Judy Cox feltárja a rejtett történetet, hogyan szerveződtek és kockáztatták életüket a nők, amikor a fasizmus elterjedt Európában.
1945. március 12-én éjjel egy fasiszta banda behatolt egy szerény otthonba Torino külvárosában, Észak-Olaszországban.
Elraboltak három nőt: a 19 éves Vera Arduinót, 16 éves húgát, Liberát, és barátnőjüket, a 24 éves, várandós Rosa Ghizzonét.
A Pellerina-csatornához vitték, sorba állították és agyonlőtték őket.
Vera, Libera és Rosa azoknak a több ezer „stafettának” (futárnőnek) voltak a tagjai, akik az antifasiszta ellenállásban dolgoztak: üzeneteket hordtak, fegyvereket szállítottak és férfiakat kísértek biztonságba a hegyekbe.
A kerület női temetésüket a fasizmus elleni tiltakozássá változtatták.
Március 16-án reggel több mint 2000 nő érkezett a temetőbe piros pulóverben, piros virágokat és a fasiszta brutalitást elítélő táblákat cipelve.
Benito Mussolini kegyetlen különleges partizánellenes egysége megérkezett, a levegőbe lőttek, és a tüntetőket teherautókba terelték, hogy munkatáborokba vigyék őket.
De amikor a halottaskocsik megérkeztek, a nők térdre ereszkedtek és ellenállási dalokat kezdtek énekelni. Torino egész területén a munkások 15 perces sztrájkkal szolidaritást vállaltak.
Ez volt az első, nők által vezetett, nőkért folytatott antifasiszta tiltakozás Olaszországban.
Mussolinit két évvel korábban, 1943-ban egy puccsal megbuktatták. Az ezt követő eufória és felszabadulás pillanatát gyorsan eloltotta, amikor Adolf Hitler csapatai megszállták Észak-Olaszországot.
A nácik Mussolinit bábelnöknek állították vissza északon. A szövetségesek alig tettek valamit a náci megszállás megkérdőjelezésére, mert attól tartottak, hogy az ellenállás tele van vörösökkel, és az olaszokat megbízhatatlannak ítélték.
Caroline Moorehead A hegyekben álló ház című ragyogó könyvében azt írja, hogy ez alatt a két év alatt a megszállt Olaszország szerte több ezer nő kelt fel. Csatlakoztak az ellenálláshoz, és harcoltak országuk felszabadításáért.
Két évtizeden keresztül Mussolini árnyékokká változtatta a nőket, jogok és hang nélkül.
A fasiszták elűzték a nőket állásaikból, „tisztasági keresztes hadjáratokat” indítottak, és tucatnyi rendeletet hoztak, amelyek szerint a nők nem kereshettek, nem tanulhattak és nem dönthettek semmiről.
A Vatikán bátorította a „tisztasági keresztes hadjáratokat”, követelve, hogy a lányok testnevelés óráit „anyaság” órákra cseréljék.
De a nők visszavágtak, kockáztatva a letartóztatást, kínzást, nemi erőszakot és kivégzést. Csatlakoztak partizánegységekhez, szocialista ellenálló csoportokat hoztak létre, és beléptek az Olasz Kommunista Pártba.
Ada Gobetti megalapította a baloldali Azione Pártot, és egy partizándandár politikai biztosává vált. A kommunista Bianca Guidetti Serra antifasiszta akcióbizottságokat vezetett Torino gyáraiban, és egy földalatti lapot készített nők számára.
Az olasz ellenállás női nem csupán meg akarták szabadítani Olaszországot a fasisztáktól és náciktól. Egy valódi demokratikus és egyenlő társadalommal akarták őket felváltani.
De amikor a szövetségesek 1945 nyarán gyakorlatilag átvették Olaszország irányítását, a nők keservesen csalódtak.
A szövetségeseket nem érdekelte az egyenlőség vagy az igazságosság – csak a rend helyreállítása. Ez azt jelentette, hogy kompromisszumot kellett kötniük a régi fasiszta rendszer elemeivel, hogy leverjék a kommunistákat és a munkásmozgalmat.
Az 1946-ban megválasztott új Kereszténydemokrata kormány amnesztiát hirdetett a fasiszták és ellenállók által 1945. április 25-e, a fasizmus bukása előtt elkövetett összes bűncselekményre.
Ez azt jelentette, hogy a fasiszta kémekkel és kollaboránsokkal szembeni megtorlásokat gyilkosságként kezelték volna.
Több ezer partizánt üldöztek és tartóztattak le, sokan éveket töltöttek börtönben a fasizmus elleni harc „bűntettéért”.
De nem tudták eltörölni a kollektív ellenállás emlékét. Ahogy egy olasz nő megjegyezte: „Tudatában voltunk annak, hogy most először voltunk szereplői a történelemnek.”
„A nép, amely elnyom másokat, soha nem lehet szabad nép”
A nők óriási mértékben hozzájárultak az antifasiszta szervezetekhez a megszállt Európa-szerte. A fasiszta rendszerek mély szexizmusa azt jelentette, hogy a nők gyakran kevésbé keltettek gyanút, mint a férfiak.
Franciaországban Ruth „Malou” Altmann, aki folyékonyan beszélt németül, jelentette a vonatokon, bisztrókban és utcákon kihallgatott német beszélgetéseket. Hároméves lányával biciklivel utazva észrevétlen maradt és elkerülte a gyanút.
Néhány nő katonai műveletekben vett részt. A náci megszállás alatt Franciaországban a nők tették ki az ellenálláshoz csatlakozók mintegy 20 százalékát.
A 18 éves Simone Segouinról készült fénykép, amint egy 1944-ben a francia Chartres városában a náciktól zsákmányolt géppisztolyt tart, a nők bátorságának szimbólumává vált.
Néhány nő a szocialista politikához fordult. A szülésznőnek tanuló, Madeleine Riffaud szintén 18 éves volt, amikor csatlakozott a Kommunista Párthoz kötődő partizáncsoporthoz.
Dühös volt, amiért azt a parancsot kapta, hogy férfiaknak szállítson fegyvereket Párizson keresztül. Riffaud saját fegyvert követelt, amellyel lelőtt egy német tisztet.
Elkapták, megkínozták, fogolycserével szabadult – és azonnal visszatért a harchoz.
Riffaud egy egységet vezetett, amely csapdába ejtett egy lőszerszállító vonatot, és kivívta 80 német katona megadását.
A háború után nem csatlakozhatott a francia reguláris hadsereghez, mert nem volt meg az apja engedélye.
Később Riffaud a Francia Kommunista Párt L’Humanité című lapjának tudósított a francia gyarmatosítás elleni harcokról Algériában és Vietnámban. „A nép, amely elnyom egy másikat – írta –, soha nem lehet szabad nép.”
A hatalmas kockázatok ellenére a német nők megtalálták az ellenállás módját Hitlerrel szemben. Néhányan zsidó menekülteket rejtegettek. Mások náciellenes propagandát terjesztettek.
Sophie Scholl, egy általános iskolai tanár és bátyja, Hans 1942-ben alapította a Fehér Rózsa csoportot. Egy müncheni egyetemen szórtak röpcédulák, amikor letartóztatták őket.
Felségárulás vádjával Sophie-t 1943. február 22-én kivégezték. Mindössze 21 éves volt.
Ugyanabban a hónapban, amikor kivégezték, a berlini Rosenstrasse női tartották az egyetlen nyilvános tiltakozást a zsidók elhurcolása ellen.
Nem zsidó nők követelték zsidó férjeik szabadon bocsátását, akiket koncentrációs táborokba való deportálásra gyűjtöttek össze. Egy hétig kitartottak tiltakozásuk mellett. Amikor a Gestapo géppuskázással fenyegette őket, szétszéledtek, de csak hogy újra csoportosuljanak.
A Rosenstrasse női közel 2000 férfi szabadon bocsátását érték el.
Más német nők száműzetésben harcoltak a fasizmus ellen. Dora Schaul, egy zsidó nő 1933-ban elmenekült Németországból, és Párizsban élt, ahol ellenséges idegenként internálták.
Schaul 1942-ben, közvetlenül a deportálása előtt megszökött az internálótáborból, és csatlakozott a lyoni francia ellenálláshoz. Folyékony német nyelvtudásának köszönhetően postásként kapott állást, ami lehetővé tette számára, hogy a Gestapo terveit továbbadja a francia partizánoknak.
Szüleit és nővérét, akik Németországban maradtak, meggyilkolták a koncentrációs táborokban. De Dora túlélte és visszavágott.
Még a legsötétebb időkben is megtalálták a nők a módját, hogy ellenállás szikráit gyújtsák meg.
Visszavágás Britanniában
A nők hihetetlen szerepe a náci megszállás elleni ellenállásban azért volt lehetséges, mert már a fasizmus elleni harc élvonalában voltak.
A német forradalmár, Clara Zetkin döntő mértékben hozzájárult a fasizmus marxista megértésének kidolgozásához.
Zetkin amellett érvelt, hogy a fasizmus egy ellenforradalmi mozgalom, amely szélsőséges erőszakkal töri le a baloldalt és a munkásmozgalmat.
Az 1920-as és 1930-as években számos antifasiszta női szervezet jött létre. A nőket kizárták a formális politikából, de kampányokon, konferenciákon, bizottságokon és előadásokon keresztül építettek népi támogatást.
Gyakran beszivárogtak fasiszta gyűlésekre, hogy közbekiáltsanak és antifasiszta transzparenseket leplezzenek le – ez a taktika a női választójogi mozgalomtól kölcsönzött.
A szüfrazsett harcos és forradalmár Sylvia Pankhurst volt az elsők között, aki felismerte a Mussolini jelentette fenyegetést.
Első antifasiszta gyűlését 1923 márciusában London Trafalgar terén tartotta, alig hónapokkal azután, hogy Mussolini hatalomra került. Mussolini – aki akkoriban Nagy-Britannia szövetségese volt – panaszkodott Pankhurst miatt a brit külügyminisztériumnak.
A fasizmus célja az volt, hogy az árja nőket az „uralkodó faj” inkubátoraivá változtassa, és üldözze a más fajú nőket. Fenyegette azokat a jogokat is, amelyeket a nők hosszú, nehéz kampányok során vívtak ki.
A nők antifasiszta szerveződését tágabb politikai fejlemények is alakították.
Az 1920-as évek elején Európa kommunista pártjai alkották számos antifasiszta csoport gerincét.
Az 1920-as évek végére azonban Sztálin megszilárdította hatalmát a Szovjetunióban. Rákényszerítette azt a nézetet, hogy a munkáspárt-típusú pártok „szociálfasiszták”.
A kommunisták elszigetelték magukat a milliónyi munkástól, akik egységes harcot akartak a fasizmus ellen.
A Hitler 1933-as hatalomátvétele elleni undor arra kényszerítette a kommunista pártokat, hogy változtassanak irányukon. A mérsékelt pártokkal való szövetségkötés felé kanyarodtak egy „népfrontban”.
1934 augusztusában 28 ország több mint 1000 nője gyűlt össze Párizsban, hogy létrehozzák a Nők Háború és Fasizmus Elleni Világbizottságát (CMF).
Sok résztvevő kommunista volt, de mások feministák és békemozgalmi aktivisták voltak.
A CMF aktivistái között volt Sylvia Pankhurst, a spanyol kommunista Dolores Ibarruri és Gabrielle Duchene francia békeaktivista.
Az 1934-es párizsi első CMF kongresszuson a nők kollektív erejéről szóló beszédek hangzottak el a fasizmus kihívásával szemben.
De a négy évvel később a Marseille-ben tartott második kongresszus már visszavonult a fasizmus elleni jogi védelem erősítéséről szóló beszédekbe.
A népfront stratégia a harcias nők megfékezésén múlott, hogy ne idegenítsék el a mérsékelt szervezeteket. De a nácik nem törődtek a szabályokkal, rendeletekkel vagy mérsékelt felszólításokkal.
Az egységes fasizmusellenes harc hatalmas lehetősége elpazaroltatott Németországban és Franciaországban – de voltak pillanatok, amikor az egység győzött.
Ilyen volt az 1936 októberi Nagy-Britannia.
Miközben a kommunista és munkáspárti vezetők megtagadták az egységet a fasizmus ellen, a közösségeket, amelyeket Oswald Mosley Brit Fasiszta Uniója fenyegetett, megértették, hogy az egység elengedhetetlen.
A becslések szerint a Cable Streeten (London keleti végében) összegyűlt mintegy 100 000 ember között jelentős számú zsidó és antifasiszta nő volt, hogy megállítsák Mosleyt.
Barikádokat emeltek az utcán. A nők tejesüvegeket és szemetet dobáltak a rendőrökre, akik a feketeingeseket védték.
Nők is az utcán voltak, a férfiakkal együtt harcolva.
Egyikük a kommunista és sztrájkvezető Sarah Wesker volt. Szeretője, Mick Mindel később visszaemlékezett: „A Cable Street-i csata idején ő volt az igazi ihletője mindannyiunknak.”
Egy másik Blanche Edwards volt, akit letartóztatása közben fényképeztek le.
Jack Shaw emlékezett arra, hogy egy fiatal nőt látott a rendőrőrsön, miután mindkettejüket letartóztatták. Látta, amint egy hatalmas rendőr megragadja a nőt, letépi a blúzát, és felemeli a gumibotját, mintha arcba akarna sújtani. A nő egyenesen a szemébe nézett, és azt mondta: „Nem félek tőled.”
A Cable Streeten a félelem oldalt cserélt. A feketeingesek és a zsaruk kapták a verést. Mosley feketeingesei nem törhettek át.
forrás: Socialist Worker
