Egy sima átmenetbe vetett hitet adták el nekünk a megújuló energiára, de a fosszilis tüzelőanyagok továbbra is a világgazdaság középpontjában állnak.
Amikor arra gondolunk, honnan származik az üzemanyag és az energia, az „energiaátmenet” gondolata bekerült a köztudatba.
Ez arról szól, hogy régen fát égettünk, majd szenet, aztán jött az olaj kora, és hamarosan a megújulók új korszakába lépünk.
Ez egy megnyugtató történet, amely szerint a technológia majd megszabadítja a világot a múlt bolygóromboló tüzelőanyagaitól.
Irán csaknem lezárta a Hormuzi-szorost, ami megmutatta, mennyire törékenyek ezek az állítások, és mennyire központi szerepet játszik az olaj még mindig a globális gazdaságban.
Nem történt meg a zökkenőmentes globális átmenet az olajról. Éppen ellenkezőleg, az olajhasználat alapvetővé vált a gazdaság számos területén, beleértve a mezőgazdaságot, az építőipart és a közlekedést.
Az elmúlt két évtizedben az Öböl-államok diverzifikálták termelésüket, hogy kőolajtermékeket, köztük műanyagokat állítsanak elő. A kén az olajipar mellékterméke.
Kritikus fontosságú a műtrágyák, fémek és félvezetők előállításához. A kénellátást is veszélyezteti a Hormuzi-szoros lezárása.
A Nemzetközi Energiaügynökség vezetője, Fatih Birol azt mondta, hogy a Nyugat vezetői nem értették teljesen a Hormuzi-szoros jelentőségét, amikor megindították támadásukat Irán ellen.
Arra figyelmeztetett, hogy a háború következményei rosszabbak lehetnek, mint az 1973-as és 1979-es olajválságok, valamint az oroszországi ukrajnai invázió által 2022-ben kiváltott gázválság együttes hatása.
Több olajat és gázt vont ki a forgalomból, mint ezek az események együttvéve.
A fekete eső, amely Teheránra hullott, miután izraeli vadászgépek március elején felgyújtottak két olajtárolót, emberi és környezeti katasztrófák voltak.
Erre válaszul Irán megtámadta Bahrein egyetlen olajfinomítóját és a világ legnagyobb földgázkivitelét biztosító üzemét Katarban.
Donald Trump kétségbeesetten szerette volna újranyitni a szorost a globális hajózás előtt. Még azzal is fenyegetőzött, hogy „megsemmisíti” Irán energia-infrastruktúráját, ha nem működik együtt, mielőtt visszakozott volna.
A világ olajkészleteinek körülbelül 20 százaléka – ami a tengeri olaj negyedének felel meg – a Hormuzi-szoroson keresztül halad át. Ennek nagy része mindössze öt országból származik: Szaúd-Arábia (a teljes mennyiség 37 százaléka), Irak (23 százalék), az Egyesült Arab Emírségek (13 százalék), Irán (11 százalék) és Kuvait (10 százalék).
Ennek az olajnak a nagy része Kínába, Indiába és más ázsiai országokba megy. Egy kis hányad, mindössze 2,5 százalék kerül exportra az Egyesült Államokba. Szaúd-Arábia olaját különböző célállomásokra küldi, beleértve más Öböl-államokat is.
De Irán olajának akár 90 százaléka Kínába megy. Ez az megállapodás lehetővé teszi a nyugati szankciók megkerülését Iránnal szemben, és kedvezményes árat biztosít Kínának.
Adam Hanieh a „Crude Capitalism” (Nyers kapitalizmus) című könyvében magyarázza meg, hogyan váltak az Öböl-államok ilyen hatalmassá, és miért játszanak továbbra is túlzottan nagy szerepet az olajellátásban.
A második világháború után globális expanzió ment végbe az olajhasználatban. Az Öböl-államok kulcsfontosságúak voltak ebben.
Szaúd-Arábia együttműködött az Egyesült Államokkal az olajfúrásban a sivatagban az 1930-as években, amikor a kaliforniai Standard Oil Company megállapodást kötött a szaúdi állammal, létrehozva a California Arabian Standard Oil Company leányvállalatot.
Miután az olaj elkezdett folyni a Dammam 7-es számú kútjából – amelyet találóan Prosperity Wellnek (Jólét-kút) neveznek – a termelés gyorsan bővült.
Szaúd-Arábia birtokolja a világ legnagyobb tengeri olajmezőjét, a Safaniya Oil Fieldet.
De az Öböl-államok nem csupán azért egyediek, mert nagy az olajkészletük. Hanieh óva int attól, hogy az Öböl-államokat csupán „hatalmas olajcsapként” kezeljük, anélkül, hogy figyelembe vennénk e társadalmak jellegzetességeit.
A hat Öböl-állam – Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait, Omán és Katar – monarchia, ahol a királyi családok különböző üzleti érdekeltségeiken keresztül avatkoznak be a gazdaságba.
A csillogó városok, mint Dubaj és Abu Dhabi, a vendégmunkások hadserege által épültek, akiket ki lehet deportálni, ha megpróbálnak szervezkedni.
Az 1970-es években a szaúdi kormány növelte tulajdoni hányadát az Aramcóban – az Arabian American Oil Companyben –, amely 1980-ra teljesen állami vállalattá vált. Ez az olaj államosítási hullámának része volt az Öböl térségében.
Az Öböl-államok 1960-ban létrehozták az OPEC-et, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét, amelynek Szaúd-Arábia a vezető szereplője.
Amikor az iráni vezető, Mohammad Moszaddegh államosította az olajat, az a Nyugat térségbeli hatalmát fenyegette.
Nagy-Britannia és az Egyesült Államok 1953-ban puccsot támogatott ellene.
Ezzel szemben a szaúdi államkapitalizmus formája megfelelt a nyugati érdekeknek. A világ legnagyobb szuperhatalma szoros kapcsolatot ápolt a szaúdi monarchiával.
Az Egyesült Államok megígérte, hogy biztosítja a rezsim túlélését, abban az időben, amikor a térség monarchiáit és diktatúráit szerte a régióban megdöntötték.
Cserébe Szaúd-Arábia és a többi Öböl-állam beleegyezett, hogy az olajat amerikai dollárban árazzák. Ez segít biztosítani az Egyesült Államok folyamatos hatalmát. A világ országai számára előnyt jelent, ha dollárban tartják tartalékaikat. Ez azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok szankciók bevezetésével tudja politikai súlyát érvényesíteni.
Hanieh kiemeli, hogy a nemzeti olajtársaságok (NOC-k) hatalmas óriásokká nőtték ki magukat.
A Saudi Aramco messze a világ legnagyobb olajtársasága. Tavalyi nyeresége meghaladta az öt legnagyobb nyugati magánszektorbeli vállalat – köztük a Shell, az ExxonMobil és a Chevron – együttes nyereségét.
Az olaj központi szerepe a globális gazdaságban lehetővé tette ezeknek a vállalatoknak, hogy fenomenális nyereséget érjenek el.
De ez nem jelenti azt, hogy az energiafelhasználás „átmenetet” élt volna át a régebbi forrásokról, például a szénről.
Jean-Baptiste Fressoz a „More and More and More” (Több és több és több) című könyvében lerombolja az energiaátmenet reformista koncepcióját.
Rámutat, hogy a világ népességének egyharmada még mindig fára támaszkodik a fűtésben.
A szén sem a múlt energiaforrása. A szénfogyasztás Kínában tízszeresére nőtt 1980 óta. Kína egyre inkább a víz- és szélenergiára támaszkodik. De a megújulók fellendülése nem váltotta fel a fosszilis tüzelőanyagok használatát. Csupán hozzájárult a megtermelt energia összmennyiségének drámai növekedéséhez.
A különböző energiaforrások össze is kapcsolódnak egymással. Például az olaj elérhetősége kiterjesztette a szénhez való hozzáférést. A 2000-es évek csúcsán az Egyesült Államokban a felszíni fejtésű bányászat évente több millió tonna ammónium-nitrátot és benzint használt fel a szén kirobbantására a földből.
Ahol olaj van, ott az USA bombái is megjelennek. De ez nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok egyszerűen átfésüli a földgolyót, hogy magának szerezze meg az olajat.
Az Egyesült Államok Energiainformációs Hivatala szerint a hazai termelés 2019-ben meghaladta a fogyasztást. Az USA továbbra is függ a fosszilis tüzelőanyagoktól, rekord szintű a hazai nyersolaj-termelés és a palagázból nyert gáz mennyisége is.
Az amerikai olajfinomítók vezetői vágynak Venezuela nehézolaj-készletére. De Irán olaja kevésbé érdekes.
Ehelyett – ahogy Hanieh érvel – az Egyesült Államok stratégiája a riválisaihoz, elsősorban Kínához irányuló erőforrás-áramlás ellenőrzéséről szól. Trump ezt kombinálja a „fúrj, baby, fúrj” megközelítéssel odahaza.
Ha Kína képes alternatív üzemanyag-forrásokat szerezni, ez Trump számára hatalmas tévedés lehet. Időnként vannak jelentések kínai tulajdonú hajókról, amelyek áthaladnak a Hormuzi-szoroson.
A Lucky Gas cseppfolyósított kőolajszállító hajó múlt hónapban áthaladt a szoroson.
De Kína még mindig szenvedhet a szoros lezárásától és az emelkedő áraktól.
A kapitalizmusban nincsenek jó lehetőségek. Az olajkínálat lassítása növelheti az amerikai vállalatok nyereségét. De a szárnyaló üzemanyagárak további fájdalmat okoznak a munkásosztálybeli embereknek világszerte.
A Fülöp-szigeteken nemzeti vészhelyzet van az üzemanyag-ellátási válság miatt.
A zöldségtermesztők abbahagyták a növényültetést, a sofőrök bérének zuhanását tapasztalják.
Sri Lankán az állam üzemanyag-adagolást és négynapos munkahetet vezetett be.
Másrészt az olaj újbóli megindítása is katasztrofális lenne.
Egy 2021-es tanulmány nagyon konkrétan fogalmazott. A Közel-Kelet olajának kétharmadának a föld alatt kellene maradnia, ha meg akarjuk próbálni elkerülni a bolygó 1,5 fok feletti felmelegedését.
A legsúlyosabb hatások egy része magában a régióban jelentkezik, ahol a háború és az éghajlati összeomlás már most is megterheli az ivóvízhez való hozzáférést.
Nagy-Britanniában a fosszilis tüzelőanyagok további beágyazását javasolják megoldásként. A tengeri energiaipar a háborút használja fel, hogy nyomást gyakoroljon a brit „munkáspárti” kormányra, hogy újra fontolja meg az olaj- és gázfúrást az Északi-tengeren.
A kapitalizmus a katasztrófa felé hajt minket. Nem támaszkodhatunk arra, hogy békésen átállunk az olajról. Ehelyett egy olyan mozgalomra lesz szükség, amelynek középpontjában a munkások állnak, hogy leállítsák a fosszilis tüzelőanyagok gépezetét.
forrás: Socialist Worker