„Az a szó, hogy ’közös’, nem akármilyen szó” – mondja a színpadról a Felkelő Subcomandante Moisés Oventicben, a II. Caracolban, a zapatista forradalom kezdetének harminckettedik évfordulóján tartott beszédében. Az EZLN-vezető így folytatja: „Sokkal nehezebb és sokkal nagyobb dolog, mint ’94-ben. Mert a kapitalista rendszer felszámolását jelenti. Azt jelenti, hogy kiirtjuk az elménkből azt, amit ránk erőszakoltak.”
És rögtön pontosítja is a szakítás terjedelmét: „Nem akarunk tulajdonosok lenni. Nem csak a földről beszélek, hanem mindenről. Nem akarunk többé ’enyémet’ vagy ’én’-t. Amit mi ’közös’-ként értünk, azt talán néhányan őrültségnek fogják nevezni. Igen, elfogadjuk: őrültség. De mindenki számára, nem csak néhányaké.”
A reggel óta beborító ködben, amely a neozapatizmus egyik legismertebb központját (részben San Cristóbal de Las Casas közeléből adódóan is) öleli körbe, az ünnepség központi eseménye egy tér-idő repedést nyit. Amikor az EZLN Főparancsnokság lép a színpadra, a köd felszáll, a zene elhallgat, és a távolban hallani a milícia botjainak zörgését, amelyek a nyitány részeként törnek elő a színpad előtt, megjelölve az éjszaka ritmusát.
Az EZLN egy olyan hadsereg, amely békét akar építeni, elege van a háborúból, életet akar és nem halált, és pontosan ezért antikapitalista: a kapitalizmus mint az élet minden formában történő, a vagyon felhalmozásának megszállottsága nevében történő elpusztításának rendszerelem. Moisés nem keresgeti a szavakat: „Ezért mondjuk és erősítjük meg, hogy folytatjuk politikai, ideológiai és békés küzdelmünket. Mert nem akarunk halált. Életet akarunk. De olyan életet akarunk, amit mi magunk határozunk meg, nem azt, amit a fentiek döntenek el.”
És hozzáteszi: „Mindig békések leszünk. És ha nem hagyják, akkor meg fogjuk védeni magunkat, ahogy elesett bajtársaink harminckét éve megtanították. Mi olyanok vagyunk, mint ők. És mint ők, készen állunk és akarjuk.” „Nagy felelősségünk van, bajtársak. És meg is fogjuk tenni, mert nincs más lehetőség.”
Egy intenzív, érzelmekkel teli és hosszú beszéd, amely Moisés fejlődését mutatja, akit mintegy egy évtizede hívtak meg, hogy átvegye a modern világ egyik leghumánusabb forradalmi alakjának, Marcosnak a helyét. Az EZLN bátor döntése, amely egy különálló és összetett természetet mutatott, mélyen gyökerezve az őslakos népek világlátásában, de nem kizárólag abban.
Új kapcsolat kiépítése az élettel
Marcos nem tűnt el, és újra felbukkant ezekben a napokban a CIDECI-ben San Cristóbalban, többször is beavatkozva a „magvetőbe”, ami olaszul inkább a mezőgazdaság világához kötődő szóval fordítható, nem a vitákhoz és szemináriumokhoz, és ami a zapatista felfogásban egy olyan képzési tér, amely magokat vet, hogy antikapitalizmust arasson. Marcos ismét narratíva formájában szólalt fel, ami egy olyan választás volt évekkel ezelőtt, hogy képes legyen kommunikálni az őslakos közösségekkel és érthetővé és továbbadhatóvá tegye a forradalmi avantgárd elemzéseit – amely 1983. november 17-én életre hívta az első tábort.
A december 29-én felolvasott narratívához Marcos tizenkét pontot fűzött. „A döntő kérdés az: lehetséges-e olyan földrajzot és naptárat, tér-idő kitörést konstruálni, amelyben egy másik termelési logika és természettel való kapcsolat lehetővé teszi – figyelem: lehetővé teszi, nem feltétlenül teremt – az élőlények közötti kapcsolatok új formáját, úgy, hogy a természetet egészként tekintjük, amelynek az emberiség csak egy része?” – mondja a hetedik pontban.
Az utolsó pontban visszatér a háborúhoz: „A rendszer ’kudarcai’ és ’működési zavarai’ nem kudarcok vagy működési zavarok: egy olyan hadi gépezet lényeges részei, amely pusztítással és megsemmisítéssel hódítva halad előre, csak azért, hogy aztán újjáépítse és átrendezze a társadalmi viszonyokat. Az olyan társadalmi programok, mint a Sembrando Vida és annak ’jóléti’ megfelelői, nem hibásak vagy hiányosak: betöltik funkciójukat és szerepüket a hódító háborúban. Történelmi mítoszokkal, ajánlásokkal és tanácsokkal a fiataloknak az idősek arra ösztönzik őket, hogy fogpiszkálóval szembenézzenek a viharral, és azt követelik, hogy legyenek hálásak az életért. Valójában egy kis pálca, de azt hiszem, fogpiszkálóként értitek. A zapatista közösségekben a jelennel szembenézve és a jövőre gondolva visszatérnek a saját történelmükhöz.”
De az EZLN-t kizárólag politikai és elméleti vezetősége szemszögéből nézni egy olyan hiba, amit újra és újra elkövettek. Mert amit a zapatizmus valóban megkérdőjelez, az nemcsak a kapitalizmus mint gazdasági rendszer, hanem az azt lehetővé tevő hatalompiramis: az elképzelés, hogy valakinek felül kell lennie és valakinek alul, hogy a parancs koncentrálódik és az élet az engedelmességre redukálódik. A piramis a világrend szimbóluma, éppúgy, mint a magántulajdon annak anyagi alapja.
Az oventici köd este 11 óra körül száll fel, épp amikor az EZLN Parancsnokság lép a színpadra és a neozapatista milicisták elfoglalják a II. Caracol kosárpályájának közepét. Korábban órákon át színházi előadások és marimba zene töltötték be a délutánt; a közös étkezdében ételt osztottak; a Caracol másik sarkában ingyenesen osztogattak marhahúslevest. Ez nem puszta dekoráció: konkrét politika. Kollektív szerveződés, gondoskodás, mindennapi élet, amely piac és függőleges parancs nélkül működik.
Autonómia építése alulról
A Közös, amint Moisés állítja, a kapitalizmus mindkét alapjának radikális megkérdőjelezése: a tulajdoné és a piramisé. A tulajdon megkérdőjelezése azt jelenti, hogy megtörik az a gondolat, hogy a föld, a munka, az idő és az élet birtokba vehető. A piramis megkérdőjelezése a hatalom felhalmozásának és annak a közösségektől való elválasztásának elutasítását jelenti. Az EZLN ma egy olyan politikai teret hirdet és gyakorol, ahol a tulajdont és a piramist félreteszik, és nem azért, hogy új eliték pótolják őket.
Ez nem retorika, hanem napi szerveződés. Az EZLN erőssége az autonómia alulról történő kiépítésének képességében rejlik: a közösségi gyűlésekben, a Caracolokban, mint koordinációs és nem parancsnoki terekben, a felelősségek rotációjában, a döntések kollektív ellenőrzésében. Ott ürül ki a piramis, mert nem talál gyökeret verni. Ott válik a politika újra megosztott gyakorlattá, nem képviseletté.
A zapatizmus ma már nem divat. Kívül áll a mainstream médián, a folyamatos narratíván, és vannak, akik elvesztik az iránytűjüket vagy mítoszként, az 1990-es évek emlékeként tárolják el. De a reflektorfénytől távol folytatja az ellenállást: a kényszerű migráció, a szervezett bűnözés előretörése, a militarizáció, a központi kormány és a fejlesztésről, békésítésről beszélő média megnyugtató narratívája, miközben a területen a fosztogatás és az erőszak halad előre. Az EZLN nem azért él túl, mert ikonná vált, hanem mert egy élő politikai folyamat, amely képes újraszerveződni és ellenállni az idő múlásának anélkül, hogy elhagyná elveit. Ebben az értelemben a zapatizmus nem nosztalgikus emlék vagy lezárt fejezet: egy olyan forradalom, amely nem a hatalom megszerzésére, hanem annak szétszedésére törekszik. És pontosan ezért nyugtalanító marad. És szükséges.
Eredetileg megjelent spanyolul a Desinformémonos oldalán
