervek, a pénzügyi piaci szabályozás vagy a piaci árképzés megvitatásától. Sokkal inkább azt jelenti, hogy engedelmeskedünk mindennek, amit az állam adminisztrációja akar. Közelebbről megvizsgálva világossá válik, hogy az elsődleges feltétel a vendég azon tartózkodása, hogy bármit is megvitasson ezen ügyek közül. Az államnak csak akkor van szüksége a véleményükre, ha azt látja, hogy hajlandók végrehajtani politikáját; ezzel biztosítva, hogy azok, akik velük dolgoznak, felelősek legyenek minden káros eszme és elnyomó elem terjesztéséért, hogy magasabb pozíciókba elfogadják őket az uralkodó által.

Másodszor, a behódolás itt azt jelenti, hogy nincs tér alternatív eszméknek vagy párhuzamos vitáknak. Nincs hely különböző intellektuális elméletek, politikai érzékenységek vagy akár független perspektívák cseréjének olyan kérdésekben, mint a társadalmi igazságosság és az emberi jogok. A „vendég” köteles otthoni országában hagyni intellektuális keretrendszerét, és érkezésekor egy utasításlistát kap a repülőtéren, amely megszabja, hogyan egyen, beszéljen és aludjon. Ez eredményezte Zajed fiai által az országukban megvalósítani kívánt összes politikai, média- és kulturális program folyamatos kudarcát. Több száz milliárdot költöttek eredménytelenül, tönkretéve a régóta fennálló arab média intézmények történetét, miután alávetették őket törvényeiknek.

Nézzük meg, mi történt a libanoni „An-Nahar” újsággal, mióta az emírségbeli finanszírozó irányítása alá került, és gondoljunk bele, milyen kaliberű újságírók, kutatók és kommentátorok dolgoznak média-, értelmiségi- és kutatóintézeteikben. Vizsgáljuk meg azok képzettségét és képességeit, akik náluk dolgoznak egyetemi tanárként, bíróként vagy humán tudományok kutatójaként… Mindezek az egyének gyakorlatilag elásták magukat abban a pillanatban, amikor beléptek ezekbe az országokba, és most használhatatlanok.

Harmadszor, folyamatos elvárás, hogy a lakosok ne szólhassanak bele annak az országnak az ügyeibe, amelyben élnek. Az ország lakosa nem beszélhet egy földrengésről, a cégében felmerült vitáról, arról, hogy valakit letartóztattak, mert verssorokat szavalt, amelyeket a biztonsági tiszt nem értett, és ellenséges eszméknek tekintett, vagy hogy egy aktivistát kitoloncoltak, mert lájkolta egy közösségi médiában megjelent bejegyzést, amely ellentétes volt az uralkodó hangulatával.

Kezdenek felemelkedni hangok Sardzsa, Rász el-Haima és Dubaj felől, de az ország uralkodói nem látják magukat kívül az amerikai–izraeli projekten, amely a térség és erőforrásai feletti ellenőrzésre irányul.

Még felkavaróbb, hogy ennek az országnak az uralkodói elvárják lakosaiktól, hogy leheljenek életet a sivatag homokjába, találjanak ki számára az ízlésüknek megfelelő identitást és történelmet, és úgy mutassák be vezetőiket, ahogy azt az uralkodók akarják, nem a saját megértésük vagy tapasztalataik alapján. Továbbá, a lakosoktól elvárják, hogy naponta himnuszt szavaljanak e dicsőség, boldogság, haladás és fejlődés nemzetének dicséretére, táplálva azt az eszmét, hogy a siker egybefonódik az Egyesült Arab Emírségekkel.

Illúzió, fejlesztés és ellenőrzés Libanontól az Öbölig

Libanonban van egy helyzet, amely nagyrészt észrevétlen maradt. A Solidere, az a cég, amelyet a főváros lakosságának és földhöz való jogaiknak rovására építettek, tucatnyi munkást alkalmazott, hogy naponta söpörje a port a közlekedési lámpákról az utcáiban, és tisztítsa a járdákat és az utakat. A látogató dicsérte Libanon ezen elbitorolt részének fényes, felszínes képét, anélkül, hogy megértette volna, hogyan épült. Ezek a látogatók nem látják az alatta lévő károkat, sem az elsikkasztott összegek nagyságát, amelyeket olyan kozmetikumokra költöttek, amelyek soha nem rejthetik el a vagyonteremtés rútságát.

Hasonlóképpen, az Egyesült Arab Emírségekben senkinek sem engedik meg, hogy belépjen azokba a negyedekbe, ahol az indiai, pakisztáni és bangladesi munkások élnek. Tilos a fényképezés és életkörülményeik, egészségügyi létesítményeik és közszolgáltatásaik vizsgálata. Tilos a kérdésfeltevés ezeket a kis épületeket körülvevő magas falakról, ahol emberi húst zsúfolnak össze. És természetesen senki sem szerezhet statisztikákat azokról, akik betegség, elnyomás vagy kínzás miatt haltak meg.

Ma az Egyesült Arab Emírségek, amelyet Zajed fiai uralnak, azon kevesek élvonalában áll, akik részt vesznek az Irán és az ellenállási front elleni háborúban. A további bekapcsolódás felé halad, és minden belső elnyomási formát alkalmazni fog, ezúttal nem a lakosok, hanem a többi emírség polgárai ellen, akik kezdik felemelni hangjukat Dubajtól Rász el-Haimáig és Sardzsáig, és akiket nem kímélt a megaláztatás, amelyet Zajed fiai okoztak. Most nézik, amint országuk ég a Zajed papa halála óta folytatott politikák következtében.

Ezen emírségek sok polgára nagyon nehéz helyzetben találja magát. Nem képesek sem fellázadni egy maroknyi bűnöző ellen, sem azonnal megszabadulni egy kényszerű egységtől, amely pusztán függelékükké tette őket.

Sőt, szélesebb körű aggodalom tapasztalható e meggondolatlan állam szomszédai körében, az Ománi Szultánságtól, amely hallgatott a történelmileg elszenvedett igazságtalanságról, de ma már érzi a lángokat, Szaúd-Arábiáig, amely nem kevésbé érintett, mint Zajed fiai, de úgy gondolkozik magáról, mint olyan állam, amely képes gyámság nélkül élni, áthaladva a többi öbölállamon, amelyek nagyon szenvednek, és nem veszik a bátorság feltenni az igazi kérdést arról, hogyan kezeljék jövőjüket e háború után, amelybe az Egyesült Államok belerángatta őket, és amelyet Izrael ki akar használni, hogy rákényszerítse ellenőrzését a világnak erre a térségére…

Ez a cikk először arab nyelven, az Al Akhbar című lapban jelent meg.

Legalább öt iráni civilt ölt meg egy amerikai támadás a Hormuzi-szorosban

Irán cáfolta azt az állítást, miszerint az USA megsemmisítette több gyorsnaszádját, és azt közölte, hogy két kis polgári hajót vett célba, saját „Freedom Project” (Szabadság Projekt) kudarca felett érzett félelmében és kétségbeesésében.

Legalább öt iráni civil halt meg, amikor az amerikai haditengerészet hétfőn célba vett és lebombázott két, Ománból Iránba tartó polgári teherhajót – jelentette az iráni Tasnim hírügynökség május 5-én, kedden.

Az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) közlése szerint a hajók polgári árut szállítottak Ománból Irán partjai felé, amikor az amerikai haditengerészet célba vette őket.

Az IRGC a polgári hajók elleni támadást úgy jellemezte, mint az amerikai félelem és kétségbeesés eredménye, miután az USA nem tudta végrehajtani az amerikai elnök vasárnap bejelentett, úgynevezett „Freedom Project” (Szabadság Projekt) tervét.

A civilek halálára válaszul Irán kijelentette: „az amerikaiaknak mindenképpen felelniük kell ezzel kapcsolatos bűnükért”.

Irán hamisnak minősítette az amerikai állításokat is, miszerint elsüllyesztettek több iráni katonai hajót.

„Ahelyett, hogy az IRGC gyorsnaszádjaira lőttek volna, az Egyesült Államok egy kirívó bűncselekmény keretében tüzet nyitott két, polgári árut szállító kis hajóra” – közölte az IRGC a keddi közleményében.

Hétfőn Donald Trump amerikai elnök azt állította, hogy az amerikai haditengerészet több iráni gyorsnaszádot megsemmisített a Hormuzi-szorosban, miután azok megpróbálták megzavarni a „Freedom Project” végrehajtását.

Az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) még azt is állította, hogy helikoptereket használtak az iráni kis hajók megsemmisítéséhez.

Trump vasárnap bejelentette, hogy az amerikai haditengerészet hétfőtől megkezdi hajók kísérését a Hormuzi-szoroson keresztül, dacolva Irán március eleje óta tartó blokádjával, mondván, hogy több ország is kérte erre. A lépést „humanitárius gesztusnak” nevezte.

Irán azonban figyelmeztetett, hogy a blokádjával dacoló, a szoroson való áthaladásra tett kísérletet a tűzszünet megsértésének tekintik, és ennek megfelelően fognak eljárni.

Hétfőn, miután egy amerikai hadihajó megpróbált áthaladni a Hormuzi-szoroson, iráni erők két rakétát lőttek ki rá, megrongálva azt, és arra kényszerítve, hogy irányt változtasson – jelentette a Press TV.

Irán visszautasította az amerikai állítást, miszerint segített egy hajónak áthaladni a szoroson, közölve, hogy az előzetes engedélye nélkül egyetlen hajó sem haladt át a Hormuzi-szoroson.

Az is jelentették, hogy Irán figyelmeztető lövéseket adott le néhány teherhajóra a Perzsa-öbölben, miután az USA megtámadta polgári teherhajóit.

Nincs katonai megoldás

A Hormuzi-szorosban kialakult új fejleményekre és Trump fenyegetéseire reagálva Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter kedden hangsúlyozta, hogy „egy politikai válságra nincs katonai megoldás”, és az Egyesült Államoknak óvakodnia kell attól, hogy „rossz szándékúak ismét mocsárba rántsák”.

Azt is mondta, hogy Washington azon kísérlete, hogy hajókat kísérjen át a szoroson, hiábavaló ötlet, és a „Freedom Project nem más, mint a Holtpont Projektje”.

Aragcsi felszólította az Egyesült Államokat, hogy fordítson nagyobb figyelmet a Pakisztánban zajló diplomáciai folyamatra.

Aragcsi figyelmeztetését az Egyesült Arab Emírségekre is kiterjesztette, miután az EAE azzal vádolta Iránt, hogy hétfőn megtámadta fudzsejrai olajkikötőjét.

Irán tagadta részvételét az olajkikötő ellen támadásban, amely során hétfőn tűz is ütött ki, néhány órával az amerikai hajók elleni támadás után.

Később egy névtelen iráni illetékes a helyi médiának azt mondta: „ami [Fudzsejrában] történt, az az amerikai hadsereg kalandorságának a terméke, hogy folyosót teremtsen a hajók illegális áthaladásához a Hormuzi-szoros tiltott vizein”.

Felszólította az amerikai hadsereget, hogy vállalja a felelősséget, és hagyjon fel a „regionális stabilitás meggondolatlan veszélyeztetésével”, mivel a térség bármilyen instabilitása hatással lesz a globális gazdaságokra.

Kedden az amerikai fegyveres erők bejelentették, hogy megerősítették a Hormuzi-szoros déli részének katonai védelmét, további csapatok és katonai felszerelések telepítésével, Trump „Freedom Project” végrehajtására tett kísérletei részeként.

Eközben Aragcsi szerdán Kínába utazik, részeként Irán azon erőfeszítéseinek, hogy fenntartsa a szélesebb körű diplomáciai kapcsolatokat minden partnerével. A látogatás során találkozik kínai kollégájával, Wang Jivel.

forrás: Peoples Dispatch

Trump felizzítja az iráni háborút, miközben a felmérések egyre súlyosbodó belpolitikai válságot mutatnak

Miközben Trump a háború újraindítása felé lép Iránnal szemben, és katonai akciókat hajt végre a Hormuzi-szorosban, az Egyesült Államokban egyre mélyül a háborúval és a Trump-adminisztrációval szembeni ellenállás.

Az Egyesült Államok és Irán közötti négynapos tűzszünet egyre feszültebbé válik, miután jelentések szerint amerikai hadihajók hat iráni katonai naszádot elsüllyesztettek és több drónt lelőttek a Hormuzi-szorosban. Az incidens éles eszkalációt jelent Donald Trump amerikai elnök vasárnapi bejelentése után, miszerint az amerikai hadsereg megkezdi a kereskedelmi hajók kísérését a szorosban, a „Project Freedom” elnevezésű művelet keretében.

A Fox Newsnak nyilatkozva Trump azzal fenyegetőzött, hogy ha a térségben lévő amerikai hajókat célba veszik, „az irániakat letörlik a Föld színéről”, tovább szítva a feszültséget.

Irán figyelmeztetett, hogy megtorolja, ha Washington megsérti a stratégiai víziút blokádját.

Eközben jelentések arra is utaltak, hogy az Egyesült Arab Emírségekben (EAE) lévő olajkikötőt és egy ománi lakóépületet is célba vettek a május 4-i különálló támadások során. Az EAE azzal vádolta Iránt, hogy ő indította a támadást, de sem Teherán, sem Washington nem vállalta a felelősséget.

Annak ellenére, hogy a felgyorsult folyamat egy újabb katonai konfliktus felé tart, az iráni háború továbbra is mélyen népszerűtlen az Egyesült Államokban. Még az iraki és vietnámi háborúknál is népszerűtlenebb.

Mélyül a politikai válság az Egyesült Államokban

A közelmúltbeli közvélemény-kutatások aláhúzzák a belföldi ellenállás mértékét. Egy Ipsos-felmérés szerint a válaszadók 61%-a úgy véli, hogy Irán megtámadása hiba volt. Több mint 53% negatív anyagi következményekre számít.

Ezeket a következményeket már most érezni lehet. A benzinárak megugrottak, az országos átlag gallononként 4,11 dollárra emelkedett a háború előtti 2,80 dollárról. Egy CNBC-felmérés szerint az Egyesült Államokban élők közel 80%-a tett lépéseket a magasabb üzemanyag- és energiaköltségek kezelésére.

A háborúval szembeni ellenállás egyre inkább összefonódik a tágabb értelemben vett gazdasági elégedetlenséggel. Az Egyesült Államok lakosainak feltűnően magas aránya, 87%-a úgy véli, hogy az ország súlyos megélhetési válsággal küzd. A többség (55%) szerint anyagi helyzete romlik. Ez magasabb arány, mint amit a Gallup az akut gazdasági nehézségek időszakaiban, például a COVID-19 világjárvány és a 2008-as globális pénzügyi válság idején mért.

Úgy tűnik, az Egyesült Államok válságok egybefolyásával néz szembe: az eszkalálódó iráni konfliktus, a növekvő megélhetési költségek, a szövetségi ügynökségek (például az ICE) által végzett, mélyen népszerűtlen bevándorlási jogérvényesítési műveletek, az Epstein-ügyhöz kapcsolódó vádemelések elmaradása, valamint a Trump-kabinet ellen erősödő tiltakozó mozgalom. Ezek és más tényezők fokozták a politikai instabilitást. Megjelentek az általános sztrájkra felszólító felhívások, és Minnesotából kiindulva az ország más részeire is átterjedtek a tömeges leállások.

E háttér előtt Trump támogatottsága tovább csökken. A jelenlegi felmérések szerint a válaszadók 56%-a nem ért egyet az elnök munkájával, ami 5 százalékpontos növekedés március óta.

forrás: Peoples Dispatch

Tel-avivi látogatásán Milei megerősíti Izrael támogatását, és kijelenti: Marx „sátáni”

Harmadik izraeli útján Milei biztonsági megállapodásokat írt alá, énekelt, és beszédeiben Marxot „sátáninak” nevezte. Nyugat-ázsiai tevékenységei együttesen többet tesznek ki egy egyszerű hivatalos látogatásnál.

Javier Milei szélsőjobboldali argentin elnök háromnapos látogatást tett Izraelben a függetlenség napja alkalmából. Látogatása során Isaac Herzog izraeli elnök Jeruzsálemben adományozta Mileinek a legmagasabb kitüntetést, amelyet országa polgári személynek adományozhat: az Elnöki Becsületérmet.

„Üzenete határokon és generációkon átívelt: egy erkölcsi, emberiességről szóló üzenet, amely az erkölcsi iránytű helyes beállításáról, a fájdalom mélységének felismeréséről és a vigasz nyújtásáról szól” – mondta Herzog Mileinek.

Ez a „kitüntetés” nem meglepő. Milei nemcsak nyíltan kifejezte támogatását Izrael iránt regionális és globális konfliktusaiban, de valószínűleg Izrael legfontosabb nyugati szövetségesévé vált az Egyesült Államok után.

Az Iszák Megállapodások

Legutóbbi látogatása során Milei aláírta az úgynevezett „Izsák Megállapodásokat” Benjamin Netanjahuval, amelyek kétoldalú kötelezettségvállalásokat vázolnak fel a biztonság (beleértve a hírszerzési együttműködést), a diplomácia, a kereskedelem, a kultúra és még az oktatás területén is.

A többdimenziós megállapodás tartalmaz egy technológiai együttműködési részt is, amely magában foglalja a mesterséges intelligenciával kapcsolatos együttműködést, modellfejlesztést és szakemberképzést. Közös álláspontot is kialakítottak a nemzetközi fórumokon való részvételhez, valamint a gazdasági nyitás neoliberális politikájának előmozdításához.

Milei szerint az Izsák Megállapodások – amelyeket az Ábrahám Megállapodások (amelyeket 2020-ban írt alá Izrael és több arab ország) inspiráltak – arra törekszenek, hogy „egyesítsék az erőfeszítéseket a terrorizmus, az antiszemitizmus és a kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemben, nyílt meghívással minden olyan nemzet számára, amely osztja ezeket az értékeket és kíván csatlakozni.”

Látogatása során Milei az Irán elleni háború közepette is kifejezte Tel-Aviv támogatását azáltal, hogy Irán Iszlám Forradalmi Gárdáját és a Kudszi Erőt terrorszervezeteknek minősítette. Ezek az intézkedések a már megtett lépéseken felül történtek, mint például, hogy április 2-án kiutasította Irán legfelsőbb diplomatáját, Mohszen Soltani Tehranit Argentínából.

Emellett Milei ígéretet tett egy közvetlen légijárat megnyitására a két ország között, amely – mint mondta – reményei szerint elősegíti a köztük lévő szorosabb kapcsolatokat: „Novembertől megkezdi működését az első közvetlen légijárat Buenos Aires és Tel-Aviv között, és nemzeteink közelebb kerülnek egymáshoz, mint valaha, elmélyítve a törhetetlen köteléket két ország között, amelyek ott voltak egymásnak, amikor a sors megkövetelte.”

Énekestől szónokig

Milei az Izrael 78. függetlenségi napját megünneplő hivatalos ceremónián is felhívta magára a figyelmet, amikor a nemzet legfelsőbb tisztségviselői előtt elénekelte Nino Bravo „Libre” című dalát több más előadóval együtt.

Emellett Milei meggyújtotta a tizenkét láng egyikét, amely Izrael tizenkét törzsét szimbolizálja. Itt Milei megerősítette szándékát, hogy az argentin nagykövetséget Izraelben Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezi át, amit az argentin diplomácia történelmileg mindig is ellenzett, Izrael kérései ellenére.

Miközben kijelentette, hogy „Argentína és Izrael nemcsak partnerek, hanem baráti nemzetek is”, Milei egyértelműen teológiai és misztikus hangnemben fogalmazva kijelentette, hogy a makkabeusok megtanították neki Isten kegyének fontosságát: „Tőlük tanultuk, hogy a csatatéren aratott győzelem nem a katonák számából fakad, hanem a mennyből jövő erőkből” – jelentette ki az elnök, majd kategorikusan hozzátette: „A fény mindig diadalmaskodik a sötétség felett.” Ezt az idézetet úgy értelmezték, mint utalást az aktuális háborúra, amelyben Izrael részt vesz.

Úgy tűnik, hogy az argentin elnök vallási kérdések iránti újonnan felfedezett érdeklődése látogatása során is folytatódott. A Bar-Ilan Egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Milei előadói beszédében egészen odáig ment, hogy a marxizmust egy „sátáni elméletnek” nevezte, amely szemben áll a „zsidó-keresztény értékekkel”. Taps közepette Milei azt állította, hogy Marx „sátánista” volt – egy olyan kijelentés, amelyet a világ tudósai erősen kritizáltak, hangsúlyozva, hogy Marx ateista volt, vagyis Milei állításai (akitől politikába lépése előtt professzorként tevékenykedett) nélkülözik a történeti és intellektuális alaposságot.

Végül Milei ellátogatott a Siratófalhoz, ahol imádkozott, mielőtt a Ben Gurion repülőtérre indult volna, hogy visszatérjen Argentínába. Milei izraeli tevékenységei összességében nemcsak egyértelmű igazodást mutatnak Izrael külpolitikájához, hanem egy kísérletet is arra, hogy minden lehetséges módon (legyen szó éneklésről vagy előadások tartásáról) ideológiailag igazolja annak a geopolitikai szektornak a felsőbbrendűségét, amely mögé az argentin végrehajtó hatalmat pozicionálta.

Ezt a politikai szellemiséget valószínűleg maga az argentin elnök fogalmazta meg a legegyértelműbben:

„Nem fogunk tudni együtt élni bizonyos kultúrákkal” – egy olyan kijelentés, amely ellentmondásos reakciókat váltott ki hazájában, hogy a jobboldali libertárius Javier Milei pontosan mit is értett ezalatt.

forrás: Peoples Dispatch

Tüntetők követelik, hogy Nagy-Britannia szüntesse be az iráni háború támogatását

Tüntetők gyűlnek össze ezen a szombaton az RAF Fairford külterületén, hogy követeljék a kormánytól: szüntesse be az Egyesült Államok és Izrael által vívott iráni háború támogatását ezen a szombaton.

A Nukleáris Leszerelési Kampány (CND), a Stop the War Coalition és a Fairford Action tagjai csatlakoznak a déli gyűléshez, hogy felszólítsák a kormányt: zárja be az amerikai támaszpontokat Nagy-Britanniában.

A tüntetésre azon aggodalmak miatt kerül sor, hogy a Gloucestershire-i támaszpontot háborús bűncselekmények elkövetésére használják.

Sophie Bolt, a CND főtitkára elmondta: „A brit kormány bűnrészes ezekben az Irán elleni illegális támadásokban.”

„Mivel a célpontokat gyakran a bombázók repülése közben jelölik ki vagy frissítik, a brit kormány nem tudja megerősíteni, hogy ezek a gépek nem azért gurulnak ki a kifutópályára, hogy háborús bűncselekményeket kövessenek el.”

Lindsey German, a Stop the War Coalition összehívója elmondta: „Trump egy barbár, és a brit kormánynak ki kellene mondania ezt, és meg kellene tiltania, hogy támaszpontjait az USA használja.”

„A brit népet – amelynek többsége ellenzi az Irán elleni háborút – nem lehet és nem is fogják rávenni arra, hogy fizessen Trump háborúiért.”

forrás: Morning Star

EP Baloldal: A tűzszünet jó, a tartós béke jobb

A Baloldal frakció üdvözli a Trump és Irán közötti, tegnap este bejelentett tűzszünetet. Bár ez a hír pozitív lépés, a megállapodás nem foglalja magában Libanont, és az igazságos és tartós béke felé haladáshoz fel kell hagynunk azzal, hogy megadjuk magunkat Trump és Netanyahu terveinek.

Hetekkel azután, hogy Trump elindított egy illegális háborút – amelyet iskolák és polgári infrastruktúra bombázása, valamint egy egész civilizáció eltörlésével való fenyegetőzés jellemzett – tűzszünetet jelentettek be. Rendben. De az igazságos és tartós béke jobb, és az olyan európai vezetők, mint Ursula von der Leyen, Kaja Kallas hallgatása elárulja, hogy bűnrészesek az autoriter vezetők oldalán.

Ezt a megállapodást szigorúan be kell tartania az Egyesült Államoknak. De felháborító, hogy ez a tűzszünet nem terjed ki Libanonra, amelyet Izrael továbbra is bombáz. Ennek az illegális háborúnak véget kell vetni.

Európának abba kell hagynia, hogy bábként viselkedjen két veszélyes ember játszmájában, akik úgy vélik, mindenre jogosultak. Nem csupán azt várjuk el az Európai Uniótól, hogy határozottan ítélje el és lépjen fel, hanem az igazságos és tartós béke elérésének kell elsőbbséget élveznie, mielőtt még több életet áldoznának fel téveszmés emberek oltárán.

Marc Botenga, a Baloldal európai parlamenti képviselője (PTB/PVDA, Belgium), az AFET Bizottság koordinátora a következőket mondta:

„Az iráni tűzszünet reménykeltő hír. Mindenekelőtt az iráni nép számára. Két hétig amerikai és izraeli bombák nem fognak hullani otthonaikra, iskoláikra, gyáraikra és kórházaikra. Ez a tűzszünet nem a semmiből jött. A helyszíni erőviszonyok eredménye, de egyben a diplomáciai erőfeszítéseké is – különösen Pakisztán részéről –, amelyek célja a tárgyalások lehetőségének biztosítása volt. És közben? Rádiócsend az európai vezetők részéről. Az amerikai agresszió elítélésének megtagadása. Donald Trump uszító megjegyzéseinek elutasítása. Miközben civilek haltak meg a bombák alatt, az Európai Unió nem tett komoly kezdeményezést a feszültség csökkentésére. Több európai ország még azt is lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy területét és légterét használja a háború folytatásához. A tűzszünet mindenesetre csak az első lépés. Amire most szükség van, azok valódi, jóhiszemű tárgyalások. Mert az Egyesült Államok kétszer is elárulta ezt a bizalmat, amikor a tárgyalásokat újabb támadások előkészítésére használta fel. Fokoznunk kell a nyomást az Egyesült Államokra és Izraelre annak érdekében, hogy elérjünk egy tartós békét, amely igazságos és tiszteletteljes a népek iránt.”

Izrael megsérti az iráni-amerikai tűzszüneti megállapodást: több mint 100 légicsapást mért Libanonra

Irán azzal fenyegetőzött, hogy megtámadja Izraelt, és kilép a megállapodásból, ha nem állítják le az agressziót a libanoni területek ellen.

Izraeli vadászgépek április 8-án, szerdán 100 csapást mértek Libanon különböző részeire, megsértve ezzel a tűzszüneti megállapodást, amelyet az Egyesült Államok néhány órával korábban kötött Iránnal.

A libanoni polgári védelem szerint a nagyszabású offenzívában legalább 254 ember meghalt, és 1165 másik megsebesült.

Irán megtorlást és a tűzszüneti egyezményből való kilépést helyezett kilátásba, ha nem szűnnek meg a libanoni támadások

Teherán már korábban is kikötötte, hogy az izraeli libanoni támadások beszüntetése része a 10 pontos tűzszüneti javaslatának. Az Iráni Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) azzal fenyegetőzött, hogy megtorolja a támadásokat, ha Tel-Aviv nem állítja le az arab ország elleni agressziót.

Izrael részéről a tűzszünet megsértése arra is kényszerítette Iránt, hogy felfüggessze az olajszállító tartályhajók forgalmát a Hormuzi-szorosban, amíg Netanyahu kormánya le nem állítja a libanoni területek elleni támadásokat.

Eközben Irán külügyminisztere, Abbasz Aragcsi figyelmeztette Washingtont: országa kilép a tűzszüneti egyezményből, ha Izrael továbbra is támadja Libanont.

„Az iráni–amerikai tűzszüneti feltételek egyértelműek és világosak: az USA-nak választania kell – vagy tűzszünet, vagy a háború folytatása Izraelen keresztül. Nem lehet mindkettő” – írta Aragcsi az X-en.

„A világ látja a libanoni mészárlásokat. A labda az USA térfelén pattog, és a világ figyeli, hogy vajon teljesíti-e kötelezettségeit” – figyelmeztetett.

„A mártírok vére nem fog hiába folyni”: a Hezbollah figyelmeztetése

A Hezbollah közleményben ítélte el „a cionista ellenség által a libanoni ártatlan civilek ellen elkövetett mészárlásokat”.

„Vak gyűlöletével, véres bűnözésével és határtalan brutalitásával, amely már természetévé vált, az izraeli ellenség ma mészárlások sorozatát követte el ártatlan civilek ellen, civilek lakta területeket célozva a déli elővárosokban és Bejrút fővárosában, Szidónban, a Délvidéken és a Bekaa-völgyben, több tucatnyi brutális csapással, amelyek következtében gyermekek, nők és idősek közül is sokan mártírhalált haltak vagy megsebesültek” – áll a közleményben.

A libanoni ellenállási csoport hozzátette, hogy a „barbár agresszió minden szakaszában háborús bűncselekménynek és népirtásnak minősül”, mivel „zsúfolt polgári negyedeket, piacokat és bevásárlóközpontokat” célzott a csúcsforgalom idején.

A Hezbollah azt is hangsúlyozta, hogy Izrael „féktelen bűnözése” a veresége és „nyomorúságos kudarca” utáni frusztrációját tükrözi, mivel „nem sikerült elérnie egyetlen célját vagy tervét sem a különböző frontokon”.

A csoport továbbá figyelmeztetett: „a mártírok és a sebesültek vére nem fog hiába folyni”, és ez még inkább megerősíti harcosai elszántságát az ellenállásra és szembenézésre, hogy megfékezzék Izrael agresszióját és megvédjék a libanoni népet.

Katz úgy jellemezte az agressziót, mint „a legnagyobb csapást” a Hezbollah ellen a csipogós művelet óta

Dicsekedve a libanoni izraeli mészárlásokkal, Izrael védelmi minisztere, Izrael Katz úgy jellemezte az agressziót, mint „a legnagyobb koncentrált csapást, amelyet a Hezbollah a csipogós művelet óta elszenvedett”.

Katz azzal is fenyegette Naim Kászem sejket, a Hezbollah főtitkárát, hogy a csoportja „nagyon súlyos árat fog fizetni azért, hogy Irán nevében megtámadta Izraelt, és az ő személyes fordulója is el fog jönni”.

A Trump-kabinet visszakozik kötelezettségvállalásától: Libanon nem része a megállapodásnak

Kommentálva a veszélyes fejleményt, amely a tűzszüneti egyezmény összeomlásához vezethet, amerikai tisztviselők, köztük Donald Trump elnök szerdán azt közölték, hogy „Libanon nem volt része a megállapodásnak”.

„A Hezbollah miatt nem kerültek be a megállapodásba” – jelentette ki Trump az amerikai Public Broadcasting Service (PBS) műsorában, hozzátéve: „Az is megoldódik majd. Nem probléma.”

Amikor a PBS arról kérdezte, hogy mit gondol Izrael folyamatos libanoni agressziójáról, az amerikai elnök megjegyezte: „Az egy külön összecsapás.”

Trump kijelentéseit ismételve egy szerdai sajtótájékoztatón a Fehér Ház szóvivője, Karoline Leavitt kijelentette:

„Libanon nem része annak a tűzszünetnek, amelyet a tűzszünetben érintett összes félnek továbbítottak.”

forrás: Peoples Dispatch