munka

A kapitalista munkahelyen érdekeink, tehetségeink és képességeink elsorvadnak, torzulnak és elnyomottak – de munkaképességünk is része annak, ami emberré tesz minket.

Lógós vagy hajtó vagy?

A „parazita élősködő” verseng a bevándorlóval a bűnbak szerepéért a politikusok és a média képzeletében.

Mindenféle kormány megszállottan azon van, hogy munkába hajtson minket. A munkát erkölcsi álláspontként keretezik, amely szerintük gyakorlatilag és pszichológiailag is hasznunkra válik.

A munkatapasztalatunk gyakran mélyen ellentmondásos. Az átlagos munkanap egyszerre lehet beteljesítő és frusztráló, unalmas és stresszes.

A munkanélküliség még ennél is rosszabb lehet. Az elszigeteltség és az értéktelenség érzése, valamint a szegénység tönkreteszi az embereket.

Gyakran a munkatársaink teszik elviselhetővé a munkaéletet. És az esély, hogy túljárjunk a főnök eszén.

A rendszer apologétái régóta hirdetik a kemény munka erényeit és a munkahelyen kikényszerített fegyelmet.

Kathi Weeks a The Problem With Work (A munka problémája) című könyvében leírja, hogyan „amint belépünk a munkahelyre, elkerülhetetlenül belegabalyodunk az uralkodók és az uraltak közvetlen és személyes viszonyaiba”.

Ezek a viszonyok ellenállást szülnek. Nagy-Britanniában és máshol az 1970-es évek eleje az ipari militánsság időszaka volt.

De ezeket a nyílt munkahelyi lázadásokat végül leverték. A kollektív irányítás helyett „menedzserizmust és vásárlást” kaptunk – írja Mark Fisher író.

Ma már nem elég megjelenni – szeretnünk kell a munkát. Sarah Jaffe a Work Won’t Love You Back (A munka nem szeret viszont) című könyvében amellett érvel, hogy a feudális időktől az 1970-es és 80-as évekig „mindenki tudta, hogy a munka szívás”.

De – írja – „a neoliberalizmus a szeretetből végzett munka ideológiájára támaszkodik, hogy leplezze azt a kényszert, amely valójában ahhoz kellett, hogy az embereket a munkahelyre hajtsa”.

Egyre több szolgáltató szektorbeli munkahely jár a „boldogság kényszerével”, amelyet a múlt összeszerelő sorainak munkásai még nem ismertek. A hosszú munkaidő, a hétvégi e-mailek és a főnökök fokozódó követelései normalizálódtak.

A munkában tapasztalt ellentmondások valami mélyebben gyökereznek, mint a neoliberális munkakultúra – emberi természetünkben gyökereznek.

Karl Marx azt írta, hogy a természetre gyakorolt munka szükségleteink kielégítésére az „emberiség örök, természet által rákényszerített feltétele”.

Ahogy másokkal együtt dolgozunk, új módokat tervezünk arra, hogy előállítsuk, amire szükségünk van. Marx azt írta, hogy a külső világra hatva és azt megváltoztatva a munkások megváltoztatják saját természetüket.

A munka szükségszerűség, de egyben dinamikus folyamat is, amely által a munkások átformálják világukat és önmagukat.

De a kapitalizmus alatt el kell adnunk munkaképességünket a túléléshez. Megtagadják tőlünk bármilyen szerepet annak eldöntésében, hogyan dolgozunk, mit termelünk, vagy hogyan viszonyulunk másokhoz. Ez elidegenít minket emberi természetünktől.

Arra kényszerülünk, hogy minden energiánkat a főnökök számára termelt profitra fordítsuk. Munkáinkat unalmas, ismétlődő feladatok sorozatára bontják.

Érdekeink, tehetségeink és képességeink elsorvadnak, torzulnak és elnyomottak.

A gondozási munkák, mint az ápolás és a tanítás, állandó megfigyelésnek, célkitűzésnek és szabályozásnak vannak alávetve.

Weeks kifejti: „Az egyéni teljesítményről szóló álmok és a közjóhoz való hozzájárulás vágya szorosan a bérmunkához kapcsolódnak, ahol eltérítve egészen más célokra – magántulajdonban elsajátított többletérték termelésére – használhatók fel.”

De ez nem elkerülhetetlen. Ahogy Weeks írja: „Az, hogy minden egyénnek nemcsak valamennyi munkát kell végeznie, hanem gyakran egy életen át tartó munkát, hogy minden egyénnek nemcsak dolgoznia kell, hanem munkássá kell válnia, nem szükséges a társadalmi javak termeléséhez.”

A munka kimerültnek és betegnek érezhet minket. De kollektív erőt is ad, amelyet az ellenállás semmilyen más formája nem tud megvalósítani.

A sztrájkoló munkások felfedezik erejüket. A termelés felett demokratikus ellenőrzést gyakorló munkások erőfeszítéseiket az emberi szükségletek kielégítésére irányíthatják.

Marx egy szocialista társadalmat vizionált, amelyben a munka „nemcsak a megélhetés eszköze, hanem az élet elsődleges szükséglete” lenne.

Tehát rendben van bevallani, hogy a munka „szívás”. De kreatív képességeink egyúttal egy új társadalom építésének lehetőségét is kínálják.

forrás: Socialist Worker