A liberális média nagy eltűntetési mutatványai
IAN SINCLAIR a brit kormány bűneivel kapcsolatos különös emlékezetkieséseket vizsgálja a liberális médiában
A liberális média Harry Houdini-t is árnyékba szorítja, amikor a dolgok eltüntetéséről van szó.
De míg a bűvész híres, 1918-as trükkje, amelyben egy elefántot tüntetett el, végső soron ártatlan szórakozás volt, addig a média úgynevezett újságírásának hatása rendkívül súlyos, gyakran rendkívül fontos történelmi események elhallgatásához vezet.
Első helyen a Keir Starmer miniszterelnök lemondásának bejelentéséről szóló tudósítások állnak.
A Guardian június 23-i számának kilenc oldalát szentelte a „Munkáspárt” vezetője hivatali teljesítményének értékelésére. Egy kétrészes cikkben Jonathan Freedland, a Guardian vezető rovatvezetője azt állította, hogy a történészeket zavarba fogja hozni Starmer, mert „nem indított illegális háborúkat, nem idézett elő súlyos gazdasági válságokat, és nem vádolták meg botrányos korrupciós cselekménnyel”, mielőtt távozott hivatalából.
A több mint 2000 szavas cikkben sehol nem jutott Freedland eszébe megemlíteni Gázát, nemhogy a gázai népirtást, amelyben a Munkáspárt-kormány bűnrészes volt. Hasonlóképpen, a BBC News weboldalán a miniszterelnök politikai pályafutásáról szóló, több mint 2500 szavas összefoglaló sem tartalmazta a „Gáza” szót.
Talán a legsokkolóbb, hogy a Guardian politikai tudósítójának, Alexandra Toppingnak a Starmer miniszterelnökségének sikereiről és kudarcairól szóló cikke „Siker: Starmer, a nemzetközi államférfi” címmel jelent meg anélkül, hogy – igen, kitalálták – megemlítette volna a szerepét a gázai ipari méretű mészárlásban.
A Media Lens médiafelügyeleti szervezet a Nexis adatbázis segítségével a brit újságokban végzett keresése feltárta, hogy Starmer lemondását követő első 24 órában 1485 alkalommal említették őt. Ezek közül mindössze 30 utalt Gázára.
Ez nem egyszeri eset. A liberális média újra és újra, tudatosan vagy tudattalanul, eltemeti a kényelmetlen eseményeket (legalábbis a brit uralkodó elit számára), különösen, ha külpolitikáról van szó.
Például Topping azt is írta: „Trump lekicsinyelte és korholta Starmert, amiért nem támogatta az USA–Izrael Irán elleni csapásait.” Ezt visszhangozta John Crace, a Guardian parlamenti skiccrovója is, aki Starmer „vonakodására” utalt, hogy „csatlakozzon az Egyesült Államokhoz Irán elleni háborújában”.
Patrick Wintour, a Guardian diplomáciai szerkesztője áprilisban még tovább ment, amikor megdöbbentő kijelentést tett: „Nagy-Britannia és Spanyolország… egyértelmű ellenzői voltak a [Irán elleni] háborúnak.„
Ez egyszerűen nem igaz Nagy-Britannia esetében. És nem csupán kis mértékben téves, hanem a valóság teljes felfordítása. Ugyanebben a hónapban, a Guardian ritka őszinteségi pillanatában Harry Davies és Rob Evans rávilágított „arra a létfontosságú szerepre, amelyet [a RAF Fairford] játszott az USA bombázási kampányának támogatásában”, amikor amerikai bombázók szálltak fel a légitámaszpontról Irán bombázására. Ezenkívül tartályhajók „gyakori járatokat teljesítenek [a RAF] Mildenhallból a Földközi-tenger felé, ahol légi utántöltő küldetéseket hajtanak végre”.
A brit média által az utóbbi időkben bemutatott talán leglenyűgözőbb Nagy Eltűnési Mutatvány az USA–UK támogatásának a szíriai polgárháború idején a fegyveres lázadáshoz való történelmi kitörlése volt – egy olyan lépés, amely előreláthatóan eszkalálta a konfliktust és megerősítette a felkelés legerőszakosabb és legradikálisabb elemeit.
A liberális kommentátorok egymást túlszárnyalva siránkoztak a Nyugat állítólagos tétlensége miatt, például Simon Tisdall, a Guardian külügyi kommentátora 2018-ban azt állította, hogy az USA és Nagy-Britannia „passzívan a pálya szélén várakozott Szíriában, a terrorizmusellenes műveletekre korlátozva magát”.
Steven Simon, az Obama-kormányzat idején az USA Nemzetbiztonsági Tanácsának Közel-Keletért és Észak-Afrikáért felelős vezető igazgatója ugyanebben az évben szükséges valóságot szolgáltatott, amikor a New York Times-ban azt írta: „Washington nagyszabású segélyt nyújtott a szíriai fegyveres ellenzéknek”, amely Asszád elnök megdöntésére törekedett. És természetesen, amerre az USA megy, Nagy-Britannia követi, egy 2013-as New York Times-jelentés megjegyezte, hogy a brit és amerikai hírszerző szolgálatok titokban Szaúd-Arábiával együttműködve fegyverezték fel a lázadókat.
És bár a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) és vezetője, Abu Mohammad al-Jolani a 2010-es évek elején felkerült az USA terrorlistájára, 2021-ben James Jeffrey, aki a Trump-kormányzat idején a Szíriával való kapcsolattartás és az Iszlám Állam elleni Globális Koalíció különmegbízottja volt, a szélsőséges csoportot „eszközként” jellemezte. Mivel a HTS (korábban al-Nuszra Front, más néven al-Kaida Szíriában) 2017 óta ellenőrzi Északnyugat-Szíria Idlib tartományának nagy részét, Jeffrey megjegyezte, hogy az USA politikája „az volt, hogy békén hagyják a HTS-t”.
Ritkán említik a HTS által a NATO-tag Törökországtól kapott létfontosságú védelmet – valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy 2024 novemberi villámgyors offenzívája gyorsan megdöntötte Asszádot.
Tavaly Isztambulban beszélve Sir Richard Moore, az MI6 akkori vezetője arra utalt, hogy Titkos Hírszerző Szolgálata „egy-két évvel azelőtt kapcsolatot épített ki a HTS-sel, mielőtt az megdöntötte Bassár el-Asszádot”.
Lizzie Porter az Egyesült Arab Emírségekbeli The National című újságtól számolt be először a legfelsőbb hírszerző vallomásáról, megjegyezve: „Az általa megadott időkeret arra utal, hogy ez azután alakult ki, hogy a csoport hivatalosan megszakította kapcsolatait az al-Kaidával, de még mindig betiltották terrorista szervezetként az Egyesült Királyság kormánya által a csoporthoz fűződő kapcsolatai miatt.” Megdöbbentő módon, amennyire én látom, az egyetlen brit hírforrás, amely beszámolt erről a bombasztikus hírről, a Telegraph, annak ellenére, hogy Moore beszéde megtalálható a brit kormány weboldalán.
Miután Jolani-t, ma Ahmed al-Sharaa néven ismert, Szíria vezetőjévé nevezték ki, 2025 márciusában a kormányához kötődő milíciák az Amnesty International által „mészárlásként” jellemzett cselekményeket hajtottak végre, több száz civil megölésével. Alig több mint egy évvel később Starmer melegen fogadta Sharaa-t a Downing Streeten.
Természetesen vannak dicséretes kivételek a brit média által terjesztett propagandaárvizek között. Owen Jones, a Guardian kommentátora például nagyon kritikus volt a Munkáspárt gázai szerepvállalásával kapcsolatban, és a miniszterelnök lemondó beszéde után a Guardian számára írt egy Starmer-ellenes cikket, amelyben visszhangozta a Morning Star által megfogalmazott számos kritikát.
Mindazonáltal feltűnő, hogy Jones darabja csak online jelent meg, míg Freedland hosszabb cikke megjelent az újság nyomtatott kiadásában is, és előkelőbb helyen szerepelt a Guardian weboldalán is.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy Jones nem képes ráirányítani a figyelmet a szobában lévő elefántra – a Guardian saját szerepére abban, hogy elfelejtette Starmer Izrael támogatását, miközben az népirtást hajtott végre Gázában.
Ennek oka, hogy a Guardin-nál van egy szabály, miszerint a Guardian újságírói nem kritizálhatják nyilvánosan más Guardian újságírókat. Vagy magát az újságot, úgy tűnik. (Egy kitérő: érdemes megjegyezni, hogy bár a Morning Star-t gyakran elutasítják „tankista” vagy „sztálinista” kiadványként, tapasztalatom szerint sokkal több kritikát enged meg magával az újsággal szemben, és az újság munkatársai kritizálhatják egymást).
E ritka ellenvélemény-nyilvánítási eseteken túl a liberális média iránya a kulcsfontosságú külpolitikák tekintetében egyértelmű – a brit kormány szörnyű bűneiről és titkos akcióiról szóló információk de facto elnyomása.
„Érdemes a Guardian-re úgy gondolni, mint a Munkáspárt média-analógiájára” – írta Matt Kennard oknyomozó újságíró az X-en az év elején. „Ugyanazok az emberek, ugyanaz a politika, és ugyanaz a szerep a brit politikai rendszerben. Ők a brit establishment liberális szárnya. Mindkét intézmény azért jött létre, hogy megakadályozza a rendszerszintű változásokat ebben az országban.”
Mindez azt jelenti, hogy azok, akik a liberális médiára támaszkodnak a híreikért, egyszerűen nem lesznek képesek pontos megértést szerezni arról, hogyan is működik valójában a világ.
Kezelje rendkívüli óvatossággal.
írta: Ian Sinclair
forrás: Morning Star
