Donald Trump amerikai elnök csütörtökön figyelmeztetett, hogy utasíthatja az európai országokat dízelkészleteik egy részének felszabadítására.
Mindez azután történt, hogy a szélsőjobboldali amerikai elnök fontolóra vette az amerikai dízelexport betiltását.
Trump elnök megjegyzései azt követően hangzottak el, hogy Scott Bessent pénzügyminiszter arra sürgette Európát, hogy azonnal készüljön fel a dízelkészletek felszabadítására, azzal érvelve, hogy az amerikai gazdákat, kamionsofőröket és vállalkozásokat „nem szabad a terhet cipelni hagyni”, miközben az árak az egekbe szöknek.
Az Egyesült Államok elkezdte felvetni a dízelexport korlátozásának lehetőségét, miután az Izraellel együtt február 28-án Irán ellen indított illegális és provokáció nélküli támadás következtében az üzemanyagárak az egekbe szöktek.
Az üzemanyag ára kiemelt kérdés az amerikai választók számára a novemberi félidős választások előtt.
Az Egyesült Államok naponta 1,2–1,5 millió hordó dízelt exportál, a szakértők pedig figyelmeztetnek, hogy a külföldre irányuló szállítások betiltása tovább emelheti az árakat.
A múlt hétvégén Trump elnök azt mondta, „nagyon komolyan” gondolkodik az exporttilalom bevezetéséről.
Csütörtökön Trump azt mondta, elképzelhető, hogy megkéri az európai országokat dízelkészleteik egy részének felszabadítására, Bessent miniszter pedig tovább ment, mondván, ezt „azonnal” meg kellene tenniük.
Bessent miniszter csütörtökön a közösségi médiában azt írta: „Európai partnereinknek fel kell gyorsítaniuk meglévő kötelezettségvállalásaik teljesítését, és további készleteket kell azonnal elérhetővé tenniük a folyamatban lévő zavarok kezelése érdekében.”
Az Európai Bizottság szóvivője ma azt mondta, hogy „sok telefonhívás, sok találkozó” zajlik a dízelhelyzettel kapcsolatban, többek között „magas szintű kapcsolatok” révén az amerikai kormányzaton belül.
A benzin és a dízel ára világszerte az egekbe szökött az Irán elleni háború kitörése óta. A létfontosságú Hormuzi-szoros lezárása, amelyen általában a világ olaj- és gázkészletének mintegy ötöde halad át, felfelé hajtotta az olajból készült termékek árát.
Oroszország – szintén jelentős dízelbeszállító – exporttilalma tovább növelte az árakra nehezedő nyomást.
Irán elutasította a Trump-kormányzat ismételt állításait a szoros feletti „teljes ellenőrzésről” és a forgalom normalizálódásáról, és figyelmeztetett a határozatlan idejű tengeri blokád fenyegetésére.
Irán csütörtökön, augusztus 13-án elutasította az USA újabb fenyegetéseit a Hormuzi-szorosban egy határozatlan idejű tengeri blokádról és más gazdasági hadviselési taktikákról, kijelentve, hogy azok nagyobb téves számítások, mint a februárban az ország ellen indított közös amerikai–izraeli háború.
Irán külügyminisztere, Abbasz Aragcsi reagált Pete Hegseth amerikai védelmi miniszter azon fenyegetésére, hogy országa határozatlan ideig fenntarthatja a tengeri blokádot Iránnal szemben. Figyelmeztette a Donald Trump-adminisztrációt, hogy ne tévesszék meg ismét a „hamis hírszerzési információk”.
Irán elutasította Trump és energiaügyi minisztere, Chris Wright ismételt állításait a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzésről és a rajta keresztül történő olajexport normalizálódásáról.
„Az USA teljes ellenőrzéssel rendelkezik a Hormuzi-szoros felett. Azt hiszem, meg fogjuk tartani” – mondta Trump egy szerdai közösségi média-bejegyzésben.
Wright többször is állította, hogy a Perzsa-öböl térségéből származó energiaellátás szinte visszatért a háború előtti szintre. Csütörtökön ismét hasonló állításokat tett, miszerint ha a tengeren átmenő energiaforgalmat összesítik a korszerűsített szárazföldi infrastruktúrán átmenő forgalommal, a régióból származó olajexport mennyisége elérné a napi 15 millió hordót.
Különböző számítások szerint a háború előtti olajexport a régióból körülbelül napi 18,7 millió hordó volt.
Irán elutasította az amerikai állításokat, Ali Ozmaei, az Iszlám Forradalmi Gárda (IRGC) tengerészeti erőinek parancsnoka csütörtökön kijelentette, hogy „a szoros zárva van, és a valóságot a helyszínen kell látni, nem az amerikai tisztviselők nyilatkozataiban és megjegyzéseiben” – jelentette a Press TV pénteken.
Korábban az IRGC központi parancsnoksága az amerikai ellenőrzésre vonatkozó állításokat „nem másnak, mint kitalált hazugságoknak és hamisításoknak” nevezte, amelyek „az amerikai hadsereg kétségbeesését és tehetetlenségét tükrözik”.
Különböző független források is megkérdőjelezték Wright állításait arról, hogy 9 millió hordó olaj hagyja el a régiót kizárólag a szoroson keresztül, a többi pedig új szárazföldi útvonalakon, és ezeket az állításokat a valóság hatalmas eltúlzásának nevezték.
Trump félretájékoztatási kampánya
Irán azzal vádolta Trumpot és más amerikai tisztviselőket, hogy „félretájékoztatást terjesztenek” a szoroson keresztül távozó olaj mennyiségével kapcsolatban, hogy megakadályozzák az olajárak további emelkedését az amerikai félidős választások előtt.
Elemzők szerint az energia-kereskedelem normalizálódásáról szóló állítások és a szoros feletti ellenőrzésre vonatkozó kijelentések részei a Trump-kormányzat azon kísérletének, hogy győzelmet hirdessenek a háborúban, amely egyébként teljesen ellentétes irányba halad.
A Kpler kereskedelmi elemző platform által közzétett adatok szerint kedden mindössze nyolc hajó haladt át a szoroson, szerdán öt, csütörtökön pedig kilenc. Ez még az augusztusi átlagos 12 alatt is van.
Körülbelül 130–140 hajó közlekedett a Hormuzi-szoroson az Irán elleni amerikai–izraeli háború, február végi kezdete előtt, amely a világ energiaigényének körülbelül egynegyedét biztosította.
A feszültségek most a Bab-el-Mandeb szorosban és a Vörös-tengeren is növekednek, amelyet alternatív útvonalként használtak a szaúdi olaj exportálására az iráni Hormuzi-szoros lezárását követően, így a globális olajellátás ismét várhatóan érintett lesz. Ez felfelé tolhatja az árakat.
Irán ellenállt az amerikai nyomásnak, csapásoknak és fokozott gazdasági hadviselésnek, és megtagadta a szoroson átmenő forgalomra vonatkozó korlátozások feloldását, kijelentve, hogy az csak akkor normalizálódik, ha a háború ellene véget ér, és más feltételek is teljesülnek, például a szankciók visszavonása, a tengeri blokád feloldása és az összes külföldi befagyasztott vagyonának felszabadítása.
Irán szerint ez a helyzet függetlenül attól, hogy mi lesz a sorsa az Ománnal folytatott tárgyalásoknak, amelyek célja egy közös mechanizmus kidolgozása a szoroson átmenő forgalom kezelésére.
Eközben Scott Bessent, az USA pénzügyminisztere újabb fenyegetéseket fogalmazott meg a gazdasági hadviselés fokozásáról Iránnal szemben a következő napokban.
„Olyan intézkedéseket fogunk alkalmazni, amelyekre még soha nem volt példa egy ország gazdasági elszigetelésének történetében” – mondta Bessent egy csütörtöki interjúban, hozzátéve, hogy „ez a gazdasági elszigetelés olyan kombinációja lesz, amilyet a világ még soha nem látott, valamint a Hormuzi-szorosban folytatott blokád, amely megakadályozza, hogy bármi be- vagy kihozzon az iráni kikötőkből.”
Az iráni háború azzal fenyegetett, hogy a világgazdaságot katasztrófába sodorja. Trump talán visszalépett a szakadék szélétől, de a globális gazdaság továbbra is veszélyesen instabil
„Nem akartam gazdasági katasztrófát látni. Ha ezt folytattuk volna, az megtörténhetett volna.” – Ez volt Donald Trump szokatlanul őszinte magyarázata a 14 pontos egyetértési megállapodásra, amely Iránnal szembeni vereségét jelenti.
Bármit is állít Trump, ez a katasztrófa még mindig lehetséges.
Több oka is van annak, hogy az olajár nem érte el azokat a fenemód magas szinteket, amelyeket egyes olajelemzők az iráni háború nyomán jósoltak. Szaúd-Arábia megnövelte az olajszállításokat a Vörös-tengeri Yanbu kikötőjébe. Más olajtermelő országok, köztük Oroszország is növelték az olajtermelést.
Az olajtartalékok is jelentősen lecsökkentek. Kína pedig csökkentette az olajkeresletet azzal, hogy az energiatermelést szén- és napenergia-erőművek felé terelte.
Az olajár azonban így is körülbelül egyharmadával magasabb a háború előtti szintnél. A tartalékokat most újra fel kell tölteni. Eközben az olajfinomítók az Öböl térségében károkat szenvedtek, és nem lehet őket egyik napról a másikra helyreállítani.
Az olajtartályhajók tulajdonosai biztosítékot szeretnének arra, hogy a béke tartós lesz, mielőtt ismét kockáztatnák, hogy hajóikat az Öbölbe küldjék.
A béke nagyon törékeny – Trump folyamatosan fenyegetőzik Irán újbóli bombázásával, és Izrael gyilkos bombázási hadjárata Libanonban is folytatódik. Eközben az ukrán dróntámadások az orosz olajfinomítók ellen rontják az orosz olajtermelést.
De további problémák is fenyegetik a világgazdaságot. Az élelmiszerellátás szempontjából létfontosságú műtrágyatermelés drasztikusan visszaesett.
Egy súlyos El Niño a Csendes-óceánon valószínűleg a globális felmelegedéssel együtt szélsőséges időjárási viszonyokat eredményez, ami megint hátrányosan befolyásolja az élelmiszertermelést.
Emellett egyre nőnek az aggodalmak az államadósság miatt – amely háborús időszakokon és súlyos recessziókon kívül rekordszinteket ért el.
Az amerikai szövetségi adósság, amely már most is meghaladja az éves amerikai termelés 100 százalékát, az adócsökkentések (elsősorban a gazdagok számára), a megnövekedett fegyverkezési kiadások és a túl lassú gazdasági növekedés miatt a 150 százalék felé tart. Ennek az adósságnak a finanszírozásához az amerikai kormánynak hatalmas összegeket kell kölcsönkérnie a kötvénypiacokról.
Az amerikai kormányt régóta a világ legmegbízhatóbb adósának tartják, így az adósság finanszírozása eddig nem jelentett problémát. De egyre nagyobb a verseny a pénzért a kormányzati adósságok finanszírozására szerte a világon. És ennek a pénznek egy részét most az AI-adatközpontok finanszírozására irányítják.
A kötvénypiacok is egyre óvatosabbak a növekvő adóssághegy, valamint az infláció veszélye miatt, amelyet az iráni háború okozta fennakadások idéznek elő. Az államkötvények kamatai emelkednek.
A kamatlábak emelkedésének általános hatása nyilvánvalóan az, hogy drágábbá teszi a hitelfelvételt. Ez viszont visszaveti a beruházási és fogyasztási célú hitelfelvételt, és csökkenti a gazdasági növekedést.
Trump nagyon büszke arra, hogy az iráni háborúban aratott győzelme bejelentéseinek számos alkalmával az amerikai tőzsde emelkedett. A tőzsdék általában, és különösen az amerikai tőzsde, továbbra is rekordmagasságokba emelkednek, amelyet az a gondolat hajt, hogy az AI-forradalom termelékenységi, gazdasági növekedési és profitrobbanást fog hozni.
Azonban messze attól, hogy a tőzsdék okosabbak lennének bárkinél – kivéve persze Trumpot, ahogyan a narancssárga egó hirdeti – a számok egyszerűen nem állnak össze. Előbb-utóbb az AI-lufi ki fog pukkadni.
Egy AI-összeomlás valószínűleg csökkenést okoz az amerikai fogyasztási kiadásokban, amelyek azért nőnek, mert az amerikaiak leggazdagabb 10 százaléka látta tőzsdei vagyonának növekedését.
A vagyon és a fogyasztás csökkenése az amerikai gazdasági növekedés visszaeséséhez vezet. Ez tovább rontja az amerikai szövetségi adósság helyzetét, és további problémákat okoz a kötvénypiacokon.
Kína, amely ma a világ második legnagyobb gazdasága, valószínűleg nem fog segíteni. Trump vámjai ellenére Kína továbbra is hatalmas kereskedelmi többletet termel, és úgy tűnik, nem hajlandó, vagy talán nem is képes ösztönözni a belföldi fogyasztást – amelyet az ingatlanbuborék kipukkadása korlátozott.
Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy Trump a békeosztalékot megkapja az Iránnal kötött megállapodásból. És amikor egy gazdasági katasztrófa lehetőségét emlegeti, az egyszerűen növeli egy ilyen katasztrófa bekövetkezésének esélyét.
Tania Cruz, az egészségügyi első miniszterhelyettes kijelentette, hogy több millió ember számára nélkülözést és nélkülözést okozni nem más, mint népirtás.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb döntéshozó testületének, a 79. Egészségügyi Közgyűlésnek a plenáris ülésén elhangzott beszédében Tania Cruz, Kuba egészségügyi első miniszterhelyettese leleplezte, milyen hatások érik a szigetország egészségügyi rendszerét az Egyesült Államok által bevezetett teljes üzemanyag-embargó miatt, amely a már egyébként is megszigorított gazdasági blokádhoz járul hozzá.
„Ez egy olyan intézkedés, amely súlyosan érinti egészségügyi rendszerünket, rendkívüli károkat okozva ezzel minden kubai családnak, gyermekeinknek, időseinknek és betegeinknek” – mondta Cruz, hozzátéve: „emberek milliói számára nélkülözést és rendkívüli nehézségeket okozni nem más, mint népirtás, ami megérdemli a WHO összes tagjának elítélését.”
Cruz elmagyarázta, hogy bár az ország garantálja a népesség 100%-a számára az egyetemes és ingyenes villamosenergia-hozzáférést, az energiaellátás stabilitásának hiánya megduplázta a csecsemőhalandóságot, amely elérte a 9,9 ezreléket (1000 élveszületésre vetítve), és beszámolt arról is, hogy a rákos gyermekek túlélési aránya 85%-ról 65%-ra csökkent.
A tisztviselő elmondta, hogy az országban jelenleg a műtéti várólistákon több mint 100 300 beteg szerepel, közülük 12 000 gyermek. Megjegyezte azt is, hogy 16 000 embernek van szüksége sugárterápiára, és 3000-en szorulnak hemodialízisre – ezek olyan alapvető szolgáltatások, amelyek energiaellátás stabilitását igénylik, ami a Karib-térségbeli országban jelenleg nem garantálható.
Cruz kijelentette, hogy a kihívások ellenére Kuba Nemzeti Egészségügyi Rendszere nem omlott össze, és továbbra is újjászervezi magát ellenálló képességgel és erőforrások optimalizálásával.
Ezenkívül a vezető egy rendkívül súlyos helyzetre is figyelmeztetett: leleplezte, hogy Kubát közvetlen katonai agresszió fenyegeti az Egyesült Államok részéről. Ezt a lehetséges eseményt brutális és civilizálatlan cselekedetnek nevezte, amelyet semmi sem igazolhat, és felszólította az összes békét szerető nemzetet, hogy mozgósítsanak az agresszió megakadályozása érdekében, megerősítve, hogy a kubai nép megvédi szuverenitását és függetlenségét.
Beszéde végén Cruz köszönetét fejezte ki a nemzetközi szolidaritásért, és megerősítette a sziget humanista elveit, emlékeztetve a 2014-ben Nyugat-Afrikába az Ebola elleni küzdelemre kivezényelt három orvosi brigádra, és biztosította, hogy továbbra is támogatni fogják a Globális Dél más országait az egészséghez való emberi jog védelmében.
A közgyűlés, amely május 23-ig tart, évente egyszer ülésezik a svájci Genfben, hogy döntéseket hozzon a WHO politikájáról, jóváhagyja a költségvetést, és kinevezze a szervezet főigazgatóját, egyéb intézkedések mellett.
A találkozó során Cruz találkozott az Egészségügyi Világszervezet főigazgatójával, Tedrosz Adhanom Gebrejeszusszal, aki kifejezte csodálatát a Karib-térségbeli nemzet iránt.
Egy ilyen válság a küszködő embereket a töréspontig viheti. De egyben tömeges tiltakozások kiváltó oka is lehet.
Az emberek világszerte egy éhínségre készülnek, amikor Donald Trump Irán elleni háborújának következményei megmutatkoznak.
A Hormuzi-szoros blokádja miatt az olaj ára a háború előtti szint 50 százalékára emelkedett. Ez a helyzet arra kényszeríti a világ országait, hogy üzemanyagforrások után kutassanak.
Az olajszállító tartályhajók nagyjából egy kerékpár sebességével haladnak. Bár az olaj áramlása a szorosban március 4-e körül leállt, az ellátás hiánya a világ egyes részein most kezd csak érezhetővé válni.
A Globális Dél számos országa sérülékeny a Zöld Forradalomnak köszönhetően, amely az 1960-as évektől átalakította a mezőgazdaságot. A forradalom drámaian megnövelte a termeszthető növények hozamát.
De a Zöld Forradalom azt is jelentette, hogy a mezőgazdaság jobban függött a gazdasági gépekhez szükséges üzemanyagtól, valamint a műtrágyáktól és növényvédő szerektől. Korábban a gazdálkodók trágyát és komposztot használtak.
Az elmúlt két évtizedben az Öböl államai központi szereplővé váltak a műtrágyákban használt vegyi anyagok, például ammónia, kén és karbamid előállításában.
A Perzsa-öböl egyben kereskedelmi folyosó is, amelyen Ázsiába és Afrikába szánt áruk nagy mennyiségét szállítják.
Az Egyesült Arab Emírségek (EAE) különösen fontos kereskedelmi csomóponttá vált. Kína Európával és Afrikával folytatott kereskedelmének mintegy 60 százaléka az EAE kikötőin és raktárain halad keresztül.
2024-ben a Dubajon áthaladó gabona mennyisége magában foglalt mintegy 45 000 tonna lisztet, amelyet a konfliktus sújtotta területeken élelmiszersegélyként kívántak felhasználni.
Az Egyesült Nemzetek Világélelmezési Programja szerint, ha a szoros lezárása folytatódik, az további 45 millió embert taszít súlyos éhezésbe.
Sokan közülük olyan helyeken élnek, amelyek már így is súlyos adósságteherrel küzdenek. A fejlődő országok együttesen 2024-ben 34 milliárd dollár adóssággal tartoztak, és abban az évben 921 milliárd dollárt költöttek csupán kamatfizetésekre.
Mintegy 3,4 milliárd ember él olyan országokban, ahol több pénzt költenek adósságkamatok fizetésére, mint egészségügyre vagy oktatásra.
Az adósságteher megnehezíti az államok számára, hogy pénzt találjanak az üzemanyaghiány kezelésére. Az infláció pedig tovább súlyosbítja a problémát a kamatlábak emelésével.
Banglades
Banglades volt az egyik első ország a Globális Délen, amelyet a Hormuzi-szoros lezárása után sújtott a válság.
Március elején az összes egyetemet bezárta, és öt állami műtrágyagyára közül négyet leállított. Áprilisra a dízelhiány a mezőgazdasági öntözést is érintette.
A dél-ázsiai országot érintheti a hazautalások – a külföldön, különösen az Öböl-államokban dolgozó bangladesiek által hazaküldött pénz – lassulása is.
Bangladesben egy diákok vezette felkelés 2024-ben megdöntötte Sheikh Hasina kormányát. De a politikai haszonélvező a jobboldali Bangladési Nacionalista Párt volt, amely megszorító intézkedéseket szorgalmaz a válság kezelésére.
Egyiptom
Egyiptom a Közel-Kelet egyik legnagyobb energiaimportőre. Egyben a világ második legnagyobb adósa a Nemzetközi Valutaalap (IMF) hitelezőjének.
Importköltségei nőttek, mivel az egyiptomi font értéke a háború kezdete óta leértékelődött.
Az állam – amelyet 2013 óta Abdel Fattah al-Szíszi elnök diktatúrája irányít – úgy reagált, hogy 30 százalékkal emelte az üzemanyagárakat és 25 százalékkal egyes metrójegyek árát.
A háború elmélyítette a már meglévő élelmiszer-bizonytalanságot Egyiptomban és a térség más országaiban.
Az Arab Barométer felmérése szerint már a konfliktus előtt is tízből hat egyiptomi gyakran aggódott amiatt, hogy elegendő élelmiszerhez jusson.
A háború drámai változást hozott a mindennapi életben olyan városokban, mint Kairó.
Mind az állami, mind a magánszektorban a munkavállalóknak vasárnap – a munkahét első napján – otthonról kell dolgozniuk, néhány alapvető iparág kivételével.
Több ezer fényplakátot lekapcsoltak. Néhány utcai lámpát teljesen kikapcsoltak. Számos vállalkozás – éttermektől kezdve a boltokon át az internetkávézókig – kénytelen hétköznap este 9-kor, hétvégén este 10-kor bezárni.
Egyiptomban a munkavállalók több mint 60 százaléka informálisan dolgozik. E már így is bizonytalan megélhetésű munkások jövedelme most tovább csökken.
Az utcai árusok elveszítik esti vevőiket, a városi élelmiszeripari munkások munkaidejét csökkentik, az utazásközvetítő sofőrök pedig csökkenő kereslettel szembesülnek.
Srí Lanka
A dél-ázsiai szigetország, Srí Lanka üzemanyag-szükségletének 60 százalékát importálja. Kapacitása csak körülbelül egy havi készlet tárolására elegendő.
Az állam adagolja a benzin- és dízelkészleteket, így a sofőrök sorban állnak, hogy megkapják a részüket.
Srí Lanka a szerdai napokon bezárja a kormányhivatalokat és az iskolákat az energia megtakarítása érdekében.
Az olyan országokat, mint Srí Lanka, amelyek üzemanyagot és műtrágyát is importálnak, kétszeresen sújtott a szoros lezárása. Srí Lanka Kínából importál műtrágyát. Kína azonban a kulcsfontosságú összetevők egyikét, a ként a Közel-Keletről szerzi be a szoroson keresztül.
Ez azt jelenti, hogy Srí Lankán az élelmiszerárak várhatóan 15 százalékkal emelkednek.
2022-ben tömeges felkelés tört ki, amely megdöntötte Gotabaya Rajapaksa gyűlölt kormányát. Akkor a Srí Lanka-iak azért álltak sorba üzemanyagért, mert az államnak nem volt elegendő devizatartaléka az importáláshoz.
Ezúttal Srí Lanka ismét eltérő gazdasági válsággal nézhet szembe. Az országnak baloldali kormánya van Anura Dissanayake vezetésével. De neki is szembe kell néznie a munkaadók és az IMF követeléseivel, hogy folytassa elődei megszorításait.
Az állam gyakorlatilag támogatja az üzemanyagot. Felszívja az importálás költségeinek egy részét, ahelyett, hogy a terheket a fogyasztókra hárítaná. De annak korlátai vannak, hogy az államok mennyire tudják támogatni a költségeket, különösen az olyan szegényebb országokban, mint Srí Lanka.
Zambia
Zambia egyike a sok afrikai országnak, amelyeket sújthatnak a növekvő üzemanyagárak. Nagymértékben függ az importtól, és alig van képessége saját üzemanyag finomítására.
A déli-afrikai országot sújthatja leginkább az élelmiszerárak emelkedése, ahol a növekedés előrejelzése 30 százalék.
Az állam három hónapra felfüggesztette az üzemanyagok adóját, ami 200 millió dollár adóbevételtől fosztja meg.
Situmbeko Musokotwane pénzügyminiszter, a liberális UPND soraiból, elmondta, aggódik az üzemanyag-ellátás és annak ára miatt is.
Aggályok merültek fel a bányászati ágazatra gyakorolt esetleges hatás miatt. A nyersanyagok, különösen a réz kitermelése kritikus fontosságú Zambia gazdaságában, és függ az importált dízelolajtól.
Indonézia
Indonézia volt a színhelye tavaly az úgynevezett „Z-generációs” felkelésnek. Több ezer ember vonult az utcára tiltakozva a megszorítások, a bizonytalan munkakörülmények és az állami erőszak ellen.
Sok más üzemanyag-importáló országhoz hasonlóan Indonézia is emelkedő olajárakkal és deviza leértékelődéssel néz szembe. E költségek azt jelentik, hogy az államnak idén további 13 milliárd dollárt kellene költenie üzemanyag-támogatásokra.
Az állami megszorítások leginkább a legszegényebbeket sújtják. Indonézia ingyenes iskolai étkeztetési programja már amúgy is akadozott a rossz gazdálkodás miatt. Most az állam csökkenti az ingyenes étkezések elosztását hat napról ötre.
Ezenkívül minden támogatott üzemanyag havi 50 literre van korlátozva járművenként. A városi szakemberek képesek lesznek alkalmazkodni a tömegközlekedés használatával vagy az otthoni munkavégzéssel a vezetés helyett.
De a gazdálkodók, halászok és utazásközvetítő sofőrök esetében a megnövekedett költségek felemésztik megélhetésüket.
A megélhetési költségek emelkedése a már amúgy is küszködő embereket a töréspontig viheti. Ez lehet a tömeges tiltakozások kiváltó oka is.
2008-ban egy globális élelmiszerválság zavargásokat és lázadásokat váltott ki Egyiptomban, Mauritániában, Mozambikban, Bolíviában, Indonéziában és máshol. Kormányokat buktattak meg Haitin és Madagaszkáron.
A Globális Dél népeinek radikális megoldásokra van szükségük, adósságelengedésre, valamint a fosszilis üzemanyag-intenzív mezőgazdasági, közlekedési és áramtermelési formákról való elmozdulásra.
Hogy az államok ezt követelik-e, vagy hogy a költségeket a legszegényebbekre hárítják-e, az attól függ, hogy az emberek mennyire tudnak megszerveződni és ellenállni a megszorításoknak.
A fűtési költségei emelkednek (az olajvállalatok profitja is)
Az olajipari óriások idén 24 milliárd eurós többletprofitra tesznek szert az európai autósok terhére a Trump-rendszer Irán elleni támadásai következtében. A Baloldal frakció az Európai Parlamentben ma azonnali fellépést követel a fosszilis üzemanyagipar háborús haszonszerzése és árdrágítása ellen.
Manon Aubry, a Baloldal társelnöke (La France Insoumise, Franciaország) a mai napon az Európai Parlamentben elmondta: „Az elv egyszerű: akik profitálnak a válságból, azoknak kell fizetniük érte. Ez nem csupán alapvető gazdaságpolitika – ez társadalmi igazságosság, demokratikus felelősségvállalás és kollektív ellenálló képesség. A hosszútávú tanulság pedig még világosabb. A gyors átállás egy klímasemleges, független és ellenálló energiaellátási rendszerre nem opcionális. Ez az egyetlen tartós védelem az ismétlődő válságokkal szemben.”
Annak érdekében, hogy fellépjenek az olajipari vezetők opportunista kapitalizmusa ellen, a Baloldal frakció a következő, sürgősen végrehajtandó intézkedéseket javasolja:
Az extraprofit megadóztatása:
Az első és azonnali lépés a többletnyereség megadóztatása annak biztosítására, hogy a válság költségeit ne a munkavállalók viseljék, miközben a fosszilis üzemanyag-vállalatok kaszálnak. Ez egy sürgős korrekciós mechanizmus, amely megakadályozza, hogy a válságkapitalizmus elmélyítse az egyenlőtlenségeket, és az erőforrásokat az energiaátállás felé irányítja. A Transport and Environment kampánycsoport elemzése szerint a tartósan magas árak és a folyamatos ingadozás akár 51 milliárd eurót is termelhet.
Összehangolt árplafon:
Az olajra és gázra bevezetett összehangolt árplafon megakadályozná, hogy a válság okozta árugrások közvetlenül a háztartásokra és a kisvállalkozásokra háruljanak. Az alapvető energia nem válhat luxuscikké a geopolitikai ingadozások miatt. Az árplafon stabilizálja a várakozásokat, csökkenti a pánikárazást, és megvédi a társadalmat a spekulatív árhullámoktól, miközben biztosítja, hogy az alapvető energiához való hozzáférést a közösségi beavatkozás határozza meg, nem a piaci káosz.
Klímasemlegesség:
Nem szabad visszavonulni a klímavállalásoktól. Ehelyett az EU-nak gyorsítania kell a klímasemlegesség felé vezető utat: gyorsabb megújulóenergia‑bővítés, kiterjesztett hálózatok, tárolási kapacitás és villamosítás. Alapvető fontosságú, hogy a teljes energiaellátás közösségi és demokratikus ellenőrzés alatt álljon.
Beruházás a közösségi infrastruktúrába:
Ahogy a Covid-járvány idején is, a fiskális szabályokat fel kell függeszteni, hogy lehetővé váljanak a nagyszabású közösségi beruházások a közösségi infrastruktúrába, a szociális védelembe és az igazságos ökológiai átállásba. A megszorítások összeegyeztethetetlenek azzal az átalakítási mértékkel, amely az ellenálló képességhez és az energiafüggetlenséghez szükséges.
Ursula von der Leyen vezetésével az Európai Bizottság eddig az ellenkező irányba rohant: szabályozáscsökkentéseket javasol a vállalatok számára, az európai zöld megállapodás lerombolását, és a szociális alapoknak a „védelem” nevében a fegyvergyártókhoz való csatornázására való rögzülést. A Baloldal frakció számára az Európai Parlamentben egy másik Európa lehetséges.
Nem az Irán elleni háború miatt – pontosított egy elnöki tanácsadó, kifejtve, hogy ez inkább a kormány által végrehajtott, IMF által előírt reformok következménye.
A súlyosbodó megélhetési válság közepette Nigériában márciusban 65%-os üzemanyagár-emelkedés volt a kutaknál – ez a legmagasabb Afrikában, annak ellenére, hogy az ország a kontinens legnagyobb olajtermelője.
„A nigériai üzemanyagárak nem elsősorban” az USA–izraeli iráni háború okozta globális olajellátási zavarok miatt emelkedtek – közölte Bola Tinubu elnök tanácsadója a múlt hónap elején.
A tanácsadó szerint a közvetlenebb tényező az üzemanyag-támogatások eltörlése és a liberalizáció, amelyet a Tinubu-kormány az IMF által előírt neoliberális átalakítás részeként folytat.
Az üzemanyag-támogatások és a devizaellenőrzés megszüntetésének következményei
Tinubu a választási kampánya során azt ígérte, hogy ha megválasztják, csökkenti az üzemanyagárakat, majd 2023. május 29-i elnöki beiktatási beszédében kijelentette: „Az üzemanyag-támogatás megszűnt.” 2024 novemberére már közel 500%-os benzinár-emelkedés és több mint 70%-os gázolajár-emelkedés volt a számláján – a Tinubu hatalomátvételekor mért alig 844 naira feletti literenkénti árról több mint 1446,83 nairára.
Ez a lakosság több mint 40%-a számára az áramköltségek többszörös növekedését jelentette, mivel ők nem kapcsolódnak az országos hálózatra, és benzin- és gázolajgenerátorokra támaszkodnak.
A szárnyaló energiaárak felfelé hajtották az árakat, beleértve az élelmiszerekét is; a cirok ára megháromszorozódott, más alapvető élelmiszerek, mint a kukorica és a bab ára pedig megnégyszereződött Tinubu elnökségének első évében. Az élelmiszer-infláció fő oka az üzemanyag-támogatások eltörlése volt – derül ki Eric Otoakhia közgazdász tanulmányából, amely a Nigériai Központi Bank negyedéves kiadványában jelent meg.
Ezt a válságot tovább súlyosbította a nigériai valuta értékének csökkenése, miután Tinubu 2023 június közepén – hatalomátvételét követő napokban – liberalizálta a devizapiacot és lebegtette a valutát, teljesítve ezzel egy újabb régóta fennálló IMF-követelést.
Akkoriban körülbelül 465 naira ért egy USA-dollárt. 2024 novemberére – amikor az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) figyelmeztetett: „Soha korábban nem volt ilyen sok nigériai élelem nélkül” – a naira közel 1670-re esett dolláronként, ami csaknem 70%-os értékvesztést jelentett az USD-hez képest.
Már abban az év áprilisában katonai rendőrséget vezényeltek ki, hogy szétoszlassák a élelmiszert szállító teherautók és raktárak kifosztására induló kétségbeesett lakosokat. Később, augusztusban Tinubu kormánya tömeges letartóztatásokkal, bíróságon kívüli kivégzésekkel, fogvatartási kínzással és hazaárulási vádakkal fojtotta el a növekvő éhség elleni tíz napig tartó tiltakozásokat.
Miközben decemberben a karácsonyi jótékonysági eseményeken kiosztott élelmiszerekből egy-két zsákhoz igyekeztek hozzájutni a kétségbeesett tömegek, 67 embert, köztük 35 gyermeket és 22 nőt tapostak halálra három különböző helyszínen.
A nyugat-afrikai országban abban az évben volt a világon a legnagyobb mértékű növekedés az akut élelmezés-bizonytalanságban. A Világbank – miközben dicsérte „a makrogazdasági stabilizáció terén elért előrehaladást” a „2023 közepe óta végrehajtott fontos reformok” miatt – egy tavaly októberi jelentésében azt vetítette előre, hogy 2025 végére 139 millió nigériai él majd szegénységben – ami közel 60%-os növekedés Tinubu elnöksége alatt.
A nigériaiak által megélt szörnyű helyzet közepette az USA és Izrael 2026. február 28-án háborút indított Irán ellen. Irán válaszul korlátozta az USA-hoz kötődő, az Öbölben katonai támaszpontokat fenntartó országok olajának a Hormuzi-szoroson keresztül történő szállítását, ami globális olajáramlás-csökkenést okozott.
Afrika legnagyobb olajtermelője szenvedi el a legnagyobb áremelkedést
Nigéria, amely Afrika legnagyobb és a világ egyik legnagyobb olajtermelője, a Worldometer adatai szerint elegendő olajtartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy a 2024-es szint mellett 208 évig fedezze a hazai fogyasztást.
Az általa kitermelt nyersolaj nagy részét azonban kitermelik és exportálják, míg a kutaknál fogyasztott finomított üzemanyagot nagyrészt importálták a finomítói kapacitás történelmi alulfejlettsége miatt.
Afrika legnagyobb finomítójának 2024 eleji nigériai üzembe helyezése – amely a kontinens leggazdagabb emberének tulajdonában van, és amelynek monopolizálása ellen a szakszervezetek már régóta figyelmeztetnek – nem segítette megvédeni az országot a globális olajsokktól.
Ennek fő oka, hogy Nigéria nyersolajtermelése „olajjal fedezett hitelekhez és export előtti ügyletekhez kötött” – jelentette a Reuters. Ennek következtében a Dangote-finomító csak az ötöt tudta hazai forrásból beszerezni a finomító teljes kapacitású működéséhez szükséges 13-15 nyersolajszállítmány közül, ami miatt a többit importálnia kell.
Bár ez februártól márciusra több mint kétszeresére növelte Nigéria tiszta kőolajtermék-exportját, bővítve a Dangote piacát, ez nem védte meg a nigériaiakat az olajsokktól.
„Ennek oka egyszerű: a legtöbb ország – legyen az olajtermelő vagy nem – stratégiai kőolajtartalékokat tart fenn, hogy tompítsa az ellátási vagy árhatásokat” – mondta Peter Obi, aki 2023-ban Tinubu ellenében indult az ellenzéki Munkáspárt színeiben.
„Ez azt jelenti, hogy amikor zavar támad a globális olajpiacon, felszabadíthatják e tartalékok egy részét az ellátás stabilizálására. Nigériának azonban nincs ilyen puffere, így a hatás szinte azonnal jelentkezik” – tette hozzá márciusi közösségi média bejegyzésében.
„Az alapvető probléma a tervezés hiánya. Azok az országok, amelyek terveznek, puffereket hoznak létre a sokkok ellen, míg azok, amelyek nem, sebezhetőek maradnak velük szemben. A régi mondás továbbra is igaz: ha egy ország nem tervez, már meg is tervezte a kudarcát.”
Obi értékelésére reagálva Dada Olusegun, Tinubu elnök különleges tanácsadója megjegyezte: „Néha a bölcsebb dolog az, ha az ember kimarad egy beszélgetésből, ha nem érti teljesen, hogyan működik a rendszer.”
„Az sem pontos állítás, hogy a stratégiai kőolajtartalékok a mindennapi pumpaárak szabályozására szolgáló eszközök lennének… Még a nagyon nagy tartalékokkal rendelkező országok, mint az Egyesült Államok és Kína is elsősorban súlyos ellátási vészhelyzetek, háborúk, embargók vagy a globális ellátási láncok jelentős zavarai esetére tartják fenn őket.”
Ezután kifejtette, hogy „a nigériai üzemanyagárak nem elsősorban azért emelkedtek a közelmúltban, mert az országnak nincs stratégiai kőolajtartaléka. A közvetlenebb tényező az, hogy az üzemanyagpiac mostanra nagymértékben liberalizálttá vált, miután Bola Ahmed Tinubu kormánya eltörölte a támogatásokat.”
Egy sima átmenetbe vetett hitet adták el nekünk a megújuló energiára, de a fosszilis tüzelőanyagok továbbra is a világgazdaság középpontjában állnak.
Amikor arra gondolunk, honnan származik az üzemanyag és az energia, az „energiaátmenet” gondolata bekerült a köztudatba.
Ez arról szól, hogy régen fát égettünk, majd szenet, aztán jött az olaj kora, és hamarosan a megújulók új korszakába lépünk.
Ez egy megnyugtató történet, amely szerint a technológia majd megszabadítja a világot a múlt bolygóromboló tüzelőanyagaitól.
Irán csaknem lezárta a Hormuzi-szorost, ami megmutatta, mennyire törékenyek ezek az állítások, és mennyire központi szerepet játszik az olaj még mindig a globális gazdaságban.
Nem történt meg a zökkenőmentes globális átmenet az olajról. Éppen ellenkezőleg, az olajhasználat alapvetővé vált a gazdaság számos területén, beleértve a mezőgazdaságot, az építőipart és a közlekedést.
Az elmúlt két évtizedben az Öböl-államok diverzifikálták termelésüket, hogy kőolajtermékeket, köztük műanyagokat állítsanak elő. A kén az olajipar mellékterméke.
Kritikus fontosságú a műtrágyák, fémek és félvezetők előállításához. A kénellátást is veszélyezteti a Hormuzi-szoros lezárása.
A Nemzetközi Energiaügynökség vezetője, Fatih Birol azt mondta, hogy a Nyugat vezetői nem értették teljesen a Hormuzi-szoros jelentőségét, amikor megindították támadásukat Irán ellen.
Arra figyelmeztetett, hogy a háború következményei rosszabbak lehetnek, mint az 1973-as és 1979-es olajválságok, valamint az oroszországi ukrajnai invázió által 2022-ben kiváltott gázválság együttes hatása.
Több olajat és gázt vont ki a forgalomból, mint ezek az események együttvéve.
A fekete eső, amely Teheránra hullott, miután izraeli vadászgépek március elején felgyújtottak két olajtárolót, emberi és környezeti katasztrófák voltak.
Erre válaszul Irán megtámadta Bahrein egyetlen olajfinomítóját és a világ legnagyobb földgázkivitelét biztosító üzemét Katarban.
Donald Trump kétségbeesetten szerette volna újranyitni a szorost a globális hajózás előtt. Még azzal is fenyegetőzött, hogy „megsemmisíti” Irán energia-infrastruktúráját, ha nem működik együtt, mielőtt visszakozott volna.
A világ olajkészleteinek körülbelül 20 százaléka – ami a tengeri olaj negyedének felel meg – a Hormuzi-szoroson keresztül halad át. Ennek nagy része mindössze öt országból származik: Szaúd-Arábia (a teljes mennyiség 37 százaléka), Irak (23 százalék), az Egyesült Arab Emírségek (13 százalék), Irán (11 százalék) és Kuvait (10 százalék).
Ennek az olajnak a nagy része Kínába, Indiába és más ázsiai országokba megy. Egy kis hányad, mindössze 2,5 százalék kerül exportra az Egyesült Államokba. Szaúd-Arábia olaját különböző célállomásokra küldi, beleértve más Öböl-államokat is.
De Irán olajának akár 90 százaléka Kínába megy. Ez az megállapodás lehetővé teszi a nyugati szankciók megkerülését Iránnal szemben, és kedvezményes árat biztosít Kínának.
Adam Hanieh a „Crude Capitalism” (Nyers kapitalizmus) című könyvében magyarázza meg, hogyan váltak az Öböl-államok ilyen hatalmassá, és miért játszanak továbbra is túlzottan nagy szerepet az olajellátásban.
A második világháború után globális expanzió ment végbe az olajhasználatban. Az Öböl-államok kulcsfontosságúak voltak ebben.
Szaúd-Arábia együttműködött az Egyesült Államokkal az olajfúrásban a sivatagban az 1930-as években, amikor a kaliforniai Standard Oil Company megállapodást kötött a szaúdi állammal, létrehozva a California Arabian Standard Oil Company leányvállalatot.
Miután az olaj elkezdett folyni a Dammam 7-es számú kútjából – amelyet találóan Prosperity Wellnek (Jólét-kút) neveznek – a termelés gyorsan bővült.
Szaúd-Arábia birtokolja a világ legnagyobb tengeri olajmezőjét, a Safaniya Oil Fieldet.
De az Öböl-államok nem csupán azért egyediek, mert nagy az olajkészletük. Hanieh óva int attól, hogy az Öböl-államokat csupán „hatalmas olajcsapként” kezeljük, anélkül, hogy figyelembe vennénk e társadalmak jellegzetességeit.
A hat Öböl-állam – Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait, Omán és Katar – monarchia, ahol a királyi családok különböző üzleti érdekeltségeiken keresztül avatkoznak be a gazdaságba.
A csillogó városok, mint Dubaj és Abu Dhabi, a vendégmunkások hadserege által épültek, akiket ki lehet deportálni, ha megpróbálnak szervezkedni.
Az 1970-es években a szaúdi kormány növelte tulajdoni hányadát az Aramcóban – az Arabian American Oil Companyben –, amely 1980-ra teljesen állami vállalattá vált. Ez az olaj államosítási hullámának része volt az Öböl térségében.
Az Öböl-államok 1960-ban létrehozták az OPEC-et, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét, amelynek Szaúd-Arábia a vezető szereplője.
Amikor az iráni vezető, Mohammad Moszaddegh államosította az olajat, az a Nyugat térségbeli hatalmát fenyegette.
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 1953-ban puccsot támogatott ellene.
Ezzel szemben a szaúdi államkapitalizmus formája megfelelt a nyugati érdekeknek. A világ legnagyobb szuperhatalma szoros kapcsolatot ápolt a szaúdi monarchiával.
Az Egyesült Államok megígérte, hogy biztosítja a rezsim túlélését, abban az időben, amikor a térség monarchiáit és diktatúráit szerte a régióban megdöntötték.
Cserébe Szaúd-Arábia és a többi Öböl-állam beleegyezett, hogy az olajat amerikai dollárban árazzák. Ez segít biztosítani az Egyesült Államok folyamatos hatalmát. A világ országai számára előnyt jelent, ha dollárban tartják tartalékaikat. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok szankciók bevezetésével tudja politikai súlyát érvényesíteni.
Hanieh kiemeli, hogy a nemzeti olajtársaságok (NOC-k) hatalmas óriásokká nőtték ki magukat.
A Saudi Aramco messze a világ legnagyobb olajtársasága. Tavalyi nyeresége meghaladta az öt legnagyobb nyugati magánszektorbeli vállalat – köztük a Shell, az ExxonMobil és a Chevron – együttes nyereségét.
Az olaj központi szerepe a globális gazdaságban lehetővé tette ezeknek a vállalatoknak, hogy fenomenális nyereséget érjenek el.
De ez nem jelenti azt, hogy az energiafelhasználás „átmenetet” élt volna át a régebbi forrásokról, például a szénről.
Jean-Baptiste Fressoz a „More and More and More” (Több és több és több) című könyvében lerombolja az energiaátmenet reformista koncepcióját.
Rámutat, hogy a világ népességének egyharmada még mindig fára támaszkodik a fűtésben.
A szén sem a múlt energiaforrása. A szénfogyasztás Kínában tízszeresére nőtt 1980 óta. Kína egyre inkább a víz- és szélenergiára támaszkodik. De a megújulók fellendülése nem váltotta fel a fosszilis tüzelőanyagok használatát. Csupán hozzájárult a megtermelt energia összmennyiségének drámai növekedéséhez.
A különböző energiaforrások össze is kapcsolódnak egymással. Például az olaj elérhetősége kiterjesztette a szénhez való hozzáférést. A 2000-es évek csúcsán az Egyesült Államokban a felszíni fejtésű bányászat évente több millió tonna ammónium-nitrátot és benzint használt fel a szén kirobbantására a földből.
Ahol olaj van, ott az USA bombái is megjelennek. De ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok egyszerűen átfésüli a földgolyót, hogy magának szerezze meg az olajat.
Az Egyesült Államok Energiainformációs Hivatala szerint a hazai termelés 2019-ben meghaladta a fogyasztást. Az USA továbbra is függ a fosszilis tüzelőanyagoktól, rekord szintű a hazai nyersolaj-termelés és a palagázból nyert gáz mennyisége is.
Az amerikai olajfinomítók vezetői vágynak Venezuela nehézolaj-készletére. De Irán olaja kevésbé érdekes.
Ehelyett – ahogy Hanieh érvel – az Egyesült Államok stratégiája a riválisaihoz, elsősorban Kínához irányuló erőforrás-áramlás ellenőrzéséről szól. Trump ezt kombinálja a „fúrj, baby, fúrj” megközelítéssel odahaza.
Ha Kína képes alternatív üzemanyag-forrásokat szerezni, ez Trump számára hatalmas tévedés lehet. Időnként vannak jelentések kínai tulajdonú hajókról, amelyek áthaladnak a Hormuzi-szoroson.
A Lucky Gas cseppfolyósított kőolajszállító hajó múlt hónapban áthaladt a szoroson.
De Kína még mindig szenvedhet a szoros lezárásától és az emelkedő áraktól.
A kapitalizmusban nincsenek jó lehetőségek. Az olajkínálat lassítása növelheti az amerikai vállalatok nyereségét. De a szárnyaló üzemanyagárak további fájdalmat okoznak a munkásosztálybeli embereknek világszerte.
A Fülöp-szigeteken nemzeti vészhelyzet van az üzemanyag-ellátási válság miatt.
A zöldségtermesztők abbahagyták a növényültetést, a sofőrök bérének zuhanását tapasztalják.
Sri Lankán az állam üzemanyag-adagolást és négynapos munkahetet vezetett be.
Másrészt az olaj újbóli megindítása is katasztrofális lenne.
Egy 2021-es tanulmány nagyon konkrétan fogalmazott. A Közel-Kelet olajának kétharmadának a föld alatt kellene maradnia, ha meg akarjuk próbálni elkerülni a bolygó 1,5 fok feletti felmelegedését.
A legsúlyosabb hatások egy része magában a régióban jelentkezik, ahol a háború és az éghajlati összeomlás már most is megterheli az ivóvízhez való hozzáférést.
Nagy-Britanniában a fosszilis tüzelőanyagok további beágyazását javasolják megoldásként. A tengeri energiaipar a háborút használja fel, hogy nyomást gyakoroljon a brit „munkáspárti” kormányra, hogy újra fontolja meg az olaj- és gázfúrást az Északi-tengeren.
A kapitalizmus a katasztrófa felé hajt minket. Nem támaszkodhatunk arra, hogy békésen átállunk az olajról. Ehelyett egy olyan mozgalomra lesz szükség, amelynek középpontjában a munkások állnak, hogy leállítsák a fosszilis tüzelőanyagok gépezetét.
Az emelkedő olajárak és a csökkenő erőforrások miatt Trump kormányzata egy népszerűtlen háború csapdájában vergődik.
Donald Trump nagyon nehéz helyzetben van. Amikor az Egyesült Államok és Izrael megtámadta Iránt, annak a birodalmi erő fitogtatásának kellett volna lennie.
De ahogy az Irán elleni háború e szombaton a negyedik hetéhez közeledik, a Nyugat gyengeségének demonstrációjává változott. A háború nem tudta elérni a „rendszerváltást” Iránban – és sokkoló hullámokat küldött a világgazdaságon keresztül.
Hétfőn Trump megpróbálta rákényszeríteni az USA szövetségeseit, hogy hadihajókat küldjenek a Hormuzi-szoros hajózási útvonalára. Megfenyegette a NATO háborús uszító szövetségét egy „nagyon rossz” jövővel, ha „nem kap választ, vagy ha az elutasító”.
De Trump követelését kevés lelkesedés fogadta, még a pincsijétől, Keir Starmentől sem. Németország külügyminisztere, Johann Wadephul úgy reagált, nem látja, hogyan „vállalhatna felelősséget a NATO a Szorosért”.
Irán minden, az USA-hoz és Izraelhez köthető hajózást megcéloz a szoroson keresztül. Ennek eredményeként a napi áthaladás 138-ról 5-re esett vissza, és 250 millió hordó olaj nem hagyhatta el az Öbölt.
Az olajárak az egekbe szöktek, kedden meghaladták a 104 dollárt hordónként – ez több mint 50 százalékos elképesztő növekedés a háború kezdete óta.
Az USA fő birodalmi riválisa, Kína viszonylag akadálytalanul éli meg a blokádot. Nemcsak hogy közel 1,3 milliárd hordónyi tartalékkal rendelkezik – körülbelül négy hónapnyi ellátásnak megfelelő mennyiséggel –, de az iráni olaj továbbra is áramlik hozzá.
A Kpler piaci elemzői szerint Irán továbbra is napi 1,5 millió hordót küld ki a szoroson keresztül, amelynek 1,25 millió hordója Kínába megy.
Eközben az amerikai hadsereg is megérzi a nyomást. Irán Sahid drónjai 7 000 és 20 000 dollár közöttibe kerülnek, de az USA Patriot és Thaad rakétákat használ, amelyek mindegyike milliókba kerül. És olyan ütemben használják őket, amelynek pótlása évekbe telik.
A Pentagon várhatóan a következő napokban hivatalos kérelmet nyújt be a Fehér Háznak és a Kongresszusnak akár 50 milliárd dollárra a hadsereg számára. Pete Hegseth amerikai háborús miniszter kénytelen volt tagadni bármiféle hiányt: „Készleteink lehetővé teszik, hogy ezt a hadjáratot addig folytassuk, ameddig csak szükséges.”
Odahaza Trump háborúja népszerűtlen, 43 százalék ellenzi. Gazdasági megítélésének nettó támogatottsága -21,1 ponton áll, zuhanva a körülbelül 12 pontról, ahol elnöksége kezdetén volt.
Trump kiutat keres, azt állítva, hogy az USA „sok szempontból már győzött”.
De Irán kijelentette, hogy nem keres tűzszünetet, tudván, hogy az USA és Izrael vissza fog térni többért. Abbasz Aragcsi külügyminiszter azt mondta, hogy Oroszország és Kína „katonai együttműködést” nyújt. És Irán Kína BeiDou Műholdas Navigációs Rendszerét is használhatja.
Trump háborúja fokozza az imperialista rivalizálást – és még veszélyesebb hellyé teszi a világot.
Irániak fizetik meg a véres árat. Amerikai és izraeli bombák már jóval több mint 1400 embert öltek meg, amikor a Socialist Worker kedden nyomdába ment.
Felhívás a briteknek: Vonuljatok utcára ezen a szombaton, hogy ellenállást építsetek Trump és pincsije, Starmer ellen, aki segíti az amerikai légicsapásokat.
A Venezuela elleni háború a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Január 3-án az Egyesült Államok beindította az „Abszolút Eltökéltség” (Operation Absolute Resolve) hadműveletet, egy venezuelai területen zajló, nagy léptékű katonai akciót, amely légicsapásokat is magában foglalt Caracas ellen, és legalább 100 halálos áldozatot követelt, köztük civileket is. A hadművelet nyilvánvaló célja Nicolás Maduro Moros venezuelai elnök és Cilia Flores „first lady” letartóztatása volt, akiket „narkoterrorizmus” vádjával gyanúsítanak. Január 5-én Madurot és Flórest bilincsben hurcolták be a Manhattan-i szövetségi bíróságra, ahol nem ismertek el bűnösséget.
A támadás kvalitatív eszkalációt jelent Washington Venezuela ellen már régóta folyó háborújában. Még akkor is, ha a Trump-kormányzat levetkőzi a kábítószer-ellenes háború látszatát és nyíltan beszél Venezuela olajának visszaszerzéséről, ennek a háborúnak az igazi célja mindig is a bolivári forradalom megfojtása volt. A zsákmány nem pusztán az olaj mint áru, hanem az általa finanszírozott szuverenitás: az a képesség, hogy az olajbevételekből társadalmi és nemzeti fejlődést építsenek, és azt a vagyont a régió integrációjának eszközeként használják fel Washington befolyásán kívül.
Egyszerűen szólva, egy bolivári forradalom, amely a bolygó legnagyobb olajtartalékával és erős vezetéssel rendelkezik, fenyegetést jelent Washington imperialista ambícióira a régióban.
Még a hibrid háború évtizedei alatt is a bolivári forradalom hatalmas olajvagyonát nemcsak arra használta fel, hogy venezuelaiak millióinak életét jelentősen javítsa, hanem a regionális együttműködést is elősegítette. Ezek a vívmányok egy, az 1998-ban – amikor Hugo Chávez népszerű hullám mögött megnyerte első elnökségét – kezdődött társadalomátalakítási folyamat eredményei voltak.
Az olaj mint eszköz
Az elnökség megnyerése után Chávez azonnal elkezdte megvalósítani azon társadalmi és gazdasági reformok sorozatát, amelyek a lakosság legsürgetőbb szükségleteinek kielégítését célozták. A reformok felgyorsítására 2001-ben a Chávez-kormány elfogadta a szénhidrogén-törvényt. Az új törvény értelmében az olajtermelés elsődleges tevékenységeit közvetlenül az államnak kell végrehajtania, akár egy 100%-ban állami tulajdonú vállalat, mint a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA), akár egy olyan vegyesvállalat útján, ahol az állam birtokolja a részvények több mint 50%-át. A törvény emellett az olajtermelésre kivetett jogdíj kulcsát is 16,67%-ról 30%-ra emelte. Ezzel a változással az olajbevételek nagyobb részét kívánták a szociális programok és a hosszú távú nemzeti fejlődés felé terelni. Ez egy olyan, hagyományos rendelkezés elleni támadás volt, amelyben Venezuela olajvagyona felfelé és kifelé áramlott – a hazai elit, a külföldi cégek és a latin-amerikai kontinenst több mint egy évszázadra fegyelmező függőségi struktúrák felé.
Az ellentámadás azonnali és erőszakos volt. Csak egy évvel később, 2002-ben egy, az USA által támogatott puccskísérlet a bölcsőben akarta megfojtani a bolivári forradalmat. De a Chávez visszatértét követelő tömegfelkelés hatására mindössze 48 óra alatt visszahelyezték hatalmába. A következő éveket gazdasági nyomás, olajblokád, puccskísérletek és katonai támadások jellemezték – olyan epizódok, amelyek az Egyesült Államok imperializmusának régóta tartó szabályát illusztrálták: valahányszor egy ország próbálja forrásaiból származó vagyonát népi szuverenitássá alakítani, fenyegetésként kezelik, amelyet semlegesíteni kell.
A következő években a bolivári forradalom az ország olajvagyonát a nép legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére használta fel. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogyan oldotta meg ez a javak hatalmas újraelosztási programja a társadalmi szükségletek négy kulcsfontosságú területét: az éhezés enyhítését, az írástudatlanságot, a lakhatást és az egészségügyet.
A bolivári forradalom hadat üzen a szegénységnek
A bolivári kormányok egyik első lépése ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére az volt, hogy megváltoztatták az emberek és az állami intézmények közötti viszonyt. Ennek érdekében bevezették a „missziók” rendszerét: olyan állami programokat, amelyeket azért terveztek, hogy közvetlenül együttműködjenek a közösségekkel a legégetőbb hiányosságok – oktatás, egészségügy, élelmiszer-hozzáférés, lakhatás, munka – orvoslásában, különösen azokban a városi és vidéki területeken, amelyeket a Chávez előtti állam régóta elhagyatottnak nyilvánított.
A Mercal Misszió (Misión Mercal) 2003-ban jött létre az élelmiszer-biztonság elősegítésére, azzal, hogy szupermarketek, miniáruházak („Mercalitos”) és mobil piacok hálózatán keresztül szubvencionált áron garantálta az élelmiszerhez és alapvető árucikkekhez való hozzáférést. A misszió a Mercados de Alimentos, C.A. (MERCAL) állami tulajdonú cég útján működik, és szubvencionált termékeket oszt ki – gyakran jelentős kedvezményekkel –, helyi termelőket integrálva a beszállító láncába.
2013-ban, mindössze tíz évvel a bevezetés után, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) Venezuelát azon országok közé sorolta, amelyek elérték az Évezredi Fejlesztési Célkitűzések éhezésre vonatkozó célját – a kiírt időszakban felére csökkentve az éhezők arányát.
A Robinson Misszió véget vet az írástudatlanságnak
A Robinson Misszió (Misión Robinson) 2003-ban indult, hogy szembenézzen Venezuela osztályuralmának egyik legmaradandóbb nyomával: az oktatási rendszer több millió dolgozó és vidéki emberről való lemondásával. A misszió azokat a felnőtteket célozta meg, akiket kizártak az iskolából a városi és vidéki közösségekben. Közösségi alapon szerveződő tanulókörökben működött, oktatást hozva a kerületek közösségeibe. A program a kubai „Yo Sí Puedo” („Igen, képes vagyok rá”) módszert alkalmazta – egy, a tömegkampányokhoz tervezett felgyorsult írni-olvasni módszert –, összehangolva az oktatókat, anyagokat és infrastruktúrát olyan mértékben, amilyet a Chávez előtti állam sosem próbált meg.
2005 októberében, a Robinson Misszió két éve után, az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) „írástudatlanságmentes területnek” nyilvánította az országot, a lakosság több mint 95%-a tudott írni-olvasni. Mindössze két év alatt a Robinson Misszió 1,5 millió embert ért el.
A Hábitat Misszió és a Gran Misión Vivienda Venezuela a hajléktalanság felszámolására indulnak
Évtizedeken át Venezuela olajjövedelme egy olyan városi rendszert táplált, amelyben a szegények a kezükkel építették a várost – majd azt mondták nekik, hogy nincs joguk hozzá. A 2000-es évek elejére a lakások többsége a barriosokban (külvárosi nyomornegyedek) koncentrálódott, gyakran bizonytalan szolgáltatásokkal és magas kockázatú zónákban, egy olyan lakhatási válságban, amely Chávez előttről származott és az osztályuralom terméke volt.
A bolivári forradalom megtörte ezt a modellt azzal, hogy a lakhatást társadalmi joggá nyilvánította. Venezuela 1999-es alkotmánya megerősíti a „megfelelő, biztonságos, kényelmes és higiénikus lakáshoz való jogot, alapvető közművekkel, beleértve egy olyan életteret, amely emberségessé teszi a családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatokat”, és kötelezi az államot, hogy elsőbbséget adjon a szűkös forrásokkal rendelkező családoknak és garantálja a hozzáférésüket a szociális politikai intézkedésekhez és hitelhez.
A Hábitat Misszió (Misión Hábitat) ebből az alkotmányos fordulatból nőtt ki: egy olyan program, amely a lakhatást nem mint árut, hanem mint tervezett „életközösséget” kezeli – összekapcsolva az építkezést a szolgáltatásokkal, a földterületek rendezésével és a népi részvétellel. Ezzel párhuzamosan az állam birtokbiztonságot teremtett az Urban Land Tenure Regularization program keretében; a Fundavivienda jelentése idejére több mint 1 087 989 városi földtulajdon-címet adtak ki.
A 2010-es árvizek után, amelyek mintegy 130 000 embert űztek otthonaikból, a bolivári állam 2011-ben indította el a Gran Misión Vivienda Venezuela (GMVV) nevű sürgősségi lakhatási kezdeményezést. Egy, a PDVSA által az USA Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsághoz (SEC) benyújtott dokumentum megjegyzi, hogy a 2011-es Különleges Adósság Törvény 10,0 milliárd bolívart (körülbelül 2,3 milliárd amerikai dollárt) szánt a GMVV számára; 2011 végére 7,9 milliárd bolívárt költöttek nagyjából 49 420 új otthon megépítésére a leginkább sújtott területeken.
De a GMVV sosem csak egy építési kvóta volt. A Fundavivienda a programot négy összekapcsolt pillér – föld, anyagok és alapanyagok, végrehajtó szervek és finanszírozás – köré szervezettként írja le, plusz „a szervezett civil társadalom integrációjával”, beleértve a részvételi és ön-epítési rendszereket. 2018-ban az ENSZ Emberi Jogok Tanácsának egy független szakértője, az országban uralkodó feltételeket felmérve jelentette, hogy a GMVV „milliók megmentéséhez járult hozzá a hajléktalanságtól”, és hogy „kétmilliónál is több lakást adtak át azoknak, akik egyéblegy szuterénben éltek volna”.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. A lakhatás az osztályhatalom látható megtestesülése. Egy olyan állam, amely olajbevételeit otthonok építésére, földjogok rendezésére és a méltósággal való élethez való jog kiterjesztésére használja fel, nem „hűséget vásárol”. Hatalmat oszt újra. És egy, forrásokban gazdag országban, amely merte a szuverenitást és a társadalmi tervezést kiindulópontul választani, ez az újraelosztás pontosan az, amit Washington meg akart fojtani.
A Barrio Adentro Misszió felborítja az egészségügyi kirekesztést
A Barrio Adentro Misszió (Misión Barrio Adentro) 2003-ban indult, hogy szembenézzen egy olyan egészségügyi rendszerrel, amely évtizedeken át egyfajta orvosi apartheidként működött: klinikák és orvosok ott koncentrálódtak, ahol a pénz és a kiváltságok voltak, míg a városi és vidéki közösségeket a túlélés improvizálására hagyták. A Barrio Adentro felborította a térképet. Megelőző, közösségi alapú orvosi modellt vitt közvetlenül a dolgozó osztályok lakónegyedeibe, nagyrészt nemzetközi orvosbrigádokkal (sokan Kubából) és helyi egészségügyi bizottságok és közösségi szerveződések kiépítésével.
A lépték szándékos volt. A Pan American Health Organization (PAHO) Health in the Americas országjelentése szerint 2005 végére az egészségügyi minisztérium ambuláns hálózatát a Barrio Adentro Misszió körülbelül 8600 „konzultációs pontja” egészítette ki. A PAHO megjegyzi, hogy a misszió 2003-ban 169,4 millió amerikai dollárt kapott a PDVSA-tól az elsődleges egészségügyi ellátó hálózat kiépítésére. Az első 18 hónapban a PAHO 163 millió ingyenes orvosi konzultációról számolt be, több millió fogászati és szemvizsgálattal együtt.
A Bar Adentro ki is bővítette az egészségügyi munkaerőt és az ellátás infrastruktúráját. A PAHO jelentése szerint 2000-ben Venezuelában 20 orvos jutott 10 000 főre; 2005-re, mintegy 1100 venezuelai és 15 000 kubai orvos Barrio Adentro-ban végzett munkájával, az ország elérte a 25 orvost 10 000 főre. Ugyanez a jelentés leírja, hogyan épült fel a szolgáltatási rendszer integrált hálózatként – elsődleges ellátó klinikák, átfogó diagnosztikai központok, rehabilitációs létesítmények, magas technológiai központok és kórházak –, és arról számol be, hogy 2005 végére mintegy 640 elsődleges ellátó klinika működött, 1670 felszerelés alatt állt, ezer és ezer átmeneti konzultációs pont mellett, amelyek alacsony jövedelmű területeken, otthonok szobáiból működtek.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. Nem lehet demokráciáról beszélni, miközben az egészségügyi ellátást osztály és földrajzi elhelyezkedés alapján rációzzák. A Barrio Adentro az egészségügyet a társadalmi kirekesztés elleni szélesebb háború egyik frontjaként kezelte – és ezt azzal tette, hogy az állam visszanyert kapacitását és bevételét arra használta fel, hogy klinikákat építsen oda, ahol a régi rendszer elhanyagoltságot teremtett.
Az olaj a határokon túl: hogyan finanszírozta a Bolivár-forradalom a regionális integrációt – és miért próbálta Washington ezt megakadályozni
A bolivári forradalom olajpolitikája sosem korlátozódott a nemzeti mérlegre. Chávez a visszanyert olajbevételeket kezdettől fogva nem csak a hazai társadalmi jogok finanszírozásának eszközeként, hanem egy más regionális rendszer anyagi alapjaként is felhasználta – amely kevésbé volt alárendelve Washingtonnak, és szolidaritás, együttműködés és szuverenitás köré szerveződött.
A PetroCaribe volt ennek a projektnek egyik legvilágosabb kifejeződése. 2005-ben aláírt Energiaegyüttműködési Megállapodás szerint a PetroCaribe az energiapolitika olyan eszköze, amely a karibi népek integrációját célozza az energiaforrások „szuverén felhasználása” útján, lakosságuk közvetlen javára. A mechanizmus lényeges volt: Venezuela finomított és nyers termékeket szállított olyan finanszírozási konstrukciók keretében, amelyek lehetővé tették a fizetés halasztását áruk és szolgáltatások útján, kompenzációs mechanizmusokon keresztül. A feltételek kifejezetten kedvezőek voltak – 17–25 év hosszú futamidővel, beleértve egy két éves törlesztési haladékot, évi 1% vagy 2% kamattal, az olajár függvényében. A gyakorlatban ez légzőteret jelentett: a Brookings megjegyzi, hogy a PetroCaribe lehetővé tette a résztvevő országok számára, hogy importjuk 40–60%-át hosszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönökön keresztül finanszírozzák.
Ha a PetroCaribe az olajt használta fel a Karib-térség pénzügyi fojtogatásának lazítására, az ALBA (később ALBA-TCP) nyíltan megnevezni akarta a politikai horizontot. Chávez az USA által támogatott Amerika Közössége Szabadkereskedelmi Övezete (FTAA) alternatívájaként javasolta, és 2004-ben jött létre formálisan Chávez és Fidel Castro közös megállapodásának köszönhetően. Az ALBA a szolidaritás és a kiegészítés alapelvei köré definiálta magát – egy kísérlet arra, hogy a „szabadkereskedelem” fegyelmét tervezett együttműködésre cserélje kisebb és nagyobb gazdaságok, valamint energia, szociális jólét és fejlesztés területén.
Majd jött a Latin-amerikai és Karib-térségi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeños, CELAC), a régió legközvetlenebb intézményi megtagadása Washington féltekefölényre vonatkozó igényének. A CELAC alapító csúcstalálkozóján Caracasban 33 latin-amerikai és karib-térségi ország jött össze, hogy új közösséget alkosson (kifejezetten az amerikai kontinens minden országát beleértve, kivéve az Egyesült Államokat és Kanadát). Bármilyen ellentmondásai is voltak, maga a forma üzenet volt: Latin-Amerikának és a Karib-térségnek nincs szüksége a birodalom engedélyére ahhoz, hogy találkozzon, összehangoljon, vagy elképzeljen egy közös jövőt.
Ezt az államilag vezetett integrációt alulról tervezték (és vívták ki). Az ALBA Movimientos évek óta tartó szerveződés eredményeként jött létre a régióban (nagy pillanatokkal 2008-ban és 2009-ben), és 2013-ban tartotta alapító gyűlését, 23 ország népi mozgalmait hozva össze, és formalizálva egy operatív titkárságot, amely Brazília Föld Nélküli Munkások Mozgalmában (MST) gyökerezik, együtt venezuelai, kubai, kolumbiai és argentin szervezetekkel. A cél egy kontinentális, posztkapitalista horizontú népi artikuláció felépítése volt (független a kormányoktól, de kifejezetten az imperializmus és a neoliberális restauráció ellen).
És pontosan ezért nem redukálható le Washington Venezuela elleni háborúja az „olajra” mint árucikkre. Az USA számára az a probléma, amit az olaj lehetővé tett: a képesség, hogy szuverenitást finanszírozzon otthon, és regionális projekteket támogasson, amelyek megváltoztatták a hatalmi egyensúlyt. Így az USA közvetlenül a régió integrációs architektúráját támadta – politikailag, diplomáciailag, pénzügyileg. Például 2014-ben Obama Fehér Háza beindította a Caribbean Energy Security Initiative (CESI) programot, amelyet a karibi nemzetek áramellátó ágazatuk átalakításának, finanszírozásuk mobilitásának és energiaforrásaik diverzifikálásának elősegítésére szánt „opciók csomagjaként” mutatott be. A PetroCaribe mellett olvasva a stratégiai logika világos: a régiót eltávolítani a venezuelai energiaegyüttműködéstől az USA által támogatott pénzügyi és politikai keretrendszerek felváltásával.
Majd jöttek azok az eszkalációk, amelyek magát a forrást célozták meg. 2019 januárjában az USA Pénzügyminisztériuma szankciókat vezetett be Venezuela állami olajtársasága, a PDVSA ellen, megfosztva amerikai joghatóság alatt álló vagyonától, és széles körben megtiltva amerikai állampolgárokkal való üzletelést. Bármilyen retorikával vette körbe Washington ezeket az intézkedéseket, anyagi hatásuk egyértelmű volt: beszűkíteni azokat a bevételi forrásokat és működési kapacitásokat, amelyeken keresztül Venezuela fenntarthatta volna mind a hazai újraelosztást, mind a nemzetközi együttműködést.
A szuverenitás a célpont
Az Abszolút Eltökéltség hadművelet nem a semmiből tört ki. Egyszerűen csak a legfrissebb (és legmeztelenebb) kifejeződése egy olyan mintának, amely meghatározta Washington kapcsolatát a Déli Féltekével több mint száz éven át: valahányszor egy ország erőforrás-vagyonát kivonják az elit akkumulációjának és a külföldi ellenőrzés áramlataiból, és a népi jogok és a független állami kapacitás felé terelik, a válasz a kényszer. A puccsok, blokádok, diplomáciai ostromok, pénzügyi fojtogatások és most a nyílt katonai támadás és emberrablás nem különálló epizódok; ugyanazon stratégiai célkitűzés változó taktikái.
Amit a bolivári forradalom konkrét és mérhető értelemben demonstrált, az az, hogy a szuverenitás nem elvont fogalom. Anyagi képesség: az a képesség, hogy egy erőforrást, amely egykor felfelé és kifelé áramlott, élelmiszer-biztonsággá, írástudássá, lakhatássá és egészségüggyé alakítsanak – olyan intézményekké, amelyek a méltóságot normává teszik a rendkívüli helyett. Ezt a képességet célozták mindig is a szankciók. Nem azért, mert Washington hirtelen aggódni kezdett a demokrácia vagy a kábítószerek miatt, hanem mert egy olyan állam, amely nagy léptékben tud tervezni, újraosztani és szervezni, nehezebben fegyelmezhető (és mert ez a példa terjed).
És terjedt is. A PetroCaribe, az ALBA, a CELAC és az alulról szerveződő kontinentális artikulációk mind, különböző módon, kísérletek voltak egy olyan regionális rendszer felépítésére, amelyben Latin-Amerika és a Karib-térség kielégítheti szükségleteit anélkül, hogy előbb a birodalomtól kellene engedélyt kérnie. Ebben a kontextusban az USA Venezuela olajával kapcsolatos megszállottsága nem értelmezhető pusztán egy áruért folytatott kapkodásként. Ez a politikai felhasználásának megtörésére tett erőfeszítés: arra, hogy elvágja a kapcsolatot a természeti vagyon és a hazai társadalmi jogok között, és megakadályozza, hogy ez a vagyon regionális autonómia-projekteket finanszírozzon Washington kontrollja nélkül.
Amikor a régió kormányait és mozgalmait azzal próbálják meggyőzni, hogy nincs alternatíva (nincs fiskális tér, nincs fejlesztési út, nincs tervezési lehetőség), a venezuelai eset tisztázza, mit is jelent valójában ez az állítás: hogy az erőforrások egyetlen elfogadható felhasználása az, amely megőrzi az egyenlőtlen cserét. A Venezuela elleni háború tehát a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Ezért nagyobb a január 3-i események által felvetett kérdés, mint maga Venezuela. Ha egy államfő elrablása és egy szuverén ország bombázása normalizálható a „jogérvényesítés” nyelvébe burkolva, akkor a szuverenitás mindenhol feltételessé válik, a birodalmi érdekek függvényében adományozott vagy visszavont jog. A válasz nem lehet a cinizmus vagy a feladás. Világosnak kell lennie, hogy mi a tét, és a támadással méltányos szolidaritásnak: Venezuela jogának védelme, hogy saját sorsát döntse el, és ezzel együtt a régió jogának, hogy az együttműködésre, és nem az alárendeltségre alapuló rendszert építsen.
Írta: Eduardo Rodríguez, Puerto Ricó-i író, szerkesztő és fordító. A Tricontinental: Institute for Social Research szerkesztője. forrás: Peoples Dispatch
Az Egyesült Államoknak önmagában nem volt problémája Venezuelával, sem az országgal, sem a korábbi oligarchiájával. Az amerikai kormánynak és a korporációs osztályának azzal a folyamattal van problémája, amelyet Hugo Chávez venezuelai elnök első kormánya indított el.
Az USA elnöke ismét Venezuelát támadta. Az Egyesült Államok az egymást követő gazdasági szankciók, valamint több mint 15 000 katona és hadihajó karibi-tengeri bevetése után további lépéseket tett, hogy gazdaságilag teljesen elsáncolja Nicolás Maduro kormányát.
Washingtont azzal vádolják, hogy továbbra is lopja a szíriai olajat, miután kb. 70 tanker hagyta el az országot az illegális al-Waleed átkelőn át a szomszédos Irakba.
