szex

A szocialisták támogatják a szexmunka dekriminalizálását – és küzdenek egy olyan társadalomért, ahol a nőket nem tárgyiasítják, és az emberi kapcsolatok mentesek a piactól – írja Judy Cox

Amikor Victoria 18 éves volt, a McDonald’s-ban dolgozott minimálbérért, támogatta az apját, és épp hajléktalanná válás előtt állt.

Ekkor fordult a szexmunka felé.

„Elkezdtem hostesskedni, hirdettem magam online ügyfeleknek. Segített, hogy legyen mit ennünk az asztalon” – mondta.

Az Angol Prostituáltak Kollektívája (ECP) szerint a Victoria történetéhez hasonlók egyre gyakoribbá válnak, ahogy a jelenlegi megélhetési válság elmélyül.

A gazdasági kényszer hajtja a nőket a szexiparba. „Ez a női szegénységről és a választási lehetőségek, a gazdasági választási lehetőségek, a pénzkereset egyéb módjainak hiányáról szól” – magyarázza egy ECP-szóvivő.

De a szexmunka olyan kérdés, amely megosztja azokat, akik a nők elnyomása ellen küzdenek.

Egyes feministák meg akarják szüntetni a szexmunkát, mert veszélyesnek és minden nő számára megalázónak tartják.

Mások azzal érvelnek, hogy a szexmunka olyan munka, mint bármely más állás. Szerintük ennek elismerése létfontosságú a szexmunkások támogatásához, amikor szervezkedni próbálnak.

És néhány aktivista tovább megy, azzal érvelve, hogy a szexmunka erőt adhat a nőknek, és gyengítheti a szexizmust és a rasszizmust.

Milyen álláspontot kellene a marxistáknak elfoglalniuk?

Támogatnunk kell a dekriminalizációt és a szexmunkások szervezkedését a jogaikért. Egy skót parlamenti képviselő nemrég megpróbálta bevezetni a „nordikus modellt” Skóciában, amely a szexet vásárló férfiakat bünteti, nem pedig az azt eladó nőket.

Ez pozitív lépésnek tűnhet, de a bizonyítékok azt mutatják, hogy ez a megközelítés kevésbé biztonságossá teszi a nőket, mert a szexmunkát a föld alá kényszeríti.

Ahogy Sophie Day szerző érvel: „A törvényeket, amelyek célja a szexmunkások védelme a pénzügyi és egyéb kizsákmányolástól, a gyakorlatban arra használják, hogy megakadályozzák a nők kollektív munkavégzését.”

Más kampányok, mint például a Scotland for Decrim és a Decrim Now, a szexmunka teljes dekriminalizálásáért küzdenek.

A dekriminalizáció eredményei, hogy a szexmunkások kevesebb rendőri zaklatástól, kevesebb erőszaktól és kevesebb nemi úton terjedő betegségtől szenvednek.

A szexipar különbözik más iparágaktól. Ez nem erkölcsi kérdés. Az 1840-es években Karl Marx ezt írta: „A prostitúció a munkás egyetemes prostitúciójának egy sajátos kifejeződése.”

A kapitalizmus árucikké teszi egész testünket, elménket, kreativitásunkat és érzelmeinket. Alexandra Kollontaj forradalmi szocialista a „polgári társadalom képmutató erkölcse” ellen kelt ki, és amiért megbélyegzik a szexmunkásokat.

Azt mondta, a polgári társadalom „a kizsákmányoló gazdaságának szerkezetén keresztül ösztönzi a prostitúciót, miközben ugyanakkor könyörtelenül megvetéssel illet minden lányt vagy nőt, aki kénytelen ezt az utat választani.”

A szexmunka sem azért különbözik, mert a szex magán- vagy intim tevékenység.

A kapitalizmusban a nők testét mindenféle áru eladására és üzleti kapcsolatok elősegítésére használják. És az állam megpróbálja szabályozni és kriminializálni szexuális identitásainkat. A szexipar azért különbözik, mert egyaránt tükrözi a nők elnyomását és megerősíti azt. Megtestesíti azt az eszmét, hogy a szexuális élvezet megvásárolható – vagy követelhető a férfiak által –, és hogy a nőknek készen kell állniuk a férfiak kedvére tenni.

A nők elnyomása elengedhetetlen a rendszer számára és mélyen beágyazott abba.

A szexisták eszméi a család intézményében és annak a kapitalista és osztálytársadalmakban játszott egyedülálló szerepében gyökereznek. Szerepe nemcsak gazdasági – billiónyi megtakarítás a házimunkán keresztül –, hanem ideológiai is.

A család intézménye alakítja a nemi szerepekről és arról alkotott felfogásunkat, hogy mit jelent nőnek lenni. Elvárják tőlünk, hogy megfeleljünk az ideálnak, mint kívánatos szexuális partnerek, vagy mint gondoskodó, szerető anyák. Ez minden nőt érint, függetlenül a személyes családi helyzetétől.

A szexmunka mindig is hatalmas tevékenységi kört foglalt magában – az utcai prostitúciótól a csúcskategóriás bordélyokig, a képeslapoktól és fényképektől a sztriptízműsorokig, filmig, telefonszámokig és videokamerákig.

A szexmunka politikai gazdaságtana azonban változik, és úgy tűnik, több ellenőrzést kínál a szexmunkásoknak.

Az olyan előfizetéses oldalak, mint az OnlyFans és a Fansly lehetővé teszik a szexmunkásoknak, hogy saját tartalmat hozzanak létre. Az OnlyFans-nek 4,6 millió tartalomkészítője, 380 millió felhasználója van, és éves forgalma meghaladja a hatmilliárd fontot.

Néhány nő nagyon meggazdagszik tartalomszolgáltatóként – és a rendszer sikertörténeteiként tüntetik fel őket.

De az oldalak mögött álló nagyvállalatok azok, amelyek valóban hatalmas nyereséget termelnek a női testek tárgyiasításából.

Például az OnlyFans 20 százalékot levon minden vásárlásból. 2024-ben 1,4 milliárd dollár feletti bevételről és 684 millió dollár nyereségről számolt be. A legtöbb tartalomkészítő havi átlagosan 131 és 180 dollár között keres.

Azt, hogy melyik tartalom kapja a legtöbb kattintást, melyiket promótálják az oldalon, és melyik a legjövedelmezőbb, a nőkről és testükről alkotott szexista eszmék alakítják.

Sok tartalomkészítő, egymással versengve, arra kényszerül, hogy azt produkálja, amiről úgy gondolja, a felhasználók a legtöbbet fizetik.

Ez messze van a szexuális felszabadulás szocialista víziójától, ahol mindenki szabadon fedezhetné fel vágyait.

A mai vitáknak a szexmunkáról hosszú története van – amely tele van képmutatással és üldözéssel.

A 12. századtól kezdve Windsor egymást követő püspökei a szószékről prédikáltak erkölcsről, miközben besöpörték a Southwark-i bordélyházaikból származó nyereséget, amelyek a tulajdonukban voltak.

Történelmileg a szexmunkások olyan helyeken dolgoztak, ahol a férfiak elszigeteltek voltak – hadseregekben, haditengerészetekben vagy kolostorokban. Gyakran állami ellenőrzés alá estek, és kijelölt területeken kellett élniük. A viktoriánus korszakban a gyors urbanizáció és nélkülözés a szexmunka elterjedéséhez vezetett Nagy-Britannia városaiban. Ez vált ismertté, mint a „nagy gonosz”.

Néhány politikus boldogan hagyta, hogy virágozzon a szabad piac a női testeken. És a szexmunkások megvédték a „tisztességes” középosztálybeli feleségeket férjük terhes szexuális követeléseitől. Mások a szexmunkásokat a társadalmi stabilitás fenyegetésének tekintették, és fellépést követeltek. Az 1860-as években bevezették a Fertőző Betegségekről szóló törvényeket (Contagious Diseases Acts), hogy megvédjék Nagy-Britannia imperialista hadseregeit a nemi betegségektől.

Előírták, hogy bármely, kijelölt városokban élő nőt erőszakosan megvizsgálhatnak és bezárhatnak. Több ezer munkásosztálybeli nőt vetettek alá ennek az állami erőszaknak.

A szexmunkásokat egyre inkább erkölcstelennek és elfajzottnak bélyegezték, vagy lekezelően kezelték, mint tehetetlen áldozatokat, akik egy középosztálybeli megmentőre várnak. William Gladstone brit miniszterelnök éjszaka Londonban kóborolt, „elbukott nőket” keresve, hogy „megmentse” őket.

Voltak pikáns újságcikkek gyermek szexmunkásokról, mint WT Stead: „The Maiden Tribute of Modern Babylon” című írása. De Judith Walkowitz történész megjegyzi, hogy nagyon kevés viktoriánus szexmunkás volt 16 év alatti.

A viktoriánus kultúra a szexmunkásokat „elbukott nőként” ábrázolta, kitaszítottként és megvetettként. De a legtöbben aktívak voltak saját közösségeikben, saját osztályukbeli férfiakat szolgáltak ki, és gyakran később férjhez mentek.

Az 1880-as években egy új, „fehér rabszolgaságról” szóló erkölcsi pánik a nők biztonsága iránti aggodalmat mozgósította, hogy a bevándorlókkal szembeni rasszizmust erősítse.

A szexmunka kérdése az 1970-es évek elején a Női Felszabadítási Mozgalom idején újra politikai kérdésként merült fel.

A „szexmunka” kifejezést Carol Leigh, a Call Off Your Old Tired Ethics (Coyote) szervezet szexmunka-aktivistája alkotta meg. Követelte, hogy a szexiparban dolgozó nőket úgy kezeljék, mint bármely más dolgozó nőt.

Sok szexmunkás szolidáris volt az LMBT+ jogokért és a politikai és szexuális felszabadulásért küzdőkkel is.

1975 és 1980 között a „Yorkshire-i Hasfelmetsző” Peter Sutcliffe 13 nőt gyilkolt meg. A rendőrségi nyomozást hibássá tette a szexmunkásokkal szembeni szörnyű nőgyűlölet.

Jim Hobson nyomozó egy sajtótájékoztatón azt mondta: „A gyilkos világossá tette, hogy gyűlöli a prostituáltakat. Sok ember gyűlöli. Mi, rendőrségként továbbra is letartóztatjuk a prostituáltakat. De a Hasfelmetsző most ártatlan lányokat gyilkol.”

Ezen attitűdök elleni felháborodás táplálta a szexmunkásokkal való szolidaritást és a dekriminalizáció követelését. A világ első Prostituált Kongresszusa 1985-ben a teljes legalizálást követelte, mint lépést a szexmunkások teljes jogi védelmének és jogainak biztosítása felé. A feministák, akik ellenségesek voltak minden szexmunkával és pornográfiával szemben, köztük a transzfób Janice Raymond, az emberkereskedelem elleni törvények követelése felé fordultak.

Az evangelikus keresztény szervezetek szívesen csatlakoztak ehhez az emberkereskedelem-ellenes mozgalomhoz. A házasság előtti szexszel, az abortusszal és az LMBT+ szabadságjogokkal szembeni ellenségességet a társadalmi igazságosság és a női jogok nyelvébe csomagolták.

Ez a koalíció volt felelős új jogszabályokért, köztük Donald Trump 2018-as Stop Enabling Sex Traffickers Act (A szexkereskedelem lehetővé tételének megállításáról szóló törvény) és a 2000-es Trafficking Victims Protection Act (Az emberkereskedelem áldozatainak védelméről szóló törvény) elfogadásáért.

A törvények korántsem akadályozták meg a nők emberkereskedelem áldozatává válását, hanem fokozták a bevándorló nők és színes bőrű nők által elszenvedett elnyomást. Sokkal nagyobb valószínűséggel kezelik őket bűnözőként, mint áldozatként.

A szexmunkával szembeni ellenségesség sok reakciós irányba vezethet – és nekünk mindig a szolidaritásból kell kiindulnunk.

Ugyanakkor ellenezzük a szex és a szexualitás árucikké tételét és a piac minden életünkbe való behatolását.

Az 1917-es orosz forradalom után a Munkás- és Parasztnők Összoroszországi Kongresszusa kijelentette, hogy a nőknek most egyenlő jogaik vannak, és nem lehetnek „vétel és eladás tárgyai”.

A munkásállam utakat teremtett a szexmunkából való kilépésre az egyenlő bérekkel, a tisztességes lakhatással és az ingyenes gyermekgondozással. Ez egy tágabb projekt részét képezte, amely a nők elnyomásának anyagi alapjait kezdte felszámolni. Sajnos ezek az eredmények nem valósultak meg, mivel a forradalom elfajult.

De Kollontajhoz hasonlóan mi is egy olyan társadalomra szeretnénk tekinteni, ahol a kapcsolatok a kapitalista árucikké tételtől mentesen fejlődhetnek.

forrás: Socialist Worker