háborús bűncselekmények

A Fidesz békepártisága

A Fidesz évek óta nyomja kampányszövegként a békét, pedig az imperialista haverjai mindent elkövettek, hogy háborúk legyenek.

Nem létezik ugyanis békepártiság radikális baloldaliság nélkül a jelenleg kapitalista rendszerben. A háborúkért ugyanis nem mások felelősek, mint a kapitalista rendszer ellentmondásai. A tőkés termelés profitja ugyanis csak akkor fenntartható, ha az növekszik. Ezen expanzióhoz pedig elengedhetetlen

  • a piacok meghódítása,
  • a nyersanyagok elrablása,
  • a „versenytársak” (halálos ellenségek) kiütése,
  • a területek és infrastruktúra (termelőeszközök) megszerzése,
  • információ gyűjtése és kezelése (MI és szilícium „forradalom”),  
  • munkaerő megszerzése, elrablása és kizsákmányolása.

Ezek egyesével is mind fegyveres konfliktust veszélyeztetnek, összességében pedig biztos garanciák rá. Az Új Hidegháborúban pedig akadnak is fegyveres konfliktusok: Jemen, Ukrajna, Irán, Venezuela, Libanon, Gáza, valamint a kubai blokád, az újraéledő japán militarizmus és a tajvani provokáció további öldöklést helyez kilátásba. (És ez a lista sem teljes).

A felsoroltakból egy kivételével az Egyesült Államok és annak szélsőjobboldali vezetése, azaz a Fidesz első számú szövetségese felelős. A maradék ukrajnai háborúért pedig félig szintén a nyugati elit, a másik feléért pedig a Fidesz másik szövetségese, a putyini oligarchakapitalizmus felelős. Ilyen pozícióból háborúellenességet kiáltani – enyhén szólva is – hiteltelen.

Mikor a Fidesz-rezsim arra veri magát, hogy egyaránt jóban van a Trump és Putyin féle rendszerekkel, akkor egyfajta békés álomba pozícionálja magát, pedig ez a szervilis hintapolitika valójában két olyan nagyhatalmat szolgál ki, amelyek háborúkért felelősek.

Az elképzelhetetlen volt 1991 előtt, hogy a Szovjetunió fegyveres harcot kezdjen Ukrajna ellen. Ha valaki akkor azt mondta volna, hogy 30 évvel később a két testvérnemzet fegyverrel ront egymásra, azt bizonyára őrültnek nézik. A szocializmus eszméje még a balkáni nemzetek közt is békét teremtett, míg a rendszerváltás csak megosztottságot, háborút és népirtást hozott magával. A kapitalizmus restaurálása nem csak a Ukrajnában és a Balkánon szült fegyveres konfliktust, hanem Csecsenföldön, Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban, valamint felkészülnek a balti államok és Lengyelország is. Szocialista ország csak egyetlen egyszer emelt fegyvert más országra… mikor az amerikaiak által támogatott vörös khmerek megtámadták a szocialista Vietnámot… és ebben az esetben is megkérdőjelezhető Kambodzsa szocialista jellege.

Mikor az utóbbi évtizedben az Egyesült Államok kezdte elveszíteni globális hatalmi pozícióit a kínai gazdasági növekedéssel és tudományos innovációkkal szemben (Kína konkrétan leelőzte az USA-t a tudományos publikációk számában), akkor a profit védelme érdekében elindította az Új Hidegháborút, melynek célja szorosabbra vonni a gyeplőt a gyarmati-félgyarmati országok felett (igen, Magyarország is gyakorlatilag ezek közé tartozik). Ennek eredménye volt a venezuelai olajrablás, a kubai blokád, az iráni olajrablás, a tajvani provokáció, az EU elárasztása szélsőjobboldali pártokkal annak destabilizálására – ezekből jópár szerencsére nem működik és óriási félrekalkuláció volt. Kuba a humanitárius válság ellenére kitart és megtalálja szövetségeseit,Venezuela egyelőre nem adta át az olaját, Irán pedig lezárta a Hormuzi-szorost (meglepetés!).

A Fidesz-rezsim része ennek a hidegháborús rendszernek és maga is készülődik, amelynek több oka is van.

1, Az ostoba militarista propaganda nem más, mint néphülyítő, hatalomtechnikai eszköz.

2, Gazdasági lendületet vár a fegyveripartól.

3, Részt akar fegyveres konfliktusok nyersanyagrablásaiból.

Ez minden, csak nem békepártiság.

A többiek is bűnrészesek

Miközben kifejtjük, hogy a Fidesz valójában része a háborúpárti imperialista világrendszernek, ne feledkezzünk el róla, hogy az elmondottak annak „ellenzékére” is ugyanúgy vonatkoznak. Már ha ellenzéknek lehet nevezni olyan politikai entitásokat, amelyek ugyanazt teszik, mint a kormány.

A Tisza, a DK, de még a Kutyapárt sem szocialisták. Ebből a neoliberális kapitalista DK próbálta magát szociáldemokratának eladni, de nem azok. Ezek mind tőkés pártok, amelyek elszántan védik azt a piacgazdaságot, amely közvetlenül felelős a háborús konfliktusok brutális terjedéséért. Ezek közül a Tisza prominensei személyesen is részt vettek a Fidesz fasisztoid rendszerének kiépítésében, majd pont akkor váltak demokratává, mikor elzárták a pénzcsapot.

A Mi Hazánk pedig az agyrohasztó militarizmus pápája Magyarországon, miközben teljesíti a fasiszta szervezetek küldetését a munkásosztály hülyítésével és a szervezeteinek rombolásával.

Jelenleg a radikális baloldal az egyetlen Magyarországon, amely értelmesen beszél a békéről és kifejti, hogy az a kapitalizmus ellentmondásainak eredménye pont ugyanúgy ma is, mint akkor, amikor Lenin megírta az Imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című remekművét, ami a mai helyzet leírására pont ugyanolyan kiváló ,mint 100 évvel ezelőtt.

Jelenleg a radikális baloldal az egyetlen, amely kimondja, hogy a probléma megoldása, ha lerázzuk a milliárdosok igáit, akik belerángatnak minket a profitjuk miatt a háborúikba és kimondjuk, hogy nem szaggathatnak szét minket nemzeti acsarkodások, mert egy csapatban játszunk, egy munkásosztály vagyunk. Egy célunk van, a boldog és biztonságos élet, és ehhez együtt tudunk és együtt is kell működnünk. Ez versenyalapú, profitorientált és kizsákmányoló termelési móddal nem fog működni, csak olyannal, ami szabadságon, egyenlőségen és testvériségen alapszik, a közösség által a közösségért.

A kapitalizmus háború! A szocializmus béke!

Az USA és Izrael továbbra is támadja Irán oktatási intézményeit

Több mint 30 iráni egyetemet bombázott az USA és Izrael a háború kezdete óta, emellett több száz iskolát, egészségügyi létesítményt és kulturális helyszínt, amelyek háborús bűncselekménynek minősülnek.

Az Egyesült Államok és Izrael légicsapásokat mért hétfőn, április 6-án a teheráni Sharif Műszaki Egyetemre, ami újabb elítéléseket, háborús bűncselekményekre utaló vádakat és felelősségre vonásra felszólító követeléseket váltott ki. A hajnali támadás a fővárosi rangos egyetem több épületét is célozta.

A támadásban egyelőre nem jelentettek sérüléseket. Iránban az egyetemi órákat már korábban online formába helyezték át, hogy elkerüljék a hallgatók és más dolgozók sérelmét az önkényes bombázások során.

A támadást elítélve Mohammad Reza Aref, Irán első alelnöke a közösségi médiában közzétett bejegyzésében azt írta, hogy a támadás során „bunkerromboló bombákat” használtak. Ezt [Donald Trump amerikai elnök] őrültsége és tudatlansága szimbólumának nevezte.

Trump korábban megünnepelte Irán kutatóközpontjai és egyetemei elleni támadásokat, és azzal fenyegetőzött, hogy az országot „visszabombáztatja a kőkorszakba”.

Annak ellenére, hogy az egyetemek elleni támadások háborús bűncselekménynek számítanak – Hosszein Simaei Sarraf iráni tudományos, kutatási és technológiai miniszter szerint – az USA és Izrael február 28. óta több mint 30 egyetemet célzott meg az országban, ezekben a támadásokban legalább öt professzort és több mint 60 hallgatót megölve, nem is beszélve a laboratóriumokban és más kutatólétesítményekben okozott jelentős károkról.

Irán szerint e felsőoktatási intézmények nagy része kulcsfontosságú az ország tudományos és kulturális fejlődése szempontjából, és a ellenük irányuló támadások az ország tanulási és kulturális élete elleni támadásnak minősülnek.

Izrael évek óta részt vett több iráni professzor és tudós meggyilkolásában is, az ország nukleáris programját célozva.

Nincs ideiglenes tűzszünet

Eközben Irán hétfőn elutasított egy új, ideiglenes tűzszünetre vonatkozó tervet. A Pakisztán által benyújtott terv szerint 45 napos tűzszünetet vezetnének be, amiért cserébe Irán megnyitná a Hormuzi-szorost.

Irán állítása szerint az ilyen szünetek csak lehetővé teszik az USA és Izrael számára, hogy „újracsoportosuljanak és stratégiát dolgozzanak ki a jövőbeli támadásokhoz”.

A Reuters szerint Pakisztán hétfőn bemutatta az ideiglenes tűzszünet tervét mind Iránnak, mind az Egyesült Államoknak, amely szerint egy időre felfüggesztenék az ellenségeskedéseket, miután Irán megnyitja a Hormuzi-szorost.

Az átmeneti időszakban egy végleges megállapodásról folytatnának tárgyalásokat, amelynek alapja az Irán elleni összes szankció feloldása és befagyasztott külföldi vagyonának feloldása lenne, amiért cserébe Irán írásbeli biztosítékot adna arra, hogy nem fejleszt nukleáris fegyvereket, és nyitva tartja a szorost.

A békejavaslat híre Donald Trump amerikai elnök újabb fenyegetései közepette érkezett. Trump trágár nyelvezetet használva vasárnap azt állította, hogy országa felrobbantja Irán erőműveit és hídjait, ha az ország keddig este 8 óráig nem nyitja meg a szorost.

Irán elutasította a fenyegetést, és megerősítette, hogy megtorolja az USA és Izrael összes, az ország polgári infrastruktúrája elleni támadását, és célba veszi az amerikai érdekeltségeket a térségben.

Kazem Gharibabadi iráni külügyminiszter-helyettes válaszolt Trump fenyegetéseinek, kijelentve, hogy Irán nem katonai infrastruktúrája elleni bármilyen támadás „háborús bűncselekménynek” minősül, és „határozott és azonnali választ” von maga után.

Az ilyen megtorlás Irán védelmi intézkedéseinek részét képezi, nem pedig szándékos választás – mondta Esmail Baghaei, az iráni külügyminisztérium szóvivője hétfőn egy videóüzenetben.

Az USA-t és Izraelt felelősségre kell vonni a nukleáris létesítmények elleni támadásokért

Mohammad Eszlami, az Iráni Atomi Energia Szervezet (AEOI) vezetője bírálta Rafael Grossit, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) főigazgatóját a tétlenségéért és azért, mert nem képes elítélni az USA és Izrael ismételt támadásait az ország nukleáris létesítményei ellen.

A NAÜ-nek írt levelében Eszlami megjegyezte, hogy az USA és Izrael szombaton végrehajtotta a negyedik támadást a bushehri atomerőmű ellen a február 28-án kezdődött háború kezdete óta. A támadás megrongálta a létesítmény egy részét, és megölt egy biztonsági őrt.

Eszlami figyelmeztetett, hogy az ilyen támadások károsíthatják a reaktort, és radioaktív anyagokat szabadíthatnak fel, ami „súlyos és helyrehozhatatlan következményekkel járhat a helyi lakosságra, a környezetre és még a szomszédos országokra nézve is”.

A nukleáris létesítmények elleni támadások teljes mértékben sértik a NAÜ alapokmányát, a NPT (Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződés) szabályait, valamint más nemzetközi törvényeket és egyezményeket – mondta Eszlami, követelve, hogy az elkövetőket vonják felelősségre bűncselekményeikért.

forrás: Peoples Dispatch

Trump iráni háborúja nem megy túl jól a NATO+ szövetségnek

Az egyetlen megállapodás, amelyet az irániak elfogadnának a háború lezárásához, az lenne, amely biztosítja Irán számára a jogot annak meghatározására, ki megy be és ki ki a szoroson – ami aggodalomra ad okot az európaiak és az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségesei számára.

Donald Trump amerikai elnök egyre inkább elveszíti a talajt a lába alól, amikor az Irán elleni háború nem úgy alakul, ahogy elképzelte. Mind az Egyesült Államok, mind Izrael úgy vélte, hogy egy sor, Irán elleni dominanciaháború lefejezi az ország vezetését, és a megmaradt középszintű vezetőket megadásra kényszeríti. A Trump–Netanyahu terv teljes mértékben téves számításnak bizonyult: Iránban kialakult a háborús vezetés mélysége, a lakosság egységesen hazája védelmébe állt, és mivel Irán stratégiailag kihasználja a Hormuzi-szorost, ma már nem Irán, hanem az Egyesült Államok kér békét.

Mindezen események közepette, húsvét vasárnapján, a keresztény feltámadás napján Trump egy posztot tett közzé a Truth Social platformon, amely keverte a B-kategóriás cowboyfilmek retorikáját a Nemzetközi Bíróság elé víhető népirtási vádak példáival: „Kedd lesz az erőművek napja és a hidak napja, egyben, Iránban. Nem lesz ehhez fogható!!! Nyissátok ki a rohadt szorost, ti őrült rohadékok, különösen a pokolban fogtok élni – CSAK VÁRJATOK!” Az első mondat népirtó jellegű, mivel azt állítja, hogy az Egyesült Államok polgári infrastruktúrát kíván bombázni, és ezzel az iráni népet pokoli állapotba, azaz halálba taszítja. A poszt középső része, amely a Hormuzi-szorosról szól, Trump teljes frusztrációját mutatja, a John Wayne-féle dagályos szónoklat pedig csak illusztrálja, hogy nem sikerül előmozdítani egy valódi programot. Csak várjatok. De mit is várjunk: az USA és Izrael továbbra is kegyetlenül bombázza a polgári infrastruktúrát (beleértve a hidakat és egészségügyi központokat), az irániak képesek ballisztikus rakétákat kilőni és amerikai repülőgépeket lelőni, a Hormuzi-szoros pedig zárva van az USA és Izrael szövetségesei előtt.

A népirtásra utaló jelek nyíltan megtalálhatók a Truth Socialon és az X-en, de Trump nyilvános beszédeiben is. Azzal fenyegetőzött, hogy Iránt „visszabombázza a kőkorszakba”, amit aztán hadügyminisztere, Pete Hegseth gyerekesen tovább is tweetelt: „Vissza a kőkorszakba”. Ez gyakori kifejezés az amerikai háborús retorikában; használta Curtis LeMay tábornok is, amikor a második világháborúban japán városok tűzbombázását, majd később a koreai és vietnámi bombázásokat végrehajtotta. A terror elleni globális háború során az Egyesült Államok azzal fenyegetőzött, hogy Afganisztánt és Irakot „visszabombázza a kőkorszakba” – ez a fenyegetés önmagában is háborús bűn, de mivel soha nem emeltek vádat amerikai tisztviselő ellen, az Egyesült Államok vezetői teljes büntetlenséget élveznek, hogy ilyeneket mondjanak, majd cselekedjenek is. Az amerikai–izraeli iráni bombázások első hónapjában, 11 000 célpont elleni csapással és 250 fonttól 2000 fontig terjedő bombákkal, majdnem egy hirosimai bombának megfelelő robbanóanyagot dobáltak le az országra – a polgári halottak száma legalább több ezer.

Hormuzi–szoros

A retorika és a tettek hevessége ellenére sem az Egyesült Államoknak, sem Izraelnek nem sikerült győzelmet hirdetnie. Irán megtartja katonai lehetőségeit, beleértve az Irakban és Nyugat-Ázsia más részein található amerikai infrastruktúra elleni további támadásokat, és Irán még nem vetette be teljes mértékben a kis hajókból álló flottáját az Öböl vizein. Mivel képes elviselni a heves amerikai–izraeli csapásokat és továbbra is válaszolni, Iránnak nincs oka tárgyalni az USA által az asztalra helyezett tíz-tizenöt pontról, amelyek gyakorlatilag Irán megadását követelik. Ezért mondja továbbra is Irán, hogy csak azoknak a hajóknak engedélyezi a Hormuzi-szoroson való áthaladást, amelyek olyan országok zászlaja alatt hajóznak, amelyek nem támogatják az Irán elleni illegális háborút. Mivel ezeknek a hajóknak iráni és ománi vizeken kell áthaladniuk, és mivel a szoroson belül nincs valódi nemzetközi vízi folyosó, Irán (Ománnal együtt) jogosult eldönteni, hogy ki mehet át a vizeken. Ami nem volt probléma Washington számára, mielőtt megindította volna az illegális háborút, az most Washington egyik legfontosabb háborús céljává vált – nevezetesen a szoros megnyitása iráni ellenőrzés nélkül.

Az Egyesült Államok szövetségi rendszerének létfontosságú részei, mind az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében (NATO) Európában, mind a NATO+ részében Ázsiában, negatívan érintettek a Hormuzi-szoros majdnem teljes lezárása miatt. Mind Japán, mind a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) szinte teljes mértékben függ a szoroson keresztül szállított öböl menti arab olajtól, és mivel függenek az amerikai szövetségi rendszertől, nem szakíthatnak az USA-val és nem ítélhetik el a háborút. Ez azt jelenti, hogy Japán és Korea is megrémült; Japán megnyitotta 250 napos stratégiai olajtartalékát, és próbálja fenntartani háromhetes cseppfolyósított földgáz (LNG) ellátását. Eközben hat NATO-tagállam (Franciaország, Németország, Görögország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Királyság) küzd, mivel ők is függenek a szoroson keresztül érkező öböl menti arab olajtól. A szoros majdnem teljes lezárásából eredő energiahússokk tovább erősödik Európa azon folyamatos alkalmazkodása miatt, amely az ukrajnai háború óta csökkent orosz energiaellátásból fakad, valamint a dél-európai országok kitettsége miatt a líbiai energiatermelés bizonytalanságaihoz. Ez a több forrásból eredő energiaválság komoly ipari feszültségeket és inflációt okozott egész Európában.

NATO plusz válság

Japán és Dél-Korea politikai osztálya nem tudja elképzelni magát az Egyesült Államok vezette stratégiai rendszeren kívül, amely több mint 80 éve fojtogatja ezeket az országokat. Ugyanez a vakság figyelhető meg Európában a NATO-országok körében is, amelyek nem képesek teljes mértékben megfogalmazni a különbséget Washington világnézete és saját európai nézőpontjuk között. A gaullizmus lényege, Franciaország kényszerű elkülönülése Washingtontól, inkább stílusbeli, mint tartalmi kérdéssé vált. De amikor Trump arra kérte az európaiakat, hogy küldjék hajóikat, hogy segítsenek neki „megnyitni” a Hormuzi-szorost, az európai politikai osztály nemet mondott – ez volt az első alkalom, hogy megtagadták Washington közvetlen parancsát amióta Franciaország és Németország 2003-ban megtagadta a részvételt az iraki háborúban. Az európai elutasítás indokai érdekesek, és sorrendben ezek a következők: nem hiszik, hogy ennek a háborúnak van alapja (nincs hadiok), nem hiszik, hogy meghatározott háborús célok léteznek, nem érezték, hogy konzultáltak volna velük a háborúba lépés előtt, attól félnek, hogy ez a háború elvonja a figyelmet a saját ukrajnai háborújukról, és tartanak a hosszú távú hatásoktól a saját energiaigényeikre nézve.

De még itt is egyértelmű a kettős beszéd a NATO-fővárosokban. Ennek megértéséhez el kell tekinteni a nemzeti vezetők nyilatkozataitól, mivel ők – Macron, Merz, Starmer – aggódnak az inflációs válság és saját belső problémáik miatt. A NATO főtitkárára, Mark Ruttéra hárul a feladat, hogy kétarcúan beszéljen: egyrészt azt mondja, hogy „egyáltalán nincsenek tervek arra, hogy a NATO-t belekeverjék ebbe” (a „belekeverjék” szót alá kell húzni), másrészt pedig: „nagyon fontos, amit az USA tesz itt, Izraellel együtt, mert felszámolja, csökkenti Irán képességét, hogy nukleáris képességhez jusson.” Hagyjuk tehát, hogy az Egyesült Államok és Izrael egyedül végezze ezt a „fontos” munkát, amibe Európa nem akarja, hogy „belekeverjék”. Japán szélsőjobboldali miniszterelnöke, Sanae Takaichi azt mondta Trumpnak, hogy vannak „olyan cselekvések, amelyeket megtehetünk és amelyeket nem tehetünk meg a japán törvények keretein belül”, az alkotmány 9. cikkelye mögé bújva, amely a katonai újrafegyverkezés ellen szól.

Repedések mutatkoznak a NATO+ szövetségben, mivel az európaiak mindenesetre nem hajlandók közvetlenül belépni az Irán elleni háborús erőfeszítésekbe, saját jövőbeli, a Hormuzi-szoroson áthaladó öböl menti arab olajszükségleteik miatt. Az egyetlen megállapodás, amelyet az irániak elfogadnának a háború lezárásához, az lenne, amely biztosítja Irán számára a jogot annak meghatározására, ki megy be és ki jön ki a szoroson – ami aggodalomra ad okot az európaiak és az Egyesült Államok kelet-ázsiai szövetségesei számára. Ez a habozás a NATO+ szövetségesek részéről a szövetség alapvető repedését jelzi? Vannak taktikai különbségek, de stratégiai szinten nincsenek – és olyan biztosan nincs, ami a Washingtonnal szembeni teljes engedetlenséget mutatná, még akkor sem, ha Washington cselekedetei értelmetlenek.

Irán Lego-videói továbbra is elárasztják az internetet, és az iráni nagykövetségek X-fiókjai követőszáma megnőtt fergetegesen vicces tweetjeiknek köszönhetően. Ha a háború csak a közösségi médiában folyna, Trump hisztérikus kijelentései a Truth Socialon nem versenyezhetnének az iráni tisztviselők X-en megjelenő szerepléseivel: a világ velük nevet, még akkor is, ha nagy szomorúság övezi Irán szándékos pusztítását.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Globetrotter

Az Egyesült Államok Venezuela elleni szankciói kerülnek a középpontba Nicolás Maduro koncepciós perében

Az ügy legutóbbi tárgyalásán az elnöklő bíró megkérdőjelezte az Egyesült Államok Venezuela elleni szankcióinak szükségességét, tekintettel a két ország közötti kapcsolatok változására.

Április 1-jén, szerdán az Egyesült Államok felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével, Delcy Rodríguezszel szemben – derül ki az amerikai pénzügyminisztérium weboldalának frissítéséből. A lépés jelentős fordulatot jelent Washington a karibi ország ellen évtizedek óta tartó szankciós rendszerében. Alig néhány nappal korábban, március 26-án Nicolás Maduro venezuelai elnök és Cilia Flores first lady másodszor jelent meg a bíróság előtt New Yorkban, ahol a Venezuelával szembeni szankciók váltak a vita kulcspontjává, felszínre hozva az Egyesült Államok–Venezuela kapcsolatok jelenlegi állapotának alapvető ellentmondásait.

Majdnem három hónap telt el azóta, hogy Madurót és Florest a „Feltétlen elszántság” hadművelet keretében elrabolták Venezuelából. Azóta a New York-i Brooklynban található Metropolitan Fogdában tartják fogva őket, miközben az amerikai kormány építi ellenük a vádat, hogy alátámassza a kábítószer-terrorizmus és kábítószer-kereskedelem koholt vádjait.

A letartóztatás és az egyoldalú amerikai katonai akció törvénytelenségein túl egy kulcsfontosságú szabálytalanságot is felvetett Maduro és Flores védelme: a jogi költségek kifizetésének korlátozását. Az Egyesült Államok által Venezuelával szemben alkalmazott kiterjedt egyoldalú kényszerintézkedések miatt Venezuela kormánya (amely már hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesített Donald Trump kormányával) nem tud állami forrásokat átutalni az Egyesült Államokba a jogi védelem kifizetésére.

A letartóztatást követő napokban a Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatal (OFAC) engedélyezte, hogy a venezuelai kormány fizesse az elnök és a first lady jogi védelmét, de órákkal később ugyanez a szerv visszavonta Maduro védelmének kifizetésére vonatkozó engedélyt, nemrég pedig Flores engedélyét is visszavonta. Ez azt jelenti, hogy Maduro és Flores védőcsapatai jelenleg nem kapnak fizetést, és ahogy védelmük érvel, az amerikai kormány aláássa a vádlottak alkotmányos védelemhez való jogát.

A kérdést a venezuelai elnök ügyvédje, Barry Pollack vetette fel a bíróságnak írt, február 20-án kelt levelében. Pollack ezt írta: „Azzal, hogy nem engedélyezi Venezuela kormányának Maduro úr védelmi költségeinek kifizetését, az OFAC akadályozza Maduro úr azon képességét, hogy ügyvédet fogadjon, és ezáltal a hatodik alkotmánykiegészítés szerinti jogát a saját választása szerinti ügyvédhez.”

Pollack levelében jelezte, hogy már kérte az OFAC-tól az engedély visszaállítását, de a publikálás időpontjáig a hivatal ezt megtagadta. Pollack ezért indítványt nyújtott be a bírósághoz, hogy ha a kifizetés nem engedélyezett, a bíróság rendeljen ki közülük védőt az elnök és felesége képviseletére, vagy utasítsa el a vádaikat, mivel jogaikat megsértik.

Ez az ügy volt a New York-i Dél Kerületi Szövetségi Bíróság előtt március 26-án, Maduro és Flores második bírósági megjelenésekor.

„Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?”

Egyesek számára a március 26-i eljárás olyan volt, mint bármely más, jogi szakszókinccsel terhelt, technikai tárgyalás, ahol az ügyvédek a bíró előtt korábbi bírósági döntések hasonlóságairól és különbözőségeiről, valamint arról érveltek, hogy azok kimenetelei alkalmazhatók-e ebben az esetben (kivéve azt a különleges tényt, hogy a vádlott az alkotmányos államfő, akit katonai művelet keretében raboltak el). „A Luis és Stein-ügyek azt mondják, hogy joga van a választott ügyvédhez, ha tisztán források állnak rendelkezésre!” – jelentette ki Pollack, hivatkozva egy Legfelsőbb Bírósági döntésre és a Második Kerületi Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának ítéletére a hatodik alkotmánykiegészítésnek a jogi költségekkel kapcsolatos részéről.

De a védelem, a vád és a bíró közötti jogi viaskodás mögött egy vita zajlott az amerikai külpolitikáról, valamint azokról az ellentmondásokról és nehéz helyzetről, amelyeket az USA a január 3. utáni valóságban teremtett.

Először a 92 éves Alvin Hellerstein bíró kérdőjelezte meg az amerikai kormány Venezuelával kapcsolatos megközelítésének logikáját, és vádolta meg a kormányt azzal, hogy állítólagos külpolitikai megfontolásokat használ az alkotmányos jogok megsértésére. „Mi a kormány érdeke most abban, hogy blokkolja [Venezuela] forrásait?” – kérdezte Kyle Wirshba amerikai ügyészt, aki azt válaszolta: „Nemzetbiztonság és külpolitika.” A bíró folytatta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával…” majd később megkérdezte: „Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?” Wirshba tanácstalannak tűnt, és ragaszkodott hozzá, hogy az OFAC-nak joga van a számára megfelelőnek tűnő döntéseket meghozni.

Hellerstein bíró ismételten hangsúlyozta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával; az olaj azért fontos, mert a Hormuzi-szoros miatt van.” Ezután egy olyan megjegyzést tett, amely látszólag teljesen felforgatta a kormány azon ragaszkodását, hogy a szankciókat a jelenlegi helyzetben is fenntartsák. „A szankciókat bevezető rendeletet Obama elnök adta ki 2015-ben. Az érdekek már nem érintettek. Maduro és Flores itt vannak az Egyesült Államokban, és a helyzet Venezuelában más.”

„Az amerikai kormánynak joga van szankciókat alkalmazni a nemzetbiztonsági célok érdekében” – vágott vissza Wirshba, ami arra utalt egyesek számára, hogy az amerikai kormány egyoldalú szankciók külföldi vezetőkkel és országokkal szembeni alkalmazásának képességét nem fogják megtámadni.

Hellerstein azonban továbbra is kitartott amellett, hogy „a védelemhez való alkotmányos jog felülírja a kormány szankcióhoz való jogát”, hozzátéve, hogy „a venezuelai kormány már nem érintett azokban a rendeletben felsorolt atrocitásokban… kijavítottuk… a rendelet célja már megszűnt. A jelenlegi szükséglet a védelemhez való jog.”

A bíró és az amerikai kormány ügyvédje közötti heves szóváltás alakult ki, és bár Hellerstein többször is kijelentette, hogy a források megtagadása ebben az esetben a hatodik alkotmánykiegészítés megsértését jelentené, fenntartotta a döntést a kérdésben. Ezenkívül, ahogy a szóváltás során kiderült, a bíró nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy utasítsa az OFAC-ot az engedélyek kiadására. A következő tárgyalás időpontját nem tűzték ki, és az sem volt egyértelmű, hogy a bíró mikor hozza meg véleményét.

Washington Maduro és Flores elleni pere dinamikus geopolitikai helyzet közepette bontakozik ki. Az amerikai–izraeli háború Irán ellen arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy újragondolja a korábbi szigorú álláspontját, mint például a venezuelai és orosz olaj teljes körű szankcionálása, ami viszont arra kényszeríti, hogy módosítsa diplomáciai kapcsolatait ezekkel az országokkal. A múlt héten, miután Venezuela és az USA helyreállította diplomáciai kapcsolatait, Venezuela újranyitotta washingtoni nagykövetségét. Az irodát 2019 óta zárták be, amikor Trump elismerte Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökeként. Az USA most felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével szemben, miközben a bírósági eljárás feltárta az Egyesült Államok a karibi országgal szembeni politikájának ellentmondásait, amelyek magát a tárgyalás folytatását is veszélyeztették.

Az USA Venezuela vezetői elleni ügye nem korlátozódik csupán a jogi szférára, hiszen mint minden más, ezt is a történelem dialektikája és a nemzetközi erőviszonyok állandóan változó dinamikája alakítja.

forrás: Peoples Dispatch

Spanyolország blokkolja az Iránba tartó amerikai gépeket, más európai országokban is korlátozásokról számolnak be

Az európai vezetők szégyenletes magatartást tanúsítanak az Irán elleni illegális háborúban, miközben egyes országok megtagadják az amerikai gépektől a légterük és bázisaik használatát.

A baloldali spanyol kormány továbbra is kiemelkedik az európai országok közül azzal, hogy kifejezetten megtagadja a bűnrészességet az Egyesült Államok és Izrael Irán elleni illegális támadásaiban. Az elmúlt napokban kormánytisztviselők ismételten hangsúlyozták, hogy az ország elutasította légterének igénybevételét a háborúval összefüggő repülések számára. „Minden, az iráni hadműveleteket érintő repülési tervet elutasítottunk” – jelentette ki Pedro Sánchez miniszterelnök egy parlamenti beszédében. Sánchez hozzátette, a döntést azért hozták, „mert szuverén ország vagyunk, amely nem kíván részt venni illegális háborúkban”.

Pedro Sánchez

Spanyolország korlátozza az Egyesült Államok katonai bázisokhoz való hozzáférését is. Hétfőn Margarita Robles védelmi miniszter közölte, hogy a kormány „semmilyen körülmények között nem engedélyezi – soha nem engedélyezte, jelenleg sem engedélyezi, és soha nem is fogja engedélyezni – a rota-i és moróni bázisok használatát egy olyan háború folytatásához, amelyet teljes mértékben ellenzünk, amelyben nem hiszünk, és amelyet mélységesen illegálisnak és igazságtalannak tartunk”.

A spanyol kormány e közelmúltbeli döntései valószínűleg némi logisztikai fejtörést okoztak a Trump-kabinetnek, ami arra kényszerítette, hogy más európai bázisokon keresztül irányítsa át a járatokat. Tekintettel az európai vezetők szövetségesük megbékítésére irányuló múltjára, ezek a fennakadások valószínűleg inkább kellemetlenséget jelentenek, mintsem komoly problémát.

Ugyanakkor más országokról is megjelentek olyan hírek, hogy haboznak megengedni az amerikai járatoknak, hogy területüket és légterüket használják az amerikai–izraeli hadjárat táplálására – Nagy-Britannia kivételesen figyelemre méltó, hiszen Keir Starmer miniszterelnök nem mutat látható kételyeket az Egyesült Államokhoz való hűségét illetően – az irányváltásra vonatkozó, ismétlődő nyilvános követelések ellenére.

Kedden az amerikai elnök egy közösségi médiában megjelent bejegyzésében rámutatott, hogy Franciaország nem engedett át a légterén egy Izraelbe tartó, katonai felszereléssel megrakott amerikai repülőgépet. Donald Trump elnök ezt a magatartást „nem túl segítőkésznek” nevezte, miközben az izraeli média arról számolt be, hogy a lépés következtében a megszálló hatóságok úgy döntöttek, hogy nem adnak el többé „védelmi” termékeket Franciaországnak.

Nagyjából ugyanebben az időben olyan információk láttak napvilágot, hogy Giorgia Meloni védelmi minisztere, Guido Crosetto szintén megtagadta a szicíliai Sigonella légibázis használatát az amerikai repülőgépektől. Ő azonban azt állította, hogy erre azért került sor, mert nem tartották be a megfelelő eljárásokat, és nem értesítették az illetékes hatóságokat a terveikről – nem pedig azért, mert küldetésük aláássa a nemzetközi jogot.

Mivel az európai vezetők szembesülnek azzal a (lehetetlen) egyensúlyozással, hogy ne ingereljék túlságosan a Trump-kabinetet anélkül, hogy teljesen átvennék annak népszerűségi mutatóit, EU-szinten továbbra is szégyenletes külpolitikai megközelítést folytatnak. Március 30-án – amikor az Egyesült Államok és Izrael több száz iskolát, egészségügyi központot és kulcsfontosságú energia-infrastruktúrát bombázott Iránban – az Európai Unió Tanácsa bejelentette, hogy újabb évvel meghosszabbítja Iránnal szembeni szankcióit. A bejelentésben azt írták: „az EU erőteljesen támogatja az iráni nép azon alapvető törekvését, hogy olyan jövőben éljen, ahol emberi jogait és alapvető szabadságait teljes mértékben tiszteletben tartják és érvényesítik”.

Semmi jel nem utalt arra, hogy hasonló szankciócsomagot vezetnének be izraeli személyekkel és szervezetekkel szemben, annak ellenére, hogy a megszálló rezsim nemrég olyan törvényt fogadott el, amely lehetővé teszi palesztin foglyok felakasztásával történő kivégzését – amit a legtöbb szakértő és Európában élő ember az emberi jogok és alapvető szabadságok rendkívül súlyos megsértésének tart.

Hasonlóképpen, jelenleg is érvényben marad az EU–Izrael Társulási Megállapodás, amely az Izrael gázai népirtását, valamint a térségben zajló megszállását és háborús bűneit tápláló számos puzzle-darab egyike.

Ehelyett az EU nyilatkozatai továbbra is kerülik, hogy nevén nevezzék partnereiket, az Egyesült Államokat és Izraelt, mint egy illegális és katasztrofális háború elkövetőit, amely már most károkat okoz az európai lakosságnak. 2026. március 31-én, több mint egy hónappal a támadás megkezdése után, António Costa, az Európai Tanács elnöke beszámolt egy Maszud Pezeskian iráni elnökkel folytatott telefonbeszélgetésről, anélkül, hogy akár egyszer is megemlítette volna az amerikai–izraeli szövetséget. Ehelyett Costa arra szólította fel Pezeskian-t, hogy hagyjon fel a térségben elkövetett „elfogadhatatlan” támadásokkal, és folytasson diplomáciát.

„Az ártatlan életek elvesztése, beleértve a minábi iskolában történteket is” – írta Costa a közösségi médiában – „mélységesen sajnálatos”.

forrás: Peoples Dispatch

Az USA és Ecuador megbombázott egy tejgazdaságot

A The New York Times (NYT) nemrég megjelent riportja egy amerikai támogatású ecuadori katonai műveletet von kérdőre, amelynek során az Egyesült Államok az USS Nimitz repülőgép-hordozót állomásoztatta ecuadori vizeken. Noboa pedig egy vitatott kereskedelmi megállapodást írt alá Washingtonnal, ami látszólag számos üzleti vezető támogatásába került neki.

Néhány héttel ezelőtt Ecuador Védelmi Minisztériuma állítólagos illegális bányászati táborok elleni bombázásokról számolt be. A kormány több mint 100 műveletet vállalt magára a szervezett bűnözés elleni offenzívája részeként. Ehhez hozzájárul egy, az ország legveszélyesebb tartományaiban már napok óta érvényben lévő kijárási tilalom. Washington megerősítette, hogy együttműködik az ecuadori katonai műveletekben.

Egy közelmúltbeli New York Times-riport azonban megkérdőjelezte, hogy az USA és Ecuador által lebombázott egyik tábor valóban egy drogcsempész tábor volt-e, ahogyan azt állították. A videót az amerikai hatóságok még a miami találkozó előtt hozták nyilvánosságra, ahol az Amerika Pajzsa elnevezésű kezdeményezést aláírták. A riport szerint inkább úgy tűnik, hogy egy tejgazdaságról volt szó.

„A katonai rajtaütés – a gazdaság tulajdonosával, négy munkásával, emberi jogi ügyvédekkel, valamint San Martín – az észak-ecuadori távoli mezőgazdasági város, ahol a rajtaütés történt – lakosaival és vezetőivel készült interjúk szerint – úgy tűnik, hogy egy szarvasmarha- és tejgazdaságot semmisített meg, nem pedig egy drogkereskedő helyszínt” – áll a jelentésben.

Továbbá a riport megerősíti, hogy a megkérdezettek közül többen azt állították: az ecuadori hadsereg kínozta őket. „A farm munkásai elmondták a Timesnak, hogy az ecuadori katonák március 3-án helikopterrel érkeztek, több menedékhelyet és istállókat leöntöttek benzinnel, és felgyújtották őket, miután kihallgatták a munkásokat, és négyüket puskatusokkal megvertek. A munkások közül hárman, akik a kormány megtorlásától tartva névtelenséget kértek, elmondták, hogy a katonák ezután fojtogatták és áramot vezettek beléjük, mielőtt elengedték volna őket.”

A New York Times cikkére válaszul, amely széles körű kritikát váltott ki Daniel Noboa ecuadori jobboldali elnök kormányzatával szemben, a Védelmi Minisztérium és az ecuadori fegyveres erők tagadták az amerikai újság állításait. „A Nemzetvédelmi Minisztérium elutasít minden olyan állítást, amely elferdíti a tényeket. A fegyveres erők továbbra is határozottan fognak fellépni a transznacionális szervezett bűnözéssel szemben…” – közölte a kormány egy hivatalos közleményben.

Ez a riport újabb kérdéseket vet fel Noboa kormányának biztonságpolitikájával kapcsolatban, amely azt állítja, hogy intézkedései valóban működnek és csökkentik a bűnözést az országban. Számos kormánykritikus szerint azonban a közelmúbeli akcióknak nincs meg a kívánt hatásuk, és ehelyett a katonai és rendőri visszaélések számának növekedéséhez vezetnek a polgári lakosság azon szegmensével szemben, akiknek semmi közük a bűnözői csoportokhoz.

De az igazság az, hogy Noboának sürgősen szüksége van népszerűség- és támogatottság-növelésre. Miután 2025 novemberében választási vereséget szenvedett – amikor minden, az ecuadori néppel közös ügyben alulmaradt –, és tekintettel a közvélemény-kutatások által is bizonyított népszerűségének meredek csökkenésére, a kormány reméli, hogy a közelmúltbeli biztonsági intézkedések növelni fogják a végrehajtó hatalom presztízsét.

Ecuadori munkások küzdenek a 10 órás munkanap ellen

Ennek érdekében Noboa úgy döntött, hogy ismét a súlyos biztonsági válságra játszik rá, hogy legitimitást szerezzen az általa javasolt bel- és külpolitikai megállapodásokhoz.

Ecuador közeledése az USA-hoz az Amerika Pajzsa kezdeményezés keretében

Március 25-én Noboa elnök a legmagasabb nemzeti kitüntetést adományozta Kristi Noemnek, az amerikai kormány Amerika Pajzsa kezdeményezésének különmegbízottjának. Ez egy új, Donald Trump által szorgalmazott és Latin-Amerika jobboldali elnökei által támogatott féltekényi katonai megállapodás; a kontinentális egyezség célja az amerikai katonai fölény biztosítása a féltekén, valamint a latin-amerikai országok fegyveres erőinek összehangolása Washington geopolitikai érdekeivel.

Mielőtt ezt a posztot betöltötte volna, Noem az Egyesült Államok belbiztonsági minisztereként szolgált. Ebben a minőségében a bevándorlásellenesség egyik legmarkánsabb hangja lett, támogatva a vitatott, az Egyesült Államokban nemrég végrehajtott kitoloncolásokat. Ez erős reakciót váltott ki az ecuadori ellenzékből, amely azzal vádolja Noboa elnököt, hogy az ország legmagasabb kitüntetését annak adományozta, aki állítólag felelős volt több tízezer ecuadori kemény és vitatott módon történő felkutatásáért, elfogásáért, fogva tartásáért és deportálásáért.

Noboát azonban nem tántorítják el az ellenzék kritikái és azok a vádak, melyek szerint kormányzatának az USA-val szemben hazafiatlan és szolgalelkű magatartása lenne. Noem és Noboa szoros kapcsolatot mutatott a volt biztonsági miniszter egy korábbi látogatása során, amelynek során biztonsági projektekben állapodtak meg – olyan projektekben, amelyek – mint most sejthető – összefüggésben állhattak Ecuador Amerika Pajzsa kezdeményezésbe való bekapcsolódásával.

Noem azonban nem érkezett egyedül. Március 24-én bejelentették, hogy az erős nukleáris meghajtású repülőgép-hordozó, az USS Nimitz ecuadori vizekre érkezett, hogy katonai gyakorlatokat tartson a Washington vezette új féltekényi biztonsági stratégia részeként.

Ehhez járul az FBI nemrég megnyitott ecuadori irodája, valamint a két ország közötti biztonsági, katonai hírszerzési és diplomáciai együttműködés elmélyítése, miközben számos ellenzéki vezető Noboa kormányának az amerikai érdekeknek való teljes alávetettségéről beszél.

A Noboa-kormányzat részéről azt állítják, hogy az Egyesült Államokkal kötött megállapodások célja a kábítószer-kereskedelemhez és az illegális bányászathoz köthető bűnözői csoportok legyőzése. A „Fénix-terv” (egy biztonsági kezdeményezés, amelyet Noboa választási kampányai során hirdetett meg) ellenére Ecuador végrehajtó hatalma nem tudta megoldani a bűnözést, amelynek felszámolását megígérte.

Valójában 2025 volt Ecuador történetének legerőszakosabb éve, az ország a világ egyik legmagasabb emberölési arányát regisztrálta (közel 50 haláleset 100 000 lakosra vetítve).

Az USA nyitottnak mutatkozott az ecuadori hatóságokkal való együttműködésre a bűnözés elleni állítólagos küzdelemben, de ez a segítség nem tűnik „ingyenesnek”.

„Egyenlőtlen kereskedelmi megállapodás Ecuador számára”

Az utóbbi napokban kereskedelmi megállapodást írt alá az Egyesült Államok és Ecuador, amelyet Quito kormánya nagy ünnepléssel üdvözölt. Az ország különböző gazdasági és politikai szektorai – amelyek közül sokan korábban Noboa szövetségesei voltak – azonban élesen bírálták a megállapodást, mivel az ország gazdaságpolitikáját Washington geopolitikai céljainak rendeli alá.

A 2026-ban hatályba lépő megállapodás értelmében, ha az USA úgy dönt, hogy szankciókat vet ki egy harmadik országra, Ecuadornak is ugyanezt kell tennie (ami hatalmas kereskedelmi problémákat okozhat Ecuador szerény gazdaságának, amely nem tudna ellenállni egy kereskedelmi háborúnak jelenlegi kereskedelmi partnereivel). Hasonlóképpen, a dél-amerikai ország az Egyesült Államok által támogatott termékeket kapna, ami tisztességtelen versenyt jelentene, ahol egyes jobboldali közgazdászok szerint az amerikai termékek csődöket okozhatnak Ecuadorban.

Valójában ez nem egy szabadkereskedelmi megállapodás, hanem egy olyan egyezség, amelyben Noboa azt állítja, hogy rövid távú előnyei vannak Ecuador számára (egyes vámok megszüntetése), de hosszú távon – az ecuadori üzleti közösség jelentős része szerint – tönkreteheti a fiatal helyi ipart és mezőgazdasági vállalkozásokat.

Ecuador: Trumpizmus egy banánköztársaságban

Ezt így magyarázza Alberto Acosta Burneo jobboldali közgazdász, aki korábban nyíltan védte Noboa kormányzatát: „Ez egy nagyon aszimmetrikus megállapodás… Az amerikai piac zártabb lesz, mint 2025 áprilisa előtt volt. Eközben az ecuadori piac megnyílik, beleértve más kötelezettségvállalások elfogadását is, összhangban az amerikai célkitűzésekkel.”

Ennek következtében Noboa most nyílt kritikával néz szembe a jobboldal azon szegmensének részéről, amely korábban támogatta őt, emellett a Correísmo-mozgalom (amelynek legfelsőbb vezetői ellen folyamatos vizsgálatok vagy perek folynak, amelyek közül sok a jelenlegi kormányzat alatt zajlott) és a baloldali csoportok ellenállásával is szembe kell néznie, amelyek jelenleg egy Noboa elleni visszahívási népszavazást szorgalmaznak.

Ráadásul közelednek a helyi választások. Ezeken a választásokon országszerte tanácstagokat, polgármestereket és prefektusokat választanak. Noboa veresége végleg megmutathatná, hogy politikai projektje már nem vonzó az ecuadoriak számára. Ez gyorsan kételyeket ébreszthet belföldi és külföldi szövetségesei körében. Noboának annyira szüksége van egy győzelemre, mint egy sivatagban eltévedt embernek a vízre, és ennek eléréséhez úgy tűnik, bárki mellé beáll, ha kell – bár kérdéses, hogy ez a kockáztatás kifizetődik-e számára.

forrás: Peoples Dispatch

A gyilkolási lánc: Szilícium-völgy, MI és a háború Irán ellen

A katonai célpontok kijelölésének hagyományos folyamata, amelyet a Pentagon „gyilkolási láncnak” (kill chain) nevez, történelmileg több ezer hírszerző elemzőből álló csapatokat igényelt, akik felvételeket tanulmányoztak, jelentéseket vetettek össze, és napokon vagy heteken át állították össze a célpontokra vonatkozó adatcsomagokat. Ma mindez másodpercek alatt történik.

2026. február 28-án az Egyesült Államok és Izrael elindította az Epic Fury hadműveletet, amelynek során az első 24 órában 1000 célpontra csaptak le Iránban. Március közepére ez a szám meghaladta a 6000-et. A pusztítás döbbenetes ütemének hátterében nem csupán a megszokott Tomahawk rakéták, B-2-es lopakodó bombázók és repülőgép-hordozókról indítható vadászgépek arzenálja állt, hanem az imperialista eszköztár egy új fegyvere is: a mesterséges intelligencia. Az amerikai hadsereg saját MI-stratégiai dokumentuma kegyetlen egyértelműséggel fogalmaz: „a sebesség győz”, és „a nem elég gyors mozgás kockázata meghaladja a tökéletlen igazodás kockázatát”. Ennek gyakorlati jelentése az, hogy a Pentagon úgy döntött: a gyorsabb ölés fontosabb, mint a pontosabb ölés.

Kezdetben érdemes leszögezni, hogy a mesterséges intelligencia mint technológia óriási lehetőségeket rejt magában az emberi haladás számára az egészségügy, a klímakutatás, az anyagtudomány és az emberi szükségletek tervezése terén. A probléma nem maga az MI. A probléma az, ami akkor történik, amikor ezt a technológiát egy olyan imperialista hadigépezet kezébe adják, amely évtizedek alatt tökéletesítette a halálgépezetet, miközben szisztematikusan felszámolta a használatát korlátozó minden jogi és etikai korlátot.

Az MI gyilkolási lánc

Az amerikai hadsereg Iránban bevetett MI-rendszerének magja a Maven Smart System (Maven Intelligens Rendszer) nevű platform, amelyet a haditechnológiai vállalat, a Palantir épített, és amelybe beépítették az Anthropic által fejlesztett Claude nagy nyelvi modellt. A Maven összevonja a korábban nyolc-kilenc különálló hírszerző és célpontkijelölő rendszert egyetlen digitális platformba. Feldolgozza a műholdfelvételekből, drónvideókból, hírszerzési jeladatokból – lehallgatott telefonhívások, szöveges üzenetek, internetes megfigyelés –, radaradatokból és emberi forrásból származó jelentésekből származó adatokat. A gépi tanulási algoritmusok ezt az óceánnyi adatot feldolgozva azonosítják és rangsorolják a potenciális célpontokat, ajánlanak megfelelő fegyvernemeket, sőt, még a csapás jogi alapjait is értékelik.

Először is ott van a méret kérdése. A katonai célpontok kijelölésének hagyományos folyamata, amit a Pentagon „gyilkolási láncnak” nevez, történelmileg több ezer hírszerző elemzőből álló csapatokat igényelt, akik napokon vagy heteken át tanulmányozták a felvételeket, vetették össze a jelentéseket és állították össze a céladatcsomagokat. A második világháború alatt a légi célpontok kijelölésének ciklusa – az információgyűjtéstől az összeállított csapásmérő csomagig – hetekig, sőt hónapokig tartott. Egy, a Georgetown Egyetem által végzett vizsgálat megállapította, hogy az amerikai hadsereg 18. légideszant hadtestében az MI már 2000 hírszerző elemzőből álló csapatot csökkentett le mindössze 20 főre. Craig Jones, a Newcastle-i Egyetem vezető oktatója és a gyilkolási láncok szakértője élesen fogalmazott: az MI a célpontokra vonatkozó javaslatokat „bizonyos szempontból sokkal gyorsabban teszi meg, mint a gondolkodás sebessége”. Állítólag Irán legfelsőbb vezetője, Ali Hamenei ajatollah meggyilkolására irányuló, merényletszerű csapást az azonosítást követő 60 másodpercen belül végrehajtották.

Aztán ott van a sebesség civil életekre gyakorolt hatásának kérdése. David Leslie, a londoni Queen Mary Egyetem etikaprofesszora arra figyelmeztetett, hogy az MI-re való támaszkodás „kognitív terhelés-áthelyezést” eredményez – az emberi döntéshozók elszakadnak egy csapás következményeitől, mert az elemző munkát egy gép végezte. Amikor a Maven rendszer célpontjavaslatot generál, a felülvizsgáló emberi tiszt – Leslie szavaival élve – „sokkal szűkebb időkerettel rendelkezik a javaslat értékelésére”. A rendszer opciókat állít elő; az ember rábélyegzi a jóváhagyást. Az „ember a hurokban” (human-in-the-loop) döntéshozatal fikciója, miszerint az ember mindig meghozza a végső döntést, összeomlik a folyamat puszta gyorsasága alatt.

Az iráni háború már most létrehozta az MI-asszisztált célpontkijelölés talán legpusztítóbb következményét: a minabi Shajareh Tayyebeh általános iskola bombázását a háború legelső napján. Egy amerikai Tomahawk cirkálórakéta csapódott az iskolába, megölve legalább 170 embert, többségükben iskolás lányokat. Az iskola egy Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) létesítmény mellett helyezkedett el. A New York Times által ismertetett előzetes vizsgálat szerint az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) tisztjei „a Védelmi Hírszerző Ügynökség által szolgáltatott elavult adatok felhasználásával hozták létre a csapás célkoordinátáit”. A hírügynökségek által elemzett műholdfelvételek azt mutatják, hogy az iskolát 2013 és 2016 között elkerítették a katonai létesítménytől – ezt a tényt vagy nem vették észre, vagy soha nem frissítették a célpontokat tartalmazó adatbázisban. A kongresszus több mint 120 tagja követelte annak kiderítését, hogy a Maven-t és annak MI-rendszereit használták-e az iskola célpontként való azonosítására.

Az iskolabombázásra adott egymásnak feszülő magyarázatok maguk is sokatmondóak. Egyes források szerint az MI nem azonosította az iskolát polgári objektumként, hanem a katonai létesítmény részeként kategorizálta. Mások szerint emberi hírszerzési mulasztás történt, az elemzők évtizedes adatokkal dolgoztak. A Semafor hírportál arról számolt be, hogy az iskola helyszíne nyilvánosan elérhető volt az iráni cégjegyzékekben, és egy egyszerű internetes keresés megakadályozhatta volna a mészárlást. Akár az algoritmus, akár az elemző a hibás, a rendszerszintű következtetés ugyanaz: a célpontkijelölés sebességre való törekvése, amelyet az MI hatalmas mértékben felgyorsított, a gondos ellenőrzés lehetőségét a megsemmisülésig összenyomja. Amikor 24 óra alatt 1000 célpontra csapnak le, annak ellenőrzésére rendelkezésre álló idő, hogy egy épület iskola-e vagy laktanya, megközelíti a nullát. És természetesen a szándékos bűnözés lehetősége sem zárható ki – hogy az amerikai–izraeli hadigépezet egyszerűen nem törődik a civil áldozatokkal. Pete Hegseth amerikai hadügyminiszter nyíltan kijelentette, hogy a hadsereg célja a „maximális halálosság, nem a gyenge jogszerűség”.

A háború mint logisztika és az MI mint logisztikai motor

Az MI szerepe messze túlmutat a célpontok kiválasztásán. A modern hadviselés alapvetően egy rendkívüli komplexitású logisztikai probléma. A Tomahawk rakéták indításának összehangolása hadihajókról, a lopakodó bombázók bevetései, a drónműveletek, a légi utántöltés, a lőszerkészlet-gazdálkodás és a károk felmérése – mindezt egyszerre, több hadszíntéren – pontosan az a nagy adatmennyiséggel járó összehangolási probléma, amelynek megoldására az MI-t szánják. Állítólag a Maven minden célponthoz konkrét fegyvernemet javasol, figyelembe véve a készleteket és a korábbi lőszerteljesítményt. Az MI „mi lenne, ha” műveleti szimulációkat futtat, lehetővé téve a tervezőknek, hogy percek alatt értékeljék a lehetséges lépéseket napok helyett. A Pentagon az első hat napban egyedül 11,3 milliárd dollárt költött el.

Aztán ott van az MI-hadviselés politikai gazdaságtana. A Maven mögött álló Palantir cég piaci kapitalizációja a katonai szerződéseknek köszönhetően megközelíti a 360 milliárd dollárt. A Pentagon 2024-ben ítélte oda a Palantirnak a Maven kezdeti, 480 millió dolláros szerződését, amelyet 2025-re 1,3 milliárd dollárra bővítettek, és a Maven mostanra hivatalos programmá vált. A hadsereg külön szerződést ítélt oda a Palantirnak akár 10 milliárd dollár értékben. Az MI-hadviselés mára a Szilícium-völgy egyik jelentős profitközpontjává vált, létrehozva egy erős, a végeláthatatlan konfliktusokban közvetlen anyagi érdekeltséggel bíró társadalmi csoportot.

A gázai előzmény és a rendszerszintű logika

Az MI iráni háborúban való alkalmazása nem a semmiből bukkant elő. Izrael gázai népirtó háborúja szolgáltatta a tesztpályát. Az izraeli hadsereg bevetette a Lavender (Levendula) és Gospel (Evangélium) nevű MI-rendszereket a célpontok azonosítására, amelyeket úgy programoztak be, hogy egyetlen, feltételezett Hamász-harcos elleni csapásért akár 100 civil áldozatot is elfogadjanak. 2023 októbere óta több mint 75 000 palesztint öltek meg. Amit Gázában kipróbáltak, azt most Irán ellen skálázták fel.

A korábbi imperialista háborúkkal való párhuzam tanulságos. A vietnámi háborúban az Igloo White automatikus célpontkijelölő rendszert rendszeresen átverték a megtévesztő eszközök. 1988-ban az amerikai haditengerészet Aegis osztályú cirkálója lelőtte az Iran Air 655-ös járatát, megölve 290 civilt, mert a személyzet nyomás alatt dolgozva az automata Aegis harcrendszerrel félreazonosított egy utasszállító repülőgépet. 1999-ben hírszerzési hibák vezettek oda, hogy amerikai lopakodó bombázók csapták le a belgrádi kínai nagykövetségre. A hadviselés automatizálása minden szakaszban katasztrofális hibákat produkált; minden szakaszban az imperialista hatalmak mindezek ellenére tovább haladtak előre.

Ami új, az a lépték. A most kiépülő infrastruktúra – a Maven a hadsereg mind a hat ágánál bevetve, a GenAI.mil platform a minősített hálózatok számára, több mint 20 000 aktív felhasználó 35 katonai eszközben – az algoritmikus hadviselés állandó struktúrája. Eközben a Trump-kormányzat szisztematikusan felszámolt minden polgári védelmi mechanizmust. A nemzetközi jogi megfelelőségről tanácsot adó katonai jogászokat félreállították és elbocsátották. Az Iráni Vörös Félhold jelentése szerint több mint 85 000 polgári épület és 300 egészségügyi létesítmény rongálódott meg.

Az MI-hadviselés kialakulóban lévő valósága nem a technológiáról mond ítéletet. Ez ítélet az imperializmusról. Amikor az imperialista kapitalizmus logikája alatt vetik be, azzá válik, amivé Iránban is vált: a gyorsabb, nagyobb léptékű, kisebb elszámoltathatóság melletti ölés gépezetévé, amely hatalmas nyereséget termel az azt megalkotó vállalatok számára. A Shajareh Tayyebeh iskola 170 halott gyermeke nem egy hiba a rendszerben. A „maximális halálosság, nem a gyenge jogszerűség” logikája alatt ezek a rendszer meghatározó jellemzői.

forrás: Peoples Dispatch

Mi áll Trump iráni erőművek elleni „elhalasztott” csapásai mögött?

Hagyja-e Izrael Trumpnak, hogy ismét „kihátráljon”?

Az amerikai imperializmus gyengesége teljes mértékben megmutatkozik. Donald Trump 48 órás ultimátumot intézett Iránhoz a Hormuzi-szoros újbóli megnyitására – hogy aztán saját határideje előtt meghátráljon.

Szombaton azt mondta, az USA „lezúzza és megsemmisíti” Irán összes erőművét, ha nem oldja fel a kulcsfontosságú kereskedelmi útvonal, a Hormuzi-szoros blokádját.

Hétfőn Trump kijelentette, hogy „produktív beszélgetések” folytak a háború „teljes és végleges rendezéséről”. Azt mondta, az USA „öt napra elhalasztja az iráni erőművek és energia-infrastruktúra elleni csapásokat a tárgyalások sikerétől függően”.

A 24 mérföldes szoros a háború középpontjává vált. Iráni és kínai kapcsolatú hajók továbbra is áthaladnak rajta, ami csak növeli a nyomást az USA-n, hogy kényszerítse a szoros megnyitását a nyugati hozzáférés visszaszerzése érdekében.

Trump alig néhány nappal az ultimátum kibocsátása előtt azt mondta, a háború „kifelé áll”. Brad Cooper admirális, az amerikai központi parancsnokság vezetője pedig azt állította: „Irán jelentős harcképességet veszített. Iránnak a Hormuzi-szorosban és környékén a szabad hajózás fenyegetésére való képessége csökkent.”

Nemrég Trump kijelentette, hogy az USA-nak alig van szüksége a NATO háborús uszítóinak szövetségére. Aztán a múlt héten kétségbeesetten kérte a NATO-szövetségeseket, hogy segítsenek az USA-nak a Hormuzi-szoros újbóli megnyitásában.

De Trump követelése kudarcot vallott – még a downing street-i pincsijénél is. Keir Starmer „munkáspárti” miniszterelnök brit támaszpontokat bocsátott az amerikai hadsereg rendelkezésére, más európai vezetők pedig „védelmi” célú katonai segítséget ajánlottak fel.

Európa vezetői tudják, hogy a háború már így is népszerűtlen – és attól tartanak, hogy a globális gazdaságot érő sokkokat a választásokon verik vissza rajtuk. „Nem tanácsoltuk volna ennek az eljárásnak a követését, ahogyan azt követték” – mondta Friedrich Merz, Németország jobboldali kancellárja.

„Kijelentettük, hogy amíg a háború tart, nem veszünk részt a Hormuzi-szorosban a szabad hajózás biztosításában.”

Németországban az emberek 58 százaléka úgy véli, hogy az Irán elleni háború igazolhatatlan. Olaszországban körülbelül kétharmaduk ellenzi a támadásokat – ami azt jelenti, hogy még Trump fasiszta szövetségese, Giorgia Meloni miniszterelnök sem támogatta a háborút.

Egy brit YouGov-felmérés szerint a lakosság mindössze 28 százaléka támogatja a háborút, míg a Zöldek háborúellenes pártként pozícionálták magukat.

Miközben a nyugati vezetők egy népszerűtlen háború megindokolásával küzdenek, Trump csapdába esett és kétségbeesetten keres kiutat.

A milliárdos és nagyvállalkozói támogatói nem akarják egy globális olajsokk fájdalmait. Szembesülnie kell a republikánus szavazók ellenállásával a félidős választások előtt, ahogy a benzinkutaknál emelkedik az üzemanyag ára.

És az öbölbeli rezsimek, ahol amerikai támaszpontok állnak, megtorló támadásokat szenvedtek el energia-infrastruktúrájuk ellen.

De Izrael megtagadja Trump elől a kiutat – és az iráni rezsim tudja, hogy ez a túlélésért folytatott harc.

Ahogy az amerikai imperializmus globális dominanciája hanyatlik, annál inkább rá van utalva a regionális hatalmakra érdekei biztosításában. Trump kapcsolatokat épített az öbölbeli államokkal és Szíria új rezsimjével, az USA legfontosabb szövetségesei, Izrael és Szaúd-Arábia mellett.

De ez a helyzet azt jelenti, hogy a regionális imperialista hatalmak tudják: az USA gyengébb pozícióban van ahhoz, hogy korlátozza őket.

Izrael továbbra is katonailag függ az USA-tól, és az elmúlt két év népirtása során átformálta a régiót a Nyugat érdekeinek megfelelően.

De fejlett kapitalista állammá vált, amely már nem teljes mértékben függ az amerikai segélyektől, és regionális imperialista hatalommá nőtte ki magát.

Ez azt jelenti, hogy jobban tudja érvényesíteni az akaratát – és jobban tudja sürgetni a háborút, még ha az az USA kívánsága ellenére is van. Ha a helyzet odáig fajul, tudja, hogy az USA mindig is támogatni fogja a megbízott államát a Közel-Keleten.

Ez azt jelenti, hogy Benjamin Netanyahu képes volt belehúzni Trumpot a támadásba. Az izraeli miniszterelnök mindenáron „rendszerváltást” akar Iránban, és meg akarta akadályozni az USA és Irán közötti tárgyalásokat az iráni nukleáris programról.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter gyakorlatilag elismerte ezt, amikor azt mondta: „Tudtuk, hogy izraeli akció lesz. Tudtuk, hogy ez amerikai erők elleni támadást fog kiváltani.

„»”Tudtuk, hogy ha nem megyünk elébe, és nem csapunk le rájuk, mielőtt ők elindítják ezeket a támadásokat, nagyobb veszteségeket szenvednénk el.”

Mindezek után Netanjahu ellenáll majd Trump kísérleteinek, hogy lezárja a háborút. Azon a napon, amikor Trump meghátrált, Izrael azt közölte, hogy „még több hetes harcra” számít Irán és Libanon ellen.

Trump megpróbálhatja érvényesíteni az USA elsődlegességét, ahogy tette a nyári „tizenkét napos háborúban” Irán ellen. De a helyzet most sokkal veszélyesebb, és a konfliktus eszkalációja be van építve a logikájába.

forrás: Peoples Dispatch

Mỹ Lai-tól Minabig: Két mészárlás, 58 év különbséggel

PATRICK CHURA a civilek háborús tömeggyilkosságairól elmélkedik, és felidézi saját, tíz évvel ezelőtti látogatását Mỹ Laiban, ahol amerikai katonák több mint 500 férfit, nőt, gyermeket és csecsemőt gyilkoltak meg.

Mỹ Lai-i civilek röviddel lemészárlásuk előtt

Milyen keveset tanultunk. 58 évvel ezelőtt, 1968. március 16-án az amerikai hadsereg elkövette az amerikai történelem egyik legborzasztóbb háborús bűntettét. Dél-Vietnám Quảng Ngãi tartományának Sơn Mỹ községében található Mỹ Lai falucskában a Charlie század, az amerikai hadsereg 1. gyalogoshadosztálya 1. zászlóaljának katonái hidegvérrel lemészároltak több száz fegyvertelen vietnámi civilt – 504 férfit, nőt és gyermeket, köztük 21 kétévesnél fiatalabb csecsemőt.

A „keresés és megsemmisítés” küldetésre küldött katonákat parancsnokaik heves Vietkong-ellenállásra készítették fel. Ehelyett a hibás hírszerzési adatok miatt egyetlen ellenséges katonával sem találkoztak – csak idős falusiakkal, akik nem tudtak elmenekülni, csecsemőiket szorongató anyákkal és gyerekekkel, akik túl fiatalok voltak ahhoz, hogy megértsék, mi történik. A harcos ethosztól felfűtött és a máshol felállított csapdák miatt bosszúra éhes Charlie század azonban módszeresen meggyilkolta őket.

Ernest Medina százados parancsnoksága alatt, William Calley hadnagy közvetlen utasítására a katonák közelről tüzet nyitottak a falusiak tömegére. Családokat tereltek csoportokba, majd kivégezték őket, néhányat gépfegyverrel, másokat gránátokkal és kézifegyverekkel. Egy ponton a hatékonyság növelése érdekében tucatnyi civilt egy öntözőárokba tereltek. Miközben a rémült gyerekek sikoltozó, vergődő tömegben simultak szüleikhez, testüket a nagy sebességű, acélköpenyes lövedékek szaggatták szét, míg az árok megtelt a vérvörös vízben lebegő holttestekkel. A túlélőkre lőttek, ahogy a halottak alól kimásztak.

A meggyilkoltak házait felgyújtották, a falut a füst és hamu poklává változtatva. Gránátokat dobtak a falu rögtönzött óvóhelyeire. Néhány áldozatot – köztük gyermeket tartó nőket – közelről szuronnyal szúrtak le; a síró csecsemőket ott szúrták le, ahol feküdtek. Legalább 20 vietnami nőt és lányt erőszakoltak meg, csoportosan erőszakoltak meg és kínoztak meg szexuálisan.

A módszeres mészárlás órákig tartott. Délben az amerikaiak nyugodtan ebédszünetet tartottak, majd újratöltötték fegyvereiket és folytatták az öldöklést.

2016-ban, egy Fulbright-ösztöndíjas látogatásom során Ho Si Minh-városban (Saigonban), ahol egy öthetes kurzust tartottam a vietnámi háború amerikai irodalmából, elutaztam a Mỹ Lai-i mészárlás helyszínére. Vendégprofesszorként a Ho Si Minh-városi Nyílt Egyetemen a hallgatók és az oktatók meleg fogadtatásban részesítettek.

De már eleget olvastam az országról ahhoz, hogy tudjam, a volt Saigonban érzett, nagyrészt Amerika-párti, megnyugtató hangulatot nem mindenhol éreztem. És véget akartam vetni annak, hogy csak elképzeljem azt a helyet, amelyről évek óta tanítottam.

Egy áprilisi hétköznapon egy 90 perces kora reggeli járattal repültem fel a part mentén Đà Nẵng városába, ahol az első amerikai tengerészgyalogos harci alakulatok partra szálltak a Vörös-tengerparton 1965 márciusában.

A Đà Nẵng-i repülőtérről fogadtam egy sofőrt, hogy 95 mérfölddel délebbre, a Sơn Mỹ környéki Mỹ Lai-i emlékhelyre vigyen, ahol magányosan, szinte teljes csendben töltöttem a napot. Sok fényképet készítettem, de a békés vidéki községben szinte az egyetlen szó, amit kiejtettem, a kapuban álló komor fiatal nő kérdésére adott válasz volt: „Melyik ország?” – „Egyesült Államok” – mondtam.

Nem volt könnyű kimondani ezeket a szavakat; szégyenérzetből haboztam. Sok amerikai érezhet most hasonló habozást a dél-iráni Minab városában található Shajareh Tayyebeh lányiskola gondatlan, borzalmas bombázása kapcsán, amely 175 diák és tanár életét követelte.

„A beavatkozás hülye szabályai akadályozzák a győzelmet” – mondja Pete Hegseth „hadügyminiszter”, aki a „maximális halálosságot, nem pedig a lagymatag törvényességet” szorgalmazza. A New York Times március 14-i cikkében Nicholas Kristof arra figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok eltávolodik a nemzetközi jog tiszteletétől egy olyan korszak felé, ahol „minden megengedett”.

Az igazság az, hogy ami Mỹ Laiban történt, az csak a maga tömeges mértékében volt szokatlan. A civilek megölésének felülről jövő toleranciájának kultúrája az egész vietnámi háború alatt létezett, és tagadhatatlanul létezik most is.

Ahogy belépünk talán a tömeges civil halálozások újabb korszakába (már több százezren haltak meg betegségekben és alultápláltságban Trump külföldi segélyezési források megszüntetése következtében), a Quảng Ngãi tartományban történt, gyakran elfeledett atrocitás újból jelentőségteljesnek tűnik.

forrás: People’s World

Az iráni háború miatt lemondott Trump „terror”elhárítási főnöke

Lemondott az amerikai Nemzeti Terrorelhárítási Központ igazgatója, mivel Donald Trump elnök indoklás nélküli és illegális háborút indított Irán ellen.

Joe Kent, aki korábban Trump támogatója volt, a közösségi médiában jelentette be, hogy „jó lelkiismerettel nem támogathatja a folyamatban lévő háborút”, mert az Iszlám Köztársaság „nem jelentett közvetlen fenyegetést országainkra”.

Szerinte „egyértelmű„, hogy az Irán elleni támadást „Izrael és az erős amerikai lobbi nyomása” váltotta ki.

Az elnöknek írt lemondó levelében Kent úr azzal vádolta a „magas rangú izraeli tisztségviselőket és az amerikai média befolyásos szereplőit”, hogy „dezinformációs kampányt indítottak” azért, hogy „háborút szítsanak Iránnal”.

Mivel a háborúnak nem látszik vége, Izrael ma bejelentette, hogy az előző éjszakai légicsapásokban megölt két magas rangú iráni biztonsági tisztségviselőt.

Irán egyelőre egyik halálesetet sem erősítette meg, de folytatta a rakétacsapásokat és dróntámadásokat az Öböl menti arab szomszédai és Izrael ellen.

Ali Laridzsáni, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács titkára és Gholam Reza Szolejmáni tábornok, a Forradalmi Gárda önkéntes Basídzs erőinek parancsnoka „tegnap éjjel megsemmisült” – közölte Jiszráel Kac izraeli védelmi miniszter.

Laridzsáni az ajatollah halála óta, akit a háború első napján értek légicsapások, az ország egyik legbefolyásosabb alakjának számított.

Szolejmáni tábornokot a tüntetések leverésében játszott szerepe miatt az Egyesült Államok, valamint az Európai Unió és más országok is szankciókkal sújtották.

Az új iráni legfelsőbb vezető, Modzstaba Hamenei apja halála óta nem mutatkozott nyilvánosan. Az USA és Izrael szerint feltehetően megsebesült, bár a nyilvános fenyegetések, miszerint megölik, indokolttá tennék a visszahúzódást.

Az izraeli hadsereg közölte azt is, hogy „kiterjedt csapássorozatot” indított Teherán, az iráni főváros ellen, és fokozza a libanoni támadásokat a Hezbollah ellenállási csoport ellen.

Eközben Irán újabb támadásokat hajtott végre a térség olajinfrastruktúrája ellen.

Dubaj, a nemzetközi utazások egyik fő csomópontja rövid időre lezárta légterét, ami a második ilyen jellegű fennakadás volt két napon belül.

Az irániak célba vettek egy olajlétesítményt Fudzsejrában is, amely az Egyesült Arab Emírségek része.

Iránnak a Hormuzi-szorosra gyakorolt nyomása globális energiaválságot idézett elő, és megrengeti a világgazdaságot.

„Ők csak repülnek, rakétákat lőnek ki. Akkor nekünk csak ülnünk kell és tétlenül néznünk?” – tette fel a kérdést a televízióban Mohammad Báger Kálebáf, az iráni parlament elnöke.

forrás: Monring Star

Nem vagyunk megszállva Venezuelában

Ezeket a sorokat Caracasból, Venezuela fővárosából írom, néhány nappal azután, hogy María Corina Machado, a frissen kinevezett Nobel-békedíjas, december 11-én az oslói (Norvégia) sajtótájékoztatóján a következőket nyilatkozta egy újságíró arra vonatkozó kérdésére, hogy elfogadna-e egy katonai inváziót Venezuelában:

Terror elleni háború, drogok elleni háború és más esti mesék felnőtt nemzeteknek

Ha mindaz, amit a terrorküzdelemről tudni véltél, nem lett volna több, mint egy délibáb (a geopolitikai bábmesterek színpadra állított extravagáns árnyjátéka), tényleg meglepődnél?