Starmer

A liberális média nagy eltűntetési mutatványai

IAN SINCLAIR a brit kormány bűneivel kapcsolatos különös emlékezetkieséseket vizsgálja a liberális médiában

A liberális média Harry Houdini-t is árnyékba szorítja, amikor a dolgok eltüntetéséről van szó.

De míg a bűvész híres, 1918-as trükkje, amelyben egy elefántot tüntetett el, végső soron ártatlan szórakozás volt, addig a média úgynevezett újságírásának hatása rendkívül súlyos, gyakran rendkívül fontos történelmi események elhallgatásához vezet.

Első helyen a Keir Starmer miniszterelnök lemondásának bejelentéséről szóló tudósítások állnak.

A Guardian június 23-i számának kilenc oldalát szentelte a „Munkáspárt” vezetője hivatali teljesítményének értékelésére. Egy kétrészes cikkben Jonathan Freedland, a Guardian vezető rovatvezetője azt állította, hogy a történészeket zavarba fogja hozni Starmer, mert „nem indított illegális háborúkat, nem idézett elő súlyos gazdasági válságokat, és nem vádolták meg botrányos korrupciós cselekménnyel”, mielőtt távozott hivatalából.

A több mint 2000 szavas cikkben sehol nem jutott Freedland eszébe megemlíteni Gázát, nemhogy a gázai népirtást, amelyben a Munkáspárt-kormány bűnrészes volt. Hasonlóképpen, a BBC News weboldalán a miniszterelnök politikai pályafutásáról szóló, több mint 2500 szavas összefoglaló sem tartalmazta a „Gáza” szót.

Talán a legsokkolóbb, hogy a Guardian politikai tudósítójának, Alexandra Toppingnak a Starmer miniszterelnökségének sikereiről és kudarcairól szóló cikke „Siker: Starmer, a nemzetközi államférfi” címmel jelent meg anélkül, hogy – igen, kitalálták – megemlítette volna a szerepét a gázai ipari méretű mészárlásban.

A Media Lens médiafelügyeleti szervezet a Nexis adatbázis segítségével a brit újságokban végzett keresése feltárta, hogy Starmer lemondását követő első 24 órában 1485 alkalommal említették őt. Ezek közül mindössze 30 utalt Gázára.

Ez nem egyszeri eset. A liberális média újra és újra, tudatosan vagy tudattalanul, eltemeti a kényelmetlen eseményeket (legalábbis a brit uralkodó elit számára), különösen, ha külpolitikáról van szó.

Például Topping azt is írta: „Trump lekicsinyelte és korholta Starmert, amiért nem támogatta az USA–Izrael Irán elleni csapásait.” Ezt visszhangozta John Crace, a Guardian parlamenti skiccrovója is, aki Starmer „vonakodására” utalt, hogy „csatlakozzon az Egyesült Államokhoz Irán elleni háborújában”.

Patrick Wintour, a Guardian diplomáciai szerkesztője áprilisban még tovább ment, amikor megdöbbentő kijelentést tett: „Nagy-Britannia és Spanyolország… egyértelmű ellenzői voltak a [Irán elleni] háborúnak.„

Ez egyszerűen nem igaz Nagy-Britannia esetében. És nem csupán kis mértékben téves, hanem a valóság teljes felfordítása. Ugyanebben a hónapban, a Guardian ritka őszinteségi pillanatában Harry Davies és Rob Evans rávilágított „arra a létfontosságú szerepre, amelyet [a RAF Fairford] játszott az USA bombázási kampányának támogatásában”, amikor amerikai bombázók szálltak fel a légitámaszpontról Irán bombázására. Ezenkívül tartályhajók „gyakori járatokat teljesítenek [a RAF] Mildenhallból a Földközi-tenger felé, ahol légi utántöltő küldetéseket hajtanak végre”.

A brit média által az utóbbi időkben bemutatott talán leglenyűgözőbb Nagy Eltűnési Mutatvány az USA–UK támogatásának a szíriai polgárháború idején a fegyveres lázadáshoz való történelmi kitörlése volt – egy olyan lépés, amely előreláthatóan eszkalálta a konfliktust és megerősítette a felkelés legerőszakosabb és legradikálisabb elemeit.

A liberális kommentátorok egymást túlszárnyalva siránkoztak a Nyugat állítólagos tétlensége miatt, például Simon Tisdall, a Guardian külügyi kommentátora 2018-ban azt állította, hogy az USA és Nagy-Britannia „passzívan a pálya szélén várakozott Szíriában, a terrorizmusellenes műveletekre korlátozva magát”.

Steven Simon, az Obama-kormányzat idején az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős vezető igazgatója ugyanebben az évben szükséges valóságot szolgáltatott, amikor a New York Times-ban azt írta: „Washington nagyszabású segélyt nyújtott a szíriai fegyveres ellenzéknek”, amely Asszád elnök megdöntésére törekedett. És természetesen, amerre az USA megy, Nagy-Britannia követi, egy 2013-as New York Times-jelentés megjegyezte, hogy a brit és amerikai hírszerző szolgálatok titokban Szaúd-Arábiával együttműködve fegyverezték fel a lázadókat.

És bár a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) és vezetője, Abu Mohammad al-Jolani a 2010-es évek elején felkerült az USA terrorlistájára, 2021-ben James Jeffrey, aki a Trump-kormányzat idején a Szíriával való kapcsolattartás és az Iszlám Állam elleni Globális Koalíció különmegbízottja volt, a szélsőséges csoportot „eszközként” jellemezte. Mivel a HTS (korábban al-Nuszra Front, más néven al-Kaida Szíriában) 2017 óta ellenőrzi Északnyugat-Szíria Idlib tartományának nagy részét, Jeffrey megjegyezte, hogy az USA politikája „az volt, hogy békén hagyják a HTS-t”.

Ritkán említik a HTS által a NATO-tag Törökországtól kapott létfontosságú védelmet – valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy 2024 novemberi villámgyors offenzívája gyorsan megdöntötte Asszádot.

Tavaly Isztambulban beszélve Sir Richard Moore, az MI6 akkori vezetője arra utalt, hogy Titkos Hírszerző Szolgálata „egy-két évvel azelőtt kapcsolatot épített ki a HTS-sel, mielőtt az megdöntötte Bassár el-Asszádot”.

Lizzie Porter az Egyesült Arab Emírségekbeli The National című újságtól számolt be először a legfelsőbb hírszerző vallomásáról, megjegyezve: „Az általa megadott időkeret arra utal, hogy ez azután alakult ki, hogy a csoport hivatalosan megszakította kapcsolatait az al-Kaidával, de még mindig betiltották terrorista szervezetként az Egyesült Királyság kormánya által a csoporthoz fűződő kapcsolatai miatt.” Megdöbbentő módon, amennyire én látom, az egyetlen brit hírforrás, amely beszámolt erről a bombasztikus hírről, a Telegraph, annak ellenére, hogy Moore beszéde megtalálható a brit kormány weboldalán.

Miután Jolani-t, ma Ahmed al-Sharaa néven ismert, Szíria vezetőjévé nevezték ki, 2025 márciusában a kormányához kötődő milíciák az Amnesty International által „mészárlásként” jellemzett cselekményeket hajtottak végre, több száz civil megölésével. Alig több mint egy évvel később Starmer melegen fogadta Sharaa-t a Downing Streeten.

Természetesen vannak dicséretes kivételek a brit média által terjesztett propagandaárvizek között. Owen Jones, a Guardian kommentátora például nagyon kritikus volt a Munkáspárt gázai szerepvállalásával kapcsolatban, és a miniszterelnök lemondó beszéde után a Guardian számára írt egy Starmer-ellenes cikket, amelyben visszhangozta a Morning Star által megfogalmazott számos kritikát.

Mindazonáltal feltűnő, hogy Jones darabja csak online jelent meg, míg Freedland hosszabb cikke megjelent az újság nyomtatott kiadásában is, és előkelőbb helyen szerepelt a Guardian weboldalán is.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy Jones nem képes ráirányítani a figyelmet a szobában lévő elefántra – a Guardian saját szerepére abban, hogy elfelejtette Starmer Izrael támogatását, miközben az népirtást hajtott végre Gázában.

Ennek oka, hogy a Guardin-nál van egy szabály, miszerint a Guardian újságírói nem kritizálhatják nyilvánosan más Guardian újságírókat. Vagy magát az újságot, úgy tűnik. (Egy kitérő: érdemes megjegyezni, hogy bár a Morning Star-t gyakran elutasítják „tankista” vagy „sztálinista” kiadványként, tapasztalatom szerint sokkal több kritikát enged meg magával az újsággal szemben, és az újság munkatársai kritizálhatják egymást).

E ritka ellenvélemény-nyilvánítási eseteken túl a liberális média iránya a kulcsfontosságú külpolitikák tekintetében egyértelmű – a brit kormány szörnyű bűneiről és titkos akcióiról szóló információk de facto elnyomása.

„Érdemes a Guardian-re úgy gondolni, mint a Munkáspárt média-analógiájára” – írta Matt Kennard oknyomozó újságíró az X-en az év elején. „Ugyanazok az emberek, ugyanaz a politika, és ugyanaz a szerep a brit politikai rendszerben. Ők a brit establishment liberális szárnya. Mindkét intézmény azért jött létre, hogy megakadályozza a rendszerszintű változásokat ebben az országban.”

Mindez azt jelenti, hogy azok, akik a liberális médiára támaszkodnak a híreikért, egyszerűen nem lesznek képesek pontos megértést szerezni arról, hogyan is működik valójában a világ.
Kezelje rendkívüli óvatossággal.

írta: Ian Sinclair
forrás: Morning Star

A brit „Munkáspárt” katonai kiadási terve akár 10 000 munkahelyet is veszélyeztet

A Transition Security Project kutatóinak elemzése szerint a védelmi beruházási terv 2029-30-ra 10 000 munkahelyet hozna létre. De a pénz más ágazatokból való elvonása közel kétszer ennyit fog megszüntetni – ami 10 000-es nettó veszteséget jelent.

A brit „Munkáspárt” kormányának terve, hogy 15 milliárd fontot öljenek „védelembe”, 10 000 munkahely megszűnésével fenyeget Nagy-Britanniában.

A Munkáspárt 6,8 milliárd fontot tervez elvonni más minisztériumoktól a hadigépezet táplálására – és további 4,7 milliárd fontot kell majd találnia.

A megszorítások várhatóan kezdetben a közlekedést, az energiát és az infrastruktúrát érintik. Két nagy útfelújítási projektet már leállítottak.

A Transition Security Project kutatóinak elemzése szerint a védelmi beruházási terv 2029-30-ra 10 000 munkahelyet hozna létre. De a pénz más ágazatokból való elvonása közel kétszer ennyit fog megszüntetni – ami 10 000-es nettó veszteséget jelent.

A jelentés társszerzője, Khem Rogaly elmondta: „Az az elképzelés, hogy a katonai kiadások védelmi osztalékot biztosíthatnak, félrevezető: munkahelyek megszűnését eredményezi ez a legújabb finanszírozási megállapodás, miközben a katonai kiadások alternatívaköltsége éles.

„Sokkal több munkahely jön létre, amikor a közszolgáltatásokba fektetünk be, mint például az egészségügy, az oktatás és a klímaválság kezelése. Ezek a legfrissebb adatok arra utalnak, hogy az autonóm fegyverek és a mesterséges intelligencia felé való elmozdulás azt is jelentheti, hogy a katonai kiadások fontonként még kevesebb munkahelyet teremtenek, mint korábban.”

Minden 1 millió fontnyi védelmi beruházás mindössze 2,4 munkahelyet teremt Nagy-Britanniában.

Ugyanez a kiadás a közlekedésben 11,5 munkahelyet teremtene, és ha az energiaágazatba fektetnék be, 10-et.

Ez részben annak köszönhető, hogy a védelemhez kapcsolódó ellátási és termelési láncok külföldön működnek.

Csak az Egyesült Államokban a brit katonai kiadások mintegy 200 000 munkahelyet finanszíroznak.

Andrea Egan, a Unison szakszervezet főtitkára elmondta: „Ez a költséges és pazarló terv extra pénzt jelent a háborúra és a külföldi beavatkozásokra, de kevesebbet az iskolákra és kórházakra.

„Ezek rossz prioritások. Háborút kell indítanunk a szegénység, az egyenlőtlenség és a klímaváltozás ellen.”

Sophie Bolt, a Nukleáris Leszerelésért Kampány (CND) főtitkára bírálta a finanszírozási terveket. „Ez egy pénzügyi fekete lyuk, amely generációkon át kimeríti a közforrásokat” – mondta.

„Ezek politikai döntések, és rossz döntések.”

A CND felszólítja a kormányt, hogy „inkább azokba fektessenek be, amelyek valóban biztonságban tartják az embereket – az egészségügybe, a lakhatásba, az oktatásba, a klímavédelembe”.

A szakszervezeteknek vissza kell ütniük a megélhetési válság ellen – és követelniük kell, hogy a kormány iskolákba és otthonokba fektessen, nem tankokba és drónokba.

forrás: Socialist Worker

A vég Starmer számára két év megszorítás, rasszizmus és népirtás támogatása után

De Andy Burnham már jelezte, hogy nem szakít a brit Munkáspárt megszorításaival, rasszizmusával és háborús uszításaival sem

Keir Starmer kénytelen volt lemondani miniszterelnöki posztjáról, miután Andy Burnham múlt héten megnyerte a Makerfield-i időközi választását.

A Munkáspárt vezetőválasztási versenye július 9-én kezdődik, így szeptemberre új vezető kerülhet a helyére.

Burnham bejelentette, hogy indul, míg a jobboldali Wes Streeting állítólag ajánlásokat gyűjt.

Amíg a háttérben szólt az Örömóda, Starmer felsorolta „eredményeinek” listáját a csúcspont felé haladva. „Nézzétek meg, mit értünk el mindössze két év alatt” – mondta, visszafojtva a könnyeit.

Starmer azt állította, hogy a Munkáspárt-kormány „véget vetett a megszorításoknak”, valamint a dolgozók és a bérlők jogait biztosította.

De első miniszterelnöki intézkedései között szerepelt a kétgyermekes családi támogatási plafon fenntartása – ami több mint egymillió gyermeket tartott szegénységben –, valamint a téli fűtéstámogatás elvétele tízmillió nyugdíjastól.

A Munkavállalói Jogokról szóló törvényt felhígították a nagyvállalatok kedvéért, míg a Bérlők Jogairól szóló törvény nem kezeli a bérlők legnagyobb problémáját – az egekbe szökő bérleti díjakat.

A felsorolt valódi „eredmények” kevésbé biztonságossá tették a világot – és táplálták a szélsőjobboldalt és a rasszizmust.

Starmer büszkélkedett „a legnagyobb védelmi kiadásemeléssel a hidegháború óta”, a „hajóátkelések csökkenésével” és a „menedékkérő szállodák bezárásával”.

Peter Mandelson – a pedofil milliárdos Jeffrey Epstein barátja – kinevezése nem szerepelt a beszédben.

Arról sem beszélt, hogy kijelentette: Izraelnek „joga van” elzárni Gáza áram- és vízellátását, és hogy támogatta a népirtást. Arról sem tett említést, hogy a Munkáspárt fokozta a transz+ emberek elleni támadásokat.

Hogyan vallott kudarcot Starmer ilyen látványosan alig két év alatt?

A válságok ciklusa áthatja a politikai rendszert. 2007 óta a brit államot sújtotta a globális pénzügyi válság, a Brexit, a Covid-19 és a legitimitás elvesztése Izrael támogatása miatt.

Már túl vagyunk egy évtizeden, amely alatt hat miniszterelnök váltotta egymást – ezzel szemben a 2007-es pénzügyi válság előtti 30 évben mindössze három volt.

A felfordulás mély gyökerei az 1970-es évek válságáig nyúlnak vissza. A jövedelmezőségi válság éppen akkor tért vissza, amikor a brit állam még mindig nagyhatalmi hanyatlásának megrázkódtatásait élte át.

A brit uralkodó osztály válasza a neoliberalizmus volt. Szűkült a tér a konzervatívok és a Munkáspárt között, és egyre mélyebb szakadék keletkezett a választók és a pártok között.

Ez megerősítette azt az érzést, hogy az embereknek nincs beleszólásuk a politikai és gazdasági döntésekbe, bármennyire is korlátozott volt ez korábban.

Amikor a globális pénzügyi válság bekövetkezett, az uralkodó osztályok a megszorításokhoz és a bevándorlók elleni bűnbakképzés fokozásához folyamodtak. Legitimálták a szélsőjobboldal rasszizmusát, és lehetővé tették számukra, hogy „rendszerellenes” erőként tüntessék fel magukat, akik szembeszállnak az elitékkel.

De a neoliberális ortodoxia sem maradt fenn. Most egy újfajta irányítási és szervezési mód felé tolódunk el a globális kapitalista rendszerben, amely sokkal inkább támaszkodik az állami beavatkozásra.

Ez összefonódik az 1945 óta a Nyugatot uraló liberális kapitalista rend szétesésével.

Starmer és Rachel Reeves kancellár tehát arról beszélt, hogy követni akarják a „Bidenomics”-ot. Ez azt jelentette, hogy Joe Biden korábbi amerikai kormányzata állami beavatkozást alkalmazott a gazdaságban, hogy az amerikai kapitalizmust versenyképesebbé tegye Kínával szemben.

A gazdasági növekedés az elmúlt évtizedben Nagy-Britanniában pangó volt. És ha a Munkáspárt-kormány növekedést akart volna ösztönözni, növelnie kellett volna a beruházásokat az adók emelésével vagy a hitelfelvétellel.

De ezt nem akarta megtenni, mert félt, hogy felbosszantja a gazdagokat és a pénzügyi piacokat – és ehelyett a megszorítások 2.0-át tolta. Újraindítás újraindítás után, jobbra tolódás jobbra tolódás után következett.

Starmer a „munkáspárti” hagyomány egyik legszürkébb és legtorzabb képviselőjeként vonul be a történelembe.

A Munkáspárt azért cserbenhagyja a munkásosztálybeli embereket, mert a „munkáspártiság” az az elképzelés, hogy a parlament fontosabb, mint a munkások harca a társadalmi változásokért.

A párt megfogalmazta a munkásosztály reményeit egy jobb világról, de célja, hogy átvegye a brit állam irányítását és a „nemzet érdekében” kormányozzon.

A gond az, hogy nincs olyan, hogy közös nemzeti érdek a bankárok, a főnökök, a földtulajdonosok és a munkásosztálybeli emberek között.

Bármilyen kísérlet a „nemzet érdekében” való kormányzásra azt jelenti, hogy az uralkodó osztály által megengedett keretek között kell működni.

Amikor a kapitalizmus virágzik, sokkal nagyobb a képessége reformok engedélyezésére anélkül, hogy az a profittermelést zavarná.

Ma az egész rendszer válságban van, a gazdasági stagnálástól a klímakáoszon át a háború veszélyéig.

A nagyvállalatok jelenleg nagyon keveset hajlandók megengedni, és követelték, hogy a Munkáspárt hígítsa fel a legcsekélyebb reformokat is, amelyek akadályozhatnák a profittermelést. Starmer és Reeves örömmel teljesítette ezt.

Bőven van pénz a munkásosztálybeli életszínvonal emelésére, de ehhez szembe kell nézni a nagyvállalatokkal és szakítani kell a piaccal.

Burnham, aki indul a vezetésért, hajlandóbb lesz szembeszállni a gazdagok hatalmával? Minden jel arra mutat, hogy nem.

Tavaly azt mondta, hogy a Munkáspárt nem lehet a kötvénypiacok kiszolgáltatottja. Az elmúlt évet azzal töltötte, hogy elhatárolódott ettől a megjegyzéstől, és megpróbálta megnyugtatni a nagyvállalatokat.

Burnham azt mondta a főnökök lapjának, a Financial Times-nak, hogy félreértelmezték. „Azt mondtam, hogy hosszú időn át úgy működtettük a gazdaságot, hogy feladtuk az irányítást a gazdaság alapvető hajtóerői felett.”

Egyértelművé tette, hogy nem tervezi megváltoztatni azokat a „költségvetési szabályokat”, amelyeket Rachel Reeves pénzügyminiszter a Munkáspárt megszorítások 2.0-ának igazolására használ.

Burnham három mainstream közgazdászt hozott tanácsadóként, hogy megnyugtassa a tőkéseket és a bankárokat arról, hogy „költségvetési hitelességgel” rendelkezik.

Egyikük Andy Haldane, a Bank of England volt vezető közgazdásza. A második Richard Hughes, aki a Költségvetési Felelősségi Hivatalt (OBR) vezette – egy olyan szervezetet, amelyet George Osborne konzervatív kancellár hozott létre a megszorítások felügyeletére.

A harmadik Jim O’Neill, volt konzervatív miniszter és a Goldman Sachs Asset Management volt elnöke.

A „puha baloldali” pózok ellenére Burnham ugyanúgy a neoliberális centrum politikáját képviseli, mint Starmer.

Nemcsak egyértelművé tette, hogy nem lép ki a Munkáspárt által meghatározott költségvetési szabályok közül – ami a további megszorítások 2.0-át jelenti.

Egyértelműen jelezte, hogy nem lesz szakítás a Munkáspárt rasszizmusával és tekintélyelvűségével – sőt, éppen ellenkezőleg.

A kampány során támogatta Shabana Mahmood belügyminiszter terveit a bevándorlás visszaszorítására. Ugyanazt a stratégiát követte, mint Starmer, hogy „túlszárnyalja a Reformot” a bevándorlás kérdésében.

Mindössze néhány nappal később a transz+ embereket a busz alá dobta, és támogatta az EHRC transzfób iránymutatását.

Ez azt jelenti, hogy egy Burnham-kormány nem lesz gát a Reform UK vagy a Restore Britain ellen – hanem a szélsőjobboldal és a fasizmus inkubátora lesz.

Ünnepeljük Starmer bukását – de egy centrista lecserélése egy másikra nem hozza meg a változást, amelyre a munkásosztálybeli emberek millióinak szüksége van.

Építsünk hát alulról szerveződő mozgalmakat, rasszizmusellenességet és osztályharcot, hogy megküzdjünk vele!

forrás: Socialist Worker

Starmer mögött „erkölcsi és politikai csőd” hagyatéka marad

Keir Starmer brit miniszterelnök hétfőn lemondott, miután politikája széles körű elégedetlenséget váltott ki, és egyre többen szólították fel távozásra.

Akár július közepére is új miniszterelnöke lehet Nagy-Britanniának, miután Keir Starmer hétfőn, június 22-én bejelentette lemondását. A bejelentésre Starmer politikája miatti széles körű elégedetlenség és a távozását követelő hangok felerősödése közepette került sor. Az újonnan megválasztott parlamenti képviselőt, Andy Burnhamet, Nagy-Manchester korábbi polgármesterét széles körben valószínűsítik Starmer utódjaként mind a miniszterelnöki, mind a Munkáspárt vezetői posztján.

Baloldali és progresszív kritikusok azzal vádolták a Starmer-kormányt, hogy nem foglalkozott a munkásosztály gondjaival, és támogatta Európa regionális katonai erőépítését. A gazdaságpolitikán túl hangsúlyozták Starmer Izrael iránti támogatását is a gázai népirtás során – ideértve kormányának az Izrael elleni fegyverembargó bevezetésének megtagadását, valamint a Palesztina-szolidaritási mozgalommal és általában a polgári jogokkal szembeni fellépését.

„Keir Starmer véget vethetett volna a gyermekszegénységnek, a hajléktalanságnak és az országban uralkodó torz egyenlőtlenségeknek” – írta a Your Party vezetője, Jeremy Corbyn, akit Starmer segített kiszorítani a Munkáspártból. „Ehelyett cserbenhagyta a rászorulókat, lerombolta polgári szabadságjogainkat, és elősegítette a népirtást Gázában. Erről fognak emlékezni erre a miniszterelnökre – és ez az erkölcsi és politikai csőd hagyatéka, amelyet maga után hagy.”

Corbyn párttársa, Zarah Sultana kiemelte Starmer szerepét több, a Munkáspártot nemrég megrázó nagyszabású botrányban, beleértve Peter Mandelson amerikai nagykövetté történő kinevezését, annak ellenére, hogy szoros kapcsolatban állt a szexuális bűncselekményért elítélt Jeffrey Epstein-nel. „Egy olyan férfi, aki a legfelsőbb diplomáciai posztot egy elítélt pedofil ‘legjobb barátjának’ adta, kijelentette, hogy Izraelnek joga van elzárni Gáza víz- és áramellátását, vörös szőnyeget terített ki izraeli háborús bűnösök előtt, és folyamatosan szállította a fegyvereket az izraeli hadseregnek, miközben az népirtást követett el” – írta Sultana Starmerről.

„Végső soron Starmer Nagy-Britannia történetének egyik legnépszerűtlenebb miniszterelnökeként vonul be a történelembe” – visszhangozta a Peace & Justice Project. „Kevesebb mint két év alatt a történelmi földcsuszamlásszerű győzelemtől eljutott egy politikai kihalás szélén álló Munkáspárt-kormányig.”

Az elmúlt két évben Starmer kabinetje számos, a 2024-es kampányban tett ígéretét visszavonta, csökkentette a szociális ellátásokat, folytatta az egészségügyi szolgáltatások privatizációját, és nem hozott határozott intézkedéseket a megélhetési válság kezelésére. Amikor előrelépés történt – például a kétgyermekes családi támogatási plafon eltörlése –, az csak a Munkáspárt-tagok és a nyilvánosság intenzív nyomására következett be.

A gazdaságpolitika terén a baloldali elemzők rámutatnak arra, hogy Starmer folytatta a konzervatív kormányok által korábban alkalmazott megszorításokon alapuló politikát. „Starmer és pénzügyminisztere ugyanazt az elcsépelt megszorítási játszmát játssza, miközben lehetővé teszik és megerősítik a City of London által fenntartott Pénzügyi Átkot, ráadásul a nemzetközi segélyek csökkentésével egy ‘Stratégiai Védelmi Felülvizsgálat’ leple alatt finanszírozzák a katonai kiadások csekély növekedését” – írta Janisz Varufakisz volt görög pénzügyminiszter. „Ugyanaz a régi tanítás: megszorítások a tömegeknek, szocializmus a pénzügyi spekulánsoknak és a fegyverkereskedőknek.”

Ennek következtében a Munkáspártot évtizedek óta támogató szakszervezetek az utóbbi időben rendkívüli elégedetlenségüket fejezték ki, jelezve, hogy esetleg megszakítják a kapcsolatot a párttal, és másokat támogathatnak progresszív alternatívaként a szélsőjobboldali Reformmal és más jobboldali opciókkal szemben.

A jövőre nézve több szakszervezeti vezető hangsúlyozta, hogy az új miniszterelnöknek teljesítenie kell ígéreteit, miszerint olyan szolgáltatásokat, mint a közlekedés és a vízellátás, állami kézbe veszi, valamint szembeszáll a bevándorlásellenes és rasszista retorikával.

„A következő miniszterelnöknek lehetősége van arra, hogy szakítson a felületes szabályozgatásokkal, és teljes átalakulást hozzon az országban, tartósan a munkásosztálybeli emberek felé irányítva a vagyont és a hatalmat” – jelentette ki Andrea Egan, a közszolgálati dolgozókat tömörítő UNISON vezetője. „Az iskoláknak, kórházaknak, önkormányzatoknak és a közlekedésnek – valamint az ott dolgozó közszolgálati hősöknek, akik az ország működését fenntartják – kell a költségvetési prioritásnak lenniük, nem a hadseregnek és a külföldi háborúknak.”

„Akárki is váltja Keir Starmer-t, világossá kell tennie, hogy a jelenlegi helyzeten változtatni kell” – mondta Steve Wright, a Tűzoltó Szakszervezet vezetője. „Az ok, amiért ismét egy újabb miniszterelnök távozik, az, hogy – akárcsak előtte May, Johnson, Truss és Sunak – Starmer sem szakított azzal az beidegződött bölcsességgel, hogy támadni kell a közszolgáltatásokat, nem kezelte a vagyoni egyenlőtlenséget, miközben hagyta, hogy a privatizált közszolgáltatók kifosszák az ország népét. Egy új Munkáspárt-vezetőnek meg kell tanulnia ezt a leckét, és mégpedig gyorsan.”

forrás: Breakthrough News

Az STUC nemet mond Starmer hadigazdaságára

Az STUC (Skót Szakszervezeti Kongresszus) ma a háborús kiadások növelése ellen szavazott, és megígérte, hogy kampányolni fog azért, hogy a pénzt ehelyett a közszolgáltatásokba fektessék.

Egy összevont indítvány, amely felszólítja az általános tanácsot, hogy dolgozzon együtt a TUC-ban (Szakszervezeti Kongresszus) lévő elvtársakkal annak érdekében, hogy megfordítsák Keir Starmer miniszterelnök „hadigazdaság” kiépítésére vonatkozó terveit – amely a fegyverkezési kiadásokat a következő évtizedben a GDP 3%-ára emelné –, a Kongresszus utolsó napján, Dundee-ben elfogadásra került.

Hasonló indítványokat az elmúlt két évben elutasítottak, többek között a GMB és a Prospect szakszervezeteinek az ágazatban lévő munkahelyekkel és tanulószerződéses képzésekkel kapcsolatos aggályai miatt.

A vitában ezek a szakszervezetek egyértelművé tették, hogy ezek az aggályok nem szűntek meg.

Az aberdeeni TUC-ból Fred Baer azonban arra figyelmeztetett, hogy az ágazat „semmi más célból nem létezik, mint hogy elpusztítsa az emberi életet és az emberi munka termékeit.”

Azt mondta: „Megértem, hogy vannak olyan tagszervezeteink, amelyek ebben az ágazatban dolgozó elvtársakat képviselnek, de ugyanígy a tengeri kitermésben érdekelt szakszervezetek is megértik, hogy el kell távolodnunk a fosszilis tüzelőanyagoktól, méghozzá úgy, hogy az emberek ne veszítsék hirtelen a megélhetésüket.”

„Itt az ideje megérteni, hogy a fegyveripar maga romlott, és azt kell szorgalmaznunk, hogy alternatív munkahelyekbe fektessenek be.”

A fegyverkezés gazdasági érveivel vitatkozva így folytatta: „Minden font, amit fegyverekre költünk, csak feleannyi munkahelyet teremt, mint minden font, amit oktatásra, egészségügyre és környezetvédelemre költünk.”

„Más szóval minden font, amit elpazarolunk erre a fegyverkezési gyakorlatra, aktívan munkahelyekbe kerül, és zsugorítja a gazdaságot ahhoz képest, mintha ezt a pénzt inkább a közszolgáltatásainkba és infrastruktúránkba fektettük volna.”

A szavazás után az összevont indítvány 625 szavazattal 512 ellenében elfogadásra került, az aberdeeni TUC titkárának és békeaktivista Kate Ramsden „nagy örömére”.

Ezt követően a Morning Star-nak elmondta: „Ez a fontos indítvány összhangba hoz minket a TUC-vel. Ezzel a döntéssel a küldöttek megerősítették, hogy a háború és a mögötte álló gazdasági erők soha nem lehetnek a mi osztályunk érdekei.”

„Egyértelmű üzenetet küldtünk a kormánynak a skót szakszervezeti mozgalom részéről: ellenezzük a védelmi kiadások növelését, amely a közszolgáltatásokban dolgozó tagjaink és az azokra utalt emberek rovására megy.”

„Ezt minden küldöttnek üdvözölnie kell a teremben.”

forrás: Morning Star

A szakszervezeti mozgalomnak politikai stratégia kell

A Unite szakszervezet úgy döntött, hogy évi több mint félmillió fonttal, vagyis több mint 40 százalékkal csökkenti a Munkáspárthoz fűződő tagsági hozzájárulását.

Az azonnali ok a kormány folyamatos képtelensége a birminghami hulladékszállítási sztrájk megoldására, amelyet a munkásvezetésű önkormányzat azon döntése váltott ki, hogy csökkenti a dolgozók bérét.

Valójában a megtakarított tagsági díjak egy része a vita során kiszabott bírósági bírságok kifizetésére fog menni, amely már több mint egy éve tart.

Ilyen értelemben a Unite lépése teljesen érthető. Biztosan reagál a szakszervezet tagsága által a birminghami vitával kapcsolatban érzett valódi haragra.

A lépés követi a Unite főtitkára, Sharon Graham éles, de pontos kritikáját a Munkáspárt számos kérdésben felmutatott teljesítményéről. Graham úgy jellemezte a kormányt, mint amely „cél nélküli”, és nem a munkásosztály érdekében cselekszik.

Graham az egyik leghangosabb kritikusa volt a téli üzemanyag-támogatás megnyirbálásának, a foglalkoztatási törvény (Employment Rights Act) felpuhításának és a segélyezési rendszer megtámadásának.

Mindezekben a kérdésekben milliók nevében beszélt országszerte, akik úgy érzik, hogy Keir Starmer kormánya súlyosan cserbenhagyta őket.

Az égető kérdés most az, hogyan vezethetik a szakszervezetek a mozgalmat egy új irányvonal Munkáspártra erőltetésében, még azelőtt, hogy a hatalmat átadnák Nigel Farage-nak és a Reform radikális jobboldalának.

Ez magában foglalja mind a pártvezér, mind a kormány orientációjának megváltoztatását. Utóbbi nehezebbnek bizonyulhat, ha hihetünk a jelentéseknek, melyek szerint Angela Rayner, aki valószínűleg az utódja lehet, biztosította a pénzvilág nagyjait arról, hogy a kormány az ő vezetése alatt nem mozdulna balra.

Ez a helyzet átgondolt politikai stratégiát követel a szakszervezetektől. A finanszírozás csökkentése üzenetet küld – de valószínűleg nem elegendő a Munkáspárt politikájának megváltoztatásához.

A Munkáspárt kasszájában keletkező lyukat kétségtelenül az üzleti világból és a gazdagoktól érkező adományok fogják betömködni. A szakszervezetek befolyása a pártban, amelyet már évtizedeknyi jobboldali ellenségeskedés gyengített, tovább csökkenhet.

Lehet azzal érvelni, hogy a Munkáspárt leírható a munkásosztály érdekei szempontjából. Sokan korainak tartják ezt az érvet, de még ha el is fogadnánk, szükség lenne valamilyen politikai alternatívára, nem pedig semlegességre.

Ez az alternatíva jelenleg nem létezik. Az Ti Pártotok (Your Party) megosztottsága aláásta hitelességét, és egyébként sem tett érdemi erőfeszítést a szakszervezetek megkeresésére.

A Zöldek nem munkásosztályos párt, és számos progresszív politikája ellenére, legalábbis jelenlegi formájában, nem tűnnek alkalmas eszköznek a munkásosztály szocialista törekvései számára.

Egyes szakszervezetek megelégedhetnek azzal, hogy a tagjaikat közvetlenül érintő kérdésekben lobbizzanak, vagy pártállástól függetlenül együttműködjenek szimpatizáns parlamenti képviselőkkel és jelöltekkel.

Ezek a lehetőségek visszalépést jelentenek a munkásmozgalom számára. A munkásosztály csak saját tömeges politikai pártján keresztül szerveződhet meg a jelenlegi rendszer alternatívájaként, és foglalkozhat az osztálytársadalom, a kapitalista válság és az imperialista háború átfogó problémáival.

A Munkáspárt történelmi kudarcai gyakran az őt alapító szervezetek, a szakszervezetek részéről érkező elégtelen nyomásnak voltak betudhatók, nem elhanyagolva ugyanakkor a reformizmus szemellenzőit sem, amelyek gyakran egyaránt megvakították a szakszervezeteket és a parlamenti képviselőket.

A szakszervezeteknek, különösen a Munkáspárthoz kötődőknek, sürgősen össze kell hangolniuk politikai stratégiájukat. A legegyértelműbb egy egységes és határozott fellépés lenne a Munkáspárt feletti ellenőrzés érvényesítésére, megtörve Starmer, a Labour Together csoport és a Blairista maradványok szorítását.

Ennek hiányában nyitottá kellene tenni a vitát alternatív politikai projektek megfontolására.

forrás: Morning Star

Trump hazament, de az atomfegyverek maradtak

A múlt heti napokig tartó tüntetések után végre eltávozott Donald Trump Nagy-Britanniából, aki visszatört a viszályoktól gyötört és egyre tekintélyuralmibb Amerikai Egyesült Államokba. Sajnos különösen kellemetlen örökséget hagyott hátra: új nukleáris fegyvereket a suffolki Lakenheath légibázison.