Kína

Tricontinental: A modernizáció nem jelent kapitalizmust

A Globális Dél számára a fejlődés nem valósítható meg a kapitalista Nyugat utánzásával; ehhez az imperialista függőség felszámolására van szükség a szuverenitás védelmén, a szocialista tervezésen és a társadalmi viszonyok átalakításán keresztül.

1960-ban Walt Whitman Rostow amerikai közgazdász kiadta A gazdasági növekedés szakaszai: Egy nem kommunista kiáltvány című könyvét. Az alcím világossá tette a mű célját. Rostow nem egyszerűen leírta a gazdasági fejlődést; ideológiai fegyvert kínált a hidegháborúhoz. Állítása szerint minden társadalom ugyanazon az úton halad: a „hagyományos társadalomból” kiindulva eljut az „előfeltételek a felemelkedéshez” szakaszán, majd a „felemelkedésen”, az „érettség felé vezető úton”, végül pedig a „magas tömegfogyasztás korszakán” keresztül. Ennek az útnak a végén maga az Egyesült Államok állt: társadalmi, kulturális és politikai intézményei a világ többi része számára követendő modellként jelentek meg. Rostow történetében fejlődni annyit jelentett, mint utánozni az imperialista Nyugat fogyasztási szokásait és intézményi formáit; modernizálódni annyit jelentett, mint kapitalistává válni.

Rostow elmélete, és különösen a Saint Lucia-i közgazdász, Arthur Lewis elmélete, a „hagyományt” a „modernitással” állította szembe. A régi világot el kellett söpörni, hogy megjelenhessen az új. A gyarmatosítás eltűnt ebből a történetből, ahogy a rabszolgaság, a fosztogatás, az egyenlőtlen csere, valamint az Ázsiából, Afrikából és Latin-Amerikából Európába és Észak-Amerikába irányuló szervezett vagyonáthelyezés is. Az imperializmus által elszegényített országoknak azt mondták, hogy szegénységük saját elmaradott kultúrájuk következménye. Nem szuverenitásra vagy társadalmi forradalomra volt szükségük; azt mondták nekik, hogy külföldi tőkére, nyugati szakértőkre és türelemre van szükségük.

Egy korábbi, radikális hagyományainkról szóló hírlevelünkben a radikális politikában jelen lévő kulturális örökségekről folytatott vita gazdagságával foglalkoztunk. Kínában azonban nem önmagában a hagyomány jelentette a fő problémát, hanem a megaláztatás. Az első ópiumháborútól (1839–1842) a kínai forradalom győzelméig (1949) Kína átélte azt, amit „a megaláztatás évszázadaként” tartanak számon: a népre kényszerített ópiumot, a kormányokra rákényszerített egyenlőtlen szerződéseket, az idegen hatalmak által elfoglalt területeket, a külföldi monopóliumok alá rendelt kikötőket, valamint a hadurak, a megszállás és a polgárháború által szétszabdalt országot. A kapitalizmus nem Adam Smith A nemzetek gazdagsága (1776) című művével a kezében lépett be Kínába, hanem ágyúnaszádokkal és kábítószerekkel. A kapitalizmus erői sem nem egyesítették az országot, sem nem szabadították fel termelőerőit. A kapitalista imperializmus ehelyett szétzilálta a kínai társadalmat, és megerősítette a földbirtokosokat, a komprádorokat és a külföldi tőke közvetítőit.

A kínai nép számára a modernizáció nem civilizációjának teljes elutasítását vagy a Nyugat várótermébe való belépést jelentette. Modernizálódni annyit jelentett, mint véget vetni a megaláztatásnak, visszaszerezni a szuverenitást, egyesíteni az országot, felszámolni az éhezést és az analfabetizmust, valamint létrehozni azt az anyagi képességet, amely megakadályozza az ágyúnaszádok visszatérését. E logika szerint a kínai modernizáció csak nemzeti felszabadítással kezdődhetett, és csak a szocializmuson keresztül haladhatott előre.

Legújabb dossziénk, Két lábon járva: A kínai modernizáció szocializmusa, felhívja a figyelmet a kínai forradalom által felvállalt két elválaszthatatlan feladatra: a társadalmi viszonyok átalakítására és a termelőerők fejlesztésére. Egy szegény ország nem tudta pusztán azáltal megszüntetni a nélkülözést, hogy egyenlőbben osztotta el azt – modern iparra, tudományra, technológiára és infrastruktúrára volt szükség. De a neokoloniális rendszer csapdájában hogyan lett volna képes Kína végrehajtani ezt a projektet? Megtehette-e ezt anélkül, hogy foglalkozott volna a tulajdon és a társadalmi emancipáció alapvető kérdéseivel? Dossziénkban a modern kínai történelmet három szakaszra osztjuk: 1949–1978, 1978–2013 és 2013-tól napjainkig.

1949-ben Kína a világ egyik legszegényebb országa volt: a várható élettartam körülbelül harmincöt év volt, az írástudás húsz százalék alatt maradt, az ipari kapacitás rendkívül korlátozott volt, vidéken pedig továbbra is feudális viszonyok uralkodtak. A forradalom első lépései ezért egyszerre voltak társadalmiak és anyagiak. 1953-ra a földreform mintegy 47 millió hektárt osztott újra körülbelül 300 millió föld nélküli és kevés földdel rendelkező paraszt között. A földbirtokosok rendszere megtört, de valami még mélyrehatóbb is történt. A parasztok megtapasztalták a fanshen (翻身) állapotát – szó szerint „átfordulni” vagy „megfordítani a testet”, a forradalom nyelvén azonban azt jelentette, hogy lerázzák magukról a szolgaságot és felegyenesedve, a nemzeti fejlődés aktív résztvevőiként állnak talpra. A modernizáció tehát nem egy bevásárlóközponttal, hanem földdel, méltósággal és a szolgaság megszüntetésével kezdődött.

A tömeges írástudási kampányok, a közegészségügyi rendszerek, a vidéki olvasótermek és a „mezítlábas orvosok” programja átalakította a társadalmat. 1959-re az írástudás aránya 57 százalékra emelkedett; 1978-ra a várható élettartam meghaladta a 63 évet. Eközben a szocialista tervezés lefektette az integrált ipari gazdaság alapjait: acélművek, erőművek, autó- és traktorgyárak, vasutak és hidak épültek. Ezeket az eredményeket blokád, szankciók és az állandó háborús fenyegetés közepette érték el. A szuverenitás anyagi alapokra került, de továbbra is ingatag volt.

1978 után a reform és nyitás politikája megváltoztatta a taktikát anélkül, hogy feladta volna a történelmi irányt. Teng Hsziao-ping „a szegénység nem szocializmus” kijelentése megragadta a probléma lényegét. Kína állami irányítás mellett használta a piacokat és a külföldi tőkét termelőerőinek fejlesztésére, de nem adta fel a gazdaság meghatározó területeinek ellenőrzését. A bankrendszer, az energiaipar, a távközlés és a közlekedés feletti állami ellenőrzés lehetővé tette az állam számára, hogy irányítsa a beruházásokat, és megakadályozza, hogy a magánszektor diktálja a társadalom működését. A piacot eszközként használták, nem önmagáért.

Ez a második időszak hatalmas társadalmi gazdagságot hozott létre, és 1978 és 2019 között több mint 765 millió embert emelt ki a szegénységből. Ugyanakkor súlyos ellentmondásokat is létrehozott: egyenlőtlenséget, korrupciót, regionális különbségeket, a munkavállalókra nehezedő nyomást és ökológiai pusztítást. Ezen ellentmondások felismerése nem jelenti a reformidőszak elutasítását, ahogy eredményeinek elismerése sem követeli meg költségeinek eltitkolását. A szocialista építés nem egy előre kijelölt, egyenes vonal, hanem olyan küzdelmes folyamat, amelyben az új képességek új ellentmondásokat hoznak létre, amelyeket aztán meg kell oldani.

2013 óta Kína belépett egy harmadik szakaszba, amely három fogalom köré szerveződik: a közös jólét, az ökológiai civilizáció és a magas színvonalú fejlődés. A célzott szegénységfelszámolási kampány több mint hárommillió, a Kínai Kommunista Párthoz tartozó kádért mozgósított annak érdekében, hogy elérje a szélsőséges szegénységben élők utolsó csoportjait is, garantálva számukra a minimális jövedelmet, a megfelelő élelmezést és ruházkodást, az oktatást, az egészségügyi ellátást, a biztonságos lakhatást, az ivóvizet, a villamos energiát és a közlekedést. Ahelyett, hogy a gazdagság „lecsorgására” vártak volna, a párt házról házra járva azonosította a nélkülözést és küzdött annak felszámolásáért. Ezzel egyidejűleg a párt fellépett a magánhatalom koncentrációja ellen, szigorította a technológiai vállalatok szabályozását, korlátozta a magánoktatási iparágat, és fellépett az ingatlanspekulációval szemben az „a lakások lakhatásra valók, nem spekulációra” elv alapján. Kína a hiteleket a spekulatív tevékenységektől a stratégiai iparágak, a közösségi infrastruktúra és a technológiai fejlesztés felé irányította. Ezek nem jelentéktelen adminisztratív módosítások; az alapvető szocialista kérdést érintik: a tőke irányítja-e a társadalmat, vagy a társadalom irányítja a tőkét.

Hszi Csin-ping kínai elnök a kínai modernizációt úgy írta le, mint „a Kínai Kommunista Párt vezetése alatt megvalósított szocialista modernizációt”. A szocialista modernizáció fogalma nem ellenséges a hagyománnyal, hanem lehetővé teszi Kína számára, hogy civilizációs örökségére támaszkodjon anélkül, hogy alávetné magát akár a feudális hierarchiának, akár a nyugati kulturális uralomnak. A hagyomány nem múzeumi tárgy, és nem is leküzdendő akadály; kritikusan öröklődik tovább, és párbeszédbe kerül a tudományos ésszel és a szocialista etikával.

Kína megaláztatásról őrzött emlékét Nyugaton néha olyan pszichológiai sérelemként kezelik, amelyet az állam manipulál. A megaláztatás azonban nem pusztán érzés. Anyagi állapotra utal: a szuverenitás elvesztésére, az erőforrások lefoglalására, a technológiai fejlődés megtagadására és arra, hogy egy nép jövőjét idegen hatalomnak rendelik alá. A mai félvezető-korlátozások, szankciók, kereskedelmi akadályok és katonai bekerítés arra emlékeztetik a kínai népet, hogy a fejlődésük megállítására irányuló régi imperialista törekvés nem tűnt el. A technológiai önellátás ezért nem szűk nacionalizmus, hanem a szuverenitás védelmének kortárs formája.

Kína útját más országok egyszerűen nem másolhatják le. Egy, a munkások és parasztok szövetségében gyökerező forradalomból, valamint egy olyan pártból nőtt ki, amely képes nemzedékeken átívelő tervezésre. Története azonban sürgető kérdést vet fel a Globális Dél számára: lehetséges-e modernizáció szuverenitás nélkül? A külső adósságokkal terhelt, nyersanyagexportra utalt, valamint az adatok, a pénzügyek, a technológia, az energia és a közlekedés feletti ellenőrzéstől megfosztott országok formálisan függetlenek, de megakadályozzák őket abban, hogy saját jövőjüket meghatározzák. Rostow létráját odaadják nekik, de nincsenek fokai, amelyeken felmászhatnának.

A kínai forradalom nem engedélyt kért arra, hogy felmásszon Rostow létráján; saját fejlődési útját kovácsolta ki. Kína modernizációját nem az áruk mennyiségével vagy a milliárdosok számával kell mérni; azt kell vizsgálni, hogy a parasztok felegyenesedve állhatnak-e, hogy a gyermekek tudnak-e olvasni, hogy az emberek hosszabb és egészségesebb életet élnek-e, hogy a technológia társadalmi szükségleteket szolgál-e, hogy védelmet kap-e a természet, és hogy egy nemzet képes-e meghajlás nélkül szembenézni a birodalommal. Kína modernizációja nem utópia; minden egyes probléma megoldása újabb problémákat hozott létre, amelyekkel szembe kell nézni. A kínai modernizáció talán legigazabb próbája éppen az volt, hogy képes-e alkalmazkodni a változó időkhöz és szembenézni az új kihívásokkal. Nem azt állítjuk, hogy a kínai társadalomnak nincsenek problémái, hanem azt, hogy szocialista projektje úgy szerveződik, hogy felismerje az ellentmondásokat, irányt változtasson és küzdjön azok megoldásáért.

Kína modernizációs útja azt mutatja, hogy az elmaradott országok képesek a kapitalista Nyugattól eltérő utat kialakítani, miközben megvédik szuverenitásukat. A tanulság nem az, hogy Kína lemásolható, hanem az, hogy a modernizációhoz olyan politikai szerveződésre van szükség, amely képes a szuverenitást tervezéssé, technológiai kapacitássá, szociális jólétté és kollektív hatalommá alakítani. Ezért számítanak a politikai pártok. Kína útja nem érthető meg teljesen a pártrendszerének, a Kínai Kommunista Párt szerkezetének, valamint a többi párthoz, az államhoz és a társadalomhoz fűződő viszonyának elemzése nélkül. Ha közelebbről szeretnék követni ezt az utat, olvassák kétévente megjelenő folyóiratunkat, a Wenhua Zongheng: A kortárs kínai gondolkodás folyóirata című kiadványt, amely a Global South Academic Forummal (GSAF) együttműködésben jelenik meg.

A GSAF 2026-os konferenciáját október 17–18-án rendezik meg Sanghajban, Pudongban, „A Globális Dél politikai pártjai: kormányzás és modernizáció” címmel. A Globális Dél politikai pártjainak, társadalmi mozgalmainak és tudományos intézményeinek összekapcsolásával a fórum teret teremt a kormányzás és a modernizáció tapasztalatainak összehasonlítására, valamint annak megvitatására, hogyan fordítható le a szuverenitás olyan intézményekre, amelyek képesek tervezésre, fejlesztésre és emancipációra. A kérdés az, hogy a Globális Dél népei képesek-e saját feltételeik szerint meghatározni a modernizációt – nem utánzásként, hanem a függőségen túli jövő kollektív megteremtéseként.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

A BRICS-országok az Egyesült Államok Kuba elleni blokádjának megszüntetését követelik, és elítélik az izraeli és amerikai jogsértéseket Iránban

A megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő csoport ismételten felszólított az ENSZ és a globális pénzügyi intézmények reformjára annak érdekében, hogy azok reprezentatívabbak, demokratikusabbak és hatékonyabbak legyenek.

A BRICS 18. csúcstalálkozója szeptember 13-án, vasárnap ért véget Újdelhiben. A résztvevők egyhangúlag elfogadták az Újdelhi Nyilatkozatot, amely elítéli a Nyugat-Ázsiában zajló háborúkat, és ismételten felszólít egy demokratikusabb és multilaterálisabb világrend kialakítására.

Idén van a csoport megalakulásának 20. évfordulója. A BRICS alapvető célja a globális kormányzás demokratizálása, valamint a globális Dél országai közötti multilateralizmus és együttműködés előmozdítása.

Az idei csúcstalálkozót a „Ellenálló képesség, innováció, együttműködés és fenntarthatóság építése” mottó jegyében rendezték meg.

A Narendra Modi indiai miniszterelnök által vendégül látott csúcstalálkozón részt vett többek között Hszi Csin-ping kínai elnök, Vlagyimir Putyin orosz elnök, Maszúd Pezeskján iráni elnök, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök és Prabowo Subianto indonéz elnök.

Számos nemzetközi szervezet vezetője, köztük António Guterres, az ENSZ főtitkára is részt vett a csúcstalálkozón.

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok továbbra is arra törekszik, hogy a térség felett teljes ellenőrzést gyakoroljon, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az országok függetlenségét és a nemzetközi jogot, a BRICS közös nyilatkozata hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani „Latin-Amerika és a Karib-térség békeövezetként fennálló jellegét, amely a kölcsönös tiszteleten, a viták békés rendezésén és a be nem avatkozáson alapul”.

A nyilatkozat különösen „mély aggodalmának adott hangot a Kubával kapcsolatos helyzet miatt, tekintettel az országgal szembeni egyoldalú [amerikai] blokádintézkedések szigorítására, azoknak a kubai gazdaságra és energiaellátásra gyakorolt kedvezőtlen hatásaira, valamint a kubai lakosságot érintő aggasztó humanitárius következményekre”, és követelte valamennyi ilyen politikai és gazdasági intézkedés azonnali megszüntetését, az ENSZ Közgyűlésének határozataival összhangban.

A BRICS 11 tagja (Brazília, Oroszország, India, Irán, Indonézia, Kína, Etiópia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Dél-Afrika, miközben Szaúd-Arábia hivatalosan még nem csatlakozott) a világgazdaság több mint 30%-át és a világ teljes népességének csaknem felét képviseli.

Izraelnek és az Egyesült Államoknak tiszteletben kell tartania a nemzetközi jogot

Bár a közös nyilatkozat nem nevezte meg kifejezetten az Egyesült Államokat, és Izraelt is csak egyszer említette, komoly aggodalmának adott hangot az Iránban, Palesztinában és Libanonban zajló háborúk miatt, és azt követelte, hogy az agresszorok tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint valamennyi fennálló konfliktust multilaterális fórumokon és diplomáciai úton rendezzenek.

A nyilatkozat komoly aggodalmát fejezte ki az iráni „polgári infrastruktúra, valamint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) teljes körű biztosítéki rendszere alatt álló békés nukleáris létesítmények ellen intézett szándékos támadások” miatt is, és ezeket a nemzetközi jog megsértésének minősítette.

A 2025 júniusában, majd az idei február óta végrehajtott közös amerikai–izraeli agresszió több iráni polgári infrastruktúrát vett célba, politikai személyiségeket gyilkolt meg, valamint polgári nukleáris létesítményeket bombázott, teljes mértékben megsértve a hatályos jogszabályokat és normákat, és súlyos emberi pusztítás veszélyét idézve elő.

A közös nyilatkozat azt is hangsúlyozta, hogy a „globális kereskedelem, az ellátási láncok és az energia” zavartalan áramlását a nemzetközi jognak megfelelően kell biztosítani.

Irán és az Egyesült Arab Emírségek is a BRICS teljes jogú tagjai; utóbbi országban amerikai katonai támaszpontok működnek, amelyeket Irán elleni támadásokhoz használnak. Az Egyesült Arab Emírségek elítélte az iráni megtorló támadásokat az országban található amerikai támaszpontok ellen, és nemrég bejelentette az Iránnal fennálló valamennyi kereskedelmi és gazdasági kapcsolat felfüggesztését.

Az Egyesült Arab Emírségeket az újdelhi csúcstalálkozón képviselő Abu-Dhabi koronahercege, Sejk Khalid bin Mohamed bin Zayed Al Nahyan rövid beszélgetést folytatott Pezeskjánnal a csúcstalálkozó keretein kívül.

A BRICS-országok bírálták a tavaly októberben kihirdetett gázai tűzszünet izraeli erők általi folyamatos megsértését is. Követelték a „palesztinok Gázából történő kényszerű kitelepítésére” irányuló terv leállítását, és felszólították Izraelt, hogy maradéktalanul tartsa tiszteletben a palesztinok emberi jogait.

Megismételték támogatásukat a kétállami megoldás iránt, az 1967-es határok alapján, valamint amellett, hogy Palesztina teljes jogú tagságot kapjon az ENSZ-ben.

A BRICS-országok elítélték azt is, hogy Izrael továbbra is megsérti a Libanonnal kötött tűzszünetet, valamint Libanon szuverenitását és területi integritását, és követelték valamennyi izraeli erő kivonását a megszállt libanoni területekről.

Az egyoldalúság és a multilaterális intézmények aláásására irányuló kísérletek ellen

A BRICS-országok ismételten megerősítették közös elkötelezettségüket a „globális kormányzás megreformálása és javítása” mellett, beleértve az ENSZ-t, valamint a globális pénzügyi és kereskedelmi intézményeket is. Céljuk egy igazságosabb és méltányosabb, reprezentatívabb és elszámoltathatóbb nemzetközi és „multilaterális rendszer” előmozdítása, „a széles körű konzultáció, a közös hozzájárulás és a megosztott előnyök szellemében”.

A BRICS elítélte azokat a kísérleteket is, amelyek „egyoldalúan aláássák a globális multilaterális intézmények munkáját és akadályozzák az azokhoz tartozó mandátumok végrehajtását”. Ez feltehetően utalás az Egyesült Államok ENSZ és Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elleni közelmúltbeli támadásaira.

Az Egyesült Államok Irán „gazdasági elszigetelésére” irányuló törekvéseinek, valamint azokkal az országokkal szembeni másodlagos szankciókkal való fenyegetéseinek összefüggésében, amelyek nem tesznek eleget amerikai intézkedéseknek, továbbá a Kubával és számos más országgal szemben alkalmazott szankciók kapcsán a BRICS közös nyilatkozata elítélte az „egyoldalú kényszerítő intézkedések” valamennyi formájának ismételt alkalmazását, és kijelentette, hogy ezek ellentétesek a nemzetközi joggal.

A nyilatkozat szerint az ilyen intézkedéseknek „messzemenő negatív következményeik vannak az emberi jogokra, beleértve a fejlődéshez, az egészséghez és az élelmezésbiztonsághoz való jogot”, miközben aránytalanul sújtják a társadalom szegény és kiszolgáltatott rétegeit.

Több vezető, köztük Hszi Csin-ping kínai elnök is nagyobb egységre és együttműködésre szólított fel a BRICS-tagállamok és a globális Dél országai között, hogy ez megnyissa az utat a nemzetközi rend demokratizálása és a kölcsönös gazdasági fejlődés fokozása előtt.

Hszi a globális Délt a világ multipolaritásának legfontosabb hajtóerejének nevezte, és arra szólította fel ezeket az országokat, hogy közösen védelmezzék a nemzetközi politikában a jogállamiságot.

A BRICS közös nyilatkozata emellett nagyobb közös erőfeszítést sürgetett az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak 2030-ig történő megvalósítása érdekében, és a szegénység globális felszámolását egyik központi célkitűzéseként nevezte meg.

forrás: BreakThrough News

Az óriási árvíz Nepálban figyelmeztetés a klímaváltozás következményeire

Martin Empson elmagyarázza, hogy a változó vízszintek miként fenyegetik az életet

A nepáli határon pusztító szörnyű árvíz több száz – valószínűleg több ezer – ember életét követelte.

Bár a pontos okot még nem ismerjük, valószínűnek tűnik, hogy egy gleccseromlás áll a háttérben.

A New Scientist magazin beszámolója szerint az olvadó hó meggyengített egy hatalmas gleccsert, amely egy kilométert zuhant egy völgybe, ezzel hatalmas földcsuszamlást és árvizet okozva. Ha ez az információ pontos, akkor a katasztrófa közvetlenül összefügg a klímaváltozással.

Ez a legutóbbi katasztrófa rávilágít az éghajlati összeomlás egyik alulértékelt és gyakran figyelmen kívül hagyott veszélyére.

Legutóbbi, A világ sorsa (The Fate of the World) című könyvében Bill McGuire professzor, geológus és klímakutató azt vizsgálja, hogy a felmelegedő világ jövője hogyan érthető meg a geológiai múlt bolygóváltozásain keresztül.

De azt is elmagyarázza, hogy a globális felmelegedés hogyan vezethet váratlan geológiai változásokhoz, amelyek katasztrofális következményekkel járhatnak.

Egy forróbb világ hőt csapdáz az éghajlati rendszerekben. Ez intenzívebb és kiszámíthatatlanabb időjárási eseményekhez vezet, például gyakoribb és erősebb hurrikánokhoz.

De vannak kevésbé nyilvánvaló következmények is, amelyek szintén halálosak lehetnek. A fagyott víz nagyon sűrű, a gleccserek és jégsapkák hatalmas tömeggel bírnak. Amikor ez a jég elolvad, a súlya lekerül a Föld felszínéről, ami hatalmas kőzettömegek elmozdulását okozza.

Amikor az utolsó jégkorszakban a gleccserek az Északi-sarkról délre terjeszkedtek, súlyuk lenyomta a Föld felszínét. Annak ellenére, hogy a gleccserek 11 000 évvel ezelőtt visszahúzódtak, a Föld még mindig visszaemelkedik.

Skandinávia ennek következtében ma körülbelül évi 10 milliméterrel emelkedik. Ez emberi léptékben kicsi, de geológiai léptékben hatalmas.

Hasonlóképpen, a világ hegyvonulatainak változásai jelentős átalakulásokhoz vezethetnek, mert a Föld mozog, amikor a jég elolvad.

Az olyan helyeken, mint a Himalája, az Andok és az Alpok, az olvadó jég tágabb változásokat idézhet elő, ahogy az elmozdulások anyagokat mozgatnak meg.

Általában ezek kisebb földcsuszamlások lesznek, de néha hatalmas mennyiségű anyag szabadul fel.

Az olvadékvíz a kőzetek közötti törésvonalakat is elkenheti, ami hatalmas erők felszabadulását és földrengéseket okozhat. Még a heves esőzések is elegendő vizet zúdíthatnak a kőzetek megmozgatásához.

Ezek az összefüggések a klímaváltozás és a geológiai változások között elsőre ellentmondásosnak tűnhetnek. Hajlamosak vagyunk úgy gondolni a klímaváltozásra, mint ami az időjárással kapcsolatos. De a tágabb geológiai következményeket is meg kell értenünk, ha meg akarjuk védeni az embereket a jövőben.

Egy példa figyelmeztethet minket a lehetséges tragédiára. Bill McGuire a „valóban damoklészi fenyegetést” írja le a tádzsikisztáni Szarez-tónál. Ott egy hatalmas tó, amely 17 milliárd tonna jeges vizet tartalmaz, egy természetes gát mögött helyezkedik el, amelyet maga is egy 1911-es földcsuszamlás okozott. Ez a világ legmagasabb gátja, de a közelben 900 olvadó gleccser található, amelyek további földrengéseket és földcsuszamlásokat fenyegetnek.

Ahogy a világ felmelegszik, fennáll annak a lehetősége, hogy ezek közül valamelyik földcsuszamlást okozhat, amely elegendő vizet mozdítana ki ahhoz, hogy a gát megrepedjen, és a Szarez-tó vize kiszabaduljon.

1968-ban egy ilyen földcsuszamlás kétméteres hullámokat keltett a tóban. Ha ma átszakadna a gát, annak felmérhetetlen hatásai lennének.

McGuire szerint az áradat elérné Termez városát – amelynek lakossága 182 000 fő, mintegy 1400 kilométerre –, és még ott is egy kétszintes épület magasságú lenne. Tízezrek halnának meg.

Sajnos a világon valószínűleg több száz hasonló, ha kisebb léptékű fenyegetés létezik. A múlt heti nepáli borzalom csak egy példa.

Amire szükség van, az egy sürgős program, amely elháríthatja vagy legalább mérsékelheti az ilyen potenciális katasztrófákat. Ez pénz költését igényli a kritikus infrastruktúrák, például gátak és hidak vészhelyzeti felmérésére, valamint a szükséges felújításokra és javításokra.

Figyelmeztető és megfigyelő rendszereket kell kiépíteni és korszerűsíteni. Ki kell képeznünk és fel kell vennünk új mentőmunkásokat. Ahogy a brit erdőtüzek is megmutatták, a világ kritikus hiányt szenved tűzoltó felszerelésből és képzett tűzoltókból.

De szükségünk van egy sürgős programra is a fosszilis tüzelőanyagok használatának leállítására és a további kitermelés megakadályozására.

Andy Burnham-nek nem szabad szabad utat engedni az Északi-tengerben történő további olaj- és gázkitermelésnek. A ma kibocsátott szén-dioxid minden egyes molekulája súlyosbítja a jövőbeli helyzetet.

Nem tudunk megakadályozni minden árvizet vagy tüzet, de a gyors cselekvés a mai felkészülés érdekében csökkentheti azoknak a hatásait, amelyek a történelmi kibocsátások következtében már elkerülhetetlenek.

A 21. század a hatalmas katasztrófák évszázada lesz. Gyökeresen át kell alakítanunk társadalmunkat, hogy felkészüljünk rá – át kell térnünk egy olyan rendszerre, ahol a fosszilis tüzelőanyagokból származó profitok nem határozzák meg az életet és a halált.

forrás: BreakThrough News

Kína felszólítja Japánt, hogy hagyjon fel nukleáris ambícióival és tartsa tiszteletben nemzetközi jogot

A kínai felszólításra azután került sor, hogy különböző japán hatóságok az ország három nukleáris alapelvének felülvizsgálatát és az Egyesült Államok nukleáris fegyvereinek „kiterjesztett elrettentésként” történő telepítésének szorgalmazását vetették fel.

Kína ismételten kifejezte aggodalmát a japán újrafegyverkezésről és nuklearizációról szóló egyre erősödő tárgyalásokkal kapcsolatban, egy nappal azután, hogy az ország védelmi minisztere arra utalt, hogy az ország nukleáris fegyverekkel kapcsolatos álláspontjának felülvizsgálata elkerülhetetlen.

Kína kijelentette, hogy egy ilyen lépés sérti a régióban meglévő megállapodásokat és Japán nemzetközi jogi kötelezettségvállalásait, és figyelmeztetett, hogy a régió instabilitásához vezethet.

Egy vasárnap sugárzott online hírműsorban Koizumi Sindzsiró japán védelmi miniszter, miközben párhuzamot vont Ukrajna helyzete és Kelet-Ázsia között, azt mondta: „bár ez egy nehéz kérdés… egy téma, amit nem kerülhetünk el, az a nukleáris fegyverek.”

Koizumi az ország pacifista alkotmánya és három nukleáris alapelve iránti tartós lakossági támogatásra reagált, annak ellenére, hogy kormánya ezek felülvizsgálatát szorgalmazza.

Vasárnap több ezer japán vonult az utcára Tokióban, hogy tiltakozzon a Takaicsi Sanae vezette szélsőjobboldali kormány alkotmány- és a három nukleáris alapelv felülvizsgálatára irányuló tervei ellen, amelyek lehetővé tennék amerikai nukleáris fegyverek japánba való telepítését és előmozdítanák az ország újrafegyverkezési napirendjét.

Japán három nukleáris alapelve – a nukleáris fegyverek birtoklásának, előállításának és behozatalának tilalma – 1967-ben fogalmazódott meg, és azóta minden egymást követő kormány követte az országban.

Japán tapasztalata, miszerint az egyetlen ország a világon, amely megtapasztalta a nukleáris fegyverek pusztító hatásait, meghatározó volt az ország nukleáris szemléletének és a közvéleménynek a kialakításában ebben a kérdésben.

Az ország politikájában azonban a jobboldal térnyerése és az Egyesült Államok növekvő nyomása a Kínával folytatott „új hidegháborújában” a „nemzeti újjászületésre” irányuló felhívásokhoz és az ország újrafegyverkezésére irányuló kísérletekhez vezetett, beleértve a saját nukleáris fegyverek kifejlesztéséről szóló tárgyalásokat is.

A Takaicsi-kormány előmozdította az Egyesült Államok narratíváját a Kínából a régió országaira leselkedő lehetséges fenyegetésekről, és nyitottságát fejezte ki amerikai nukleáris fegyverek országba telepítésére, ezt „kiterjesztett elrettentésnek” nevezve.

Erős közvélemény a nukleáris fegyverek ellen

A japán közvélemény azonban nagyrészt továbbra is ellenzi az újrafegyverkezést és a nuklearizációt.

Egy nemrégiben készült közvélemény-kutatásban az országban a válaszadók több mint 75%-a ellenezte a három nukleáris alapelv bármilyen módosítását. Ugyanebben a felmérésben a japánok több mint 67%-a ellenezte a Takacsi-kormány militarizációra irányuló törekvését is.

A Global Times múlt heti jelentése szerint Japánban 82 helyi gyűlés, köztük Hirosima és Nagaszaki gyűlései is írásbeli véleményt nyújtottak be a központi kormánynak, követelve, hogy ne módosítsák az ország nukleáris alapelveit.

A jelentés megjegyezte, hogy az ilyen követeléseket benyújtó helyi gyűlések száma jelentősen nőtt az idén, mivel egyre nagyobb a félelem a jelenlegi kormány ilyen lépésétől.

Japán az év eleje óta nagyszabású tiltakozások színhelye a Takaicsi-kormány politikája ellen. A július 19-i tiltakozásokat megelőzően májusban, júniusban és a hónap elején is voltak hasonló tüntetések.

Tisztelje a közvéleményt és az NPT-ben vállalt kötelezettségeket!

Lin Csien, a Kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője a július 20-i, hétfői rendes sajtótájékoztatón a Takaicsi-kormány politikája elleni növekvő tömegmozgósításokat „egyértelmű jelnek nevezte, hogy az emberek békét akarnak”.

„Tokió sietős törekvése, hogy feladja a pacifista alkotmányt és gyorsabb ütemben újrafegyverezze az országot, nincs összhangban a közvéleménnyel. Felszólítjuk a japán hatóságokat, hogy hagyják abba a téves úton való továbbhaladást, és ne ragaszkodjanak makacsul a nukleáris kérdésben tapasztalható elsöprő tendencia ellenében” – hangsúlyozta.

„Ha a japán hatóságok ragaszkodnak téves számításaikhoz a nukleáris kérdésben” és szövetségeseik nukleáris fegyvereit telepítik, „nemcsak súlyosan kihívják a háború utáni nemzetközi rendet és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozására irányuló rendszert, hanem megsértik a békére tett ígéretet is” – mondta Lin, figyelmeztetve, hogy Japán „végül súlyos árat fizethet” az ilyen politikai döntésekért.

Lin emlékeztette a japán kormányt, hogy az ország az NPT aláírójaként „vitathatatlan, tagadhatatlan és nem tárgyalható kötelezettségekkel tartozik a nemzetközi jog alapján arra, hogy tartózkodjon a nukleáris fegyverek fogadásától, gyártásától, megszerzésétől vagy átadásától.”

Felszólította a nemzetközi közösséget és a japán népet, hogy további nyomásgyakorlásra késztesse a Takaicsi-kormányt, hogy tartsa tiszteletben az NPT-ben vállalt kötelezettségeit, és hagyjon fel az újrafegyverkezési tervekkel.

forrás: Breakthrough News

Tricontinental: Elképzelni a Globális Délből jövő új fejlesztési elméletet

A Globális Észak fejlesztési receptjei, köztük az IMF elcsépelt dogmái, kudarcot vallottak. Itt az ideje egy új fejlesztési elméletnek, amely a Globális Dél tapasztalataiból gyökerezik.

2015-ben az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája (UNCTAD) közzétette a befolyásos közgazdász, Robert H. Wade egy tanulmányát „Az iparpolitika szerepe a fejlődő országokban” címmel. Wade amellett érvelt, hogy gyakorlatilag minden sikeres késői iparosodási kísérlet (például Japánban és Dél-Koreában) intervencionista állami politikákat alkalmazott az ipari fejlődés és a technológiai fejlettség előmozdítására. 2024-ben, csaknem egy évtizeddel később, az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) kiadta zászlóshajó-jelentését „A kihívásokat fenntartható megoldásokká alakítani: Az iparpolitika új korszaka” címmel, amely amellett érvelt, hogy az iparpolitika kulcsfontosságú eszköz a fenntartható fejlődéshez. Wade 2015-ös cikkének és a 2024-es UNIDO-jelentésnek a megjelenése között a globális kontextus jelentősen megváltozott. Kína 2013-ban meghirdetett Övezet és Út Kezdeményezése (BRI) az infrastrukturális és ipari beruházások jelentős forrásává vált: 2013 és 2024 között a BRI kumulált részvételi értéke elérte az 1,175 billió dollárt, és csupán 2024-ben az előzetes adatok szerint mintegy 340 BRI-ügylet jött létre 87 országban. E részvétel nagy része építési szerződések formáját öltötte, beleértve a közlekedési és energia-infrastruktúrát is, amelyek továbbra is az ipari fejlődés alapját képezik.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) nem tagadhatta az iparpolitika fontosságát, de nem támogatta Wade tanulmányát vagy a UNIDO jelentését. Az IMF habozása megjelenik a közelmúltbeli blogbejegyzések címeiben is, mint például „Az iparpolitika növelheti a termelékenységet – de kockázatokkal és kompromisszumokkal jár” (2025) és „Az iparpolitika alkalmazkodik a válságokhoz, de továbbra is nehéz hatékonyan végrehajtani” (2026). Az IMF álláspontja szerint a jövő receptje továbbra is egy kudarcot vallott múlthoz kötődik, amely ragaszkodott ahhoz, hogy a privatizáció és a liberalizáció biztosítja a fejlődés útját. Mindez annak ellenére van így, hogy az IMF saját kutatása is azt mutatja, hogy a szervezetet ellenőrző Globális Észak államai nagyobb mértékben alkalmaznak iparpolitikát, mint a Globális Dél országai. Mégis, a központi bankokban és multilaterális intézményekben egy fáradt szakpolitikai elemzői establishment – amelyet az agyi befolyásoltság (brain capture), a gondolkodás beszűkítése az IMF ortodoxiája által – elfojtotta azt a vitát, amelyet a UNIDO zászlóshajó-jelentésnek ki kellett volna váltania.

A Globális Dél nagy részében azonban az IMF-dogmák régi bizonyosságai elpárologtak, ahogy a szervezet megszorítási modellje hitelét vesztette. De hogy mi váltja fel, az továbbra is bizonytalan. Politikai pártok nyertek választásokat e megszorításvezérelt modell megkérdőjelezésével és alternatívák ígéretével. Néhány ilyen kormány azonban nem tudott valódi alternatívát megfogalmazni, és visszatalált az IMF felé, mint Srí Lankán, amely folytatta IMF-programját, vagy Szenegálban, amely új tárgyalásokat kezdett a felfüggesztett megállapodása után.

Ez a dilemma – az IMF-modell hitelvesztése, de az alternatíva hiánya – áll a Wenhua Zongheng legújabb számának középpontjában. Az „Új fejlesztési elmélet építése a Globális Délből” címet viselő szám egy megtévesztően egyszerű kérdést tesz fel: ha az elmúlt évszázad fejlődését irányító elméletek kudarcot vallottak, honnan származnak majd az új elméletek? A cím ragja számít: -ből, nem -re. Ez nem egy máshol készített és a Globális Délre ráerőltetett elmélet, hanem olyan, amely népei kísérleteiből fakad.

A fejlesztési elméletek többet tesznek, mint hogy megmagyarázzák a világot. Alakítják a politikai várakozásokat azáltal, hogy meghatározzák, mit tartanak lehetségesnek a kormányok és a társadalmi intézmények. A jövőről alkotott képzeletünkből születnek, és viszont befolyásolják, hogy a társadalmak hogyan törekszenek arra a jövőre. A szám nyitó esszéjében a Csinghua Egyetemről Hin Bei-csen és Jing Jun azzal érvel, hogy az elméletek segítenek kijelölni a politikai cselekvés horizontját. Amikor egy társadalom elveszíti a képességét, hogy elképzelje az előre vezető útját, csapdába esik az örökölt struktúrákban, még akkor is, ha azok a struktúrák már nem működnek. Ez a korunk mélyebb válsága. A világ nagy részén elterjedt az a képtelenség, hogy elképzeljük a jövőt. A politikai diskurzus az eltűnt múlt nosztalgiája és a közelgő katasztrófától való félelem között ingadozik. A jövő – ahogyan azt a 100. számú dossziéban bemutattuk – vagy a jelenlegi egyenlőtlenségek folytatásaként, vagy válságok sorozataként jelenik meg. Ami hiányzik, az egy lenyűgöző fejlesztési képzelet, amely az emberi szükségleteket helyezi a megszorítások elé.

Ahhoz, hogy visszanyerjük a fejlesztési elméletek és modellek iránti képzeletünket, vissza kell térnünk néhány alapvető kérdéshez, például:

  • Hogyan építenek a társadalmak termelőkapacitást?
  • Hogyan teremtenek értelmes foglalkoztatást?
  • Hogyan tesznek szert az államok arra a képességre, hogy javítsák népük életét?
  • Hogyan menekülhetnek meg az országok a nemzetközi munkamegosztásban számukra kijelölt pozíciókból?

Ezen kérdésekre adott válaszok nem az absztrakt fejlesztési modellekben rejlenek, hanem azokban az elméletekben, amelyek a jobb jövő építésére irányuló konkrét kísérletekből fakadnak.

Li Hszi-ang és Feng CSao – mindketten a Shanghai International Studies University professzorai – tanulmányai tanulságosak abban a tekintetben, ahogyan részletezik a Pakisztánban, illetve Vietnámban elért előrelépéseket. Mindkét szerző ragaszkodik ahhoz, hogy ezek az előrelépések mutatják a dél-déli együttműködés központi fontosságát. Li Hszi-ang vizsgálja Pakisztán energia-rendszerét, és azzal érvel, hogy a fejlődést nem pusztán gazdasági növekedésként, hanem az állami kapacitás bővüléseként kell érteni. A nagyszabású infrastrukturális projektek, az elektromos hálózatok és az olyan új technológiák, mint az elosztott napenergia, nem csupán technikai vívmányokként jelennek meg, hanem olyan mechanizmusokként, amelyek révén a társadalmak kiépítik a modernizáció új típusához szükséges intézményi kapacitást. A kérdés nem csupán az, hogyan termeljünk áramot, hanem az, hogy az infrastruktúra hogyan alakítja át a társadalmi viszonyokat és erősíti meg az államok azon képességét, hogy közjavakat szolgáltassanak.

Feng Csao eközben a Selyemút-gyártást – a BRI keretében működő ipari együttműködés új modelljét – vizsgálja a kínai ipari beruházások vietnámi tapasztalatán keresztül. Ahelyett, hogy a globalizációt a piaci erők által irányított elkerülhetetlen folyamatként kezelné, Feng Csao úgy tekint az ipari integrációra, mint ami tudatosan szervezhető a termelő képességek több országon átívelő bővítése érdekében. A hangsúly a technológiatranszferen, az ipari fejlesztésen, a munkaerő-fejlesztésen és a regionális termelési hálózatok kiépítésén van, amelyek erősítik, nem pedig gyengítik a részt vevő országok fejlődési kilátásait.

Évtizedekig a fejlődést nagyrészt az iparosodott Észak és az elmaradott Dél közötti kapcsolatként fogták fel. Az volt a törekvés, hogy a máshol már kijelölt utakat kövessék. Mégis, a szerzők által feltárt tapasztalatok arra utalnak, hogy a legfontosabb újítások ma már maguknak a Globális Dél országai közötti cserékből fakadhatnak. Kína iparosodási, infrastruktúra-fejlesztési, szegénységcsökkentési és államépítési folyamatait nem univerzális sablonként mutatják be. Inkább a kollektív tanulás és kísérletezés erőforrásaiként kezelik őket. Amit ezek a tudósok végső soron javasolnak, az nem a globális tudás elutasítása, és nem is egyetlen nemzeti modell ünneplése. Ehelyett egy valóban déli szellemi projekt felépítésére szólítanak fel.

Egy ilyen projekt azzal kezdődne, hogy felhagy azzal a feltételezéssel, miszerint a fejlesztési elméletnek mindig máshonnan kell érkeznie. A termelést helyezné a spekuláció, a foglalkoztatást az absztrakt hatékonyság, a közkapacitást pedig a piaci dogma elé. Tanulmányozná a történelmi tapasztalatokat Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és a Karib-térségben, nem mint az egyetemes normától való eltéréseket, hanem mint az elméleti innováció forrásait. Egy olyan időszakban, amelyet geopolitikai töredezettség, ökológiai válság és gazdasági bizonytalanság jellemez, ez lehet a szám legfontosabb hozzájárulása. A Globális Dél előtt álló kihívás nem csupán új infrastruktúra, új iparágak és új intézmények építése, hanem új gondolkodásmódok kialakítása is. Mielőtt a társadalmak egy másféle jövőt építhetnének, először vissza kell nyerniük a képességet, hogy elképzeljenek egyet.

Ahogy újraolvastam ezeket az esszéket, eszembe jutott a „Riding Chinese Machines” (Kínai gépeken lovagolni) című vers a fiatal etióp költőnőtől, Liyou Mesfin Libsekal-tól. A címe ellenére nincs utalás Kínára a versben. Afrikai politikusok tervezik a várost, amelyet Libsekal leír, és afrikai munkások építik. A vers nem ítéli el a modernizációt romantikus álláspontból; elismeri, hogy az ehhez hasonló változások nem járnak ár nélkül.

Vadak vannak ebben a városban
nyikorognak és zörögnek
és nyögnek kora hajnaltól
mikor afrikai nyelvű gazdáik ébrednek
hogy emberi kézzel, lazán vezessék őket
a késői rohanáson át
mikor leállítják és élettelenítik őket
még alszunk, magasodnak vagy meghajolnak
mindig nehezek

cementet öntünk a városokon,
városokon, a vadonon át
tovább, kifelé
mint mohó kezek ujjai
átnyúlnak a földön
beleásva

az oroszlánok vizsgálódnak
és az eltemetett csoda dübörög
előcsikarva a haladásért.

Az új vadak – a kínai gépek – benyomulnak a régi vadak, az afrikai oroszlánok világába, de a vers mindkettőt szem előtt tartja. Az új fejlesztési paradigmának nem szabad megismételnie a régi modellt, amely felemésztette a természetet és az embereket a profitért. Ehelyett meg kell próbálnia beépíteni a régiek jó aspektusait, és gondosan kezelnie kell a természet és az emberek közötti kapcsolatot a társadalom érdekében. Ezt az ethoszt hirdeti Hin és Jing az esszéjükben, és ez a kiindulópontja minden, a Globális Délhez méltó fejlesztési elméletnek.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Kína követeli az Egyesült Államok kubai blokádjának megszüntetését

Kína felszólította az Egyesült Államokat, hogy hallgasson a döntő többség által hangoztatott igazságossági követelésre, amely a Kuba elleni blokád befejezését sürgeti.

Az ENSZ Közgyűlésének az Egyesült Államok Kuba elleni illegális blokádjáról szóló, e heti vitájában Kína csatlakozott a világ nemzeteinek többségéhez, követelve, hogy az USA azonnal szüntesse meg blokádját és vessen véget szankcióinak.

Az Egyesült Államoknak azonnal fel kell oldania blokádját és meg kell szüntetnie szankcióit, valamint más kényszerítő intézkedéseket, például a Kubára gyakorolt nyomásgyakorlást és katonai akciókkal való fenyegetést – követelte Kína a vitában.

Csütörtökön, július 9-én, egy rendszeres sajtótájékoztatón Mao Ning, a kínai külügyminisztérium hivatalos szóvivője felszólította az Egyesült Államokat, hogy „hallgasson a nemzetközi közösség igazságossági követelésére”, és hagyjon fel az „ENSZ Alapokmányának és a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó egyéb alapvető normáknak a megsértésével”.

Annak ellenére, hogy Donald Trump adminisztrációja nyílt és titkos diplomáciai kísérleteket tett annak megakadályozására, hogy az ENSZ-ben akár csak vitát is tartsanak a Kubát sújtó politikájáról, a Közgyűlés a hét elején megtartotta a megbeszélést.

A vita során számos ország elutasította az Egyesült Államok kubai szocialista kormány elleni vádjait, amelyeket egy ország belügyeibe való beavatkozásnak neveztek. Rámutattak arra is, hogy az egyoldalú szankciók és a blokád amellett, hogy megsértik a kubai nép alapvető emberi jogait, visszaélnek Kuba szuverenitásával és polgárai önrendelkezési jogával is.

A vitában felszólalva Fu Cong, Kína állandó ENSZ-képviselője megismételte országa régóta hangoztatott álláspontját, miszerint az egyoldalú szankcióknak nincs jogalapjuk a nemzetközi jogban. Az ENSZ felhatalmazása nélkül az ilyen intézkedések „hegemóniának és hatalmi politikának” minősülnek – jelentette ki.

„Egyetlen ország sem nevezheti ki magát nemzetközi rendőrnek, és egyetlen ország sem állíthatja be magát nemzetközi bírónak” – mondta Fu Cong, rámutatva az Egyesült Államok ismételt igazolásaira a szankciók és a blokád kapcsán, és felszólította egyre több országot, hogy emeljen szót az ilyen magatartás ellen, mivel „egyetlen ország sem maradhat hosszú távon érintetlen” a hatásaitól.

Mao Ning hangsúlyozta, hogy a Közgyűlés Kubáról szóló szavazása további „bizonyíték arra, hogy az egyoldalú és önkényes lépések nem találnak támogatásra” a nemzetközi politikában.

Az Egyesült Államok intézkedései humanitárius válságot okoztak Kubában

Az Egyesült Államok régóta fennálló blokádja Kubával szemben, valamint annak Trump-kormányzat alatti közelmúltbeli fokozódása válságot okozott az energiaellátásban, és zavarokat idézett elő különböző alapvető szolgáltatásokban, beleértve az egészségügyi ellátást is.

Az amerikai intézkedések „súlyosan sértik Kuba túléléshez és fejlődéshez való jogát, és pusztítást okoztak a kubai nép körében” – hangsúlyozta Mao Ning.

Fu Cong rámutatott arra is, hogy „Kuba a blokád következtében összesen több mint 170 milliárd dollár veszteséget szenvedett el, miközben a kórházak, iskolák, vízellátó rendszerek, gabonatárolók és más, az emberek megélhetéséhez kapcsolódó infrastruktúra súlyos nyomás alá került.”

Az ENSZ-szavazás tükrözi a „kiterjedt nemzetközi támogatást a kubai nép számára a nemzeti szuverenitás védelme és a külső beavatkozás elleni küzdelem érdekében” belügyeikbe – ismételte Mao Ning.

„A kínai nép együttérez a kubai nép szenvedéseivel” – mondta Fu Cong, kijelentve, hogy „Kína mint mindig, támogatást és segítséget nyújt Kubának képességeihez mérten.”

Mao Ning megismételte, hogy Kína eltökélt szándéka, hogy „együttműködjön a nemzetközi közösséggel a nemzetközi igazságosság és méltányosság határozott védelmében, támogassa Kubát nemzeti szuverenitásának és méltóságának védelmében, valamint ellenezze a külső beavatkozást.”

forrás: Breakthrough News

Kína több mint egy tucat japán céget felvett exportellenőrzési listájára, figyelmeztetve az újrafegyverkezési törekvések ellen

Kína azzal érvel, hogy Japán újrafegyverkezése és revizionizmusa veszélyeztetné a régió békéjét, és azonnali nemzetközi beavatkozást sürget ellene.

Június 29-én, hétfőn Kína Kereskedelmi Minisztériuma 20 japán szervezetet – köztük a Nemzeti Védelmi Tanulmányok Intézetét és számos Mitsubishi-hez kötődő védelmi beszállítót – felvett exportellenőrzési listájára, legújabb lépéseként, hogy megakadályozza Japán újrafegyverkezés felé való elmozdulását.

A minisztérium azzal indokolta a lépést, hogy az „a nemzetbiztonság és az érdekek védelmét, valamint a non-proliferációhoz hasonló nemzetközi kötelezettségek teljesítését szolgálja” – jelentette a Hszinhua.

A tilalom célja, hogy megakadályozza minden kínai származású kettős felhasználású termék exportját a listán szereplő szervezetek felé. Megtiltja bármely külföldi vállalatnak vagy magánszemélynek, hogy ilyen termékeket továbbítson a felsorolt szervezeteknek. Minden meglévő szerződést vagy ügyletet is azonnali hatállyal felfüggesztenek.

A kettős felhasználású termékek olyan áruk, technológiák és anyagok (például ritkaföldfémek), amelyek polgári és katonai célokra egyaránt használhatók.

Ezenkívül a minisztérium további 20 szervezetet – köztük számos Mitsui-hoz kötődő vállalatot – is megfigyelési listára tett, állítólagos japán katonai kapcsolataik és annak lehetősége miatt, hogy kínai termékeket használjanak fel Japán katonai képességeinek fokozására.

„Kína számára teljesen indokolt, törvényes és jogszerű ezen intézkedések meghozatala, amelyek célja Japán meggondolatlan remilitarizáció felé tett lépéseinek megfékezése” – mondta Guo Jiakun, a kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője a hétfői sajtótájékoztatón.

Továbbá biztosította a jelenlévőket, hogy Kína „jogszerű” akciója „csak korlátozott számú japán szervezetet céloz. Az érintett intézkedések kizárólag a kettős felhasználású termékekre vonatkoznak, és nem befolyásolják a két ország közötti normális üzleti kapcsolatokat.”

A lépés célja, hogy figyelmeztesse Japánt, hogy „térjen le a téves útról, korrigálja helytelen tetteit, végezzen komoly önvizsgálatot, és térjen vissza a helyes útra” – hangsúlyozta Guo.

Kína hasonló exportellenőrzési lépéseket kezdeményezett először 20 japán szervezettel szemben ez év februárjában. A lista akkor is tartalmazta a Mitsubishi hajóépítő ágazatát is.

Japán reagált a kínai lépésre hétfőn, elfogadhatatlannak és sajnálatosnak nevezve azt.

Japán újrafegyverkezése és az új hidegháború

A kínai Kereskedelmi Minisztérium megjegyezte, hogy a múltbeli ismételt figyelmeztetések ellenére Japán nem volt hajlandó korrigálni magatartását, és folytatta a militarizációt és támadó fegyverek telepítését határain belül és kívül egyaránt.

Szakértők figyelmeztettek arra, hogy Japán az Egyesült Államok „Kína elleni új hidegháborújának” központi részévé vált.

Ezt felgyorsította a jobboldal népszerűségének növekedése az országban, amely ugyanazon nemzeti dicsőség újjáélesztéséről beszél, amelyről széles körben úgy tartják, hogy felelős volt Japán történelmének gyarmati időszakáért és a második világháború alatti atrocitásokért.

Az elmúlt néhány évben egymást követő japán kormányzatok támogatták a nemzeti újjászületés eszméjét, és megígérték a védelmi kiadások növelését, a fegyver- és fejlesztési programokba való beruházást, valamint aktívan részt vettek az Egyesült Államok vezette hatalmas többnemzetiségű katonai gyakorlatokon a régióban.

Japán történelmében először telepített nagy hatótávolságú rakétákat ez év márciusában. Az első hajó elleni rakétáját is kilőtte, miközben részt vett az idei Balikatan gyakorlaton a Fülöp-szigeteken.

A japán nacionalista jobboldal szintén szorgalmazza az ország nukleáris fegyvereinek kifejlesztését, amely továbbra is az egyetlen áldozata a világon az ilyen fegyvereknek.

Kína fenntartja, hogy Japán agresszív militarizációs kísérletei veszélyeztetik a második világháború utáni rendezéseket és destabilizálják a régiót.

Japán újrafegyverkezése fegyverkezési versenyhez is vezet a régióban – állítja Kína, azonnali nemzetközi beavatkozást követelve az ügyben.

A két ország közötti kapcsolatok tovább romlottak, miután Takaicsi Szanae miniszterelnök, hivatalba lépését követően azonnal katonai akcióval fenyegette meg Kínát, ha erőt alkalmazna Tajvan újraintegrálására.

Annak ellenére, hogy Japán hivatalosan elismeri Tajvant Kína részeként, Takaicsi kijelentette, hogy bármilyen kínai katonai akció Tajvanon „egzisztenciális válságot” jelentene országa számára.

Kína bocsánatkérést és a nyilatkozat visszavonását követelte, azt az egy-Kína-politika megsértésének és belügyeibe való beavatkozásnak nevezve.

Azonban annak ellenére, hogy nyilatkozata hosszan tartó diplomáciai feszültséget és gazdasági nehézségeket okozott az országnak, Takaicsi nem volt hajlandó bocsánatot kérni vagy visszavonni a nyilatkozatot, csupán annyit mondott, hogy a jövőben nem ismétli meg azt.

forrás: Breakthrough News

Kína válaszol a nagyvállalatok feketelistára helyezésére: 10 amerikai céget vesz fel exporttilalmi listájára

Kína gazdasági hadviselésnek, törvényes gazdasági érdekeinek elfojtására tett kísérletnek és a globális ellátási láncok destabilizálásának tekinti, hogy az Egyesült Államok ismételten nemzetbiztonsági intézkedésekre hivatkozva több száz jelentős kínai vállalatot sújtott korlátozásokkal.

A kínai Kereskedelmi Minisztérium június 22-én, hétfőn bejelentette, hogy 10 amerikai vállalatot felvesz exportellenőrzési listájára, válaszul az amerikai kormány „jogszerűtlen lépésére”, amellyel jelentős kínai cégeket tett feketelistára.

A minisztérium közleménye szerint az intézkedés összhangban áll Kína exportellenőrzési törvényével, valamint a kettős felhasználású termékek exportjára vonatkozó szabályozásokkal.

„Az intézkedés célja a nemzetbiztonság és a nemzeti érdekek védelme, valamint a nemzetközi kötelezettségek – például a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása – teljesítése” – közölte a minisztérium.

A tíz exporttilalom alá vont amerikai vállalat többsége a fegyvergyártás és a hadiipari technológia területén működik. A listán szerepel többek között a motorgyártó Aveox Inc, a ritkaföldfém-bányászattal foglalkozó MP Materials Corp, a dróngyártó Teal Drones, a robotikai vállalat Jaia Robotics, valamint más cégek.

Az intézkedés megtiltja a kínai vállalatoknak, hogy kínai eredetű anyagokat exportáljanak ezeknek a cégeknek. Emellett harmadik országok vállalatai sem exportálhatnak a jövőben kínai eredetű anyagokat ezeknek a vállalatoknak, és minden ilyen irányú folyamatban lévő szerződést is fel kell függeszteni.

Egy kapcsolódó rendeletben a kínai Pénzügyminisztérium további 46 amerikai vállalatot zárt ki az állami beszerzésekből, köztük olyan hadiipari óriások leányvállalatait, mint a Lockheed Martin, a Raytheon és a Boeing.

Válaszlépés az Egyesült Államok intézkedéseire

Június elején az Egyesült Államok bejelentette, hogy mintegy 80 kínai vállalatot – köztük több ismert és saját ágazatában piacvezető céget, például az elektromosautó-gyártó BYD-t, az e-kereskedelmi óriás Alibaba-t és a keresőmotor-üzemeltető Baidu-t – felvesz a „az Egyesült Államokban működő kínai katonai vállalatokként azonosított szervezetek” elnevezésű feketelistára.

Az amerikai tisztviselők szerint ezek a vállalatok közvetlen kapcsolatban állnak a Kínai Népi Felszabadító Hadsereggel (PLA), és veszélyt jelentenek a nemzetbiztonságra.

Kína tiltakozott a lépés ellen, diszkriminatívnak nevezte azt, és követelte, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel törvényes üzleti érdekeinek ismétlődő elfojtásával a nemzetbiztonságra hivatkozva.

A múlt héten a sajtó arról számolt be, hogy a Trump-kormányzat további több mint 100 kínai vállalatot – köztük a mesterséges intelligenciával foglalkozó DeepSeek startupot és a memórialapkagyártó CXMT-t – kívánja felvenni korlátozó intézkedéseket tartalmazó úgynevezett entity list (entitáslista) nevű jegyzékére.

Indoklásként ezúttal is azt hozták fel, hogy ezek a vállalatok kapcsolatban állnak a kínai hadsereggel.

Ha egy vállalat felkerül az entitáslistára, egyetlen amerikai szervezet sem értékesíthet számára árut, szoftvert vagy technológiát előzetes engedély nélkül. Az ilyen engedélykérelmeket gyakran elutasítják.

Trump kereskedelmi háborújának nincs vége

A Reuters ugyanakkor – meg nem nevezett amerikai tisztviselőkre hivatkozva – arról számolt be, hogy a Trump-kormányzat az utolsó pillanatban mégis elállt attól, hogy ezt a több mint 100 kínai vállalatot felvegye az entitáslistára, hogy elkerülje a Kínával folytatott kereskedelmi háború további eszkalációját.

Erre reagálva Lin Jian, a kínai külügyminisztérium szóvivője szerdai rendszeres sajtótájékoztatóján kijelentette:

„Az Egyesült Államoknak fel kell hagynia azzal, hogy átpolitizálja, eszközként használja és fegyverként vesse be a kereskedelmi és technológiai kérdéseket.”

Lin hozzátette: „Kína következetesen ellenzi, hogy az Egyesült Államok túlzottan kiterjessze a nemzetbiztonság fogalmát, visszaéljen az entitáslistával és más exportellenőrzési eszközökkel, valamint elnyomja a kínai vállalatokat.”

A hétfői kínai válaszlépést ugyanakkor sokan inkább szimbolikusnak tartják. Az exporttilalmi vagy állami beszerzési tilalmi listára került vállalatok többsége ugyanis alig vagy egyáltalán nem folytat üzleti tevékenységet Kínában az Al Jazeera beszámolója szerint.

Elemzők szerint Kína azért kerülte a keményebb intézkedéseket, hogy megakadályozza a konfliktus további elmérgesedését, és ösztönözze az olyan döntéseket, mint amilyet a Trump-kormányzat a múlt héten hozott, amikor végül nem vezetett be újabb szankciókat több mint száz kínai vállalat ellen.

Miután Trump tavaly januárban másodszor is hivatalba lépett, újraindította a Kína elleni kereskedelmi háborút, amelyet már első elnöki ciklusa alatt is megkezdett. Önkényes, kölcsönös vámokat vetett ki a kínai árukra, korlátozta a csúcstechnológiai termékek – köztük a kulcsfontosságú chipek – exportját Kínába, valamint több jelentős kínai vállalatot is feketelistára helyezett.

Válaszul Kína ellenvámokat vezetett be, továbbá korlátozta a ritkaföldfémek exportját, amelyek létfontosságúak a hadiipar, az autóipar és a félvezetőgyártás számára.

A világ két legnagyobb gazdasága közötti gazdasági konfliktust sem a Trump és Hszi Csin-ping kínai elnök között tartott két egymást követő találkozó – az első októberben Dél-Koreában, a második májusban Pekingben –, sem a tavaly aláírt kereskedelmi megállapodás nem tudta megállítani.

forrás: Breakthrough News

Kína a fokozódó globális konfliktusok közepette az ENSZ újjáélesztését szorgalmazza

A nemzetközi jog tiszteletének veszélyes eróziója a hatalmas nemzetek körében, valamint a közöttük mélyülő geopolitikai szakadékok megbénították az ENSZ Biztonsági Tanácsát, amelyet a tagjai jogainak és szuverenitásának védelmére hoztak létre.

Wang Ji kínai külügyminiszter hangsúlyozta, hogy a közelmúltbeli kudarcai ellenére az ENSZ továbbra is a „multilaterális biztonsági rendszer legtekintélyesebb és legitimebb szerve”, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend sarokköve.

Aláhúzta annak szükségességét, hogy az ENSZ-t fel kell éleszteni és újjá kell éleszteni, időszerű reformokkal kezelve a szervezet előtt álló problémákat, hogy az releváns és hatékony legyen.

Wang a májusi 26-án, kedden az ENSZ New York-i főhadiszállásán tartott, „Az ENSZ Alapokmánya céljainak és elveinek fenntartása, valamint az ENSZ-központú nemzetközi rendszer megerősítése” című, a Biztonsági Tanács magas szintű ülésén beszélt.

Az ülést Kína kezdeményezésére hívták össze. Körülbelül 20 ország vett részt a megbeszélésen.

Az ülésen felszólalt António Guterres, az ENSZ főtitkára is, aki megjegyezte, hogy amikor a világ a geopolitikai konfliktusok példátlan növekedését látja, a nemzetközi jog tisztelete veszélyesen megkopott, ami gyakran „megbénítja” a Biztonsági Tanácsot.

Wang állítása szerint a mai káosz kiváltó oka nem az, hogy az ENSZ szellemisége elavult volna, hanem az, hogy a nemzetközi rendet és a nemzetközi kapcsolatokat szabályozó alapvető normákat – amelyeket mind az Alapokmány rögzít – a hatalmas országoknem tartják be.

Kritizálta az Egyesült Államok és szövetségesei által gyakran végrehajtott egyoldalú katonai, gazdasági és politikai lépéseket, állítva, hogy ezek aláássák az Alapokmány szellemiségét, és figyelmeztetett, hogy a nemzetközi ügyek dominálására irányuló ilyen kísérletek ideje lejárt.

Wang állította, hogy az ENSZ problémáinak kezelésének elsődleges módja a reformok kezdeményezése, amelyek tükrözni fogják a világpolitika változó valóságát. Felszólította a világ országait, hogy tartsák be a multilateralizmus és az együttműködés elveit.

Wang és Guterres is a globális döntéshozó testületek reprezentatívabbá és inkluzívabbá tételéről beszélt, Wang ezenkívül felszólította a tagállamokat, hogy politikáikat igazítsák az ENSZ Alapokmányához.

Wang azt követelte, hogy a tagok biztosítsák, hogy a Tanácson belüli javaslataik „objektívek, pártatlanok és inkluzívak” legyenek, anélkül, hogy bármilyen szándékuk lenne egy adott agenda „átnyomására”.

Több más résztvevő is felszólalt az ülésen. A Globális Dél képviselői hangsúlyozva az ENSZ működésében az egyenlőség, valamint a reprezentatív döntéshozó testületek Alapokmányban foglalt elvének betartását.

Az ülésen felszólaló más képviselők között volt több ország, köztük Kuba és Pakisztán külügyminisztere, valamint az Egyesült Államok, Oroszország és Franciaország tisztségviselői, mások mellett.

Hagyjanak békében élni Kubát

Az összejövetelen felszólalva Eduardo Rodriguez Parrilla kubai külügyminiszter azt követelte, hogy a Biztonsági Tanács „legalább próbálja meg” teljesíteni elsődleges feladatát, és akadályozza meg, hogy az Egyesült Államok illegális blokádot vezessen be országa ellen, és fenyegetéseket intézzen feléje.

Aláhúzta, hogy a Raúl Castro elleni bűnvádi eljárások megindítására és Kuba folyamatos energia-blokádjára tett kísérletek „erkölcsileg felháborító” tettek, amelyek részei azoknak az Egyesült Államok általi akcióknak, amelyek aláásták a nemzetközi békét, biztonságot és a nemzetközi jogot.

Rámutatott hasonló ENSZ-kudarcokra is a Gázai övezetben végrehajtott népirtás vagy az USA–izraeli „imperialista agresszió” Irán elleni megakadályozásában, állítva, hogy a nemzetközi jog figyelmen kívül hagyása és az ismétlődő háborúk iránti igény a fosztogatás és rablás filozófiájába vetett mélyen gyökerező hitből fakad.

„Amint a fosztogatás filozófiája eltűnik, a háború filozófiája is eltűnik” – idézte Rodriguez Fidel Castro 1960-ban az ENSZ Közgyűlése előtt tartott beszédét.

Visszautasította Donald Trump kormányának azon állításait, miszerint országa fenyegetést jelentene nemzetbiztonságára, mondván, Kuba „nem jelenthet fenyegetést” senkire.

Kuba „nem ellensége az Egyesült Államoknak, és nem is akar az lenni, annak ellenére, hogy jelentős nézetkülönbségek vannak a kormányával” – mondta Rodriguez.

Megismételte a figyelmeztetést, hogy ha az Egyesült Államok folytatja azon fenyegetéseit, hogy megszállja Kubát és erőszakkal állítja fel ott bábkormányát, az a kubai nép végsőkig tartó heves ellenállásával fog szembesülni.

forrás: Peoples Dispatch

Alex Callinicos: Legördült a függöny Trump számára Kínában?

Létezik egy híres opera John Adams és Alice Goodman tollából, amelynek címe Nixon in China („Nixon Kínában”). A mű az amerikai elnök, Richard Nixon történelmi pekingi látogatásáról szól, amelyre 1972 februárjában került sor.

A hírhedten antikommunista Nixon megpróbálta rávenni Mao Ce-tungot, a kínai forradalom vezetőjét, hogy a hidegháborúban álljon át az amerikai oldalra.

Ez a húzás, amelyet később a demokrata elnök, Jimmy Carter is folytatott, hozzájárult ahhoz, hogy a stratégiai egyensúly a Szovjetunió ellen billenjen.

Lehet, hogy egyszer majd készül egy Trump Pekingben című opera is az amerikai elnök múlt heti kínai látogatásáról.

Nixon útja egy olyan geopolitikai fordulatot segített elő, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a 20. század végére vitathatatlan kapitalista hegemónná váljon. Most azonban egészen más történetet láttunk.

Az eltelt évtizedekben hatalmas változás történt a világgazdasági erőviszonyokban. 1972-ben az Egyesült Államok adta a globális feldolgozóipari hozzáadott érték 25–30 százalékát, míg Kína csupán 4 százalékot. 2024-re az amerikai arány 10 százalékra csökkent, míg Kínáé 30 százalékra nőtt.

Az irónia az, hogy olyan amerikai elnökök, mint Ronald Reagan és Bill Clinton ösztönözték Kína integrációját a világpiacba. Azt hitték, ez fokozatosan egy liberális kapitalista társadalommá alakítja majd a kínai államkapitalizmust, amely alárendelődik az Egyesült Államoknak.

Ehelyett Kína Hszi Csin-ping vezetése alatt tovább erősödött, megerősítve elutasítását az Egyesült Államok vezette „szabályalapú világrenddel” szemben, és számos más gazdaságot is bevonzott saját kereskedelmi és beruházási hálózatába.

Az Egyesült Államok fő megmaradt versenyelőnye eddig a Silicon Valley high-tech dominanciája volt. A kínai vállalatok azonban már most vezető szerepet töltenek be egyes jövőiparágakban – például az elektromos járművek terén –, és gyorsan zárkóznak fel olyan területeken is, mint a mesterséges intelligencia vagy a fejlett chipek.

A konzervatív kommentátor Ross Douthat a The New York Times hasábjain azt írta:
„Amennyiben a valódi hidegháborúval való összehasonlítás releváns, Kína sokkal erősebb anyagi vetélytárs, mint amilyenné a Szovjetunió valaha válni tudott.

És az eddig sikertelen iráni játszmánk következtében az amerikai keményhatalmi pozíció veszélyesebbnek tűnik, mint valaha.”

Donald Trump már 2016-os első elnökválasztási kampányában riadót fújt a kínai fenyegetés miatt az amerikai hegemóniára nézve.

Ám tavaly kénytelen volt visszavonulót fújni a masszív vámemelések ügyében, miután Hszi Csin-ping elzárta a ritkaföldfémek szállítását, amelyek termelésében Kína dominál. Emellett az Egyesült Államok és Izrael kudarca Irán legyőzésében megmutatta, hogy a katonai technológiában zajló drónforradalom aláássa a Pentagon erejét.

Így a szokásos fenyegetőzés és hencegés helyett egy sokkal szerényebb Trumpot láthattunk Pekingben.

Ja Ian-csong, a Szingapúri Egyetem szakértője a Financial Timesnak azt mondta:
„Optikai és retorikai szempontból valószínűleg Hszi tűnt erősebbnek. Trump úgy nézett ki, mint aki könyörög, szüksége van valamire Hszitől, miközben az összes dicsérete viszonzatlan maradt.”

Trump kérvényezőként érkezett. Azt szerette volna, hogy Hszi vállalja amerikai Boeing repülőgépek és amerikai szójabab vásárlását. Konkrét kötelezettségvállalást azonban nem kapott. Abban is reménykedett, hogy Kína nyomást gyakorol majd Iránra a Hormuzi-szoros újranyitása érdekében – ami önmagában is az amerikai katonai erő hanyatlásának jele.

De miért segítene Hszi Trumpnak? Az iráni háború katasztrófája folyamatosan rombolja az amerikai presztízst és hatalmat. Vagy inkább: miért tenné ezt ingyen?

Hszi nyilvánosan világossá tette az árát, amikor kijelentette:
„A tajvani kérdés a legfontosabb ügy a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két ország szembekerülhet egymással, sőt akár konfliktusba is sodródhatnak, ami rendkívül veszélyes helyzetbe taszítaná az egész kínai–amerikai viszonyt.”

Peking eltökélt abban, hogy befejezze Kína újraegyesítését az amerikaiak által támogatott Tajvan szigetének magába olvasztásával. Trump azt mondta, még mérlegeli, hogy eladjon-e 12 milliárd font értékű fegyvert Tajvannak.

Bárhogyan is dönt, az ázsiai katonai egyensúly Washington ellen fordul. Az iráni drónok és rakéták a Közel-Keleten az amerikai bázisok többségét kiiktatták.

Kevés kétség fér hozzá, hogy egy Tajvan körüli háború esetén Kína ugyanezt megtehetné az Egyesült Államok nyugat-csendes-óceáni bázisainak többségével is. Az Egyesült Államok korántsem bukott el teljesen – pénzügyi téren továbbra is domináns hatalom. De egyértelműen meggyengült.

forrás: Socialist Worker

Tricontinental: A szocializmus lassan érik

Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.

1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:

„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”

Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.

Douglas Pérez (Kuba): A jövő (2008)

A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.

1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.

A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.

Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.

2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.

A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.

3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.

Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.

Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.

4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.

A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.

Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.

5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.

A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.

A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.

6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.

A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.

Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:

»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű.
Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod.
Neked jó. Nézz utána.
A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak.
A romlott ellen van és a butaság ellen.
A kizsákmányolók bűnténynek nevezik.
De mi tudjuk,
ez a bűnök vége.
Nem őrültség, hanem
az őrület vége.
Nem káosz, hanem
rend.
Ez az egyszerű dolog,
amit oly nehéz létrehozni.«

Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Trump pekingi állami látogatása és az új hidegháború Ázsiában

Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni az Ázsiában kiépülő külföldi katonai infrastruktúrát és Washington új hidegháborúját.

Pekingben ezen a héten kilenc év után először rendeznek amerikai állami látogatást Kínában, a világ szeme láttára. A Népi Nagycsarnok nyitva áll Donald Trump előtt, aki tizennyolc amerikai vezérigazgatóval – köztük az Apple, a Tesla, a BlackRock, a Boeing és az Nvidia képviselőivel – utazott. Csütörtökön állami bankettet tartanak, majd pénteken teázás és ebéd következik.

Peking utcáin „a Fenevad” már a múlt héten biztosította a motoros konvoj útvonalát, miután C-17-es szállítógéppel Trump érkezése előtt repülték be, hogy találkozhasson a kínai elnökkel, Hszi Csin-pinggel. A nemzetközi mainstream sajtó enyhülésként tálalja a washingtoni és pekingi viszonyt. Trump tettei azonban mást sugallnak.

Egy másik Kínával való találkozás

Az utolsó amerikai állami látogatás Kínában szintén Trumpé volt, 2017 novemberében – az USA által kikényszerített kereskedelmi háború kezdetekor, amely Biden alatt elmélyült, második elnöksége idején pedig tovább erősödött. Az a Kína, amely akkor fogadta, még épphogy tanult reagálni a támadásokra. Az a Kína, amely most fogadja, kilenc évet töltött azzal, hogy diverzifikálja exportpiacait, kiépítse ellátási láncának autonómiáját, kifejlessze a visszaszorításhoz szükséges technológiai előnyt, miközben a globális Dél országai felé fordult. Trump sikertelen vámháborúja Kína ellen végül saját gazdaságának és népének ártott többet, mint Kínának, és Peking ritkaföldfém-exportra vonatkozó korlátozásai végül visszavonulásra kényszerítették Trumpot. A delegációban utazó tizennyolc amerikai vezérigazgató – köztük Tim Cook, Elon Musk és az Nvidia vezetője, Jensen Huang – azért jött, mert vállalataik nem tudnak működni a kínai piac nélkül. Az amerikai feltartóztatás gazdasági eszközei nem hozták meg a kívánt eredményt Washington számára.

A háború Irán ellen

Február 28. óta az illegális amerikai–izraeli háború Irán ellen – amely hat héttel elhalasztotta ezt a csúcstalálkozót – megölte Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hameneit és több ezer iráni civilt. Eközben Libanonban több mint 2700 civilt öltek meg, ahol az amerikai–izraeli csapások folytatódnak.

Az amerikai–izraeli agresszióra válaszul iráni rakéták és drónok tizenöt amerikai katonai létesítményre csaptak le Katarban, Bahreinben, Kuvaitban, Jordániában, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben – egyedül az Al-Udeid légitámaszpontot 44 rakéta és 8 drón találta el, 217 épület rongálódott meg vagy semmisült meg, a helyreállítási költségeket pedig körülbelül 5 milliárd dollárra becsülik. A háború tizenegyedik hetében, az amerikai tengeri blokád és bombázások ellenére Irán fenntartotta ellenállását, és a háború nem úgy alakult, ahogy Washington előrejelezte. Világossá tette, amit a térségbeli háborúellenes mozgalmak régóta hangoztatnak: a fogadó nemzeteknek eladott támaszpontok nem pajzsok, hanem célpontok.

Az érkezése előtti napokban Trump „szemétként” utasította el Teherán békejavaslatát. Május 11-én – távozása előestéjén – az amerikai pénzügyminisztérium további tizenkét személyt és céget szankcionált az Irán–Kína közötti olajkereskedelem miatt, és ugyanezen a napon egy amerikai szenátori csoport arra szólította fel Trumpot, hogy hagyjon jóvá egy újabb, 14 milliárd dolláros fegyvercsomagot Tajvan számára.

Peking nem hallgatott. Május 2-án, válaszul a korábbi amerikai szankciókra, amelyek öt kínai finomítót érintettek, Kína először hívta életbe a szankciók elleni úgynevezett blokkoló szabályait (Blocking Rules), amelyeket 2021-ben vezettek be: az amerikai intézkedéseket „kínai területen nem szabad elismerni, végrehajtani vagy betartani”. A kínai külügyminisztérium illegálisnak és egyoldalúnak nevezte őket, nemzetközi jogi alap nélkül. Bár az ellenállás nem volt feltétel nélküli – a kínai bankokat csendesen arra utasították, hogy korlátozzák kitettségüket a szankcionált finomítókkal szemben –, a nyilvános álláspont egyértelmű. Ugyanebben a hétben a kínai külügyminiszter, Vang Ji fogadta pekingi hivatalában Irán külügyminiszterét, Abbasz Aragcsit. Kína továbbra is Irán legnagyobb kereskedelmi partnere és olajának fő vásárlója.

A feltartóztatás architektúrája

Irán nem az egyetlen háborús háttér. A térségben az amerikai katonai jelenlét infrastruktúráját bővítik és gyorsítják. Trump látogatásának hetében ért véget a Fülöp-szigeteki történelem legnagyobb közös hadgyakorlata – a Balikatan 2026 – hét ország tizenhétezer külföldi katonájával, japán hajóelhárító rakétákkal Fülöp-szigeteki területen, valamint egy új amerikai üzemanyagraktárral az ország déli részén. Közép-Luzonban a Fülöp-szigetek 4000 hektárt adott át New Clark Cityben a Pax Silica Kezdeményezésnek – egy amerikai ellenőrzésű csúcstechnológiai zónának, amely amerikai szokásjog alapján működik, diplomáciai mentességet élvez, és 99 évre megújítható bérleti szerződéssel rendelkezik.

Április 28-án Xavier Brunson tábornok, a koreai amerikai erők parancsnoka a Japan Times-nak azt nyilatkozta, hogy Washington egy „gyilkos hálót” (kill web) épít – egy hálózatos rendszert, amely Dél-Koreát, Japánt és a Fülöp-szigeteket egyetlen architektúrába olvasztja Kína, Oroszország és Észak-Korea ellen. 2025 augusztusában Trump újságíróknak azt mondta a phjongthekki amerikai támaszpontról, hogy szeretné „megszerezni a föld tulajdonjogát, ahol hatalmas katonai támaszpontunk van” Dél-Koreában – egy olyan országban, ahol az USA 66 katonai bázissal rendelkezik. Japánban a katonai kiadásokat megduplázzák – ez a legnagyobb újrafegyverkezés 1945 óta –, 400 amerikai Tomahawk rakétát vásárolnak, és ezt a projektet a jobboldali miniszterelnök, Takaicsi Szanae folytatta és gyorsította fel. Tajvan számára Trump decemberben 11 milliárd dollár értékben hagyott jóvá fegyvereket – a legnagyobb csomagot a történelemben –, és azt mondta a sajtónak, hogy szándékában áll a fegyvereladásokról tárgyalni – magával Hszivel.

A hiperimperializmustól a „Kezet Ázsiától!”-ig

Amit Pekingben ezen a héten bemutatnak, az nem enyhülés, és a Trumppal utazó vezérigazgatók nem a mérséklet jelei. A Kína elleni gazdasági és katonai agresszió ugyanazon feltartóztatási terv két fele. Ez a hiperimperializmus: egy birodalom, amely gazdasági dominanciájának eróziójával egyre inkább az erőszakhoz folyamodik, ahol Kína és a globális Dél más országai – mint elsődleges célpontok – védik szuverenitásukat. Trump tranzakciós stílusa nem eltérés az amerikai imperializmustól, hanem az a forma, amelyet akkor vesz fel, amikor gazdasági eszközei már nem működnek.

Az El a Kezekkel Ázsiától! kampányt, amelyet április 30-án – Vietnám felszabadulásának évfordulóján – indított el a Nemzetközi Népi Gyűlés (International People’s Assembly) és a térségünkbeli partner szervezetek, a külföldi katonai bázisok eltávolítására szólít fel Ázsiából, az olyan agresszív paktumok felmondására, mint az AUKUS és a Quad, valamint a katonai kiadások népeink szükségletei felé történő átirányítására. A térségünkben kiépített architektúra nem azért jött létre, hogy megvédje az embereket, hanem hogy bekerítse Kínát és fegyelmezze Ázsia többi részét. Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni, hogy kormányzata mit épít a térségben – és az ott élő népek Okinawától Subic-öbölig, Phjongthektől Teheránig látják, ezt a háborús uszítást, és ellenzik azt, követelve: El a Kezekkel Ázsiától!

Írta: Tings Chak, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet (Tricontinental: Institute for Social Research) ázsiai társkoordinátora és a Wenhua Zongheng: A Journal of Contemporary Chinese Thought társszerkesztője. Pekingben él.

A kínai egyetemek fölénye

Néha nem értjük a folyamatban lévő változások nagyságrendjét. Jó módja annak, hogy szemügyre vegyük őket, ha konkrét, mondhatni tanulságos esetekre összpontosítunk. Ilyet kínálnak számunkra az egyetemek új világranglistái, amelyeket mindig is a Nyugat uralt.

Alig két évtizeddel ezelőtt a tudományos termelésen és szaklapokban megjelent cikkeken alapuló globális egyetemi rangsor azt mutatta, hogy hét amerikai egyetem szerepelt a világ tíz legjobbja között. Értelemszerűen az első a Harvard Egyetem volt. Azokban az években egyetlen kínai iskola volt, a Zhejiang Egyetem, amelynek sikerült bekerülnie a legjobb 25 közé (The New York Times, 2026. január 15.).

Rövid idő alatt, alig negyed évszázad leforgása alatt valódi szökőárnak, egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi, amely után semmi sem maradt a helyén. Ma a világ első tíz akadémiája között nyolc kínai, egy kanadai és egy egyesült államokbeli található. A legendás Harvard a harmadik helyre szorult vissza, míg a Zhejiang jelenleg az első.

A Zhejiang Egyetem

Az amerikai egyetemek kétségtelenül továbbra is rengeteg kutatást végeznek, de a változás az, hogy a kínaiak ezt most nagyobb sebességgel teszik. A 2000-es években a legjelentősebbek között számon tartott hat amerikai egyetem (a Michigani Egyetem, a Kaliforniai Egyetem Los Angeles-ben, a Johns Hopkins, a Washington–Seattle-i Egyetem, a Pennsylvaniai Egyetem és a Stanford Egyetem) több kutatást produkál, mint két évtizede, de ennek ellenére a kínaiak hátrébb szorították őket.

Minden elemző szerint az ázsiai országból kivételes mennyiségű és minőségű tudományos cikk érkezik, amelyek beárnyékolják az Egyesült Államok termelését. A változás egyik legkiemelkedőbb oka, hogy Kína több milliárd dollárt fektetett egyetemeibe, és azon fáradozik, hogy vonzóvá tegye azokat a külföldi kutatók számára. Ezzel szemben Donald Trump kormánya több millió dolláros támogatásokat vág meg az egyetemi kutatásokból, hogy csökkentse az állam jelentős hiányát.

Továbbá a bevándorlók elleni offenzíva oda vezetett, hogy sok külföldi, de amerikai is elhagyja az országot, főként Európa felé véve az irányt. Ebben az évben a külföldi diákok Egyesült Államokba érkezése 19 százalékkal csökkent, ami egyes tanintézményeket válságba sodort. A Bloomberg szerint a leendő hallgatók számának csökkenése a következő évtizedben 370 magánegyetem bezárásához vagy más intézménnyel való összeolvadásához vezet.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy további 430 intézmény, 1,2 millió hallgatóval, „mérsékelt egzisztenciális fenyegetéssel” néz szembe, amihez hozzá kell adni azt a 114 nonprofit magánegyetemet, amelyek 2010 és 2020 között bezártak, ami majdnem kétszerese az előző évtizedben bezártak számának. A diákok eladósodva végzik el tanulmányaikat, és családjaiknak is adósságot kell felvállalniuk, hogy támogassák őket.

A tandíj, valamint a szállás és ellátás négy évre egy magánegyetemen a 2023-24-es tanévben átlagosan 56 ezer dollárra rúgott, míg az állami egyetemeken ez mindössze 24 ezer dollár volt. Mindenesetre a középosztályok egyre nehezebben tudják fedezni kiadásaikat, miközben a munkaerőpiacon a bérek jelentős stagnálása figyelhető meg.

Ez az egyik oka annak, hogy a főiskolai és egyetemi hallgatók 26 százaléka komolyan elgondolkozott azon, hogy abbahagyja tanulmányait, vagy fennáll a veszélye annak, hogy ezt teszi.

Beléptünk az oktatás egyfajta új világrendjébe. Ma már magas szintű tudósok vándorolnak Kínába, ahogyan korábban az Egyesült Államokba tették. Sok példa van rá. Jiang Jian-feng, mindössze 30 éves, asztronómus otthagyta a híres Massachusettsi Műszaki Intézetet, és visszatért a Pekingi Egyetemre, ahol vezető kutatóként és doktori témavezetőként dolgozik. Wan Daqing matematikai zseni, Kína legrangosabb matematikai díjának nyertese, júliusban elhagyta a Kaliforniai Egyetemet, és visszatért Kínába, hogy új pozícióját betöltse.

A fent említettekhez hasonló esetek igen gyakran ismétlődnek, de a nyugati tudósok körében is, akik úgy döntenek, hogy Kínába vagy más országokba távoznak. 2018 óta évente 70 és 100 közötti neves kínai és kínai-amerikai tudós hagyja el az Egyesült Államokat. Általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államokat külföldre elhagyók számának történelmi növekedése biztonsági, megélhetési költséggel, oktatással és egészségügyi ellátással kapcsolatos okokból következik be.

A világ megváltozott, és ezek az adatok csupán egy kis ízelítőt adnak. Azonban mi, akik nem hisszük, hogy a szükséges változások felülről, az államoktól fognak jönni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az átalakulások mértékét, mert így vagy úgy, de azok hatással vannak ránk.

írta: Raul Zibechi
forrás: La Jornada

Tricontinental: Párbeszéd a civilizációk között, most éppen

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

Abdel Hamed Ballbaki (Libanon) – Háború (1977)

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Kína szerint az iráni háború lezárása az egyetlen módja a Hormuzi-szoros megnyitásának

Kína a helyzet enyhítésére és a diplomáciai eszközökhöz való visszatérésre szólított fel, mert minél tovább tart a háború, annál nagyobb nehézségeket okoz a világgazdaságnak és a globális energiaellátásnak.

Kína elutasította a fegyveres erő alkalmazását a Hormuzi-szoros megnyitásának eszközeként, és felszólított az Irán elleni háború befejezésére, érvelve, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a nemzetközi hajózási útvonal nyitva és biztonságosan járható maradjon.

Donald Trump amerikai elnök nemrég tett felhívására reagálva, amelyben arra kérte a Hormuzi-szoros lezárása által érintett nemzeteket, hogy avatkozzanak be közvetlenül, és ha lehetséges, „foglalják el” a szorost, a Kínai Külügyminisztérium hivatalos szóvivője, Mao Ning a feszültség csökkentésére szólított fel.

„A Hormuzi-szorosban kialakult fennakadások kiváltó oka az amerikai–izraeli illegális katonai műveletek Irán ellen. Csak a katonai akciók befejezésével és a béke és stabilitás helyreállításával az Öböl térségében lehet a nemzetközi hajózási útvonal nyitott és biztonságos” – mondta Mao a csütörtöki, április 2-i rendszeres sajtótájékoztatón.

Arra is kérte a „nemzetközi közösséget”, hogy közösen dolgozzanak a feszültség csökkentésén, „megakadályozva, hogy a regionális zavargások tovább sújtsák a világgazdaságot és az energiaellátás biztonságát”.

Kína hangsúlyozta, hogy a további eszkaláció senkinek sem áll érdekében, és felszólította a háború összes résztvevőjét, hogy kezdjenek diplomáciai párbeszédet.

Kína arra is figyelmeztetett, hogy ha az Irán elleni háború folytatódik, az súlyosan érinti a világgazdaságot és a globális energiaellátás biztonságát.

Nyomásgyakorlás Iránra

A kínai nyilatkozat abban az időszakban hangzott el, amikor az Egyesült Államok ösztönzésére az Egyesült Királyság csütörtökön virtuális találkozót szervezett több mint 40 ország részvételével, hogy nemzetközi összefogást hozzon létre a szoros megnyitására.

Az ázsiai és afrikai országok mellett a találkozón főként európai és Perzsa-öböl menti országok vettek részt.

A találkozón Yvette Cooper brit külügyminiszter azzal vádolta Iránt, hogy „eltérítette” a nemzetközi hajózási útvonalat, és „túszul ejtette” a világgazdaságot.

Nem említette azonban az amerikai–izraeli háborút, ami arra késztette Iránt, hogy korlátozza a forgalmat a szoroson.

A találkozón részt vevő országok közös nyilatkozatot is aláírtak, amelyben felszólították Iránt, hogy hagyjon fel a szoroson való áthaladás blokkolásával, és vállalták, hogy részt vesznek a jövőbeli, a szoros megnyitására irányuló erőfeszítésekben. Konkrét kötelezettségvállalások azonban nem születtek.

Eközben pénteken elhalasztották az ENSZ Biztonsági Tanácsában a szoroson való szabad hajózásról szóló határozattervezet elfogadására irányuló kísérletet, miután néhány ország kifogásolta az eredeti tervezet szövegezését.

Az eredeti tervezet – a sajtójelentések szerint – lehetővé tette az országok számára, hogy „minden szükséges eszközt” alkalmazzanak a hajózás megnyitásához a szoroson, ami a katonai erő alkalmazását sugallta.

A tervezetet később módosították, miután Kína, Oroszország és Franciaország kifogásokat emelt, arra hivatkozva, hogy az fokozhatja a térségbeli háború eszkalációját. A legfrissebb, Bahrein által készített tervezet szerint az országok „minden szükséges védekező eszközt” használhatnak a szoroson való áthaladáshoz.

Az új, módosított tervezetről szombaton várható a szavazás.

A szoroson való hajózás jövője a háború befejezésétől függ

Irán fenntartotta, hogy a Hormuzi-szoros mindenki számára nyitva áll, kivéve azokat, akik részt vesznek az ország elleni támadásokban.

Engedélyezte több tucat, különböző országokhoz tartozó hajó áthaladását, mióta március elején bevezette a korlátozásokat – állítólag azért cserébe, hogy díjat számítson fel a biztonságos áthaladásért.

Sajtójelentések szerint szerdán megnőtt a forgalom a szoroson március többi napjához képest. Az összforgalom (április 1-jén 16 hajó) azonban továbbra is messze elmarad a háború előtti időktől (átlagosan napi 130 hajó).

Irán az amerikai–izraeli támadások február 28-i megindítását követően vezetett be korlátozásokat a konténerhajók mozgására a szorosban. Ezt jelentős védekező lépésnek nevezte, és most azt állítja, hogy a szoroson való hajózás jövőjét a háború befejeztével közösen, Ománnal fogják eldönteni.

A Hormuzi-szoros, egy keskeny vízi út a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl között, Irán és Omán felségterületéhez tartozik. Kulcsfontosságú a nemzetközi kereskedelem számára, mivel a globális energiaexport több mint 20%-a ezen áramlik keresztül, nem is beszélve a térség országai számára létfontosságú egyéb áruk jelentős mennyiségű kereskedelméről.

forrás: Peoples Dispatch

Az Amerikai Egyesült Államok: fenyegetés az emberiségre

Amíg Kína az egészségügybe, oktatásba, tudományba, lakhatásba és közlekedésbe fektet, az USA fegyverekbe és egy halálos katonai erő fenntartásába, amely képes az egész világ elpusztítására.

Történelmi fordulópontot élünk meg. Olyan válságot, amely túlmutat a gazdasági szinten. Igazi civilizációs válsággal nézünk szembe. Az USA, mint birodalmi hatalom, egyre inkább a hanyatlását mutatja, és ebben a hanyatlásban irracionálisan cselekszik, veszélyeztetve az egész emberiséget. Nem csupán az a tény, hogy van egy “kaotikus” és erőszakos elnökük, egy rasszista és nőgyűlölő szexuális ragadozó; Trump nem rendkívüli eset. Ő csupán extrém és furcsa megnyilvánulása annak, amilyen az USA volt a megalapítása óta.

Az Egyesült Államokat fehér rabszolgatartó földbirtokosok alapították, akik meg voltak győződve saját faji felsőbbrendűségükről és kiválóságukról, valamint mélyen hittek abban, hogy elrendeltetettek a világ uralmára (Manifest Destiny). A 2025. novemberében közzétett legutóbbi Nemzetbiztonsági Stratégia közvetlenül ezt az felsőbbrendűségi igényt mutatja, ami Trump esetében patológiás jelleget ölt.

1776, azaz a függetlenségük éve és 2019 között az USA 392 katonai beavatkozást hajtott végre, amelyek felére 1950 után került sor, 25%-a pedig a hidegháború vége után történt. Az tény, hogy az első 250 évben az USA csak 17 évig nem vett részt háborúban. Alapítása óta mindig is birodalmi ambíciókkal bírt, ami igazi hatalommá tette az antifasiszta világháború után (az úgynevezett második világháború az eurócentrikus történetírás szerint). Birodalmi pályafutása az idők során fejlődött, és ma egy olyan pillanatban találjuk magunkat, amikor hatalma és társadalma a hanyatlás jeleit mutatja, és új erők – amelyek képesek kihívni ezt a hatalmat – jelentek meg világszerte. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) cselekedetei egyre veszélyesebbé és fenyegetőbbé váltak.

Az egyik ilyen erő kétségtelenül a Kínai Népköztársaság, amelyet a NATO 2022-es madridi csúcstalálkozóján az “érdekek, biztonság és értékek” fenyegetéseként jelöltek meg, amit a NATO képvisel.

A nyilatkozat merészen állítja, hogy Kína alá akarja ásni a “szabályokon alapuló nemzetközi rendet”. Más szóval azt mondja, hogy Kína kihívja azt a nemzetközi rendet, amely a NATO szabályain alapul.

Kína államisága i.e. 221-ben Csin császár uralkodása alatt konszolidálódott, aki két évszázadnyi ún. “Háborús Államok korszakát” követően központosította az államot. Uralkodása alatt Csin profi hadseregeket fejlesztett, megszervezte az adóbeszedést, jogkódexeket írtatott, hosszú távú kereskedelmi eszközöket talált fel és stabilizálta a mandarinhivatalt. Mondhatjuk, hogy ebben az időszakban – több mint 1500 évvel a latin-germán Európa előtt – Kína már túllépett a feudalizmuson. Ekkorra Kína már kifejlesztett egy politikai gondolkodást és filozófiát (a “Száz Iskola Kora”), amely a következő 30 évszázadban alapvetően meghatározta a normatív és etikai cselekvést Kínában.

A klasszikus kínai filozófiában a politikai bölcsesség azon alapul, hogy tudjuk, hogyan kell várni, hogy a “helyzet” “lehetőséggé” válhasson. Ez a várakozás azonban nem passzív. Magában foglalja a “helyzet potenciáljának” megfigyelését, és a felkészülést arra, hogy kísérjük az átalakulást (a Tao útját) a lehetőség felé. Európai nézőpontból Machiavelli két évezreddel később azt mondta, hogy a lehetőség a szerencséből (fortuna) adódik, és a vezető ügyessége az, hogy tudja, mikor használja ki a lehetőséget. A kínai filozófiában a szerencséből adódó lehetőség nem tartós. Múlandó. Fel kell készülni rá. A vezetőnek ezért nem az ellenkező erőkkel kell harcolnia, hanem tudnia kell, hogyan használja azokat előnyére anélkül, hogy megtagadná őket.

Ez elvezet minket Hszi Csin-ping szavaihoz a Kínai Kommunista Párt százéves évfordulóján. Szavai szerint az elnök a párt alapításától kezdve a felszabadító harcokon, a Hosszú Menetelésen, a nacionalisták legyőzésén, a forradalom diadalán, a Kulturális Forradalmon, a 1978-as reformokon át a jelen napig vezet minket. Egy történelmi utazás, amely felfedi az utat (Tao), egy utazás, amely során a “helyzet” lehetőséggé alakítását előkészítették.

Konkrétan ez a lehetőség azt jelentette, hogy felszámolták a kritikus vagy extrém szegénységet, amit 2021-ben hivatalosan is bejelentettek. Kína 850 millió embert emelt ki az extrém szegénységből. Ez az eredmény a világ extrém szegénységének 70%-os csökkenéséhez vezetett. Kína olyan gazdasági fejlődést ért el, amely páratlan az emberiség történetében. Az GDP, a várható élettartam, a teljes fogyasztás és a háztartásonkénti fogyasztás növekedése példa nélküli. 1978-ban a világ népességének csupán 1%-a élt olyan országokban, amelyek GDP-je alacsonyabb volt, mint Kínáé. 2012-re ez az arány 51%-ra nőtt. Ezek az adatok John Ross tanulmányában, China’s Great Road című könyvében is megtalálhatók, amelyet az 1804 Books adott ki. Mindez nemcsak a kínai nép számára jelent pozitív hatásokat, hanem megerősíti azt a víziót is, amelyet Hszi Csin-ping “közös jövő közösségének” nevez. Ez globális szinten is pozitív hatásokat jelent.

Látható, hogy a Kína által a NATO-nak – és különösen az USA-nak – jelentett kihívás túlmutat a makrogazdasági mutatókon vagy a kereskedelmi előnyökön.

Ez egy civilizációs kihívás. Egy más világkép. Míg Hszi Csin-ping a közös jövő közösségéről beszél, az USA Trump-kormányzatának Nemzetbiztonsági Stratégiája az országot a legerősebb, leggazdagabb, legnagyobb hatalmú és legsikeresebb nemzetté kívánja tenni a világon. Míg Kína a helyzetet lehetőséggé alakítja, az Egyesült Államok impulzívan cselekszik, abban reménykedve, hogy a szerencse ad majd lehetőséget. Ezért fektet Kína az egészségügybe, oktatásba, tudományba, lakhatásba és közlekedésbe, míg az USA fegyverekbe és egy halálos katonai erő fenntartásába, amely képes az egész világ elpusztítására. Ez teszi az USA-t az emberiség valódi fenyegetésévé. Egy olyan országgá, amely felsőbbrendűséget hirdet, babonás, halálkultúrát támogat és erős hadsereggel rendelkezik. Egy birodalom, amely hanyatlásának tanúi vagyunk, amelynek vége kezd körvonalazódni, de amely harc közben hal. Ma, minden eddiginél fontosabb az antiimperializmus, és ez kell, hogy legyen a népek küzdelmeinek közös alapja. A harc ma antiimperialista. A békéért, az életért, az emberiségért.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai nyugdíjas egyetemi tanár a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). PhD fokozattal rendelkezik (Oxfordi Egyetem). Tudományos és Technológiai Helyettes Miniszterként, a Tudományos és Technológiai Nemzeti Alap elnökeként, valamint az Ökoszocializmus és Víz Minisztere (Venezuelai Bolivári Köztársaság) pozícióban szolgált. Jelenleg kutató a Tricontinental Institute for Social Research-nél, és vendégkutató a Center for the Study of Social Transformations-IVIC-nél.

A cikket a Globetrotter készítette.