Bolívia

Robosztus diáktüntetések kérdőjelezik meg José Antonio Kast szélsőjobboldali elnök politikáját, alig két héttel első hivatali ciklusának kezdete után. Hasonló ellenállás szerte Latin-Amerikában arra utal, hogy a régióban a szélsőjobb gyors térnyerését nem hagyják majd ellenőrizetlenül a munkások és a diákok.

Chile új jobboldali elnöke, José Antonio Kast nemrég lépett hivatalba, és máris megkezdődtek a kormány elleni tiltakozások. Több ezer középiskolás diák vonult az utcára, hogy tiltakozzon az üzemanyagárak emelése és az állami oktatást érő támadások ellen. Az első kérdés, ami eszünkbe jut, hogy vajon ezek a diákok az aktivisták új generációját képviselik-e, előrevetítve további mozgósításokat. És vajon a munkásmozgalom is felveszi-e velük együtt a harc zászlaját? Ezt az ellenállást fel kell építeni, miközben szem előtt kell tartani a Szocialista Párt és a Kommunista Párt, valamint Gabriel Boric volt elnök Széles Frontjának közvetítő (és elavult) vezető szerepét.

Chilei elvtársaink a Forradalmi Munkáspártból (PTR), akik a nemzetközi szervezetünknek, a Permanent Revolution Currentnek (CPR-FI) a tagjai, már most rövid mézeshetekről beszélnek. Kast hivatalba lépése óta eltelt két hét alatt szembesült környezetvédelmi mozgósításokkal az ő kiaknázásorientált politikája ellen, egy hatalmas láboskolompálós tüntetéssel Santiago-ban, és diákmozgósításokkal (amelyek Chilében mindig mélyebb problémák hangvételéül szolgálnak). Ezen ellenállás fejlesztése és Kast teljes programjának meghiúsítása érdekében azt javasolják, hogy szükséges előmozdítani és megerősíteni a helyi szerveződéseket, és egy Országos Sztrájk Front (National Strike Front) irányába haladni.

De miért szembesülnek a Kastéhoz hasonló jobboldali kormányok ilyen rövid mézeshetekkel?

Az egyik lehetséges válasz az, hogy Kast elnök egy Milei-féle húzást visz véghez – vagyis keményen lecsap a kezdetektől, amíg a választási eredmények még frissek, aztán meglátja, mi történik. Maga Milei is nyilvánosan kritizálta (volt) jobboldali szövetségesét, Mauricio Macri-t amiatt, hogy langyos volt, sőt gyáva, mert nem merte bevezetni azokat a kemény és abszolút megszorításokat, amelyeket a jobboldal szükségesnek tart. Úgy tűnik, a politikai következtetés Macri kudarcaiból az volt, hogy „követnünk kell Machiavelli mondását”, a politikai stratégia klasszikus elvét: „a rosszat egyszerre kell elvégezni, a jót pedig apránként adagolni.” Úgy tűnik, a Mileihez és Kastéhoz hasonló politikusok úgy gondolják, hogy a rosszat egyszerre és rögtön az elején kell elvégezni, és minél előbb, annál jobb. Ez kétségtelenül kockázatos játék, de a jobboldal lelkes Milei eddigi eredményeitől.

Bolívia egy másik példa a rövid mézeshetekre. Decemberben tiltakozások kezdődtek az üzemanyagárak emelése ellen, Rodrigo Paz jobboldali elnök (aki november 8-án lépett hivatalba) rendelete megszüntette az üzemanyag-támogatásokat, ami hatással volt a gazdálkodókra, és megemelte az alapvető fogyasztási cikkek árait. Útblokádok és menetelések indultak La Paz felé egy olyan dinamikus folyamatban, amely Paz bukásához vezethetett. A COB (Bolíviai Munkásközpont) nyílt árulása – amely tárgyalásokat folytatott a kormánnyal, hogy megoldást találjanak – kellett ahhoz, hogy véget vessen a folyamatban lévő küzdelemnek.

LOR-CI elvtársaink (Negyedik Internacionálé Forradalmi Munkásligája), amely szintén a CPR egyik pártja, kifejtik, hogy a bolíviai küzdelmek ciklusa korántsem ért véget. A COB (Bolíviai Munkásközpont) vezetése és a kormány közötti megállapodás elegendő volt a nemzeti felkelés megfékezéséhez és megakadályozásához. De a munkásosztály megmutatta harcra való képességét és helyi szerveződési erejét, és egy nyílt strukturális válság továbbra is fennáll. A kihívás az, hogy felvértezzük ezt az erőt egy olyan programmal és szervezettel, amely szembeszáll a tőke uralmával, és perspektívát nyit a szocialista átalakulásra.

Nyilvánvaló, hogy a sokkterápia – azaz a tömegek megsarcolása, amint egy kormány hivatalba lép – önmagában nem működik. Egy brutális kezdeti kiigazításhoz, hogy elkerüljék a hatalmas tömegek ellenállását, olyan közvetítőkre van szükség, akik tompítani vagy szétszerelni tudják a támadásra adott választ, amint az Chile és Bolívia példáiban is látható. Argentínában, amint Myriam Bregman képviselőnő kifejtette, Milei ereje a szakszervezeti vezetés árulásából fakad, kezdve a CGT-vel, a peronista párt vezetőivel és a kormányzókkal, akik a maguk részét a Kongresszusban a peronista képviselőik és szenátoraik révén játsszák. Mivel már tudjuk, hogy az ilyen kiigazításokat a jobboldal támogatni fogja, az elégedetlenség visszafogásának kulcsa azoknál van, akik hamisan állítják, hogy képviselik a munkások, a fiatalok, a parasztok és a diákok érdekeit.

Az ilyen közvetítők azonban nem elegendőek. Szükség van elnyomásra is, ezért megerősítik a kényszerítő rendszert. Nem meglepő módon ezt tette meg elsőként Patricia Bullrich, Milei jelenlegi nemzetbiztonsági minisztere, amikor elfogadta a „tüntetésellenes törvényt” az útblokádok megakadályozására. De a kerítések és az elnyomás nem tudták megállítani a tüntetéseket, legyenek azok a nyugdíjasok intenzív és kitartó élcsapata, akiknek a tömegek rokonszenvét élvezik, vagy a hatalmas demonstrációk, mint amelyek az egyetemek védelmében, vagy a közelmúltban a puccs 50. évfordulóján zajlottak. Hasonlóképpen Bolíviában is gyors volt a kormányzati elnyomás. Alig tizenöt nappal a hivatalba lépés után vízágyúkat és könnygázt vetettek be a középiskolás diákok, a „pingvinek” ellen, ahogyan őket a diktatúrától örökölt oktatási törvény elleni 2006-os hatalmas menetelésekben nevezték.

Amit ezek a jobboldali kormányok egyértelműen nem vettek figyelembe, hogy valamikor, „miután egyszerre elvégezték az összes rosszat”, el kell jönnie annak a napnak is, amikor „a jó dolgokat apránként kell adagolni”. Már nem elég azt mondani, hogy Argentínában csökkent az infláció. Az sem elég, ha hivatalos munkanélküliségi adatokról, a bérek és nyugdíjak javulásáról, vagy a GDP növekedéséről hazudnak. A tömegeket nem lehet becsapni, és a munkások – ahogy Trockij mondta – az „izmukban és idegeikben*” érzik. A középosztály a fogyasztás és az életszínvonal csökkenésében érzi. És mindezek az elemek a termékeny talajai az új lázadásoknak, feltéve, hogy nincsenek mélyreható vereségek, mint az 1960-as és 70-es évek diktatúráié, vagy az 1990-es évek neoliberalizmusáé.

Még mindig abban az időszakban vagyunk, amikor az osztályharc eltérő fokú radikalizálódásával éppen kilábalóban vagyunk a neoliberalizmusból. Ide tartozik Argentína 2001-ben, Bolívia 2003-ban és Chile 2019-ben. A brazíliai intézményes puccs nem volt olyan véres, mint az 1970-es és 80-as évek eleji Kondor Hadművelet (Operation Condor) idején. A bolíviai puccsot pedig gyorsan visszafordították az osztályharc révén. Ezek a tömegek által kivívott erőviszonyok, amelyek még mindig érvényben vannak, és amelyekre támaszkodni lehet. Röviden, ezek a jobboldali kormányok a korábbi, a válságok megoldására irányuló próbálkozások – legyen az peronizmus, Evo Morales politikája vagy a Boric-adminisztráció – iránti mély kiábrándultság eredményeként kerültek hatalomra. Hiányzik belőlük a kezdeti erő; gyengének született kormányok ezek, amelyek csak az ellenzék és a szakszervezeti vezetők árulása, valamint az elnyomás és a fokozott bonapartizmus révén tudják megszilárdítani hatalmukat. Azonban, ahogy fentebb megjegyeztük, mivel nem voltak stratégiai vereségek a munkások és a tömegmozgalmak körében, semmi sem utal arra, hogy a terveiket ne lehetne meghiúsítani az utcákon.

Március elején Donald Trump összehívott tizenkét latin-amerikai jobboldali elnököt az Amerika Pajzsa (Shield of the Americas) csúcstalálkozóra, amelyet egyfajta katonai koalícióként állított be a droghálózatok elleni küzdelemre. A valóságban azonban ez egy módja volt annak, hogy demonstrálják az imperializmusnak való behódolásukat. Kiderült, hogy a találkozó az amerikai elnök és kabinetje egy sor monológjából állt, míg a többiek hallgattak. Ennek ellenére ez a gyűlés a szélsőjobboldal kontinensen átívelő politikai kapcsolatainak megerősítését is szolgálta, olyan kapcsolatokét, amelyek gyökerei a CPAC-hoz (Conservative Political Action Conference – Konzervatív Politikai Akciókonferencia) hasonló fórumokon találhatók. Talán ezekben a politikai arénákban cserélnek tapasztalatokat, és ma már látjuk, hogy amint a jobboldali kormányok hatalomra kerülnek, rögtön a megszorítások terhét zúdítják a tömegekre, Milei módjára.

Ezek az Egyesült Államok imperializmusának való behódolásról szóló megállapodások azonban e kormányzatok sorsát Trump-hoz kötik, aki gyorsan veszít teret Irán elleni háborújában, és belföldi ellenállással néz szembe. A Trump-paktum nagymértékben segítette Mileit a legutóbbi választásokon aratott győzelmében. Az Egyesült Államok imperializmusának támogatása alapvető volt. Mára azonban elterjedt az a vélemény, hogy Trump-nak nagyon rosszul sülhetnek el a novemberi félidős választások, amikor a Képviselőház teljes összetételét és a Szenátus egy részét újraválasztják. Ezen a szombaton visszatértek a No Kings tiltakozások, kifejezve a háború elsöprő arányú elutasítását. Ez tovább növeli a meglévő támogatottság erózióját és a belpolitikai vereséget, amelyet az ICE Minneapolisból való tényleges kiutasítása okozott, és új, a kontinens tömegei számára kedvező helyzetet nyithat. Egy közmondásos szólással élve: ha a ceremóniamester meggyengül, a bohócok még sebezhetőbbek lesznek.

forrás: Leftvoice

• * Az idézet feltehetően Trockij 1905 című művére utal. A 16. fejezet első bekezdése szerint: „Ebben a harcban a proletariátus egyedül állt. Senki sem akarta, vagy nem volt képes segíteni rajta. Ezúttal nem a sajtószabadságról volt szó, sem az egyenruhás csőcselék önkényeskedéséről, de még csak nem is az általános választójogról. A munkás azt követelte, hogy biztosítsák izmainak, idegeinek, agyának védelmét. Elhatározta, hogy visszaszerez magának egy részt a saját életéből. Nem várhatott tovább – és nem is akart. A forradalom eseményei során érezte meg először a saját erejét, és ugyanezen események által pillantotta meg először egy más, magasabb rendű életformát. Mintha újjászületett volna a szellemi élet számára. Minden érzékszerve úgy megfeszült, mint egy hangszer húrjai. Új, mérhetetlen, ragyogó világok tárultak fel előtte… Vajon hamarosan megszületik-e a nagy költő, aki újra megörökíti számunkra a dolgozó tömegek forradalmi feltámadását?”