amerikai fasizmus

Még mindig kénszagú: 20 évvel Chávez ENSZ-beszéde után

A venezuelai kutató, Carlos Ron emlékezik Chávez történelmi ENSZ-beszédére, amely – Bush kritizálása mellett – az amerikai dominanciájú nemzetközi rend felforgatására is felszólított.

2006. szeptember 20-án Hugo Chávez az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének gránit szószékéhez lépett. Egy nappal korábban ugyanarról a helyről beszélt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, George W. Bush. Chávez keresztet vetett és azt mondta, hogy a teremben még mindig kénszag terjeng, mire a csarnok nevetésben és tapsban tört ki. Nem az a beszéd volt ez, amelyet Chávez eredetileg szándékában állt elmondani, hanem annak a mély felháborodásnak a közvetlen eredménye, amelyet Bush szavainak hallatán érzett, aki úgy beszélt, mintha a világ tulajdonosa lenne. Az északi nagy médiumok lecsaptak a kénszagú mondatra, és megpróbálták karikatúrává torzítani. De felszólalásának többi része – 20 évvel később – teljesen releváns maradt.

Chávez egy könyvvel a kezében érkezett a Közgyűlésre: Noam Chomsky „Hegemony or Survival” (Hegemónia vagy túlélés) című művével. Figyelmeztetése egyszerű, mégis pusztító erejű volt: az Egyesült Államok azon szándéka, hogy uralja a világot, magát az emberi faj túlélését kockáztatja. Abban az időben amerikai csapatok szállták meg Irakot. Néhány héttel korábban Izrael bombázta Libanont Washington diplomáciai védelme alatt. A globális észak fővárosaiban még mindig a „történelem végét” ünnepelték, azt az elképzelést, hogy a liberális kapitalizmus az emberiség végleges horizontja. Chávez azt mondta, hogy ez a tézis alig egy évtized alatt hamisnak bizonyult, és hogy most a világ jövőjét kell meghatározni.

Húsz évvel később, egy még nagyobb rendszerszintű válságba merülve láthatjuk, hogy Chávez beszédének minden mondata releváns maradt.

A hegemóniától a hiperimperializmusig

2006-ban az Egyesült Államok úgy tűnt, mint egy hatalma csúcsán lévő birodalom. Ma egy relatív hanyatlásban lévő birodalom, és ezért veszélyesebb. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet ezt az új szakaszt hiperimperializmusnak nevezte: olyan imperializmus, amelyet egy olyan hatalom gyakorol túlzó és zaklatott módon, amely gazdasági hegemóniájának elvesztését azzal kompenzálja, hogy arra a két területre támaszkodik, ahol még mindig uralkodik: a háborúra és az információs ellenőrzésre.

Egy birodalom hegemóniája általában három szakaszban vész el: először a termelésben, aztán a pénzügyekben, végül a katonai téren. Az Egyesült Államok már elveszítette termelési elsőbbségét: Kína ma a világ legnagyobb gazdasága a vásárlóerő-paritás alapján. A dollár uralma kezd megkérdőjeleződni, és sok ország saját valutájában folytatott tranzakciók mellett dönt. De a katonai felsőbbrendűség sértetlen maradt. A Washington vezette blokk mintegy 50 országot tömörít, és a globális katonai kiadások mintegy háromnegyedét összpontosítja. Az Egyesült Államok mintegy 900 katonai bázist tart fenn külföldön. A bolygó országainak több mint egynegyede él szankciói alatt.

Egy birodalom, amely gazdaságilag hanyatlik, miközben megtartja fegyvereit, arra csábítható, hogy erővel oldja meg hanyatlását. A dilemma, amelyet Chávez Chomskytól kölcsönzött – hegemónia vagy túlélés –, szó szerintivé vált. Az állandó háború és az éghajlati katasztrófa ma magukat az élet feltételeit fenyegetik.

A vétó és az ENSZ, amely nem működik

A beszéd legkevésbé idézett része talán a legprófétikusabb volt. Chávez kijelentette, hogy a második világháború után született Egyesült Nemzetek rendszere összeomlott. A Közgyűlés pusztán tanácskozó térré vált, amely képtelen megváltoztatni a világ szörnyű valóságát. Akkor Chávez négy konkrét javaslatot tett:

Először is, bővítsék ki a Biztonsági Tanácsot, hogy a harmadik világ országai állandó tagokká váljanak. Másodszor, hozzanak létre átlátható konfliktusmegoldási módszereket. Harmadszor, szüntessék meg a vétót, és negyedszer, erősítsék meg a Főtitkárságot.

Példája Libanon volt: egy amerikai vétó lehetővé tette, hogy az ország a világ szeme láttára szakadjon szét. Sajnos két évtized alatt az ENSZ ereje a háborúk és népirtások megakadályozására fokozatosan csökkent. Ugyanaz a mechanizmus, amelyet Chávez kritizált, lehetővé tette az új népirtást Gázában. A multilateralizmus ezen tétlensége lehetővé tette a hivatalban lévő venezuelai elnök elrablását. A következtetés azonban nem az, hogy el kell hagyni az ENSZ-t, hanem hogy vitatni kell azt.

A „multipolaritásról” szóló vita, amely a nagyhatalmak közötti rivalizálást reprodukálja, elégtelen. Amire a Délnek szüksége van, az az igazi multilateralizmus, amely az Egyesült Nemzetek Alapokmányát a világ népeinek közös örökségeként védi. Ugyanaz az Alapokmány, amelyre 1955-ben a Bandungi Konferencia tíz elve épült.

„Mi a Dél férfiai és női vagyunk”

Chávez nem egyedül érkezett New Yorkba. Havannából jött, ahol több mint ötven államfő éppen újraindította az El Nem Kötelezettek Mozgalmát. „Havanna egy hétre a Dél fővárosa volt” – mondta. Majd hozzátette azt a mondatot, amely összefoglalja egy politikai identitást: „mi a Dél férfiai és női vagyunk.”

A Globális Dél nem égtáj. Ausztrália a déli féltekén van, és az Északhoz tartozik; Kuba, Vietnam vagy Burkina Faso az északi féltekén van, és a Délhez tartozik. Ez egy történelmi kategória: egykori gyarmatok és félgyarmatok, valamint szocialista projektek népei, akiknek a szuverenitásért folytatott harca még nem zárult le. Súlyuk megváltozott. 2007-re a Dél gazdaságai a vásárlóerő-paritás alapján felülmúlták az Északét, és az utóbbi években a világtermék csaknem 60 százalékát képviselték. A BRICS és az Övezet és Út Kezdeményezés elkezdett létrehozni valamit, ami Bandung idejében nem létezett: a Dél népei közötti együttműködés anyagi feltételeit.

De bár ma új hangulat uralkodik a Globális Délen, Bandung szelleme még nincs ott. 1955-ben e kormányok ereje a szervezett tömegekből fakadt, amelyek megakadályozták őket abban, hogy elhagyják a felszabadítási programot. Chávez beszéde pontosan ez volt: a latin-amerikai huszonegyedik századi szocializmus hangja, a népeké, amelyek kormányaikat előre tolják. Ez volt Latin-Amerika számára egyfajta alulról jövő Bandung. Ma ez a szellem egy „dühös árapállyal” néz szembe, és újjá kell építeni.

Népek, nem kormányok

Van egy alapvető elem abban a 2006-os beszédben, amelyet nem feledhetünk. Chávez különbséget tett az amerikai kormány és annak népe között. Azt mondta, hogy ha valaki végigsétál a Bronxban vagy San Franciscóban, olyan embereket talál, akik békét akarnak. Az Észak munkásosztálya, amelyet a deindusztrializáció elszegényített és meggyötört, nem ellensége a Dél népeinek. Lehetséges szövetséges. Különösen ma, amikor egy megújult mccarthyzmus üldözi, amely terrorizmust lát azokban, akik felemelik szavukat a társadalmi igazságosságért.

Amikor Bush azzal vádolta a háborúja ellenzőit, hogy szélsőségesek, Chávez azt válaszolta, hogy nem szélsőségről van szó: a világ ébredezik, és a népek mindenütt felemelkednek. Ma az agresszió több formát ölt. Magára ölti a katonai akciók, a lawfare, az egyoldalú kényszerítő intézkedések vagy a nemzeti erőforrások elkobzásának arcát. De célja ugyanaz marad: megfegyelmezni bárkit, aki szuverén utat próbál járni.

A jövő nem csak megérkezik; meg kell szerveznünk

A beszéd optimista hangnemben zárult. Chávez azt mondta, hogy hajnal hasad a bolygón, látható Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. Húsz évvel később ez az optimizmus pontosságot igényel. A jövő nem egy dátum a naptárban, hanem egy törés, amelyet fel kell építeni. A remény nem passzív várakozás, hanem olyan gyakorlat, amely szervezést, fegyelmet és internacionalizmust igényel.

A kén, amelyet Chávez 2006-ban érzett, nem oszlott el; sűrűbbé vált, és túlterjedt New York diplomáciai folyosóin. Ezért ez a beszéd nem a múlt feljegyzéseihez tartozik, hanem a jelenlegi napirendünkhöz. Emlékeztet minket arra, hogy a Délnek van hangja, hogy az ENSZ vitatható és vitatni kell, és hogy az Észak hegemóniája nem természeti törvény. Ami hiányzik – mint Bandungban –, az az, ami mindig is a különbséget jelentette: a népeknek meg kell szerveződniük.

Írta: Carlos Ro, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet Nuestra América irodájának társkoordinátora. Venezuelai diplomata volT és Észak-Amerika ügyekért felelős miniszterhelyettes (2018–2025).

Ez a cikk a Globetrotter gondozásában készült.

De la Espriella szélsőjobboldali kormányzatának egy hónapja Kolumbiában

A szélsőjobboldali Abelardo De la Espriella elnök kormányzatának első hónapját egy pusztító természeti katasztrófa, valamint a neoliberalizmus és a militarizmus éles visszatérése jellemezte az országban.

Abelardo de la Espriella egy hónapja van hivatalban. A szélsőjobboldali elnök szűk különbséggel nyerte meg a választást a baloldali Iván Cepeda ellen (az érvényes szavazatok kevesebb mint 1%-ával), annak ellenére, hogy az akkori elnök, Gustavo Petro szabálytalanságokra hívta fel a figyelmet.

De la Espriella azonban elutasította a szabálytalanságokra vonatkozó állításokat, és kormányzását azzal kezdte, hogy megpróbálta fitogtatni katonai erejét, nyílt vallásos hitét (amelyért nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie), valamint Washington politikai doktrínájához való egyértelmű igazodását.

De la Espriella és Rubio

A földrengés és az állami háborús politika visszatérése

Alig három nappal hivatalba lépése után azonban erős földrengés rázta meg az ország nyugati részét, több mint 300 halottat és csaknem 5000 sérültet hagyva maga után. A kormány intézkedései vitát váltottak ki. Támogatói tapsoltak a kormány reagálásának, míg a kritikusok azzal vádolták a kormányzatot, hogy kihasználja a tragédiát közmegítélésének javítására, és bizonyos országoknak – például Izraelnek – elsőbbséget ad a kutatási és mentési erőfeszítésekben, miközben más országok mentőcsapataitól megtagadja a belépést.

Ehhez jön a felforgató fegyveres csoportok és bűnszervezetek elleni totális háborúhoz való visszatérés retorikája, amelyet De la Espriella már választási kampánya során felvetett. De ez nem csupán retorika kérdése volt. Hivatalba lépése óta a végrehajtó hatalom számos támadást rendelt el e csoportok által tartott pozíciók ellen, amelyek közül néhányan a demobilizációjukat célzó békefolyamatokban vettek részt.

Valójában De la Espriella törölte a béketárgyalásokat, amelyeket a Petro-kormányzat indított újra „teljes béke” politikájának részeként.

Emellett a kormány halált megvető politikai kommunikációs stratégiája meglehetősen nagy port kavart. Egyes videókon az elnök állítólagos „banditák és terroristák” (ahogy a kormány nevezi őket) holttestei között sétál, amelyek a végrehajtó hatalom szerint 40-en vannak, valamint kilenc, állítólag illegális szervezetekhez köthető személy elfogása.

De a bombázások jelentős hazai bírálatot is kiváltottak. Guaviare megyében három kiskorút jelentettek halottnak az elnök által elrendelt bombázásokat követően, amelyek egy olyan támadássorozat részét képezték, amely összesen mintegy tíz ember halálát okozta. És bár De la Espriella azt mondta, hogy a fegyveres csoportok felelősek a kiskorúak haláláért, nem tudta elkerülni az emberi jogi szervezetek bírálatát, amelyek a válogatás nélküli bombázást ártatlan emberekre és a polgári lakosságra nézve veszélyes fenyegetésnek tekintik.

A neoliberalizmushoz való visszatérés

Végső soron a Petro- és a De la Espriella-kormányzat közötti ellentét annyira nyilvánvalónak tűnik, hogy sokan azon tűnődnek, vajon éppen ez a politikai eltávolodás szolgál-e iránytűként az új kormány számára – vagy Kolumbia valójában az állam új formáját próbálja megteremteni.

Ennek az átalakulásnak a megértéséhez a BreakThrough News Danilo Urreával, a Kolumbiai Nemzeti Egyetem filozófusával beszélgetett, aki ebben az első hónapban egyértelmű elmozdulást lát az állami háborús politika visszatérése felé – olyan politika felé, amelyet korábban negatív eredményekkel alkalmaztak: „Kolumbiában ezt történelmileg »La Violencia« korszakaként ismerték, amely az ország valaha átélt egyik legrosszabb időszaka volt a generált barbárság tekintetében.”

„Az elnök az emberek megölését sikerként mutatja be az országnak” – tette hozzá. „De ezt egy olyan esztétikával és szemiotikával teszi, amely a halált, a gyilkosságot és hasonlókat az ország lehetőségeként ábrázolja. És egy olyan kontextusban, mint Kolumbiáé – ahol a kontinens egészén a legmagasabb a halálos áldozatok száma, meghaladva a régió összes diktatúrájának együttes halálos áldozatainak számát is –, ez azt mutatja számunkra, hogy ez visszalépés a párbeszéden és megbékélésen alapuló ország építésének lehetősége tekintetében.”

Urrea azt is mondja, hogy a jelenlegi kormány megpróbálja terjeszteni azt az elképzelést, hogy az általa örökölt ország katasztrofális pénzügyi helyzetben van, ezért radikális neoliberális politikát kell előmozdítania: „Azonosítottuk az erőfeszítéseket az ország állítólagos gazdasági fordulatának előmozdítására olyan régi formulákkal, amelyeket már kipróbáltak, és amelyek katasztrofálisnak bizonyultak a társadalmi kohézióra, a területekre és az emberek és a természet közötti kapcsolatra nézve – negatív hatással azokra a közösségekre, amelyek pontosan azokon a helyeken élnek, ahol ezt a kitermelő gazdasághoz való visszatérést ismét javasolják.”

Továbbá figyelmeztet arra, hogy De la Espriella rövid hivatali ideje alatt visszaesés történt a környezetvédelmi és munkajogi kérdésekben: „Az első hónapban támadás alá került, mivel elkezdte lebontani a bérek, a helyreállítás, a túlórapénz és bizonyos munkavédelmi vívmányok terén elért eredményeket … amelyeket Petro elnök kormányzása alatt állítottak helyre reformok révén, és amelyeket ez a kormányzat most ismét gyorsan visszafordít egy tollvonással, állítólag a gazdasági feltételek javítása érdekében. Ez nagyon általánosan az, amit látunk és amit előrevetítenek: minden szociális juttatás, minden nehezen kivívott vívmány deregulációja; minden reform teljes lebontása; és az ország – az egészségügy, az oktatás, az élelmiszer és minden alapvető jog területén – átadása privatizációs folyamatoknak, elsősorban transznacionális vállalatok profitja érdekében.”

Egy új (régi) geopolitikai doktrína

A Petro-kormányzat azon kísérleteit követően, hogy megvédje a palesztin népet Izrael támadásával szemben, valamint Washington féltekei geopolitikai napirendjével való számos összecsapását követően Urrea azt állítja, hogy Kolumbia csatlakozott Washington által szervezett regionális ellenőrzési stratégiához: „A szélsőjobboldal felemelkedése, amely jól ismert … E kormányzaton keresztül Kolumbia az amerikai imperializmus régióban való előrenyomulásának újabb előőrsévé vált. És nyilvánvalóan ennek messzemenő következményei vannak Latin-Amerika és különösen a Karib-térség geopolitikájára nézve.”

Továbbá Urrea kiemeli Kolumbia – amely mind a Csendes-óceánhoz, mind a Karib-tengerhez hozzáféréssel rendelkezik – történelmi jelentőségét az Egyesült Államok természeti erőforrások ellenőrzésére irányuló geopolitikai stratégiájában: „Geopolitikai szempontból olyan feltételek teremtődnek, amelyek lehetővé teszik, hogy Kolumbia ismét azon országok egyikévé váljon, amelyek elősegítik az amerikai katonai ellenőrzést – de mindenekelőtt a természeti erőforrások és vagyonok feletti ellenőrzést, amelyek olyannyira áhítottak ebben a korszakban, amikor az Egyesült Államok gazdasági kapacitása, Kínával való vitája és a kritikus ásványi anyagokkal kapcsolatos minden ügy kihívásokkal néz szembe.”

Mit tesz az ellenzék?

Urrea megjegyzi, hogy egyelőre az ellenzéki pártok nem tudtak világos választ megfogalmazni De la Espriella projektjére. Először is rámutat egy bizonyos óvatosságra a háborút és erőszakot előmozdító állami politikával kapcsolatban: „Nyilvánvalóan nagy félelem van a korábban említett intézkedésekkel kapcsolatban – ez az erőszak, halál és gyilkosság nyelvezete. És nyilvánvalóan egy olyan országban, mint Kolumbia, ennek kihatásai vannak a jelenlegi rezsim ellenzőinek cselekvési képességére. Továbbá, mert megnövekedett a társadalmi vezetők célzott gyilkosságainak száma az ország különböző részein, különösen azokon a területeken, amelyeket leginkább érintenek a geopolitikai viták, valamint a gazdasági és kereskedelmi ellenőrzésért, az illegális gazdaságokért stb. folytatott konfliktusok.”

Urrea azonban megjegyzi, hogy kialakulhat a néptömegek koordinált ellenzéke, és a nép békés és jobban koordinált választ kínálhat: „Fontolóra kell vennünk egy inkább a néptömegekből eredő ellenzéket, és ott, úgy gondolom, szintén van félelem azzal kapcsolatban, hogyan kell reagálni egy erőszakos forgatókönyvvel, egy veszélyes forgatókönyvvel és manipulációval szemben. De úgy gondolom, hogy a szervezetek most arra összpontosítanak, hogy elemezzék, melyek lehetnek a fő békés és stratégiai okok a jelenlegi helyzet kezelésére. Úgy tűnik számomra, hogy ezen alapvető szempontok egyike kétségtelenül a környezet védelme, a területek védelme – amelyeket már célba vettek a transznacionális vállalatok a természeti erőforrások ellenőrzése és kiaknázása érdekében –, valamint a fracking kérdése lesz, és ez már formálódik is az országban a népszerveződés és mozgósítás révén.”

forrás: BreakThrough News

Nicolás Maduro nem bűnös

Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Venezuelán. A Nicolás Maduro és Cilia Flores elleni egész eljárás azzal fenyeget, hogy az amerikai bírósági rendszert globális és korlátlan joghatósággal rendelkező rendszerré teszi.

A venezuelai elnök, Nicolás Maduro nem bűnös. Ez a jog és a tény állítása, mivel Madurót semmilyen bűncselekményben nem ítélték el. Minden ellene felhozott vádpontban ártatlannak vallotta magát, és az Egyesült Államok által tett vádak pontosan azok maradnak: vádak. Az ártatlanság vélelme – amelyet az Egyesült Államok alkotmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikke is elismer – értelmében a bizonyítási teher teljes egészében a vádlón nyugszik. Nem Madurónak kell ártatlanságát bizonyítania, hanem az Egyesült Államok kormányának kell bűnösségét bizonyítania.

2026. január 3-án az Egyesült Államok erői illegálisan behatoltak Venezuelába, célpontokat támadtak Caracasban és környékén, elfogták Maduro elnököt, feleségét és egy választott tisztségviselőt, Cilia Florest, és az Egyesült Államokba szállították őket. Két nappal később Maduro megbilincselve és sérülten jelent meg egy manhattani szövetségi bíróság előtt. „Ártatlan vagyok. Nem vagyok bűnös” – mondta a bíróságnak. Mindkét vádlott ártatlannak vallotta magát, és jelenleg Brooklyn-ban vannak bebörtönözve, miközben arra a tárgyalásra várnak, amelyet ideiglenesen 2027 júniusára tűztek ki.

A Maduro elleni vádak

Az Egyesült Államok azt állítja, hogy Maduro részt vett kokain behozatalára, géppuskák és pusztító eszközök birtoklására, valamint a Washington által terrorista csoportoknak minősített szervezetekkel való együttműködésre irányuló összeesküvésekben. Ezek a vádak egy olyan vádiratból fejlődtek ki, amelyet Donald Trump első elnöksége idején, 2020 márciusában jelentettek be. Az ügy jelentősen kibővült, miután Madurót egy negyedik, felülíró vádiraton keresztül elrabolták. A vádirat azonban nem a bíróság előtt tesztelt bizonyíték. Ez egy ügyészek által készített dokumentum, amelyet egy nagyesküdtszéki eljáráson hagytak jóvá, ahol a védelem rendszerint nincs képviselve, és nem engedik meg számára, hogy megkérdőjelezze a kormány előadását.

A vád jelentős mértékben arra az elképzelésre támaszkodik, hogy Maduro az úgynevezett Cartel de los Soles-t, azaz a Napok Kartelljét irányította. De még a venezuelai kormánnyal mélyen ellenséges szervezetek is elismerik, hogy ez nem kartell a hagyományos értelemben. A nevet régóta gyűjtőfogalomként használják különböző, állítólag bűncselekményekben érintett venezuelai tisztségviselőkre, jóval azelőtt, hogy Maduro a politikai életbe lépett. Nem ír le olyan szervezetet, amelynek bizonyított tagsága, parancsnoki struktúrája, központja vagy hatásköri láncolata lenne, összehasonlítva például Mexikó Sinaloa Kartelljével. Amikor Washington 2025-ben a Cartel de los Soles-t külföldi terrorista szervezetnek minősítette, az Associated Press megjegyezte, hogy az „nem önmagában egy kartell”.

Ez azért fontos, mert a vád nyelvezete végzi politikai munkájának nagy részét. Az egyéni korrupciós cselekményekre vonatkozó állításokat egy egységes szervezet képévé állítják össze, a szervezetet aztán a venezuelai államnak tulajdonítják, és mindennek, amit állítólag bárki tett e laza hálózaton belül, a felelősséget Maduróra hárítják. A vádiratnak még mindig bizonyítania kell, hogy Maduro tudatosan csatlakozott a konkrétan vádolt összeesküvésekhez. Az állam feletti politikai hatalom, amelyben bűncselekmények történnek, önmagában nem állapítja meg azokért a bűncselekményekért való személyes büntetőjogi felelősséget.

Az ügy halva született

Venezuela nem jelentős kokalevél- vagy kokaintermelő. A fő kokaintermelő országok továbbra is Kolumbia, Peru és Bolívia. Venezuelát tranzitterületként használták, különösen a szomszédos Kolumbiából származó kokain esetében. De egy országon való átutazás nem bizonyítja, hogy annak elnöke irányítja a forgalmat, és nem támasztja alá Venezuela extravagáns politikai képét sem, mint az Egyesült Államokba érkező kábítószerek központi forrását. Az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal saját 2025-ös fenyegetésértékelése túlnyomórészt a mexikói szervezetekre és azok ellátási láncaira összpontosított. A globális kokainkereskedelem elsősorban az andoki régióban történő termelésen, tengeri exportfolyosókon, Közép-Amerikán és Mexikón keresztül működik, nem pedig egyetlen, állítólag a venezuelai elnöki palotából irányított szervezeten keresztül. A Nemzetközi Büntetőbíróság Venezuelában folyó helyzettel kapcsolatos vizsgálata például a joghatósága alá tartozó állítólagos bűncselekmények vizsgálata. Ez nem Maduro elítélése, és nem hozott ellene egyéni bűnösségi ítéletet.

Várható, hogy az amerikai kormány együttműködő tanúkra támaszkodik, köztük Hugo Carvajal volt venezuelai hírszerzési főnökre és Clíver Alcalá volt tábornokra. Mindkét férfi súlyos bűncselekményekben vallotta magát bűnösnek az Egyesült Államokban. Vallomásaik nem kezelhetők elfogulatlan igazságként. Az együttműködő vádlottak remélhetik, hogy az ügyészek segítésével enyhítést kapnak a büntetésükből. Állításaikat ezért meg kell erősíteni és keresztkérdéseknek kell alávetni. Amíg ez nem történik meg, vallomásaik nem állapítják meg Maduro bűnösségét. Valójában jobb ezeket a vallomásokat saját büntetésük enyhítésére és beszennyezett hírnevük tisztára mosására tett kísérletük bizonyítékaként látni.

Az a körülmény, ahogyan Madurót az amerikai bíróság elé vitték, még mélyebb problémát teremt. Washington nem kért kiadatást megállapodott jogi eljárás útján. Katonai erőt alkalmazott egy másik szuverén országban Venezuela beleegyezése vagy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül. Az ENSZ Alapokmányának 2. cikk (4) bekezdése tiltja az erőszak alkalmazását vagy azzal való fenyegetést egy állam területi integritása vagy politikai függetlensége ellen, szűk kivételektől, például az önvédelemtől eltekintve. Egy kábítószer-bűncselekményekkel vádolt személy letartóztatása nem tartozik e kivételek közé. A nemzetközi jog szakértői az műveletet az erőszak illegális alkalmazásaként írták le, míg Brazília, Mexikó és Kína kormányai is elítélték a venezuelai szuverenitás megsértését.

Maduro ügyvédei azzal érveltek, hogy a vád megsérti a hivatalban lévő államfőt megillető mentességet. Venezuela továbbra is Madurót ismerte el alkotmányos elnökének, amikor az Egyesült Államok elfogta őt – ezt a tényt az Egyesült Államok hallgatólagosan elismeri, amikor Delcy Rodríguezt nevezi megbízott elnöknek. Washington nem feltétlenül tudja kioltani egy másik ország államfőjének nemzetközi jogi státuszát pusztán a diplomáciai elismerés megtagadásával. A védelem ezért a mentesség alapján kérte a vádirat elutasítását, és külön megtámadta a kábítószer-terrorizmus vádpontot, mert hiányzik a megfelelő joghatósági kapcsolat az Egyesült Államokkal. E kérdésekről a szóbeli érvelést 2026 novemberére tűzték ki.

Juan Orlando Hernández volt hondurasi elnök ügye leleplezi Washington állítólagos kábítószer-államok elleni háborújának szelektivitását. Hernández 2014 és 2022 közötti elnöksége idején szoros amerikai szövetséges volt. Hivatalából való távozása után kiadták – nem katonai invázióval rabolták el –, és ugyanabban a New York-i szövetségi körzetben állították bíróság elé, ahol Madurót most vádolják. 2024 márciusában egy esküdtszék háromhetes tárgyalás után bűnösnek találta Hernándezt. Az ügyészek bizonyítékot mutattak be arra, hogy több millió dollárt fogadott el csempészektől, a hondurasi rendőrséggel és katonasággal védte a kokainszállítmányokat, és segített több mint 400 tonna kokaint az Egyesült Államok felé mozgatni. 45 év börtönbüntetésre ítélték. A Maduro elleni állításokkal ellentétben ezeket a vádakat vallomások, keresztkérdések és esküdtszéki ítélet útján tesztelték. Mégis, 2025. december 1-jén Donald Trump elnök kegyelmet adott Hernándeznek és biztosította szabadon bocsátását, azt állítva, hogy a volt elnököt tisztességtelenül kezelték.

Az ellentét aligha lehet árulkodóbb. Trump kegyelmet adott egy volt elnöknek, akinek kokaincsempészetben való részvételét amerikai bíróságon állapították meg, miközben fenyegette, majd végül megszállta Venezuelát, hogy elfogjon egy elnököt, akiről nem hoztak ítéletet. Hernández Washington politikai táborához tartozott; Maduro nem. Az egyiket elítélése ellenére szabadon engedték, míg a másikat jogi ártatlansága ellenére elfogták. Ez az eltérés önmagában nem cáfolja a Maduro elleni vádakat, de lerombolja azt az állítást, hogy Washington következetes aggodalomból cselekedett a kábítószerek miatt. A meghatározó különbség a politikai hovatartozás volt, nem a bizonyítékok ereje.

Ezen ügy következményei messze túlmutatnak Maduro és Cilia Flores konkrét körülményein vagy azok Venezuelára gyakorolt következményein. Ha egy külföldi állam felülírhatja egy másik ország jogrendszerének joghatóságát, olyan vádat követhet, amelyre nincs bizonyíték, és olyan tárgyalást folytathat, amelynek nincs alapja a nemzetközi jogban, az hatékonyan globális és korlátlan joghatósággal rendelkező amerikai bírósági rendszert hoz létre. A világ kormányainak ezzel az üggyel kapcsolatos ambivalenciája ezért riasztó, mivel kockázatot jelent a beleegyezés jelzésére és az ilyen durva túlkapás normalizálására. Ez különösen releváns Mexikó számára, amely már szembesül az Egyesült Államok sorozatos, világos politikai következményekkel járó vádjaival és kiadatási követeléseivel. Maduro tárgyalásának kimenetele fontos precedenst teremthet arra nézve, hogyan bánnak Mexikóval – és más országokkal – hasonló körülmények között.

Nicolás Maduro nem bűnös tehát az egyetlen védhető következtetést fejezi ki ebben a szakaszban. Katonai erő alkalmazásával fogták el, annak az államnak a bíróságai elé állították, amely évek óta a megbuktatására törekedett, és egy politikailag konstruált elmélet alapján vádolták meg, amely még nem élte túl a kontradiktórius vizsgálatot. Ártatlan marad, hacsak és amíg elfogadható bizonyíték nem bizonyítja az ellenkezőjét minden észszerű kétséget kizáróan. A szuverenitás nem dísz, a vádirat nem ítélet, és egy hatalmas állam által kiadott vád nem válik igazsággá csupán azért, mert az az állam rendelkezik a vádlott elfogásához szükséges fegyverekkel.

Írta: Stephanie Weatherbee Brito, a Nemzetközi Népek Gyűlése (IPA) társkoordinátora

és

Vijay Prashad, a Tricontinental Kutatóintézet igazgatója

forrás: BreakThrough News

Kuba: A blokád elleni szavazás már nem elég

Több mint 60 éve a kubai nép olyan amerikai blokád alatt él, amelyet kifejezetten arra terveztek, hogy nélkülözést, éhínséget és kétségbeesést idézzen elő.

Ma ez a politika egy új és rendkívül veszélyes szakaszba jutott.

Kuba gyakorlatilag egy középkori ostromot visel el: a világ legerősebb országának kísérletét arra, hogy egy tízmilliós szigetet megfosson üzemanyagtól és a mindennapi élet fenntartásához szükséges alapvető eszközöktől.

El tudja bárki képzelni, hogy Nagy-Britannia egy hónapig kibírná olaj vagy üzemanyag nélkül? Kuba nyolc hónapja viseli el ezt a helyzetet.

A tömegközlekedés térdre kényszerült. Havanna jelenleg alig több mint 100 járművel üzemeltet buszjáratot, a szükséges 3000 helyett. De ez nem csupán a benzinről szól. Az üzemanyag hajtja az áramtermelést. Nélküle nincs megbízható áram a világításhoz, főzéshez, hűtéshez vagy a víz szivattyúzásához. Az iskolák és kórházak nem tudnak normálisan működni. Az életfenntartó gépek, az újszülöttek inkubátorai, a lélegeztetőgépek és más nélkülözhetetlen orvosi berendezések olyan generátorokra kényszerülnek, amelyekben alig van elég üzemanyag a működéshez.

A jól dokumentált, 148 százalékos csecsemőhalandóság-növekedés mellett, amely 2018 és 2025 között 1800 csecsemő életének elvesztését jelenti, a rákban meghaltak száma jelentősen emelkedett, és ma már meghaladja a napi 70 halálesetet. A gyermekek és fiatalok körében a rák túlélési aránya 85-ről 65 százalékra esett vissza.

Az ENSZ kubai helyi koordinátora is riadót fújt 32 000 veszélyeztetett terhes nő miatt, akik bizonytalan hozzáféréssel néznek szembe a születés előtti ellátáshoz.

Júniusban az Egyesült Nemzetek emberi jogi főbiztosa, Volker Turk figyelmeztetett, hogy „gyermekek halnak meg, mert az orvosok nem férnek hozzá alapvető ellátmányokhoz és gyógyszerekhez”.

Ezért figyelmeztettek az ENSZ szakértői humanitárius katasztrófára, és írták le a történteket „csendes Gázaként”.

Nevezzük ezt a politikát annak, ami: egy egész nép kollektív megbüntetése. Kuba népirtásnak nevezi. Ez barbár, kegyetlen és kiszámított – egy büszke nép lassú megfullasztása abban a reményben, hogy a szenvedés és a kétségbeesés végül politikai változást kényszerít ki.

A Fehér Ház nem csupán Kuba gazdaságát akarja tönkretenni; meg akarja félemlíteni azokat is, akik nemzetközi szolidaritást építenek a népével. Júliusban az amerikai szolidaritási csoportok mellett a CSC-t is megnevezték az amerikai külügyminisztérium „Kuba: A 21. századi kommunizmus fővárosa” című jelentésében, amely azzal vádolta Kubát és a szolidaritási szervezeteket, hogy egy hatalmas, globális Amerika-ellenes összeesküvés részei.

Nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Erősíteni fogjuk szolidaritásunkat Kubával. És erre lehetőségünk van a héten a TUC Kongresszuson, ha támogatjuk a Cuba Solidarity Campaign (CSC) keretrendezvényét, és megszavazzuk a POA Kuba-határozatot.

A brit szakszervezetek már nagyszerűen válaszoltak az amerikai fenyegetésre.

Több mint 28 szakszervezeti főtitkár írta alá a CSC Sürgős felhívás a békére és szuverenitásra című dokumentumát, ellenezve az amerikai gazdasági hadviselést és a Kubával szembeni fenyegetéseket.

A szakszervezetek határozatokat fogadtak el, lobbiztak a kormánynál, delegációkat küldtek Kubába és támogatták kampányainkat. Rendkívüli gyakorlati szolidaritást is nyújtottak.

A mozgalom egészében lévő szervezetek, régiók és egyéni tagok gyűjtéseket, szponzorált tevékenységeket, felhívásokat és adománygyűjtő eseményeket szerveztek a Cuba Vive Appeal javára.

Együtt több mint félmillió fontot gyűjtöttünk össze, és 14 szállítmányt, összesen 2,5 millió font értékű életmentő gyógyszert, orvosi berendezést és élelmiszert juttattunk el Kubába.

Ünnepelnünk kell ezt a teljesítményt. De soha nem szabad szem elől tévesztenünk azt a felháborító körülményt, amely ezt szükségessé teszi.

Nem kellene olyan felhívásokat működtetnünk, mint a Cuba Vive. A szakszervezeti tagoknak és a brit közönségnek nem kellene pénzt gyűjteniük olyan gyógyszerek pótlására, amelyeket Kuba nem tud megvásárolni, mert a nemzetközi bankok félnek az amerikai büntetésektől.

Nem kellene orvosi berendezéseket átszállítanunk az Atlanti-óceánon, mert az amerikai alkatrészeket tartalmazó gyártók megtagadják eladásukat a kubai kórházaknak.

És a brit szakszervezetektől nem lehet elvárni, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak, miközben a saját kormányunk gyakorlatilag semmit sem nyújt.

Több mint három évtizede Nagy-Britannia a világ elsöprő többségével együtt szavaz az ENSZ-ben az amerikai blokád megszüntetésére.

Ez a szavazás számít. De évente egyszer szavazni, majd hazatérni a szokásos ügymenethez, már nem elég.

Ha a brit kormány úgy véli, hogy a blokád helytelen, akkor ennek megfelelően kell cselekednie. Jelentős humanitárius segítséget kell nyújtania Kubának.

Meg kell védenie a brit vállalatokat, bankokat és szervezeteket az amerikai szankciók területen kívüli hatályától.

És egyértelműen elleneznie kell bármilyen amerikai katonai beavatkozást Kuba ellen. Ez egyre sürgetőbbé válik. Az amerikai kormány legfelsőbb hivatalaiból érkező fenyegető és konfrontatív Kuba-ellenes narratíva kérlelhetetlen.

Trump kijelentette, hogy „megtiszteltetés lenne számára elfoglalni Kubát”, számos alkalommal jelezte, hogy Kuba lenne „a következő”, és nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy egy repülőgép-hordozót helyez el 100 yardra a kubai partoktól.

Marco Rubio külügyminiszter az amerikai szenátus előtt kijelentette, hogy „szeretne rendszerváltást látni Kubában”. Pete Hegseth hadügyminiszter pedig figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok „felkészült minden eshetőségre” Kubával kapcsolatban az illegálisan megszállt guantánamói haditengerészeti bázisra tett látogatása során.

Ezért olyan fontos a TUC Kongresszus 76. Kuba-határozata. Arra szólítja fel a brit kormányt, hogy ellenezze az amerikai beavatkozást és nyújtson humanitárius segítséget Kubának, valamint támogassa a CSC kampányait és felhívásait.

Sürgetem a küldötteket, hogy elsöprő többséggel támogassák.

De ahogyan a brit kormánytól is azt kérem, hogy tegyen többet, mint az éves ENSZ-szavazás leadása, úgy a küldötteket is arra kérem, hogy ne tekintsék a határozat elfogadását felelősségünk végének sem.

Vigyék vissza szakszervezeteikbe, régióikba és szervezeteikbe. Gyűjtsenek pénzt a Cuba Vive javára. Csatlakozzanak a CSC-hez. Hívjanak meg előadókat. Csatlakozzanak delegációinkhoz és szolidaritási brigádjainkhoz. Írjanak képviselőknek. Követeljenek kormányzati fellépést. Építsenek munkahelyi szolidaritást. Kérdőjelezzék meg a blokád igazolására használt hazugságokat.

Nem állhatunk tétlenül, és nem nézhetjük, ahogy az amerikai kormány lassan megfosztja Kuba népét üzemanyagtól, gyógyszerektől és alapvető ellátmányoktól. A kubai népnek most van szüksége humanitárius segítségre. De mindenekelőtt arra van szüksége, hogy véget érjen az a politika, amely ezt a humanitárius válságot előidézi.

Kuba történetének egyik legnehezebb pillanatában a szolidaritásnak cselekvést kell jelentenie.

Írta: Kevin Courtney, a CSC „End the Siege on Cuba” (Vessünk véget Kuba Ostromának) keretrendezvényének elnöke

forrás: Morning Star

Az Egyesült Államok nemmel szavazott az Afrikát valódi méretében bemutató ENSZ térképre

Az ENSZ Közgyűlése támogatott egy afrikai vezetésű kezdeményezést, amely a világ kontinenseinek, különösen Afrikának pontosabb ábrázolására szólít fel az oktatásban, a közkommunikációban és más területeken használt térképeken.

Szeptember 4-én a Közgyűlés elfogadta a „Korrigáljuk a térképet: A globális kartográfiai ábrázolás újraegyensúlyozása és a világ régióinak, különösen Afrika méltányos ábrázolásának előmozdítása” című határozatot. A határozatot Togo terjesztette be az Afrikai Csoport nevében, és elsöprő, 164 igen szavazattal, egy nem ellenében fogadták el, hat ország – Észtország, Grúzia, Litvánia, Moldova, Szerbia és Ukrajna – tartózkodott. Az Egyesült Államok volt az egyetlen ország, amely nemmel szavazott. A szavazást megelőzően Jaryna Ferencevics, az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa melletti amerikai helyettes képviselő ideológiai projektként utasította el a kezdeményezést, amely szerinte nem jelentős prioritás az Egyesült Nemzetek számára.

A szavazás fontos pillanatot jelent egy olyan kampányban, amely amellett érvel, hogy a térképek, amelyeken keresztül generációk tanulták a világot, nem mindig nyújtottak pontos képet a kontinensek relatív méretéről.

A határozatot bemutatva Robert Dussey, Togo külügyminisztere amellett érvelt, hogy a kérdés nem csupán egyik térkép másikkal való helyettesítéséről szól. Arról szól, hogy megvizsgáljuk, hogyan tanították meg az emberiséget a világ látására.

„A térképek alakítják a világról alkotott felfogásunkat” – mondta Dussey a Közgyűlésnek. „Ezek irányítják az oktatást, táplálják a képzeletet és befolyásolják a kollektív észlelést.”

A kezdeményezés mögött álló afrikai államok számára a kérdés ezért nem csupán technikai volt. Az, ahogyan a világot ábrázolják, befolyásolja, hogy az emberek hogyan értik a különböző régiók és népek relatív fontosságát, méretét és helyét – érvelt.

Mit kér a határozat?

Amellett, hogy a tagállamokat és nemzetközi szervezeteket pontosabb kartográfiai ábrázolások alkalmazására ösztönzi, kijelentette, hogy a cél szigorúan kartográfiai, tudományos és oktatási jellegű. „Amit itt teszünk, az a világ régiói relatív méretének pontosabb ábrázolását szolgálja. Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy amiről tárgyalunk, az alapvetően tudományos kérdés.”

Hangsúlyozta, hogy a szöveg felkéri az ENSZ szervezeteit, regionális szervezeteket, akadémiai köröket, agytrösztöket és technológiai vállalatokat „a nemzeti kapacitások kiépítését, a kutatás és innováció támogatását célzó együttműködésre”, különös figyelmet fordítva a fejlődő országokra és az afrikai országokra a térképészet, földrajz és geotérinformatika területén.

Hozzátéve, hogy a határozat „teljes mértékben tiszteletben tartja a meglévő megbízatásokat”, nem teremt új pénzügyi kötelezettségeket, és nem hoz létre új intézményi mechanizmust az ENSZ-nél. Az oktatás ugyanakkor központi szerepet játszik benne, a szöveg ösztönzi a térképek tanításának kritikusabb megközelítését az iskolai tantervekben, beleértve a vetületi módszerek, azok jellemzőinek, korlátainak és megfelelő használatának magyarázatát.

Miért fontos ez Afrika számára?

A vita nagyrészt a Mercator-vetület széles körű használata körül összpontosul, amelyet Gerardus Mercator flamand térképész fejlesztett ki 1569-ben.

A Mercator-vetületet elsősorban tengeri navigációra tervezték. Az a képessége, hogy megőrzi az irányokat, különösen hasznossá tette a hosszú távokat hajózó tengerészek számára. De ez az előny jelentős torzulásokkal jár a szárazföldi tömegek relatív méretében.

Minél távolabb helyezkedik el egy terület az Egyenlítőtől, annál nagyobbnak tűnik a térképen. Grönland például nagyjából összemérhető méretűnek tűnhet Afrikával, pedig Afrika körülbelül 14-szer nagyobb. Afrika mintegy 30,4 millió négyzetkilométert fed le, és a világ második legnagyobb kontinense.

Az eredmény egy olyan világtérkép, amelyen az északi szélességeken fekvő országok és régiók aránytalanul nagynak tűnnek, míg Afrika és az Egyenlítőhöz közelebbi területek viszonylag kisebbítve jelennek meg.

Togo külügyminisztere a határozatot közvetlenül több afrikai vezetésű kezdeményezéshez kapcsolta: az Afrikai Gyökerek és az Afrikai Diaszpóra Évtizedéhez (2021–2031), az Afrikai Származású Népek Második Nemzetközi Évtizedéhez (2025–2034) és a Kilencedik Pán-afrikai Kongresszus zárónyilatkozatához. A kontinens „aránytalan kartográfiai ábrázolásának” korrigálása – mondta – része annak biztosításának, hogy Afrika „megfelelően elismerésre kerüljön a nemzetközi színtéren” és a „kontinens és diaszpórái méltóságának helyreállításának” a „múltbeli örökségeinkből örökölt történelmi torzulások” korrigálása révén.

Hozzátette: „E határozat elfogadásával nem csak egy térképet korrigálunk, hozzájárulunk a felfogásunk korrigálásához is” – mondta, hozzátéve, hogy a tudás „emeljen”, „hozzon közelebb minket, ne osszon meg minket”, és tükrözze a világot „annak sokszínűségében, igazságában és méltóságában”.

Elutasította azt a gondolatot, hogy ez szimbolikus gesztus lenne: „A térkép korrigálása nem csupán esztétikai vagy szimbolikus kérdés, hanem a tudományos pontosság és oktatási pontosság követelése.” Minden régió számít – érvelt – és minden nép „megérdemli, hogy olyannak lássák, amilyen”, Afrikának, „mint minden más régiónak” helye van az emberiség „egyetemes tudatában”, elismerve „teljes valóságában, hozzájárulásaiban és jövőjében”, nem pedig „a múlt torzításai által kisebbítve”.

A határozat elsöprő támogatását széles körű és pozitív fogadtatás kíséri szerte Afrikában és a világ számos részén.

forrás: BreakThrough News

Trump terrorszervezetté nyilvánítja a Palestine Action-t

A Socialist Worker munkatársa Charlie-val beszélgetett, akit a közvetlen akciócsoport támogatása miatt tartóztattak le

Donald Trump rezsimje a Palestine Action-t „transznacionális terrorcsoporttá” nyilvánította.

Ez azt jelenti, hogy az amerikai pénzügyminisztérium befagyaszthatja a csoporthoz kapcsolódó személyek vagyonát.

Az utat Keir Starmer Munkáspárt-kormánya egyengette azzal, hogy tavaly júliusban betiltotta a Palestine Action-t. A brit kormány betiltása ellen jogi kifogást nyújtottak be, amelyről novemberben tárgyalnak.

Huda Ammori, a Palestine Action társalapítója szerint: „A Palestine Action tevékenysége az Egyesült Államokban és másutt mindig is arról szólt, hogy életeket mentsen az izraeli háborús gépezet megzavarásával, amely az amerikai kormány támogatásával népirtást követ el Gázában.

Trump a palesztinok tömeges meggyilkolásának középpontjában állt, minden lépésnél támogatva a cionista rezsimet.

„Az a tény, hogy Trump most a Britanniában zajló, a palesztin szabadságért folytatott mozgalom elnyomásából merít inspirációt, felfedi, mennyire veszélyes ez a betiltás, és ébresztőként kell szolgálnia mindenkinek, akit érdekel a szólásszabadság és a polgári szabadságjogok.

„Trump döntése, hogy átveszi Starmernek a Palestine Action ‘terrorszervezetté’ nyilvánítását, az utolsó szög legyen a koporsóban e veszélyes, kegyetlen és aránytalan betiltás számára.

„Andy Burnhamnek most vissza kell vonnia ezt a példátlan támadást a brit szólásszabadság ellen, amelynek során több mint 3500 embert tartóztattak le terrorizmusra vonatkozó jogszabályok alapján a palesztin nép szabadságáért folytatott békés tiltakozás miatt, és intézkednie kell az Egyesült Államokban élő brit állampolgárok védelme érdekében, akik most Trump politikai üldözésének vannak kitéve.”

Charlie Kimber azon több ezer embernek az egyike, akiket a Palestine Action-t támogató táblák tartása miatt tartóztattak le. Charlie elmondta a Socialist Worker-nek: „Trumpnak nincs szüksége bátorításra, hogy elnyomó támadásokat indítson bevándorlók, fekete és barna bőrűek, LMBT+ emberek, szocialisták és palesztin aktivisták ellen. A legalapvetőbb demokratikus jogokkal szembeszáll a vállalati érdekek védelme és az uralma elleni kihívások elhárítása érdekében.

„De a brit Munkáspárt-kormány felelős azért, hogy tovább tolja őt. Burnham Munkáspártja azon botrányos rendszer élén áll, ahol több mint 3500 embert tartóztattak le terrorizmusra vonatkozó jogszabályok alapján a palesztin nép szabadságáért folytatott békés tiltakozás miatt.

„A Munkáspárt tanítja a Trump Fehér Házát arra, hogyan fokozza a népirtó izraeli kormányt védelmező elnyomást.

„De tovább fogunk küzdeni a tiltakozási jogokért, a demokráciáért és mindenekelőtt Palesztináért” – mondta.

„A Védjük Meg Esküdtszékeinket (Defend Our Juries – DOJ) akciót szervez a Munkáspárt szeptember 27-i liverpooli konferenciáján, hogy kijelentse: a gyerekek megölésére használt eszközök megsemmisítése nem terrorizmus. Ez ellenállás az emberiség elleni bűnökkel szemben. Világszerte küzdenünk kell az elnyomás ellen.”

A DOJ válaszolt Trump Palestine Action elleni globális betiltására: „2025 júliusa óta figyelmeztetünk arra, hogy Starmer példátlan betiltása a Palestine Action ellen felbátorítja a zsarnokokat és demagógokat világszerte. Ma ez a figyelmeztetés beigazolódott.

„Miközben meghajol a fegyveripar és az Izrael-lobbi előtt, a brit kormány arra ösztönözte Trump-ot, hogy fokozza a polgári szabadságjogok elleni hazai elnyomását, ami oly sokak rendőri gyilkosságához és törvénytelen bebörtönzéséhez vezetett.

„Ma azt kérjük Burnham-től, hogy nézzen tükörbe. Ez az, amit te és a Munkáspárt valóban képvisel? Ha nem, azonnali intézkedéseket kell tennie a demokrácia és a jogállamiság elleni támadás megállítására.

„A DOJ folytatja kampányát, amíg a betiltást vissza nem vonják, és ez a kegyetlen elnyomás véget nem ér.”

Scott Bessent, az amerikai pénzügyminiszter a Palestine Action-t „szélsőbaloldali szélsőségeseknek” nevezte. Azt mondta: „A politikai terrorizmusnak nincs helye a társadalmunkban, és továbbra is elvágjuk ezen csoportok pénzügyi érfonalát, amíg meg nem semmisülnek.”

Bessent és ura, Trump azok, akik terrorcselekményeket hajtanak végre. Trump adminisztrációja által küldött rakéták öltek meg legalább 120 iskoláslányt az iráni Minabban. Trump és szövetségesei azok, akik lehetővé tették a gázai népirtást.

De Trump az is, aki kegyelmet adott az erőszakos, fehér felsőbbrendű terroristáknak, akik 2024 januárjában megpróbáltak bevonulni a Capitolium dombjára.

Trump le akarja gyűrni az egész ellenzékét Izrael népirtásával és Trump hamis gázai „béketervével” szemben.

És meg kell szerveznünk, hogy ne ússza meg büntetlenül.

forrás: Socialist Worker

Rubio amerikai külügyminiszter nemzetközi „Anti-Antifa” miniszteri találkozót szervez

Marco Rubio, az Egyesült Államok külügyminisztere várhatóan miniszteri szintű találkozót tart ezen a héten Washingtonban, hogy kiterjessze a Trump-adminisztráció „Antifa” és baloldal elleni támadásait.

Marco Rubio amerikai külügyminiszter több tucat országot hívott meg egy washingtoni miniszteri találkozóra ezen a héten, hogy megvitassák a „transznacionális szélsőbaloldali terrorizmus újjáéledését„. Míg a Külügyminisztérium elsöprő érdeklődésről számolt be, a mainstream médiában megjelent nem hivatalos jelzések szerint a meghívottak körében csekély volt a lelkesedés.

A kezdeményezés összhangban van a Trump-adminisztrációnak a baloldali hálózatok – különösen az „Antifa” – elleni kampányával, amely kifejezést az adminisztráció számos antikapitalista és antifasiszta csoport leírására használ, és amelyet 2025 szeptemberében „belföldi terrorszervezetté” nyilvánítottak. Ezt követte négy, Németországban, Olaszországban és Görögországban székelő anarchista és baloldali csoport „különlegesen kijelölt globális terroristává” nyilvánítása. A Külügyminisztérium által felvázolt narratíva ebbe a keretbe illeszkedik, amely felerősíti az ellenzéki amerikai állampolgárok elnyomását, és lehetővé teszi a baloldali és progresszív kormányok elleni támadásokat világszerte.

Az erőfeszítés a Trump-adminisztráció 2026-os Terrorellenes Stratégiájához is kapcsolódik. Míg a dokumentum szerint a terrorellenes műveleteket „apolitikusan, valóságalapú fenyegetésértékelésekre építve hajtják végre”, és „nem fognak arra irányulni, hogy azokat az amerikai polgárokat célozzák meg, akik egyszerűen nem értenek egyet velünk”, számos elemző figyelmeztet arra, hogy az ellenkezője igaz. A gyakorlatban – hangsúlyozzák a kritikusok – a stratégiát arra használják fel, hogy kiterjesszék az elnyomó intézkedéseket azokkal az egyénekkel szemben, akik nyíltan ellenzik a kormányzat politikáját. Ha nemzetközi partnereket sikerül rávenni a terrorista címkék elfogadására, az még szélesebb teret nyithat a kormány számára a megfigyelésre és az információcserére.

Korlátozott érdeklődés a „szélsőbaloldali terrorizmus” iránt Európa liberálisai és konzervatívjai körében?

Az e heti miniszteri találkozó folytatása az európai kormányokat érintő megbeszélések sorozatának. A korábbi tárgyalásokon – számoltak be róla – az európai politikusok, akik általában igyekeznek Donald Trump kedvében járni, nem értettek egyet az adminisztráció által a „szélsőbaloldali terrorizmus” és az „Antifa” által jelentett kockázatokról alkotott értékelésekkel. A deklarált érdektelenség ellenére azonban az európai vezetők hajlamosak engedni az amerikai nyomásnak. Néhány Washingtonba meghívott kormányt emellett baloldali szervezetek és politikai pártok hazai megfigyelésével is összefüggésbe hoztak. Így bár az érdeklődés korlátozott lehet, téves lenne azt feltételezni, hogy teljesen hiányzik.

A Külügyminisztérium által biztosított rövid határidőre és a „zsúfolt nyári programokra” hivatkozva a legtöbb európai ország jelezte, hogy csak nagykövetségi képviselők csatlakoznak a találkozóhoz. Kivételként erősítették meg Bosznia-Hercegovinát és Montenegrót, amelyek külügyminiszterei várhatóan részt vesznek, valamint Olaszországot, ahol Giorgia Meloni újfasiszta miniszterelnök állítólag azért lobbizott, hogy egy államtitkárt küldjenek alacsonyabb szintű diplomáciai személyzet helyett.

Az európai szélsőjobb az antifasizmus elleni támadások mintáját kívánja követni

Míg Európában a centrum- és jobboldali pártok jelenleg nem beszélnek a baloldali aktivizmusról mint elsődleges fenyegetésről, a Trump-adminisztráció narratívája erősebb támogatókra talál a szélsőjobboldali frakciók körében Hollandiától Németországon át Franciaországig. Ezekben az országokban politikai csoportok saját kísérleteket indítottak az antifasiszta hálózatok bűncselekménnyé nyilvánítására vagy betiltására. Az Alternatíva Németországért (AfD) és Marine Le Pen Nemzeti Tömörülésének szóvivői (már 2017-ben) felszólítottak az antifasiszta csoportokkal szembeni elnyomó intézkedésekre, az AfD kifejezetten az amerikai terrorista besorolásra hivatkozva. Hatalmon lévén az európai szélsőjobb már cselekedett is: különösen Orbán Viktor Magyarországa támadta meg az antifasiszta szervezeteket az Egyesült Államokban elhangzottakhoz hasonló állításokkal.

Ennek a kampánynak a hullámai az Európai Parlamentben is érezhetők, ahol szélsőjobboldali képviselők azt javasolták, hogy „nyilvánítsák az Antifát terrorszervezetté”, és felvetették a baloldali csoportok „politikai erőszakának” felszámolását. Azzal vádolták az EU intézményeit, hogy büntetlenséget biztosítanak ezeknek a csoportoknak, és „hiányzik az ellenőrzés azokkal a mozgalmakkal szemben, amelyek ideológiai lepel alatt erőszakot alkalmaznak politikai eszközként.” Sok képviselő, aki aláírta ezeket a beavatkozásokat, Izrael mellett foglalt állást a gázai népírtás idején, és nem mutatott érdeklődést az EU által újra és újra megerősített megszálló entitás büntetlenségének kezelése iránt.

Bár az európai centrum és a hagyományos jobboldal ma nem antifasiszta szervezet, a történelmi revizionizmus növekvő tendenciái arra utalnak, hogy ez változhat. Ahogy a mainstream pártok teret veszítenek a szélsőjobbal szemben, és egyre erőszakosabb mechanizmusokat alkalmaznak az ellenállás kezelésére, a táj változik. A kommunista szimbólumok betiltásáról szóló morajlások Kelet-Európában, valamint a Szovjetunió hozzájárulásának fokozatos kitörlése a második világháborús hivatalos megemlékezésekből – ami kulcsfontosságú pont Európa antifasiszta örökségében – könnyen részévé válhatnak egy szélesebb, baloldalellenes keresztes hadjáratnak Nyugaton.

forrás: Breakthorugh News

Az ICE gyilkosságai országos tiltakozásokat váltanak ki

A szövetségi ügynökök által elkövetett közelmúltbeli gyilkosságok országszerte tiltakozásokat váltottak ki. A növekvő nyomás ellenére Trump elnök visszavonta a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) azon döntését, amely felfüggesztette az ICE közúti ellenőrzéseit.

Kevesebb mint egy héttel azután, hogy a Bevándorlási és Vámhivatal (ICE) lelőtte és megölte Lorenzo Salgado Araujót, egy houstoni családapát és építőmunkást, az ICE ügynökök hétfőn, július 12-én Biddefordban (Maine állam) halálosan megsebesítették Joan Sebastian Guerrerót.

Szemtanúk beszámolói és videófelvételek szerint az ICE-ügynökök nekihajtottak járművükkel a 26 éves kolumbiai férfi autójának, és a vezetőoldali ajtóhoz léptek. Pillanatokkal később lelőtték, majd kihúzták élettelen testét a járműből, és megbilincselték a járdán, ahol öt órán keresztül hagyták feküdni. Guerrero hároméves lánya és párja az autóban ültek, és végignézték a gyilkosságot.

Guerrero engedéllyel rendelkezett az Egyesült Államokban való tartózkodásra és munkavállalásra, és volt társadalombiztosítási száma. A Belbiztonsági Minisztérium szerint Guerrero nem volt célpontja annak az elfogatóparancsnak, amellyel az ICE rendelkezett abban az időben. A biddefordi halálos lövést követően azonnal spontán tiltakozások törtek ki.

Egy másik férfit kedden, július 14-én öltek meg, amikor egy félpótkocsis teherautó elütötte, miközben megpróbált elmenekülni az ICE elől, amely egy úton üldözte őt St. Augustine-ban, Floridában.

A biddefordi és houstoni gyilkosságok után egyre növekvő tiltakozások mára szélesebb körű országos mozgalommá állnak össze. A közösségek független vizsgálatokat, igazságszolgáltatást az áldozatoknak, és az ICE teljes felszámolását követelik.

Trump felülbírálja az ICE közúti ellenőrzéseinek felfüggesztését a növekvő nyomás ellenére

A fokozódó ellenreakciók közepette a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) kedden, július 14-én elrendelte az ICE által végzett valamennyi közúti ellenőrzés azonnali leállítását. Bejelentették azt is, hogy az ICE minden letartóztató csoportjában egy-egy tisztviselő testkamerát fog viselni. Alig egy nappal később azonban Trump amerikai elnök állítólag felülbírálta a felfüggesztést.

Annak érdekében, hogy „kivonják a bűnözőket” az országból – írta Trump a Truth Social oldalán –, „NEM mondhatunk le az ICE egyik legfontosabb és leghatékonyabb bűnüldözési eszközéről, a KÖZÚTI ELLENŐRZÉSRŐL!”

John Whitmire houstoni polgármester szerdán reggel egy CNN-interjúban fejezte ki ellenérzését Trump megjegyzéseivel kapcsolatban. „Úgy gondoltam, hogy egy szünet mindenképpen indokolt volt. Valójában én még tovább mennék.” Whitmire egy „90 napos moratóriumot” javasolt, hogy „lehetőséget adjon a DHS-nek, a Belbiztonsági Minisztériumnak a politikáik és modelljeik felülvizsgálatára.„

Donald Trump amerikai elnök 2025 januárjában történt hivatalba lépése óta az ICE jelentések szerint 11 halálos lövöldözést hajtott végre, és több további halálos kimenetelű, ICE-közreműködésű incidens történt. Trump második ciklusa alatt legalább 55 ember halt meg ICE-őrizetben is. Az elmúlt hetekben az ICE ismét fokozta a letartóztatásokat és műveleteket, miután az Egyesült Államok Kongresszusa több tízmilliárd dollár kiegészítő finanszírozást biztosított számukra.

Ahogy az ICE-gyilkosságok száma nő, a szervezők már bejelentettek több tucat tüntetést egy szombatra, július 18-ra meghirdetett országos akciónapra.

Minnesota figyelmeztetése a Trump-kormányzatnak

Trump elutasítása ellenére, amely felülbírálta az ICE közúti ellenőrzéseinek felfüggesztését, a DHS komoly kihívással néz szembe. Az Egyesült Államokban az ICE elleni mozgalom már megmutatta, hogy a helyi felháborodás milyen gyorsan válhat országos politikai válsággá.

2026 januárjában Minneapolis, Minnesota történelmi jelentőségű politikai gócponttá vált.

A szomáliai közösség elleni uszító retorikával alátámasztva a kormány elindította a „Metro Surge” hadműveletet. Több ezer szövetségi ügynök özönlötte el Minneapolis–St. Paul térségét, ami január 7-én Renee Nicole Good meggyilkolásához vezetett. Válaszul Minnesota az amerikai modern történelem egyik legnagyobb sztrájkját produkálta. Január 23-án több mint 100 000 ember vonult végig Minneapolis belvárosi utcáin fagypont alatti hőmérsékletben, miközben több száz vállalkozás bezárta kapuit.

Már másnap a szövetségi ügynökök lelőtték és megölték Alex Prettit, egy intenzív osztályos ápolót, aki egy minneapolisi ICE-akciót figyelt meg és dokumentált. Azonnal újabb sztrájkot hirdettek. Egy héttel Minneapolis–St. Paul történelmi leállása után Minnesota népe újra kivonult. Ezúttal az egész ország válaszolt a felhívásra. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban történelmi jelentőségű leállásokat és tömeges felvonulásokat tartottak, valamint újabb 100 000 fős menet vonult végig Minneapolis belvárosán.

Egy olyan országos felkelés, mint amilyen januárban volt, valószínűleg pontosan az a forgatókönyv, amelyet a szövetségi kormány el szeretne kerülni. Úgy tűnik azonban, hogy vita folyik az amerikai kormányon belül arról, hogyan lehetne megfékezni az ellenreakciót anélkül, hogy meggyengítenék azt a szövetségi ügynökséget, amely a teljes Trump-agenda központi elemévé vált.

Mivel egy országos akciónapot terveznek, és az ICE műveletei továbbra is bővülnek, a kormány és a növekvő ICE-ellenes mozgalom közötti konfrontáció korántsem tűnik lezártnak.

forrás: Breakthrough News

Bojkottáljuk Trump foci VB-jét!

„Nem ismerte el Göring, hogy a játékokat Hitler új Németországának propagandájára fogják használni? Ez az olimpiai játékok célja, vagy az, hogy a népek testvériségét ösztönözzék?”

Ezt a kérdést tette fel George Sinfield, a Morning Star elődjének számító Daily Worker 1936. július 20-i számában, magyarázva a munkáspárti lap felhívását a berlini olimpia bojkottjára, és ehelyett a köztársasági Spanyolországban, Barcelonában tervezett népi olimpiára való támogatásra.

Azóta hasonló kérdéseket gyakran feltettek, hiszen a „sportmosás” az elnyomó rezsimek bevett módszerévé vált hírnevük kifehérítésére.

A Morning Star mindig is óvatosan kezelte a sportesemények bojkottjára, illetve országok kizárására irányuló felhívásokat.

A sport előmozdíthatja a kultúrák közötti cserét a határokon át; a külföldi országok polgári – nem pedig politikai – képviselőivel való ismerkedés segít ellensúlyozni a hivatalos ellenségek kisajátítását. Ez különösen értékes egy háború felé tartó világban, és a lövészárkokban karácsonykor brit és német katonák között lejátszott futballmeccs az egyik legkedveltebb történet az első világháborúból.

A bojkottokat arra is használják, hogy előmozdítsák a nemzetközi sportszervezeteket uraló nyugati hatalmak politikai céljait: széles körben elítélték már azt a képmutatást, amely Oroszországot versenyekről tiltja Ukrajna miatt, miközben nem hajlandó szankcionálni Izraelt Gáza miatt.

A Donald Trump vezette Amerika azonban más helyzetet teremt a 2026-os férfi labdarúgó-világbajnokság jelentős részének házigazdájaként.

Trump brutalitása és romlottsága világos: a gázai etnikai tisztogatás támogatásától a nagyvállalatok által dominált „Béketanácsig”, az iráni iskoláslányok bombázásától Venezuela elnökének elrablásáig.

A népi olimpia sosem került megrendezésre, mert a náci támogatású fasiszta felkelés a demokrácia ellen elnyelte Spanyolországot, mielőtt arra sor kerülhetett volna. Trump Amerikája erőszakos rendszerváltással fenyegeti Kubát, miközben a világot vendégszeretetének élvezetére hívja.

A világ egy részét egyébként. Ez a valaha volt legkirekesztőbb világbajnokság. Trump utazási tilalmai több tucat országra akadályozzák a szurkolók, újságírók és sportolók családtagjainak bejutását. Még a FIFA által kiválasztott szomáliai bírónak, Omar Artannak is megtagadták a belépést.

Trump fenyegette az iráni szurkolókat, akiknek csapata összes jegyét a verseny kezdete előtt néhány nappal visszavonták. A gyilkos, átalakított Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Ügynöksége (ICE) fokozta az elnyomást a házigazda városok környékén.

A vendégszeretet lehet, hogy nem a legmegfelelőbb kifejezés a történelem legzsarolóbb világbajnoksága esetében sem.

A „dinamikus árazás” első használata során a jegyek ára az egekbe szökött, némelyiket több tízezer dollárért adták, kizárva ezzel a munkásosztálybeli szurkolókat.

A stadionokba való utazás árait is felverték – amúgy is drága a hatalmas távolságok miatt, ami környezetvédelmi szempontból is aggasztó –, és minden erőfeszítést megtettek, hogy a szurkolókat minden egyes pennytől megfosszák, akár a saját víz bevitelének tiltásával is.

A Morning Star számos rovatvezetője foglalkozott már a „gyönyörű játék” kommercializációjának mérgező következményeivel. A 2026-os világbajnokság a kapitalista zsarolás megtestesülése, mindaz, ami a modern futballban rossz, valamiként eladva, amit ünnepelni kell.

A FIFA pedig nyíltan szövetséget kötött egy háborús uszító, rasszista elnökséggel, amely aktívan támogat szélsőjobboldali mozgalmakat szerte a világban – beleértve Nagy-Britanniát is.

Még egy új „FIFA-békedíjat” is kitalált, hogy Gianni Infantino főnök olyan elnöknek ítélhesse oda, aki második ciklusában 10 országot bombázott, szomszédai annektálásával fenyegetőzött, és a világ jelenleg is messze legnagyobb hadi költségvetésének drasztikus növelését rendelte el. A sportmosás túl gyenge kifejezés erre.

Trump nem Hitler, de vannak párhuzamok az 1936-os olimpiával: ez nem csupán egy szélhámos állam, hanem egy agresszív szuperhatalom, amely egy új sötét középkorba taszítja a világot.

Felébredni az általa jelentett fenyegetés nagyságára azt jelenti, hogy szembeszállunk rezsimje normalizálásával. A Morning Star nem fog tudósítani a világbajnoki mérkőzésekről az Egyesült Államokban, és felszólít a verseny bojkottjára.

forrás: Morning Star

A Szenátus elfogadta a 70 milliárd dolláros ICE törvényt

A multimilliárd dolláros törvényjavaslat a Trump-adminisztráció vitatott bevándorlásrendészeti ügynökségének finanszírozására elnyerte a Szenátus támogatását, hetekig tartó halogatás és heves belső viták után.

A 70 milliárd dolláros jogszabály, amely a Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Hivatal (ICE) és a Határőrség finanszírozását biztosítja, hajnali 5 óra előtt nem sokkal került elfogadásra, miután a szenátorok 52-47 arányban szavaztak.

A javaslat most a Képviselőházba kerül, ahol várhatóan jövő héten tárgyalják.

A törvényjavaslatot ismételten veszélyeztette a vita egy 1,776 milliárd dolláros kártalanítási alap körül, amelyet azok kártalanítására hoztak létre, akik politikai üldöztetésre hivatkoznak – ez több, mindkét párt részéről érkező sikertelen módosítási kísérletet eredményezett.

Bill Cassidy republikánus szenátor azt javasolta, hogy a pénzt irányítsák át a január 6-i Capitolium elleni támadásban megsebesült rendőröknek, de javaslatát elutasították.

A finanszírozás véget vet a hónapok óta tartó demokrata blokádnak, amelyet azután kezdeményeztek, hogy Renee Good és Alex Pretti tiltakozókat januárban ICE szövetségi ügynökök agyonlőtték.

Az ICE és a Határőrség február közepe óta rendszeres finanszírozás nélkül működik.

forrás: Morning Star

Trumpot megrovás érte, miután a Képviselőház elfogadta az iráni háború leállítását célzó háborús hatáskörökről szóló határozatot

Donald Trump amerikai elnök súlyos politikai vereséget szenvedett szerdán, amikor a Képviselőház tagjai megszavazták azt a háborús hatáskörökről szóló határozatot, amely leállítaná az Egyesült Államok illegális és provokáció nélküli katonai fellépését Irán ellen.

Ez volt az első alkalom, hogy a Képviselőház nyíltan szembeszállt Trumppal: néhány republikánus képviselő a demokratákhoz csatlakozva a három hónapja tartó konfliktus befejezése mellett szavazott.

Mike Johnson házelnök két héttel korábban megpróbálta hirtelen lezárni a vitát, amikor a határozat elfogadása küszöbön állt. Szerdán azonban ezt már nem tudta megismételni.

Trump kétségbeesetten próbál diplomáciai kiutat találni a konfliktusból, amelyet sok megfigyelő az Egyesült Államok számára katonai megaláztatásnak, a világgazdaság számára pedig katasztrófának nevezett.

„Elég volt” – mondta Gregory Meeks New York-i képviselő, a Képviselőház külügyi bizottságának vezető demokrata tagja.

„Ideje, hogy az elnök a helyes dolgot tegye” – mondta. „Az emberek belefáradtak abba, hogy az ő választott háborúja miatt szenvedjenek – szenvedjenek a benzinkutaknál, szenvedjenek a szupermarketekben.”

A szerdai szavazás eredménye 215–208 lett, de Trump várhatóan minden olyan kongresszusi intézkedés ellen harcolni fog, amely korlátozná főparancsnoki hatáskörét.

A Szenátus már a múlt hónapban előrelépett saját, háborús hatáskörökről szóló határozatával, amikor néhány republikánus szenátor szakított a republikánus elnökkel, ami ritka politikai ellenállásnak számított saját pártján belül.

Johnson házelnök elmondta, hogy ezen a héten három órát töltött az elnökkel a Fehér Házban, és Trump arra kéri szövetségeseit, hogy segítsenek újranyitni a Hormuzi-szorost és helyreállítani a kereskedelmi forgalmat.

Amióta az Egyesült Államok csatlakozott Izraelhez az Irán elleni február 28-i csapásokban, az üzemanyagárak meredeken emelkedtek az Egyesült Államokban, tovább fokozva a fogyasztói kiadásokat terhelő inflációs nyomást.

Bár áprilisban tűzszünetet hirdettek a konfliktusban, annak fennmaradása továbbra is bizonytalan. A harcok tartós lezárását célzó tárgyalások elhúzódtak, és azokat egyre inkább bonyolítja Izrael Libanonban a Hezbollah fegyveresei ellen kiszélesített háborúja.

Mindeközben az Egyesült Államok és Irán közötti katonai összecsapások továbbra is időről időre fellángolnak.

Trump szerdán azt mondta, hogy a béketárgyalások Iránnal „nagyon jól haladnak”, és Teherán beleegyezett abba, hogy a háború befejezése után amerikai személyzet – az iráni hatóságokkal együttműködésben – beléphessen Irán területére, és kiemelhesse az eltemetett nukleáris anyagokat.

Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter azonban szerdán a Tasnim hírügynökségnek úgy nyilatkozott, hogy „a tárgyalási folyamatban nem történt kézzelfogható előrelépés”.

forrás: Morning Star

Hondurasgate: kiszivárgott hangfelvételek Asfurát, Hernándezt, Trumpot, Mileit és Netanyahut kapcsolják össze egy baloldalellenes összeesküvésben

A Hondurasgate néven ismertté vált ügyben kiszivárgott WhatsApp-, Signal- és Telegram-hangfelvételek állítólagos összeesküvést és titkos megállapodásokat tárnak fel, amelyben érintett a hondurasi elnök, Nasry Asfura, a volt hondurasi elnök, Juan Orlando Hernández (akit kábítószer-kereskedelemért ítéltek el), Javier Milei argentin elnök, valamint az amerikai és az izraeli kormány, többek között.

2024-ben a volt hondurasi elnököt, Juan Orlando Hernándezt egy amerikai szövetségi bíróság 45 év börtönbüntetésre ítélte, mivel több tonna kokain Egyesült Államokba történő behozatalában játszott szerepet. Meglepő fordulatban Hernández kegyelmet kapott, majd 2025 decemberében Donald Trump elnök szabadon is bocsátotta, aki szerint a volt elnök elleni eljárás üldöztetés és igazságtalanság volt.

A Hondurasgate keretében nemrég kiszivárgott és több médium által közzétett hangfelvételek azonban arra utalnak, hogy Trump kegyelmét a megbuktatott hondurasi volt elnöknek egészen más motivációk vezérelték.

A hangfelvételek szerint a Trump-kabinet, az izraeli tőke és Javier Milei argentin elnök finanszírozásával, a helyi hondurasi elit beleegyezésével olyan tervet szőtt, amelynek célja a volt elnök hatalomba való visszahelyezése, a baloldali ellenzék üldözése, valamint többek között Claudia Sheinbaum és Gustavo Petro progresszív kormányainak lejáratására irányuló kampányok indítása volt. A robbanásszerű felvételek törvényszéki elemzését a Phonexia Voice Inspector végezte, amely megerősítette azok valódiságát és hitelességét.

A Hondurast és egész Latin-Amerikát megrázó hangfelvételek

Az egyik felvételen maga Hernández állítja, hogy Benjamin Netanjahu miniszterelnöknek „köze volt mindenhez” a szabadulása kapcsán. Sőt, ezt is mondja: „A kegyelemhez szükséges pénz még csak nem is tőled jött. Egy rabbikból álló tanácstól és Izrael támogatóitól jött.”

A hangfelvételek arra utalnak, hogy szabadulása csak egy lépés egy olyan tervben, amelynek hosszú távú célja, hogy elhárítsa azokat a hondurasi jogi akadályokat, amelyek jelenleg gátolják Hernándezt abban, hogy visszatérhessen az elnöki székbe.

A volt hondurasi elnök, aki Trumpot egyfajta logisztikai támogatásként említi, panaszos hangon ezt mondja a jelenlegi elnöknek, Asfurának: „Hinni akarok abban, hogy nem fogsz félreállítani, mert nekem köszönhetően ülsz abban a székben. Elnök úr, én leszek az. És számítok a támogatásodra. Mert ezt beszéltük meg Trump elnökkel.”

Ebben a „visszatérési” szellemben María Antonieta Mejía, hondurasi alelnök ezt mondja Hernándeznek: „Készen állunk. Még négy év – ezt most azonnal újra kell kezdenünk mondogatni. Az emberek szeretik Juan Orlando elnököt. Szükségük van rá Hondurasban.” Mejía mellett más nevek is felbukkannak a hangfelvételeken, például Tomás Zambrano, a kongresszus elnöke és Cosette López-Osorio választási tanácsnok, akik egyes szakértők szerint részesei ennek a tervnek.

Mit kapnak cserébe?

A Diario RED, az egyik olyan médium, amely közzétette a hangfelvételeket, közölte: a felvételek egyértelműen jelzik, hogy Trump politikai manőverének – bár azt Roger Stone, az amerikai elnök tanácsadója vezette – több olyan célja is van, amelyek Washington javát szolgálnák:

  • Egy új amerikai katonai bázis építése Hondurasban
  • Egy szabadkereskedelmi megállapodás
  • A Foglalkoztatási és Gazdaságfejlesztési Különleges Övezetek (ZEDE) – más néven „magánállamok” – kiterjesztése, ahol az országok területi szuverenitásuk egy részét magántőkének engedik át. Ezekben a zónákban az ország munka törvénykönyve, minimálbérre vonatkozó törvényei, környezetvédelmi törvényei és más jogszabályai nem érvényesek.
  • Az amerikai és izraeli mesterséges intelligencia-cégek hondurasi befektetéseit elősegítő jogszabályok megalkotása.

Az egyik hangfelvételen Asfura elnök, mintha csak számot adna tetteiről, ezt mondja Hernándeznek: „Elnök úr [Hernández], öröm beszélni önnel. Már volt zártkörű találkozónk befektetői körökkel, és nagyon pozitívan viszonyulnak a ZEDE bővítéséhez Roatánban és Comayaguában, valamint Palmerolában – készülünk egy újabb Palmerolára, pontosan oda Roatánba, ahol virágzik a gazdaság. Egy bázis, ööö, ezt már letárgyaltuk. Valamint az óceánok közötti projektet is. Átadjuk a General Electricnek.”

Az ellenzék üldözése

Egy másik hangfelvételen a volt elnök és elítélt Hernández, a fő hondurasi tárgyaló, nyomást gyakorol Tomás Zambranóra, a kongresszus elnökére, hogy fossza meg Asfura elnököt a döntéshozatali jogkörétől az ellenzék elleni eljárásokkal kapcsolatban.

Hernández konkrétan arra kéri Zambranót, hogy gyorsítsa fel az eljárásokat azokkal szemben, akik a választási eljárás szabálytalanságait jelentették, valamint mindazokkal szemben, akik panaszt tettek Hernández ellen, és akiknek perei akadályozzák a volt elnök politikai visszatérését.

„Vissza kell szerezned minden hatalmat. És meg is fogod tenni, mert az Elnök [Asfura] nem fogja megtenni. Az elnök elfoglalt, utazgat ide-oda. Barátokat szerez. És a segítség, amit küldök. Elküldtem neked az izraeli embereket; ők küldtek neked pénzt. Én lobbizom itt” – mondja Hernández Zambranónak egy másik hangfelvételen.

Április 16-án a törvényhozás 88 igen szavazattal eltávolította azt a választási tanácsnokot, aki a választási eljárás szabálytalanságai ellen szavazott (Marlon Ochoa), valamint a hondurasi igazságszolgáltatási bíróság (TJE) két tagját. Ezt a tisztogatást a Diario RED szerint már március 25-én megkezdték Johel Zelaya főállamügyész elbocsátásával és Rebeca Obando, a Legfelsőbb Bíróság elnökének kényszerű lemondatásával.

Ez nagy nyugtalanságot keltett az ellenzékben, nemcsak a volt elnök nyilvánvaló közvetlen befolyása miatt a törvényhozói döntésekre, hanem a „lawfare” (az igazságügyi rendszer felhasználása politikai ellenfelek megsemmisítésére) nyílt alkalmazása miatt is Hondurasban, mint az ország jobboldala által alkalmazott taktika. „Ez egy politikai lawfare-művelet, amelyben a hondurasi intézmények az ország saját jogi keretei ellenében lépnek fel, hogy kiküszöböljék politikai ellenfeleiket” – írta a Diario RED.

Ez különösen nyilvánvaló, amikor az ember hallja, ahogy Hernández szadista módon arra kéri Zambranót, hogy használja fel az állam összes erejét a hondurasiak elnyomására. Még a hírhedt kolumbiai drogbárót, Pablo Escobart is megemlíti: „Hondurasban erő kell, logisztika kell, vér kell. Ha kontroll alatt akarod tartani az embereket, el kell nyomnod őket. Szorítsd őket. Erőszakkal válaszolj az erőszakra. Ezt mondja Trump elnök, és képzeld csak el, hogy ő örökké ott lesz. Hogy hogy? Nem tudom, de képzeld csak el, és tedd azt, amit mondok. És ne légy ilyen gyenge… Különben nem tudod elvégezni a munkát. Ezt mondta Pablo Escobar.”

Egy nemzetközi összeesküvés Kolumbia és Mexikó ellen?

A hangfelvételek azonban sokkal több országot érintenek, nem csak Hondurast, az Egyesült Államokat és Izraelt. A Hondurasgate platform által kiszivárogtatott új felvételek szerint a megállapodás része Kolumbia Gustavo Petro vezette progresszív kormánya és Mexikó Claudia Sheinbaum elnök által vezetett kormány destabilizálása is.

E cél eléréséhez – ahogy a hangfelvételeken kiderül – Argentína jobboldali elnöke, Javier Milei – Trump, és így Asfura szövetségese – állítólagosan érintett. Eszerint egy hondurasi közpénzekből és a Milei-adminisztráció által finanszírozott kommunikációs csapat azt tervezte, hogy „médiatámadást” indít Petro kolumbiai és Sheinbaum mexikói kormánya ellen.

Az egyik hangfelvételen Hernández telefonon ezt mondja Asfurának: „Kérem, szükségem van arra, hogy körülbelül 150 000 dollárt utaljon Rosales számlájára, mert kibérlünk egy lakást itt, és berendezünk egy irodát, hogy létrehozzunk egy digitális újságírói egységet. Valaki más innen, az amerikai elnök csapatától intézi majd ezt nekem. Nos, ő az egyik republikánus, aki együttműködik velünk. Egy híroldalt fognak nekünk készíteni.”

Asfura válaszában ezt mondja: „Átutalom neked egy barátom számlájáról. Meglátjuk, tudnak-e készpénzben adni, de magyarázd el – mit kezdünk ezzel? Nekünk ebből mi hasznunk van?”

Mire Hernández habozás nélkül kijelenti: „Felállítunk egy sejtet, Elnök úr. Innen, az Egyesült Államokból, egy információs jellegűt, hogy ne tudjanak nyomon követni minket Hondurasban. Ez egy latin-amerikai híroldal lesz. Beszéltem telefonon Javier Milei elnökkel, és jól sikerült. Nagyon, nagyon, nagyon jól, és úgy gondolom, ezen a ponton nagyszerű dolgokat tehetünk egész Latin-Amerikáért. Vannak ügyek Mexikó ellen, ügyek Kolumbia ellen, és ami a legfontosabb, Honduras ellen – konkrétan a Zelaya család ellen.”

Egy másik hangfelvételen Hernández ezt mondja María Antonieta Mejía hondurasi alelnöknek: „Néhány republikánus támogatásával, hogy megtámadjuk és kiirtsuk a baloldal rákját Hondurasban és egész Latin-Amerikában. Mondtam Asfura elnöknek, hogy sikerült beszélnünk Javier Milei-vel, és ő is hozzájárul 350 000 dollárral. Egy másik nagyszerű barátunk Mexikóból is támogat minket, konkrétan a mexikóiakkal kapcsolatos kérdésekben. Nagyjából készen állunk, és arra várunk, hogy ez erőteljesen előrehaladhasson.”

A kiszivárgott felvételek együttesen egy nemzetközi összeesküvésre utalnak a latin-amerikai baloldal ellen, amely politikai koordinációt, pénzügyi támogatást és médiabefolyást foglal magában. A hangfelvételek felfedik, hogy ez a transznacionális hálózat már befolyásolta a térség választásait, és kísérletet tett a demokratikusan megválasztott elnökök politikai destabilizálására. Miközben Kolumbia és más országok választási eljárások elé néznek, a Hondurasgate súlyos kérdéseket vet fel a szisztematikus külföldi beavatkozással és a magántőke szerepével kapcsolatban a térség politikájának alakításában.

forrás: Peoples Dispatch

Robin Hood, a radikális legenda visszaszerzése

A szélsőjobb adócsaló arisztokrataként próbálja kisajátítani Robin Hoodot. Judy Cox egy osztályharcos eredetet vizsgál

Elon Musk megpróbálja kisajátítani Robin Hoodot a MAGA-jobboldal számára. Robin szerinte nem a gazdagoktól vett el, hogy a szegényeknek adja – a tisztességtelen adók ellen tiltakozott.

Musk még egy émelyítő, mesterséges intelligencia által generált videót is közzétett, amelyben ő maga Robin Hood.

Igen, Robin visszaszerezte a szegényektől adók formájában ellopott vagyont – de csak azért, mert az egyenesen a brutális, felfuvalkodott arisztokrácia kasszájába került.

Robin története az osztálykonfliktus története, a közös földek védelméről és a jogtalanságtól és az elnyomástól való felszabadulásról szól.

Robin először a 12. századi feljegyzésekben tűnik fel. De a legenda igazán Wat Tyler 1381-es lázadása után terjedt el. Tyler felkelése arra kényszerített egy királyt, hogy tárgyaljon egy csapat közemberrel – mielőtt bérgyilkosokat küldött volna, hogy meggyilkolják őket.

A törvényen kívüliek akkoriban virágoztak, amikor a nemesség birtokolta az erdőket. Az arisztokraták kivágták a fákat palotákhoz és hadihajókhoz, állatokat vadásztak – és felakasztották az éhező orvvadászokat.

Robin Hood balladáit a 14. és 15. században énekelték. Arról szólnak, hogyan ássák alá Robin és törvényen kívüli társai a társadalmi rendet azzal, hogy állami tisztviselőknek álcázzák magukat, kirabolják az egyházi embereket, és kiszabadítják a halálra ítélt foglyokat, valamint a házasságra kényszerített nőket.

A híres balladában, A Lyttell Gest of Robyn Hode-ban Robin lefekteti osztálytudatos útmutatóját a törvényen kívüli léthez. Hagyják békén a gazdálkodókat, tanácsolja –

„De ezeket a püspököket és érsekeket / Megveritek és megkötözitek / És a nottinghami főseriffet / Tartsátok észben.”

Amint Stephen Thomas Knight történész rámutat, „A geszta hatalmas lopást szorgalmaz az egyháztól, valamint polgári lázadást és egy megfelelően kinevezett seriff meggyilkolását.”

Robint és a legendához kapcsolódó alakokat – Little John-t, Tuck testvért és Marian kisasszonyt – egész Angliában ünnepelték a zabolátlan májusi játékokban. Ezek a szexuális szabadságot és a tekintély elleni dacot ünnepelték.

Robin Hood szimbolikus radikalizmusa gyakran csapott át valódi lázadásba. 1555-ben a skót parlament valóban betiltotta a Robinnal kapcsolatos ünnepségeket – de nem járt sikerrel.

1516-ban Edinburgh-ban inasok jöttek össze „a Robin Hood-i régi gonosz módra”. Választottak egy vezetőt, mint „Engedetlenség Urát”, és átrohantak a bírák mellett, a városkapun át egészen a Castle Hill-ig. Itt megtagadták a szokásos bérek elfogadását.

A kapitalizmus születését jellemző forradalmi felfordulások idején Robin legendája kifejezte a közös földek bekerítése és a politikai zsarnokság elleni undort.

1795-ben Joseph Ritson radikális, William Blake költő barátja megírta híres életrajzát, The Life of Robin Hood címmel, amelyet a 19. század folyamán újranyomtattak.

Ritson Robinja „olyan ember volt, aki egy barbár korban és egy összetett zsarnokság alatt a szabadság és függetlenség szellemét mutatta fel, ami a köznép számára kedvessé tette őt, akiknek ügyét védte – mert a zsarnoksággal szembeni minden ellenállás a nép ügye.”

1817-ben John Keats költő Robint és Marian-t idézte meg, hogy elítélje a háborút és a természet árucikké tételét, ezt írva:

„És ha Robint kidobják / Hirtelen gyepes sírjából / És ha Marian-nak ismét / Meg lehetnének erdei napjai / Sírna, ő pedig megőrülne / Esküdne, minden tölgyfájáért / Melyek a hajógyárak csapásai alatt hulltak / Elrohadtak a sós tengereken / Ő sírna, hogy vadméhei / Nem zümmögtek neki – furcsa! hogy méz / Nem szerezhető kemény pénz nélkül!”

Robint azok is felhasználták, akik egy új brit nacionalizmust építettek.

Walter Scott regényíró Robint egy tisztességes angolszászként ábrázolta, aki a normann hódítókkal küzd meg.

Robin a nemesi származású Locksley grófjává vált, ahogy az oldalakról a filmvászonra lépett.

Talán a legbefolyásosabb filmbeli megjelenítés Errol Flynn 1938-as filmje volt, amelyben Robin atletikusan verekszik a normann ellenséggel, amelynek divatja és építészete határozottan fasisztának tűnik.

Az 1950-es évek tévésorozatának Robinját, amelyet az FBI elől menekülő amerikai kommunisták írtak, visszaszerezte a radikális Robint.

Még Kevin Costner unalmas Robinja vagy Russell Crowe goromba Robinja sem tudta elpusztítani a tekintély elleni lázadó legendáját és egy jobb világ szimbólumát.

forrás: Socialist Worker

A kirekesztés architektúrája: A migrációhoz való jog elleni globális offenzíva

Míg a különböző országok gazdaságát a bevándorlók munkája tartja fenn, a bevándorlási politika „ICE-osodása” szerte a világon bűncselekménnyé nyilvánítja a létezésüket.

Az Egyesült Államok Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Hivatalának (ICE) amerikai repülőtereken végrehajtott rajtaütéseitől a vitatott Visszatérési Rendelet Európai Unióbeli jóváhagyásáig a világ a bevándorlási politikák „ICE-osodásának” tanúja. Ezt az „ICE-osodást” a határok externalizációja (kiszervezése), a hosszadalmas fogvatartás és az irreguláris személyek bűnözővé nyilvánítása jellemzi, ami példátlan emberi jogi válságot generál, amely már halálos áldozatokhoz és nemzetközi szervekhez benyújtott panaszokhoz vezetett.

Paradox módon ez a szigorítás abban az időszakban történik, amikor a migráció életbevágóbb, mint valaha a globális pénzügyi stabilitás szempontjából. Míg a globális jobboldal falakat emel (fizikaiakat és jogiakat egyaránt), addig a globális Dél országaiba irányuló hazautalások 2024-ben elérték a 905 milliárd amerikai dollárt, messze meghaladva a közvetlen külföldi befektetéseket (FDI) ezen országok közül sokban. Egy paradoxonnal állunk szemben: sok nemzet gazdasága függ a bevándorlók erőfeszítéseitől, mégis a globális politika arra irányul, hogy megfossza őket méltóságuktól.

Chile: a visszalépés José Antonio Kast alatt

Chilében José Antonio Kast elnök teljesítette egyik legagresszívabb kampányígéretét: felfüggesztette 182 000 bevándorló regularizációját. Ezt a folyamatot, amelyet a volt elnök, Boric indított el, azon személyek integrációját célozta, akik már teljesítették az állami követelményeket, beleértve a biometrikus adatok és a lakcímek leadását. A Migráns Akció Mozgalom figyelmeztet ennek a „sikertelen regisztrációs” politikának a veszélyére, amelyen keresztül több ezer ember van most már teljesen azonosítva és követhető egy olyan kormány számára, amely megfogadta, hogy kiutasítja őket. Rámutat arra is, hogy a bevándorlást a káosszal összekötő új hivatalos narratíva ellenére a gazdasági valóság ellentmond ennek a diskurzusnak: a bevándorló népesség a chilei GDP 10 %-ához járul hozzá.

Argentína és Milei DNU-ja

2025 májusában Javier Milei szélsőjobboldali kormánya véget vetett Argentína bevándorlókat befogadó hagyományának egy Szükségesség és Sürgősség Rendelettel (DNU), amely korlátozza a külföldiek hozzáférését az alapvető közszolgáltatásokhoz, mint az egészségügy és az oktatás, miközben veszélyes diszkrimináció lappang a háttérben.

A DNU használatával Milei megkerülte a törvényhozási vitát, hogy a szisztematikus gyanú politikáját kényszerítse ki. Argentína, egy olyan ország, amely a migrációs áramlatokra épült, most azt látja, hogy az egészségügyhöz való jog a tökéletes dokumentációtól függő kiváltsággá változik, összetörve azt a modellt, amely évtizedekig meghatározta a nemzetet.

A CECOT leleplezi El Salvador szerepét az emberi jogi jogsértésekben

A 250 venezuelai közül tizennyolcan, akiket illegálisan tartottak fogva a Terrorelhárítás Központjában (CECOT), hivatalos panaszt nyújtottak be az Emberi Jogok Amerikai Bíróságához (IACHR). Őket tárgyalás nélkül szállították át az Egyesült államokbeli bevándorló fogdákból a CECOT-ba, állítólagosan rendkívül veszélyes, salvadori származású bandatagokkal együtt, egészen 2025 júliusi szabadon bocsátásukig és Venezuelába történő hazaszállításukig. Ez ráadásul nem egy jogi hiba beismerése volt, hanem a Nicolás Maduro és Donald Trump kormányzat közötti diplomáciai tárgyalások eredménye, El Salvador kormányának részvétele nélkül, amelynek intézkedései megerősítik azt az érvet, hogy egy olyan rendszer alakult ki, amely a migráció üldözését üzletté változtatta, amelyben az országok erőforrásokat és politikai legitimitást kapnak cserébe a bevándorlók területen kívüli bebörtönzésének kezeléséért, az emberi mobilitást geopolitikai alkufolyamat eszközévé téve.

Mexikó és panasz az ICE halálossága ellen

Claudia Sheinbaum, Mexikó elnöke határvonalat húzott az ICE intézményes erőszakával szemben. A mexikói kormány bejelentette, hogy az IACHR elé viszi azon mexikói állampolgárok eseteit, akik őrizetben vagy műveletek során haltak meg, amelyek jelenleg összesen 14 áldozatot tesznek ki.

Az állandó diplomáciai panaszok ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériumának válaszai kitérőek voltak. A keményvonalas retorika átitatta a műveleti erőket, ami olyan eljárásokhoz vezetett, ahol a bevándorló élete másodlagos a fogvatartás céljához képest. Mexikó azt szeretné elérni, hogy ezeket a műveleteket ne tekintsék többé belső biztonsági akcióknak, hanem szisztematikus emberi jogsértésekként ítéljék meg őket.

Európa és a „Visszatérési Rendelet”

Európában a történelmének legjobboldalibb parlamentje ratifikálta a Visszatérési Rendeletet, egy szabálygyűjteményt, amely az európai liberális értékek feladását jelenti.

A legfontosabb pontok:

  • Visszatérési központok: A fogvatartás kiszervezése nem EU-tag országokba, átláthatatlan felügyelettel.
  • 24 hónapos fogva tartások: Az irreguláris helyzetű személyek fogvatartásának meghosszabbítása akár két évig.
  • Jogok megvonása: Szociális juttatások megszüntetése és életre szóló belépési tilalmak.
  • Szövetségek emberi jogi jogsértésekkel vádolt kormányokkal: A kitoloncolásokat olyan rezsimű országokkal fogják tárgyalni, mint a tálibok Afganisztánban.

Olyan szervezetek, mint a PICUM, figyelmeztetnek a „jogi fekete lyukak” létrejöttére, valamint az olyan gyakorlatok beépülésére, mint a tömeges razziák és kitoloncolások, amelyek Trump ICE-stílusú megközelítését jellemzik, azzal indokolva, hogy a kiutasítási parancsoknak csak 20%-át hajtják végre ténylegesen.

Az összeomlás az Egyesült Államokban: ICE a repülőtereken

2026 márciusában az ország a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) részleges leállásával szembesült a bevándorlás végrehajtásával kapcsolatos költségvetési viták miatt. Ez oda vezetett, hogy ICE-ügynökök vették át a repülőterek biztonságát a Közlekedésbiztonsági Hivatal (TSA) ügynökeinek lemondását követően. Az ICE mostantól minden utazó első kapcsolattartójaként működik, elmosva a határt a repülőtéri biztonság és az etnikai-faji üldözés között.

A bevándorlógazdaság: a figyelmen kívül hagyott valóság

Míg a globális jobboldal az ellenségeskedést szorgalmazza, a 2024-es adatok egy elkerülhetetlen gazdasági valóságot tárnak fel. Az alacsony és közepes jövedelmű országokba (LMIC-k) irányuló hazautalások elérték a 656 milliárd amerikai dollárt.

Olyan országokban, mint Tonga (a GDP 41%-a), Tádzsikisztán (39%) és Nicaragua (27%), a migráció a gazdaság egyik mozgatórugója a hazautalásoknak köszönhetően.

Mexikó és India esetében 120 milliárd dollárt, illetve 66 milliárd dollárt kaptak. Ezek a számok messze meghaladják a fogadó országoknak nyújtott Hivatalos Fejlesztési Támogatást (ODA).

A kapitalizmus kétségtelenül felismeri fontosságukat és kizsákmányolja őket: a bevándorlóknak minden egyes hazautalás után díjat kell fizetni (globális átlag 6,4%) .

Az újonnan kezdődött 2026-os év tájképe azt mutatja, hogy egy mélyreható globális változással állunk szemben – és nem a jobbik fajtával. Az ICE-műveletek során bekövetkezett halálesetek és az EU új jogi keretei egy olyan világot alakítanak ki, ahol az emberi mobilitást soha nem látott szinten kriminalizálják. Ez a globális szélsőjobboldal sikerét követi abban, hogy ideológiáját a jogi és politikai keretekbe kényszerítse, egy stratégián keresztül, amely a bevándorló munkások életének bizonytalanná tételére irányul; azok életéről van szó, akiket a hazautalásaik és fogyasztásuk utáni díjakon keresztül erőforrásokért kizsákmányolnak, mégis üldözik őket, és korlátozzák jogaikat azokban az országokban, ahol termelnek.

Ami a bevándorlást illeti, olyan erőkkel állunk szemben, amelyek el akarják temetni az egyetemes emberi jogok fogalmát, pontosan úgy, ahogyan a nemzetközi joggal és a szabályokon alapuló világrenddel is teszik.

Írta: Carmen Navas Reyes venezuelai politológus. Mesterfokozata van az Emberi Fejlődés Ökológiájából (UNESR). Jelenleg latin-amerikai tanulmányokból doktorál a venezuelai Rómulo Gallegos Latin-amerikai Tanulmányok Központja Alapítványnál (CELARG). Tagja a Tricontinental Társadalomkutató Intézet Nemzetközi Tanácsadó Testületének.

forrás: Globetrotter

Az Egyesült Államok Venezuela elleni szankciói kerülnek a középpontba Nicolás Maduro koncepciós perében

Az ügy legutóbbi tárgyalásán az elnöklő bíró megkérdőjelezte az Egyesült Államok Venezuela elleni szankcióinak szükségességét, tekintettel a két ország közötti kapcsolatok változására.

Április 1-jén, szerdán az Egyesült Államok felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével, Delcy Rodríguezszel szemben – derül ki az amerikai pénzügyminisztérium weboldalának frissítéséből. A lépés jelentős fordulatot jelent Washington a karibi ország ellen évtizedek óta tartó szankciós rendszerében. Alig néhány nappal korábban, március 26-án Nicolás Maduro venezuelai elnök és Cilia Flores first lady másodszor jelent meg a bíróság előtt New Yorkban, ahol a Venezuelával szembeni szankciók váltak a vita kulcspontjává, felszínre hozva az Egyesült Államok–Venezuela kapcsolatok jelenlegi állapotának alapvető ellentmondásait.

Majdnem három hónap telt el azóta, hogy Madurót és Florest a „Feltétlen elszántság” hadművelet keretében elrabolták Venezuelából. Azóta a New York-i Brooklynban található Metropolitan Fogdában tartják fogva őket, miközben az amerikai kormány építi ellenük a vádat, hogy alátámassza a kábítószer-terrorizmus és kábítószer-kereskedelem koholt vádjait.

A letartóztatás és az egyoldalú amerikai katonai akció törvénytelenségein túl egy kulcsfontosságú szabálytalanságot is felvetett Maduro és Flores védelme: a jogi költségek kifizetésének korlátozását. Az Egyesült Államok által Venezuelával szemben alkalmazott kiterjedt egyoldalú kényszerintézkedések miatt Venezuela kormánya (amely már hivatalos diplomáciai kapcsolatokat létesített Donald Trump kormányával) nem tud állami forrásokat átutalni az Egyesült Államokba a jogi védelem kifizetésére.

A letartóztatást követő napokban a Külföldi Vagyonellenőrzési Hivatal (OFAC) engedélyezte, hogy a venezuelai kormány fizesse az elnök és a first lady jogi védelmét, de órákkal később ugyanez a szerv visszavonta Maduro védelmének kifizetésére vonatkozó engedélyt, nemrég pedig Flores engedélyét is visszavonta. Ez azt jelenti, hogy Maduro és Flores védőcsapatai jelenleg nem kapnak fizetést, és ahogy védelmük érvel, az amerikai kormány aláássa a vádlottak alkotmányos védelemhez való jogát.

A kérdést a venezuelai elnök ügyvédje, Barry Pollack vetette fel a bíróságnak írt, február 20-án kelt levelében. Pollack ezt írta: „Azzal, hogy nem engedélyezi Venezuela kormányának Maduro úr védelmi költségeinek kifizetését, az OFAC akadályozza Maduro úr azon képességét, hogy ügyvédet fogadjon, és ezáltal a hatodik alkotmánykiegészítés szerinti jogát a saját választása szerinti ügyvédhez.”

Pollack levelében jelezte, hogy már kérte az OFAC-tól az engedély visszaállítását, de a publikálás időpontjáig a hivatal ezt megtagadta. Pollack ezért indítványt nyújtott be a bírósághoz, hogy ha a kifizetés nem engedélyezett, a bíróság rendeljen ki közülük védőt az elnök és felesége képviseletére, vagy utasítsa el a vádaikat, mivel jogaikat megsértik.

Ez az ügy volt a New York-i Dél Kerületi Szövetségi Bíróság előtt március 26-án, Maduro és Flores második bírósági megjelenésekor.

„Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?”

Egyesek számára a március 26-i eljárás olyan volt, mint bármely más, jogi szakszókinccsel terhelt, technikai tárgyalás, ahol az ügyvédek a bíró előtt korábbi bírósági döntések hasonlóságairól és különbözőségeiről, valamint arról érveltek, hogy azok kimenetelei alkalmazhatók-e ebben az esetben (kivéve azt a különleges tényt, hogy a vádlott az alkotmányos államfő, akit katonai művelet keretében raboltak el). „A Luis és Stein-ügyek azt mondják, hogy joga van a választott ügyvédhez, ha tisztán források állnak rendelkezésre!” – jelentette ki Pollack, hivatkozva egy Legfelsőbb Bírósági döntésre és a Második Kerületi Egyesült Államok Fellebbviteli Bíróságának ítéletére a hatodik alkotmánykiegészítésnek a jogi költségekkel kapcsolatos részéről.

De a védelem, a vád és a bíró közötti jogi viaskodás mögött egy vita zajlott az amerikai külpolitikáról, valamint azokról az ellentmondásokról és nehéz helyzetről, amelyeket az USA a január 3. utáni valóságban teremtett.

Először a 92 éves Alvin Hellerstein bíró kérdőjelezte meg az amerikai kormány Venezuelával kapcsolatos megközelítésének logikáját, és vádolta meg a kormányt azzal, hogy állítólagos külpolitikai megfontolásokat használ az alkotmányos jogok megsértésére. „Mi a kormány érdeke most abban, hogy blokkolja [Venezuela] forrásait?” – kérdezte Kyle Wirshba amerikai ügyészt, aki azt válaszolta: „Nemzetbiztonság és külpolitika.” A bíró folytatta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával…” majd később megkérdezte: „Dolgok változtak Venezuelában. Miért alkalmazzák továbbra is ott a szankciókat?” Wirshba tanácstalannak tűnt, és ragaszkodott hozzá, hogy az OFAC-nak joga van a számára megfelelőnek tűnő döntéseket meghozni.

Hellerstein bíró ismételten hangsúlyozta: „Üzleti kapcsolatban állunk Venezuelával; az olaj azért fontos, mert a Hormuzi-szoros miatt van.” Ezután egy olyan megjegyzést tett, amely látszólag teljesen felforgatta a kormány azon ragaszkodását, hogy a szankciókat a jelenlegi helyzetben is fenntartsák. „A szankciókat bevezető rendeletet Obama elnök adta ki 2015-ben. Az érdekek már nem érintettek. Maduro és Flores itt vannak az Egyesült Államokban, és a helyzet Venezuelában más.”

„Az amerikai kormánynak joga van szankciókat alkalmazni a nemzetbiztonsági célok érdekében” – vágott vissza Wirshba, ami arra utalt egyesek számára, hogy az amerikai kormány egyoldalú szankciók külföldi vezetőkkel és országokkal szembeni alkalmazásának képességét nem fogják megtámadni.

Hellerstein azonban továbbra is kitartott amellett, hogy „a védelemhez való alkotmányos jog felülírja a kormány szankcióhoz való jogát”, hozzátéve, hogy „a venezuelai kormány már nem érintett azokban a rendeletben felsorolt atrocitásokban… kijavítottuk… a rendelet célja már megszűnt. A jelenlegi szükséglet a védelemhez való jog.”

A bíró és az amerikai kormány ügyvédje közötti heves szóváltás alakult ki, és bár Hellerstein többször is kijelentette, hogy a források megtagadása ebben az esetben a hatodik alkotmánykiegészítés megsértését jelentené, fenntartotta a döntést a kérdésben. Ezenkívül, ahogy a szóváltás során kiderült, a bíró nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy utasítsa az OFAC-ot az engedélyek kiadására. A következő tárgyalás időpontját nem tűzték ki, és az sem volt egyértelmű, hogy a bíró mikor hozza meg véleményét.

Washington Maduro és Flores elleni pere dinamikus geopolitikai helyzet közepette bontakozik ki. Az amerikai–izraeli háború Irán ellen arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy újragondolja a korábbi szigorú álláspontját, mint például a venezuelai és orosz olaj teljes körű szankcionálása, ami viszont arra kényszeríti, hogy módosítsa diplomáciai kapcsolatait ezekkel az országokkal. A múlt héten, miután Venezuela és az USA helyreállította diplomáciai kapcsolatait, Venezuela újranyitotta washingtoni nagykövetségét. Az irodát 2019 óta zárták be, amikor Trump elismerte Juan Guaidót Venezuela ideiglenes elnökeként. Az USA most felfüggesztette a szankciókat Venezuela ügyvezető elnökével szemben, miközben a bírósági eljárás feltárta az Egyesült Államok a karibi országgal szembeni politikájának ellentmondásait, amelyek magát a tárgyalás folytatását is veszélyeztették.

Az USA Venezuela vezetői elleni ügye nem korlátozódik csupán a jogi szférára, hiszen mint minden más, ezt is a történelem dialektikája és a nemzetközi erőviszonyok állandóan változó dinamikája alakítja.

forrás: Peoples Dispatch

Az Amerikai Egyesült Államok: fenyegetés az emberiségre

Amíg Kína az egészségügybe, oktatásba, tudományba, lakhatásba és közlekedésbe fektet, az USA fegyverekbe és egy halálos katonai erő fenntartásába, amely képes az egész világ elpusztítására.

Történelmi fordulópontot élünk meg. Olyan válságot, amely túlmutat a gazdasági szinten. Igazi civilizációs válsággal nézünk szembe. Az USA, mint birodalmi hatalom, egyre inkább a hanyatlását mutatja, és ebben a hanyatlásban irracionálisan cselekszik, veszélyeztetve az egész emberiséget. Nem csupán az a tény, hogy van egy “kaotikus” és erőszakos elnökük, egy rasszista és nőgyűlölő szexuális ragadozó; Trump nem rendkívüli eset. Ő csupán extrém és furcsa megnyilvánulása annak, amilyen az USA volt a megalapítása óta.

Az Egyesült Államokat fehér rabszolgatartó földbirtokosok alapították, akik meg voltak győződve saját faji felsőbbrendűségükről és kiválóságukról, valamint mélyen hittek abban, hogy elrendeltetettek a világ uralmára (Manifest Destiny). A 2025. novemberében közzétett legutóbbi Nemzetbiztonsági Stratégia közvetlenül ezt az felsőbbrendűségi igényt mutatja, ami Trump esetében patológiás jelleget ölt.

1776, azaz a függetlenségük éve és 2019 között az USA 392 katonai beavatkozást hajtott végre, amelyek felére 1950 után került sor, 25%-a pedig a hidegháború vége után történt. Az tény, hogy az első 250 évben az USA csak 17 évig nem vett részt háborúban. Alapítása óta mindig is birodalmi ambíciókkal bírt, ami igazi hatalommá tette az antifasiszta világháború után (az úgynevezett második világháború az eurócentrikus történetírás szerint). Birodalmi pályafutása az idők során fejlődött, és ma egy olyan pillanatban találjuk magunkat, amikor hatalma és társadalma a hanyatlás jeleit mutatja, és új erők – amelyek képesek kihívni ezt a hatalmat – jelentek meg világszerte. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) cselekedetei egyre veszélyesebbé és fenyegetőbbé váltak.

Az egyik ilyen erő kétségtelenül a Kínai Népköztársaság, amelyet a NATO 2022-es madridi csúcstalálkozóján az “érdekek, biztonság és értékek” fenyegetéseként jelöltek meg, amit a NATO képvisel.

A nyilatkozat merészen állítja, hogy Kína alá akarja ásni a “szabályokon alapuló nemzetközi rendet”. Más szóval azt mondja, hogy Kína kihívja azt a nemzetközi rendet, amely a NATO szabályain alapul.

Kína államisága i.e. 221-ben Csin császár uralkodása alatt konszolidálódott, aki két évszázadnyi ún. “Háborús Államok korszakát” követően központosította az államot. Uralkodása alatt Csin profi hadseregeket fejlesztett, megszervezte az adóbeszedést, jogkódexeket írtatott, hosszú távú kereskedelmi eszközöket talált fel és stabilizálta a mandarinhivatalt. Mondhatjuk, hogy ebben az időszakban – több mint 1500 évvel a latin-germán Európa előtt – Kína már túllépett a feudalizmuson. Ekkorra Kína már kifejlesztett egy politikai gondolkodást és filozófiát (a “Száz Iskola Kora”), amely a következő 30 évszázadban alapvetően meghatározta a normatív és etikai cselekvést Kínában.

A klasszikus kínai filozófiában a politikai bölcsesség azon alapul, hogy tudjuk, hogyan kell várni, hogy a “helyzet” “lehetőséggé” válhasson. Ez a várakozás azonban nem passzív. Magában foglalja a “helyzet potenciáljának” megfigyelését, és a felkészülést arra, hogy kísérjük az átalakulást (a Tao útját) a lehetőség felé. Európai nézőpontból Machiavelli két évezreddel később azt mondta, hogy a lehetőség a szerencséből (fortuna) adódik, és a vezető ügyessége az, hogy tudja, mikor használja ki a lehetőséget. A kínai filozófiában a szerencséből adódó lehetőség nem tartós. Múlandó. Fel kell készülni rá. A vezetőnek ezért nem az ellenkező erőkkel kell harcolnia, hanem tudnia kell, hogyan használja azokat előnyére anélkül, hogy megtagadná őket.

Ez elvezet minket Hszi Csin-ping szavaihoz a Kínai Kommunista Párt százéves évfordulóján. Szavai szerint az elnök a párt alapításától kezdve a felszabadító harcokon, a Hosszú Menetelésen, a nacionalisták legyőzésén, a forradalom diadalán, a Kulturális Forradalmon, a 1978-as reformokon át a jelen napig vezet minket. Egy történelmi utazás, amely felfedi az utat (Tao), egy utazás, amely során a “helyzet” lehetőséggé alakítását előkészítették.

Konkrétan ez a lehetőség azt jelentette, hogy felszámolták a kritikus vagy extrém szegénységet, amit 2021-ben hivatalosan is bejelentettek. Kína 850 millió embert emelt ki az extrém szegénységből. Ez az eredmény a világ extrém szegénységének 70%-os csökkenéséhez vezetett. Kína olyan gazdasági fejlődést ért el, amely páratlan az emberiség történetében. Az GDP, a várható élettartam, a teljes fogyasztás és a háztartásonkénti fogyasztás növekedése példa nélküli. 1978-ban a világ népességének csupán 1%-a élt olyan országokban, amelyek GDP-je alacsonyabb volt, mint Kínáé. 2012-re ez az arány 51%-ra nőtt. Ezek az adatok John Ross tanulmányában, China’s Great Road című könyvében is megtalálhatók, amelyet az 1804 Books adott ki. Mindez nemcsak a kínai nép számára jelent pozitív hatásokat, hanem megerősíti azt a víziót is, amelyet Hszi Csin-ping “közös jövő közösségének” nevez. Ez globális szinten is pozitív hatásokat jelent.

Látható, hogy a Kína által a NATO-nak – és különösen az USA-nak – jelentett kihívás túlmutat a makrogazdasági mutatókon vagy a kereskedelmi előnyökön.

Ez egy civilizációs kihívás. Egy más világkép. Míg Hszi Csin-ping a közös jövő közösségéről beszél, az USA Trump-kormányzatának Nemzetbiztonsági Stratégiája az országot a legerősebb, leggazdagabb, legnagyobb hatalmú és legsikeresebb nemzetté kívánja tenni a világon. Míg Kína a helyzetet lehetőséggé alakítja, az Egyesült Államok impulzívan cselekszik, abban reménykedve, hogy a szerencse ad majd lehetőséget. Ezért fektet Kína az egészségügybe, oktatásba, tudományba, lakhatásba és közlekedésbe, míg az USA fegyverekbe és egy halálos katonai erő fenntartásába, amely képes az egész világ elpusztítására. Ez teszi az USA-t az emberiség valódi fenyegetésévé. Egy olyan országgá, amely felsőbbrendűséget hirdet, babonás, halálkultúrát támogat és erős hadsereggel rendelkezik. Egy birodalom, amely hanyatlásának tanúi vagyunk, amelynek vége kezd körvonalazódni, de amely harc közben hal. Ma, minden eddiginél fontosabb az antiimperializmus, és ez kell, hogy legyen a népek küzdelmeinek közös alapja. A harc ma antiimperialista. A békéért, az életért, az emberiségért.

Írta: Guillermo R. Barreto venezuelai nyugdíjas egyetemi tanár a Simón Bolívar Egyetemen (Venezuela). PhD fokozattal rendelkezik (Oxfordi Egyetem). Tudományos és Technológiai Helyettes Miniszterként, a Tudományos és Technológiai Nemzeti Alap elnökeként, valamint az Ökoszocializmus és Víz Minisztere (Venezuelai Bolivári Köztársaság) pozícióban szolgált. Jelenleg kutató a Tricontinental Institute for Social Research-nél, és vendégkutató a Center for the Study of Social Transformations-IVIC-nél.

A cikket a Globetrotter készítette.