Marx

Még mindig dolgozni fogunk egy szocialista társadalomban?

A kapitalista munkahelyen érdekeink, tehetségeink és képességeink elsorvadnak, torzulnak és elnyomottak – de munkaképességünk is része annak, ami emberré tesz minket.

Lógós vagy hajtó vagy?

A „parazita élősködő” verseng a bevándorlóval a bűnbak szerepéért a politikusok és a média képzeletében.

Mindenféle kormány megszállottan azon van, hogy munkába hajtson minket. A munkát erkölcsi álláspontként keretezik, amely szerintük gyakorlatilag és pszichológiailag is hasznunkra válik.

A munkatapasztalatunk gyakran mélyen ellentmondásos. Az átlagos munkanap egyszerre lehet beteljesítő és frusztráló, unalmas és stresszes.

A munkanélküliség még ennél is rosszabb lehet. Az elszigeteltség és az értéktelenség érzése, valamint a szegénység tönkreteszi az embereket.

Gyakran a munkatársaink teszik elviselhetővé a munkaéletet. És az esély, hogy túljárjunk a főnök eszén.

A rendszer apologétái régóta hirdetik a kemény munka erényeit és a munkahelyen kikényszerített fegyelmet.

Kathi Weeks a The Problem With Work (A munka problémája) című könyvében leírja, hogyan „amint belépünk a munkahelyre, elkerülhetetlenül belegabalyodunk az uralkodók és az uraltak közvetlen és személyes viszonyaiba”.

Ezek a viszonyok ellenállást szülnek. Nagy-Britanniában és máshol az 1970-es évek eleje az ipari militánsság időszaka volt.

De ezeket a nyílt munkahelyi lázadásokat végül leverték. A kollektív irányítás helyett „menedzserizmust és vásárlást” kaptunk – írja Mark Fisher író.

Ma már nem elég megjelenni – szeretnünk kell a munkát. Sarah Jaffe a Work Won’t Love You Back (A munka nem szeret viszont) című könyvében amellett érvel, hogy a feudális időktől az 1970-es és 80-as évekig „mindenki tudta, hogy a munka szívás”.

De – írja – „a neoliberalizmus a szeretetből végzett munka ideológiájára támaszkodik, hogy leplezze azt a kényszert, amely valójában ahhoz kellett, hogy az embereket a munkahelyre hajtsa”.

Egyre több szolgáltató szektorbeli munkahely jár a „boldogság kényszerével”, amelyet a múlt összeszerelő sorainak munkásai még nem ismertek. A hosszú munkaidő, a hétvégi e-mailek és a főnökök fokozódó követelései normalizálódtak.

A munkában tapasztalt ellentmondások valami mélyebben gyökereznek, mint a neoliberális munkakultúra – emberi természetünkben gyökereznek.

Karl Marx azt írta, hogy a természetre gyakorolt munka szükségleteink kielégítésére az „emberiség örök, természet által rákényszerített feltétele”.

Ahogy másokkal együtt dolgozunk, új módokat tervezünk arra, hogy előállítsuk, amire szükségünk van. Marx azt írta, hogy a külső világra hatva és azt megváltoztatva a munkások megváltoztatják saját természetüket.

A munka szükségszerűség, de egyben dinamikus folyamat is, amely által a munkások átformálják világukat és önmagukat.

De a kapitalizmus alatt el kell adnunk munkaképességünket a túléléshez. Megtagadják tőlünk bármilyen szerepet annak eldöntésében, hogyan dolgozunk, mit termelünk, vagy hogyan viszonyulunk másokhoz. Ez elidegenít minket emberi természetünktől.

Arra kényszerülünk, hogy minden energiánkat a főnökök számára termelt profitra fordítsuk. Munkáinkat unalmas, ismétlődő feladatok sorozatára bontják.

Érdekeink, tehetségeink és képességeink elsorvadnak, torzulnak és elnyomottak.

A gondozási munkák, mint az ápolás és a tanítás, állandó megfigyelésnek, célkitűzésnek és szabályozásnak vannak alávetve.

Weeks kifejti: „Az egyéni teljesítményről szóló álmok és a közjóhoz való hozzájárulás vágya szorosan a bérmunkához kapcsolódnak, ahol eltérítve egészen más célokra – magántulajdonban elsajátított többletérték termelésére – használhatók fel.”

De ez nem elkerülhetetlen. Ahogy Weeks írja: „Az, hogy minden egyénnek nemcsak valamennyi munkát kell végeznie, hanem gyakran egy életen át tartó munkát, hogy minden egyénnek nemcsak dolgoznia kell, hanem munkássá kell válnia, nem szükséges a társadalmi javak termeléséhez.”

A munka kimerültnek és betegnek érezhet minket. De kollektív erőt is ad, amelyet az ellenállás semmilyen más formája nem tud megvalósítani.

A sztrájkoló munkások felfedezik erejüket. A termelés felett demokratikus ellenőrzést gyakorló munkások erőfeszítéseiket az emberi szükségletek kielégítésére irányíthatják.

Marx egy szocialista társadalmat vizionált, amelyben a munka „nemcsak a megélhetés eszköze, hanem az élet elsődleges szükséglete” lenne.

Tehát rendben van bevallani, hogy a munka „szívás”. De kreatív képességeink egyúttal egy új társadalom építésének lehetőségét is kínálják.

forrás: Socialist Worker

Kapitalizmus, rabszolgaság és az ellenállás öröksége

Steve Cushion, a Rabszolgaság a Brit Birodalomban és annak öröksége a modern világban című könyv szerzője Pat Meusellel beszélgetett kutatásairól és a még mindig folyó harcokról.

Mi a könyved fő érvelése?

Arra rámutatni, hogy az Afrikában, Ázsiában és Amerikában rabszolgatartással, fosztogatással, földfoglalással és gyilkosságokkal felhalmozott vagyon visszaáramlott Nagy-Britanniába, és itt tőkévé alakult.

Az alapgondolat az, hogy akik a rabszolgaságból meggazdagodtak, nagyjából ugyanazok az emberek voltak, akik egy időben a munkásosztályt is elnyomták ebben az országban.

Az egyik leghírhedtebb rabszolgaságból hasznot húzó személy Sutherland hercegnője volt, akiről Karl Marx is írt a Tőke című könyvében. Körülbelül 800 000 hektár közös földet tisztíttatott ki. És 15 000 embert űzött el onnan.

Mindennek a finanszírozására szolgáló pénz a rabszolgaság üzletébe volt becsomagolva. 5000 fontot (mai pénzben több mint 5 millió fontot) örökölt az egyik nagyapjától, akinek jamaicai ültetvényei voltak. Képmutató módon elítélte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban.

Hogyan finanszírozta a rabszolgaságból származó nyereség a kapitalizmus fejlődését?

Vegyük James Wattot, a gőzgép feltalálóját.

Egy nyugat-indiai kereskedő és rabszolga-kereskedő fia volt. Maga Watt az 1750-es években apjának dolgozott kereskedelmi ügynökként Glasgow-ban.

És a gőzgépei vásárlói között voltak karibi ültetvénytulajdonosok, akik cukornádat dolgoztak fel.

És ez a fosszilis tüzelőanyaggal működő gőzgép indította el az ipari kapitalizmust azon az úton, amely a klímakatasztrófa válságához vezetett, amivel ma szembesülünk.

Hogyan oszlatod el a mítoszokat az abolicionista mozgalommal kapcsolatban?

Igaz, hogy a vezető abolicionisták, különösen William Wilberforce, a rabszolga-kereskedelem, majd maga a rabszolgaság eltörlését akarták.

De nem akart semmilyen radikális változást vagy reformot Nagy-Britanniában.

Így míg kulcsszerepet játszott az 1833-as Rabszolgaság Eltörléséről szóló törvény elfogadásában, ugyanakkor olyan törvényekre szavazott, amelyek megnehezítették a dolgozó emberek szerveződését ebben az országban, például a szakszervezetek alakítása ellen.

Mi a helyzet az abolicionista mozgalom radikálisabb szárnyaival?

Ebben az országban a szervezett munkásosztály kezdettől fogva ellenezte az afrikaiak rabszolgasorba döntését.

Az egyik első abolicionista petíciót a Manchesteri Alkotmányos Információs Társaság indította 1787-ben.

A petíciók benyújtása fontos taktikává vált, nemcsak a rabszolgaság ellen.

Sok más radikális és munkásosztálybeli ügy is alkalmazta, például a parlamenti reform.

És az első valódi, független brit munkásszervezetek, a Londoni Correspondecia Társaság és a Sheffield Cutlers (acélmunkások) nyíltan és határozottan ellenezték a rabszolgaságot.

Olyan emberek, mint Thomas Hardy, a Londoni Correspondecia Társaság vezetője, teljesen világosan látták, hogy a brit reformokhoz mindenhol reformokra van szükség.

Akkoriban ez meglehetősen radikális követelés volt.

Ezt a kormány is felismerte. Thomas Hardyt hazaárulás vádjával állították bíróság elé. De a bíró fenyegetései ellenére az esküdtszék nem találta bűnösnek, és szabadon engedték, nyilvános örömujjongás közepette.

A kormány ezután szigorúbb törvényeket hozott a lázítás és a hazaárulás ellen, amelyekre Wilberforce természetesen rászavazott.

Mesélj nekem a rabszolgaság elleni brit mozgalom nagyságáról és méretéről!

Ez egy tömegmozgalom volt.

Sheffieldben 1794-ben tömeggyűlést tartottak, a város valaha volt legnagyobbját. És ez a gyűlés a rabszolgaság teljes eltörlését követelte.

Ez abban az időben történt, amikor Wilberforce és követői még csak a rabszolga-kereskedelem megszüntetését követelték.

A rabszolgaság eltörléséért folytatott kampány során több brit munkás írt alá petíciót a rabszolgaság ellen, mint ahányan az 1838-as Népi Chartát.

Milyen szerepet játszottak a Lancashire-i textilmunkások?

1861-ben kitört az amerikai polgárháború, amelynek középpontjában a rabszolgaság állt.

Lancashire-ben textilmunkások ezrei támogatták a rabszolgatartó államokban termelt gyapot blokádját, annak ellenére, hogy ez gyakran azt jelentette, hogy elvesztették az állásukat.

És annak ellenére, hogy egy éhínséget szenvedtek el.

És ez több okból is fontos volt.

Akkoriban nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megakadályozza a brit uralkodó osztályt abban, hogy nyíltan a Konföderáció oldalára álljon.

A Lancashire-i textilmunkások – ez talán a brit munkásosztályi internacionalizmus csúcspontja. Vannak más példák is az összefogásra.

Olaudah Equiano, az afrikai abolicionista egy ideig Hardy-nál, a Londoni Correspondecia Társaság vezetőjénél lakott.

Valójában Equiano hozta össze a társaságot a sheffieldi Cutlers-szel.

Amikor az országot járva kampányolt a rabszolgaság ellen, a családja Londonban élt.

Őket egy Templom és Király csőcselék fenyegette, ami a maga idejében a mai Tommy Robinson mozgalomnak felelt meg.

Equiano Cambridgeshire-be költöztette a családját, ahol erős volt az abolicionista mozgalom, hogy biztonságban legyenek. Halála után a helyiek örökbe fogadták a lányát.

Ebből tanulhatunk. Akkor megcsináltuk. Most is tudunk ilyesmit csinálni.

Mi a helyzet maguknak a rabszolgáknak az ellenállásával?

Ahogy a történetet mesélik, ha egyáltalán mesélik, az az, hogy csak lázadások voltak. Így az a kép alakul ki, hogy a rabszolgák vagy dolgoztak, vagy lázadtak. És hogy nem volt semmi a kettő között.

De az ellenállás számos formája létezett, a lassításoktól a szökésig.

Az ellenállás magas szinten szervezett volt. A Baptista háború vagy Sam Sharpe lázadása Jamaicában 1831-ben, például.

Ennek nagyon proletár jellege volt. Gyakorlatilag egy általános sztrájk volt.

Tehát minden lehetőséget megragadtak, amit csak tudtak. És nagyon gyakran maguk a lázadások is politikailag motiváltak voltak, mivel sok rabszolga tudott írni és olvasni.

És tisztában voltak Nagy-Britanniában zajló vitákkal.

Nagyon érdekesnek tartom, hogy 1816-ban lázadás volt a Karib-térségben. És ugyanabban az évben voltak a Kenyér vagy Vér zavargások is például Norfolkban.

Mit tudsz mondani a rabszolgaság örökségéről és a mai jóvátételi követelésekről?

Azoknak kell eldönteniük, mit kellene tenni ellene, akik szenvedtek és még mindig szenvednek a kizsákmányolástól, a rasszizmustól és a traumától.

Számomra ez a fontos.

Ahogy a régi mondás tartja: semmit rólunk nélkülünk.

A Reform UK Zia Yusuf-ja meg akarja szüntetni a vízumok kiadását azokból az országokból érkező emberek számára, amelyek jóvátételt követelnek a rabszolgaságért. Ezekkel az országokkal kezdenék, de szívesen kitiltanának minden külföldit.

A külföldieket a kifejezés legtágabb értelmében mondom, de szerintem egyértelmű, hogy főleg a fekete embereket támadják.

Nigel Farage, a Reform UK és Robinson – ők általában véve is a munkásosztály ellenségei.

Különböző módon, de mind a nagyvállalatok szolgái.

És a rasszizmus, amit szítanak, biztonságosabbá teszi a világot a színes bőrűek, bevándorlók és menekültek számára.

De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Munkáspárt kormánya pontosan ugyanúgy használja az államot.

Tehát azok a dolgok, amiket Shabana Mahmood mond, ha rátennénk egy Reform matricát, azt hinnéd, hogy egy Reform párt politikai műsora.

De ami a Reformot illeti, szerintem nagyon érdekes, hogy a Reform úgy érezte, szükség van a jóvátételről beszélni.

Ez azt jelenti, hogy a jóvátételi mozgalom kezd elérni valamit.

forrás: Socialist Worker

Mi az árufetisizmus?

„Azon társadalmak gazdagsága, amelyekben a kapitalista termelési mód uralkodik, hatalmas áruhalmazként jelenik meg„

Az idő nagy részében tehetetlennek érezzük magunkat a rendszer megváltoztatására vagy akár a saját életünk befolyásolására.

Ennek a tehetetlenség-érzésnek az egyik magyarázata, amit Karl Marx „árufetisizmusnak” nevezett.

Az árufetisizmus nem azt jelenti, hogy megszállottan egyre több dolgot akarunk vásárolni. Ez az emberi képességek élettelen tárgyaknak és intézményeknek való tulajdonítása. Ez az a mód, ahogyan az általunk létrehozott dolgok uralni kezdenek minket.

Az árufetisizmus azért alakult ki, mert a kapitalizmus az első olyan rendszer a történelemben, amely az általánosított árutermelésen alapul. Ahogy Marx megfigyelte: „Azon társadalmak gazdagsága, amelyekben a kapitalista termelési mód uralkodik, hatalmas áruhalmazként jelenik meg.”

Minden eredményünk, minden, amit előállítunk, megvételre és eladásra kínált tárgyként jelenik meg.

Az emberi lények mindig is dolgoztak, hogy tárgyakat hozzanak létre, amelyek segítik őket szükségleteik kielégítésében.

A múltban a termelőknek közvetlen kapcsolatuk volt azzal, amit előállítottak. Arattak, varrtak, szőttek, faragtak, sütöttek és főztek.

Már nem a közösségeink szükségleteire reagálva termelünk. Árukat állítunk elő, hogy eladjuk őket a névtelen piacon.

A fogyasztóknak már nincs kapcsolatuk az egyes termelőkkel. Ezek a kapcsolatok átalakulnak az általuk előállított áruk közötti kapcsolatokká.

Ez a kapitalista rendszeren belül felerősödik, amelyben az áru „az egész társadalom egyetemes kategóriája”, ahogy Marx írta.

Marx elmagyarázta, hogy „úgy tűnik, mintha maga a dolog bírná azzal a képességgel, erénnyel, hogy termelési viszonyokat hozzon létre”, nem pedig az emberek, akik előállítják őket.

Végül a pénz fejlődött ki, hogy megkönnyítse az áruk forgalmát. A pénz felveszi az általa reprezentált tárgyak értékét, és úgy tűnik, hogy maga hozza létre az értéket.

Mészáros István marxista teoretikus elmagyarázta: „Az emberek pénzhez való hozzáállása kétségtelenül a kapitalista fetisizmus kiemelkedő példája, amely a kamatozó tőkében éri el csúcspontját.

„Az emberek azt hiszik, hogy látják, ahogy a pénz több pénzt hoz létre, önmagát értékesítő értéket – a munkások, gépek, nyersanyagok – a termelés összes tényezője – pusztán segédeszközökké minősülnek le, és maga a pénz válik a gazdagság termelőjévé.”

Az áruk dominanciája mára annyira átható, hogy elkerülhetetlennek tűnik.

A termelést egyre inkább a készségek specializációja és a folyamatok racionalizálása irányítja. Ez növeli az össztermelékenységet, de azt jelenti, hogy szem elől tévesztjük, és nem lelhetjük örömünket a késztermékben.

Lukács György magyar marxista leírta, hogy ez a „specializáció az egész minden képének elpusztításához vezet”. Minden töredezettnek és darabosnak tűnik.

Ami az árukkal kapcsolatban történik, az az egész társadalomra általánosul. Úgy tűnik, hogy valami „piacnak” nevezett titokzatos erő okozza az árak ingadozását, teremt és szüntet meg munkahelyeket, és fegyelmezi a megválasztott kormányokat.

Fontos, hogy az árufetisizmust a különböző osztályok eltérően élik meg. Lukács érvelt amellett, hogy az uralkodó osztály soha nem emelkedhet felül az árufetisizmuson. Az a kapitalizmushoz van kötve, amelyet természetesnek és elkerülhetetlennek tart.

A munkásokat is formálja az árufetisizmus. De a munkásosztály egyedülálló helyzetben van. Le tudja tépni a fetisizmus leplét a kapitalizmusról, mert küzdelmei feltárják saját rejtett szerepüket a társadalom gazdagságának előállításában.

Lukács azt sugallja, hogy csak a munkásosztály képes „forradalmi tudatot” kifejleszteni, mivel eredményeik elválnak alkotó képességüktől, és áruvá válnak.

Az osztályharc azt jelenti, hogy a munkások többé nem látják magukat elszigetelt egyéneknek, akiket az irányításukon kívül álló erők sodornak. Hatalmukban áll befolyásolni az eseményeket.

Az árufetisizmus megmagyarázza, hogy a kapitalizmus miért okozza számunkra a tehetetlenség érzését és hogyan valósíthatja meg a munkásosztály kollektív erejét.

forrás: Socialist Worker