1917

Míg a kapitalista rendszer a rövid távú ciklusokat jutalmazza, egy méltó jövő építése lassú feladat, amely fegyelmezett szervezettséget és kitartó küzdelmet igényel, hogy felszínre hozza egy új világ társadalmi erőit.

1921-ben, néhány évvel a szovjet kísérlet kezdete után V. I. Lenin egy tanulmányt publikált az Új idők, régi hibák új köntösben címmel. Ez az írás egy olyan kérdésfelvetés csíráját indította útjára, amely Lenint egészen három évvel későbbi haláláig elkísérte. Az foglalkoztatta, hogyan lehet szocializmust építeni egy háború sújtotta országban, minimális rendelkezésre álló tőkével, túlnyomórészt paraszti társadalomban, magas (mintegy 70%-os) írástudatlansági rátával, és olyan közigazgatás nélkül, amely képes lenne egy szocialista orientációjú államot irányítani. Lenin a tanulmányában ezt írta:

„A munkásosztálynak – egy kisparaszti, tönkrement országban –, amelynek soraiból nagyon sokan kiestek, miután hatalmas, példátlan erőfeszítést tett, időre van szüksége, hogy új erők nőhessenek és kerülhessenek a felszínre, a régi, elhasználódott erők pedig »talpra állhassanak«. […] Ezt meg kell érteni, és számolni kell a munkásosztály új erői növekedési ütemének szükségszerű – vagy inkább elkerülhetetlen – lassulásával.”

Ez a cikk az „időintervallum” gondolatával foglalkozik, amely egy „tönkrement ország” számára szükséges ahhoz, hogy elmaradottságából a szocializmus felé feltámadjon. (Ezen gondolkodtam, miközben újraolvastam 100. számú dossziénkat, A jövő címmel.) Ezt az eszmét a szocialista folyamat érési lassúsága szempontjából tárgyaljuk, miközben a kapitalista társadalom válságában remeg. A „lassan érik” fogalmát itt vezetjük be, és intézetünk munkájában tovább mélyítjük.

A modern világ összes szocialista forradalma a szegényebb nemzetekben zajlott le, ahol a parasztság van túlnyomó többségben, és ahol a gazdagságot szisztematikusan kivonták területükről távoli országokba. Ezekben a szegényebb nemzetekben az új forradalmi kormányoknak – legyen szó a Szovjetunióról (1917), Vietnámról (1945), Kínáról (1949) vagy Kubáról (1959) – szinte a semmiből kellett kiépíteniük saját állami kapacitásukat, és tőkeállományt felhalmozniuk az infrastruktúra és az ipar építéséhez. Sem az állami kapacitás, sem a tőke nem jött könnyen ezekhez a forradalmi folyamatokhoz, ami arra kényszerítette őket, hogy olyan módszerekkel kísérletezzenek, amelyeket nem dokumentáltak megfelelően. Íme hat pont, amely az e folyamatokról szerzett ismereteinkre épül, és amelyek kiindulópontul szolgálnak a „lassan érik” fogalom elméletének kidolgozásához. Arra biztatunk benneteket, hogy írjátok meg nekünk saját gondolataitokat ezzel a fogalommal kapcsolatban, saját tapasztalataitok és tanulmányaitok alapján.

1. A bizalom lassan épül ki, a régi szokásokat pedig nehéz megváltoztatni.

A forradalmi kormányok olyan struktúrákat örökölnek, amelyeket generációkon át formáltak a földbirtoklási viszonyokat meghatározó, évszázados kaszt- és törzsi hierarchiák, a gyarmati megaláztatás és kisajátítás, valamint a teljes társadalmi nélkülözés. A bolsevikok a Szovjetunióban például hamar rájöttek, hogy a régi cári bürokratikus kultúra nem tűnt el 1917 októberében. A korrupció, a tekintélynek való behódolás és a kollektív intézményekkel szembeni bizalmatlanság évekig fennmaradt. Kínában az 1949-es forradalmat követően a Kínai Kommunista Párt ismételten szembesült a konfuciánus hierarchia, a regionális klientúrarendszerek és a paraszti túlélési szokások maradványaival, amelyek évszázados bizonytalanság során alakultak ki. Kubában 1959 után a forradalmi vezetés nyíltan beszélt az „új ember” megteremtéséről, mert megértették, hogy a szocialista tudatot nem lehet egyik napról a másikra törvénybe iktatni.

Azok az emberek, akik átélték a gyarmatosítás erőszakosságát és a kapitalizmus egyenlőtlenségeit, megtanulják egyénileg vagy családi hálózatokon keresztül megvédeni magukat. Ahhoz, hogy egy szocialista projekt sikeres legyen, az embereknek meg kell tanulniuk megbízni a kollektív rendszerekben. Ez a bizalom tapasztalatok útján lassan nő: olyan iskolákon keresztül, amelyek működnek, klinikákon, amelyek gyógyítanak, lakásokon, amelyek menedéket nyújtanak, és intézményeken, amelyek tartósak. Egy forradalom gyorsan elfoglalhatja az államhatalmat, de nem képes gyorsan átalakítani a társadalomlélektant.

2. A kereskedelem és a pénzügyi hálózatok a fennálló globális rendet részesítik előnyben.

A kapitalizmus nem csupán ideológián keresztül dominál, hanem a kereskedelem és a pénzügy beágyazott hálózatain, valamint a közlekedési és kommunikációs infrastruktúrán keresztül is. A szocialista átalakulásra törekvő országok egy olyan világba lépnek, amely már a tőkefelhalmozás köré szerveződött. Az orosz forradalom után a Szovjetunió azért küzdött, mert az ipari ellátási láncok, a bankhálózatok és a kereskedelmi útvonalak ellenséges kapitalista hatalmak ellenőrzése alatt álltak. Kuba tapasztalata a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően élesen megmutatta ezt: a sziget szinte egyik napról a másikra elveszítette a hozzáférést az üzemanyaghoz, pótalkatrészekhez, hitelekhez és kereskedelmi kapcsolatokhoz, mivel a világgazdaság olyan rendszerek köré szerveződött, amelyekből Kuba nagyrészt ki volt zárva (és amelyekből jelenleg az Egyesült Államok által irányított illegális olajembargó következtében még jobban kizárják). Vietnám az 1975-ös újraegyesítés után hatalmas nehézségekkel szembesült a háború által tönkretett gazdaság újjáépítése során, miközben a domináns pénzügyi és kereskedelmi körökön kívül maradt. A meglévő rendszerek azért reprodukálják önmagukat, mert minden intézmény – a kikötőktől a valutákon át a szoftverszabványokig – az ő javukra működik. Alternatív hálózatok kiépítése évtizedeket vesz igénybe, nem csupán éveket.

3. A tőke- és infrastruktúraköltségek hatalmasak a gyarmatosítás által elszegényített országokban.

Amikor a vietnámi forradalmárok legyőzték az amerikai imperializmust, egy bombázásokkal fizikailag tönkretett és az Agent Orange-zsal vegyileg mérgezett országot örököltek. Kuba egy szinte kizárólag az Egyesült Államokhoz kötött, monokulturális cukorgazdaságot örökölt. Kína 1949-ben egy évszázados megaláztatás és hadurak uralma, a japán imperializmus és a polgárháború után került ki, alacsony várható élettartammal, tömeges írástudatlansággal és gyenge ipari kapacitással.

Ezeknek a forradalmaknak szinte a semmiből kellett vasutakat és kikötőket, iskolákat és tudományos intézményeket, elektromos hálózatokat és acélgyárakat építeniük. Az észak-atlanti kapitalista országok évszázadok alatt iparosodtak, amelyet rabszolgaság, gyarmati fosztogatás és birodalmi adóztatás finanszírozott. Az elszegényedett, egykori gyarmati országok szocialista állami intézményeinek ezt a folyamatot néhány évtizedbe kellett volna belesűríteniük, miközben blokád vagy katonai fenyegetés alatt álltak – majd ezután államcsőddel vádolták őket. A puszta anyagi teher lassította az átalakulást.

4. Külső nyomások – mint a szankciók, szabotázs, diplomáciai elszigetelés és háború – lassítják a fejlődést.

A Harmadik Világ minden forradalmi állama szembesült katonai bekerítéssel vagy gazdasági büntetéssel. A Szovjetuniót 1917 után több mint egy tucat külföldi ország katonái szállták meg, majd később szembesült a náci invázióval, amely legalább huszonhét millió szovjet polgár életét követelte, és tízezreket pusztított el a falvak és városok közül. Kuba évtizedekig elviselte az Egyesült Államok kifejezetten a hiány és a társadalmi elégedetlenség megteremtésére tervezett szankcióit. Chile Népi Egység kormánya strukturális átalakulást kísérelt meg, de azonnali gazdasági destabilizációval, elitellenállással és külső beavatkozással szembesült, mielőtt a hosszú távú reformok megszilárdulhattak volna volna. Nicaragua szandinista kormánya szembesült az Egyesült Államok által finanszírozott Contra-háborúval és az ország kikötőinek (köztük Corinto kikötőjének) aláaknázásával. Vietnám 1945-től 1975-ig folytatta a függetlenségi háborút.

Ezek a nyomások olyan erőforrásokat emésztettek fel, amelyeket a társadalmi fejlődésre lehetett volna fordítani. A szankciók növelik a tranzakciós költségeket, korlátozzák a technológiához való hozzáférést, és krónikus hiányt teremtenek. A háború tönkreteszi az infrastruktúrát, és a munkaerőt a védelemre irányítja. Ezen a zord körülmények között a hatékonysághiány nem ideológiából vagy tervezési hibákból fakad, hanem az ellenséges hatalmak által kikényszerített állandó szükségállapotból.

5. A korai szakaszban minden folyamat hatástalan.

A forradalmi államok megpróbálnak új közigazgatási rendszereket létrehozni miközben egyidejűleg bővítik az oktatást és az egészségügyet, valamint földreformot és ipari fejlesztést hajtanak végre. A hibák, bürokratikus zűrzavar, szűk keresztmetszetek és hiányok elkerülhetetlenek. A korai szovjet tervgazdálkodás a koordináció hiányával küzdött, mivel nem volt történelmi precedens egy kontinentális gazdaságnak a profit helyett a társadalmi igazságosságon alapuló igazgatására. Kína kommünjei és ipari kísérletei gyenge szaktudástól és egyenetlen helyi végrehajtástól szenvedtek. Kubában a képzett szakemberek hiánya felerősödött, amikor sokan a forradalom után Miamiba menekültek.

A közigazgatás a gyakorlatban tanul. Az intézmények a próba és a hiba útján érnek meg. A szegényebb nemzetek szocialista adminisztrációitól azt várják el, hogy azonnal hatékonyak legyenek, miközben embargókkal, alacsony írástudási rátával és technológiai hiánnyal néznek szembe. A korai hatástalanság tehát nem kivételes, hanem jellemzője minden nagyszabású társadalmi átalakulásnak.

6. A rövid választási ciklusok akadályozzák a társadalmi átalakulást.

A társadalmi átalakuláshoz évtizedekben – nem pedig a négy- vagy ötéves választási ciklusokban – mért tervezési horizontokra van szükség, amelyek a hosszú távú újjáépítés helyett az azonnali fogyasztást jutalmazzák. A forradalmi kormányoknak türelemre van szükségük, mielőtt látható eredmények jelentkeznének. Még a kifejezetten szocialista államokon kívül is, a redisztributív vagy fejlesztő programokat megkísérlő kormányok gyakran szembesülnek szabotázzsal a választásokon keresztül, mielőtt a projektjeik beérnének. Az átalakító politikák folyamatosságot követelnek meg, de a média ciklusai és a pénzügyi nyomások által formált választási rendszerek a rövid távú menedzsmentet jutalmazzák. A szocialista kísérletek ezért ismételten szembesültek a történelmi idő (a társadalom átformálásához szükséges hosszú időtartam) és a választási idő (a modern politika összesűrített ritmusa) közötti ellentmondással.

Bertolt Brecht Az anya (1931) című művében a főszereplő, Pelagea Vlasszova egyik tragédiából a másikba vonszolja magát, amíg az orosz forradalom be nem sodorja a cselekvésbe. Amikor egy konyhában találja magát több nővel, akik közül az egyik azt panaszolja, hogy hallja, a kommunizmus nem más, mint bűnözés, így válaszol énekelve:

»Ésszerű – bárki megértheti. Egyszerű.
Ha nem vagy kizsákmányoló, felfoghatod.
Neked jó. Nézz utána.
A buta butaságnak nevezi, a romlott pedig romlottnak.
A romlott ellen van és a butaság ellen.
A kizsákmányolók bűnténynek nevezik.
De mi tudjuk,
ez a bűnök vége.
Nem őrültség, hanem
az őrület vége.
Nem káosz, hanem
rend.
Ez az egyszerű dolog,
amit oly nehéz létrehozni.«

Amikor a „lassan érik”-en gondolkodtam, eszembe jutott Vlasszova dala. Vlasszova egész életében dolgozott, de a méltóságán kívül nem sok mindent tudott felmutatni. Lehet, hogy nem volt teljes körű iskolázottsága, de volt esze. Tudta, hogy a kommunizmus egy „egyszerű dolog”, de nem élt álomvilágban. Egyszerű, de „oly nehéz létrehozni”.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental