Gramsci

Az olasz marxista Antonio Gramsci elméletei forradalmiak és ma is relevánsak – állítja Jude Mckechnie, aki Gramsci hegemónia- és tudatelméletét vizsgálja.

„A régi világ haldoklik, az új világ küzd, hogy megszülessen – most jön el a szörnyetegek ideje” – írta az olasz marxista Antonio Gramsci egy fasiszta börtöncellából 1930-ban.

Illő idézet a mi korunkra is.

A liberális kapitalista rend, amely évtizedekig uralta a világot, szétesőben van. Felbomlása erőszakot, káoszt és politikai polarizációt szül.

Donald Trump és Nigel Farage szörnyei mellett fel-felvillan egy alternatív lehetőség is. De hogyan győzhet a mi oldalunk?

Ez volt a központi kérdés, amellyel Gramsci az 1920-as és 1930-as években foglalkozott. Rendszeresen dolgozta fel Vlagyimir Lenin és a bolsevikok tanulságait, akik 1917-ben Oroszországban sikeres munkásforradalmat vezettek.

Alkalmazta ezeket az akkori legsürgetőbb probléma, az 1917-es orosz forradalmat követően Nyugat-Európát végigsöprő forradalmi hullám kudarcának megértésére. Ez Gramsci valódi öröksége.

Az első világháborút követően Olaszország az osztályharc hatalmas fellendülését élte meg. Gramsci központi szerepet játszott a torinói (Észak-Olaszország) munkásosztály 1919-es és 1920-as küzdelmeiben.

Torinóban a munkások egy hónapra átvették az irányítást a gyárakban, és munkásellenőrzés mellett kezdték működtetni a termelést, fegyveres munkásmilíciák védelme alatt. A gazdaságilag elmaradottabb délen a parasztok földeket foglaltak el. Az államapparátus és az uralkodó osztály megbénult.

Más szóval, ez egy forradalmi pillanat volt.

De nem győzött. Az olaszországi forradalmi pillanat kezdetét az Olasz Szocialista Párton belüli és a szakszervezeti bürokráciában tevékenykedő olasz munkásmozgalom reformista vezetői eltékozolták.

1920-ra a mozgalmat az ellenforradalmi erőszak hulláma verte le. Az uralkodó osztály – gyáriparosok, bankárok, földbirtokosok –, akiket megrémített a munkásosztály harcának ilyen mértékű fellendülése, igyekezett azt szétzúzni. Erre a célra Benito Mussolini fasiszta mozgalmát használták fel, amely végül hatalomra került.

Hogyan végződhetett egy ilyen forradalmi lehetőség nem szocialista forradalommal, hanem a világ első fasiszta diktatúrájának barbarizmusával?

Ez az a kérdés, amellyel Gramsci egy fasiszta börtöncellából küzd meg. Itt több mint egy évtizedet tölt a marxista elmélet fejlesztésével. Ennek eredménye a Börtönfüzetek.

Oroszországban a forradalom előtt a civil társadalom csak most kezdett kialakulni – „ős- és kocsonyás állapotú” volt. A rendet nagyrészt fizikai erőszakkal tartották fenn a rendőrség, a hadsereg és a börtönök formájában.

De ez nem így volt a gazdaságilag fejlettebb államokban, például Olaszországban sem. Az uralkodó osztály itt nagyobb mértékben támaszkodott a beleegyezésre, valamint a kényszerítésre.

Gramsci – sok mai gondolkodóhoz hasonlóan – azzal próbált magyarázatot adni, hogy a munkások miért járulnak hozzá gyakran egy olyan rendszerhez, amely az érdekeik ellen hat. Miért van az, hogy a kapitalizmus gyógyíthatatlan strukturális ellentmondásaival együtt sem vezet saját bukásához és a szocializmus győzelméhez?

Gramsci kidolgozta a hegemónia elméletét – ami vezetést vagy irányítást jelent –, hogy megértse, miként tartja fenn uralmát az uralkodó osztály.

Gramsci szerint a rendszer válságai lehetővé tesznek ugyan sokkal nagyobb változásokat, de nem teszik automatikussá a haladó változást vagy a régi rend összeomlását. Inkább megteremtik azt a terepet, amelyen a status quót védelmező politikai erők megpróbálják kezelni a válságot és visszaállítani hegemóniájukat az azt érő kihívásokkal szemben.

A hegemónia tulajdonképpen az állam elmélete. Gramsci különbséget tesz a politikai társadalom és a civil társadalom között. A politikai társadalom az állam elnyomó magja – a hadsereg, a rendőrség, a bíróságok, az állam elnyomó apparátusai.

A civil társadalom ezzel szemben magánintézmények és -szövetségek sokasága, beleértve az egyházat, a tömegmédiát, az egyetemeket és iskolákat. Ezek működése az uralkodó osztály hegemóniáját reprodukálja. Ezek az intézmények együttesen győzik meg a tömegeket arról, hogy az uralkodó osztály nemcsak a saját érdekében uralkodik, hanem az ő érdekükben is.

Az uralkodó osztálynak a hatalom megszerzéséhez és megtartásához el kell fogadtatnia a lakosság tömegeivel, hogy joga van uralkodni. De ez kéz a kézben jár a kényszerrel. Lehetetlen elválasztani ezt az „erkölcsi és szellemi vezetést” attól, amit Gramsci néha „uralomnak” nevez.

Gramsci rámutat, hogy az uralkodó osztály hegemóniáját „a kényszer páncélja védi”. De az uralkodó osztály felettünk gyakorolt ellenőrzésében vannak gyengeségek.

Elemzésében Gramsci különbséget tesz a Börtönfüzetekben „köznapi tudat” (common sense) és „józan ész” (good sense) között.

A köznapi tudat Gramsci számára a kapitalista társadalom uralkodó eszméit jelenti. Azokat az eszméket, amelyeket születésünktől kezdve belénk sulykolnak a világ működéséről. Olyan gondolatokat, amelyek szerint az ember eredendően önző, a rasszizmus az élet elkerülhetetlen ténye, mindig kell egy főnök, és a kizsákmányolás a társadalmi rend velejárója.

Ezzel szemben a józan ész a munkások által elszenvedett kollektív kizsákmányolás tényleges tapasztalatán alapuló gondolatokat jelenti.

Gramsci megfigyeli, hogy a kapitalizmus alatt élő emberek túlnyomó többségének fejében mind a köznapi tudat, mind a józan ész elemei jelen vannak.

Azt mondja, hogy „az elméleti tudat valóban történelmileg szemben állhat a tevékenységével. Szinte azt lehetne mondani, hogy két elméleti tudata van, vagy egy ellentmondásos tudata”.

Az egyik gondolatrendszer benne foglaltatik a tevékenységében, és „ami a valóságban egyesíti őt minden munkatársával a való világ gyakorlati átalakításában”, a másik „felszínesen explicit vagy verbális, amely a múltból öröklődött és kritikátlanul beépült”.

Fontos, hogy Gramsci összekapcsolja az osztálytudat ezen fejlődését az emberek gyakorlati tevékenységével.

Az emberek gondolatai megváltozhatnak, amikor küzdenek a rendszer ellen. Amikor a munkások gazdasági követelésekért küzdenek, politikai és ideológiai konfliktus alakulhat ki a változást akarók és a régi rendszerhez ragaszkodók között. Ez történt a 2018-as szudáni forradalom idején is.

Szudánban a kenyér árának megháromszorozódása után törtek ki tiltakozások. A gazdasági követelések gyorsan politikai lázadássá alakultak.

A tiltakozások mértékétől megijedve a katonai vezetők puccsot kíséreltek meg.

Ezt dühös ellenállás fogadta. A kenyér ára miatti küzdelem révén az egyszerű emberek felfedezték az önbizalmat és az erőt. A munkások ellenállási bizottságokat kezdtek szervezni, amelyek nyitva álltak bárki előtt, aki ellenezte a katonai puccsot.

Ezek a bizottságok szervezték az élet minden területét, például a gyógyszerek elosztását. Barikádokat állítottak, megszervezték az élelmiszer-, víz- és biztonsági ellátást, kulturális projektekbe kezdtek.

De a forradalmat az ellenforradalmi erők vérbe fojtották. Az ellenállási bizottságok egy alulról építkező új munkáskormány alapjai lehettek volna.

De még amikor az emberek érzik is a saját erejüket, nem vetkőzik le automatikusan minden régi reformista eszmét, és nem vonnak le forradalmi következtetéseket cselekedeteik jelentőségéről.

Az uralkodó osztályok által terjesztett hazugságok és mítoszok lerázásához többre van szükség, mint küzdelemre. Szükség van a forradalmi szocialisták szervezésére is, akik tudatos politikai keretet igyekeznek biztosítani a cselekvéshez.

A párt szerepe Gramsci számára az, hogy vezetést biztosítson a kapitalizmus visszásságaiból fakadó napi küzdelmekben: „Ez a vezetés nem volt ‘absztrakt’. Nem abból állt, hogy mechanikusan ismételgettek valamilyen tudományos vagy absztrakt vagy elméleti formulát; nem keverte össze a politikát, a valódi cselekvést az elméleti értekezésekkel.”

Gondoljuk el, mennyire más lehetett volna Szudán, ha van egy szervezett politikai erő. A vezetésért folytatott harc végigkíséri a küzdelmet, akár a Minneapolis-i ICE elleni harcról, akár a palesztin szolidaritási tiltakozásokról van szó Britanniában.

Gramsci életének egyik legfontosabb tanulsága, hogy ha elszalasztjuk a forradalmi lehetőségeket, a következmények nem semlegesek. Ha az osztályunk nem nyeri meg a csatát, hogy hegemónná váljon, akkor az ellenforradalom formájában súlyos árat kell fizetnünk.

forrás: Socialist Worker