feminizmus

Zúzzuk szét a nemek közötti egyenlőtlenségeket: A Baloldal mutatja az utat

Az Európai Parlament éppen elfogadott egy jelentést a nemek közötti egyenlőtlenségekről az egészségügyben. Ez fontos lépés annak kiemelésében, hogy milyen nemek közötti egyenlőtlenségek maradnak fenn ebben a patriarchális társadalomban és a nők védelmében. Ezt a jelentést a progresszív csoportok erőfeszítéseinek köszönhetően fogadták el.

Ami az egészséget illeti, senki sem egyenlő, de ha valaki férfi vagy nő, az az egyenlőtlenséget még nagyobbá teszi. A nőket és a queer embereket aránytalanul sújtják a társadalmi egyenlőtlenségek, és a kapitalista társadalmunk ezekből az egyenlőtlenségekből táplálkozik, mivel azok mindig a leggazdagabbak javát szolgálják.

A Baloldal frakció nélkülözhetetlen munkájának köszönhetően sikerült beilleszteni a cselekvésre való felhívásokat a menstruációs szegénység elleni küzdelemre; a szülészeti ellátáshoz való jobb hozzáférésre a vidéki területeken; a szülészeti és nőgyógyászati erőszak – beleértve a szóbeli bántalmazást, a diszkriminációt és a terhesség, szülés és abortuszellátás során végzett beleegyezés nélküli beavatkozásokat – a nők jogainak és méltóságának megsértéseként való elismerésére, különös tekintettel a menekültekre és a kiszolgáltatott helyzetben lévő nőkre; valamint a nők mentális egészségére való összpontosításra.

Mindez annak ellenére történt, hogy a szélsőjobboldali csoportok ellenezték, amelyek csak akkor érdeklődnek a nők védelme iránt, amikor az a rasszista napirendjüket szolgálja. Még egy abortuszellenes kiállítást is szerveztek az Európai Parlamentben Strasbourgban, és az Európai Bizottság is benne volt. Úgy tűnik, Ursula von der Leyen nem különösebben elkötelezett e jog védelme mellett, amelyet egyre inkább fenyeget a szélsőjobboldal felemelkedése.

A Baloldal frakció előadója, Hanna Gedin (Vänsterpartiet, Svédország): „Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférésben mutatkozó egyenlőtlenség a nők és férfiak között továbbra is sokkoló. A nők még mindig nem rendelkeznek ugyanolyan hozzáféréssel az egészségügyi ellátáshoz, mint a férfiak, és ez egyszerűen megbocsáthatatlan. A nők nem másodrangú állampolgárok. Az egészségügyi rendszereinknek a nők egészségét prioritásként kell kezelniük, nem utólagos gondolatként. Elég volt. Itt az idő, hogy fellépjünk és bezárjuk a szakadékot.”

A Baloldal frakció folytatja a harcot ezen nemek közötti egyenlőtlenségek lebontásáért, amelyek megerősítik a férfiak uralta világot a status quo bármiféle megkérdőjelezése nélkül, valamint az ebből fakadó hatalommal való visszaélést.

A Baloldal az egyetlen demokratikus ellenzéki csoport, és folytatjuk az ellenállást.

EP Baloldal frakció

Looksmaxxing: Egy online szubkultúra, ami mindannyiunknak árt

A looksmaxxing hidakat épít a wellnessz-től a nőgyűlöletig és a szélsőjobboldalig

A looksmaxxing egy online trend, amely károsítja a benne részt vevő fiatal férfiakat – és azokat a nőket, akiket uralni akarnak.

Andrew Tate, a manoszféra influenszere, akit emberkereskedelem miatt letartóztattak (Kép: Wikimedia Commons)

Ez tükrözi a szexizmust és a TikTok „hajtáskultúráját” a neoliberalizmus alatt, amely szerint az egyének akkor sikeresek, ha vállalkozó szelleműek, rugalmasak és erősek.

A looksmaxxing az incel, nőgyűlölő fórumokon indult a 2010-es években. A megjelenés rögzített társadalmi hierarchiájának gondolatán alapult.

Akiknek szoborszerű az állkapcsa, élesek az izmai és „pozitív canthális dőlésük” van (a szemük felfelé dől), azok a csúcson vannak – feltéve, hogy fehérek.

Az alfahímek sikereket aratnak a munkaerőpiacon és szexhez jutnak.

De ha az arcod nem illik a képbe, az online terek tele vannak más férfiakkal, akik azt mondják, változtasd meg, különben egy nő sem fog akarni.

A looksmaxxerek azt ígérik tízezerszámra bizonytalan, magányos és elégedetlen követőiknek, hogy egy élesebb állkapocs megváltoztatja az életüket.

Faith Leslie újságíró érvel: „Ami különösen megkülönbözteti a looksmaxxing esetét, az nem az, hogy fő célpontjai a fiúk.

„Valójában ez a trend közvetlen hatással lehet a fiatalokra, nemtől függetlenül.

„Inkább abból fakadnak az aggodalmak, hogy az internet egy olyan problémás részéről származik.”

A looksmaxxing az incelfórumokon a „fekete pirula” ideológiához kapcsolódik. Ez azt állítja, hogy a nők kizárólag fizikai tulajdonságok, például magasság és csontszerkezet alapján választanak szexuális partnert.

Azt mondja, a nők állatszerűek, és arra készteti őket, hogy alfa partnereket válasszanak. Szóval a szegény bétáknak fel kell emelniük a „szexuális piaci értéküket”, hogy versenyezhessenek a nőkért.

Angus Lindsey kutató írja: „Az incel csoportok túlnyomórészt társadalmilag elidegenedett férfiakból állnak, akik azt mondják magukról, hogy nem találnak nőket, akik hajlandóak lennének romantikus kapcsolatot létesíteni velük.

„Az incelek világértelmezése azt a gondolatot idézi meg, hogy a nők igyekeznek maximalizálni utódaik szociális, gazdasági és genetikai potenciálját azáltal, hogy »magas státuszú« férfiakat választanak.”

De a nők nem csak állatok – ravaszak és manipulativak is, és be akarják csapni a férfiakat, hogy gondoskodjanak róluk.

Ezt mind tovább rontja a feminizmus, amely megerősítette a nőket, és lehetővé tette számukra, hogy szabadon válasszák meg szexuális partnereiket.

Az incelek tehát egy olyan idő visszatérését követelik, amikor a nők apáik és férjeik tulajdonai voltak, és nem voltak jogaik vagy önállóságuk – és minden férfinak jutott egy nő.

Ez nevetségesnek tűnhet, de emlékezzünk, mi történt tavaly októberben.

Pete Hegseth, az Egyesült Államok hadügyiminisztere támogatott egy lelkészt, aki vissza akarja vonni a 19. alkotmánymódosítást – ez adta meg a nőknek a szavazati jogot.

A második megoldás az, hogy átalakítsd az arcodat és a testedet, hogy alfa lehess, és minden lány a lábaid elé omljon.

Történelmileg a nőket kényszerítették arra, hogy eltorzítsák és éheztessék testüket, hogy megfeleljenek az osztály, a rasszizmus és a gyarmatosítás által formált lehetetlen szépségideáloknak.

De a fizikai szépségsztereotípiák nem újdonságok. Nem minden férfi hasonlított a reneszánsz Olaszországban Michelangelo Dávidjára.

I. Jakab király udvarában a fiatal férfiak hosszú, hullámzó hajuk fitogtatásával versenyeztek a figyelemért – és a karcsú, atletikus lábakat nagyra csodálták.

A viktoriánus korban, a 19. században kialakult nemi sztereotípiák a királynőért és hazáért harcolni alkalmas férfiakra összpontosítottak. Ez a macsó, izmos férfitest eszményképe a mai online kultúrában is fennmaradt.

A looksmaxxing felerősíti azt az eszmét, hogy csak a megjelenés számít, és hogy a nők a hibásak ezért a brutális szexuális piacért.

A média kommentátorai értetlenül állnak afölött, hogy a fiatal férfiak miért ártanak maguknak a TikTok-influenszerek tanácsára.

De keveset mondanak arról a társadalomról, amely arra ösztönzi a fiúkat, és még inkább a lányokat, hogy túlzottan a megjelenésükre összpontosítsanak.

A neoliberalizmus igazolására használt eszmék termékeny talajt biztosítanak a looksmaxxing megjelenéséhez.

A Biopolitika születése című művében Michel Foucault teoretikus egy új típusú egyén – a „neoliberális én” – megjelenését tárgyalta.

Azt mondta, ez egy evolúció az Adam Smith-hez, A nemzetek gazdagsága szerzőjéhez és a szabadpiaci kapitalizmus korai támogatójához kapcsolódó „gazdasági embertől”. A rendszer támogatói szerint az önérdekelt „gazdasági ember” a piacon való adásvételen keresztül cselekszik jólétének maximalizálása érdekében.

De most, Foucault érvelése szerint, megjelent a neoliberális kapitalizmus versengő egyede.

Az emberek „önmaguk vállalkozóivá” váltak, arra rendeltetve, hogy folyamatosan „fejlesszék emberi tőkéjüket”.

Foucault és néhány marxista túlhangsúlyozta a neoliberális eszmék fogását a munkásosztály gondolkodásában.

Ha teljesen dominánsak lennének, nagyon kevés lehetőség lenne tömegmozgalmakra vagy munkások általi fellépésre. Az uralkodó osztálynak pedig meg kell újítania az individualizmus eszméit a rendszerükkel szembeni kollektív kihívásokra válaszul.

De a neoliberalizmus sokak számára azzá a „józan ésszerű mód”-dá vált, ahogyan értelmezzük, éljük és megértjük a világot.

Ahogy Jane Hardy szerző érvel: „A verseny betölti a mindennapi élet minden zegzugát, az iskolák és egyetemek rangsoraitól kezdve a televíziós műsorokig, ahol a főzés és a randevúzás versenyekké válnak, csak egy győztessel.

„A munkahelyen a teljesítményfüggő bérhez hasonló menedzseri eszközök versenyhelyzetbe hozzák a munkavállalókat.

„A vállalkozó szelleműség, a kreativitás és a választás nyelvét folyamatosan bevetik az egyén átrajzolt képének megerősítésére, és hogy ezt az egyént tegyék felelőssé a munkaerőpiacon és az életben általában elért sikereiért és kudarcaiért.”

Minden emberi tulajdonság és képesség kevésbé lesz az öröm forrása, és inkább egy árucikk, amelyet mellékállásként pénzzé kell tenni.

A kapitalizmus csak úgy létezhet, hogy munkaképességünket árucikké változtatja.

Ahogy a rendszer öregszik, egyre inkább behatol életünk minden területére, és minden érzést, érzelmet és reményt olyasmivé alakít, ami megvehető, eladható és megoldható egy alkalmazással és egy új termékkel.

Tíz-húsz évvel ezelőtt az önfejlesztés divatszava új készségek tanulását, a fittség megőrzését és rugalmasság fejlesztését jelentette.

Ma sok fiatal azt tapasztalja, hogy a szüleik által a munka, az otthon és a biztonság felé vezető utak bezárultak.

Így az önfejlesztés átadja a helyét a „saját magad marketingje” és a „márkaépítés” eszméjének.

Élményeid közösségi médiatartalommá alakítása, magad influenszerként pozicionálása, tehetségeid, szexualitásod, saját magad eladása.

Ez egy olyan wellness-kultúrából táplálkozik, amely sok árucikket népszerűsít – de nem sok jólétet.

A szélsőjobbos suttyók, mint Jordan Peterson és Andrew Tate, „önsegítő” guruként tüntetik fel magukat, akik könnyű utat mutatnak a gazdagsághoz, nagy autókhoz és nőkhöz.

A wellness ösztönözheti a jó táplálkozást – bizonyos áron – és a testmozgást – drága edzőtermekben – de étrend-kiegészítők szedését, szteroidok injektálását és alkalmazásokkal való emberi interakciók helyettesítését is jelenti.

És a szélsőjobb kisajátította a wellness-gyakorlatokat.

Stewart Home a Fascist Yoga (Fasiszta jóga) című könyvében nyomon követi, hogyan keresztezi a jóga a fizikai tökéletesség hajszolását, a fehér felsőbbrendűséget és az oltásellenes összeesküvés-elméleteket.

Még alapvetőbb, hogy az emberi lények elidegenedettek, és ez megteremti azokat a feltételeket, amelyek között másokat pusztán eszközként látunk saját önérdekünk érvényesítésében.

Ami megkülönböztet minket az állatoktól, az az együttműködési képességünk, hogy előállítsuk azt, amire az élethez szükségünk van.

De a profit felhalmozásának hajszája azt jelenti, hogy ez a lehetőség soha nem valósulhat meg a kapitalizmus keretein belül.

A munkások elidegenednek az általuk előállított dolgoktól, amelyeket a főnökök birtokolnak és osztanak el. A munkások olyan házakat építenek, amelyekben soha nem fognak lakni, és olyan ruhákat állítanak elő, amelyeket nem engedhetnek meg maguknak. Nincs ellenőrzésünk afölött, hogyan szervezik a munkánkat, vagy az hogyan hat ránk fizikailag és mentálisan.

A kapitalista társadalom versenyt szül a munkások között. Arra ösztönöznek, hogy másokat versenytársnak és biztonságunk veszélyeztetőjének lássunk.

Végül elidegenedünk munkaképességünktől és attól, hogy kollektíven tervezzünk saját és a természeti világ szükségleteinek kielégítésére.

Az elidegenedés áthatja a társadalom és életünk minden aspektusát. És keresztezi a mélyen gyökerező nőgyűlöletet, amely ama gondolat köré csoportosul, hogy a nőknek a férfiakat kell szolgálniuk.

A szélsőjobb csavar ezen a szexizmuson az a vád, hogy a nők mostanra uralják és megalázzák a férfiakat.

A looksmaxxing hidakat épít a wellnessz-től a nőgyűlöletig és a szélsőjobboldalig. Követőit bátorítani kellene, hogy hagyják abba a szó szerinti önostorozást, és próbálják meg egyenlőként kezelni a nőket.

De a looksmaxxing csak egy tünete egy beteg rendszernek.

Sok fiatal elutasítja azokat az eszméket, amelyek egy profit-maximalizáló (profitmaxxing) rendszerből áradnak – és ehelyett ellenállás-maximalizálást (rezisztencia-maxxing) akarnak a megdöntésére.

forrás: Socialist Worker

A USS Lincoln „pihenőútja” Thaiföldre: az amerikai neokolonializmus és a femicídium kikötői látogatása

Az a rendszer, amelyben a nőket a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt szisztematikusan a szexmunkába sodorják, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium.

A USS Abraham Lincoln (CVN-72) megérkezése egy „pihenőút” céljából Thaiföldre, mielőtt visszatérne pusztító hadjáratához Nyugat-Ázsia népei ellen, azonnali kihallgatást és ellenállást követel. Számunkra, thai emberek számára, és az amerikai fosztogatás helyszínein élők számára világszerte, ez az USA hidegháborús gyarmati láncainak csörgése a leghűségesebb kutyáján, miközben agressziós háborút folytat Iránban és folyamatban lévő népirtást Palesztinában. Azzal, hogy megengedték a USS Lincoln kikötését, a thai uralkodó elit ismét elősegíti a birodalmi erőszak egy olyan rendszerét, amely messze túlmutat Délkelet-Ázsia határain, egy olyan rendszert, amely a mi esetünkben a szexuális erőszakon és a femicídiumon alapul.

Thaiföld hosszú múltra tekint vissza az USA gyarmati vazallusaként, és ma, 2003 óta „fő nem-NATO szövetségese”. Bár Thaiföld az utóbbi években Kína felé nyitva próbálta egyensúlyozni kapcsolatait, az USA továbbra is jelentős erőforrásokat fektet be a thaiföldi politikai és katonai intézmények feletti befolyásának fenntartásába, stratégiailag létfontosságúnak tekintve a királyságot. A USS Lincoln látogatása tehát megerősíti a folyamatban lévő szövetség fenntartását: kínos emlékeztető a Thaiföldi Királyság uralkodóinak az amerikai katonai ambíciók iránti nyalizós hajlamára. Ez egy olyan hajlam, amelyet a thaiföldi nép, különösen az ország női, akik a legtöbbet szenvedtek az amerikai erőszaktól e kapcsolat során, nem osztanak.

Ez a birodalmi erőszak hosszú történetének folytatása, ahol a női testek szolgáltak fizetőeszközként Thaiföld nyugati kapcsolataiban. A USS Lincoln Thaiföld keleti tengerpartján található kikötőbe fog megérkezni, amelyet az 1960-as és 70-es években az amerikaiak vietnami támadásának elsődleges állomáshelyeként és pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) helyszíneként hoztak létre. Ma Pattaya városa talán a világ legnagyobb szex-turizmusának, birodalmi erőszakának helyszíne, köszönhetően teljes mértékben az amerikai katonák befogadása történelmének. A háborús gépezet az amerikai neokolonializmus strukturális örökségéhez kötődik, egy olyan örökséghez, amely Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás helyszínévé tette, és a nőgyilkos örökségéhez, ahol az állam és a tőke kéz a kézben járva szisztematikusan a nők életét feláldozhatóvá teszi a profit és az USA geopolitikai hegemóniája nevében.

A thaiföldi szuverenitás mítosza

A hivatalos thai történetírás a királyságot ritka délkelet-ázsiai nemzetként ünnepli, amelynek sikerült elkerülnie az európai gyarmatosítás karmait ragyogó uralkodóinak diplomáciai rátermettsége révén. Ez a narratíva azonban elhomályosítja az emberek valóságát. Ahogy a korai marxista thai történészek felismerték, Thaiföld „félgyarmati” állam volt, kezdve az 1855-ös Bowring-szerződéssel, amely joghatóságon kívüliséget biztosított a brit alattvalóknak és a kereskedelmet a gyarmatosítók kezébe monopóliumozta. A szerződést, amelyet ágyúnaszád-diplomácia keretében írtak alá – hasonlóan a Kínával kötött egyenlőtlen szerződésekhez – Sziámot ténylegesen ütközőállammá tette a brit és francia gyarmati érdekek között, így csak névleg szuverén.

„Thaiföld az USA 51. állama”

Az európai hatalmak távozása nem hozott valódi függetlenséget, hanem egyik urat a másikra cserélte. A második világháborút követően az Egyesült Államok vette át a birodalmi pártfogó szerepét, Thaiföldet létfontosságú védőbástyának tekintve a délkelet-ázsiai „kommunista agresszió” ellen. 1950-től kezdve a thaiföldi katonai fasiszta diktatúrák egymásutánja, kezdve Sarit Thanarat 1957-es, amerikai támogatással megszervezett puccsával, engedelmeskedtek Washington irányító hívásának. Az USA több mint 1,5 milliárd dollár katonai és gazdasági segélyt öntött az országba, beágyazva az amerikai érdekektől való függőség rendszerét a thaiföldi hadseregbe, miközben Thaiföld hét amerikai légitámaszpontnak és több százezer katonának adott otthont – elsősorban pihenés és kikapcsolódás céljából – az amerikai agressziós háború során Vietnámban.

A valóságban Thaiföldet nem közvetlen területfoglalással gyarmatosították, hanem gazdasági uralom, katonai jelenlét és politikai alárendeltség révén – a pénzügyi geopolitikai mechanizmusok összetett hálózatán keresztül. Ahogy a Tricontinental megfogalmazta 1969-ben: „Kétségtelen, hogy Thaiföld az egyik leghűségesebb Washington parancsainak végrehajtásában. Ezért kétségtelen, hogy Kittikachorn (Thanon) marsall teljesen őszinte volt, amikor kijelentette, hogy az Egyesült Államok Thaiföldet tekintheti az 51. államnak.”

Az amerikai hadsereg prostitúciós ipari komplexuma

A vietnámi agressziós háború Thaiföldet az amerikai hadsereg elsődleges pihenő-és-kikapcsolódási (R&R) központjává változtatta. A vietnámi emberek meggyilkolása és az ország Agent Orange-dzsel való elárasztása után szabadságon lévő katonákat thaiföldi bázisokra szállították, ahol a patriarchális erőszak és a femicídium intézményesült, mint jutalom és szükségszerűség. Sarit katonai állama például aktívan tervezte ezt nemzeti politikaként. 1959-ben, még a nagyobb csapatösszevonások előtt, 500 amerikai katonát szállítottak át a Nakhon Ratchasimában lévő bázisukról a – akkor még – kis halászfalu, Pattaya, Chonburi helyszínére, egy olyan utazásra, amelyet a helyi hatóságok segítettek elő, és amely gyakorlatilag a falut a katonák R&R helyszínéül jelölte ki. Ezt 1964-ben formalizálták, amikor a thai és az amerikai kormány hivatalos megállapodást írt alá R&R létesítmények biztosításáról a katonák számára, egy olyan egyezményt, amely Pattayát és más területeket hatalmas „szórakoztató” központokká változtatott. 1964 és 1976 között évente körülbelül 700 000 nemzetközi katona érkezett egyhetes tartózkodásra az USA indokínai támadása idején.

A thai nők testét nemzeti erőforrássá változtatták, kizsákmányolva őket a külföldi valuta vonzása és a gazdasági fejlődés elősegítése érdekében. Cynthia Enloe a Banánok, strandok és bázisok (1990) című művében ezt írja: ez a birodalmiság, a kapitalizmus és a patriarchátus logikája: a női test a tőkefelhalmozás eszközévé válik, és az állam elősegíti ezt a kivonást. Thaiföld szexipara egy nyilvános, intézményesített kizsákmányolási rendszert alkot, amelyet az állam legitimál, és amelyet a nemzetközi, különösen amerikai kereslet táplál a női munkaerő állandó utánpótlása iránt. Mind a fizetetlen (reproduktív) munka, mint a takarítók, szakácsok, szobalányok stb., mind a hiperkizsákmányoló szexuális munka terén.

Ma Pattaya városát a szexuális kereskedelem állandó övezeteivé alakították, amelyek a katonai személyzeten túlmutató nemzetközi szex-turizmust szolgálják. Gazdasági szempontból: az amerikai katonák olyan keresletet teremtettek, amely ösztönözte a szex „vállalkozókat” (kitartókat és emberkereskedőket) tevékenységük „profi” szintre emelésére. Miután 1975-ben (a militáns baloldali szervezők – diákok, parasztok és a thaiföldi munkásosztály – bátor munkájának köszönhetően) kiűzték az amerikai katonai bázist Chonburiból, ezek a kerületek megtartották a szex-turistákat vonzó infrastruktúrát és hírnevet, fenntartva egy ördögi kört. A volt bázisok körüli teljes területet ma luxus tengerparti szállodák foglalják el, mind külföldieknek forgalmazva, és mint az USS Lincoln esetében is látjuk, még mindig otthont adnak a nyugati imperialista hadseregnek, mint helyszínnek a nőink kizsákmányolására.

Az olyan osztálykollaboránsok, mint Pattaya polgármestere, Poramet Ngampichet, azt mondták, a város készen áll az amerikai katonai személyzet fogadására, akik hosszú agresszív bevetésük után pihenni és időt kívánnak eltölteni az üdülővárosban.

Délkelet-Ázsiában a szexuális erőszak ingadozásai kéz a kézben jártak az amerikai katonai jelenléttel. Ez mindig is a szexuális ellátási láncok szervezett iparága volt, amely a katonai keresletet elégítette ki. Végső soron a nők viselik ennek a birodalmi patriarchális erőszaknak a legnyersebb csapását. Ugyanazok a feltételek, amelyek lehetővé tették az olyan hálózatok működését, mint Epsteinéi – az áldozatok kiszolgáltatottsága, a hatalmi struktúrák bűnrészessége és a női testek áruvá tétele – tükröződnek azokban a strukturális feltételekben, amelyek Thaiföldet a szexuális kizsákmányolás globális célpontjává tették.

Femicídium: a strukturális nemi erőszak végső következménye

A femicídium túlmutat az egyéni gyilkosságokon, és magában foglal minden olyan strukturális feltételt, amely a nők életét eldobhatónak minősíti, csökkenti életesélyeiket és szisztematikus erőszaknak veti alá őket. Az a rendszer, amelyben a nőket szisztematikusan a szexmunkába sodorják a meglévő infrastruktúra és a szegénység miatt, ahol az állam elősegíti és profitál a kizsákmányolásukból, ahol az amerikai katonai jelenlét megteremti a keresletet, és ahol a nyugati turizmus fenntartja a kínálatot – ez a femicídium. Ez a nők fizikai és pszichológiai integritásának, autonómiájának és maguknak az életének szisztematikus feláldozása imperialista célok érdekében.

Thaiföld nőit nemcsak a szex-turizmus profitja miatt zsákmányolják ki, hanem azért is, hogy fenntartsák azt a geopolitikai szövetséget, amely Thaiföldet az imperialista háborúk állomáshelyévé teszi. A politikai stabilitás, amelyet az USA Thaiföldön fenn kíván tartani, részben azokon a gazdasági feltételeken alapul, amelyek a nőket továbbra is a szexuális kizsákmányolásban tartják. Ezek a politikai fenntartó rendszerek magukban foglalják az antikommunista halálosztagokat, a függő katonai kapcsolatok fenntartását, a gazdasági szuverenitás tilalmát és a határozottan antikommunista vezetés biztosítását. Amíg a turizmusfüggő gazdaságok megkövetelik a külföldi patriarchális fogyasztók folyamatos áramlását, és amíg az állam előnyben részesíti a tőkefelhalmozást a nők élethez való jogával szemben, addig Thaiföld női viselik az USA-Thaiföld szövetség emberi költségeit.

A hiper-szexualizáció tartós kultúrája

A közösségi médiában 5000 amerikai katona thaiföldi érkezését komikus poénként kezelik az amerikaiak számára. Ez felfedi, milyen mélyen gyökerezik a thaiföldi nők hiper-szexualizációja és testünk szisztematikus kizsákmányolása a férfi tudatban. Néhány hozzászólás: „Nagy fizetős nap ezeknek a lányoknak, talán megtalálják a férjüket”, „Több tonnányi sperma érkezik” és „Egyenesen Bangcockba; minden katona szex-izgulva várja a szex-gyakorlatokat” (szójáték: sexcited és sexercises – a szerk.). Ezek a kijelentések az amerikai katonák által hátrahagyott attitűdök összegzései. Ezek az érzelmek közvetlen leszármazottai annak az amerikai kultúrának, amely az ázsiai nőket hiper-szexualizáltként és engedelmesként ábrázolta az USA katonai agressziójának korszaka óta a régióban.

A thaiföldi nők kizsákmányolását szórakoztatónak tekintik, egy katonai kikötői látogatás eredményének. Ennek a kultúrának a létezése és fenntartása feltárja a neokoloniális rendszert, amely szisztematikusan áruvá tette a nőket a birodalom élvezete és profitja érdekében.

A USS Lincoln a folytatás

A USS Lincoln Thaiföldre érkezése csak a legújabb állomása egy olyan kapcsolatnak, amelyet birodalmi uralom formált és a thaiföldi nők szisztematikus kizsákmányolása tart fenn. Az USA aktívan és tudatosan hozta létre és alakította ki a szexuális erőszak gazdaságát, amely ma a thai társadalmi-gazdasági rendszer állandó jellemzőjeként maradt fenn. Amikor a hajó kiköt, annak a hidegháborús győzelmének gyümölcsét élvezi, jelezve a thai-amerikai kapcsolatok által lehetővé tett folyamatos strukturális femicídium folytonosságát.

Látnunk kell a nőket Pattayában, Nakhon Ratchasimában, Nakhon Phanomban, Takhliban, Ubon Ratchathaniban, Udon Thaniban és Thaiföld-szerte olyan egyénekként, akik a globális kapitalizmus, a birodalmi örökség és a patriarchális erőszak legnyersebb formájának elnyomó hálójába gabalyodtak. A megoldás nem a nyugat által vezetett emberkereskedelem-ellenes beavatkozások, amelyek tovább fosztják meg a thai nőket a hatalomtól, hanem azoknak a gazdasági és politikai berendezkedéseknek a forradalmi átalakítása, amelyek eleve nyereségessé tették a kizsákmányolásunkat.

A USS Lincoln látogatását a legélesebb ellenállással kell fogadni, a történelemtől kezdve, amelyet képvisel, egészen a jövőig, amelyet előrevetít. Amíg a szexuális kizsákmányolást előállító strukturális feltételeket nem számolják fel, addig minden kikötői látogatás erőszakot jelent földjeinken és testünkön.

Írta: Benyasiri Eimviriyapong szerkesztő, fordító és propagandista a Dindengnél, egy folyóirat- és kiadói kollektívánál, amely Thaiföld félfeudális, félkapitalista és félgyarmati valóságát igyekszik megfejteni. Szakmai fókusza az ökológia, az államhatalom és a forradalmi feminista politika mindennapi életben való alkalmazása.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A szélsőjobb veszélyes megszállottsága a születésszámokkal

Semmilyen erkölcsi kötelességre való hivatkozás nem kényszerítheti az embereket gyermekvállalásra, amikor a mindennapi élet egy versenyfutás a megpróbáltatásokkal szemben. Az igazi reprodukciós szabadsághoz szükség van mind az anyaság elutasításának jogára, mind azokra az anyagi feltételekre, amelyek lehetővé teszik azt, ha valaki így kívánja.

Augusztus 20-án, az Americas Tanácsa Buenos Aires-i 23. konferenciáján Javier Milei az üzleti elit előtt tartott beszéde végén a „kis zöld kendőket” és a terhesség önkéntes megszakítását (VTP) tette felelőssé a csökkenő születésszámért, a gazdasági növekedés lassulásáért és a nyugdíjrendszer válságáért. A taktika politikailag hatékony: egy globális demográfiai trendet egy helyi bűnbakra redukál.

Azok számára, akik Argentínán kívülről olvassák ezt: a „kis zöld kendők” azok a kendők, amelyek több mint két évtizede lógnak millió argentin nő nyakában. Ezek a Nemzeti Kampány a Legális, Biztonságos és Ingyenes Abortusz Jogáért szimbólumai, egy mozgalom, amelynek 20 évébe telt – 20 évnyi menetelés, vita és nyilvános terekben hímzett kendő –, hogy 2020-ban Argentínában elfogadják a Terhesség Önkéntes Megszakításáról szóló törvényt. Ezt a folyamatot „őrültségnek” nevezni legalábbis szóválasztás kérdése. De a választás nem naiv. Argentínában azokat a nőket is „őrültnek” nevezték, akik az utcára vonultak, hogy igazságot követeljenek eltűnt gyermekeikért. A Plaza de Mayo Anyái körökben vonultak a diktatúra alatt, miközben a társadalom elfordult tőlük, a katonaság pedig téveszméseknek kezelte őket. Argentína történelme hosszú és fájdalmas kapcsolatban áll az „őrült” szóval: arra használják, hogy hiteltelenítsék azokat a nőket, akik az elképzelhetetlent követelik, csak hogy az idő igazolja őket.

Formális foglalkoztatás nélkül nincs megoldás a társadalombiztosításra

A hivatalos narratíva egy valós aggodalomra hivatkozik: egy felosztó-kirovó társadalombiztosítási rendszerben a keresőképes aktív népesség csökkenése veszélyezteti a jövőbeli nyugdíjak fenntarthatóságát. Az érvelés azonban figyelmen kívül hagyja a meghatározó strukturális tényezőt: a munkaerőpiac bizonytalan jellegét.

Az Állandó Háztartás-felmérés (EPH-INDEC) szerint az informális foglalkoztatás a teljes munkaerő 43%-át teszi ki, a fiatalok körében pedig meghaladja a 65%-ot. Más szóval, minden tíz fiatalból közel hét dolgozik társadalombiztosítási járulékfizetés, munkahelyi stabilitás vagy szociális védelem nélkül. A születésszám növekedése a libertariánus modell – amely a munkaerő-piaci rugalmasságot és a deregulációt támogatja – feltételei között nem automatikusan jelent új járulékfizetőket a nyugdíjrendszerben, hanem inkább az informális munka újratermelődését eredményezi. Valójában a jelenlegi gazdasági modell lerombolja a meglévő nyugdíjrendszer anyagi alapjait.

Másrészt a demográfiai adatok azt mutatják, hogy a terhesség önkéntes megszakításának legalizálása nem oka a csökkenő születésszámnak. Valójában Argentína teljes termékenységi arányszáma jóval a Terhesség Önkéntes Megszakításáról szóló 2020-as törvény elfogadása előtt csökkenni kezdett. Az ENSZ Népesedési Alapja szerint Argentínában az élveszületések száma az elmúlt évtizedben nőnként 1,2 gyermekre esett vissza. Sőt, ez a tendencia korántsem helyi jelenség; az egész Latin-Amerikára és a Nyugatra kiterjed, beleértve azokat az országokat is, amelyek szigorúan büntetik az abortuszt, mint például Salvador és Honduras. Ennek a tendenciának a közös oka nem a reprodukciós jogok kivívása, hanem a családi tervek fenntartásának anyagi lehetetlensége a megszorítások, a vásárlóerő csökkenése és a formális foglalkoztatás lerombolásának kontextusában. A pronatalista napirendek anyagi alap nélkül – mint amilyeneket a régió konzervatív rezsimjei vagy Kelet-Európában bevezettek – rendszeresen kudarcot vallottak a demográfiai hanyatlás megfordításában.

Az élet fenntartásának anyagi feltételei

A születésszám gyors csökkenése a hosszú távú átalakulások összetett folyamatának része, amely az elmúlt évtizedben felgyorsult régiónkban. A nők munkaerőpiacra lépését, az oktatáshoz való hozzáférést és a megnövekedett gazdasági önállóságot gyakran említik olyan tényezőkként, amelyek mélyrehatóan átformálták az életkilátásokat és a reprodukciós preferenciákat, lehetővé téve az anyaság elhalasztását.

Ez az átmenet azonban összeütközik a nőket sújtó tartós strukturális akadályokkal, amelyek megnehezítik a munka és a magánélet összeegyeztetését, és befolyásolják az anyaság elhalasztására vagy korlátozására vonatkozó döntést. Ezeket az akadályokat megerősítik és kiterjesztik a munkahelyi bizonytalanság idején és amikor az állami szociális beavatkozások alulfinanszírozottak, ami a másokról való gondoskodásra, támogatásra és az élet fenntarthatóságának biztosítására irányuló összes tevékenységet a háztartásokra hárítja.

Ez az eltolódás közvetlenül a fizetetlen reprodukciós munka növekedését eredményezi. Az Országos Időmérleg-felmérés (INDEC) szerint az országot fenntartó láthatatlan infrastruktúra háromnegyede a nők vállát nyomja, akik naponta több mint 6 órát szentelnek nevelési feladatokra. A hosszabb munkavégzés és gondoskodás mellett, a csökkenő reáljövedelmek és a közlekedési és szolgáltatási támogatások megszüntetése közepette a mindennapi élet újratermelése háztartási adósságok révén történik. A hitel már nem a társadalmi mobilitást vagy tartós fogyasztási cikkeket finanszírozza, hanem a puszta létminimumot: élelmiszert, gyógyszert, lakbért és alapvető szolgáltatásokat. Elsősorban a nők kezelik ezt a napi rést az elégtelen jövedelem és a fix költségek között.

Az élet fenntartása Argentínában kimerítő, privatizált és pénzügyiesített folyamattá vált. Abban a kontextusban, ahol az anyaság fizetetlen munkaórák hozzáadását jelenti egy már amúgy is túlterhelt munkanaphoz, miközben adósságot kell felvenni az alapvető szükségletek fedezésére – óriási mentális egészségügyi költségekkel –, a születésszám csökkenése kevésbé tűnik ideológiai jelenség eredményének, mint inkább racionális válasznak egy ellenséges, felfüggesztett jövőkkel teli környezetre. A reprodukciós döntéseket nem a jogok kivívása teszi költségesebbé és gátolja meg, hanem egy olyan gazdasági modell, amely a túlélést adóssággá változtatja, és lerombolja a társadalmi és közösségi infrastruktúrát, amely támogató rendszerként szolgálna.

A választás szabadsága: vágy kontra erkölcsi kényszer

Paradox, hogy egy olyan politikai program, amely a szabadságot hirdeti, pontosan a testünk és életterveink feletti autonómia területén kívánja azt korlátozni. Az a döntés, hogy valaki anya lesz vagy úgy dönt, hogy nem lesz az, nem termelési input a piac számára, sem pedig változó a társadalombiztosítási számításokhoz. Ez egy intim, létfontosságú és politikai választás a saját testünkkel és jövőbeli terveinkkel kapcsolatban.

A csökkenő születésszámot „munkaerő-kínálati problémára” redukálni az élet haszonelvű felfogását tükrözi, amelyben a terhes testeket kizárólag a tőke szolgálatában álló munkaerő újratermelőinek tekintik. Az Abortusztörvény elfogadása és a reprodukciós autonómia megszilárdítása nem gyengítette az anyaságot, hanem inkább annak kötelező jellegét kérdőjelezte meg. Visszaállította a szabadság és a vágy státuszát az új élet világra hozataláról szóló döntésben, felszabadítva azt a biológiai kényszer és a titkos praxisok alól.

Semmilyen erkölcsi kötelességre való hivatkozás nem kényszerítheti az embereket gyermekvállalásra, amikor a mindennapi élet egy versenyfutás a megpróbáltatásokkal szemben. Az igazi reprodukciós szabadsághoz szükség van mind az anyaság elutasításának jogára, mind azokra az anyagi feltételekre, amelyek lehetővé teszik azt, ha valaki így kívánja. Egy olyan gazdasági modell, amely a túlélést teherré változtatja, nem követelheti meg, hogy a gondoskodás akarata a bizonytalanságból fakadjon. A társadalom válasza nem egy ideológiai dogma: annak megerősítése, hogy a vágyat és az életet nem lehet megfélemlítéssel vagy bűntudatkeltéssel kezelni.

Írta: Maisa Bascuas argentin politológus, a Buenos Aires-i Egyetem professzora. A Tricontinental Társadalomkutató Intézet Globális Dél Feminizmusai Osztályának társkoordinátora, és a Nuestra América regionális irodájának kutatója.

Ezt a cikket a Globetrotter készítette.

A szélsőjobbos szemetek mindannyiunkra utaznak

A szélsőjobbos pártok a barátainkra és családjainkra utaznak. Arra a szabadságunkra utaznak, hogy azt szerethessük, akit akarunk. És a testünk feletti rendelkezési jogunkra utaznak.

A Reform UK rasszista tervet szövöget. A szélsőjobbos párt százezreket akar deportálni, ha valaha is hatalomra kerül. Célja, hogy körülbelül 2 millió további embert kényszerítsen arra, hogy elhagyja otthonát, családját, közösségét és munkahelyét.

A Reform UK meg akarja akadályozni, hogy a bevándorlók valaha is letelepedhessenek, vagy bármilyen támogatásra jogosultak legyenek.

És egyre jobban tolódik jobbra.

A Reform UK azt állítja, hogy „védi a brit kultúrát” – az ő elképzelésük szerint a brit kultúra „keresztény értékekre” épül.

E „keresztény értékek” szívében a család áll. Suella Braverman, a Reform UK egyenjogúsági szóvivője felszámolná az Egyenlőségi Törvényt (Equality Act), és helyette bevezetné a Női és Anyaságvédelmi Törvényt (Women and Motherhood Protection Act).

Braverman kijelentette: „Egy Reform UK-kormány lesz a brit történelem legnőpártibb, leganyapártibb és legcsaládpártibb kormánya.”

Braverman felszámolja a nők diszkrimináció elleni törvényes védelmét, majd néhányat visszahoz – de csak akkor, ha a nők anyák.

Az Anyaságvédelmi Törvény mélységesen szexista. Azt a gondolatot erősíti, hogy a nők értéke kizárólag a gyermekvállalásban rejlik, és hogy a nő dolga a gyerekek felnevelése.

A szélsőjobbos párt vezető tagjai, mint például Danny Kruger képviselő és James Orr, a párt politikai igazgatója, már régóta morfondíroznak a családi értékekről, és lekicsinylik a meleg szülőket.

Kruger „Nagy-Britannia szexuális kultúrájának újrahangolását” szeretné elérni az 1960-as évek szexuális forradalmának visszafordításával.

Orr a melegházasság ellen lép fel, amely szerinte nem „igazi házasság”.

Most Richard Tice, a Reform UK képviselője tovább fokozta ezt a zagyvaságot. Azt mondja, a párt szociális lakhatási politikája kizárólag a gyermekes „házaspárok” számára lenne fenntartva.

A pártvezető, Nigel Farage megnehezítené a nők számára az abortuszhoz való hozzáférést, Kruger szerint pedig a nőknek nincs „abszolút joguk a testi önrendelkezéshez”.

Ezek a Reform UK-beli szemetek olyan társadalomképet vizionálnak, amelyben a házasság börtön, a válás pedig szégyenletes dolog.

Olyan társadalmat, amelyben a nőket illegális magzatelhajtókhoz kényszerítik, a fehér nők élete a szaporodás körül forog, a melegek visszaszorulnak a szekrénybe, a transz+ emberek pedig nem is léteznek.

És képmutatók. Ők elválnak és együtt élnek a szeretőikkel. De meg akarnak akadályozni minket abban, hogy úgy éljünk, ahogy mi akarunk.

Az álkereszténységüknek semmi köze a hithez vagy az elvekhez – mindez az amerikai szélsőjobbnak való nyalizásról szól.

A Reform UK a barátainkra és családjainkra utazik. Arra a szabadságunkra utaznak, hogy azt szerethessük, akit akarunk. És a testünk feletti rendelkezési jogunkra utaznak.

A Reform UK fenyegetést jelent mindannyiunkra nézve.

forrás: Socialist Worker

Az áldozatok jogai előrehaladnak a jobboldaliak ellenállása ellenére

Az Európai Parlament éppen most fogadta el az irányelvet, amely a bűncselekmények áldozatait megillető jogok, támogatás és védelem minimumszabványait állapítja meg. Bár szükséges, ezúttal sem elég ambiciózus.

A Baloldal frakció e rendkívül fontos irányelv mellett szavazott, hogy erősítse az áldozatok – különösen a nők, gyermekek, fogyatékossággal élő személyek és a szexuális erőszak áldozatai – védelmét. Az interszekcionális diszkrimináció említése kulcsfontosságú elem, beleértve a nemi identitást is, mint tényezőt, amelyet figyelembe kell venni az áldozatok szükségleteinek egyéni értékelése során.

A 2024-ben elfogadott, a nők elleni erőszakról szóló irányelvvel összhangban a szöveg kötelezi a tagállamokat arra, hogy biztosítsák a szexuális erőszak áldozatai számára a szexuális és reproduktív egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférést és az azokról való tájékoztatást. Ebben az irányelvben az egyik legfontosabb győzelem a terhességmegszakítás említése, mivel ez az első alkalom, hogy egy irányelvbe belefoglalták.

A Baloldal frakció sajnálja, hogy az Európai Néppárt nem látta prioritásnak „a közalkalmazottak által elkövetett bűncselekmények bejelentését”, de az ember gyaníthatja, hogy saját frakciójuk tagjait (üdvözlet Angelika Niebler-nek*) akarták megvédeni a nyomozásoktól, miközben inkább a civil szervezetek finanszírozásának vizsgálatát részesítették előnyben. Ez a jobboldali képmutatás megtestesülése.

Elena Kountoura, a Baloldal frakció EP-képviselője (Syriza, Görögország) a következőket mondta: „A mai szavazás döntő előrelépést jelent az áldozatok jogai terén egész Európában, különösen a nők, gyermekek és az erőszak kiszolgáltatott áldozatai számára. A keményen véghez vitt tárgyalásokat követően az új irányelv szigorúbb biztosítékokat vezet be a magánélet és a személyes adatok védelmére, biztonságosabb és elérhetőbb bejelentési mechanizmusokat, megerősített jogi és pszichológiai támogatást, valamint erősebb jogokat biztosít az áldozatok számára a büntetőeljárás során. Sikerült bevezetnünk a gyermekbarát eljárásokat és speciális támogató szolgáltatásokat a másodlagos áldozattá válás csökkentésére, miközben megerősítettük a rendőrök, bírák és az áldozatokkal foglalkozó szakemberek képzési követelményeit, valamint igazságosabb kártérítési mechanizmusokat. Ez az irányelv egyértelmű politikai üzenetet küld: az áldozatok jogai nem képezik alkudozás tárgyát. Európának határozottan a védelem, a méltóság, az egyenlőség és az igazságosság oldalán kell állnia.”

EP Baloldal frakció

* Angelika Niebler néppárti politikus, akit álláshalmozás és az uniós pénzek saját célra való elköltésével vádolnak. Pont, mint az elítélt, szélsőjobboldali Le Pen esetében, de Niebler mentelmi jogát megvédte az EU.

Tálibok ma? Iszlám Állam holnap?

Az Európai Bizottság tárgyalni fog a tálibokkal az afgánok Európából történő kitoloncolásáról. Igen, ez egy valódi szalagcím.

“Az Európai Unió következetesen elítélte a tálibok által bevezetett egyre szigorúbb korlátozásokat…” – de ez azelőtt volt. Azóta az Európai Bizottság, hogy kövesse a szélsőjobb által erőltetett rasszista napirendet, Brüsszelben tárgyalva legitimálja a tálib rezsimet, hogy “megvitassák” az afgán menekültek kitoloncolását.

Tényleg emlékeztetnünk kell magunkat arra, kik is a tálibok? Azok, akik megszervezték és fokozták a nemi apartheid rendszerét a nők és lányok jogainak csorbításával. Nemrég, 2025 októberében az Európai Parlament vitát tartott azon afgán nők és lányok támogatására, akiket kizártak az oktatásból.

A Baloldal frakció társelnöke, Manon Aubry (Engedetlen Franciaország) közölte: “Az Európai Bizottság annyira megszállottja a kitoloncolásoknak és a szélsőjobb menekültellenes napirendjének, hogy mára úgy tűnik, kész közvetlenül tárgyalni a tálibokkal. Meghívni egy olyan rezsimet Brüsszelbe, amely szisztematikusan tiporja el a nők jogait és az alapvető szabadságokat, erkölcsi és politikai szégyen. Hogyan állíthatják, hogy védik az emberi jogokat, miközben a migrációellenőrzés nevében legitimálják a világ egyik legbrutálisabb rezsimjét?”

A Baloldal frakció társelnöke, Martin Schirdewan (Die Linke, Németország) azt mondta: “Tekintettel a rezsim ellenzői, a nők és a kisebbségek helyzetére, Afganisztánba történő kitoloncolások felelőtlenek. Véleményem szerint súlyos hiba és teljesen rossz jel, hogy az EU mostantól tárgyalásokat is folytat a tálibokkal, hogy ‘biztonságos’ kitoloncolásokról egyezkedjen. Ezzel az EU átveszi a szélsőjobb migrációs politikai napirendjét, és hajlandó még saját maga által szankcionált terroristákkal is tárgyalni a kitoloncolások végrehajtása érdekében. A terroristákat nem szabad politikai tárgyalásokkal legitimálni.”

Meddig hajlandó az Európai Unió szemet hunyni a szélsőjobb kielégítése érdekében? Ez a találkozó elfogadhatatlan, és nem szabad megtartani, ha az Európai Unió azt állítja, hogy a demokráciáért és az emberi jogokért küzd.

EP Baloldal frakció

A nők, akik harcoltak a fasizmus ellen

Judy Cox feltárja a rejtett történetet, hogyan szerveződtek és kockáztatták életüket a nők, amikor a fasizmus elterjedt Európában.

1945. március 12-én éjjel egy fasiszta banda behatolt egy szerény otthonba Torino külvárosában, Észak-Olaszországban.

Elraboltak három nőt: a 19 éves Vera Arduinót, 16 éves húgát, Liberát, és barátnőjüket, a 24 éves, várandós Rosa Ghizzonét.

A Pellerina-csatornához vitték, sorba állították és agyonlőtték őket.

Vera, Libera és Rosa azoknak a több ezer „stafettának” (futárnőnek) voltak a tagjai, akik az antifasiszta ellenállásban dolgoztak: üzeneteket hordtak, fegyvereket szállítottak és férfiakat kísértek biztonságba a hegyekbe.

A kerület női temetésüket a fasizmus elleni tiltakozássá változtatták.

Március 16-án reggel több mint 2000 nő érkezett a temetőbe piros pulóverben, piros virágokat és a fasiszta brutalitást elítélő táblákat cipelve.

Benito Mussolini kegyetlen különleges partizánellenes egysége megérkezett, a levegőbe lőttek, és a tüntetőket teherautókba terelték, hogy munkatáborokba vigyék őket.

De amikor a halottaskocsik megérkeztek, a nők térdre ereszkedtek és ellenállási dalokat kezdtek énekelni. Torino egész területén a munkások 15 perces sztrájkkal szolidaritást vállaltak.

Ez volt az első, nők által vezetett, nőkért folytatott antifasiszta tiltakozás Olaszországban.

Mussolinit két évvel korábban, 1943-ban egy puccsal megbuktatták. Az ezt követő eufória és felszabadulás pillanatát gyorsan eloltotta, amikor Adolf Hitler csapatai megszállták Észak-Olaszországot.

A nácik Mussolinit bábelnöknek állították vissza északon. A szövetségesek alig tettek valamit a náci megszállás megkérdőjelezésére, mert attól tartottak, hogy az ellenállás tele van vörösökkel, és az olaszokat megbízhatatlannak ítélték.

Caroline Moorehead A hegyekben álló ház című ragyogó könyvében azt írja, hogy ez alatt a két év alatt a megszállt Olaszország szerte több ezer nő kelt fel. Csatlakoztak az ellenálláshoz, és harcoltak országuk felszabadításáért.

Két évtizeden keresztül Mussolini árnyékokká változtatta a nőket, jogok és hang nélkül.

A fasiszták elűzték a nőket állásaikból, „tisztasági keresztes hadjáratokat” indítottak, és tucatnyi rendeletet hoztak, amelyek szerint a nők nem kereshettek, nem tanulhattak és nem dönthettek semmiről.

A Vatikán bátorította a „tisztasági keresztes hadjáratokat”, követelve, hogy a lányok testnevelés óráit „anyaság” órákra cseréljék.

De a nők visszavágtak, kockáztatva a letartóztatást, kínzást, nemi erőszakot és kivégzést. Csatlakoztak partizánegységekhez, szocialista ellenálló csoportokat hoztak létre, és beléptek az Olasz Kommunista Pártba.

Ada Gobetti megalapította a baloldali Azione Pártot, és egy partizándandár politikai biztosává vált. A kommunista Bianca Guidetti Serra antifasiszta akcióbizottságokat vezetett Torino gyáraiban, és egy földalatti lapot készített nők számára.

Az olasz ellenállás női nem csupán meg akarták szabadítani Olaszországot a fasisztáktól és náciktól. Egy valódi demokratikus és egyenlő társadalommal akarták őket felváltani.

De amikor a szövetségesek 1945 nyarán gyakorlatilag átvették Olaszország irányítását, a nők keservesen csalódtak.

A szövetségeseket nem érdekelte az egyenlőség vagy az igazságosság – csak a rend helyreállítása. Ez azt jelentette, hogy kompromisszumot kellett kötniük a régi fasiszta rendszer elemeivel, hogy leverjék a kommunistákat és a munkásmozgalmat.

Az 1946-ban megválasztott új Kereszténydemokrata kormány amnesztiát hirdetett a fasiszták és ellenállók által 1945. április 25-e, a fasizmus bukása előtt elkövetett összes bűncselekményre.

Ez azt jelentette, hogy a fasiszta kémekkel és kollaboránsokkal szembeni megtorlásokat gyilkosságként kezelték volna.

Több ezer partizánt üldöztek és tartóztattak le, sokan éveket töltöttek börtönben a fasizmus elleni harc „bűntettéért”.

De nem tudták eltörölni a kollektív ellenállás emlékét. Ahogy egy olasz nő megjegyezte: „Tudatában voltunk annak, hogy most először voltunk szereplői a történelemnek.”

„A nép, amely elnyom másokat, soha nem lehet szabad nép”

A nők óriási mértékben hozzájárultak az antifasiszta szervezetekhez a megszállt Európa-szerte. A fasiszta rendszerek mély szexizmusa azt jelentette, hogy a nők gyakran kevésbé keltettek gyanút, mint a férfiak.

Franciaországban Ruth „Malou” Altmann, aki folyékonyan beszélt németül, jelentette a vonatokon, bisztrókban és utcákon kihallgatott német beszélgetéseket. Hároméves lányával biciklivel utazva észrevétlen maradt és elkerülte a gyanút.

Néhány nő katonai műveletekben vett részt. A náci megszállás alatt Franciaországban a nők tették ki az ellenálláshoz csatlakozók mintegy 20 százalékát.

A 18 éves Simone Segouinról készült fénykép, amint egy 1944-ben a francia Chartres városában a náciktól zsákmányolt géppisztolyt tart, a nők bátorságának szimbólumává vált.

Néhány nő a szocialista politikához fordult. A szülésznőnek tanuló, Madeleine Riffaud szintén 18 éves volt, amikor csatlakozott a Kommunista Párthoz kötődő partizáncsoporthoz.

Dühös volt, amiért azt a parancsot kapta, hogy férfiaknak szállítson fegyvereket Párizson keresztül. Riffaud saját fegyvert követelt, amellyel lelőtt egy német tisztet.

Elkapták, megkínozták, fogolycserével szabadult – és azonnal visszatért a harchoz.

Riffaud egy egységet vezetett, amely csapdába ejtett egy lőszerszállító vonatot, és kivívta 80 német katona megadását.

A háború után nem csatlakozhatott a francia reguláris hadsereghez, mert nem volt meg az apja engedélye.

Később Riffaud a Francia Kommunista Párt L’Humanité című lapjának tudósított a francia gyarmatosítás elleni harcokról Algériában és Vietnámban. „A nép, amely elnyom egy másikat – írta –, soha nem lehet szabad nép.”

A hatalmas kockázatok ellenére a német nők megtalálták az ellenállás módját Hitlerrel szemben. Néhányan zsidó menekülteket rejtegettek. Mások náciellenes propagandát terjesztettek.

Sophie Scholl, egy általános iskolai tanár és bátyja, Hans 1942-ben alapította a Fehér Rózsa csoportot. Egy müncheni egyetemen szórtak röpcédulák, amikor letartóztatták őket.

Felségárulás vádjával Sophie-t 1943. február 22-én kivégezték. Mindössze 21 éves volt.

Ugyanabban a hónapban, amikor kivégezték, a berlini Rosenstrasse női tartották az egyetlen nyilvános tiltakozást a zsidók elhurcolása ellen.

Nem zsidó nők követelték zsidó férjeik szabadon bocsátását, akiket koncentrációs táborokba való deportálásra gyűjtöttek össze. Egy hétig kitartottak tiltakozásuk mellett. Amikor a Gestapo géppuskázással fenyegette őket, szétszéledtek, de csak hogy újra csoportosuljanak.

A Rosenstrasse női közel 2000 férfi szabadon bocsátását érték el.

Más német nők száműzetésben harcoltak a fasizmus ellen. Dora Schaul, egy zsidó nő 1933-ban elmenekült Németországból, és Párizsban élt, ahol ellenséges idegenként internálták.

Schaul 1942-ben, közvetlenül a deportálása előtt megszökött az internálótáborból, és csatlakozott a lyoni francia ellenálláshoz. Folyékony német nyelvtudásának köszönhetően postásként kapott állást, ami lehetővé tette számára, hogy a Gestapo terveit továbbadja a francia partizánoknak.

Szüleit és nővérét, akik Németországban maradtak, meggyilkolták a koncentrációs táborokban. De Dora túlélte és visszavágott.

Még a legsötétebb időkben is megtalálták a nők a módját, hogy ellenállás szikráit gyújtsák meg.

Visszavágás Britanniában

A nők hihetetlen szerepe a náci megszállás elleni ellenállásban azért volt lehetséges, mert már a fasizmus elleni harc élvonalában voltak.

A német forradalmár, Clara Zetkin döntő mértékben hozzájárult a fasizmus marxista megértésének kidolgozásához.

Zetkin amellett érvelt, hogy a fasizmus egy ellenforradalmi mozgalom, amely szélsőséges erőszakkal töri le a baloldalt és a munkásmozgalmat.

Az 1920-as és 1930-as években számos antifasiszta női szervezet jött létre. A nőket kizárták a formális politikából, de kampányokon, konferenciákon, bizottságokon és előadásokon keresztül építettek népi támogatást.

Gyakran beszivárogtak fasiszta gyűlésekre, hogy közbekiáltsanak és antifasiszta transzparenseket leplezzenek le – ez a taktika a női választójogi mozgalomtól kölcsönzött.

A szüfrazsett harcos és forradalmár Sylvia Pankhurst volt az elsők között, aki felismerte a Mussolini jelentette fenyegetést.

Első antifasiszta gyűlését 1923 márciusában London Trafalgar terén tartotta, alig hónapokkal azután, hogy Mussolini hatalomra került. Mussolini – aki akkoriban Nagy-Britannia szövetségese volt – panaszkodott Pankhurst miatt a brit külügyminisztériumnak.

A fasizmus célja az volt, hogy az árja nőket az „uralkodó faj” inkubátoraivá változtassa, és üldözze a más fajú nőket. Fenyegette azokat a jogokat is, amelyeket a nők hosszú, nehéz kampányok során vívtak ki.

A nők antifasiszta szerveződését tágabb politikai fejlemények is alakították.

Az 1920-as évek elején Európa kommunista pártjai alkották számos antifasiszta csoport gerincét.

Az 1920-as évek végére azonban Sztálin megszilárdította hatalmát a Szovjetunióban. Rákényszerítette azt a nézetet, hogy a munkáspárt-típusú pártok „szociálfasiszták”.

A kommunisták elszigetelték magukat a milliónyi munkástól, akik egységes harcot akartak a fasizmus ellen.

A Hitler 1933-as hatalomátvétele elleni undor arra kényszerítette a kommunista pártokat, hogy változtassanak irányukon. A mérsékelt pártokkal való szövetségkötés felé kanyarodtak egy „népfrontban”.

1934 augusztusában 28 ország több mint 1000 nője gyűlt össze Párizsban, hogy létrehozzák a Nők Háború és Fasizmus Elleni Világbizottságát (CMF).

Sok résztvevő kommunista volt, de mások feministák és békemozgalmi aktivisták voltak.

A CMF aktivistái között volt Sylvia Pankhurst, a spanyol kommunista Dolores Ibarruri és Gabrielle Duchene francia békeaktivista.

Az 1934-es párizsi első CMF kongresszuson a nők kollektív erejéről szóló beszédek hangzottak el a fasizmus kihívásával szemben.

De a négy évvel később a Marseille-ben tartott második kongresszus már visszavonult a fasizmus elleni jogi védelem erősítéséről szóló beszédekbe.

A népfront stratégia a harcias nők megfékezésén múlott, hogy ne idegenítsék el a mérsékelt szervezeteket. De a nácik nem törődtek a szabályokkal, rendeletekkel vagy mérsékelt felszólításokkal.

Az egységes fasizmusellenes harc hatalmas lehetősége elpazaroltatott Németországban és Franciaországban – de voltak pillanatok, amikor az egység győzött.

Ilyen volt az 1936 októberi Nagy-Britannia.

Miközben a kommunista és munkáspárti vezetők megtagadták az egységet a fasizmus ellen, a közösségeket, amelyeket Oswald Mosley Brit Fasiszta Uniója fenyegetett, megértették, hogy az egység elengedhetetlen.

A becslések szerint a Cable Streeten (London keleti végében) összegyűlt mintegy 100 000 ember között jelentős számú zsidó és antifasiszta nő volt, hogy megállítsák Mosleyt.

Barikádokat emeltek az utcán. A nők tejesüvegeket és szemetet dobáltak a rendőrökre, akik a feketeingeseket védték.

Nők is az utcán voltak, a férfiakkal együtt harcolva.

Egyikük a kommunista és sztrájkvezető Sarah Wesker volt. Szeretője, Mick Mindel később visszaemlékezett: „A Cable Street-i csata idején ő volt az igazi ihletője mindannyiunknak.”

Egy másik Blanche Edwards volt, akit letartóztatása közben fényképeztek le.

Jack Shaw emlékezett arra, hogy egy fiatal nőt látott a rendőrőrsön, miután mindkettejüket letartóztatták. Látta, amint egy hatalmas rendőr megragadja a nőt, letépi a blúzát, és felemeli a gumibotját, mintha arcba akarna sújtani. A nő egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: „Nem félek tőled.”

A Cable Streeten a félelem oldalt cserélt. A feketeingesek és a zsaruk kapták a verést. Mosley feketeingesei nem törhettek át.

forrás: Socialist Worker

Csak az Igen jelent Igent

2024-ben a Tanács blokkolta a beleegyezésen alapuló nemi erőszak-fogalom beillesztését a nők elleni erőszak elleni küzdelemről szóló irányelvbe. Ez a politikai kudarc emberek millióit hagyta egyenlő védelem nélkül. Két évvel később nem várhatunk tovább.

Az EU egészében elavult törvények hagyják cserben a túlélőket. A széttöredezett jogi keretrendszer tagadja az egyenlő igazságszolgáltatást, aláássa az alapvető jogokat, és védtelenül hagyja az áldozatokat. Ennek most véget kell vetni. Az EU-nak összhangba kell kerülnie az Isztambuli Egyezménnyel, és garantálnia kell egy egységes, világos szabványt: Csak az Igen jelent Igent. A beleegyezésnek egyértelműnek és szabadon megadottnak kell lennie. A hallgatás nem beleegyezés. A félelem nem beleegyezés. A házasság nem beleegyezés.

Irene Montero (Podemos, Spanyolország), a FEMM Bizottság baloldali alelnöke és társ-árnyékelőadója kijelentette: „Az Európai Parlament elfogadta a szexuális erőszak egy olyan meghatározását, amely a beleegyezés hiányán alapul. Az Európai Parlament lényegében azt mondja ki, hogy beleegyezés nélkül ez erőszak; ha valakivel szexuális kapcsolatot akarsz létesíteni, akkor előtte meg kell bizonyosodnod arról, hogy az a személy is akarja. És ezen túl is van még. Arra kértük az Európai Bizottságot, hogy minősítse bűncselekménynek a nemi alapú erőszakot, és ismerje el a szexuális erőszakot az egész társadalmat érintő problémaként. Tovább fogunk küzdeni, hogy sokkal tovább jussunk, egészen addig, amíg minden nőnek nem lesz a nemi alapú erőszaktól mentes élete.”

Isa Serra baloldali képviselő (Podemos, Spanyolország), társ-árnyékelőadó: „Évszázadokon át a nők testét úgy kezelték, mint a férfiak rendelkezésére álló tárgyakat, és erre a gondolatra épült egy olyan kultúra, amelyben a nőket csak akkor tekintették bántalmazottnak, megerőszakoltnak, ha ellenálltak; különben azt feltételezték, hogy mi akartuk, hogy mi kértük, vagy hogy hazudtunk. És bár a reakciós erők ismét alá akarják rendelni a nőket, vissza akarnak szorítani minket a magánszférába, nem tudják megállítani a feminizmus erejét, mert ma konszenzus van a fiatalabb generációk körében: a szexuális kapcsolatoknak a gondoskodáson, beleegyezésen, egyenlőségen és tiszteleten kell alapulniuk.”

Az Európai Bizottságnak is cselekednie kell, hogy a nemi alapú erőszakot uniós bűncselekményként ismerje el. A nemi erőszak gyökerei a patriarchális rendszerekben, az egyenlőtlenségben és az elnyomásban rejlenek; válaszunknak feministának, interszekcionálisnak és megalkuvás nélkülinek kell lennie.

Nincs több késlekedés. Nincs több kifogás. Cselekedjenek most.

EP Baloldal frakció

Kenya bírósága újra kriminalizálja az abortuszt

A reproduktív jogok védelmezői arra figyelmeztetnek, hogy az ítélet súlyos veszélyt jelent mind az orvosokra, mind a terhes nőkre nézve, akik közül Kenyában évente ezrek halnak meg a nem biztonságos abortuszok következtében.

Kenya reproduktív jogi aktivistái felháborodásuknak adtak hangot a malindi fellebbviteli bíróság április 24-i ítélete kapcsán. A bíróság hatályon kívül helyezett egy 2022-es felsőbírósági döntést, és újra bűncselekménnyé nyilvánította a terhességmegszakítást.

A 2022-es döntés úgy rendelkezett, hogy az abortusz alkotmányos jog, ám a fellebbviteli bíróság szerint ez téves értelmezés volt. Kenya 2010-ben elfogadott alkotmánya akkor engedélyezi a terhességmegszakítást, ha „szükség van sürgősségi ellátásra, vagy az anya élete vagy egészsége veszélyben forog”. A gyakorlatban azonban több mint egy évtizede továbbra is bűncselekménynek számít, mivel a gyarmati korszakból származó büntető törvénykönyvet nem módosították ennek megfelelően.

„Így néz ki a gyakorlatban az abortusz büntethetővé tétele”

2019 szeptemberében egy súlyos hasi fájdalmaktól és vérzéstől szenvedő 16 éves lány egy klinikára ment, ahol Salim Mohammed szakorvos vetélést diagnosztizált, és sürgősségi abortusz utáni ellátást nyújtott. A rendőrség berontott a klinikára, és letartóztatta az orvost.

A lányt is letartóztatták a kórházi ágyából, két éjszakán át orvosi ellátás nélkül tartották fogva a Ganze-i rendőrőrsön, majd miután egy eltorzított vallomás aláírására kényszerítették, több mint egy hónapra a malindi fiatalkorúak előzetes fogdájába szállították.

„Ez nem kivételes történet. Így néz ki a gyakorlatban az abortusz büntethetővé tétele. Kenyában évente legalább 2600 nő hal meg nem biztonságos abortusz következtében, és további 21 000 nőt kórházba szállítanak abortusz-szövődmények miatt” – közölte a Reproduktív Jogok Központja (CRR).

„Az APHRC 2023-as országos tanulmánya szerint csupán abban az évben becslések szerint 792 694 művi vetélést hajtottak végre Kenyában, és több mint 304 000 nő keresett intézményi ellátást abortusz utáni szövődmények miatt. Ez nem egy statisztikai adat; ez a valóságos tapasztalata annak, ami akkor történik, amikor a nőktől és lányoktól megtagadják az ellátást, a tájékoztatást és a méltóságot” – áll a szervezet közleményében.

2022 márciusában a malindi kenyai felsőbíróság egy precedensértékű ítéletben felmentette az orvost és páciensét, mivel kimondta: letartóztatásuk és vád alá helyezésük jogellenes volt, mert az abortuszellátás alapvető jog, amikor az orvos megállapítja, hogy sürgősségi ellátásra van szükség az anya életét fenyegető veszély elhárításához.

A bíróság ezenkívül utasította a parlamentet, hogy dolgozzon ki politikai keretrendszert és alkosson törvényt az abortusz-szolgáltatásokhoz való hozzáférésről. A parlament azonban halogatta a feladatot.

Szélsőjobboldali érdekcsoport

Eközben a Kenyai Keresztény Szakértők Fóruma (KCPF) – amely az amerikai és európai szélsőjobboldali evangélikus mozgalmak afrikai függeléke – a főügyésszel együtt fellebbezett a felsőbíróság ítélete ellen.

A tavaly októberi meghallgatást követően a fellebbviteli bíróság a fellebbezésnek helyt adott, és pénteken hatályon kívül helyezte a felsőbíróság ítéletét. „Az abortusz nem az alkotmány által garantált alapvető jog. Éppen ellenkezőleg, az alkotmány kifejezetten tiltja, kivéve korlátozott körülmények között, amikor megengedhető” – vélekedtek a bírák.

Hozzátéve, hogy „az alkotmányos jogok önmagukban nem akadályozhatják a feltételezett bűncselekmények megfelelő kivizsgálását, vádemelését és üldözését”, a bírák szabad utat engedtek a felmentett orvos és páciense további büntetőeljárásának is.

Csapás a kenyai reproduktív jogi mozgalom számára

Prudence Mutiso, a CRR jogtanácsosa az NTV-nek elmondta: ez az ítélet „félelem légkörét” kelti a lányok és nők, valamint az orvosok körében, akik a félelem miatt habozhatnak megadni a szükséges sürgősségi ellátást a betegeknek.

A CRR „mélyen kiábrándítónak” nevezte az ítéletet, és bejelentette, hogy megtámadják a döntést a Legfelsőbb Bíróságon.

A reproduktív jogok védelmezői régóta küzdenek a női önrendelkezés és a testük feletti teljes kontroll elismeréséért. Szerintük a kenyai nők és lányok összetett szociális és egészségügyi valósága nem tükröződik az ehhez hasonló merev jogi döntésekben.

„Abban a kontextusban, ahol a holisztikus reproduktív egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés korlátozott, és ahol a kulturális tabuk továbbra is meghatározzák a szexualitásról szóló diskurzusokat, egy ilyen döntés súlyosbíthatja a meglévő kihívásokat” – magyarázta Daisy Burett szocialista feminista a Peoples Dispatch-nek.

„A női testtel kapcsolatos félreértések, a fogamzásgátlókhoz és az információkhoz való korlátozott hozzáférés továbbra is nem kívánt terhességekhez vezetnek.”

Burett rámutat arra is, hogy a leginkább gazdaságilag hátrányos helyzetű nőket érintik leginkább ezek a politikák, mivel ők eleve a legtöbb akadállyal szembesülnek az ellátáshoz való hozzáférés során.

„Ha a biztonság és a jólét lenne az elsődleges szempont, nagyobb figyelmet fordítanának az egészségügyi rendszerek javítására és a mindenki számára méltó, hozzáférhető orvosi szolgáltatások biztosítására.”

A korlátozó abortuszpolitikák „gyakran nem csökkentik az abortusz iránti igényt, hanem egyéneket löknek a nem biztonságos alternatívák felé” – mondja Burett, kiemelve a döntésből eredő szélesebb népegészségügyi kockázatot.

Hozzáteszi: annak a következményei, ha valaki felkészültség, támogatás vagy stabilitás nélkül vállal gyermeket, „túlmutatnak az egyénen, és érintik a gyermek jólétét is”.

„Ez tágabb aggályokat vet fel azzal kapcsolatban, hogy vajon az ilyen politikák kellőképpen figyelembe veszik-e a gyermekek hosszú távú szociális és fejlődési következményeit.”

forrás: Peoples Dispatch

Fordulópont a nők egészsége terén Európában

Április 23-án, csütörtökön a Közegészségügyi Bizottság (SANT) elfogadta a Catarina Martins (Baloldali Blokk, Portugália) baloldali képviselő által jegyzett, „Egészségügyi egyenlőtlenségek a nemek között, különösen a nem-specifikus állapotok tekintetében” című véleményt.

Egy európai parlamenti dokumentum első ízben szólít fel kifejezetten egy női egészségügyi stratégia kidolgozására, ami a tudomány által régóta hangsúlyozott hiányosság példátlan politikai elismerését jelenti.

Catarina Martins, a Baloldal frakció képviselő reakciója:

„Ez a vélemény történelmi pillanatot jelent a nők európai egészsége szempontjából. Több uniós finanszírozást követelünk a nők egészsége érdekében, különösen a nőkre jellemző, alulfinanszírozott és kevéssé kutatott állapotok tekintetében, mint például a menopauza, az endometriózis, a PCOS (policisztás ovárium szindróma), a szív- és érrendszeri, valamint anyagcsere-betegségek, a mentális és neurológiai egészség stb.

Azt akarjuk, hogy a Bizottság és a tagállamok hivatalosan is ismerjék el és előzzék meg a nőgyógyászati és szülészeti erőszakot – beleértve a nem beleegyezésen alapuló beavatkozásokat, a verbális bántalmazást és a reproduktív egészséggel kapcsolatos panaszok elutasítását –, mint a testi autonómia megsértését és a nemi alapú erőszak rendszerszintű formáját.

Ennek a döntésnek azonban messzemenő és széles körű következményei vannak. Ez azt jelenti, hogy az európai politikáknak biztosítaniuk kell, hogy a tudományos kutatás hatékonyan vonja be a nőket, hogy a klinikai vizsgálatok ne zárják ki őket szisztematikusan, és hogy az egészségügyi szakemberek képzése figyelembe vegye a női test sajátos jellemzőit.

A tudományos közösség figyelmeztetései egyértelműek: a női test alulreprezentált a kutatásban, az orvosi oktatásban és a klinikai gyakorlatban, ami rendkívül súlyos következményekkel jár egészségükre, életükre és sokszor, szó szerint, túlélésükre nézve. Vegyük például a szív- és érrendszeri betegségeket, amelyek a nők vezető halálokát képezik. Ennek ellenére erős bizonyítékok vannak arra, hogy az egészségügyi szakemberek gyakran nem ismerik fel, vagy nem ismerik el a nők által tapasztalt szívbetegségre utaló tüneteket, amelyek eltérnek a hagyományosan tanított, férfiaknál jelentkező klinikai képtől.

Továbbá a mesterséges intelligencia egészségügyi bevezetése új kockázatot jelent, amelyet meg kell előzni. Ha az MI-t olyan adatokkal képezik, amelyekben a nők alulreprezentáltak, az állandósítani és felerősíteni fogja a meglévő torzításokat, ami még kevésbé megfelelő diagnózishoz és kezeléshez vezet. Ezért követeljük, hogy minden új technológia és orvostechnikai eszköz, beleértve a mesterséges intelligenciát is, esetében gyűjtsenek nemek, biológiai nemek és életkor szerint bontott adatokat.

Ez egy döntő lépés egy történelmi igazságtalanság korrigálása felé. Itt az ideje, hogy megvédjük Európa lakossága felének egészségét is.”

EP Baloldal frakció

A Baloldal tud mémelni

A Baloldal saját internetes ellenkultúrát épít a manoszféra* korában

A Baloldal frakció által az Európai Parlamentben ma szervezett eseményen közösségi média-guruk, influenszerek és online víziókészítők találkoztak, hogy ötleteljenek a baloldali online kultúra és stratégia továbbfejlesztéséről.

Jelentősen kisebb eszközökkel rendelkezve, mint a rohamosan erősödő fasiszta online mozgalmak, a baloldali tartalomkészítők lenyűgöző jelenlétet alakítottak ki az interneten, és a mai nap lehetőséget adtak az Európa-szerte érkezett influenszereknek a továbblépés megtervezésére.

Martin Schirdewan (Die Linke, Németország) elmondta: „Tudjuk, milyen érzés, amikor az emberek vállvetve állnak, és egyértelmű határt húznak a fasizmussal szemben. De ma azt is meg kell kérdeznünk, mit jelent ez egy olyan korban, amikor a politikai hatalom nemcsak a köztereken, hanem az idővonalakon, a hírfolyamokban és az algoritmusok által is eldől. A demokráciáért és a fasizmus elleni küzdelem átköltözött az internetre.”

Giorgosz Georgiu (AKEL, Ciprus) elmondta: „Alkalmazkodnunk kell az online tartalmak új valóságához anélkül, hogy elveszítenénk politikai lényegünket, vagy megpróbálnánk utánozni a már meglévő influenszereket. Az emberek a való életben nehéz körülményekkel néznek szembe: elveszítik otthonaikat, nehezen jönnek ki a jövedelmükből – el kell érnünk azokat, akik valódi problémákkal küzdenek. És emlékeznünk kell arra, hogy az internet a párbeszédet is elősegítheti.”

Marc Botenga (PTB/PVDA, Belgium) elmondta: „A Baloldal üzenete az optimizmus és a hit, hogy egy másfajta társadalom lehetséges. Van egy alternatívánk egy jobb társadalom felépítésére. És hatalmas előnyünk van a szélsőjobboldallal szemben: nem kell megjátszanunk az autentikusságot, mert erősen hiszünk az értékeinkben és az empátiánkban. Bár nem birtokoljuk a nagy platformokat és a nagy médiát, nem kell követnünk a trendeket – mi magunk teremtjük azokat. És bármi legyen is a helyzet, mi fogunk győzni.”

EP Baloldal frakció

  • A manoszféra (férfiszféra) olyan szélsőjobboldali online közösségek, weboldalak és fórumok laza hálózata, amelyek a férfi felsőbbrendűséget, a nőgyűlöletet (mizogínia) és a toxikus maszkulinitást népszerűsítik.

Lehet valaha felszabadító a szexmunka?

A szocialisták támogatják a szexmunka dekriminalizálását – és küzdenek egy olyan társadalomért, ahol a nőket nem tárgyiasítják, és az emberi kapcsolatok mentesek a piactól – írja Judy Cox

Amikor Victoria 18 éves volt, a McDonald’s-ban dolgozott minimálbérért, támogatta az apját, és épp hajléktalanná válás előtt állt.

Ekkor fordult a szexmunka felé.

„Elkezdtem hostesskedni, hirdettem magam online ügyfeleknek. Segített, hogy legyen mit ennünk az asztalon” – mondta.

Az Angol Prostituáltak Kollektívája (ECP) szerint a Victoria történetéhez hasonlók egyre gyakoribbá válnak, ahogy a jelenlegi megélhetési válság elmélyül.

A gazdasági kényszer hajtja a nőket a szexiparba. „Ez a női szegénységről és a választási lehetőségek, a gazdasági választási lehetőségek, a pénzkereset egyéb módjainak hiányáról szól” – magyarázza egy ECP-szóvivő.

De a szexmunka olyan kérdés, amely megosztja azokat, akik a nők elnyomása ellen küzdenek.

Egyes feministák meg akarják szüntetni a szexmunkát, mert veszélyesnek és minden nő számára megalázónak tartják.

Mások azzal érvelnek, hogy a szexmunka olyan munka, mint bármely más állás. Szerintük ennek elismerése létfontosságú a szexmunkások támogatásához, amikor szervezkedni próbálnak.

És néhány aktivista tovább megy, azzal érvelve, hogy a szexmunka erőt adhat a nőknek, és gyengítheti a szexizmust és a rasszizmust.

Milyen álláspontot kellene a marxistáknak elfoglalniuk?

Támogatnunk kell a dekriminalizációt és a szexmunkások szervezkedését a jogaikért. Egy skót parlamenti képviselő nemrég megpróbálta bevezetni a „nordikus modellt” Skóciában, amely a szexet vásárló férfiakat bünteti, nem pedig az azt eladó nőket.

Ez pozitív lépésnek tűnhet, de a bizonyítékok azt mutatják, hogy ez a megközelítés kevésbé biztonságossá teszi a nőket, mert a szexmunkát a föld alá kényszeríti.

Ahogy Sophie Day szerző érvel: „A törvényeket, amelyek célja a szexmunkások védelme a pénzügyi és egyéb kizsákmányolástól, a gyakorlatban arra használják, hogy megakadályozzák a nők kollektív munkavégzését.”

Más kampányok, mint például a Scotland for Decrim és a Decrim Now, a szexmunka teljes dekriminalizálásáért küzdenek.

A dekriminalizáció eredményei, hogy a szexmunkások kevesebb rendőri zaklatástól, kevesebb erőszaktól és kevesebb nemi úton terjedő betegségtől szenvednek.

A szexipar különbözik más iparágaktól. Ez nem erkölcsi kérdés. Az 1840-es években Karl Marx ezt írta: „A prostitúció a munkás egyetemes prostitúciójának egy sajátos kifejeződése.”

A kapitalizmus árucikké teszi egész testünket, elménket, kreativitásunkat és érzelmeinket. Alexandra Kollontaj forradalmi szocialista a „polgári társadalom képmutató erkölcse” ellen kelt ki, és amiért megbélyegzik a szexmunkásokat.

Azt mondta, a polgári társadalom „a kizsákmányoló gazdaságának szerkezetén keresztül ösztönzi a prostitúciót, miközben ugyanakkor könyörtelenül megvetéssel illet minden lányt vagy nőt, aki kénytelen ezt az utat választani.”

A szexmunka sem azért különbözik, mert a szex magán- vagy intim tevékenység.

A kapitalizmusban a nők testét mindenféle áru eladására és üzleti kapcsolatok elősegítésére használják. És az állam megpróbálja szabályozni és kriminializálni szexuális identitásainkat. A szexipar azért különbözik, mert egyaránt tükrözi a nők elnyomását és megerősíti azt. Megtestesíti azt az eszmét, hogy a szexuális élvezet megvásárolható – vagy követelhető a férfiak által –, és hogy a nőknek készen kell állniuk a férfiak kedvére tenni.

A nők elnyomása elengedhetetlen a rendszer számára és mélyen beágyazott abba.

A szexisták eszméi a család intézményében és annak a kapitalista és osztálytársadalmakban játszott egyedülálló szerepében gyökereznek. Szerepe nemcsak gazdasági – billiónyi megtakarítás a házimunkán keresztül –, hanem ideológiai is.

A család intézménye alakítja a nemi szerepekről és arról alkotott felfogásunkat, hogy mit jelent nőnek lenni. Elvárják tőlünk, hogy megfeleljünk az ideálnak, mint kívánatos szexuális partnerek, vagy mint gondoskodó, szerető anyák. Ez minden nőt érint, függetlenül a személyes családi helyzetétől.

A szexmunka mindig is hatalmas tevékenységi kört foglalt magában – az utcai prostitúciótól a csúcskategóriás bordélyokig, a képeslapoktól és fényképektől a sztriptízműsorokig, filmig, telefonszámokig és videokamerákig.

A szexmunka politikai gazdaságtana azonban változik, és úgy tűnik, több ellenőrzést kínál a szexmunkásoknak.

Az olyan előfizetéses oldalak, mint az OnlyFans és a Fansly lehetővé teszik a szexmunkásoknak, hogy saját tartalmat hozzanak létre. Az OnlyFans-nek 4,6 millió tartalomkészítője, 380 millió felhasználója van, és éves forgalma meghaladja a hatmilliárd fontot.

Néhány nő nagyon meggazdagszik tartalomszolgáltatóként – és a rendszer sikertörténeteiként tüntetik fel őket.

De az oldalak mögött álló nagyvállalatok azok, amelyek valóban hatalmas nyereséget termelnek a női testek tárgyiasításából.

Például az OnlyFans 20 százalékot levon minden vásárlásból. 2024-ben 1,4 milliárd dollár feletti bevételről és 684 millió dollár nyereségről számolt be. A legtöbb tartalomkészítő havi átlagosan 131 és 180 dollár között keres.

Azt, hogy melyik tartalom kapja a legtöbb kattintást, melyiket promótálják az oldalon, és melyik a legjövedelmezőbb, a nőkről és testükről alkotott szexista eszmék alakítják.

Sok tartalomkészítő, egymással versengve, arra kényszerül, hogy azt produkálja, amiről úgy gondolja, a felhasználók a legtöbbet fizetik.

Ez messze van a szexuális felszabadulás szocialista víziójától, ahol mindenki szabadon fedezhetné fel vágyait.

A mai vitáknak a szexmunkáról hosszú története van – amely tele van képmutatással és üldözéssel.

A 12. századtól kezdve Windsor egymást követő püspökei a szószékről prédikáltak erkölcsről, miközben besöpörték a Southwark-i bordélyházaikból származó nyereséget, amelyek a tulajdonukban voltak.

Történelmileg a szexmunkások olyan helyeken dolgoztak, ahol a férfiak elszigeteltek voltak – hadseregekben, haditengerészetekben vagy kolostorokban. Gyakran állami ellenőrzés alá estek, és kijelölt területeken kellett élniük. A viktoriánus korszakban a gyors urbanizáció és nélkülözés a szexmunka elterjedéséhez vezetett Nagy-Britannia városaiban. Ez vált ismertté, mint a „nagy gonosz”.

Néhány politikus boldogan hagyta, hogy virágozzon a szabad piac a női testeken. És a szexmunkások megvédték a „tisztességes” középosztálybeli feleségeket férjük terhes szexuális követeléseitől. Mások a szexmunkásokat a társadalmi stabilitás fenyegetésének tekintették, és fellépést követeltek. Az 1860-as években bevezették a Fertőző Betegségekről szóló törvényeket (Contagious Diseases Acts), hogy megvédjék Nagy-Britannia imperialista hadseregeit a nemi betegségektől.

Előírták, hogy bármely, kijelölt városokban élő nőt erőszakosan megvizsgálhatnak és bezárhatnak. Több ezer munkásosztálybeli nőt vetettek alá ennek az állami erőszaknak.

A szexmunkásokat egyre inkább erkölcstelennek és elfajzottnak bélyegezték, vagy lekezelően kezelték, mint tehetetlen áldozatokat, akik egy középosztálybeli megmentőre várnak. William Gladstone brit miniszterelnök éjszaka Londonban kóborolt, „elbukott nőket” keresve, hogy „megmentse” őket.

Voltak pikáns újságcikkek gyermek szexmunkásokról, mint WT Stead: „The Maiden Tribute of Modern Babylon” című írása. De Judith Walkowitz történész megjegyzi, hogy nagyon kevés viktoriánus szexmunkás volt 16 év alatti.

A viktoriánus kultúra a szexmunkásokat „elbukott nőként” ábrázolta, kitaszítottként és megvetettként. De a legtöbben aktívak voltak saját közösségeikben, saját osztályukbeli férfiakat szolgáltak ki, és gyakran később férjhez mentek.

Az 1880-as években egy új, „fehér rabszolgaságról” szóló erkölcsi pánik a nők biztonsága iránti aggodalmat mozgósította, hogy a bevándorlókkal szembeni rasszizmust erősítse.

A szexmunka kérdése az 1970-es évek elején a Női Felszabadítási Mozgalom idején újra politikai kérdésként merült fel.

A „szexmunka” kifejezést Carol Leigh, a Call Off Your Old Tired Ethics (Coyote) szervezet szexmunka-aktivistája alkotta meg. Követelte, hogy a szexiparban dolgozó nőket úgy kezeljék, mint bármely más dolgozó nőt.

Sok szexmunkás szolidáris volt az LMBT+ jogokért és a politikai és szexuális felszabadulásért küzdőkkel is.

1975 és 1980 között a „Yorkshire-i Hasfelmetsző” Peter Sutcliffe 13 nőt gyilkolt meg. A rendőrségi nyomozást hibássá tette a szexmunkásokkal szembeni szörnyű nőgyűlölet.

Jim Hobson nyomozó egy sajtótájékoztatón azt mondta: „A gyilkos világossá tette, hogy gyűlöli a prostituáltakat. Sok ember gyűlöli. Mi, rendőrségként továbbra is letartóztatjuk a prostituáltakat. De a Hasfelmetsző most ártatlan lányokat gyilkol.”

Ezen attitűdök elleni felháborodás táplálta a szexmunkásokkal való szolidaritást és a dekriminalizáció követelését. A világ első Prostituált Kongresszusa 1985-ben a teljes legalizálást követelte, mint lépést a szexmunkások teljes jogi védelmének és jogainak biztosítása felé. A feministák, akik ellenségesek voltak minden szexmunkával és pornográfiával szemben, köztük a transzfób Janice Raymond, az emberkereskedelem elleni törvények követelése felé fordultak.

Az evangelikus keresztény szervezetek szívesen csatlakoztak ehhez az emberkereskedelem-ellenes mozgalomhoz. A házasság előtti szexszel, az abortusszal és az LMBT+ szabadságjogokkal szembeni ellenségességet a társadalmi igazságosság és a női jogok nyelvébe csomagolták.

Ez a koalíció volt felelős új jogszabályokért, köztük Donald Trump 2018-as Stop Enabling Sex Traffickers Act (A szexkereskedelem lehetővé tételének megállításáról szóló törvény) és a 2000-es Trafficking Victims Protection Act (Az emberkereskedelem áldozatainak védelméről szóló törvény) elfogadásáért.

A törvények korántsem akadályozták meg a nők emberkereskedelem áldozatává válását, hanem fokozták a bevándorló nők és színes bőrű nők által elszenvedett elnyomást. Sokkal nagyobb valószínűséggel kezelik őket bűnözőként, mint áldozatként.

A szexmunkával szembeni ellenségesség sok reakciós irányba vezethet – és nekünk mindig a szolidaritásból kell kiindulnunk.

Ugyanakkor ellenezzük a szex és a szexualitás árucikké tételét és a piac minden életünkbe való behatolását.

Az 1917-es orosz forradalom után a Munkás- és Parasztnők Összoroszországi Kongresszusa kijelentette, hogy a nőknek most egyenlő jogaik vannak, és nem lehetnek „vétel és eladás tárgyai”.

A munkásállam utakat teremtett a szexmunkából való kilépésre az egyenlő bérekkel, a tisztességes lakhatással és az ingyenes gyermekgondozással. Ez egy tágabb projekt részét képezte, amely a nők elnyomásának anyagi alapjait kezdte felszámolni. Sajnos ezek az eredmények nem valósultak meg, mivel a forradalom elfajult.

De Kollontajhoz hasonlóan mi is egy olyan társadalomra szeretnénk tekinteni, ahol a kapcsolatok a kapitalista árucikké tételtől mentesen fejlődhetnek.

forrás: Socialist Worker

Felszámolja-e az elnyomást a forradalom?

A forradalmak elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek. De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni.

Évszázadok óta mérgezi az elnyomás az élet minden területét. Nem csoda, hogy úgy érezhetjük, a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia és az elnyomás más formái elkerülhetetlenek.

Történelmileg azonban az emberek sokféle és egyenlőségelvű módon éltek.

A ma tapasztalt elnyomások nem örökkévalóak. Gyökereik az osztálytársadalomban, és konkrétan a kapitalizmusban – a nukleáris család szerkezetében, valamint a rabszolgaság és a gyarmatosítás örökségében – rejlenek.

Az elnyomó eszmék az Epstein-Elon osztályból csöpögnek le. De az elnyomást igazoló ideológiák saját dinamikákat fejlesztenek ki, áltudományos állításokat alkalmazva, és faji, illetve kulturális alsóbbrendűséget tulajdonítva azoknak, akiket „mássá” tesznek.

Az elnyomás a gazdagokat és hatalmasokat szolgálja – de ezt összetett módon teszi. A jómódúak is felléphetnek az ellen az elnyomás ellen, amely őket is érinti. De nincs vitájuk azzal a rendszerrel, amely ezt az elnyomást létrehozza.

Azok a mozgalmak, amelyek az elnyomottak összefogására törekszenek, nagyon erősek lehetnek – de önmagukban nem elegendőek a rendszerszintű elnyomás felszámolásához.

Az elnyomásnak anyagi alapja van a társadalomban, de nem redukálható a főnökök bankszámlaegyenlegére. Ellenségeskedés szítása a parányi transz+ közösséggel szemben nem növeli a profitot. De a transzfóbia megoszt minket, bűnbakokat teremt, és eltereli a politikai vitát a gazdagokat esetlegesen kihívó témákról.

Karl Marx azzal érvelt, hogy az ír bevándorlókkal szembeni rasszizmus gyengítette az angol munkásosztály azon képességét, hogy megvédje magát. Az ír-ellenes előítélet hatással volt a bevándorló közösségekre. Azt is jelentette, hogy a főnökök kevesebbet fizethettek az angol munkásoknak.

Az előítéletek rezonálhatnak a hétköznapi emberekben, mert kénytelenek egymással versengeni. De amikor az emberek ellenállnak a rendszernek, az előítéletek kevésbé tűnnek értelmesnek.

1968-ban londoni dokkmunkások vonultak fel Enoch Powell rasszista „Vérpatakok” beszédét támogatva. Kilenc évvel később sztrájkőrséget alkotva támogatták a nyugat-londoni Grunwick gyár ázsiai női sztrájkolóit.

Ha az ellenállás forradalommá fejlődik, a mélyen gyökerező eszmék már nem illeszkednek, és új lehetőségek ragadják magukkal milliók képzeletét. Az egyenlőtlenséget fenntartó intézményeket megdöntik, ahogy a dolgozók közötti versengést felváltja a kollektív szerveződés.

A forradalmi folyamat középpontjában az áll, hogy az emberek átveszik az irányítást a munkahelyeik felett, és kollektíven döntenek arról, hogy mit termeljenek és hogyan. De az élet anyagi körülményeinek ez az átalakulása függ a magatartásformák és a társadalmi kapcsolatok átalakulásától.

Az 1905-ös orosz forradalmat követően Vlagyimir Lenin azt írta: „A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Máskor soha nincs lehetősége a tömegeknek olyan aktívan előtérbe lépniük az új társadalmi rend alkotóiként, mint a forradalom idején. Ilyenkor a nép csodákra képes.”

1917 októberében Lenin nézete igazolódott. Az orosz munkások átvették a gyáraikat. A parasztok birtokba vették a földet. Lerázták magukról a régóta tartó engedelmesség és előítéletesség beidegződéseit, és magukévá tették az összetartást és a felszabadulást.

A 20. század elején a cári állam támogatta az antiszemita pogromokat. De az októberi forradalom után a pogromisták fiai és lányai két zsidó forradalmárt, Lev Trockijt és Lev Kamenyevet választották meg a petrográdi és moszkvai munkástanácsok vezetőjévé.

A cár alatt elnyomott nemzeti kisebbségek megkapták szabadságukat. A nők kivívták a törvény előtti egyenlőséget, és a homoszexualitást dekriminalizálták.

A forradalmak felszámolják az elnyomás anyagi alapjait. Elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek.

De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni. Évekbe telik, amíg a kulturális és faji felsőbbrendűség örökségét teljesen felszámolják.

Évtizedekbe, amíg a családdal szembeni alternatívák létrejönnek, hogy a nők teljesen megszabaduljanak a privatizált családból fakadó elvárásoktól.

Egy generációba is telhet, amíg a sokféle életmód normává válik, és a kényszerítő kapcsolatok tovább élő emlékei eltűnnek.

Küzdenünk kell az elnyomás minden formája ellen ma – és közelebb hozni egy jövőt, amelyet megtisztítottunk minden elnyomástól.

forrás: Socialist Worker

Luxemburg alkotmányba foglalta az abortusz jogát

Az Európai Baloldat Párt szívből gratulál tagpártjának, a déi Lénk-nek ehhez a történelmi győzelemhez, amely az abortusz szabadságát az alkotmányba foglalja.

Ez a teljesítmény a progresszív és feminista erők évekig tartó elszánt küzdelmét tükrözi, és döntő lépést jelent az önrendelkezés és az alapvető jogok terén.

Ez erőteljes példája annak, hogy a kollektív mozgósítás hogyan biztosíthat tartós védelmet a növekvő regresszív fenyegetésekkel szemben.

A DÉI LÉNK SAJTÓKÖZLEMÉNYE, 2026. MÁRCIUS 3.

AZ ABORTUSZ SZABADSÁGA AZ ALKOTMÁNYBAN

2026. március 3-án, kedden a Képviselőházban sor került az első alkotmányos szavazásra az abortusz szabadságának alkotmányba foglalásáról. Ez történelmi pillanat volt, jelentős előrelépés az önrendelkezésért folytatott küzdelemben. Ez az ország összes progresszív és feminista erőjének győzelme. A civil társadalom régóta hangoztatott követelése végre valósággá válik.

A kezdetek:

    Évek óta hangoztatják ezt a követelést a feminista mozgalmak, de valójában soha nem folyt érdemi vita, mivel Luxemburgban törvény szabályozza az abortuszt. Miért kellene akkor módosítani az alkotmányt, amikor az utolsó felülvizsgálat, amelynek véglegesítése több mint egy évtizedbe telt, csak 2023-ban volt?

    Mivel világszerte megerősödtek a regresszív erők, megsokszorozódtak a természetesnek vélt jogokat érő támadások. Ezért döntött úgy Marc Baum, a déi Lénk képviselője, hogy 2024. május 7-én alkotmánymódosítási javaslatot nyújt be az abortusz (terhesség önkéntes megszakítása) és a fogamzásgátlás jogának alkotmányos rögzítése céljából[1]. Mivel az alkotmányt nehezebb megváltoztatni – az alaptörvény felülvizsgálatához kétharmados többség szükséges –, ez a megközelítés a jogok hosszú távú garantálását célozza.

    2024 júniusában Marc Baumot kinevezték a 8379. számú módosítási javaslat előadójának. 2024 decemberében megérkezik javaslatunk első számú pozitív véleménye. Az Emberi Jogi Tanácsadó Bizottságtól érkezik.

    Kampányunk elindítása.

    Télen azonban a Ház mindennapjai újraindulnak, és a javaslat némileg feledésbe merül. Emiatt a déi Lénk úgy döntött, hogy 2025 februárjának végén kampányt indít, hogy valódi nyilvános vitát robbantson ki.

    Petíciónknak – amely gyorsan több mint 3000 aláírást gyűjtött –, terepen végzett akcióinknak és – mindenekelőtt – a civil társadalom megingathatatlan támogatásának köszönhetően a déi Lénknek sikerült napirendre tűznie az abortuszjog alkotmányos szintre emelésének kérdését, és újraindítania a javaslatunkról szóló vitát a nyilvánosságban.

    Pozitív vélemények sora: az abortusz minden napirendre felkerül.

    A jelentős számú pozitív véleménynek – többek között az Államtanács véleményének – és a civil társadalom fellépésének köszönhetően a vita 2025 nyarától elengedhetetlenné válik a médiában. A pártok politikai vezetőinek állást kell foglalniuk, és többségük támogatja az abortuszjog alkotmányos védelmét.

    2025 októberében egy első, a kérdéskörben végzett felmérés azt mutatta, hogy a megkérdezettek 70%-a támogatja az abortuszjog legmagasabb jogi szintű rögzítését[2]. Ehhez járul az abortusz alkotmányba foglalása elleni nyilvános petíció keserves kudarca, amely még az 1700 aláírást sem éri el[3]. Ezzel egy időben egy európai polgári kezdeményezés a biztonságos abortuszhoz való hozzáférés garantálására az Európai Unió egészében elérte az aláírási küszöböt, ami kötelezi az Unió hatóságait a téma előtérbe helyezésére.

    Luxemburgban csak az ADR, a többség egy-két képviselője és az Œuvre pour la protection de la vie naisante (A születő élet védelméért) szervezet áll ellen.

    A parlamenti bizottsági munka kezdete.

    Bár a CSV-DP többség képviselői nagyrészt támogatják módosító javaslatunkat, nem fogadhatják el, hogy egy baloldali ellenzéki párt követelhesse magának az önrendelkezésért folytatott küzdelemben ezt az előrelépést.

    Így a „jog” kifejezés ellen léptek fel, és a „szabadság” kifejezéssel helyettesítették azt egy olyan jogi elemzés alapján, amely utólag megalapozatlannak bizonyult. Franciaországban, az első országban, amely kifejezetten az abortusz szabadságát foglalta alkotmányába, ugyanez a jogi vita zajlott le. Végül Franciaországban és Luxemburgban is az illetékes hatóságok döntöttek: jogilag nincs különbség. Az Államtanács kiegészítő véleményében nem is lehetne egyértelműbb: „A francia Államtanácshoz hasonlóan az Államtanács ebben az összefüggésben úgy ítéli meg, hogy a »szabadság« biztosítása nem eredményezne eltérő jogi hatályt, mint a »jog« alkotmányba iktatása, mivel a terhesség önkéntes megszakításához való közszabadságot érintő esetleges korlátozásoknak minden esetben tiszteletben kell tartaniuk az alkotmány 37. cikkében foglalt jogállamiság és arányosság elvét.” [4]

    Következtetés.

    Ezen, 2025 decemberében kezdődött és 2026 februárjában kompromisszummal végződő viták során álláspontunk az volt, hogy széles körű konszenzust keressünk a folyamat sikeres lezárása és az abortusz alkotmányba foglalása érdekében. Így ma a képviselők megszavazták az alábbi szöveg alkotmányba iktatását:

    „A terhesség önkéntes megszakításához való szabadság biztosított. A törvény határozza meg a szabadság gyakorlásának feltételeit.”

    [1] https://www.chd.lu/fr/dossier/8379
    [2] https://www.ilres.com/wp-content/uploads/2025/10/SOFRO-Presentation-Oktober-2025.pdf
    [3] https://www.petitiounen.lu/fr/petition/3776
    [4] https://wdocs-pub.chd.lu/docs/Dossiers_parlementaires/8379/20251219_Avis_2.pdf

    Az Európai Baloldali Párt szolidáris a rojavai nőkkel

    JIN, JIYAN, AZADÎ – AZ EBP FEMINISTÁINAK SZOLIDARITÁSA A ROJAVAI NŐKKEL

    A Női Jogok Nemzetközi Napja alkalmából, az Európai Baloldal feministáiként fejezzük ki legmélyebb szolidaritásunkat a kurd nőkkel és a rojavai forradalom minden elvtársával, akik évek óta az emancipáció, az önkormányzás és a szabadság élő példáját valósítják meg.

    Még mindannyian emlékszünk Kobanê első ostromára 2014-ben, amikor az egész világ megismerte a Női Védelmi Egységek (YPJ) elvtársait és hősies ellenállásukat az Iszlám Állammal (DAESH/ISIS) szemben. A kurd nők továbbra is egy egyedülálló politikai tapasztalatot védenek: a Demokratikus Konföderalizmust.

    Rojava / Északkelet-Szíria városaiban és falvaiban, Qamishlótól Deriken át, Raqqáig és Kobanêig a lakosság napról napra épített egy demokratikus autonómián, ökológián és a nők felszabadításán alapuló társadalmat. Ez a politikai kísérlet, amely a háború és az elnyomás hamvaiból született, közvetlen kihívást jelent a patriarchátus, a kapitalizmus és a nemzetállamok számára, amelyek továbbra is tagadják a népek és identitások létjogosultságát.

    2026 februárjában Kobanê helyzete kritikus egy körülbelül négy hete tartó, fullasztó ostrom miatt. A Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és a központi kormány között létrejött elméleti megállapodások ellenére a város továbbra is elszigetelt az Ahmed al-Sharaa (korábbi nevén Abu Mohammed al-Jolani) vezette ideiglenes kormányhoz kötődő erők részéről.

    Ez egy valódi, középkori és folyamatos ostrom, amely több mint félmillió embert érint. Ide tartoznak a város eredeti lakói, valamint azok az elmenekült családok, akik Afrinból, Seikh Maqsoud és Ashrafieh negyedeiből, Tabqából, Raqqából és a környező vidéki területekről találtak itt menedékre. Ezt az ostromot az áram- és vízszolgáltatás szándékos felfüggesztése, valamint az orvosi ellátmányok, élelmiszer, üzemanyag és más alapvető javak bejutásának korlátozása kíséri. Ennek következtében a város humanitárius és egészségügyi körülményei riasztó mértékben romlottak.

    A nők, akik képesek voltak katonailag legyőzni az ISIS-t, most a nemzetközi közömbösség közepette védelmezik saját forradalmukat. Ebben a küzdelemben a nők teste – és ma is – csatatér volt. Amikor néhány hete egy ISIS-harcos által közzétett videó egy hajfonatot mutatott be hadizsákmányként, a képek mélyen megrendítettek minket. Ez a fonat számunkra az emlékezet és az erő fonalává válik. Egy olyan nő fonata, aki a szabadságot választotta, és aki abban a szabadságban tovább él a többiekben: azokban a társakban, akik a frontra indulás előtt befonják a hajukat, a Jin, Jiyan, Azadî dal visszhangjában, amely eljut a tereinkre.

    Mi, európai feministák, amikor Európában új nacionalizmusok, fundamentalizmusok és a nők elleni erőszak növekszik, a március 8-a közeledtével szimbolikusan összefonjuk a fonatainkat az övékkel, mint a női szolidaritás és a közös elköteleződés gesztusaként egy, a patriarchális és gyarmati uralom minden formájától mentes világért.

    Jin, Jiyan, Azadî – Nők, Élet, Szabadság.