Kast

Több tízezer chilei diák követeli, hogy „egyetlen pesóval se kevesebbet az oktatásra”

A tiltakozások azután robbantak ki, hogy a szélsőjobboldali elnök, José Antonio Kast bejelentette, hogy 2027-ben csökkenti az oktatási költségvetést.

Több tízezer diák vonult utcára Chilében október 1-jén, csütörtökön, követelve, hogy a szélsőjobboldali José Antonio Kast kormánya ne csökkentse az oktatási költségvetést. Több mint 30 civil társadalmi szervezet csatlakozott a Chilei Diákszövetség (CONFECHA) által kiadott felhíváshoz az „országos sztrájk” támogatására.

A támogatók között volt az Egyesült Munkásszakszervezet (CUT), a Chilei Tanárok Szövetsége, a Középiskolás Diákok Gyűlése, a 8M Feminista Koordinációs Bizottság, az Oktatási Dolgozók Nemzeti Szövetsége és az Óvodák Nemzeti Szövetsége is.

„Látjuk, hogy szeptember 30-án a kormány új törvényjavaslatot nyújtott be a Kongresszusnak, és az egyetlen biztos dolog az, amit ez a kormány az első hat hónapjában tett – a csökkentések: csökkentések a dolgozó családok számára, csökkentések a diákok számára az egészségügy, az oktatás, a lakhatás és a társadalombiztosítás területén” – mondta Laura Mlynarz, a CONFECHA szóvivője és a Chilei Diákszövetség elnöke.

Hozzátette: „Ezzel szemben társadalmi egységgel válaszolunk, szerveződéssel válaszolunk, mozgósítással válaszolunk – különösen egy olyan autoriter kormánnyal szemben, amely nem hajlandó meghallgatni a polgárait, és nem hajlandó teret adni a párbeszédnek.”

A „Egyetlen pesóval se kevesebbet az oktatásra” jelszót több ezer ember skandálta, akik megtöltötték az Alameda sugárutat, a főváros, Santiago egyik fő utcáját. Kast, hűen neoliberális ortodoxiájához, bejelentette a chilei állami oktatási rendszer költségvetésének csökkentését.

Egy elnöki beszédben Kast bejelentette a 2027-es költségvetési törvényt, amely 17,3 billió pesó befektetést irányoz elő az oktatásba – ez alacsonyabb, mint a 2026-ban elkülönített 17,4 billió. Bár ez nem tűnik soknak, ha figyelembe vesszük az inflációt és más tényezőket, riasztóbbnak bizonyulhat, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

„Ezek a számok elégtelenek, és azt mondanám, félrevezetők; még egy év vásárlóerő-veszteségét sem ellensúlyozzák” – mondta Mario Aguilar, a Chilei Tanárok Szövetségének elnöke.

A elnök szerint azonban az intézkedést más szociális szolgáltatások védelme érdekében hozták: „Reméljük, megértitek, hogy a költségvetésben mindent megtettünk a szociális jogok fenntartása érdekében, és hogy a nyugdíjak és az ingyenes oktatás kérdései le vannak fedve. De amikor tüntettek, akkor is tiszteletben kell tartanotok azokat, akik másképp gondolkodnak.”

Kast a rendőrség (Carabineros) és a diákok közötti összecsapásokra utal, amelyek egyes jelentések szerint legalább 31 letartóztatást eredményeztek.

A diákmozgalom azonban elutasítja Kast kijelentéseit, amelyek egyértelműen a diákokat teszik felelőssé az összecsapásokért. Laura Mlynarz szerint a kormány elnyomással próbálja elhallgattatni a diákokat.

„Ez a kormány bűnözőként kezeli a diákmozgalmat, pedig mi vagyunk azok, akiket a legjobban aggaszt egy méltányos Chile felé haladás – a tisztességes, méltóságteljes és szolidáris fejlődés felé” – mondta Mlynarz. Az oktatási miniszterrel, Aria Paz Arzolával kapcsolatban azt mondta: „A miniszter nem akar meghallgatni minket; a miniszter nem akar találkozni velünk; és a közoktatás bizonytalan állapota csak egyre rosszabb lesz.”

Az első erőszakos elnyomásról szóló jelentések néhány perccel a gyűlés kezdete után érkeztek. A rendőrség könnygázgránátokat lőtt ki, míg az arcukat eltakaró diákok visszadobták a könnygázgránátokat és más tárgyakat hajítottak. A rendőrség vízágyúkat is bevetett, amit egyes médiumok „brutális elnyomásnak” neveztek.

Összecsapásokról számoltak be a tüntető diákok és a magánegyetemek jobboldali diákcsoportjai között is, akik Kast szélsőjobboldali kormányának támogatására azt hangoztatták: „Nem akarunk megbénult Chilét; olyan Chilét akarunk, amely virágzik.”

Így a chilei diákmozgalom ismét éreztette jelenlétét a dél-amerikai országban, és bebizonyította, hogy még mindig jelentős mozgósítási képességgel rendelkezik a neoliberális modell radikalizálására irányuló kísérletekkel szemben, ahogyan az az elmúlt években is történt.

2019-ben több tízezer chilei diák indított teljes körű társadalmi felkelést, mélyreható változásokat követelve az egyik kulcsfontosságú országban, ahol a neoliberalizmust intézményesítették a véres Pinochet-diktatúra (1973–1990) révén, amely több ezer halottat és eltűntet hagyott maga után. A tiltakozások alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásához vezettek.

Egyelőre Kast óvatosan próbálja megvalósítani neoliberális programját (amely magában foglalja az oktatás és más szociális szolgáltatások csökkentését), szem előtt tartva a közelmúltat, és félve egy újabb nyugtalansági hullámtól.

forrás: BreakThrough News

Chile szélsőjobboldali elnöke már az alkotmányt módosítaná hatalmának megszilárdítására

Chile elnöke, Kast alkotmányreformot javasol a hatásköreinek bővítésére

A biztonsággal kapcsolatos törvényhozási reformok, amelyek a régió más, Washingtonnal szövetséges neoliberális kormányainak modelljét követik, alkotmánymódosítást igényelnek ahhoz, hogy a végrehajtó hatalom új típusú rendkívüli állapotot hirdethessen ki.

Ahogy azt választási kampánya során ígérte, a jobboldali elnök, José Antonio Kast reformsorozatot indított a neoliberális agenda radikalizálására Chilében és a bevándorlásellenes politikák fokozására.

Kast egyik legfontosabb ígérete azonban (amely választási kampányának központi pillére volt) egy ambiciózus jogi reform volt a szervezett bűnözés elleni törvény átalakítására.

Augusztus 17-én Kast végül benyújtotta javaslatát a szenátusnak. Az utóbbi években hasonló reformokat végrehajtó más latin-amerikai neoliberális kormányok modelljét követve Kast azt javasolja, hogy a „rendkívüli állapot” váljon a politikai norma egyfajta formájává, amely rendszeresen alkalmazható.

A 20. században a náci filozófus, Carl Schmitt már kijelentette, hogy szuverén az, aki rendkívüli állapotot hirdethet. Az olasz filozófus, Giorgio Agamben pedig továbbvitte ezt a gondolatot, hozzátéve, hogy az új kormányok a rendkívüli állapotot nem valami kivételes dologgá, hanem a kormányzás rutinszerű eszközévé alakítják, amelyet az állampolgárok ellenőrzésére és a demokráciák gyengítésére használnak – olyan eszközzé, amelyhez bármilyen igazolást, például „társadalmi fenyegetést” felhasználnak.

Chile túlságosan is jól ismeri, hogy az erőszak hatalma hogyan képes lerombolni a demokratikus folyamatokat (ahogy azt az USA által támogatott diktátor, Augusto Pinochet is megmutatta). Kast ezzel a történelmi irányzattal próbál formálisan azonosulni.

Ennek érdekében – látszólagos ellentmondásként – azt javasolja, hogy csökkentsék az állam gazdaságszabályozó hatáskörét, miközben (a javasolt törvény szerint) erősítsék annak képességét a bűncselekmények megelőzésére és üldözésére, valamint a „közrend védelmére”.

Chile volt elnöke, a baloldali középhez tartozó Gabriel Boric így nyilatkozott Kast javaslatáról: „A rendkívüli állapot 240 napos bevezetésére irányul, kizárólagos hatáskörrel felruházva a köztársasági elnököt, és a chilei demokráciában példátlan korlátozással a szabadságjogokra.”

Hozzátette: „Nekünk, politikusoknak készen kell állnunk arra, hogy együttműködjünk a kormányzó erővel a nemzeti politika kérdéseiben, ami nem jelenti azt, hogy feladjuk világos meggyőződésünket.”

Mi változna Chilében?

Kast nyolc konkrét alkotmánymódosítást javasol, valamint 30 törvényjavaslatot, amelyek a kormány szerint a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Ellenes Napirend (ACOT) részét képezik.

A reform azt javasolja, hogy az elnök új típusú rendkívüli állapotot hirdethessen ki, amelyet elnöki rendelettel lehet bevezetni, amennyiben „a közbiztonságot súlyos és közvetlen veszély fenyegeti, vagy amikor a közbiztonság súlyosan sérült”. Ez a rendkívüli állapot elnöki rendelettel 120 nappal meghosszabbítható, bár a további hosszabbításokhoz a Nemzeti Kongresszus jóváhagyása szükséges.

E tekintetben az elnök „felfüggesztheti vagy korlátozhatja a személyi szabadságot és a szabad mozgáshoz való jogot, valamint a gyülekezési jogot; korlátozhatja az egyesülési jog gyakorlását; lehallgathatja, felbonthatja vagy átkutathatja az iratokat és mindenféle kommunikációt; és elrendelheti a vagyon lefoglalását.” Martín Arrau biztonsági miniszter szerint az új típusú rendkívüli állapot bevezetése azért indokolt, hogy beavatkozhassanak azokon a területeken, „ahol terroristacsoportok vagy szervezett bűnözői csoportok működnek, és amelyekbe nehéz behatolni” – számolt be az El País.

A rendkívüli állapottá nyilvánított területeken a reform- és törvénycsomag azt javasolja, hogy az államfő által kinevezett vezető vegye át a parancsnokságot, bár nem egyértelmű, hogy ez a tisztviselő polgári, katonai vagy rendőri személy lesz-e.

Emellett a törvénycsomag – más országokhoz hasonlóan – javasolja a szervezett bűnözői és terrorista szervezetek nyilvántartásának létrehozását, amelyekkel szemben az államnak intézkednie kell. A javaslat szerint az elnök jogosult lenne arra, hogy egy adott szervezetet terroristanak minősítsen az Ügyészség vagy a Nemzeti Biztonsági Tanács jelentése alapján.

Fontos megjegyezni, hogy a végrehajtó hatalom javasolja a szociális juttatások (például az egészségügyi ellátás) megvonását a szervezett bűnözésben és terrorizmusban elítéltektől, ami azt jelenti, hogy ezek a foglyok akár orvosi ellátás nélkül is maradhatnak. „Amikor az adófizetők olyan emberek juttatásait finanszírozzák, akik olyan nagy kárt okoztak a társadalomnak, az igazságtalanság érzetét kelti. Ezt szeretnénk orvosolni” – mondta Arrau.

Ezzel összhangban a reformok azt javasolják, hogy az ilyen bűncselekményekben elítélt személyt végleg tiltsák el a közhivatal viselésétől, és 15 évig ne legyen jogosult alternatív büntetési intézkedésekre.

A szenátusnak 15 napja van a javaslat megvitatására és döntésének meghozatalára. Ez a törvényhozási reform- és alkotmánymódosítási csomag Chile történelmének egyik legjelentősebb biztonságpolitikai változását jelentené, és olyan biztonságpolitika felé terelné az országot, amely összhangban van azzal a modellel, amelyet Washington az elmúlt néhány évben javasol. Valóban, az Egyesült Államokkal szövetséges kormányok többsége (az Amerika Pajzsa néven ismert koalícióban) szinte pontosan másolta ezt a modellt.

forrás: BreakThrough News

A kirekesztés architektúrája: A migrációhoz való jog elleni globális offenzíva

Míg a különböző országok gazdaságát a bevándorlók munkája tartja fenn, a bevándorlási politika „ICE-osodása” szerte a világon bűncselekménnyé nyilvánítja a létezésüket.

Az Egyesült Államok Bevándorlási és Vámügyi Végrehajtó Hivatalának (ICE) amerikai repülőtereken végrehajtott rajtaütéseitől a vitatott Visszatérési Rendelet Európai Unióbeli jóváhagyásáig a világ a bevándorlási politikák „ICE-osodásának” tanúja. Ezt az „ICE-osodást” a határok externalizációja (kiszervezése), a hosszadalmas fogvatartás és az irreguláris személyek bűnözővé nyilvánítása jellemzi, ami példátlan emberi jogi válságot generál, amely már halálos áldozatokhoz és nemzetközi szervekhez benyújtott panaszokhoz vezetett.

Paradox módon ez a szigorítás abban az időszakban történik, amikor a migráció életbevágóbb, mint valaha a globális pénzügyi stabilitás szempontjából. Míg a globális jobboldal falakat emel (fizikaiakat és jogiakat egyaránt), addig a globális Dél országaiba irányuló hazautalások 2024-ben elérték a 905 milliárd amerikai dollárt, messze meghaladva a közvetlen külföldi befektetéseket (FDI) ezen országok közül sokban. Egy paradoxonnal állunk szemben: sok nemzet gazdasága függ a bevándorlók erőfeszítéseitől, mégis a globális politika arra irányul, hogy megfossza őket méltóságuktól.

Chile: a visszalépés José Antonio Kast alatt

Chilében José Antonio Kast elnök teljesítette egyik legagresszívabb kampányígéretét: felfüggesztette 182 000 bevándorló regularizációját. Ezt a folyamatot, amelyet a volt elnök, Boric indított el, azon személyek integrációját célozta, akik már teljesítették az állami követelményeket, beleértve a biometrikus adatok és a lakcímek leadását. A Migráns Akció Mozgalom figyelmeztet ennek a „sikertelen regisztrációs” politikának a veszélyére, amelyen keresztül több ezer ember van most már teljesen azonosítva és követhető egy olyan kormány számára, amely megfogadta, hogy kiutasítja őket. Rámutat arra is, hogy a bevándorlást a káosszal összekötő új hivatalos narratíva ellenére a gazdasági valóság ellentmond ennek a diskurzusnak: a bevándorló népesség a chilei GDP 10 %-ához járul hozzá.

Argentína és Milei DNU-ja

2025 májusában Javier Milei szélsőjobboldali kormánya véget vetett Argentína bevándorlókat befogadó hagyományának egy Szükségesség és Sürgősség Rendelettel (DNU), amely korlátozza a külföldiek hozzáférését az alapvető közszolgáltatásokhoz, mint az egészségügy és az oktatás, miközben veszélyes diszkrimináció lappang a háttérben.

A DNU használatával Milei megkerülte a törvényhozási vitát, hogy a szisztematikus gyanú politikáját kényszerítse ki. Argentína, egy olyan ország, amely a migrációs áramlatokra épült, most azt látja, hogy az egészségügyhöz való jog a tökéletes dokumentációtól függő kiváltsággá változik, összetörve azt a modellt, amely évtizedekig meghatározta a nemzetet.

A CECOT leleplezi El Salvador szerepét az emberi jogi jogsértésekben

A 250 venezuelai közül tizennyolcan, akiket illegálisan tartottak fogva a Terrorelhárítás Központjában (CECOT), hivatalos panaszt nyújtottak be az Emberi Jogok Amerikai Bíróságához (IACHR). Őket tárgyalás nélkül szállították át az Egyesült államokbeli bevándorló fogdákból a CECOT-ba, állítólagosan rendkívül veszélyes, salvadori származású bandatagokkal együtt, egészen 2025 júliusi szabadon bocsátásukig és Venezuelába történő hazaszállításukig. Ez ráadásul nem egy jogi hiba beismerése volt, hanem a Nicolás Maduro és Donald Trump kormányzat közötti diplomáciai tárgyalások eredménye, El Salvador kormányának részvétele nélkül, amelynek intézkedései megerősítik azt az érvet, hogy egy olyan rendszer alakult ki, amely a migráció üldözését üzletté változtatta, amelyben az országok erőforrásokat és politikai legitimitást kapnak cserébe a bevándorlók területen kívüli bebörtönzésének kezeléséért, az emberi mobilitást geopolitikai alkufolyamat eszközévé téve.

Mexikó és panasz az ICE halálossága ellen

Claudia Sheinbaum, Mexikó elnöke határvonalat húzott az ICE intézményes erőszakával szemben. A mexikói kormány bejelentette, hogy az IACHR elé viszi azon mexikói állampolgárok eseteit, akik őrizetben vagy műveletek során haltak meg, amelyek jelenleg összesen 14 áldozatot tesznek ki.

Az állandó diplomáciai panaszok ellenére az Egyesült Államok Külügyminisztériumának válaszai kitérőek voltak. A keményvonalas retorika átitatta a műveleti erőket, ami olyan eljárásokhoz vezetett, ahol a bevándorló élete másodlagos a fogvatartás céljához képest. Mexikó azt szeretné elérni, hogy ezeket a műveleteket ne tekintsék többé belső biztonsági akcióknak, hanem szisztematikus emberi jogsértésekként ítéljék meg őket.

Európa és a „Visszatérési Rendelet”

Európában a történelmének legjobboldalibb parlamentje ratifikálta a Visszatérési Rendeletet, egy szabálygyűjteményt, amely az európai liberális értékek feladását jelenti.

A legfontosabb pontok:

  • Visszatérési központok: A fogvatartás kiszervezése nem EU-tag országokba, átláthatatlan felügyelettel.
  • 24 hónapos fogva tartások: Az irreguláris helyzetű személyek fogvatartásának meghosszabbítása akár két évig.
  • Jogok megvonása: Szociális juttatások megszüntetése és életre szóló belépési tilalmak.
  • Szövetségek emberi jogi jogsértésekkel vádolt kormányokkal: A kitoloncolásokat olyan rezsimű országokkal fogják tárgyalni, mint a tálibok Afganisztánban.

Olyan szervezetek, mint a PICUM, figyelmeztetnek a „jogi fekete lyukak” létrejöttére, valamint az olyan gyakorlatok beépülésére, mint a tömeges razziák és kitoloncolások, amelyek Trump ICE-stílusú megközelítését jellemzik, azzal indokolva, hogy a kiutasítási parancsoknak csak 20%-át hajtják végre ténylegesen.

Az összeomlás az Egyesült Államokban: ICE a repülőtereken

2026 márciusában az ország a Belbiztonsági Minisztérium (DHS) részleges leállásával szembesült a bevándorlás végrehajtásával kapcsolatos költségvetési viták miatt. Ez oda vezetett, hogy ICE-ügynökök vették át a repülőterek biztonságát a Közlekedésbiztonsági Hivatal (TSA) ügynökeinek lemondását követően. Az ICE mostantól minden utazó első kapcsolattartójaként működik, elmosva a határt a repülőtéri biztonság és az etnikai-faji üldözés között.

A bevándorlógazdaság: a figyelmen kívül hagyott valóság

Míg a globális jobboldal az ellenségeskedést szorgalmazza, a 2024-es adatok egy elkerülhetetlen gazdasági valóságot tárnak fel. Az alacsony és közepes jövedelmű országokba (LMIC-k) irányuló hazautalások elérték a 656 milliárd amerikai dollárt.

Olyan országokban, mint Tonga (a GDP 41%-a), Tádzsikisztán (39%) és Nicaragua (27%), a migráció a gazdaság egyik mozgatórugója a hazautalásoknak köszönhetően.

Mexikó és India esetében 120 milliárd dollárt, illetve 66 milliárd dollárt kaptak. Ezek a számok messze meghaladják a fogadó országoknak nyújtott Hivatalos Fejlesztési Támogatást (ODA).

A kapitalizmus kétségtelenül felismeri fontosságukat és kizsákmányolja őket: a bevándorlóknak minden egyes hazautalás után díjat kell fizetni (globális átlag 6,4%) .

Az újonnan kezdődött 2026-os év tájképe azt mutatja, hogy egy mélyreható globális változással állunk szemben – és nem a jobbik fajtával. Az ICE-műveletek során bekövetkezett halálesetek és az EU új jogi keretei egy olyan világot alakítanak ki, ahol az emberi mobilitást soha nem látott szinten kriminalizálják. Ez a globális szélsőjobboldal sikerét követi abban, hogy ideológiáját a jogi és politikai keretekbe kényszerítse, egy stratégián keresztül, amely a bevándorló munkások életének bizonytalanná tételére irányul; azok életéről van szó, akiket a hazautalásaik és fogyasztásuk utáni díjakon keresztül erőforrásokért kizsákmányolnak, mégis üldözik őket, és korlátozzák jogaikat azokban az országokban, ahol termelnek.

Ami a bevándorlást illeti, olyan erőkkel állunk szemben, amelyek el akarják temetni az egyetemes emberi jogok fogalmát, pontosan úgy, ahogyan a nemzetközi joggal és a szabályokon alapuló világrenddel is teszik.

Írta: Carmen Navas Reyes venezuelai politológus. Mesterfokozata van az Emberi Fejlődés Ökológiájából (UNESR). Jelenleg latin-amerikai tanulmányokból doktorál a venezuelai Rómulo Gallegos Latin-amerikai Tanulmányok Központja Alapítványnál (CELARG). Tagja a Tricontinental Társadalomkutató Intézet Nemzetközi Tanácsadó Testületének.

forrás: Globetrotter

A latin-amerikai jobboldali kormányok rövid mézeshetekkel szembesülnek

Robosztus diáktüntetések kérdőjelezik meg José Antonio Kast szélsőjobboldali elnök politikáját, alig két héttel első hivatali ciklusának kezdete után. Hasonló ellenállás szerte Latin-Amerikában arra utal, hogy a régióban a szélsőjobb gyors térnyerését nem hagyják majd ellenőrizetlenül a munkások és a diákok.

Chile új jobboldali elnöke, José Antonio Kast nemrég lépett hivatalba, és máris megkezdődtek a kormány elleni tiltakozások. Több ezer középiskolás diák vonult az utcára, hogy tiltakozzon az üzemanyagárak emelése és az állami oktatást érő támadások ellen. Az első kérdés, ami eszünkbe jut, hogy vajon ezek a diákok az aktivisták új generációját képviselik-e, előrevetítve további mozgósításokat. És vajon a munkásmozgalom is felveszi-e velük együtt a harc zászlaját? Ezt az ellenállást fel kell építeni, miközben szem előtt kell tartani a Szocialista Párt és a Kommunista Párt, valamint Gabriel Boric volt elnök Széles Frontjának közvetítő (és elavult) vezető szerepét.

Chilei elvtársaink a Forradalmi Munkáspártból (PTR), akik a nemzetközi szervezetünknek, a Permanent Revolution Currentnek (CPR-FI) a tagjai, már most rövid mézeshetekről beszélnek. Kast hivatalba lépése óta eltelt két hét alatt szembesült környezetvédelmi mozgósításokkal az ő kiaknázásorientált politikája ellen, egy hatalmas láboskolompálós tüntetéssel Santiago-ban, és diákmozgósításokkal (amelyek Chilében mindig mélyebb problémák hangvételéül szolgálnak). Ezen ellenállás fejlesztése és Kast teljes programjának meghiúsítása érdekében azt javasolják, hogy szükséges előmozdítani és megerősíteni a helyi szerveződéseket, és egy Országos Sztrájk Front (National Strike Front) irányába haladni.

De miért szembesülnek a Kastéhoz hasonló jobboldali kormányok ilyen rövid mézeshetekkel?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy Kast elnök egy Milei-féle húzást visz véghez – vagyis keményen lecsap a kezdetektől, amíg a választási eredmények még frissek, aztán meglátja, mi történik. Maga Milei is nyilvánosan kritizálta (volt) jobboldali szövetségesét, Mauricio Macri-t amiatt, hogy langyos volt, sőt gyáva, mert nem merte bevezetni azokat a kemény és abszolút megszorításokat, amelyeket a jobboldal szükségesnek tart. Úgy tűnik, a politikai következtetés Macri kudarcaiból az volt, hogy „követnünk kell Machiavelli mondását”, a politikai stratégia klasszikus elvét: „a rosszat egyszerre kell elvégezni, a jót pedig apránként adagolni.” Úgy tűnik, a Mileihez és Kastéhoz hasonló politikusok úgy gondolják, hogy a rosszat egyszerre és rögtön az elején kell elvégezni, és minél előbb, annál jobb. Ez kétségtelenül kockázatos játék, de a jobboldal lelkes Milei eddigi eredményeitől.

Bolívia egy másik példa a rövid mézeshetekre. Decemberben tiltakozások kezdődtek az üzemanyagárak emelése ellen, Rodrigo Paz jobboldali elnök (aki november 8-án lépett hivatalba) rendelete megszüntette az üzemanyag-támogatásokat, ami hatással volt a gazdálkodókra, és megemelte az alapvető fogyasztási cikkek árait. Útblokádok és menetelések indultak La Paz felé egy olyan dinamikus folyamatban, amely Paz bukásához vezethetett. A COB (Bolíviai Munkásközpont) nyílt árulása – amely tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, hogy megoldást találjanak – kellett ahhoz, hogy véget vessen a folyamatban lévő küzdelemnek.

LOR-CI elvtársaink (Negyedik Internacionálé Forradalmi Munkásligája), amely szintén a CPR egyik pártja, kifejtik, hogy a bolíviai küzdelmek ciklusa korántsem ért véget. A COB (Bolíviai Munkásközpont) vezetése és a kormány közötti megállapodás elegendő volt a nemzeti felkelés megfékezéséhez és megakadályozásához. De a munkásosztály megmutatta harcra való képességét és helyi szerveződési erejét, és egy nyílt strukturális válság továbbra is fennáll. A kihívás az, hogy felvértezzük ezt az erőt egy olyan programmal és szervezettel, amely szembeszáll a tőke uralmával, és perspektívát nyit a szocialista átalakulásra.

Nyilvánvaló, hogy a sokkterápia – azaz a tömegek megsarcolása, amint egy kormány hivatalba lép – önmagában nem működik. Egy brutális kezdeti kiigazításhoz, hogy elkerüljék a hatalmas tömegek ellenállását, olyan közvetítőkre van szükség, akik tompítani vagy szétszerelni tudják a támadásra adott választ, amint az Chile és Bolívia példáiban is látható. Argentínában, amint Myriam Bregman képviselőnő kifejtette, Milei ereje a szakszervezeti vezetés árulásából fakad, kezdve a CGT-vel, a peronista párt vezetőivel és a kormányzókkal, akik a maguk részét a Kongresszusban a peronista képviselőik és szenátoraik révén játsszák. Mivel már tudjuk, hogy az ilyen kiigazításokat a jobboldal támogatni fogja, az elégedetlenség visszafogásának kulcsa azoknál van, akik hamisan állítják, hogy képviselik a munkások, a fiatalok, a parasztok és a diákok érdekeit.

Az ilyen közvetítők azonban nem elegendőek. Szükség van elnyomásra is, ezért megerősítik a kényszerítő rendszert. Nem meglepő módon ezt tette meg elsőként Patricia Bullrich, Milei jelenlegi nemzetbiztonsági minisztere, amikor elfogadta a „tüntetésellenes törvényt” az útblokádok megakadályozására. De a kerítések és az elnyomás nem tudták megállítani a tüntetéseket, legyenek azok a nyugdíjasok intenzív és kitartó élcsapata, akiknek a tömegek rokonszenvét élvezik, vagy a hatalmas demonstrációk, mint amelyek az egyetemek védelmében, vagy a közelmúltban a puccs 50. évfordulóján zajlottak. Hasonlóképpen Bolíviában is gyors volt a kormányzati elnyomás. Alig tizenöt nappal a hivatalba lépés után vízágyúkat és könnygázt vetettek be a középiskolás diákok, a „pingvinek” ellen, ahogyan őket a diktatúrától örökölt oktatási törvény elleni 2006-os hatalmas menetelésekben nevezték.

Amit ezek a jobboldali kormányok egyértelműen nem vettek figyelembe, hogy valamikor, „miután egyszerre elvégezték az összes rosszat”, el kell jönnie annak a napnak is, amikor „a jó dolgokat apránként kell adagolni”. Már nem elég azt mondani, hogy Argentínában csökkent az infláció. Az sem elég, ha hivatalos munkanélküliségi adatokról, a bérek és nyugdíjak javulásáról, vagy a GDP növekedéséről hazudnak. A tömegeket nem lehet becsapni, és a munkások – ahogy Trockij mondta – az „izmukban és idegeikben*” érzik. A középosztály a fogyasztás és az életszínvonal csökkenésében érzi. És mindezek az elemek a termékeny talajai az új lázadásoknak, feltéve, hogy nincsenek mélyreható vereségek, mint az 1960-as és 70-es évek diktatúráié, vagy az 1990-es évek neoliberalizmusáé.

Még mindig abban az időszakban vagyunk, amikor az osztályharc eltérő fokú radikalizálódásával éppen kilábalóban vagyunk a neoliberalizmusból. Ide tartozik Argentína 2001-ben, Bolívia 2003-ban és Chile 2019-ben. A brazíliai intézményes puccs nem volt olyan véres, mint az 1970-es és 80-as évek eleji Kondor Hadművelet (Operation Condor) idején. A bolíviai puccsot pedig gyorsan visszafordították az osztályharc révén. Ezek a tömegek által kivívott erőviszonyok, amelyek még mindig érvényben vannak, és amelyekre támaszkodni lehet. Röviden, ezek a jobboldali kormányok a korábbi, a válságok megoldására irányuló próbálkozások – legyen az peronizmus, Evo Morales politikája vagy a Boric-adminisztráció – iránti mély kiábrándultság eredményeként kerültek hatalomra. Hiányzik belőlük a kezdeti erő; gyengének született kormányok ezek, amelyek csak az ellenzék és a szakszervezeti vezetők árulása, valamint az elnyomás és a fokozott bonapartizmus révén tudják megszilárdítani hatalmukat. Azonban, ahogy fentebb megjegyeztük, mivel nem voltak stratégiai vereségek a munkások és a tömegmozgalmak körében, semmi sem utal arra, hogy a terveiket ne lehetne meghiúsítani az utcákon.

Március elején Donald Trump összehívott tizenkét latin-amerikai jobboldali elnököt az Amerika Pajzsa (Shield of the Americas) csúcstalálkozóra, amelyet egyfajta katonai koalícióként állított be a droghálózatok elleni küzdelemre. A valóságban azonban ez egy módja volt annak, hogy demonstrálják az imperializmusnak való behódolásukat. Kiderült, hogy a találkozó az amerikai elnök és kabinetje egy sor monológjából állt, míg a többiek hallgattak. Ennek ellenére ez a gyűlés a szélsőjobboldal kontinensen átívelő politikai kapcsolatainak megerősítését is szolgálta, olyan kapcsolatokét, amelyek gyökerei a CPAC-hoz (Conservative Political Action Conference – Konzervatív Politikai Akciókonferencia) hasonló fórumokon találhatók. Talán ezekben a politikai arénákban cserélnek tapasztalatokat, és ma már látjuk, hogy amint a jobboldali kormányok hatalomra kerülnek, rögtön a megszorítások terhét zúdítják a tömegekre, Milei módjára.

Ezek az Egyesült Államok imperializmusának való behódolásról szóló megállapodások azonban e kormányzatok sorsát Trump-hoz kötik, aki gyorsan veszít teret Irán elleni háborújában, és belföldi ellenállással néz szembe. A Trump-paktum nagymértékben segítette Mileit a legutóbbi választásokon aratott győzelmében. Az Egyesült Államok imperializmusának támogatása alapvető volt. Mára azonban elterjedt az a vélemény, hogy Trump-nak nagyon rosszul sülhetnek el a novemberi félidős választások, amikor a Képviselőház teljes összetételét és a Szenátus egy részét újraválasztják. Ezen a szombaton visszatértek a No Kings tiltakozások, kifejezve a háború elsöprő arányú elutasítását. Ez tovább növeli a meglévő támogatottság erózióját és a belpolitikai vereséget, amelyet az ICE Minneapolisból való tényleges kiutasítása okozott, és új, a kontinens tömegei számára kedvező helyzetet nyithat. Egy közmondásos szólással élve: ha a ceremóniamester meggyengül, a bohócok még sebezhetőbbek lesznek.

forrás: Leftvoice

  • * Az idézet feltehetően Trockij 1905 című művére utal. A 16. fejezet első bekezdése szerint: „Ebben a harcban a proletariátus egyedül állt. Senki sem akarta, vagy nem volt képes segíteni rajta. Ezúttal nem a sajtószabadságról volt szó, sem az egyenruhás csőcselék önkényeskedéséről, de még csak nem is az általános választójogról. A munkás azt követelte, hogy biztosítsák izmainak, idegeinek, agyának védelmét. Elhatározta, hogy visszaszerez magának egy részt a saját életéből. Nem várhatott tovább – és nem is akart. A forradalom eseményei során érezte meg először a saját erejét, és ugyanezen események által pillantotta meg először egy más, magasabb rendű életformát. Mintha újjászületett volna a szellemi élet számára. Minden érzékszerve úgy megfeszült, mint egy hangszer húrjai. Új, mérhetetlen, ragyogó világok tárultak fel előtte… Vajon hamarosan megszületik-e a nagy költő, aki újra megörökíti számunkra a dolgozó tömegek forradalmi feltámadását?”

Beiktatták Chile új szélsőjobboldali elnökét

Kast összetett kihívás előtt áll: megígérte, hogy kormányát a Trump-kabinethez igazítja, ugyanakkor Kína Chile fő kereskedelmi partnere. Továbbá nincs biztos parlamenti többsége, így kormányának a kompromisszumok kormányának kell lennie.

José Antonio Kast és kabinetje

José Antonio Kast azután nyerte el az elnökséget, hogy a második fordulóban legyőzte a közép-baloldali Unidad Por Chile koalíció jelöltjét, Jeannette Jarát. Az első fordulóban Jara a szavazatok 26,85%-át szerezte meg, míg Kast 23,93%-ot kapott; harmadik helyen a jobbközép Franco Parisi végzett 19,71%-kal.

Jara, a hivatalban lévő Boric elnök által támogatott jelölt azonban nem tudta megszerezni a szükséges számú szavazatot ahhoz, hogy legyőzzön egy olyan jobboldalt, amely az első fordulóban megosztott volt, de a második fordulóra szinte egyhangúlag Kast mögé sorakozott fel, aki 58,17% – 41,83%-os arányban elsöprő győzelmet aratott Jara felett.

A beiktatáson jelen volt Ecuador (Daniel Noboa), Argentína (Javier Milei), Paraguay (Santiago Peña), Uruguay (Yamandú Orsi), Bolívia (Rodrigo Paz), Panama (José Raúl Mulino), Honduras (Nasry Asfura) és Costa Rica (Rodrigo Chaves) elnöke. Jelen volt VI. Fülöp spanyol király is. Orsi kivételével az összes többi latin-amerikai elnök, köztük Kast is, a Trump-kormányzat által kezdeményezett és vezetett új katonai szövetséghez, az Amerika Pajzsa néven ismert szervezethez tartozik.

Beiktatási beszédében Kast megismételte azt a két elemet, amelyekkel megnyerte az elnökséget: a biztonságot és a gazdasági fellendülést. Chile új, szélsőjobboldali elnöke ezen premissza alapján „vészhelyzeti kormányzásra” szólított fel.

Választási kampánya során Kast megígérte, hogy megerősíti a határokat és kiutasítja az összes illegális bevándorlót Chiléből. Gazdasági téren a chilei gazdaság nagyobb liberalizációját ígérte, a külföldi befektetések további ösztönzését, a magánszektor támogatását és védelmét, valamint az állam méretének csökkentését.

Retorikaváltás az elnökség elnyeréséért

Kast, aki végzettségét tekintve jogász és korábbi törvényhozó, valójában a támogatás megszerzése érdekében elkerülte azt a hibát, amelyet már elkövetett a Boric-csal vívott választási küzdelemben, akitől 2021-ben alulmaradt a második fordulóban: kerülte a vitatott témákat, mint az abortusz, a feminizmus, a globális felmelegedés és Pinochet véres katonai diktatúrája (1973-1990). Ehelyett a biztonság és a gazdasági fellendülés kérdéseire összpontosított, egy olyan ideológiai diskurzusra támaszkodva, amely közelebb áll Milei gazdasági ultraliberalizmusának és Trump bevándorlásellenes projektjének keverékéhez.

Korábbi választási folyamatokban Kast egy radikalizált jobboldali választótestülethez fordult, amely nagymértékben lehetővé tette számára egyfajta ideológiai lojalitás biztosítását. Kast kijelentette, hogy teljes mértékben ellenzi az abortuszt, gyökereiben katolikus, és kedvező véleményt nyilvánított Augusto Pinochet tábornok-diktátorról, aki a szocialista Salvador Allende elnök elleni puccsot követően a Chicago Boys segítségével a neoliberalizmus útjára terelte Chilét.

Pinochet diktatúrája a régió egyik legvéresebbje: csaknem 3000 halott és több tízezer embert kínoztak meg és börtönöztek be politikai okokból. Ennek következtében Chile közvéleménye megosztott azok között, akik támogatják a tábornok (aki az Egyesült Államok támogatásával került hatalomra) tetteit, és azok között, akik utálják őt bizonyított emberi jogi jogsértései miatt.

Ebben a tekintetben Kast megpróbálta megszerezni más chilei jobboldaliak támogatását, akik úgy vélik, hogy Boric kormánya lassította a gazdasági növekedést, és a korábbi kormányokkal együtt fellazította Chile bevándorlási politikáját. Emellett Kast támaszkodott a távozó kormány nyilvánvaló eróziójára, amelynek Jara akaratlanul is fő védelmezőjévé vált. Nem szabad elfelejteni, hogy a Boric-kormány elveszítette a pinochetista alkotmány átalakításáról szóló népszavazást.

Emellett támaszkodott arra a lendületre, amelyet az új jobboldali pártok hoztak a regionális politikába, és amelyet Trump győzelme is támogat, ami bizonyos értelemben összekovácsoló elem közöttük.

Kast rövid távon hatékony stratégiája azonban bizonyos gazdasági és politikai problémákat hozhat a jövőben, mint például annak szükségessége, hogy a jövő egy meghatározatlan pontján szélesebb szövetségeket kelljen kötnie a Concertación centrista szektoraival, például a Kereszténydemokratákkal.

Az igazság az, hogy Kast egyelőre bizonyos mértékig függetlenekre támaszkodott kormánya megalakításában. Csak négy miniszter tartozik politikai párthoz. De ideológiai szempontból is egységes az összetétel. Jorge Quiroz, ultraliberális közgazdász lesz a pénzügyminiszter, míg Trinidad Steinert veszi át a közbiztonságot, Claudio Alvarado pedig a belügyminiszter. A nőügyi miniszter Judith Marin lesz, aki nyíltan abortuszellenes. Hasonlóképpen kabinetjében két olyan ügyvéd is helyet kapott, akik Pinochetet védték.

Így tehát, miközben Kast retorikája mintha egységre és együttműködésre szólítana fel különböző politikai szektorok között, és kerül bizonyos vitatott kérdéseket, egyértelműen ultrakonzervatív és ultraliberális napirendet folytat, ami megnehezítheti kormánya kilátásait, ha nem sikerül bizonyos minimum megállapodásokat elérnie más hazai és nemzetközi politikai erőkkel.

Kast és a geopolitikai dilemma

60 évesen Kast lesz Chile első elnöke, aki nem része sem a közép-baloldalnak, sem a közép-jobboldalnak, ami jelentős kihívást jelent, figyelembe véve a törvényhozás összetételét, amely nem teszi lehetővé számára, hogy konszenzus nélkül kormányozzon.

Kast azonban élvezi Washington és több olyan regionális ország támogatását, amelyek kormányai azonosulnak Trump félteke biztonsági politikájával (Kastot még hivatalba lépése előtt meghívták a Miami-i Amerika Pajzsa csúcstalálkozóra), mint Argentína, Bolívia, Paraguay, Ecuador, Panama, Honduras és El Salvador.

Másrészt ez még nagyobb kihívást jelent majd Kast adminisztrációja számára. Az Egyesült Államok követeli a kínai jelenlét és tőke kivonását Latin-Amerikából, mivel Latin-Amerikát a saját befolyási övezetének tekinti (Monroe-doktrína). Chile számára ez komoly problémát jelent. Kína Chile fő kereskedelmi partnere (külkereskedelmi mérlegének 32,7%-át az ázsiai ország teszi ki), és számos chilei üzleti vezető követeli, hogy a jó kapcsolatokat Pekinggel fenn kell tartani.

Chile az egyik kevés latin-amerikai ország, Peru és Costa Rica mellett, amelynek szabadkereskedelmi megállapodása van mind Kínával, mind az Egyesült Államokkal, a dél-amerikai ország második legnagyobb kereskedelmi partnerével (a kereskedelem 17%-a).

Kast azonban bagatellizálta az aggodalmakat, és legutóbbi miami tartózkodása során, ahol az Amerika Pajzsa megállapodást aláírták, kijelentette: „Nem összeegyeztethetetlen, hogy a legjobb kapcsolataink legyenek Kínával és az Egyesült Államokkal… Nem értem, mi az aggodalom tárgya… Meg fogunk tenni minden megfelelő intézkedést szuverenitásunk, biztonságunk és kereskedelmi kapcsolataink megóvása érdekében.”

A legtöbb szakértő azonban egyetért abban, hogy Chile gazdasági helyzete, valamint Kast ideológiai és geopolitikai igazodása Trump politikájához feszültségeket okozhat, amelyeket a chilei kormány súlyosbíthat, ha nem alkalmaz megfelelő stratégiát.

Ezt fejezte ki a BBC-nek Francisco Urdinez, a Chilei Katolikus Egyetem professzora: „A globalizált világ, amely tiszta szabályokon alapult, már nem létezik… Véleményem szerint Kast számára már világos, hogy mi az, ami nem alku tárgya, ez pedig leegyszerűsítve a chilei üzleti élet és kereskedelem érdeke, de minden más elmarad majd. Miért marad el? Mert ezek a projektek vagy kezdeményezések mindegyike nagyon kényes helyzetbe hozza az országot az Egyesült Államokkal szemben… A helyzet a legnehezebb egy chilei elnök számára a demokrácia visszatérése óta.”

forrás: Peoples Dispatch