A forradalmak elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek. De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni.
Évszázadok óta mérgezi az elnyomás az élet minden területét. Nem csoda, hogy úgy érezhetjük, a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia és az elnyomás más formái elkerülhetetlenek.
Történelmileg azonban az emberek sokféle és egyenlőségelvű módon éltek.
A ma tapasztalt elnyomások nem örökkévalóak. Gyökereik az osztálytársadalomban, és konkrétan a kapitalizmusban – a nukleáris család szerkezetében, valamint a rabszolgaság és a gyarmatosítás örökségében – rejlenek.
Az elnyomó eszmék az Epstein-Elon osztályból csöpögnek le. De az elnyomást igazoló ideológiák saját dinamikákat fejlesztenek ki, áltudományos állításokat alkalmazva, és faji, illetve kulturális alsóbbrendűséget tulajdonítva azoknak, akiket „mássá” tesznek.
Az elnyomás a gazdagokat és hatalmasokat szolgálja – de ezt összetett módon teszi. A jómódúak is felléphetnek az ellen az elnyomás ellen, amely őket is érinti. De nincs vitájuk azzal a rendszerrel, amely ezt az elnyomást létrehozza.
Azok a mozgalmak, amelyek az elnyomottak összefogására törekszenek, nagyon erősek lehetnek – de önmagukban nem elegendőek a rendszerszintű elnyomás felszámolásához.
Az elnyomásnak anyagi alapja van a társadalomban, de nem redukálható a főnökök bankszámlaegyenlegére. Ellenségeskedés szítása a parányi transz+ közösséggel szemben nem növeli a profitot. De a transzfóbia megoszt minket, bűnbakokat teremt, és eltereli a politikai vitát a gazdagokat esetlegesen kihívó témákról.
Karl Marx azzal érvelt, hogy az ír bevándorlókkal szembeni rasszizmus gyengítette az angol munkásosztály azon képességét, hogy megvédje magát. Az ír-ellenes előítélet hatással volt a bevándorló közösségekre. Azt is jelentette, hogy a főnökök kevesebbet fizethettek az angol munkásoknak.
Az előítéletek rezonálhatnak a hétköznapi emberekben, mert kénytelenek egymással versengeni. De amikor az emberek ellenállnak a rendszernek, az előítéletek kevésbé tűnnek értelmesnek.
1968-ban londoni dokkmunkások vonultak fel Enoch Powell rasszista „Vérpatakok” beszédét támogatva. Kilenc évvel később sztrájkőrséget alkotva támogatták a nyugat-londoni Grunwick gyár ázsiai női sztrájkolóit.
Ha az ellenállás forradalommá fejlődik, a mélyen gyökerező eszmék már nem illeszkednek, és új lehetőségek ragadják magukkal milliók képzeletét. Az egyenlőtlenséget fenntartó intézményeket megdöntik, ahogy a dolgozók közötti versengést felváltja a kollektív szerveződés.
A forradalmi folyamat középpontjában az áll, hogy az emberek átveszik az irányítást a munkahelyeik felett, és kollektíven döntenek arról, hogy mit termeljenek és hogyan. De az élet anyagi körülményeinek ez az átalakulása függ a magatartásformák és a társadalmi kapcsolatok átalakulásától.
Az 1905-ös orosz forradalmat követően Vlagyimir Lenin azt írta: „A forradalmak az elnyomottak és kizsákmányoltak ünnepei. Máskor soha nincs lehetősége a tömegeknek olyan aktívan előtérbe lépniük az új társadalmi rend alkotóiként, mint a forradalom idején. Ilyenkor a nép csodákra képes.”
1917 októberében Lenin nézete igazolódott. Az orosz munkások átvették a gyáraikat. A parasztok birtokba vették a földet. Lerázták magukról a régóta tartó engedelmesség és előítéletesség beidegződéseit, és magukévá tették az összetartást és a felszabadulást.
A 20. század elején a cári állam támogatta az antiszemita pogromokat. De az októberi forradalom után a pogromisták fiai és lányai két zsidó forradalmárt, Lev Trockijt és Lev Kamenyevet választották meg a petrográdi és moszkvai munkástanácsok vezetőjévé.
A cár alatt elnyomott nemzeti kisebbségek megkapták szabadságukat. A nők kivívták a törvény előtti egyenlőséget, és a homoszexualitást dekriminalizálták.
A forradalmak felszámolják az elnyomás anyagi alapjait. Elzárják a csapot, amelyből a gyűlölködő eszmék ömlenek.
De a visszamaradt szennyes pocsolyákat fel kell majd törölni. Évekbe telik, amíg a kulturális és faji felsőbbrendűség örökségét teljesen felszámolják.
Évtizedekbe, amíg a családdal szembeni alternatívák létrejönnek, hogy a nők teljesen megszabaduljanak a privatizált családból fakadó elvárásoktól.
Egy generációba is telhet, amíg a sokféle életmód normává válik, és a kényszerítő kapcsolatok tovább élő emlékei eltűnnek.
Küzdenünk kell az elnyomás minden formája ellen ma – és közelebb hozni egy jövőt, amelyet megtisztítottunk minden elnyomástól.
forrás: Socialist Worker