szélsőjobboldali erőszak

A szélsőjobb bűncselekményből kultúrharcot csinál

Miközben Henry Nowak meggyilkolása miatt törnek ki a tiltakozások, ANDREW MURRAY amellett érvel, hogy a dühöt egy szélesebb rasszista és bevándorlásellenes agenda előmozdítására használják ki

Mit akarnak valójában azok, akik hangosan és hosszasan tiltakoznak Henry Nowak meggyilkolásának rendőrségi kezelése miatt?

Hiszen a gyilkost, Vickrum Digwát végül elítélték, és több mint 20 év börtönbüntetést fog letölteni. A rendőrségi válaszlépések nyilvánvaló hiányosságait, különösen azt, hogy nem voltak hajlandók elfogadni, hogy Nowakot megszúrták, és ennek megfelelően cselekedni, jogosan vizsgálják.

Már az egyik érintett rendőr feltehetően elhagyta az állományt. Nem úgy tűnik, hogy az igazságszolgáltatás kerekei túlságosan eltértek volna a sínről, még akkor is, ha a rendőrségnek nyilvánvalóan vannak megválaszolandó kérdései, mint oly gyakran.

Digwa szörnyű bűncselekményt követett el. Ennek semmi köze nem volt a szikh valláshoz, és a gyilkos fegyver sem a szikhizmus követői számára előírt díszkard volt.

Thomas Hamilton még súlyosabb bűncselekményt követett el, amikor 1996-ban Dunblane-ben megölt 16 gyermeket és tanárukat. Észszerű válasz a szigorúbb fegyvertörvények voltak, nem a fehér skót férfiak ördögűzése.

Emlékszik valaki még Michael Ryan nevére? 1987-ben Hungerford-ban lőtt és ölt meg 16 embert. Az eredmény ismét új fegyvertörvények voltak, valamint a rendőri létszám és a mentális egészség problémáinak megoldása. A fiatal fehér férfiakat, mint kategóriát, nem hibáztatták.

Derrick Bird, esetleg? 2010-ben Cumbriában gyilkolt meg 12 embert – néhányat célzottan, a legtöbbet véletlenszerűen. A figyelem itt is nagyrészt Bird mentális egészségére irányult, nem az etnikai hovatartozására vagy nemére, bár utóbbi releváns szempontnak tűnik ezekben és további esetekben is.

Egyik epizód sem vezetett zavargásokhoz. A kommentátorok az elkövetőre mint egyénre összpontosítottak, nem mint típusra. A fegyverellenőrzés viszonylag vitathatatlan kérdését leszámítva nem sikerült politikai hasznot húzni ezekből a szörnyű bűncselekményekből.

Tehát mi a követelés most?

Úgy tűnik, ez: azoknak az embereknek, akik faji zaklatásról vagy támadásról panaszkodnak a rendőrségen, nem szabad hinni. A feltételezés az kell legyen, hogy kitalálják az egészet, talán hogy elfedjék saját bűneiket – mint Digwa, aki hazugsággal tetézte gyilkosságát.

Amikor egy bűncselekmény helyszínére érkeznek, kétség esetén tartóztassák le a fekete embert. Ez volt az egyik alapelv, amely generációkon át irányította Nagy-Britannia többszintű rendőri munkáját – különböző szabályok fehérnek és feketének, gazdagnak és szegénynek, munkáltatónak és szakszervezeti tagnak – amelyektől még mindig nem sikerült teljesen megszabadulni.

Ez az az aranykor, amelybe a Reform UK, a Restore, a GB News és a Telegraph vissza akarna minket juttatni, mielőtt a „woke” kígyó megmérgezte az Édenüket.

És a barátaikról lehet megismerni őket – szerda este Southampton-ban akár diktátorjelölt-bingót is játszhattál volna.

Ott volt természetesen Tommy Robinson. És Laurence Fox (Reclaim Party), Paul Golding (Britain First) és Nick Tenconi (Ukip), mindannyian Ledru-Rollin szellemében cselekedve, aki állítólag az 1848-as francia forradalom idején mondta: „Ott mennek az emberek. Követnem kell őket, mert én vagyok a vezetőjük.”

Mindannyian kiszúrják a lehetőséget, és ezt túl jó volt nem kihagyni – egy fiatal fehér férfit megölt egy nem fehér elkövető.

Akárcsak Axel Rudakubana, a három fiatal lány 2024-es southporti gyilkosa esetében, ezért ez egy durva rasszista narratívába illeszkedik, amely szerint a fehér nőket és gyerekeket állandó védelemben kell részesíteni a ragadozó etnikai kisebbségekkel szemben.

Kedvezőtlen módon sem Digwáról, sem Rudakubanáról nem bizonyosodott be, hogy muzulmánok lennének – ami etno-nacionalista szemmel a főnyeremény lett volna. Nem mintha ez számítana az olyanoknak, mint John Ashby, aki a Midlands-ben megerőszakolt egy szikh nőt a saját otthonában, azon téves feltevés alapján, hogy az áldozata muzulmán.

Ashby egy másik eset, amelyből egyetlen jobboldali kommentátor sem vont le semmiféle átfogó következtetést, annak ellenére, hogy több is rögtön az eszünkbe jut.

Az ő bűncselekménye sem keltette fel a Trump-kormányzat figyelmét, amely viszont Nowak megölése kapcsán számított. A Külügyminisztérium hivatalos közleménye a „kétszintű rendőri munkát” hibáztatta, míg JD Vance alelnök a tömeges bevándorlásra mutogatott.

Trump és hívei a nemzetközi neofasizmus fő hajtóerői. Sajnos számukra még az európai nativisták körében is népszerűtlenek, főleg pusztító háborúik miatt.

Akárhogy is, Southampton-ban senki sem Trump nevét skandálta. Ahogy Nigel Farage-ét sem. Rupert Lowe – aki egykor a helyi futballklub elnöke volt, most a Restore vezetője – volt a csőcselék nyilvánvaló bálványa, amikor a Digwa család háza felé hömpölyögtek.

Lowe nem okozott csalódást nekik. A Restore „kivégeztetné” Digwát – jelentette be. Már most is elkötelezett amellett, hogy milliószámra deportáljon legálisan itt élő etnikai kisebbségeket, beleértve azokat is, akiknek van merszük szociális bérlakásban élni.

És belevitte a félelmet Farage-be is. Akárcsak a southporti esetben, a Reform vezetője hangosan meggyújtja a kék lángot, majd visszavonul a színfalak mögé, miután elvégezte gyújtogató munkáját, amikor minden elszabadul.

Ahogy mások rámutattak, Farage csak akkor szorgalmazta a nyugalmat, amikor az áldozat Sarah Everard volt, akit egy rendőr gyilkolt meg kegyetlenül. Akkor a „néhány rohadt alma” álláspontját képviselte a rendőri erőszakkal kapcsolatban abban az esetben, ahol a zsaru volt a gyilkos, nem csupán egy ügyetlen utólagos bűnsegéd.

Azzal sem foglalkozott, hogy milyen érdekes: a 2024-es zavargások során letartóztatottak egyötödét – akik a „mi asszonyainkért és gyermekeinkért” kiálló bátor harcosok – azóta családon belüli erőszakkal kapcsolatban jelentették fel.

Állítólag meg akarják kímélni családjukat attól a nagyon távoli veszélytől, hogy egy idegen megtámadja őket az utcán, hogy annál inkább megőrizzék őket a nagyon is valóságos és intim valószínűségű otthoni erőszak számára, miután az emberük hazatér egy migránsszálló felgyújtására tett kísérletéből.

Mindkét esetben bizonyosan a „tiszta, hideg düh” foglya, amelyre Farage buzdította követőit.

Egy másik érdekes momentum Southampton-ból – a tüntetők azt skandálták: „nincs igazság, nincs béke; rasszista rendőrök le az utcákról!” Nem lehet állítani, hogy tudatosan utánozták a számtalan rasszizmusellenes tiltakozást, vagy egyszerűen csak kisajátítottak olyan szlogeneket, amelyekkel már ismerősek voltak.

De ha a társadalmi szétesés a politikai vagy osztálybeli nézőpont szerint eltérő célpontokat talál, alkalmanként ugyanazokat is megtalálja.

Az államtól, a közhatalomtól való elidegenedés általános. A vita azon fordul meg, hogy ezt a hatalmat minek a szolgálatában állónak értelmezik – egy liberális elitnek vagy egy kapitalista osztálynak?

Itt egy nyom: Bill Winters, a Standard Chartered vezérigazgatója múlt hónapban bejelentette, hogy bankja csaknem 8000 munkahelyet szüntet meg a mesterséges intelligencia alkalmazásával.

Ezt úgy jellemezte, hogy „nem költségcsökkentés. Ez bizonyos esetekben az alacsonyabb értékű humán tőke helyettesítése az általunk befektetett pénzügyi tőkével és befektetési tőkével.”

Vajon a brit közhatalom Winters úr pénzügyi tőkéjét szolgálja, vagy az „alacsonyabb értékű humán tőke” érdekeit, amelyre nincs szüksége? Ismerjük a választ, és a southamptoni zavargók valószínűleg valahol ösztönösen érzik, hogy Winters róluk beszél.

A Robinsonok, Farage-ek és Lowe-ok valódi funkciója az, hogy ehelyett a szikh díszkardok miatt tartsa őket izgalmi állapotban. Ez nem új trükk, és nem meglepő, hogy technológiai és kripto-milliárdosok finanszírozzák, és az sem, hogy Tony Blair támogatását adja hozzá.

Keir Starmer megvetése szintén közös nevező. A miniszterelnök pajzsként használja Nowak méltóságteljes családjának nyugalomra és egységre intő szavait, szenvedésüket felhasználva az érdemi politikai érvelés helyettesítőjeként – ne legyél megosztó, mert a család nem akarja, hogy az légy.

Ki tudja, mit mondott volna Starmer, ha a Nowak család bosszúállóbb és kevésbé engesztelő lett volna?

A miniszterelnök egyébként is régen elvesztette a közönségét. Jámbor intelmei többnyire meghallgatásra sem találnak. De úgy tűnik, a poszt-McSweeney-féle fillér végleg lehullott: a kemény jobboldal fenyegeti a demokráciát, és a Trump-adminisztráció nem a barátja.

Starmer utódjára vár majd a feladat, hogy ezeket a késői felismeréseket a Munkáspárt-kormány új politikai stratégiájává alakítsa, amely jelenleg olyan állapotban van, ami különösen emlékeztetve hatalmas parlamenti többségének alig két évvel ezelőtti létrejöttére, meglehetősen statikus.

Andy Burnham-re várni – minden rendelkezésre álló bizonyíték szerint – nem sok terv. A megszorítások, a rasszizmus és a háború elleni, a demokráciáért vívott, harcoló egyesült front gyakorlati, konkrét kifejezése az osztályalapú válasz.

Lehet, hogy soha nem fogja teljesen megállítani a véletlenszerű utcai erőszakos bűncselekményeket, de elállja az utat azok elől, akik számára az állami erőszak rendszer és fétis, és akik most viszik a prímet.

forrás: Morning Star

A mexikói drogkartellek fegyvereinek 80%-a az USA-ból származik

Ricardo Trevilla mexikói védelmi miniszter súlyos vádat fogalmaztott meg az Egyesült Államok ellen.

Az utóbbi napok rajtaütései kapcsán megjegyezte, hogy Claudia Sheinbaum kormányának beiktatása óta 23 ezer fegyvert foglaltak le mexikói drogkartellektől.

Majd megjegyezte, hogy ezen fegyverek 80%-a „észak-amerikai”, és nyilván nem Kanadára gondolt.

A sajtótájékoztatót Claudia Sheinbaum folytatta, ahol kijelentette, hogy nem lehet visszatérni a „narkó elleni háborúhoz”, mert az a törvényen kívül zajlik.

A drogok elleni háború során ugyanis „embereket gyilkolnak meg bírósági tárgyalás nélkül.”. Ez az erőszak pedig még több erőszakot szül, ami „fasizmushoz vezet.”

Sheinbaum jól vette észre a József Attila által megírt „szabadság általi rend” és a jobboldal erőszak által szült rendje közti különbséget.

Magyarországon a Fidesz-rezsim kezdett drogok elleni háborúba, annak ellenére, hogy közel sem olyan súlyos társadalmi probléma, mint az ezer fagyhalál telente, vagy az egészségügyben évente feleslegesen meghaló 30 ezer ember.

Ez a politika nyilvánvalóan demagóg populizmus: a célpont könnyű: a kábítószereseket és az azzal kereskedőket a társadalmi többség gyűlöli; aztán egyszerű eredményeket produkálni: elég csak szórakozóhelyeken razziázni. Ez egyszerűen csak a Fidesz-rezsim szavazatszerzési akciója.

Ezzel szemben Mexikóban forró a helyzet. Tervilla védelmi miniszter könnyek között jelentette, hogy a nemzeti gárda 25 tagját gyilkolták meg bosszúból, miután megölték az Új Generációs Jalisco Kartell vezetőjét és hat emberét.

Ahogy a mexikói eset is mutatja: a bűnözés megszüntetése lehetetlen hatósági erőszakkal és bűnvadászattal.

Lejáratókampány indult a francia baloldal ellen egy neonáci halála után

Az Engedetlen Franciaország és antifasiszta csoportok figyelmeztetnek a lejáratókampányra, amely egy szélsőjobboldali aktivista lyoni halálát követően indult.

Antifasiszta csoportok és az Engedetlen Franciaország (La France Insoumise, LFI) nevű baloldali párt a jobboldali és konzervatív erők célkeresztjébe került, miután egy szélsőjobboldali aktivista belehalt a február 12-én Lyonban történt összecsapás során szerzett sérüléseibe. Az incidens nem messze attól a helyszíntől történt, ahol Rima Hassan, az LFI európai parlamenti képviselőjének megjelenését várták. Ezt az információt most a párt politikai ellenfelei és a mainstream média arra használják fel, hogy azt sugallják: az LFI és az azt támogató csoportok erőszakra buzdítanak.

A lejáratókampány következtében több tucat helyszínt – köztük az LFI országos és helyi központjait, valamint több, a közelgő önkormányzati választásokon induló jelölt irodáját – ért szélsőjobboldali támadás. A párt párizsi központját szerdán bombafenyegetés miatt ki kellett üríteni, más irodákat pedig festékkel rongáltak meg. Több LFI-tag nyílt fenyegetéseket jelentett a rendőrségen.

Az összecsapásra február 12-én került sor Lyonban szélsőjobboldali aktivisták, akik az idegengyűlölő Némésis női csoport tiltakozó akcióját „védték”, és feltételezések szerint antifasiszta aktivisták között. A dulakodás során Quentin Deranque, aki a neonáci Allobroges Bourgoin csoport aktivistája volt, súlyos fejsérülést szenvedett, és néhány nappal később meghalt. A hírt a jobboldal – Marion Maréchal politikustól a Némésishez hasonló csoportokig – gyorsan elferdítette, hogy megtorlásra szólítson fel a haladó erők ellen.

A Mediapart szerint az LFI-n kívül diákszervezeteket, a Jeune Garde csoportot és hasonló hálózatokat is megvádoltak szélsőjobboldali személyiségek Deranque halálának okozásával. Az incidens után nem sokkal jobboldali politikusok és aktivisták egy kártékony, nyilvános vádaskodási kampányt indítottak, még azoknak a nevét és személyes adatait is terjesztve, akikről azt állították, hogy részt vettek az esetben.

Ezek az állítások hamarosan nagyrészt hamisnak bizonyultak. Az egyik esetben a jobboldal által a támadásban való részvétellel vádolt diákról kiderült, hogy az incidens idején Latin-Amerikában tartózkodott. Az ilyen vádak cáfolata azonban nem állította meg a fenyegetéseket azokkal szemben, akiknek személyes adatait nyilvánosságra hozták.

Míg gyakorlatilag a teljes francia politikai spektrum elítélte a lyoni összecsapás halálos kimenetelét, a baloldali és progresszív személyiségek figyelmeztettek arra, hogy Deranque halálát egy hosszabb ideje tartó, az LFI gyengítésére irányuló kampányban használják fel eszközként. „A szélsőjobboldal, amely sietve akarja kihasználni a tragédiát, csak egy célt követ” – írta az LFI-s Paul Vannier a közösségi médiában. „Hogy igazolja az LFI, fő politikai ellenfele elleni erőszakot, azáltal, hogy botrányos összefüggést teremt egy LFI-képviselő lyoni jelenléte és Quentin halála között.”

Kísérletek történtek egy másik LFI-képviselő, Raphaël Arnault besározására is, aki korábban a tavaly feloszlatott Jeune Garde antifasiszta csoport tagja volt, mert állítólag erőszakra uszított szélsőjobboldali szervezetek ellen. Ezeket az állításokat többször is cáfolták. Számos helyi aktivista és társadalomkutató rámutatott, hogy Franciaországban – különösen Lyonban, ahol a szélsőjobboldali szervezetek 2010 és 2025 között több mint 100 erőszakos incidenshez kapcsolódtak – az antifasiszta önvédelmi csoportok a már meglévő fenyegetésekre válaszul jelentek meg.

Sébastien Bourdon újságíró a L’Humanitének nyilatkozva elmagyarázta, hogy „az olyan antifa csoportok, mint a Jeune Garde – amely 2018-ban alakult Lyonban, a találkozók, anarchista könyvtárak, tüntetések elleni többszörös támadásokat követően – elsősorban az önvédelem igényéből születtek.”

Bourdon arra is figyelmeztetett, hogy Deranque szélsőjobboldali körökben zajló folyamatos mártírrá avatása növelheti a csoportok lendületét és fokozottabb jelenlétükhöz vezethet a köztereken. A baloldali szervezeteket érő támadások és fenyegetések, valamint a szélsőjobboldali menetekről és gyűlésekről szóló jelentések Párizs történelmileg antifasiszta negyedeiben Deranque halálát követően alátámasztani látszanak ezt az aggodalmat.

A baloldal elleni támadások a nemzetgyűlést is elérték: kedden egyperces néma csenddel emlékeztek Deranque-ra, amelyet ismét az LFI elleni vádaskodás követett.

A támadásokra válaszul az LFI megerősítette elkötelezettségét az erőszakmentesség mellett. Számos pártvezető, köztük Jean-Luc Mélenchon és Manuel Bompard hangsúlyozta, hogy a végső felelősség Deranque haláláért az állami hatóságokat terheli, amelyeket ugyan értesítettek a szélsőjobboldali tiltakozásról, de nem vezényeltek ki erőket a lehetséges összecsapások megakadályozására. Ők és más baloldali személyiségek bírálták a jobb- és centrumoldalt is, amiért kényelmesen figyelmen kívül hagyják a szélsőjobboldali erőszak tágabb kontextusát.

„2022 óta 12 embert gyilkolt meg a szélsőjobb” – mondta Mélenchon egy közelmúltbeli szereplése során. „Federico Martín Aramburú, Mahmadou Cissé, Aboubakar Cissé, Hichem Miraoui, hogy csak néhányat említsek. Zaklatóink egy szót sem szóltak róluk.”

forrás: Peoples Dispatch

A brit „munkáspárti” belügyminiszter deportálási terve a szélsőjobbot és a fasisztákat erősíti

Yvette Cooper, a Munkáspárt belügyminisztere, 14 000 ember deportálását akarja végrehajtani az év végéig. Szerdán utasította a Belügyminisztériumot, hogy indítson „offenzívát” a deportálások terén, és érje el a legmagasabb eltávolítási arányt 2018 óta.