A venezuelai kutató, Carlos Ron emlékezik Chávez történelmi ENSZ-beszédére, amely – Bush kritizálása mellett – az amerikai dominanciájú nemzetközi rend felforgatására is felszólított.
2006. szeptember 20-án Hugo Chávez az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének gránit szószékéhez lépett. Egy nappal korábban ugyanarról a helyről beszélt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush. Chávez keresztet vetett és azt mondta, hogy a teremben még mindig kénszag terjeng, mire a csarnok nevetésben és tapsban tört ki. Nem az a beszéd volt ez, amelyet Chávez eredetileg szándékában állt elmondani, hanem annak a mély felháborodásnak a közvetlen eredménye, amelyet Bush szavainak hallatán érzett, aki úgy beszélt, mintha a világ tulajdonosa lenne. Az északi nagy médiumok lecsaptak a kénszagú mondatra, és megpróbálták karikatúrává torzítani. De felszólalásának többi része – 20 évvel később – teljesen releváns maradt.
Chávez egy könyvvel a kezében érkezett a Közgyűlésre: Noam Chomsky „Hegemony or Survival” (Hegemónia vagy túlélés) című művével. Figyelmeztetése egyszerű, mégis pusztító erejű volt: az Egyesült Államok azon szándéka, hogy uralja a világot, magát az emberi faj túlélését kockáztatja. Abban az időben amerikai csapatok szállták meg Irakot. Néhány héttel korábban Izrael bombázta Libanont Washington diplomáciai védelme alatt. A globális észak fővárosaiban még mindig a „történelem végét” ünnepelték, azt az elképzelést, hogy a liberális kapitalizmus az emberiség végleges horizontja. Chávez azt mondta, hogy ez a tézis alig egy évtized alatt hamisnak bizonyult, és hogy most a világ jövőjét kell meghatározni.
Húsz évvel később, egy még nagyobb rendszerszintű válságba merülve láthatjuk, hogy Chávez beszédének minden mondata releváns maradt.
A hegemóniától a hiperimperializmusig
2006-ban az Egyesült Államok úgy tűnt, mint egy hatalma csúcsán lévő birodalom. Ma egy relatív hanyatlásban lévő birodalom, és ezért veszélyesebb. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet ezt az új szakaszt hiperimperializmusnak nevezte: olyan imperializmus, amelyet egy olyan hatalom gyakorol túlzó és zaklatott módon, amely gazdasági hegemóniájának elvesztését azzal kompenzálja, hogy arra a két területre támaszkodik, ahol még mindig uralkodik: a háborúra és az információs ellenőrzésre.
Egy birodalom hegemóniája általában három szakaszban vész el: először a termelésben, aztán a pénzügyekben, végül a katonai téren. Az Egyesült Államok már elveszítette termelési elsőbbségét: Kína ma a világ legnagyobb gazdasága a vásárlóerő-paritás alapján. A dollár uralma kezd megkérdőjeleződni, és sok ország saját valutájában folytatott tranzakciók mellett dönt. De a katonai felsőbbrendűség sértetlen maradt. A Washington vezette blokk mintegy 50 országot tömörít, és a globális katonai kiadások mintegy háromnegyedét összpontosítja. Az Egyesült Államok mintegy 900 katonai bázist tart fenn külföldön. A bolygó országainak több mint egynegyede él szankciói alatt.
Egy birodalom, amely gazdaságilag hanyatlik, miközben megtartja fegyvereit, arra csábítható, hogy erővel oldja meg hanyatlását. A dilemma, amelyet Chávez Chomskytól kölcsönzött – hegemónia vagy túlélés –, szó szerintivé vált. Az állandó háború és az éghajlati katasztrófa ma magukat az élet feltételeit fenyegetik.
A vétó és az ENSZ, amely nem működik
A beszéd legkevésbé idézett része talán a legprófétikusabb volt. Chávez kijelentette, hogy a második világháború után született Egyesült Nemzetek rendszere összeomlott. A Közgyűlés pusztán tanácskozó térré vált, amely képtelen megváltoztatni a világ szörnyű valóságát. Akkor Chávez négy konkrét javaslatot tett:
Először is, bővítsék ki a Biztonsági Tanácsot, hogy a harmadik világ országai állandó tagokká váljanak. Másodszor, hozzanak létre átlátható konfliktusmegoldási módszereket. Harmadszor, szüntessék meg a vétót, és negyedszer, erősítsék meg a Főtitkárságot.
Példája Libanon volt: egy amerikai vétó lehetővé tette, hogy az ország a világ szeme láttára szakadjon szét. Sajnos két évtized alatt az ENSZ ereje a háborúk és népirtások megakadályozására fokozatosan csökkent. Ugyanaz a mechanizmus, amelyet Chávez kritizált, lehetővé tette az új népirtást Gázában. A multilateralizmus ezen tétlensége lehetővé tette a hivatalban lévő venezuelai elnök elrablását. A következtetés azonban nem az, hogy el kell hagyni az ENSZ-t, hanem hogy vitatni kell azt.
A „multipolaritásról” szóló vita, amely a nagyhatalmak közötti rivalizálást reprodukálja, elégtelen. Amire a Délnek szüksége van, az az igazi multilateralizmus, amely az Egyesült Nemzetek Alapokmányát a világ népeinek közös örökségeként védi. Ugyanaz az Alapokmány, amelyre 1955-ben a Bandungi Konferencia tíz elve épült.
„Mi a Dél férfiai és női vagyunk”
Chávez nem egyedül érkezett New Yorkba. Havannából jött, ahol több mint ötven államfő éppen újraindította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. „Havanna egy hétre a Dél fővárosa volt” – mondta. Majd hozzátette azt a mondatot, amely összefoglalja egy politikai identitást: „mi a Dél férfiai és női vagyunk.”
A Globális Dél nem égtáj. Ausztrália a déli féltekén van, és az Északhoz tartozik; Kuba, Vietnam vagy Burkina Faso az északi féltekén van, és a Délhez tartozik. Ez egy történelmi kategória: egykori gyarmatok és félgyarmatok, valamint szocialista projektek népei, akiknek a szuverenitásért folytatott harca még nem zárult le. Súlyuk megváltozott. 2007-re a Dél gazdaságai a vásárlóerő-paritás alapján felülmúlták az Északét, és az utóbbi években a világtermék csaknem 60 százalékát képviselték. A BRICS és az Övezet és Út Kezdeményezés elkezdett létrehozni valamit, ami Bandung idejében nem létezett: a Dél népei közötti együttműködés anyagi feltételeit.
De bár ma új hangulat uralkodik a Globális Délen, Bandung szelleme még nincs ott. 1955-ben e kormányok ereje a szervezett tömegekből fakadt, amelyek megakadályozták őket abban, hogy elhagyják a felszabadítási programot. Chávez beszéde pontosan ez volt: a latin-amerikai huszonegyedik századi szocializmus hangja, a népeké, amelyek kormányaikat előre tolják. Ez volt Latin-Amerika számára egyfajta alulról jövő Bandung. Ma ez a szellem egy „dühös árapállyal” néz szembe, és újjá kell építeni.
Népek, nem kormányok
Van egy alapvető elem abban a 2006-os beszédben, amelyet nem feledhetünk. Chávez különbséget tett az amerikai kormány és annak népe között. Azt mondta, hogy ha valaki végigsétál a Bronxban vagy San Franciscóban, olyan embereket talál, akik békét akarnak. Az Észak munkásosztálya, amelyet a deindusztrializáció elszegényített és meggyötört, nem ellensége a Dél népeinek. Lehetséges szövetséges. Különösen ma, amikor egy megújult mccarthyzmus üldözi, amely terrorizmust lát azokban, akik felemelik szavukat a társadalmi igazságosságért.
Amikor Bush azzal vádolta a háborúja ellenzőit, hogy szélsőségesek, Chávez azt válaszolta, hogy nem szélsőségről van szó: a világ ébredezik, és a népek mindenütt felemelkednek. Ma az agresszió több formát ölt. Magára ölti a katonai akciók, a lawfare, az egyoldalú kényszerítő intézkedések vagy a nemzeti erőforrások elkobzásának arcát. De célja ugyanaz marad: megfegyelmezni bárkit, aki szuverén utat próbál járni.
A jövő nem csak megérkezik; meg kell szerveznünk
A beszéd optimista hangnemben zárult. Chávez azt mondta, hogy hajnal hasad a bolygón, látható Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. Húsz évvel később ez az optimizmus pontosságot igényel. A jövő nem egy dátum a naptárban, hanem egy törés, amelyet fel kell építeni. A remény nem passzív várakozás, hanem olyan gyakorlat, amely szervezést, fegyelmet és internacionalizmust igényel.
A kén, amelyet Chávez 2006-ban érzett, nem oszlott el; sűrűbbé vált, és túlterjedt New York diplomáciai folyosóin. Ezért ez a beszéd nem a múlt feljegyzéseihez tartozik, hanem a jelenlegi napirendünkhöz. Emlékeztet minket arra, hogy a Délnek van hangja, hogy az ENSZ vitatható és vitatni kell, és hogy az Észak hegemóniája nem természeti törvény. Ami hiányzik – mint Bandungban –, az az, ami mindig is a különbséget jelentette: a népeknek meg kell szerveződniük.
Írta: Carlos Ro, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet Nuestra América irodájának társkoordinátora. Venezuelai diplomata volT és Észak-Amerika ügyekért felelős miniszterhelyettes (2018–2025).
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.
A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.
2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.
A Maduro elleni vádak
Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.
A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.
Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.
Az ügy halva született
Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.
Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.
Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.
Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.
Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.
Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.
Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.
Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.
Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora
és
Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója
Az ügy legutóbbi tárgyalásán az elnöklő bíró megkérdőjelezte az Egyesült Államok Venezuela elleni szankcióinak szükségességét, tekintettel a két ország közötti kapcsolatok változására.
Április 1-jén, szerdán az Egyesült Államok felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével, Delcy Rodríguezszel szemben – derül ki az amerikai pénzügyminisztérium weboldalának frissítéséből. A lépés jelentős fordulatot jelent Washington a karibi ország ellen évtizedek óta tartó szankciós rendszerében. Alig néhány nappal korábban, március 26-án Nicolás Maduro venezuelai elnök és Cilia Flores first lady másodszor jelent meg a bíróság előtt New Yorkban, ahol a Venezuelával szembeni szankciók váltak a vita kulcspontjává, felszínre hozva az Egyesült Államok–Venezuela kapcsolatok jelenlegi állapotának alapvető ellentmondásait.
Majdnem három hónap telt el azóta, hogy Madurót és Florest a „Feltétlen elszántság” hadművelet keretében elrabolták Venezuelából. Azóta a New York-i Brooklynban található Metropolitan Fogdában tartják fogva őket, miközben az amerikai kormány építi ellenük a vádat, hogy alátámassza a kábítószer-terrorizmus és kábítószer-kereskedelem koholt vádjait.
A letartóztatás és az egyoldalú amerikai katonai akció törvénytelenségein túl egy kulcsfontosságú szabálytalanságot is felvetett Maduro és Flores védelme: a jogi költségek kifizetésének korlátozását. Az Egyesült Államok által Venezuelával szemben alkalmazott kiterjedt egyoldalú kényszerintézkedések miatt Venezuela kormánya (amely már hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesített Donald Trump kormányával) nem tud állami forrásokat átutalni az Egyesült Államokba a jogi védelem kifizetésére.
A letartóztatást követő napokban a Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatal (OFAC) engedélyezte, hogy a venezuelai kormány fizesse az elnök és a first lady jogi védelmét, de órákkal később ugyanez a szerv visszavonta Maduro védelmének kifizetésére vonatkozó engedélyt, nemrég pedig Flores engedélyét is visszavonta. Ez azt jelenti, hogy Maduro és Flores védőcsapatai jelenleg nem kapnak fizetést, és ahogy védelmük érvel, az amerikai kormány aláássa a vádlottak alkotmányos védelemhez való jogát.
A kérdést a venezuelai elnök ügyvédje, Barry Pollack vetette fel a bíróságnak írt, február 20-án kelt levelében. Pollack ezt írta: „Azzal, hogy nem engedélyezi Venezuela kormányának Maduro úr védelmi költségeinek kifizetését, az OFAC akadályozza Maduro úr azon képességét, hogy ügyvédet fogadjon, és ezáltal a hatodik alkotmánykiegészítés szerinti jogát a saját választása szerinti ügyvédhez.”
Pollack levelében jelezte, hogy már kérte az OFAC-tól az engedély visszaállítását, de a publikálás időpontjáig a hivatal ezt megtagadta. Pollack ezért indítványt nyújtott be a bírósághoz, hogy ha a kifizetés nem engedélyezett, a bíróság rendeljen ki közülük védőt az elnök és felesége képviseletére, vagy utasítsa el a vádaikat, mivel jogaikat megsértik.
Ez az ügy volt a New York-i Dél Kerületi Szövetségi Bíróság előtt március 26-án, Maduro és Flores második bírósági megjelenésekor.
„Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?”
Egyesek számára a március 26-i eljárás olyan volt, mint bármely más, jogi szakszókinccsel terhelt, technikai tárgyalás, ahol az ügyvédek a bíró előtt korábbi bírósági döntések hasonlóságairól és különbözőségeiről, valamint arról érveltek, hogy azok kimenetelei alkalmazhatók-e ebben az esetben (kivéve azt a különleges tényt, hogy a vádlott az alkotmányos államfő, akit katonai művelet keretében raboltak el). „A Luis és Stein-ügyek azt mondják, hogy joga van a választott ügyvédhez, ha tisztán források állnak rendelkezésre!” – jelentette ki Pollack, hivatkozva egy Legfelsőbb Bírósági döntésre és a Második Kerületi Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának ítéletére a hatodik alkotmánykiegészítésnek a jogi költségekkel kapcsolatos részéről.
De a védelem, a vád és a bíró közötti jogi viaskodás mögött egy vita zajlott az amerikai külpolitikáról, valamint azokról az ellentmondásokról és nehéz helyzetről, amelyeket az USA a január 3. utáni valóságban teremtett.
Először a 92 éves Alvin Hellerstein bíró kérdőjelezte meg az amerikai kormány Venezuelával kapcsolatos megközelítésének logikáját, és vádolta meg a kormányt azzal, hogy állítólagos külpolitikai megfontolásokat használ az alkotmányos jogok megsértésére. „Mi a kormány érdeke most abban, hogy blokkolja [Venezuela] forrásait?” – kérdezte Kyle Wirshba amerikai ügyészt, aki azt válaszolta: „Nemzetbiztonság és külpolitika.” A bíró folytatta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával…” majd később megkérdezte: „Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?” Wirshba tanácstalannak tűnt, és ragaszkodott hozzá, hogy az OFAC-nak joga van a számára megfelelőnek tűnő döntéseket meghozni.
Hellerstein bíró ismételten hangsúlyozta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával; az olaj azért fontos, mert a Hormuzi-szoros miatt van.” Ezután egy olyan megjegyzést tett, amely látszólag teljesen felforgatta a kormány azon ragaszkodását, hogy a szankciókat a jelenlegi helyzetben is fenntartsák. „A szankciókat bevezető rendeletet Obama elnök adta ki 2015-ben. Az érdekek már nem érintettek. Maduro és Flores itt vannak az Egyesült Államokban, és a helyzet Venezuelában más.”
„Az amerikai kormánynak joga van szankciókat alkalmazni a nemzetbiztonsági célok érdekében” – vágott vissza Wirshba, ami arra utalt egyesek számára, hogy az amerikai kormány egyoldalú szankciók külföldi vezetőkkel és országokkal szembeni alkalmazásának képességét nem fogják megtámadni.
Hellerstein azonban továbbra is kitartott amellett, hogy „a védelemhez való alkotmányos jog felülírja a kormány szankcióhoz való jogát”, hozzátéve, hogy „a venezuelai kormány már nem érintett azokban a rendeletben felsorolt atrocitásokban… kijavítottuk… a rendelet célja már megszűnt. A jelenlegi szükséglet a védelemhez való jog.”
A bíró és az amerikai kormány ügyvédje közötti heves szóváltás alakult ki, és bár Hellerstein többször is kijelentette, hogy a források megtagadása ebben az esetben a hatodik alkotmánykiegészítés megsértését jelentené, fenntartotta a döntést a kérdésben. Ezenkívül, ahogy a szóváltás során kiderült, a bíró nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy utasítsa az OFAC-ot az engedélyek kiadására. A következő tárgyalás időpontját nem tűzték ki, és az sem volt egyértelmű, hogy a bíró mikor hozza meg véleményét.
Washington Maduro és Flores elleni pere dinamikus geopolitikai helyzet közepette bontakozik ki. Az amerikai–izraeli háború Irán ellen arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy újragondolja a korábbi szigorú álláspontját, mint például a venezuelai és orosz olaj teljes körű szankcionálása, ami viszont arra kényszeríti, hogy módosítsa diplomáciai kapcsolatait ezekkel az országokkal. A múlt héten, miután Venezuela és az USA helyreállította diplomáciai kapcsolatait, Venezuela újranyitotta washingtoni nagykövetségét. Az irodát 2019 óta zárták be, amikor Trump elismerte Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökeként. Az USA most felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével szemben, miközben a bírósági eljárás feltárta az Egyesült Államok a karibi országgal szembeni politikájának ellentmondásait, amelyek magát a tárgyalás folytatását is veszélyeztették.
Az USA Venezuela vezetői elleni ügye nem korlátozódik csupán a jogi szférára, hiszen mint minden más, ezt is a történelem dialektikája és a nemzetközi erőviszonyok állandóan változó dinamikája alakítja.
Vijay Prashad indiai tudós szerint a Kubai Forradalom most az amerikai imperializmus elleni harc frontvonalában áll.
2026 januárjában Donald Trump amerikai elnök Kubát „szokatlan és rendkívüli fenyegetésnek” nyilvánította az USA biztonságára nézve. Ez egy olyan minősítés, amely lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy széleskörű gazdasági korlátozásokat alkalmazzon, amelyeket hagyományosan nemzetbiztonsági ellenfelekkel szemben vetnek be. Az USA Kubával szembeni blokádja az 1960-as években, közvetlenül az 1959-es Kubai Forradalom után kezdődött, de az évek során szigorodott. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül (amely szigorú feltételek mellett engedélyezi a szankciókat) az Egyesült Államok egy illegális, egyoldalú blokádot működtet, amely megpróbálja rákényszeríteni a világ országait, hogy hagyjanak fel az alapvető kubai kereskedelemmel. Az új korlátozások az olajra összpontosítanak. Az amerikai kormány vámtarifákkal és szankciókkal fenyeget meg minden olyan országot, amely olajat ad el vagy szállít Kubának.
Január 3-án az Egyesült Államok megtámadta Venezuelát és elrabolta Nicolás Maduro Moros elnököt és Cilia Florest, a Nemzetgyűlés alelnökét. Miközben 150 amerikai katonai repülőgép lebegett Caracas felett, az Egyesült Államok tudatta a venezuelai kormánnyal: ha nem fogadják el a követeléslistát, az USA lényegében Gázává változtatja Caracas belvárosát. A kormány maradék részének, amelynek nem volt semmilyen befolyása a tárgyalásban, gyakorlatilag taktikai kompromisszumot kellett kötnie és elfogadnia az USA követeléseit. Az egyik követelés az volt, hogy Venezuela hagyjon fel az olajexporttal Kuba felé. 2025-ben Venezuela fedezte Kuba teljes olajigényének mintegy 34%-át. A venezuelai olaj rövidtávú kiesésével Kuba már előre súlyos problémára számított.
De ez még nem volt minden. Mexikó szállította Kuba import nyersolajának 44%-át 2025-ben. Washington ezt követően nyomást gyakorolt Mexikóvárosra, hogy hagyjon fel a kubai olajexporttal, ami azt jelentené, hogy Kuba olajimportjánek csaknem 80%-a megszűnne. Claudia Sheinbaum mexikói elnök és Trump telefonbeszélgetésében Trump azt állította, hogy utasította Sheinbaumot a kubai olajszállítások leállítására, de Sheinbaum ezt tagadta, mondván, a két elnök csak általánosságban beszélt a mexikói-amerikai kapcsolatokról. Bárhogy is történt, a Mexikóra nehezedő nyomás az olajszállítások leállítására jelentős. Sheinbaum hangsúlyozta, hogy Mexikónak meg kell engedni, hogy szuverén döntéseket hozzon, és hogy a mexikói nép nem fog meghajolni az amerikai nyomás előtt. Az üzemanyag Kubába irányuló elvágása humanitárius válságot okozna – mondta Sheinbaum.
Trump kegyetlen politikája gyakorlatilag elvágta Kuba olajimportjának nagy részét, ami jelentős energiaválságot teremtett a tizenegy milliós szigeten. Áramszünetek, üzemanyaghiány a kórházakban, vízellátó rendszerekben és közlekedésben, valamint áramkorlátozások vannak. A repülőgép-üzemanyag hiánya miatt több kereskedelmi légitársaság (például az Air Canada) leállította járatait Havannába.
Az ENSZ figyelmeztetett, hogy az USA nyomásgyakorló kampánya (különösen az üzemanyag megcélzásának politikája) veszélyezteti Kuba élelmiszer- és vízellátását, kórházait, iskoláit és alapvető szolgáltatásait. ENSZ-tisztségviselők, köztük a kubai emberi jogi helyzettel foglalkozó különleges ENSZ-előadó elítélték a blokád szigorítását, mint olyan intézkedést, amely közvetlenül károsítja a hétköznapi polgárokat. Rámutattak, hogy a korlátozások megnehezítik a kórházak számára az alapvető gyógyszerek beszerzését, a dialízisklinikák működését, és az orvosi berendezések eljuttatását a betegekhez, súlyosbítva az egészségügyi válságot a szigeten. A különleges előadó a politikát „büntető jellegűnek és aránytalannak” nevezte, hangsúlyozva, hogy sérti a nemzetközi jogot és elmélyíti a szociális-gazdasági nehézségeket. Az ENSZ felszólította az Egyesült Államokat a szankciók feloldására és a humanitárius kivételek előtérbe helyezésére, hangsúlyozva, hogy párbeszédre és együttműködésre (nem kényszerítő intézkedésekre) van szükség a kubai életek és emberi jogok védelme érdekében.
Az ENSZ emberi jogi szakértőinek egy csoportja elítélte Trump rendeletét, mint „a nemzetközi jog súlyos megsértését” és „súlyos fenyegetést a demokratikus és méltányos nemzetközi rendre”. Azzal érveltek, hogy Trump rendelete Kubát és harmadik államokat kíván kényszeríteni kereskedelmi szankciókkal való fenyegetéssel, és hogy az ilyen extraterritoriális gazdasági intézkedések súlyos humanitárius következményeket kockáztatnak. Nyilatkozatuk egyértelművé tette, hogy a nemzetközi jog alapján semmilyen jog nem engedi meg egy államnak, hogy gazdasági büntetéseket szabjon ki harmadik államokra jogszerű kereskedelmi kapcsolataik miatt, és felszólították a Trump-adminisztrációt az illegális rendelet visszavonására. Az ENSZ Közgyűlése 1992 óta minden évben elsöprő többséggel szavazott a blokád ellen, gyakran csak az USA és Izrael ellenezte.
Az USA blokádja súlyos hatással volt Kuba fejlődési modelljére. A blokád több mint hatvan évvel ezelőtti kezdete óta az USA 171 milliárd USD kárt okozott Kubának, vagy ha az arany árához igazítjuk, 2,10 billió USD-t. 2024 márciusa és 2025 februárja között a kubai kormány becslése szerint a blokád körülbelül 7,5 milliárd USD kárt okozott, ami 49%-os növekedés az előző időszakhoz képest. Ha a 171 milliárd USD-s számot vesszük alapul, a kubai nép naponta 20,7 millió USD-t, óránként 862 568 USD-t veszít. Ezek a veszteségek súlyosak egy olyan kis ország számára, amely egy szocialista értékekre épülő észszerű társadalmat próbál felépíteni.
Válasz Havannából
Miguel Díaz-Canel kubai elnök élesen elítélte a szigorított amerikai intézkedéseket, mint „gazdasági háborút”, és azzal érvelt, hogy az USA politikája Kuba szuverenitásának gyengítésére irányul. A kormány „energia-blokádnak” nevezi ezt, és hangsúlyozza, hogy a szigeten tapasztalható hiány az USA kényszerítő politikájának közvetlen következménye. Válaszul a Kubai Forradalom szükségterveket hajtott végre, beleértve az üzemanyag-adagolást az alapvető szolgáltatások, mint a kórházak, vízrendszerek és tömegközlekedés prioritásként való kezelésére. Kuba állami irányelveket is bejelentett a csökkentett energiaellátás kezelésére, beleértve az alternatív és megújuló energiaforrások felé történő elmozdulást, ahol lehetséges. A kínai kormány berendezéseket adományozott nagyszabású napelemparkok építéséhez Artemisa, Granma, Guantánamo, Holguín, Las Tunas és Pinar del Río tartományokban. Hosszú távon Kína segíteni fog Kubának 92 naperőmű megépítésében, ami 2000 megawatt napelemes kapacitást jelent. A távoli területeken élő háztartások megsegítésére a kínai kormány 5000 háztetőkön elhelyezhető napelemkészletet küldött. Üzemanyag Mexikóból, Oroszországból és más országokból már úton van Kuba felé. Trump elszigetelési politikája nem járt teljes sikerrel.
A kubai kormány közölte, hogy kapcsolatban áll Washingtonnal, de még nem folytat közvetlen magas szintű tárgyalásokat. Díaz-Canel elnök kijelentette, hogy kormánya hajlandó tárgyalni az Egyesült Államokkal, de csak három fontos feltétellel. Először is, a párbeszédnek tiszteletteljesnek, komolynak, nyomásgyakorlástól és előfeltételektől mentesnek kell lennie. Másodszor, a párbeszédnek tiszteletben kell tartania Kuba szuverenitását, függetlenségét és politikai rendszerét. Végül pedig a kubai kormány nem hajlandó tárgyalni a Kubai Alkotmányról (amelyet nemrég, 2019-ben módosítottak) vagy Kuba szocializmus iránti elkötelezettségéről. Ha az Egyesült Államok ragaszkodik a három kérdés bármelyikének megvitatásához, nem lesz párbeszéd. A Kubai Forradalom kiállása ezekben a kérdésekben a történelmében gyökerezik – hiszen maga a Forradalom is az USA nyugati félteke feletti, az 1823-as Monroe-doktrínán (amelyet Trump 2025-ben a maga Korolláriumával megújított) alapuló ellenőrzési igénye elleni fellépés volt. Ez a kiállás ragályosnak bizonyult, és az 1960-as évektől napjainkig (beleértve a venezuelai Bolivári Folyamat szívét is) kiépítette az amerikai imperializmussal szembeni latin-amerikai ellenállást.
A Dühöngő Áradat
Latin-Amerika gyors és veszélyes átalakuláson megy keresztül. Egymás után választják hatalomba az országok (Argentínától Salvadorig) a Különleges Típusú Szélsőjobboldal politikai formációit. Ezek azok a vezetők, akik elkötelezték magukat az erős konzervatív társadalmi értékek (az Amerikákban terjedő reakciós evangéliumi kereszténység növekedésében gyökerezve), a szegények elleni kíméletlen támadás mellett a bűnözés elleni háborún keresztül (amelyet egy olyan elmélet formált, amely a potenciális bűnözők letartóztatását és bebörtönzését szorgalmazza, Salvador Nayib Bukele által úttörőként bevezetett politika), valamint a Nyugati Civilizáció felé tett éles fordulat mellett, amely magában foglalja az Egyesült Államokhoz való igazodást és Kína ellen irányul (ez a hangulat a nyugati kultúra ünneplésétől a kommunizmus gyűlöletéig terjed). Úgy tűnik, a Különleges Típusú Szélsőjobboldal megjelenése egy generációnyi időre átveheti az irányítást, ha sikerül eltávolítania a baloldalt a hatalomból Kolumbiában, Kubában, Mexikóban, Nicaraguában és Venezuelában (Brazíliában ez a Jobboldal már átvette az irányítást a törvényhozásban).
A Venezuela és Kuba elleni párhuzamos támadások részei az Egyesült Államok hozzájárulásának a Dühöngő Áradat felemelkedéséhez az Amerikákban. Trump és csatlósai szeretnék a saját fajta vezetőiket (mint Javier Milei) pozícióba juttatni az Amerikákban, a Monroe-doktrínához fűzött Trump-féle Korollárium részeként. Ez az, ami feléleszti a szuverenitás eszméjét az Amerikákban. Amikor Bad Bunny, a Puerto Ricó-i művész befejezte előadását az amerikai Super Bowl döntőjén az összes amerikai ország ünneplésével, és amikor felsorolta mindegyiket, ez a gesztus maga is része volt a szuverenitás eszméjéért vívott harcnak.
A Kubai Forradalom ellenáll az amerikai imperializmusnak, de hatalmas nyomás alatt. A Kubával való szolidaritás a kubai népről, a Kubai Forradalomról, a szuverenitás valóságáról az Amerikákban, és a szocializmus eszméjéről szól a világban. Ez most az imperializmus elleni harc frontvonala.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró, a Tricontinental Intézet igazgatója forrás: Globetrotter
Az USA tartós fenyegetése Kubával és Venezuelával szemben súlyos veszélyt jelent a demokráciára az egész régióban
Donald Trump 2026. január 3-án katonai támadást rendelt el Venezuela ellen. A támadás négy város (Caracas, Miranda, La Guaira és Maracay) katonai és polgári célpontjainak súlyos bombázásából, valamint Nicolás Maduro elnök és felesége, Cilia Flores erőszakos elrablásából állt; mindkettőjüket foglyul ejtették és New Yorkba repítették.
Az USA kormányának narratívája, amellyel a nemzetközi jog e nyilvánvaló megsértését kívánja igazolni, a venezuelai kormányt hamisan „kábítószer-kereskedelem”-mel és „narko-terrorizmus”-sal vádolja, elfedni próbálva a valódi célt: Venezuela olajkészleteinek (a világ legnagyobbjainak) katonai erővel történő megszerzését.
Washington háborúja Venezuela olajáért
Az USA venezuelai katonai támadását követően Trump kijelentette, hogy Venezuela „elvette tőlünk az olajunkat”, és ellopta „a mi javainkat„. Ezzel összhangban Stephen Miller, a Fehér Ház helyettes kabinetfőnöke, az amerikai adminisztráció vezető jobboldali ideológusa azt mondta: mivel az USA „teremtette meg Venezuela olajiparát”, annak 1976-os államosítása „az amerikai vagyon és tulajdon valaha feljegyzett legnagyobb mértékű ellopása volt”.
Az USA Karib-térségben bevetett hadiflottája (Operation Southern Spear) semmilyen kapcsolatban sem állt a „kábítószer-kereskedelem” vagy a „narko-terrorizmus” elleni küzdelemmel, hanem annak célja Venezuela olajának ellenőrzése érdekében végrehajtott erőszakos „rendszerváltás” volt.
Trump valójában bejelentette, hogy Venezuelát ideiglenes amerikai ellenőrzés alá vonja: „Mi fogjuk irányítani az országot mindaddig, amíg biztonságos, megfelelő és körültekintő átmenetet nem tudunk végrehajtani”, és hogy nagy amerikai vállalatok fognak Venezuelába települni.
Az USA hadiflottája (a legnagyobb 30 év óta) továbbra is Venezuela partjainál állomásozik, és egy amerikai szenátusi meghallgatáson Marco Rubio megismételte Trump fenyegetését: erőszakot is alkalmazhatnak „maximális együttműködés [az ideiglenes elnöktől] biztosítása érdekében, ha más módszerek kudarcot vallanak”.
Röviden: a venezuelai ideiglenes kormány fejéhez amerikai pisztolyt szegeztek.
Ezt követően az Igazságügyi Minisztérium (DoJ) hamis állítását – miszerint Venezuelát a nem létező, Maduro elnök és a bolivári kormány által állítólag vezetett kábítószer-kereskedő csoport, a Cartel de los Soles irányítja – ejtették.
A hamis narko-terrorizmus ürügy az amerikai beavatkozáshoz
A Cartel de los Soles külföldi terrorista szervezetté nyilvánítására 2025 novemberében került sor. 2026. január 6-án (három nappal Venezuela államfőjének elrablása után) az USA Igazságügyi Minisztériuma már „klientúra-rendszerként” hivatkozott rá, ezzel elismerve, hogy nem valós.
2025 szeptembere és 2026 januárja között az Operation Southern Spear során 29 kishajót robbantottak szét, és jóval több mint 100 állítólagos kábítószer-kereskedőt és narko-terroristát végeztek ki bírósági eljárás nélkül.
Az amerikai hatóságok azonban makacsul megtagadják, hogy bármilyen információt szolgáltassanak a kivégzett személyekről, vagy bármilyen bizonyítékot bemutassanak. Maduro elnök elrablása után az USA kishajók elleni csapásai teljesen megszűntek.
Paradox módon amerikai szakértők, politikusok és nyugalmazott tábornokok is rámutatnak a DEA (Kábítószer-ellenes Hivatal) és az UNODC (Az Egyesült Nemzetek Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatala) ismételt jelentéseire, miszerint a Kolumbiában előállított kokain több mint 85%-a a Csendes-óceánon keresztül jut el az USA-ba, csekély hányada (5-7%) próbálja (nem mindig sikeresen) Venezuelát tranzitútvonalként használni, és Venezuela hozzájárulása a fentanil-kereskedelemhez NULLA.
Trump kegyelme Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnöknek, aki 45 éves börtönbüntetését töltötte, mert 400 tonna kokaint csempészett az USA-ba, megerősítette, hogy az USA venezuelai katonai támadása biztosan nem a kábítószer-kereskedelemről szólt.
Bolivári Forradalom Washington fegyverétől fenyegetve
Érdekes módon Trump eleve elutasította a szélsőséges jobboldali politikus, María Corina Machadót Maduro elnök utódjaként, mert „nem tisztelik”, vagyis nincs támogatottsága Venezuelában (még kevésbé, miután Trump iránti megalázkodó szolgalelkűsége odáig vezetett, hogy odaadta az amerikai elnöknek a Nobel-békedíj érmét).
Ez azt jelenti, hogy a bolivári állam megingott ugyan, de érintetlen.
Alighogy Trump és Rubio elfogadták, hogy mit tudnak Venezuelára kényszeríteni, és kelletlenül elismerték az ideiglenes elnök tekintélyét, Washington rágalomhadjáratot indított Delcy Rodríguez ellen, azt állítva, hogy „kompromittálja Nicolás Maduro elnök és Hugo Chávez örökségét”.
Egy brit napilap odáig ment, hogy titkos találkozókról számolt be, amelyeket Rodríguez Maduro elnök átadására tartott. A vállalati média „Trump embereként” igyekszik feltüntetni őt, hamisan állítva, hogy ideiglenes elnökké történő kinevezése „hosszan tartó tárgyalások eredménye” volt. A nyilvánvaló cél a szakadás szítása a chavista mozgalomban.
Rodríguez ideiglenes elnökké történő kinevezését a Legfelsőbb Bíróság által teljes mértékben támogatja a Nemzetgyűlés, a Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) és a fegyveres erők. Ez biztosította az alkotmányos folytonosságot és garantálta a politikai normalitást.
Legelső, ideiglenes elnökként tett nyilatkozatában (2026. január 4.) Maduro elnök és Cilia Flores first lady azonnali szabadon bocsátását követelte, határozottan kijelentve: „Venezuela egyetlen elnöke Nicolás Maduro elnök.”
Végrehajtotta Maduro elnök rendeletét is, amely az országot rendkívüli állapotba helyezte, és aktiválta a Nemzetvédelmi Tanácsot.
Regionális szolidaritás
Ugyanezen a napon került sor a CELAC (Latin-amerikai és Karibi Államok Közössége) rendkívüli csúcstalálkozójára, amelyet az USA Venezuela elleni támadása tett szükségessé. A találkozón Yván Gil Pinto venezuelai külügyminiszter felszólította a CELAC-ot, hogy követelje az összes amerikai katonai erő azonnali kivonását a Karib-térségből, Kuba pedig „Venezuela területi integritásának és függetlenségének kellő tiszteletben tartását, valamint a venezuelai vezető és felesége azonnali szabadon bocsátását” követelte.
Másnap Venezuela az ENSZ Biztonsági Tanácsának sürgősségi ülését kérvényezte, ahol az USA Venezuela elleni támadását és elnökének elrablását meg nem engedhető bűntettnek minősítették, és követelték Nicolás Maduro és feleségének azonnali szabadon bocsátását.
Válaszul Trump azon kijelentésére, hogy az USA irányítja Venezuelát, Rodríguez ideiglenes elnök így vágott vissza: „Venezuela kormánya uralkodik országunkban és senki más; nincs külső hatalom, amely Venezuelát kormányozza.” 2026. január 7-én, egy női tömegtüntetésen, amely az elnök biztonságos hazatérését követelte, Diosdado Cabello belügyminiszter és a PSUV főtitkára rámutatott: az amerikai katonai akciók mély imperializmusellenes érzelmeket váltottak ki az országban.
CITGO, szankciók és a háború gazdasági frontja
A mainstream média fókuszába került a venezuelai olajipart szabályozó meglévő törvény (a Szénhidrogén-törvény) frissítése is, amelyet szándékosan félremagyaráznak, és az USA által kikényszerített privatizációként tüntetnek fel.
A törvényt a Nemzetgyűlés egyhangúlag jóváhagyta, és a munkásmozgalom erőteljesen támogatta; valójában a meglévő Blokádellenes Törvény reformjáról van szó, amely nagyon hasonlít Kuba Beruházási Törvényéhez. Mindkettőnek ugyanaz a célja: külföldi közvetlen beruházások vonzása a blokád és szankciók sújtotta gazdaságokba, mivel képtelenek belföldön elegendő erőforrást előteremteni.
Rodríguez politikájával összhangban Gil Pinto külügyminiszter elítélte a Venezuelai tulajdonú, az USA-ban működő Citgo olajvállalat kényszereladását, mint „a lopás, bűnözés és bírósági kalózkodás egyik legfelháborítóbb aktusát a modern történelemben”.
Az USA agressziója Kubára is kiterjed
A Venezuela elleni támadástól felbátorodva Trump vámokat fog kivetni azon országok importjára, amelyek olajat adnak el vagy szállítanak Kubának, és két hadihajót vezényelt Kuba északi részéhez. Ez a fegyveres diplomácia szteroidokon.
Cubai elnök, Miguel Díaz-Canel természetesen elítélte az agressziót: „Ezzel az új támadással szilárdan, higgadtan és azzal a bizonyossággal nézünk szembe, hogy az igazság teljes mértékben a mi oldalunkon áll.”
Gil Pinto is elítélte mint a nemzetközi jog kirívó megsértését, a nemzeti szuverenitás elleni támadást, és kijelentette, hogy a szabadkereskedelem nem lehet kényszerítés tárgya. Hozzátette: „Kubát az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonságára jelentett fenyegetésnek tekinteni abszurd, és súlyos veszélyt jelent annak nemzeti létére.”
Mindkét nyilatkozat a szuverén nemzeteket vezető független kormányokat jellemzi.
Az USA agresszív fegyveres diplomáciája súlyosan veszélyezteti Venezuela, Kuba és Latin-Amerika szuverenitását. A küzdelem a Monroe-doktrína ellen folytatódik. És Latin-Amerika, a Karib-térség és a világ népei továbbra is követelik Maduro elnök azonnali szabadon bocsátását és az USA hadiflottájának kivonását a Karib-térségből.
Írta: Francisco Dominguez, a Venezuela Szolidaritási Kampány titkára forrás: Peoples Dispatch
A forradalmi orvoslás és az orvosi együttműködés Kubával – amely olaj és egészségügyi dolgozók cseréjén is alapul – segített Venezuelának biztosítani alapvető egészségügyi szolgáltatásokat több ezer ember számára.
Néhány évvel Hugo Chávez elnök hatalomra kerülése után Venezuelában mintegy 30 000 praktizáló orvos volt. Ennek ellenére nem volt lehetséges hatékonyan ellátni az ország összeg szegény és marginalizált népét. Súlyos hiány volt a rendszeres egészségügyi ellátásban, különösen a nyomorúságos városi gettókban és a vidéki területeken.
Ebben a kontextusban kezdődött el Venezuela és Kuba között egy újfajta együttműködés. Kuba ellátására irányuló venezuelai olaj cserébe intézkedéseket hoztak, hogy kubai orvosokat és egészségügyi szakértelmet hozzanak Venezuelába. Ugyanakkor kezdeményezték, hogy venezuelai hallgatók Kubába juthassanak az orvostudomány és egészségügy tanulmányozására. Ezzel párhuzamosan egy alternatív orvosi képzési struktúra jött létre Venezuela hagyományos orvosi oktatási rendszerén kívül, az úgynevezett „Falak Nélküli Egyetem”. Fő célja az volt, hogy az új orvostanhallgatók olyan képzést kapjanak, amely során ne szakadjanak el saját közösségüktől és társadalmi környezetüktől.
A Barrio Adentro Misszió sikerei
Ezen kezdeményezés alapján indult el a Barrio Adentro („A Negyed Belsejében”) program. Az első fázisban mintegy 10 000 kubai orvos érkezett Venezuelába; később ez a szám körülbelül 14 000-re nőtt. Velük együtt toboroztak még 15 000–20 000 más egészségügyi dolgozót – például fogorvosokat, ápolókat és technikusokat. Ennek eredményeként közel 7000 új alapellátó központ és mintegy 5000 diagnosztikai központ jött létre országszerte.
A következő fázisban venezuelai hallgatók utaztak Kubába orvosi képzésre. Miután elvégezték orvosi képzésüket, visszatértek saját országukba, és elkezdtek dolgozni a Venezuelában található különféle egészségügyi intézményekben. Ugyanakkor sokan közülük orvostant is kezdtek tanítani venezuelai főiskolákon és egyetemeken. Az új orvosok nagy részét saját lakóhelyükhöz közeli területekre helyezték ki, hogy az egészségügyi szolgáltatások könnyebben elérhetőek legyenek a helyi közösségek számára. Ennek a közegészségügyi programnak az összes költségét Venezuela olajkészleteinek cseréje fedezte.
Általában a nemzetközi olajkereskedelem és csere kereskedelmi profit és amerikai dollár alapján zajlik. Venezuela és Kuba azonban bemutatta, hogy a társadalmi fejlődés és a közegészségügy is fontos csere területei lehetnek olajért cserébe. Ahelyett, hogy csapatokat küldenének gyengébb országokba olaj és erőforrások megszerzéséért, Venezuela és Kuba nemzetközi példát mutatott arra, hogyan lehet a társadalmi fejlődést kölcsönös együttműködéssel és az olajat csereeszközként felhasználva elérni, eltérve a szokásos gyakorlattól.
2003 elején a Barrio Adentro Misszió Caracas Libertador kerületében egy kis programként indult. Célja az volt, hogy ingyenes alapellátást nyújtson a szegény közösségeknek, amelyeket korábban elhanyagoltak, vagy akiknek nem volt rendszeres hozzáférésük az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Akkoriban számos venezuelai orvos különböző okokból nem tudott a szegény városi gettókban és vidéki területeken dolgozni. Emiatt a Libertador kerület polgármestere kezdeményezte, hogy kubai orvosokat hozzanak az újonnan létesített helyi klinikákra.
Később, 2010-ben pusztító földrengés sújtotta Haitit. A venezuelai orvosok ott nyújtott orvosi szolgáltatásai is fontos példát mutattak. Brazília Egészségügyi Minisztériuma elismerte ezt az orvosi munkát és innovatív közegészségügyi rendszert, és együttműködésbe kezdett velük Haitin. Ez a program jelentős nemzetközi elismerést kapott, és a The Lancet is beszámolt róla.
Kuba forradalmi orvoslása mint inspiráció a venezuelai egészségügy számára
Manapság ideológiai különbség van abban, hogy az Egyesült Államok és Venezuela hogyan tekint az olajra. A venezuelai elnök, Hugo Chávez megállapodást írt alá Kubával, amely szerint kedvezményes áron szállítottak olajat Kubába orvosok és más egészségügyi szakemberekért cserébe. Ezek az orvosok általában két éves rotációs szerződéssel dolgoztak Venezuelában. 2004-re a Barrio Adentro országos hálózzá vált 13 000 orvossal, ápolóval, fogorvossal és más egészségügyi dolgozóval.
Hosszú távon azonban nem volt kivitelezhető kizárólag kubai orvosokra támaszkodni. Ezért röviddel a projekt megkezdése után kezdeményezték, hogy Venezuela saját orvosait is integrálják a rendszerbe. Rezidensi programokat vezettek be az újonnan végzett orvosok számára, és sok orvostanhallgatót elküldtek Havanna Latin-Amerikai Orvosi Iskolájába. Ugyanakkor létrehoztak egy hatéves integrált közösségi orvosi programot – a Medicina Integral Comunitaria-t (MIC). A hagyományos egyetemi keretrendszertől eltérően működve ez a program több ezer új orvost képezett ki, az elsődleges ellátásra fókuszálva.
A MIC program egyedülálló jellegzetessége, hogy a hallgatóknak nem kell elhagyniuk falvaikat vagy gettó területeiket. Még a legszegényebb venezuelai városi negyedekből származó hallgatók is képesek orvosi képzést folytatni saját közösségükben maradva. Ez nem rövid távú kurzus; hanem egy átfogó program, amelyet egy újfajta, a közösségi egészségügyi rendszer részét képező orvos képzésére terveztek. Kuba egészségügyi rendszerének tapasztalata jelentős hatással volt Venezuela közegészségügyének fejlődésére.
Ennek a kubai orvosi filozófiának a gyökerei a sziget forradalom utáni szemléletében keresendők. Che Guevara egy 1960-as beszédében a következőket mondta az orvostudomány új, Kubában betöltött szerepéről: „Feladatunk ma az, hogy az összes orvosi szakember alkotó képességét a társadalmi orvostudomány felé irányítsuk.” A forradalom után másfél éven belül elkezdett gondolkodni a „forradalmi orvostudományról” és egy új típusú orvos létrehozásának lehetőségéről. Az orvostudomány küldetését az igazságos társadalom felépítéséhez kötötte.
A nemzetközi szolidaritást és tiszteletet hozó együttműködés
Dr. Steve Brouwer „Revolutionary doctors: how Venezuela and Cuba are changing the world’s conception of health care” című könyvében bemutatja, hogyan fejlődött ki Kuba egészségügyi és orvosi oktatási rendszere egyedülálló módon a forradalom után, és hogyan játszott fontos szerepet az orvostudomány Kuba külvilággal való kapcsolataiban is. Brouwer maga egy évig élt a vidéki Venezuelában, és megfigyelte, hogy olyan területeken, ahol néhány évvel korábban még nem léteztek egészségügyi szolgáltatások, immár új orvosok, hallgatók és egészségügyi dolgozók aktívan tevékenykednek.
Nyilvánvalóan Kuba és Venezuela cselekedetei és kölcsönös együttműködése szembetűnő eredményeket hozott. Az Egyesült Államok azonban továbbra is eltökélten igyekezett megzavarni mind Kubát, mind Venezuelát, szigorú gazdasági és utazási szankciókat hozva ellenük. Ezen felül elkezdett különböző terveket kieszelni és finanszírozni a két forradalmi kormány gyengítésére. 2006-ban az USA létrehozta a Kubai Orvosi Szakemberek Menekült Programját, amely közvetlenül Kuba humanitárius orvosi misszióinak aláásását célozta. Különleges terveket dolgoztak ki, hogy kubai orvosokat, ápolókat és technikusokat csábítsanak el külszolgálati posztjaikról.
Az Egyesült Államoknak azonban nem sikerült csökkentenie azt a nemzetközi szolidaritást és tiszteletet, amelyet Kuba és Venezuela cserén alapuló együttműködésével vívtak ki világszerte. Nem tudta megállítani a humanitárius orvosi segítségnyújtás és a nemzetközi orvosi képzési programok terjeszkedését sem.
2007-ben a Latin-Amerikai Orvosi Iskola havannai diplomaosztóján egy fiatal végzős így szólt: „Ma mi fehér köpenyes hadsereg vagyunk, akik egészséget és méltóságot viszünk népünknek.” Dr. Steve Brouwer szavaival élve, amikor a vészhelyzeti szolgálatok és a humanitárius együttműködés elsőbbséget élveznek a hatalmas országok diplomáciai vagy katonai kényszerítéseivel szemben, akkor érhető el az igazi erkölcsi győzelem.
Venezuela és Kuba egy konkrét példát mutatott be ezekre az alternatív értékekre a kapitalista és imperialista hatalmak ellenében.
Kuba a január 3-án, Venezuelában az amerikai hadsereggel vívott harcokban elesett 32 katonájárólemlékezett meg, akik a caracasi kormánnyal jogilag megállapodott biztonsági tevékenységet folytattak.
Az életüket vesztett kubaiak közül sokan Nicolás Maduro venezuelai elnök személyi biztonsági csapatának a tagjai voltak, akiket a támadás után elraboltak és az Egyesült Államokba szállítottak. Több százezer kubai vett részt az elesettek emlékére rendezett megemlékezéseken, amit a kubai kormány a Forradalom elleni újabb támadásként írt le.
De nem haltak meg mindannyian azok a kubaiak, akik az amerikai erőkkel harcoltak. Lassanként napvilágra kerültek azoknak a kubai katonáknak a tanúvallomásai, akik túlélték a világosan egyenlőtlen harcot.
Egy túlélő harcoló tanúvallomása
Közöttük van Yohandris Varona Torres is, aki interjút adott az Adelante című kubai médiumnak. Varona alig több, mint két hónapja volt Venezuelában testőrként, egészen a beavatkozás napjáig, ahol venezuelai hatóságok szerint 100 ember halt meg és további 100 ember megsebesült.
„Harcoltunk ott a repülőgépekkel, amelyek tüzeltek ránk. Annak ellenére, hogy a fegyvereink kisebbek voltak, nem hagytuk abba a harcot; szembeszálltunk velük. Képzett vagyok, és tudok harcolni, de ők felülkerekedtek rajtunk. Abban a pillanatban az egyetlen gondolatom a harc volt. Lőnünk kellett, és én elkezdtem ezt tenni” – mondta Varona az elesett harcolók megemlékezési ceremóniáján.
A támadás alatti személyes tapasztalatairól szólva Varona kijelentette, hogy a mainstream média által megpróbált narratívától eltérően a szárazföldi erők valóban szembeszálltak az amerikai csapatokkal: „Aznap éjfélkor kezdtem szolgálatot, és hat órán át kellett volna ott lennem. A támadás körülbelül hajnali 2 órakor történt. Hajnalodott. Minden sötét volt. Ha egy helikopter jön rád, az egyetlen teendő, hogy lősz rá és megvéded magad. Így volt. Addig lőttünk, amíg csak lehetett.”
Varona a venezuelai és az amerikai erők közötti óriási technológiai különbségről is beszélt. Ugyanezt az érvet fogalmazta már meg korábban Miguel Díaz-Canel kubai elnök is, aki elmagyarázta a venezuelai földet védő csapatok és az amerikai támadók fegyverzeti és katonai infrastruktúrájának a különbségét.
Ezenkívül Varona elmondta, hogy a támadás után szétszéledés volt, és nem érkezett időben támogatás az elesett honfitársaik összegyűjtéséhez: „Bajtársaink dicsőséget jelentenek minden kubai számára. Testvéreim voltak. Velem dolgoztak. Láttam őket mind elesni, és én cipeltem őket mind. Senkitől nem jött támogatás ehhez, de senki sem maradt a terepen. Egyik szállásunkon tartottuk őket. Nem tudom elmondani a fájdalmat. De legalább senki sem maradt Venezuelában. Itt vannak, a hazánkban.”
Kuba ellen esetleges újabb agresszió fenyegetéseivel szembesülve Díaz-Canel a halottak tiszteletére összegyűlt tömeghez intézett beszédében azt mondta, a forradalmárok hajlandóak lennének a keserű végig harcolni, ha hasonló vagy rosszabb támadás érné a szigetet. Hasonló szellemben nyilatkozott Yohandris Varona Torres is: „Mindig rendelkezésre állok az ország számára, hogy harcoljak az ellenséggel, bárhol is kelljen. Ezt tanította nekünk a Comandante [Fidel Castro]. És bajtársaim halála nem lehet hiábavaló.”
Közölte, hogy az Egyesült Államoknak azért van szüksége Grönlandra, mert Dánia nem tudná megvédeni egy orosz/kínai támadástól.
Tegyük félre azt a nonszenszt, hogy Kína és Oroszország nem akarja megszállni és kirabolni Grönlandot – az Egyesült Államokkal ellentétben.
Mikor Donald Trump közli, hogy Dánia nem tudná megvédeni Grönlandot, feltételezi, hogy Dániának kell megvédenie Grönlandot. Nem így van. Dánia NATO tagállam, Grönland bármilyen megtámadása automatikusan kötelez minden NATO tagállamot a megtámadott ország védelmére.
Ezzel Donald Trump áttételesen közölte, hogy csak akkor hajlandó megvédeni Grönlandot a NATO kötelezettségei szerint, ha az amerikai felségterület. Csodálkoznánk, ha Donald Trumpnak amúgy bármi fogalma lenne róla, mik a NATO-ban a kötelezettségei.
Itt persze ki kell emelni az t a nem mellékes tényt, hogy az amerikai birodalom már a második világháborúban szemet vetett Grönlandra és elkezdett katonai bázisokat felépíteni és fenntartani, ami a hidegháború során is folytatódott. És ma is van katonai jelenlét Grönlandon, ezért sem érti Dánia, miért is van szüksége akkor Trumpnak a szigetre annak védelméhez.
A válasz egyszerű. Dánia annektálásának nem katonai, hanem gazdasági okai vannak. Mégpedig, az Egyesült Államok most más államok kirablásával próbálja fenntartani nem működő kapitalista gazdaságát. Ehhez venezuelai olajra, Grönland ásványkincsire, a lakájállamok vámbefizetéseire és Európa kizsákmányolására is szüksége van – nem véletlenül nyomják tele Európa-szerte óriási pénzekkel a szélsőjobboldali pártokat.
A Trump-kormányzat a nemzetközi jog és a nemzeti szuverenitás nyilvánvaló megsértésével megszállta Venezuelát, majd elrabolta Nicolas Maduro elnököt és feleségét, Cilia Flores első asszonyt. Ez az esemény azonban nem önálló eset. Donald Trump elnök egyre növekvő önbizalma és kijelentései a félelmetes lehetőséget vetik fel, hogy hadigépezete – ha nem állunk ellen – egyre inkább elszaporodó agresszióba kezd, következő lehetséges célpontjai pedig Kuba, Mexikó, Kolumbia vagy Grönland lehetnek. Az amerikai hiperimperializmus megosztja és tépázza a világot éppen akkor, amikor össze kellene fognunk a leglétfontosságúbb válságaink kezeléséhez.
Ennek a katonai dominanciára törekvő stratégiának a kulcsa „a mesterséges intelligencia, a kvantumszámítógépek és az autonóm rendszerek, plusz az őket működtetni képes energia”. Dél-Korea 350 milliárd dolláros gyárépítési, gyártási szakértelmi és technológiai ígérete ezekben az ágazatokban fel fogja erősíteni Trump hadigépezetét. Ennek a megállapodásnak az ellenzése tehát egyik frontja Trump kormányzatának hiperimperializmusa elleni harcnak.
Az egér kirablása
Trump „felszabadítási napja” óta vámháborúja több ezer milliárd dolláros ígéreteket sarcolt ki a világ többi részétől, azzal vádolva, hogy kihasználják az Egyesült Államokat, és ők felelősek az amerikai kereskedelmi deficitért. Ez a narratíva azonban kényelmesen figyelmen kívül hagyja az Egyesült Államok szupergazdagjait, akik több trillió dolláros cégeiket ezen globális értékláncokra építették. Pontosabban az USA S&P 500-as listáján szereplő vállalatok több mint 70 százaléka a globális ellátási láncoktól függ (amint az a COVID-19 hatásaiból is kitűnt). A legszembetűnőbb példa az Apple, amely a világ többi részén gyártott termékeinek értékesítéséből 3800 milliárd dolláros céggé nőtt. Ha ország lenne, az Apple a 7. legnagyobb gazdasággal rendelkezne. Az Amazon 2600 milliárd dolláros céggé nőtt (ez több Olaszország GDP-jénél, a világ 8. legnagyobb gazdaságánál), leginkább (71%) Kínában gyártott áruk forgalmazásával. Ha pedig egyes országok a fejlett amerikai áruk előállításával fejlődtek és iparosodtak, akkor is centeket kerestek dolláronként. Kína például egy iPhone eladásából származó dollárból 2 centet szerzett meg; az Apple több mint 50 centet. Az amerikai kereskedelmi mérleg javának döntő része nem a világ országainak kincstárába, hanem az Egyesült Államok szupergazdagjainak zsebébe vándorolt, akik a vagyon oroszlánrészét ragadták magukhoz. Most Trump az egér részesedésére is lövöldözik.
Sokat beszélnek arról, hogy az EU 600 milliárd dolláros beruházási ígérete nem kötelező érvényű, és a beruházások többsége a piacokon keresztül, önállóan valósul meg. Japán és Dél-Korea 550 milliárd dolláros (Japán devizatartalékának 42%-a) és 350 milliárd dolláros (Dél-Korea devizatartalékának 83%-a) beruházási ígéreteinek végrehajtási mechanizmusa azonban sokkal közvetlenebb és brutálisabb. Mindkét országnak Trump projektjeibe kell befektetnie, különben kölcsönös vámok fenyegetik. Pontosabban a Trump-kormányzat javaslatot tesz stratégiai ágazatokra vonatkozó beruházásokra. Ha ezeket elutasítják, Trump egyszerűen kivetheti a büntetővámokat. És bár Dél-Korea azzal dicsekszik, hogy jobb üzletet kötött, mint Japán (garanciákkal, hogy az USA figyelembe veszi a beruházások destabilizáló hatásait, és évi 20 milliárd dollárra korlátozza azokat), az egyenlőtlen profitmegosztási rendszer ugyanaz maradt: a dél-koreai és japán befektetők az összes tőkéjüket és gyártási szakértelmüket bevonják a projektbe, de a piaci alapelvekkel ellentétben a nyereség 50 százalékát, majd a beruházás megtérülése után a projekt nyereségének 90 százalékát át kell adniuk az Egyesült Államoknak. Lényegében az USA a nyereség 50, majd 90 százalékát kapja anélkül, hogy egy pennyt is betett volna a projektbe. Továbbá még nem világos, hogy milyen hatással lesznek a dél-koreai és japán gazdaságokból kiszívott ilyen mértékű beruházások ezen országok lakosságára. Gyárak építésével és jövőbeli versenytársak képzésével az ipari alapok kiüresedése és versenyelőnyeik tompulása egyik ország számára sem zárható ki.
A hadigép felfegyverzése
A legrosszabb, hogy ezek a beruházások nem olyan világot építenek, amely az Egyesült Államok vagy a világ lakosságának szükségleteire és érdekeire összpontosítana, és nem tennék a világot biztonságosabbá vagy fenntarthatóbbá. Ellenkezőleg: segítenek Trumpnak megőrizni és előremozdítani a „legkorszerűbb katonai felhasználású technológiákat és kettős felhasználású technológiákat” más országok megfélemlítésére, elnyomására és megszállására. Dél-Korea 150 milliárd dollárt fektet majd be az USA hajógyártási kapacitásának (amely a rendelési hátralékok miatt szenved) bővítésére, beleértve esetleg a nukleáris meghajtású tengeralattjárókat. Ezen felül Dél-Korea évi 20 milliárd dollárt költ 10 éven át azokra az ágazatokra, amelyeket Trump Nemzetbiztonsági Stratégiája a „a katonai hatalom jövőjét” meghatározó területekként azonosított. A félvezető gyárak olyan chipeket készítenének az adatközpontok számára, amelyek lehetővé teszik, hogy az USA uralja a mesterséges intelligenciát, amely egyre központibb szerephez jut a hadviselésben. Ezen energiaigényes adatközpontok áramellátásához Dél-Korea atomerőműveket biztosít. Végül Dél-Korea nyersanyagfeldolgozó technológiát és szakértelmet biztosít a védelem szempontjából kritikus ásványanyagok finomítása érdekében.
Nem kőbe vésett
Bár Trumpnak sikerült sok engedményt kicsikarnia a vámháborújával, a megkötött megállapodások nincsenek kőbe vésve. Nemcsak Trump vámjainak (a sarcolás mechanizmusának) a törvényességét vitatja a Legfelsőbb Bíróság, a megállapodások maguk sem jogilag kötelezőek. Más szavakkal: érvényesítésüket Trump vámnyomása és az adott kormány (és ami még fontosabb: az adott ország lakosságának) Trump sarcolásával és hadigépezetével szembeni ellenállási hajlandósága közötti harc fogja meghatározni.
Dél-Korea progresszív politikai pártjai és civil társadalma az „A Trump Első Évfordulója Ellen Nemzetközi Népi Akció Szervezőbizottságát” hozta létre Trump agressziójának ellenállására. A szervezőbizottság Jeong-eun Hvangja így magyarázza: „Az Egyesült Államoknak nincs szüksége több tengeralattjáróra, hadihajóra és mesterséges intelligenciára ahhoz, hogy jobbá váljon a világ megfélemlítésében, elnyomásában és pusztításában. Dél-Korea 350 milliárd dolláros beruházási ajánlatának ellenzése egy konkrét lehetőséget kínál Trump ellen.”
Írta: Dae-Han Song. a Nemzetközi Stratégiai Központ és a No Cold War kollektíva tagja, valamint a Korea Policy Institute munkatársa.
Az Egyesült Államok Venezuelával szembeni illegális katonai akciója után a szuperhatalom legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is.
A január hónap első napjaiban kénytelenek voltunk tanúi lenni annak, amit bár nem meglepő, soha nem reméltünk volna megpillantani: az Egyesült Államok bűnös agressziójával elkövetett, törvényesen hivatalban lévő elnök elrablását.
Az amerikai katonai akció utáni első órákban uralkodó kezdeti zavar helyét világszerte a felháborodás tettei és a szolidaritás kifejezései vették át. Ezek a tettek egy komoly értékelés eredményei, amellyel egy hatalmas információáradattal (egy része pontos, más része félrevezető vagy teljesen hamis) kellett szembenézni, amely a közösségi média és a hivatalos médiák felületein keringett.
Venezuela állama és kormánya sértetlen: a Nemzetgyűlés január 5-én ült össze, és Delcy Rodríguez alelnököt beiktatták ügyvivő elnökként.
A csatatéren azonban még nem hasadt hajnal.
Nincs hely a naív optimizmusnak. A tüzek még égnek. A tanulságokat még nem vonták le.
Az Egyesült Államok katonai támadása Venezuelában és Nicolás Maduro elnök, valamint Cilia Flores nemzetgyűlési képviselő elrablása nem volt „sebészeti pontosságú csapás”. Semmi sebészeti pontosság nincs abban, hogy 150 repülőgépet, Delta Force egységeket, majd az USA Déli Parancsnokság teljes együttesét (beleértve az áram- és kommunikációleállításra képes elektronikai hadviselési rendszereket) vetnek be. Ez a hadművelet megsemmisítette Venezuela katonai védelmi rendszereit és az ország más katonai létesítményeit, valamint civil építményeket (beleértve orvosi felszereléseket tároló raktárakat is). Több mint száz venezuelai vesztette életét az elrablással szembeni ellenállásban, miközben egy olyan haderővel néztek szembe, amelynek fegyverrendszereit évente több mint 1000 milliárd dollár finanszírozza.
Ez nemcsak hatalomfitogtatás, hanem kétségbeesés is. A végső megoldás 25 évnyi, Venezuelában sikertelen rendszerváltási műveletek után. Globális figyelmeztetésként szolgál: egy erőszakos üzenet, amelyet egy olyan hatalom küld, amely képtelen volt megtörni Venezuela Bolivári Forradalmát és megszerezni a világ legnagyobb olajkészleteinek irányítását, mielőtt letelne az idő. Ebben a felfogásban nincs semmi új. A nagyon is ismert forgatókönyvet követi az Egyesült Államok beavatkozásainak hosszú történetéből: a puccsok Guatemala: Jacobo Árbenz (1954), Brazília: João Goulart (1964), a Dominikai Köztársaság: Juan Bosch (1965) és Chile: Salvador Allende (1973) ellen, illetve a szélesebb koordinált terrorkampány Latin-Amerika teljes baloldala ellen az 1975-ös Kondor-hadművelet keretében. Chávez ismerte ezt a történelmet. Maduro szintén. Egy stratégiai erőforrásokkal rendelkező ország számára semmi sem világosabb, mint a szuverenitás megvédésének szükségessége (egy tanulság, amely jól ismert a Global South országai számára).
Ezzel a bűncselekményszerű hadművelettel (amely minden, az úgynevezett „nemzetközi jog” maradványait alkotó norma ellen hat), az Egyesült Államok legitimációs válsággal néz szembe, még szövetségesei körében is. Az imperializmus valódi arca lelepleződött: a dominancia érvényesítése mindenki felett, bármelyik féltekén. A nyomasztó katonai erő és a világ bármely pontján való csapásmérő képesség által hajtva, a mai imperializmus túlmutat a Monroe-elvén. Donald Trump és társai mindent akarnak, és semmit sem akarnak elveszíteni. Itt rejlik a gyengesége.
Trump kénytelen volt szembenézni a venezuelai Jobboldal teljes kudarcával. Visszavonta uralkodásuk fiktív jogát, és ehelyett a chavista vezetés folyamatosságát kellett elfogadnia. Ahogy nem sikerült Juan Guaidót ráerőltetniük, most Maria Corina Machadóval sem sikerült. Hogy bármelyiküket a Miraflores elnöki palotába ültethessék, az amerikai csapatoknak fel kellett volna mászniuk a város körüli dombokra, és utcáról utcára kellett volna küzdeniük egy, az oligarchia visszatérése iránti gyűlölettel összetartozó népesség ellenállásával.
Egy ilyen amerikai agresszióval szemben nem lehet hinni egy olyan diplomáciai útban, amely szükségszerűen a szuverén és egyenlő államok elismerésén alapul. Az Egyesült Államok a nemzetek párbeszédre való hajlandóságát a gyengeség jeleként értelmezi, és éhes vadállatként veti magát rá. Ezt soha nem szabad elfelejtenünk. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy hazudnak.
A csatatérnek van egy katonai összetevője, amelyben az Egyesült Államok sikeresen hajtott végre egy küldetést. De vannak más összetevői is (gazdasági, politikai, etikai, szimbolikus frontok), amelyekért még küzdelem folyik. Ezen dimenziók főszereplője a venezuelai nép, mozgósítva emlékezetét, közelmúltját, méltóságát, győzelmeit és aktív szerepvállalását. A nép Chávez továbbélő tekintete alatt mozgósít.
Kuba szerepe
Kuba számára, amelyet több mint 60 éve blokád alatt tartanak, és ugyanez a birodalom nevez terrorista államnal és bukott államnak, nincs más út, mint az antiimperializmus mélyítése.
A Kuba és Venezuela közötti kapcsolat José Martí (1853-1895) Simon Bolívar (1783-1830) iránti csodálatából született – Marti az az utazó, aki a Felszabadító szobra előtt sírt. Ezeket a kötelékeket egy évszázaddal később a Chávez és Fidel közötti szeretet táplálta. Ezek nem pusztán kereskedelmi kapcsolatok, amelyeket a blokád közepetti túlélés szükségessége szült, bár a szuverén együttműködés teljesen jogos lenne. Testvériség kötelékeiről, testvérek közötti kapcsolatokról van szó, akik a szocialista út követésére törekednek, a nép arcai, a Venezuelában szolgálatot teljesítő több ezer kubai szakember és az évtizedek alatt született szeretet, lojalitás és áldozat történetei táplálják.
Országaink bizalomra és kölcsönös elkötelezettségre alapozott gazdasági kapcsolatokat ápoltak, az olaj és az egészségügyi és oktatási szolgáltatások cseréjén, preferenciális megállapodásokkal járó kompenzált kereskedelmi kapcsolatokon. Ezek a csereviszonyok az elmúlt években az egyoldalú szankciók és a blokád szigorítása miatt csökkentek. A venezuelai olaj elleni tengeri blokád új nehézségeket jelenthet e csereviszony számára, de amiről a kubaiak manapság beszélnek, az nem a nemzeti gazdasági érdekek, hanem az imperializmus, a forradalom, az internacionalizmus, az elkötelezettség – szavak, amelyeket iránytűként kell bevinnünk mindennapi gyakorlatunkba.
A Baloldal egy meghatározó pillanatot él át, és ebben az órában ki kell állnia történelmi helyén. Nem sikerült előmozdítanunk a regionális integrációt. Nem sikerült megerősítenünk a regionális szuverenitást erőforrásaink és erőink összefogásával. Nem sikerült elmélyítenünk egymás küzdelmeinek és nemzeti valóságunk különbségeinek megértését. És ezzel szemben mindig is állt egy birodalom (ma mohóbb és lélektelenebb, de ugyanolyan, mint mindig).
A kubaiak elítélik az Egyesült Államok katonai agresszióját Venezuela ellen és a régió országai elleni fenyegetéseket, határozottan elítélik Maduro és Flores elrablását, és szabadon engedésüket követelik. A II. CELAC csúcson elfogadott, régiónkat Békézónaként elismerő Nyilatkozat védelmével őszintén védjük a békét. Mai haragunk nem gyűlöletté válik, hanem hordozza a zsoldoscsapatok felett aratott győzelem történelmét Girónnál, az októberi válságot, az állami terrorizmus cselekményeivel és a blokáddal szembeni ellenállást, amely akkor már 40 éves volt, amikor Venezuelával formális testvéri kapcsolataink elkezdődtek.
Ma a kubai nép 32 fiát gyászolja egy olyan országnak, amely csak dolgozni akar, hogy jobban élhessen a választott útján. Annyira tisztában vannak azzal, hogy egyetlen nép sem állhatja ki egyedül a most Mexikó, Kuba, Kolumbia és Grönland ellen indított fenyegetéseket. Csak egyesülve állíthatjuk meg ezt a hatalmas fasisztát, akinek nincs más erkölcse vagy etikája, mint a kizsákmányolás és a büntetlenség, aki úgy érzi, joga van a világ minden olyan részéhez, amely érdekli, és fel van ruházva azzal a joggal és hatalommal, hogy elpusztítsa a világnak azt a részét, amely nem érdekli.
Írta: Llanisca Lugo González, a No Cold War Collective tagja, kutató és az Antonio Gramsci Tanszék vezetője a kubai Havannában található Juan Marinello Intézetben. A Kubai Nemzetgyűlés képviselője.
A Venezuela elleni háború a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Január 3-án az Egyesült Államok beindította az „Abszolút Eltökéltség” (Operation Absolute Resolve) hadműveletet, egy venezuelai területen zajló, nagy léptékű katonai akciót, amely légicsapásokat is magában foglalt Caracas ellen, és legalább 100 halálos áldozatot követelt, köztük civileket is. A hadművelet nyilvánvaló célja Nicolás Maduro Moros venezuelai elnök és Cilia Flores „first lady” letartóztatása volt, akiket „narkoterrorizmus” vádjával gyanúsítanak. Január 5-én Madurot és Flórest bilincsben hurcolták be a Manhattan-i szövetségi bíróságra, ahol nem ismertek el bűnösséget.
A támadás kvalitatív eszkalációt jelent Washington Venezuela ellen már régóta folyó háborújában. Még akkor is, ha a Trump-kormányzat levetkőzi a kábítószer-ellenes háború látszatát és nyíltan beszél Venezuela olajának visszaszerzéséről, ennek a háborúnak az igazi célja mindig is a bolivári forradalom megfojtása volt. A zsákmány nem pusztán az olaj mint áru, hanem az általa finanszírozott szuverenitás: az a képesség, hogy az olajbevételekből társadalmi és nemzeti fejlődést építsenek, és azt a vagyont a régió integrációjának eszközeként használják fel Washington befolyásán kívül.
Egyszerűen szólva, egy bolivári forradalom, amely a bolygó legnagyobb olajtartalékával és erős vezetéssel rendelkezik, fenyegetést jelent Washington imperialista ambícióira a régióban.
Még a hibrid háború évtizedei alatt is a bolivári forradalom hatalmas olajvagyonát nemcsak arra használta fel, hogy venezuelaiak millióinak életét jelentősen javítsa, hanem a regionális együttműködést is elősegítette. Ezek a vívmányok egy, az 1998-ban – amikor Hugo Chávez népszerű hullám mögött megnyerte első elnökségét – kezdődött társadalomátalakítási folyamat eredményei voltak.
Az olaj mint eszköz
Az elnökség megnyerése után Chávez azonnal elkezdte megvalósítani azon társadalmi és gazdasági reformok sorozatát, amelyek a lakosság legsürgetőbb szükségleteinek kielégítését célozták. A reformok felgyorsítására 2001-ben a Chávez-kormány elfogadta a szénhidrogén-törvényt. Az új törvény értelmében az olajtermelés elsődleges tevékenységeit közvetlenül az államnak kell végrehajtania, akár egy 100%-ban állami tulajdonú vállalat, mint a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA), akár egy olyan vegyesvállalat útján, ahol az állam birtokolja a részvények több mint 50%-át. A törvény emellett az olajtermelésre kivetett jogdíj kulcsát is 16,67%-ról 30%-ra emelte. Ezzel a változással az olajbevételek nagyobb részét kívánták a szociális programok és a hosszú távú nemzeti fejlődés felé terelni. Ez egy olyan, hagyományos rendelkezés elleni támadás volt, amelyben Venezuela olajvagyona felfelé és kifelé áramlott – a hazai elit, a külföldi cégek és a latin-amerikai kontinenst több mint egy évszázadra fegyelmező függőségi struktúrák felé.
Az ellentámadás azonnali és erőszakos volt. Csak egy évvel később, 2002-ben egy, az USA által támogatott puccskísérlet a bölcsőben akarta megfojtani a bolivári forradalmat. De a Chávez visszatértét követelő tömegfelkelés hatására mindössze 48 óra alatt visszahelyezték hatalmába. A következő éveket gazdasági nyomás, olajblokád, puccskísérletek és katonai támadások jellemezték – olyan epizódok, amelyek az Egyesült Államok imperializmusának régóta tartó szabályát illusztrálták: valahányszor egy ország próbálja forrásaiból származó vagyonát népi szuverenitássá alakítani, fenyegetésként kezelik, amelyet semlegesíteni kell.
A következő években a bolivári forradalom az ország olajvagyonát a nép legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére használta fel. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogyan oldotta meg ez a javak hatalmas újraelosztási programja a társadalmi szükségletek négy kulcsfontosságú területét: az éhezés enyhítését, az írástudatlanságot, a lakhatást és az egészségügyet.
A bolivári forradalom hadat üzen a szegénységnek
A bolivári kormányok egyik első lépése ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére az volt, hogy megváltoztatták az emberek és az állami intézmények közötti viszonyt. Ennek érdekében bevezették a „missziók” rendszerét: olyan állami programokat, amelyeket azért terveztek, hogy közvetlenül együttműködjenek a közösségekkel a legégetőbb hiányosságok – oktatás, egészségügy, élelmiszer-hozzáférés, lakhatás, munka – orvoslásában, különösen azokban a városi és vidéki területeken, amelyeket a Chávez előtti állam régóta elhagyatottnak nyilvánított.
A Mercal Misszió (Misión Mercal) 2003-ban jött létre az élelmiszer-biztonság elősegítésére, azzal, hogy szupermarketek, miniáruházak („Mercalitos”) és mobil piacok hálózatán keresztül szubvencionált áron garantálta az élelmiszerhez és alapvető árucikkekhez való hozzáférést. A misszió a Mercados de Alimentos, C.A. (MERCAL) állami tulajdonú cég útján működik, és szubvencionált termékeket oszt ki – gyakran jelentős kedvezményekkel –, helyi termelőket integrálva a beszállító láncába.
2013-ban, mindössze tíz évvel a bevezetés után, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) Venezuelát azon országok közé sorolta, amelyek elérték az Évezredi Fejlesztési Célkitűzések éhezésre vonatkozó célját – a kiírt időszakban felére csökkentve az éhezők arányát.
A Robinson Misszió véget vet az írástudatlanságnak
A Robinson Misszió (Misión Robinson) 2003-ban indult, hogy szembenézzen Venezuela osztályuralmának egyik legmaradandóbb nyomával: az oktatási rendszer több millió dolgozó és vidéki emberről való lemondásával. A misszió azokat a felnőtteket célozta meg, akiket kizártak az iskolából a városi és vidéki közösségekben. Közösségi alapon szerveződő tanulókörökben működött, oktatást hozva a kerületek közösségeibe. A program a kubai „Yo Sí Puedo” („Igen, képes vagyok rá”) módszert alkalmazta – egy, a tömegkampányokhoz tervezett felgyorsult írni-olvasni módszert –, összehangolva az oktatókat, anyagokat és infrastruktúrát olyan mértékben, amilyet a Chávez előtti állam sosem próbált meg.
2005 októberében, a Robinson Misszió két éve után, az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) „írástudatlanságmentes területnek” nyilvánította az országot, a lakosság több mint 95%-a tudott írni-olvasni. Mindössze két év alatt a Robinson Misszió 1,5 millió embert ért el.
A Hábitat Misszió és a Gran Misión Vivienda Venezuela a hajléktalanság felszámolására indulnak
Évtizedeken át Venezuela olajjövedelme egy olyan városi rendszert táplált, amelyben a szegények a kezükkel építették a várost – majd azt mondták nekik, hogy nincs joguk hozzá. A 2000-es évek elejére a lakások többsége a barriosokban (külvárosi nyomornegyedek) koncentrálódott, gyakran bizonytalan szolgáltatásokkal és magas kockázatú zónákban, egy olyan lakhatási válságban, amely Chávez előttről származott és az osztályuralom terméke volt.
A bolivári forradalom megtörte ezt a modellt azzal, hogy a lakhatást társadalmi joggá nyilvánította. Venezuela 1999-es alkotmánya megerősíti a „megfelelő, biztonságos, kényelmes és higiénikus lakáshoz való jogot, alapvető közművekkel, beleértve egy olyan életteret, amely emberségessé teszi a családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatokat”, és kötelezi az államot, hogy elsőbbséget adjon a szűkös forrásokkal rendelkező családoknak és garantálja a hozzáférésüket a szociális politikai intézkedésekhez és hitelhez.
A Hábitat Misszió (Misión Hábitat) ebből az alkotmányos fordulatból nőtt ki: egy olyan program, amely a lakhatást nem mint árut, hanem mint tervezett „életközösséget” kezeli – összekapcsolva az építkezést a szolgáltatásokkal, a földterületek rendezésével és a népi részvétellel. Ezzel párhuzamosan az állam birtokbiztonságot teremtett az Urban Land Tenure Regularization program keretében; a Fundavivienda jelentése idejére több mint 1 087 989 városi földtulajdon-címet adtak ki.
A 2010-es árvizek után, amelyek mintegy 130 000 embert űztek otthonaikból, a bolivári állam 2011-ben indította el a Gran Misión Vivienda Venezuela (GMVV) nevű sürgősségi lakhatási kezdeményezést. Egy, a PDVSA által az USA Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsághoz (SEC) benyújtott dokumentum megjegyzi, hogy a 2011-es Különleges Adósság Törvény 10,0 milliárd bolívart (körülbelül 2,3 milliárd amerikai dollárt) szánt a GMVV számára; 2011 végére 7,9 milliárd bolívárt költöttek nagyjából 49 420 új otthon megépítésére a leginkább sújtott területeken.
De a GMVV sosem csak egy építési kvóta volt. A Fundavivienda a programot négy összekapcsolt pillér – föld, anyagok és alapanyagok, végrehajtó szervek és finanszírozás – köré szervezettként írja le, plusz „a szervezett civil társadalom integrációjával”, beleértve a részvételi és ön-epítési rendszereket. 2018-ban az ENSZ Emberi Jogok Tanácsának egy független szakértője, az országban uralkodó feltételeket felmérve jelentette, hogy a GMVV „milliók megmentéséhez járult hozzá a hajléktalanságtól”, és hogy „kétmilliónál is több lakást adtak át azoknak, akik egyéblegy szuterénben éltek volna”.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. A lakhatás az osztályhatalom látható megtestesülése. Egy olyan állam, amely olajbevételeit otthonok építésére, földjogok rendezésére és a méltósággal való élethez való jog kiterjesztésére használja fel, nem „hűséget vásárol”. Hatalmat oszt újra. És egy, forrásokban gazdag országban, amely merte a szuverenitást és a társadalmi tervezést kiindulópontul választani, ez az újraelosztás pontosan az, amit Washington meg akart fojtani.
A Barrio Adentro Misszió felborítja az egészségügyi kirekesztést
A Barrio Adentro Misszió (Misión Barrio Adentro) 2003-ban indult, hogy szembenézzen egy olyan egészségügyi rendszerrel, amely évtizedeken át egyfajta orvosi apartheidként működött: klinikák és orvosok ott koncentrálódtak, ahol a pénz és a kiváltságok voltak, míg a városi és vidéki közösségeket a túlélés improvizálására hagyták. A Barrio Adentro felborította a térképet. Megelőző, közösségi alapú orvosi modellt vitt közvetlenül a dolgozó osztályok lakónegyedeibe, nagyrészt nemzetközi orvosbrigádokkal (sokan Kubából) és helyi egészségügyi bizottságok és közösségi szerveződések kiépítésével.
A lépték szándékos volt. A Pan American Health Organization (PAHO) Health in the Americas országjelentése szerint 2005 végére az egészségügyi minisztérium ambuláns hálózatát a Barrio Adentro Misszió körülbelül 8600 „konzultációs pontja” egészítette ki. A PAHO megjegyzi, hogy a misszió 2003-ban 169,4 millió amerikai dollárt kapott a PDVSA-tól az elsődleges egészségügyi ellátó hálózat kiépítésére. Az első 18 hónapban a PAHO 163 millió ingyenes orvosi konzultációról számolt be, több millió fogászati és szemvizsgálattal együtt.
A Bar Adentro ki is bővítette az egészségügyi munkaerőt és az ellátás infrastruktúráját. A PAHO jelentése szerint 2000-ben Venezuelában 20 orvos jutott 10 000 főre; 2005-re, mintegy 1100 venezuelai és 15 000 kubai orvos Barrio Adentro-ban végzett munkájával, az ország elérte a 25 orvost 10 000 főre. Ugyanez a jelentés leírja, hogyan épült fel a szolgáltatási rendszer integrált hálózatként – elsődleges ellátó klinikák, átfogó diagnosztikai központok, rehabilitációs létesítmények, magas technológiai központok és kórházak –, és arról számol be, hogy 2005 végére mintegy 640 elsődleges ellátó klinika működött, 1670 felszerelés alatt állt, ezer és ezer átmeneti konzultációs pont mellett, amelyek alacsony jövedelmű területeken, otthonok szobáiból működtek.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. Nem lehet demokráciáról beszélni, miközben az egészségügyi ellátást osztály és földrajzi elhelyezkedés alapján rációzzák. A Barrio Adentro az egészségügyet a társadalmi kirekesztés elleni szélesebb háború egyik frontjaként kezelte – és ezt azzal tette, hogy az állam visszanyert kapacitását és bevételét arra használta fel, hogy klinikákat építsen oda, ahol a régi rendszer elhanyagoltságot teremtett.
Az olaj a határokon túl: hogyan finanszírozta a Bolivár-forradalom a regionális integrációt – és miért próbálta Washington ezt megakadályozni
A bolivári forradalom olajpolitikája sosem korlátozódott a nemzeti mérlegre. Chávez a visszanyert olajbevételeket kezdettől fogva nem csak a hazai társadalmi jogok finanszírozásának eszközeként, hanem egy más regionális rendszer anyagi alapjaként is felhasználta – amely kevésbé volt alárendelve Washingtonnak, és szolidaritás, együttműködés és szuverenitás köré szerveződött.
A PetroCaribe volt ennek a projektnek egyik legvilágosabb kifejeződése. 2005-ben aláírt Energiaegyüttműködési Megállapodás szerint a PetroCaribe az energiapolitika olyan eszköze, amely a karibi népek integrációját célozza az energiaforrások „szuverén felhasználása” útján, lakosságuk közvetlen javára. A mechanizmus lényeges volt: Venezuela finomított és nyers termékeket szállított olyan finanszírozási konstrukciók keretében, amelyek lehetővé tették a fizetés halasztását áruk és szolgáltatások útján, kompenzációs mechanizmusokon keresztül. A feltételek kifejezetten kedvezőek voltak – 17–25 év hosszú futamidővel, beleértve egy két éves törlesztési haladékot, évi 1% vagy 2% kamattal, az olajár függvényében. A gyakorlatban ez légzőteret jelentett: a Brookings megjegyzi, hogy a PetroCaribe lehetővé tette a résztvevő országok számára, hogy importjuk 40–60%-át hosszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönökön keresztül finanszírozzák.
Ha a PetroCaribe az olajt használta fel a Karib-térség pénzügyi fojtogatásának lazítására, az ALBA (később ALBA-TCP) nyíltan megnevezni akarta a politikai horizontot. Chávez az USA által támogatott Amerika Közössége Szabadkereskedelmi Övezete (FTAA) alternatívájaként javasolta, és 2004-ben jött létre formálisan Chávez és Fidel Castro közös megállapodásának köszönhetően. Az ALBA a szolidaritás és a kiegészítés alapelvei köré definiálta magát – egy kísérlet arra, hogy a „szabadkereskedelem” fegyelmét tervezett együttműködésre cserélje kisebb és nagyobb gazdaságok, valamint energia, szociális jólét és fejlesztés területén.
Majd jött a Latin-amerikai és Karib-térségi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeños, CELAC), a régió legközvetlenebb intézményi megtagadása Washington féltekefölényre vonatkozó igényének. A CELAC alapító csúcstalálkozóján Caracasban 33 latin-amerikai és karib-térségi ország jött össze, hogy új közösséget alkosson (kifejezetten az amerikai kontinens minden országát beleértve, kivéve az Egyesült Államokat és Kanadát). Bármilyen ellentmondásai is voltak, maga a forma üzenet volt: Latin-Amerikának és a Karib-térségnek nincs szüksége a birodalom engedélyére ahhoz, hogy találkozzon, összehangoljon, vagy elképzeljen egy közös jövőt.
Ezt az államilag vezetett integrációt alulról tervezték (és vívták ki). Az ALBA Movimientos évek óta tartó szerveződés eredményeként jött létre a régióban (nagy pillanatokkal 2008-ban és 2009-ben), és 2013-ban tartotta alapító gyűlését, 23 ország népi mozgalmait hozva össze, és formalizálva egy operatív titkárságot, amely Brazília Föld Nélküli Munkások Mozgalmában (MST) gyökerezik, együtt venezuelai, kubai, kolumbiai és argentin szervezetekkel. A cél egy kontinentális, posztkapitalista horizontú népi artikuláció felépítése volt (független a kormányoktól, de kifejezetten az imperializmus és a neoliberális restauráció ellen).
És pontosan ezért nem redukálható le Washington Venezuela elleni háborúja az „olajra” mint árucikkre. Az USA számára az a probléma, amit az olaj lehetővé tett: a képesség, hogy szuverenitást finanszírozzon otthon, és regionális projekteket támogasson, amelyek megváltoztatták a hatalmi egyensúlyt. Így az USA közvetlenül a régió integrációs architektúráját támadta – politikailag, diplomáciailag, pénzügyileg. Például 2014-ben Obama Fehér Háza beindította a Caribbean Energy Security Initiative (CESI) programot, amelyet a karibi nemzetek áramellátó ágazatuk átalakításának, finanszírozásuk mobilitásának és energiaforrásaik diverzifikálásának elősegítésére szánt „opciók csomagjaként” mutatott be. A PetroCaribe mellett olvasva a stratégiai logika világos: a régiót eltávolítani a venezuelai energiaegyüttműködéstől az USA által támogatott pénzügyi és politikai keretrendszerek felváltásával.
Majd jöttek azok az eszkalációk, amelyek magát a forrást célozták meg. 2019 januárjában az USA Pénzügyminisztériuma szankciókat vezetett be Venezuela állami olajtársasága, a PDVSA ellen, megfosztva amerikai joghatóság alatt álló vagyonától, és széles körben megtiltva amerikai állampolgárokkal való üzletelést. Bármilyen retorikával vette körbe Washington ezeket az intézkedéseket, anyagi hatásuk egyértelmű volt: beszűkíteni azokat a bevételi forrásokat és működési kapacitásokat, amelyeken keresztül Venezuela fenntarthatta volna mind a hazai újraelosztást, mind a nemzetközi együttműködést.
A szuverenitás a célpont
Az Abszolút Eltökéltség hadművelet nem a semmiből tört ki. Egyszerűen csak a legfrissebb (és legmeztelenebb) kifejeződése egy olyan mintának, amely meghatározta Washington kapcsolatát a Déli Féltekével több mint száz éven át: valahányszor egy ország erőforrás-vagyonát kivonják az elit akkumulációjának és a külföldi ellenőrzés áramlataiból, és a népi jogok és a független állami kapacitás felé terelik, a válasz a kényszer. A puccsok, blokádok, diplomáciai ostromok, pénzügyi fojtogatások és most a nyílt katonai támadás és emberrablás nem különálló epizódok; ugyanazon stratégiai célkitűzés változó taktikái.
Amit a bolivári forradalom konkrét és mérhető értelemben demonstrált, az az, hogy a szuverenitás nem elvont fogalom. Anyagi képesség: az a képesség, hogy egy erőforrást, amely egykor felfelé és kifelé áramlott, élelmiszer-biztonsággá, írástudássá, lakhatássá és egészségüggyé alakítsanak – olyan intézményekké, amelyek a méltóságot normává teszik a rendkívüli helyett. Ezt a képességet célozták mindig is a szankciók. Nem azért, mert Washington hirtelen aggódni kezdett a demokrácia vagy a kábítószerek miatt, hanem mert egy olyan állam, amely nagy léptékben tud tervezni, újraosztani és szervezni, nehezebben fegyelmezhető (és mert ez a példa terjed).
És terjedt is. A PetroCaribe, az ALBA, a CELAC és az alulról szerveződő kontinentális artikulációk mind, különböző módon, kísérletek voltak egy olyan regionális rendszer felépítésére, amelyben Latin-Amerika és a Karib-térség kielégítheti szükségleteit anélkül, hogy előbb a birodalomtól kellene engedélyt kérnie. Ebben a kontextusban az USA Venezuela olajával kapcsolatos megszállottsága nem értelmezhető pusztán egy áruért folytatott kapkodásként. Ez a politikai felhasználásának megtörésére tett erőfeszítés: arra, hogy elvágja a kapcsolatot a természeti vagyon és a hazai társadalmi jogok között, és megakadályozza, hogy ez a vagyon regionális autonómia-projekteket finanszírozzon Washington kontrollja nélkül.
Amikor a régió kormányait és mozgalmait azzal próbálják meggyőzni, hogy nincs alternatíva (nincs fiskális tér, nincs fejlesztési út, nincs tervezési lehetőség), a venezuelai eset tisztázza, mit is jelent valójában ez az állítás: hogy az erőforrások egyetlen elfogadható felhasználása az, amely megőrzi az egyenlőtlen cserét. A Venezuela elleni háború tehát a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Ezért nagyobb a január 3-i események által felvetett kérdés, mint maga Venezuela. Ha egy államfő elrablása és egy szuverén ország bombázása normalizálható a „jogérvényesítés” nyelvébe burkolva, akkor a szuverenitás mindenhol feltételessé válik, a birodalmi érdekek függvényében adományozott vagy visszavont jog. A válasz nem lehet a cinizmus vagy a feladás. Világosnak kell lennie, hogy mi a tét, és a támadással méltányos szolidaritásnak: Venezuela jogának védelme, hogy saját sorsát döntse el, és ezzel együtt a régió jogának, hogy az együttműködésre, és nem az alárendeltségre alapuló rendszert építsen.
Írta: Eduardo Rodríguez, Puerto Ricó-i író, szerkesztő és fordító. A Tricontinental: Institute for Social Research szerkesztője. forrás: Peoples Dispatch
Az Egyesült Államok Venezuelával szembeni illegális akcióját követően szándékos félretájékoztató kampányt indítottak, hogy kétségbe vonják az ország forradalmának túlélését.
Az Egyesült Államoknak önmagában nem volt problémája Venezuelával, sem az országgal, sem a korábbi oligarchiájával. Az amerikai kormánynak és a korporációs osztályának azzal a folyamattal van problémája, amelyet Hugo Chávez venezuelai elnök első kormánya indított el.
Ezeket a sorokat Caracasból, Venezuela fővárosából írom, néhány nappal azután, hogy María Corina Machado, a frissen kinevezett Nobel-békedíjas, december 11-én az oslói (Norvégia) sajtótájékoztatóján a következőket nyilatkozta egy újságíró arra vonatkozó kérdésére, hogy elfogadna-e egy katonai inváziót Venezuelában:
