A Venezuela elleni háború a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Január 3-án az Egyesült Államok beindította az „Abszolút Eltökéltség” (Operation Absolute Resolve) hadműveletet, egy venezuelai területen zajló, nagy léptékű katonai akciót, amely légicsapásokat is magában foglalt Caracas ellen, és legalább 100 halálos áldozatot követelt, köztük civileket is. A hadművelet nyilvánvaló célja Nicolás Maduro Moros venezuelai elnök és Cilia Flores „first lady” letartóztatása volt, akiket „narkoterrorizmus” vádjával gyanúsítanak. Január 5-én Madurot és Flórest bilincsben hurcolták be a Manhattan-i szövetségi bíróságra, ahol nem ismertek el bűnösséget.
A támadás kvalitatív eszkalációt jelent Washington Venezuela ellen már régóta folyó háborújában. Még akkor is, ha a Trump-kormányzat levetkőzi a kábítószer-ellenes háború látszatát és nyíltan beszél Venezuela olajának visszaszerzéséről, ennek a háborúnak az igazi célja mindig is a bolivári forradalom megfojtása volt. A zsákmány nem pusztán az olaj mint áru, hanem az általa finanszírozott szuverenitás: az a képesség, hogy az olajbevételekből társadalmi és nemzeti fejlődést építsenek, és azt a vagyont a régió integrációjának eszközeként használják fel Washington befolyásán kívül.
Egyszerűen szólva, egy bolivári forradalom, amely a bolygó legnagyobb olajtartalékával és erős vezetéssel rendelkezik, fenyegetést jelent Washington imperialista ambícióira a régióban.
Még a hibrid háború évtizedei alatt is a bolivári forradalom hatalmas olajvagyonát nemcsak arra használta fel, hogy venezuelaiak millióinak életét jelentősen javítsa, hanem a regionális együttműködést is elősegítette. Ezek a vívmányok egy, az 1998-ban – amikor Hugo Chávez népszerű hullám mögött megnyerte első elnökségét – kezdődött társadalomátalakítási folyamat eredményei voltak.
Az olaj mint eszköz
Az elnökség megnyerése után Chávez azonnal elkezdte megvalósítani azon társadalmi és gazdasági reformok sorozatát, amelyek a lakosság legsürgetőbb szükségleteinek kielégítését célozták. A reformok felgyorsítására 2001-ben a Chávez-kormány elfogadta a szénhidrogén-törvényt. Az új törvény értelmében az olajtermelés elsődleges tevékenységeit közvetlenül az államnak kell végrehajtania, akár egy 100%-ban állami tulajdonú vállalat, mint a Petróleos de Venezuela, S.A. (PDVSA), akár egy olyan vegyesvállalat útján, ahol az állam birtokolja a részvények több mint 50%-át. A törvény emellett az olajtermelésre kivetett jogdíj kulcsát is 16,67%-ról 30%-ra emelte. Ezzel a változással az olajbevételek nagyobb részét kívánták a szociális programok és a hosszú távú nemzeti fejlődés felé terelni. Ez egy olyan, hagyományos rendelkezés elleni támadás volt, amelyben Venezuela olajvagyona felfelé és kifelé áramlott – a hazai elit, a külföldi cégek és a latin-amerikai kontinenst több mint egy évszázadra fegyelmező függőségi struktúrák felé.
Az ellentámadás azonnali és erőszakos volt. Csak egy évvel később, 2002-ben egy, az USA által támogatott puccskísérlet a bölcsőben akarta megfojtani a bolivári forradalmat. De a Chávez visszatértét követelő tömegfelkelés hatására mindössze 48 óra alatt visszahelyezték hatalmába. A következő éveket gazdasági nyomás, olajblokád, puccskísérletek és katonai támadások jellemezték – olyan epizódok, amelyek az Egyesült Államok imperializmusának régóta tartó szabályát illusztrálták: valahányszor egy ország próbálja forrásaiból származó vagyonát népi szuverenitássá alakítani, fenyegetésként kezelik, amelyet semlegesíteni kell.
A következő években a bolivári forradalom az ország olajvagyonát a nép legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére használta fel. Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogyan oldotta meg ez a javak hatalmas újraelosztási programja a társadalmi szükségletek négy kulcsfontosságú területét: az éhezés enyhítését, az írástudatlanságot, a lakhatást és az egészségügyet.
A bolivári forradalom hadat üzen a szegénységnek
A bolivári kormányok egyik első lépése ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére az volt, hogy megváltoztatták az emberek és az állami intézmények közötti viszonyt. Ennek érdekében bevezették a „missziók” rendszerét: olyan állami programokat, amelyeket azért terveztek, hogy közvetlenül együttműködjenek a közösségekkel a legégetőbb hiányosságok – oktatás, egészségügy, élelmiszer-hozzáférés, lakhatás, munka – orvoslásában, különösen azokban a városi és vidéki területeken, amelyeket a Chávez előtti állam régóta elhagyatottnak nyilvánított.
A Mercal Misszió (Misión Mercal) 2003-ban jött létre az élelmiszer-biztonság elősegítésére, azzal, hogy szupermarketek, miniáruházak („Mercalitos”) és mobil piacok hálózatán keresztül szubvencionált áron garantálta az élelmiszerhez és alapvető árucikkekhez való hozzáférést. A misszió a Mercados de Alimentos, C.A. (MERCAL) állami tulajdonú cég útján működik, és szubvencionált termékeket oszt ki – gyakran jelentős kedvezményekkel –, helyi termelőket integrálva a beszállító láncába.
2013-ban, mindössze tíz évvel a bevezetés után, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) Venezuelát azon országok közé sorolta, amelyek elérték az Évezredi Fejlesztési Célkitűzések éhezésre vonatkozó célját – a kiírt időszakban felére csökkentve az éhezők arányát.
A Robinson Misszió véget vet az írástudatlanságnak
A Robinson Misszió (Misión Robinson) 2003-ban indult, hogy szembenézzen Venezuela osztályuralmának egyik legmaradandóbb nyomával: az oktatási rendszer több millió dolgozó és vidéki emberről való lemondásával. A misszió azokat a felnőtteket célozta meg, akiket kizártak az iskolából a városi és vidéki közösségekben. Közösségi alapon szerveződő tanulókörökben működött, oktatást hozva a kerületek közösségeibe. A program a kubai „Yo Sí Puedo” („Igen, képes vagyok rá”) módszert alkalmazta – egy, a tömegkampányokhoz tervezett felgyorsult írni-olvasni módszert –, összehangolva az oktatókat, anyagokat és infrastruktúrát olyan mértékben, amilyet a Chávez előtti állam sosem próbált meg.
2005 októberében, a Robinson Misszió két éve után, az ENSZ Oktatási, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) „írástudatlanságmentes területnek” nyilvánította az országot, a lakosság több mint 95%-a tudott írni-olvasni. Mindössze két év alatt a Robinson Misszió 1,5 millió embert ért el.
A Hábitat Misszió és a Gran Misión Vivienda Venezuela a hajléktalanság felszámolására indulnak
Évtizedeken át Venezuela olajjövedelme egy olyan városi rendszert táplált, amelyben a szegények a kezükkel építették a várost – majd azt mondták nekik, hogy nincs joguk hozzá. A 2000-es évek elejére a lakások többsége a barriosokban (külvárosi nyomornegyedek) koncentrálódott, gyakran bizonytalan szolgáltatásokkal és magas kockázatú zónákban, egy olyan lakhatási válságban, amely Chávez előttről származott és az osztályuralom terméke volt.
A bolivári forradalom megtörte ezt a modellt azzal, hogy a lakhatást társadalmi joggá nyilvánította. Venezuela 1999-es alkotmánya megerősíti a „megfelelő, biztonságos, kényelmes és higiénikus lakáshoz való jogot, alapvető közművekkel, beleértve egy olyan életteret, amely emberségessé teszi a családi, szomszédsági és közösségi kapcsolatokat”, és kötelezi az államot, hogy elsőbbséget adjon a szűkös forrásokkal rendelkező családoknak és garantálja a hozzáférésüket a szociális politikai intézkedésekhez és hitelhez.
A Hábitat Misszió (Misión Hábitat) ebből az alkotmányos fordulatból nőtt ki: egy olyan program, amely a lakhatást nem mint árut, hanem mint tervezett „életközösséget” kezeli – összekapcsolva az építkezést a szolgáltatásokkal, a földterületek rendezésével és a népi részvétellel. Ezzel párhuzamosan az állam birtokbiztonságot teremtett az Urban Land Tenure Regularization program keretében; a Fundavivienda jelentése idejére több mint 1 087 989 városi földtulajdon-címet adtak ki.
A 2010-es árvizek után, amelyek mintegy 130 000 embert űztek otthonaikból, a bolivári állam 2011-ben indította el a Gran Misión Vivienda Venezuela (GMVV) nevű sürgősségi lakhatási kezdeményezést. Egy, a PDVSA által az USA Értékpapír- és Tőzsdefelügyeleti Bizottsághoz (SEC) benyújtott dokumentum megjegyzi, hogy a 2011-es Különleges Adósság Törvény 10,0 milliárd bolívart (körülbelül 2,3 milliárd amerikai dollárt) szánt a GMVV számára; 2011 végére 7,9 milliárd bolívárt költöttek nagyjából 49 420 új otthon megépítésére a leginkább sújtott területeken.
De a GMVV sosem csak egy építési kvóta volt. A Fundavivienda a programot négy összekapcsolt pillér – föld, anyagok és alapanyagok, végrehajtó szervek és finanszírozás – köré szervezettként írja le, plusz „a szervezett civil társadalom integrációjával”, beleértve a részvételi és ön-epítési rendszereket. 2018-ban az ENSZ Emberi Jogok Tanácsának egy független szakértője, az országban uralkodó feltételeket felmérve jelentette, hogy a GMVV „milliók megmentéséhez járult hozzá a hajléktalanságtól”, és hogy „kétmilliónál is több lakást adtak át azoknak, akik egyéblegy szuterénben éltek volna”.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. A lakhatás az osztályhatalom látható megtestesülése. Egy olyan állam, amely olajbevételeit otthonok építésére, földjogok rendezésére és a méltósággal való élethez való jog kiterjesztésére használja fel, nem „hűséget vásárol”. Hatalmat oszt újra. És egy, forrásokban gazdag országban, amely merte a szuverenitást és a társadalmi tervezést kiindulópontul választani, ez az újraelosztás pontosan az, amit Washington meg akart fojtani.
A Barrio Adentro Misszió felborítja az egészségügyi kirekesztést
A Barrio Adentro Misszió (Misión Barrio Adentro) 2003-ban indult, hogy szembenézzen egy olyan egészségügyi rendszerrel, amely évtizedeken át egyfajta orvosi apartheidként működött: klinikák és orvosok ott koncentrálódtak, ahol a pénz és a kiváltságok voltak, míg a városi és vidéki közösségeket a túlélés improvizálására hagyták. A Barrio Adentro felborította a térképet. Megelőző, közösségi alapú orvosi modellt vitt közvetlenül a dolgozó osztályok lakónegyedeibe, nagyrészt nemzetközi orvosbrigádokkal (sokan Kubából) és helyi egészségügyi bizottságok és közösségi szerveződések kiépítésével.
A lépték szándékos volt. A Pan American Health Organization (PAHO) Health in the Americas országjelentése szerint 2005 végére az egészségügyi minisztérium ambuláns hálózatát a Barrio Adentro Misszió körülbelül 8600 „konzultációs pontja” egészítette ki. A PAHO megjegyzi, hogy a misszió 2003-ban 169,4 millió amerikai dollárt kapott a PDVSA-tól az elsődleges egészségügyi ellátó hálózat kiépítésére. Az első 18 hónapban a PAHO 163 millió ingyenes orvosi konzultációról számolt be, több millió fogászati és szemvizsgálattal együtt.
A Bar Adentro ki is bővítette az egészségügyi munkaerőt és az ellátás infrastruktúráját. A PAHO jelentése szerint 2000-ben Venezuelában 20 orvos jutott 10 000 főre; 2005-re, mintegy 1100 venezuelai és 15 000 kubai orvos Barrio Adentro-ban végzett munkájával, az ország elérte a 25 orvost 10 000 főre. Ugyanez a jelentés leírja, hogyan épült fel a szolgáltatási rendszer integrált hálózatként – elsődleges ellátó klinikák, átfogó diagnosztikai központok, rehabilitációs létesítmények, magas technológiai központok és kórházak –, és arról számol be, hogy 2005 végére mintegy 640 elsődleges ellátó klinika működött, 1670 felszerelés alatt állt, ezer és ezer átmeneti konzultációs pont mellett, amelyek alacsony jövedelmű területeken, otthonok szobáiból működtek.
Ez ugyanazért számít, amiért a Mercal és a Robinson is. Nem lehet demokráciáról beszélni, miközben az egészségügyi ellátást osztály és földrajzi elhelyezkedés alapján rációzzák. A Barrio Adentro az egészségügyet a társadalmi kirekesztés elleni szélesebb háború egyik frontjaként kezelte – és ezt azzal tette, hogy az állam visszanyert kapacitását és bevételét arra használta fel, hogy klinikákat építsen oda, ahol a régi rendszer elhanyagoltságot teremtett.
Az olaj a határokon túl: hogyan finanszírozta a Bolivár-forradalom a regionális integrációt – és miért próbálta Washington ezt megakadályozni
A bolivári forradalom olajpolitikája sosem korlátozódott a nemzeti mérlegre. Chávez a visszanyert olajbevételeket kezdettől fogva nem csak a hazai társadalmi jogok finanszírozásának eszközeként, hanem egy más regionális rendszer anyagi alapjaként is felhasználta – amely kevésbé volt alárendelve Washingtonnak, és szolidaritás, együttműködés és szuverenitás köré szerveződött.
A PetroCaribe volt ennek a projektnek egyik legvilágosabb kifejeződése. 2005-ben aláírt Energiaegyüttműködési Megállapodás szerint a PetroCaribe az energiapolitika olyan eszköze, amely a karibi népek integrációját célozza az energiaforrások „szuverén felhasználása” útján, lakosságuk közvetlen javára. A mechanizmus lényeges volt: Venezuela finomított és nyers termékeket szállított olyan finanszírozási konstrukciók keretében, amelyek lehetővé tették a fizetés halasztását áruk és szolgáltatások útján, kompenzációs mechanizmusokon keresztül. A feltételek kifejezetten kedvezőek voltak – 17–25 év hosszú futamidővel, beleértve egy két éves törlesztési haladékot, évi 1% vagy 2% kamattal, az olajár függvényében. A gyakorlatban ez légzőteret jelentett: a Brookings megjegyzi, hogy a PetroCaribe lehetővé tette a résztvevő országok számára, hogy importjuk 40–60%-át hosszú lejáratú, alacsony kamatozású kölcsönökön keresztül finanszírozzák.
Ha a PetroCaribe az olajt használta fel a Karib-térség pénzügyi fojtogatásának lazítására, az ALBA (később ALBA-TCP) nyíltan megnevezni akarta a politikai horizontot. Chávez az USA által támogatott Amerika Közössége Szabadkereskedelmi Övezete (FTAA) alternatívájaként javasolta, és 2004-ben jött létre formálisan Chávez és Fidel Castro közös megállapodásának köszönhetően. Az ALBA a szolidaritás és a kiegészítés alapelvei köré definiálta magát – egy kísérlet arra, hogy a „szabadkereskedelem” fegyelmét tervezett együttműködésre cserélje kisebb és nagyobb gazdaságok, valamint energia, szociális jólét és fejlesztés területén.
Majd jött a Latin-amerikai és Karib-térségi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeños, CELAC), a régió legközvetlenebb intézményi megtagadása Washington féltekefölényre vonatkozó igényének. A CELAC alapító csúcstalálkozóján Caracasban 33 latin-amerikai és karib-térségi ország jött össze, hogy új közösséget alkosson (kifejezetten az amerikai kontinens minden országát beleértve, kivéve az Egyesült Államokat és Kanadát). Bármilyen ellentmondásai is voltak, maga a forma üzenet volt: Latin-Amerikának és a Karib-térségnek nincs szüksége a birodalom engedélyére ahhoz, hogy találkozzon, összehangoljon, vagy elképzeljen egy közös jövőt.
Ezt az államilag vezetett integrációt alulról tervezték (és vívták ki). Az ALBA Movimientos évek óta tartó szerveződés eredményeként jött létre a régióban (nagy pillanatokkal 2008-ban és 2009-ben), és 2013-ban tartotta alapító gyűlését, 23 ország népi mozgalmait hozva össze, és formalizálva egy operatív titkárságot, amely Brazília Föld Nélküli Munkások Mozgalmában (MST) gyökerezik, együtt venezuelai, kubai, kolumbiai és argentin szervezetekkel. A cél egy kontinentális, posztkapitalista horizontú népi artikuláció felépítése volt (független a kormányoktól, de kifejezetten az imperializmus és a neoliberális restauráció ellen).
És pontosan ezért nem redukálható le Washington Venezuela elleni háborúja az „olajra” mint árucikkre. Az USA számára az a probléma, amit az olaj lehetővé tett: a képesség, hogy szuverenitást finanszírozzon otthon, és regionális projekteket támogasson, amelyek megváltoztatták a hatalmi egyensúlyt. Így az USA közvetlenül a régió integrációs architektúráját támadta – politikailag, diplomáciailag, pénzügyileg. Például 2014-ben Obama Fehér Háza beindította a Caribbean Energy Security Initiative (CESI) programot, amelyet a karibi nemzetek áramellátó ágazatuk átalakításának, finanszírozásuk mobilitásának és energiaforrásaik diverzifikálásának elősegítésére szánt „opciók csomagjaként” mutatott be. A PetroCaribe mellett olvasva a stratégiai logika világos: a régiót eltávolítani a venezuelai energiaegyüttműködéstől az USA által támogatott pénzügyi és politikai keretrendszerek felváltásával.
Majd jöttek azok az eszkalációk, amelyek magát a forrást célozták meg. 2019 januárjában az USA Pénzügyminisztériuma szankciókat vezetett be Venezuela állami olajtársasága, a PDVSA ellen, megfosztva amerikai joghatóság alatt álló vagyonától, és széles körben megtiltva amerikai állampolgárokkal való üzletelést. Bármilyen retorikával vette körbe Washington ezeket az intézkedéseket, anyagi hatásuk egyértelmű volt: beszűkíteni azokat a bevételi forrásokat és működési kapacitásokat, amelyeken keresztül Venezuela fenntarthatta volna mind a hazai újraelosztást, mind a nemzetközi együttműködést.
A szuverenitás a célpont
Az Abszolút Eltökéltség hadművelet nem a semmiből tört ki. Egyszerűen csak a legfrissebb (és legmeztelenebb) kifejeződése egy olyan mintának, amely meghatározta Washington kapcsolatát a Déli Féltekével több mint száz éven át: valahányszor egy ország erőforrás-vagyonát kivonják az elit akkumulációjának és a külföldi ellenőrzés áramlataiból, és a népi jogok és a független állami kapacitás felé terelik, a válasz a kényszer. A puccsok, blokádok, diplomáciai ostromok, pénzügyi fojtogatások és most a nyílt katonai támadás és emberrablás nem különálló epizódok; ugyanazon stratégiai célkitűzés változó taktikái.
Amit a bolivári forradalom konkrét és mérhető értelemben demonstrált, az az, hogy a szuverenitás nem elvont fogalom. Anyagi képesség: az a képesség, hogy egy erőforrást, amely egykor felfelé és kifelé áramlott, élelmiszer-biztonsággá, írástudássá, lakhatássá és egészségüggyé alakítsanak – olyan intézményekké, amelyek a méltóságot normává teszik a rendkívüli helyett. Ezt a képességet célozták mindig is a szankciók. Nem azért, mert Washington hirtelen aggódni kezdett a demokrácia vagy a kábítószerek miatt, hanem mert egy olyan állam, amely nagy léptékben tud tervezni, újraosztani és szervezni, nehezebben fegyelmezhető (és mert ez a példa terjed).
És terjedt is. A PetroCaribe, az ALBA, a CELAC és az alulról szerveződő kontinentális artikulációk mind, különböző módon, kísérletek voltak egy olyan regionális rendszer felépítésére, amelyben Latin-Amerika és a Karib-térség kielégítheti szükségleteit anélkül, hogy előbb a birodalomtól kellene engedélyt kérnie. Ebben a kontextusban az USA Venezuela olajával kapcsolatos megszállottsága nem értelmezhető pusztán egy áruért folytatott kapkodásként. Ez a politikai felhasználásának megtörésére tett erőfeszítés: arra, hogy elvágja a kapcsolatot a természeti vagyon és a hazai társadalmi jogok között, és megakadályozza, hogy ez a vagyon regionális autonómia-projekteket finanszírozzon Washington kontrollja nélkül.
Amikor a régió kormányait és mozgalmait azzal próbálják meggyőzni, hogy nincs alternatíva (nincs fiskális tér, nincs fejlesztési út, nincs tervezési lehetőség), a venezuelai eset tisztázza, mit is jelent valójában ez az állítás: hogy az erőforrások egyetlen elfogadható felhasználása az, amely megőrzi az egyenlőtlen cserét. A Venezuela elleni háború tehát a déli félteke népeinek azon gondolatával szemben folytatott háború, hogy vagyonukat szuverenitássá, a szuverenitást pedig jobb jövővé alakíthatják.
Ezért nagyobb a január 3-i események által felvetett kérdés, mint maga Venezuela. Ha egy államfő elrablása és egy szuverén ország bombázása normalizálható a „jogérvényesítés” nyelvébe burkolva, akkor a szuverenitás mindenhol feltételessé válik, a birodalmi érdekek függvényében adományozott vagy visszavont jog. A válasz nem lehet a cinizmus vagy a feladás. Világosnak kell lennie, hogy mi a tét, és a támadással méltányos szolidaritásnak: Venezuela jogának védelme, hogy saját sorsát döntse el, és ezzel együtt a régió jogának, hogy az együttműködésre, és nem az alárendeltségre alapuló rendszert építsen.
Írta: Eduardo Rodríguez, Puerto Ricó-i író, szerkesztő és fordító. A Tricontinental: Institute for Social Research szerkesztője.
forrás: Peoples Dispatch