A németországi regionális választások egy olyan üzenetet erősítenek meg, amelyet már nyáron hallhattunk Nagy-Britanniából és Franciaországból: a szélsőjobboldal növekvő veszélyt jelent.
Az Alternatíva Németországnak (AfD) első helye Türingiában (és szoros második helye Szászországban) különösen aggasztó Björn Hocke sorozatosan sértő viselkedésű vezetőjének náci ideológiát idéző megnyilvánulásai miatt.
Továbbá, a német fasizmus kapcsán különösen aggodalomra adnak okot az olyan tényezők, mint a történelem legszörnyűbb rezsimjéhez fűződő örökletes kapcsolatok.
A német szélsőjobboldal különösen erőszakos — 2023-ban Németországban 1270 jobboldali erőszakos cselekményt jegyeztek fel, ami 13 százalékos emelkedést jelent egyetlen év alatt.
Hozzáférésük van fegyverekhez. A 2022-es sikertelen puccskísérlet, amelyhez Heinrich, Reuss herceg (a királyság fasiszta kötődése nem csupán történelem, amit a spanyol főnemes és a francia trón legitim örököse, Louis-Alphonse de Bourbon, valamint a spanyol Vox párt közötti kapcsolatok is bizonyítanak) kapcsolódik, olyan rendőrségi razziákat eredményezett, amelyek során több száz fegyvert, kést és robbanószert foglaltak le.
Legalábbis a közelmúltig a hadseregben is volt bázisuk: 2020-ban a német védelmi minisztériumnak fel kellett oszlatnia a KSK elit alakulat egyik századát (a KSK a német SAS megfelelője), miután botrány tört ki a náci zenével és Hitler-köszöntésekkel fűszerezett vacsorákról, valamint attól tartottak, hogy a különleges erők egysége részben függetlenné vált a parancsnoki lánctól.
Az AfD-nek nincs közvetlen kapcsolata ezekkel a botrányokkal, de egy hevesen bevándorlásellenes párt tömeges választói bázisa bátorítja az utcai harcosokat, amint azt Nagy-Britanniában is láthattuk.
Az előretörő és agresszív szélsőjobboldal kezelése sürgető kérdés egész Európában.
Az AfD kétségbeesetten próbálja megtörni a koalíciók elleni tabut: Hocke kijelenti, hogy készek kormányozni, és hozzáteszi, hogy a hagyományos jobboldali párt, a kereszténydemokraták szavazói együttműködést akarnak.
A párhuzamok Nagy-Britanniával és Franciaországgal nyilvánvalóak: a konzervativizmus és a Reform UK közötti határvonal átjárható, ahogy Lee Anderson esete is mutatja.
Franciaországban Emmanuel Macron elnök elutasította, hogy a baloldalról nevezzen ki miniszterelnököt, annak ellenére, hogy az első helyen végeztek a választásokon. Ez szintén ilyen irányba mutat: Nicolas Sarkozy volt elnök követelése „egy jobboldali kormányról” csak matematikailag lenne megvalósítható Marine Le Pen Nemzeti Tömörülésével való együttműködéssel.
A szélsőjobboldal előretörésének hátterében az áll, hogy mindhárom országban rendkívül népszerűtlen a jelenlegi állapot.
A németországi kormánykoalíció pártjait, a szociáldemokratákat, a zöldeket és a szabad demokratákat Türingiában és Szászországban is megalázták, alig érték el a kétszámjegyű eredményt. Nagy-Britanniában a Reform UK előretörése és a szélsőjobboldali zavargások egy olyan furcsa választással járnak együtt, ahol a fő pártok támogatottsága a legalacsonyabb szintre esett vissza, a győztes pedig félmillió szavazat elvesztése ellenére is kényelmesen nyert.
Macron meg akarja tartani azokat a politikai vonalakat, amelyeket a választók egyértelműen elutasítottak, és a szélsőjobboldalt madárijesztőként használja, hogy megossza a baloldalt, és a legkevésbé radikális részt kényszerítse a status quo támogatására. Ez csak Le Pen javára válhat.
Ez igaz Németországra és Nagy-Britanniára is. Aza a politika, amelye folyamatosan lerontja a közszolgáltatásokat és az életszínvonalat, miközben a bevándorlók és muszlimok elleni ellenségeskedést fokozzák (utóbbi különösen a Palesztinával való szolidaritási mozgalom politikai elnyomása formájában), jelenleg Keir Starmer és Olaf Scholz játékkönyvében szerepelnek, ahogy Macronéban is. A jobboldal mindenhol erősödik.
Válaszunknak teljesen másnak kell lennie: söpörjük félre a szélsőjobboldal hazugságait azzal, hogy rámutatunk munkásosztályunk kisemmizésének valódi felelőseire, egy olyan politikai elitre, amely privatizálja a vagyonunkat, csökkenti a béreket, és széttépi a szociális biztonsági rendszerünket a vállalati profit növelése érdekében.
Európa-szerte szükség van egy harcos és magabiztos antirasszista mozgalomra, amely független és szemben áll a lecsúszott politikusokkal, akik az állandó megszorításokat hirdetik.
forrás: Morning Star