feminizmus

Tricontinental: A szélsőjobb háborút indít a nők ellen

Az elmúlt években a latin-amerikai szélsőjobboldal keresztes háborút indított a nők és a szexuális disszidensek jogai ellen, remélve, hogy szétzúzza a régió egyik legaktívabb neoliberális ellenzékét.

Latin-Amerika-szerte különös háborút hirdettek. Ezt nem csak a parlamentekben és bíróságokon vívják, hanem az osztálytermekben, konyhákban, templomokban és az internet nyugtalan tereiben is. Célpontjai a nők, a queer- és transzneműek, valamint azok a mozgalmak, amelyek ragaszkodnak ahhoz, hogy az élet másképp is élhető. A mai szélsőjobboldal egy speciális típusa azt állítja, hogy a patriarchális családot, az erkölcsöt és a hagyományokat védi. De e szavak mögött egy másik projekt húzódik meg: a régi hierarchiák helyreállítása abban a pillanatban, amikor az azokat fenntartó világ megrendülőben van.

Évtizedek óta a feminista mozgalmak rendítik meg a hatalom alapjait Latin-Amerikában. Az 1970-es és 1980-as évek diktatúrái elleni küzdelmektől a nőgyilkosságok elleni és a reprodukciós jogokért vívott huszonegyedik századi hatalmas tüntetésekig a nők és a szexuális disszidensek kitágították a lehetséges horizontját. Megnevezték azt, ami korábban láthatatlan volt. Beszéltek a társadalmat fenntartó fizetetlen munka hosszú óráiról. Leleplezték az otthonokban rejtőzködő erőszakot. Ragaszkodtak hozzá, hogy a testeket, vágyakat és identitásokat nem fegyelmezheti sem az állam, sem az egyház. És mindezt együtt tették – az utcákon.

Ezek az előrelépések azonban a neoliberalizmus hosszú, szűkmarkú árnyékában bontakoztak ki. Latin-Amerika-szerte – és valóban a világ többi részén is – a gondozás terhe továbbra is súlyosan a nők vállán nyugszik, a nők hosszabb órákat dolgoznak kevesebb bérért, miközben milliók maradnak független jövedelem nélkül. Ezt a valóságot ismerték el 2025 augusztusában a Mexikóvárosban tartott XVI. Latin-amerikai és Karibi Nőügyi Regionális Konferencián. Ott a régió országai jóváhagyták a Tlatelolcói Kötelezettségvállalást, amely létrehozta a Cselekvés Évtizedét (2025–2035) az érdemi nemi egyenlőség elérése és egy, a konferencia által „gondoskodó társadalomnak” nevezett modell felépítése érdekében – olyat, ahol az élet fenntartásának munkáját kollektív felelősségként kezelik, nem pedig a nőkre hárított magán-teherként. Ahogy Citlalli Hernández Mora, mexikói nőügyi miniszter záróbeszédében mondta, a kötelezettségvállalás egy „útiterv” az elkövetkező évekre. A régió országai, folytatta Hernández Mora, „nem fogadnak el visszalépéseket. Nem tűrjük a büntetlenséget, és aktivizmusunkkal és szövetségeinkkel felépítjük a gondoskodó társadalmat, mint a béke, igazságosság, méltányosság és a jövő alapját”. A konferencia résztvevői felismerték a feminista mozgalmak által régóta hangoztatott igazságot: hogy a jelenlegi rendszer – a kapitalista rendszer – a munka nemi alapú megosztásán keresztül marad fenn, amelyben a Latin-Amerikában és a Karib-térségben a GDP 15,9–25,3%-át kitevő, túlnyomórészt nők által végzett fizetetlen háztartási és gondozási munka tartja fenn a háztartásokat, termeli újjá a munkaerőt és működteti tovább a társadalmat.

1975-ben, szintén Mexikóvárosban, az Egyesült Nemzetek Szervezete összehívta a Nemzetközi Nőév Világkonferenciáját. A következő évben elindította a Nők Évtizedét (1976–1985), amely a nőkről szóló világkonferencián csúcsosodott ki Nairobi-ban, Kenyában, 1985-ben. A 2025 augusztusában elhangzott aggodalmak közül sok visszhangozta a negyven évvel korábban Nairobiban elhangzottakat. Ahelyett, hogy egyértelmű előrelépést jeleztek volna, a 2025-ös konferenciát a visszafordulás érzése árnyékolta be – ami nemcsak az állami politikában, hanem a női egyenlőségről szóló diskurzusban is látható volt.

Válság idején a tulajdonnal rendelkező osztályok, amelyek meglehetősen elégedettek a status quo-val, ellenségeket keresnek, hogy megzavarják a fejlődés útját. Az elmúlt évtizedekben a szélsőjobboldal egy speciális típusa az általa „genderideológiának” nevezett dolgot tette meg az egyik fő ellenségévé – egy olyan kifejezést, amelyet vég nélkül ismételnek a beszédekben és prédikációkban, a méltóság egyszerű követelését kozmikus fenyegetéssé változtatva. E történet szerint a feminizmus nem igazságossági mozgalom, hanem összeesküvés az emberiség ellen; a sokszínűség nem emberi valóság, hanem veszély magára a civilizációra nézve. A félelem e színházában a „család”, amelyet csak anyaként, apaként és gyermekekként határoznak meg, ostromlott erődként jelenik meg. A szenvedés okait – megszorításokat, kizsákmányolást, szegénységet – gondosan elrejtik, és e szenvedésért a bűnbakot azokra a mozgalmakra irányítják, amelyek éppen a társadalom jobbá tételére törekednek. Így a neheztelést átirányítják, a haragot újracsomagolják, és a reményt gyanakvás váltja fel.

E reakció egyik leglátványosabb megnyilvánulása a Con Mis Hijos No Te Metas („Ne nyúlj a gyerekeimhez”) kampány. A szlogen először 2016-ban Kolumbiában bukkant fel a szexuális oktatási programok elleni tiltakozások során, és gyorsan elterjedt Latin-Amerikában, evangélikus egyházak, konzervatív NGO-k és jobboldali politikusok terjesztették. Ezen egyszerű szavak mögött a szervezetek összetett hálózata áll, amelyek tiltakozásokat szerveznek, törvényhozást formálnak, és riasztó narratívákkal árasztják el a közösségi médiát a nemi egyenlőség állítólagos veszélyeiről – mindezt a „gyermeki ártatlanság” védelmére hivatkozva. Amit azonban ezek az erők a szőnyeg alá söpörnek, az a nők életét ténylegesen strukturáló erőszak. Az egész Latin-Amerikára kiterjedő nemzeti felmérések szerint a nők 63-76%-a élt már meg élete valamely szférájában valamilyen típusú, nemmel összefüggő erőszakot, és a régióban minden negyedik nő tapasztalt már élete során legalább egyszer fizikai vagy szexuális erőszakot intim partnerétől. Feltűnő, hogy 2023-ban a 18 olyan latin-amerikai ország közül, amelyek jelentettek nőgyilkossági vagy feminicídium-adatokat, 11-ben az arány meghaladta az 1 áldozatot 100 000 nőre vetítve – ez a tendencia továbbra is emelkedik. Ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel a problémákkal, a „genderideológiától” való félelmet használja fel a szélsőjobboldal egy speciális típusa arra, hogy aláássa azt a tudást, amely a fiatalokat arról tanítja, hogy a világ lehetne egy ragyogóbb hely is.

Legújabb dokumentumunk, A latin-amerikai szélsőjobboldal feministaellenes agendája (2026. március) vizsgálja a szélsőjobboldal gender-ellenes keresztes hadjáratát. Megmutatjuk, hogy ez a mozgalom nem elszigetelten működik, hanem a konzervatív erkölcsi erők transznacionális konstellációjának részét képezi, amely Washington-tól Budapesten át Brazíliavárosig húzódik. Olyan összejöveteleken, mint a Konzervatív Politikai Akció Konferencia (CPAC), szélsőjobboldali politikusok, evangélikus vezetők és gazdag pénzemberek találkoznak, hogy összehangolják kampányaikat. Ezekben a terekben a feminizmus közös ellenséggé válik, és a „szabadság” nyelvét kiforgatják, hogy a privatizációt, a kirekesztést és a hierarchiát védelmezzék. Pénz áramlik át a határokon, stratégiák keringenek, üzeneteket csiszolnak és ismételnek. És a felháborodás jutalmazására tervezett digitális platformokon keresztül a félelem és a félretájékoztatás gyorsabban terjed, mint az igazság.

Ahogy a gender-ellenes offenzíva terjedt Latin-Amerikában, összeütközött a régió egyik legerősebb feminista ciklusával (2015–2019). Nők töltötték meg az utcákat zöld kendőkkel, követelve az abortuszhoz való jogot. Közösségek szerveződtek a nemi alapú erőszak ellen. Nemzetközi feminista sztrájkok kapcsolták össze a munka kizsákmányolását a patriarchátus, a rasszizmus és az extraktivizmus erőszakosságával. Ezzel valami alapvető dolgot lepleztek le: a nemért folytatott küzdelem nem csupán identitásról vagy kultúráról szól, hanem magának a társadalomnak a szerveződéséről. A szélsőjobboldal egy individualista és privatizált rendet akar, amelyet tekintély, hierarchia és engedelmesség strukturál – egy olyan világot, ahol a patriarchális család elnyeli a gazdasági válság sokkjait azáltal, hogy a nőket még több órányi fizetetlen és el nem ismert gondozási munkára kényszeríti, feláldozva szabadságukat és életlehetőségeiket, miközben az egyenlőtlenség természetesnek tűnik. A feminista mozgalmak mást képzelnek el. Egy olyan társadalmat képzelnek el, amely a profit helyett a gondoskodás, a verseny helyett a szolidaritás, a felhalmozás helyett az élet köré szerveződik. E két vízió között húzódik korunk küzdelme: a kapitalista barbárság, vagy az élet és méltóság. Latin-Amerika-szerte, a városok utcáitól a munkásnegyedekig és a közösségi konyhákig, milliók folytatják, hogy ragaszkodjanak egy ragyogóbb világ építéséhez, amely nem a félelmen és hierarchián alapul.

A minap, Izrael Irán és Libanon elleni bombázását követően, a mexikói feminista költő, Rosario Castellanos rövid életrajzát olvastam, aki 1971-től 1974-ben bekövetkezett haláláig Mexikó izraeli nagykövete volt. Véletlen áramütés következtében halt meg Tel-Avivban negyvenkilenc évesen – különböző beszámolók szerint miután otthon megérintett egy lámpát, fürdés után a villanyért nyúlt, vagy bedugott egy lámpát. El tudom képzelni, hogy ez az érzékeny nő mélyen meg volt hatva a palesztinok megszállásától és az 1973-as jom kippuri háborútól. Bár nagykövetként kevés nyilvános nyilatkozatot tett a palesztinok helyzetéről, egy érdekes lenyomat megmaradt. 1972-ben a mexikói Excélsior újságban megjelenő rendszeres rovatában publikált egy verset „Pasaporte” (Útlevél) címmel, amely Mahmúd Darvís 1964-es „Jawaz al-Safar” (Útlevél) című versének visszhangja. Mindkét versben az iratok nem semlegesek. Fegyelmezik az életet, rögzítik az identitást, és eldöntik, hogy kinek az embersége számít:

Egy gondolatokkal bíró nő? Nem, sosem volt egy sem.
Sosem ismételtem másokét sem (szerénységből vagy emlékezetkihagyásból).
Egy cselekvő nő? Nem, az sem.
Elég csak a lábam és a kezem méretére nézni.

Egy szavakkal bíró nő, akkor. Nem, nem a szavamat adó nő.
Hanem szavaké –
soké, sajnos, egymásnak ellentmondó, jelentéktelen,
puszta hang, arabeszkek üres rostálása,
szalonjáték, pletyka, tajték, feledés.

De ha kell a meghatározás
a személyi igazolványba, írják,
hogy jó szándékú nő vagyok,
és hogy egyengettem
a pokolba vezető egyenes és könnyű utat.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental

Feminista szolidaritás az imperializmus és a kapitalizmus ellen

Március 8-án, a Európai Baloldali Párt feministái hangosan és egyértelműen felemelik szavunkat: nincs feminizmus béke nélkül, és nincs béke a militarizmus logikája alatt.

A növekvő nyomással szemben, amely akár a GDP 5%-ának katonai kiadásokra fordítását célozza, kijelentjük: a közpénzek nem finanszírozhatják testvéreink halálát más területeken, miközben a mi jogainkat és az alapvető szolgáltatásokat megnyirbálják. Nem más nők ellen harcolunk; mellettük és értük harcolunk.

Az egészségügyre, oktatásra, lakhatásra, gondoskodási szolgáltatásokra és a férfiak által elkövetett erőszak elleni védelemre szánt források csökkentése a nőket sújtja elsőként és leginkább. A militarizáció és a megszorító politikák elmélyítik az egyenlőtlenségeket, fokozzák a női munka kizsákmányolását és aláássák autonómiánkat. Amikor a központi költségvetések a fegyvereket részesítik előnyben, olyan létfontosságú szükségletek maradnak el, mint a szexuális és reproduktív egészségügy, valamint az élet fenntartása a gondoskodás által.

Támogatjuk a nők önrendelkezési jogát, és kiállunk az abortuszhoz való jog mellett minden uniós országban. Továbbá úgy gondoljuk, hogy a nők egészségét az EU szociális politikájának középpontjába kell helyezni, nemcsak a szexuális és reproduktív egészségügy terén, hanem a legtágabb pszichológiai értelemben is, támogatva a női identitások fejlődését, amelyek mentesek a fizikai és mentális félelemtől gyermekkortól kezdve.

A feminizmus elutasítja a pusztításon alapuló „biztonság” modelljét. Az igazi védelem méltóságra, gondoskodásra, autonómiára és társadalmi igazságosságra épül. Ez azt jelenti, hogy közszolgáltatásokba, támogató hálózatokba, erőszakmegelőzésbe és mindenki számára tisztességes életkörülményekbe kell befektetni.

Azért vagyunk feministák, mert antimilitaristák, antikapitalisták, antifasiszták, antirasszisták és internacionalisták vagyunk. Felszabadulásunk kollektív, küzdelmeink összefonódnak, és szolidaritásunk nem ismer határokat. Ezen a március 8-án hangosan és világosan kimondjuk: nem fogjuk megfizetni a háborút az életünk árán.

Internacionalista szolidaritásunk átöleli Palesztina, Rojava, Ukrajna, Szudán, Kuba, Venezuela, Irán nőit és a világ minden olyan szegletét, ahol a globális kapitalizmus és a háború halált és igazságtalanságot hint.

Európai Baloldali Párt

Menopauzális átmenet – Itt az idő egy uniós stratégiai tervre!

A Baloldal frakció „Menopauzális átmenet – Itt az idő egy uniós stratégiai tervre!” címmel rendezvényt szervezett az Európai Parlamentben, hogy megtörje a menopauza körüli tabut.

A baloldali EP-képviselők, Catarina Martins (Bloco de Esquerda, Portugália) és Sebastian Everding (Partei Mensch Umwelt Tierschutz, Németország) kutatókkal és civil szervezetek képviselőivel közösen világítottak rá egy olyan kérdésre, amely túl sokáig maradt láthatatlan és kimondatlan a közbeszédben.

A menopauzát túl hosszú ideig kezelték magánügyként vagy „életmódi” kérdésként. Amikor a lakosság fele megy keresztül egy olyan biológiai átmeneten, amelynek jelentős egészségügyi, szociális és gazdasági következményei vannak, az nem életmódkérdés, hanem népegészségügyi prioritás és alapvető egészségügyi jog.

Az EU-ban tapasztalható nemi egészségügyi egyenlőtlenség megmutatkozik a női testtel kapcsolatos kutatások krónikus alulfinanszírozottságában, a menopauzális tünetek tartós félrediagnosztizálásában és az összehangolt közpolitikák hiányában.

A menopauzális átmenet összefügg a szív- és érrendszeri, anyagcsere- és neurológiai betegségek megnövekedett kockázatával, az EU megelőzési stratégiái mégis ritkán kezelik szisztematikus módon ezeket az összefüggéseket. Ennek az elhanyagolásnak valós következményei vannak a nők egészségére, gazdasági biztonságára és munkaerőpiaci részvételére nézve.

Szükségünk van egy uniós stratégiára a menopauza témájában, amelyet célzott finanszírozással támogatnak. Ennek magában kell foglalnia a kutatásba és innovációba történő beruházásokat, a menopauza integrálását az EU népegészségügyi programjaiba, a munkahelyi megkülönböztetés megakadályozását szolgáló közös normákat, valamint a jobb adatgyűjtést a nemi egészségügyi szakadék megszüntetése érdekében.

Ha az Európai Unió komolyan gondolja az egyenlőséget, el kell ismernie a menopauzát strukturális egészségügyi kérdésként, és biztosítania kell azt a politikai akaratot és pénzügyi forrásokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy minden nő, valamennyi tagállamban, hozzáférjen az őt megillető ellátáshoz, információhoz és védelemhez.

EP Baloldal frakció

Az Európai Baloldali Párt támogatja a „My Voice, My Choice” kezdeményezést

A „My Voice, My Choice” (Az én hangom, az én döntésem) kampány az egyik legjelentősebb európai polgári kezdeményezés (EPK) az elmúlt években. 2024 áprilisában indult, célja egy olyan európai keretrendszer létrehozása, amely biztonságos, legális és hozzáférhető abortuszt biztosít mindenki számára az Európai Unióban, függetlenül attól, hogy hol él.

Mivel a népszerűségnek ez a formája beépült az EU-szerződésekbe, egy EPK-nak több mint egymillió aláírást kell összegyűjtenie legalább hét tagállamból ahhoz, hogy az Európai Bizottság hivatalosan is köteles legyen megvizsgálni a javaslatot és válaszolni rá.

A kampány példátlan eredményt ért el: egy év alatt több mint 1,2 millió aláírást gyűjtöttek össze Európa-szerte, az Európai Unió 20 országának bevonásával, amelyek közül 12 túllépte a szükséges kvórumot, köszönhetően a szervezetek és számos feminista és civil jogvédő szervezet elkötelezettségének (az összegyűjtött aláírások száma szerinti sorrendben a kvórumot túlteljesítő országok: Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Lengyelország, Horvátország, Szlovénia, Görögország, Finnország, Portugália, Belgium, Hollandia). Ez a kampány standokon, helyi kezdeményezéseken és digitális kampányokon keresztül mozgósította az önkénteseket, emlékeztetve minket arra is, hogy a jogok, amelyeket egyesek megszereztek, mások számára kiváltságok.

Az aláírásgyűjtés 2025 áprilisában lezárult, elérve a szükséges kvórumot, és 2025. december 17-én az Európai Parlament elfogadott egy politikai állásfoglalást, amelyet a „My Voice, My Choice” kezdeményezés inspirált. A kampány munkájának köszönhetően a szavazás 358 igen szavazattal, 202 ellenében és 79 tartózkodás mellett zajlott – ez egy olyan politikai művelet, amely még hatékonyabbá teszi a kampány fellépését és a Bizottság előtti következő szakaszt.

Az Európai Parlamentben elért siker (Az Európai Parlament Baloldali csoportja egyhangúlag megszavazta az állásfoglalást) nem akadályozta meg a konzervatív és abortuszellenes erők tiltakozását és politikai támadásait, még nemzeti szinteken sem.

Hogy világos legyen: az EPK javaslatának nem célja a nemzeti törvények közvetlen megváltoztatása (ahogy azt a jobboldal hamisan állítja), és nem is tehetné ezt. Sokkal inkább arra kéri fel az Európai Bizottságot, hogy javasoljon egy önkéntes szolidaritási mechanizmust, amelyet az EU finanszíroz, hogy támogassa azokat, akik országukban nem férnek hozzá biztonságos és legális eljárásokhoz, különösen a szabályozási korlátozások vagy gyakorlati akadályok miatt. Ezt világosan ki kell mondani, tekintettel arra, hogy egyes csoportok – mint például a lengyel keresztény-fasisztoid Ordo Iuris agytröszt – vitatják az Európai Unió hatáskörét a nemzeti jogszabályok területén.

Szimbolikus ellenállási formák is megjelentek, mint például az Európai Konzervatívok csoportja által az EU Parlamentjében kifeszített abortuszellenes transzparens az „Ez egy élet, nem egy választás” szlogennel, a nők önrendelkezési jogát aláásó megszokott nyelvezetet használva. Ezek a támadások egy tágabb, a nemi politikával és reproduktív jogokkal szembeni „visszacsapás” részeként értelmezhetők Európa számos részén, ahol konzervatív és anti-gender mozgalmak igyekeznek ellensúlyozni az önrendelkezés és a szexuális jogok terén elért progresszív előrelépéseket. Még egy petíció is kering – olyan szavakkal, mint „botrányos és visszataszító kezdeményezés” –, amelyben arra kérik az embereket, hogy írjanak az EP-képviselőknek és az Európai Bizottság tagjainak a kampány megállítása érdekében.

Európai Baloldali Párt

Az Epstein-akták és a szexualizált ipari komplexum

Az Epstein-akták a szexuális kizsákmányolás ipari méretű, hosszú ciklusának egy újabb láncszemét jelentik. Ezt a jelenséget én a szexualizált ipari komplexumnak nevezem, tekintettel annak ma már tagadhatatlanul nemzetközi, többrétegű hatalmi és ellenőrzési kapcsolatokból álló hálózatára.

Az elmúlt évtizedekben megéltük a katolikus egyház, az Oxfam, a Pedofil Információcsere (PIE), valamint azoknak a beépített rendőröknek a botrányait, akik éveken át hazudtak nőknek az állam teljes védelme mellett, vagy feladataik során bántalmaztak nőket.

Hasonlóan számos példa van nagyformátumú személyekre (beleértve a hatalmi pozíciókban lévőket), akik szexuális bántalmazásban és kizsákmányolásban vettek részt. Számtalan példa van a szexuális bántalmazásra és kizsákmányolásra politikai és kulturális szakadékok, társadalmi és szakmai osztályok, intézmények mentén.

Sean Combstől Michel Foucault-ig hosszú a nyilvánosan dokumentált történetek listája a lányokkal vagy fiúkkal történő szexuális visszaélésekben. Ezek közül néhány történetet még népszerű filmek is meghonosítottak, tovább romantizálva a „beleegyező”, „rátermett” és „szerencsés” lány (vagy, ritkábban, fiú) ötletét.

Amikor a kilencvenes években fiatal felnőttként egy drogtanácsadó szolgálatnál dolgoztam, interjút készítettem egy férfival, aki önként jelentkezett (a projekt csak a droghasználó saját kérelmét fogadta el) szolgáltatásaink igénybevételének első lépéseként.

Ebből az interjúból megtudtam, hogy Frank Beck az 1970-es és 80-as években felküzdötte magát a megyei szociális szolgálat ranglétráján, végül az egész rendszer vezetője lett, miközben fiúkat és – ahogy később kiderült – az ő irányítása alatt álló szociális munkás-gyakornokokat erőszakolt meg és bántalmazott. Az általam interjúvolt férfi buszvezető volt, aki később kábítószereket és heroint használt, hogy megbirkózzon gyermekkori otthonában szerzett fizikai és lelki sebeivel, ahol Beck dolgozott.

Epsteinhez hasonlóan Becket is hamarosan holtan találták egy börtöncellában, miután elítélték. Akárcsak most, ezt nyilvános felháborodás és gyors politikai és gyakorlati változások követték a „gyermekvédelem” (ahogyan akkor ironikusan nevezték) és az ellenőrzési eljárások, felügyelet és a minőségi standardok figyelembe vétele terén a gyermekgondozásban.

Epsteinhez hasonlóan Becket is százak támogatták, hagyták figyelmen kívül és védték. A félelem, bizonytalanság, rang, szerep és a panaszok komoly elbírálásának hiánya teremti meg azokat a feltételeket, amelyek között a bántalmazás szaporodik.

A leleplezés után nem a hozzáférés, hanem a nyelv változik. Új protokollokat írnak; ugyanazok a hierarchiák maradnak. A visszaélések gyorsabban alkalmazkodnak, mint az intézmények vagy a kulturális normák és elvárások.

Azokban az években, amikor Leicesterben (ahol Beck uralkodott) a droggal és fiatalokkal kapcsolatos szolgáltatásokban dolgoztam, egy barátnőm vezetői pozícióra jelentkezett egy drogügyi szolgáltatónál, amelyre kiválóan kvalifikált és tapasztalt volt. A pozíciót látszólag „bűnügyi kapcsolatai” miatt utasították el.

Az állítólagos volt partnere bűnözői kapcsolatokkal rendelkezett, ami miatt őt kizárták a pozícióból, tekintettel az ügyfélcsoport sebezhetőségére. Most nem tudom ellenőrizni vagy részletezni annak a helyzetnek a részleteit, de elgondolkodtat azon, hogy ha igaz ez a történet, akkor hogyan és miért nem képes a legmagasabb kormányzati szintekre lépők körültekintő átvilágítása még ilyen nyilvánvalóan kétértelmű „kapcsolatokat” sem azonosítani.

Sok évvel később a karrieremben egy másik barátnőmnek megtagadták, hogy érzékeny helyszíneken folytathassa munkáját a hatóságok számára „aggodalmas” személlyel való „kapcsolata” miatt. Ismét azon töröm a fejem, hogyan lehetséges, hogy egy másik fekete nőt megakadályozzák a munkavégzésében egy közintézményben, ugyanakkor egy rangos kormányzati tisztviselőnél semmi átvilágítás nem volt.

A rasszizmus, az osztály és a funkció természetesen fontos szerepet játszanak a „belépéshez” a befolyás és hatalom körébe.

Az Epstein-akták nem fednek fel semmi úatj vagy ismeretlent a bántalmazás, a kizsákmányolás és a lányok és nők tárgyiasítása terén. Az a tény, hogy rendelkezünk egy kifejezéssel az emberkereskedelemre, világosan utal a probléma globális mértékére.

Az ipari méretű bántalmazási hálózatokban egy különösen egyértelmű minta, hogy a túlélőket évekig figyelmen kívül hagyják, letagadják és becsmérelik.

Ez a minta két feltételezés körül forog, amelyek implicit módon alátámasztják ezt a rendszert, szinte minden országban a világon – ilyen a patriarchális ellenőrzés természete.

  1. A nemi erőszak a női lét része. Mi, nők – mindegy, mennyire „tiltakozunk” – végső soron felelősek vagyunk az ellenünk elkövetett szexuális erőszakért.
  2. Nem igazán számít, ha nőket erőszakolnak meg vagy bántalmaznak, az 1. pont miatt.

Amikor az emberek számára előnyös hozzáférni sebezhető (fiatal) emberekhez, vagy hozzáférést biztosítani a hatalomhoz és befolyáshoz, úgy tűnik, vannak utak. Jimmy Savile talán a legjobb újabb példa. Kivéve, ha inkább az intézményi kötelességmulasztás példájaként választjuk Wayne Couzens-t.

Évtizedek globális adatai ismétlik a tényeket: a bejelentés ritka, a elítélés még ritkább, az intézményi felelősségre vonás szinte nem létezik.

Ha a nyilvános felháborodásnak, kézrázásnak, hírfolyamoknak és címsoroknak bármi értelme kellene, hogy legyen, akkor az az, hogy véget kell vetni az ipari méretű szexuális bántalmazás és kizsákmányolás elérésének.

Ha nem csak akkor akadunk fenn, amikor „gazdag” vagy „bevándorló” férfiak a bántalmazók, akkor el kell ismerni, hogy ugyanaz a gazdasági logika, amely lehetővé teszi az elit visszaéléseit, normalizálja a tárgyiasított szexuális hozzáférést mindenhol. Ezért kapcsolódik ide, hogy emlékeztessük magunkat: Epstein egy munkásosztálybeli, bevándorló családból származott. Nem a gazdagság védte, és nem születése által került be a hatalmi hálózatokba.

A munkásosztálybeli, baloldali és nem elit férfiak részt vesznek a szexista és nőellenes kultúra reprodukálásában, amely a Pornhub-ot és az OnlyFans-t hozza létre. Ezek a globális platformok mainstream kereskedelmi takarmánnyá teszik a szexuális kizsákmányolást és bántalmazást egy minden korosztályt felölelő globális közönség számára.

Nagy-Britanniában a Nordic Model Now testvér-kampányszervezet, éppen egy petíciót folytat, hogy megakadályozza a Munkaügyi és Nyugdíjügyi Minisztérium állami ügynökséget abban, hogy az OnlyFans-t a női juttatásigénylők jövedelemforrásaként promótálja. A nőket arra ösztönzik, hogy „eladják” a testüket, hogy kilépjenek vagy csökkentsék jóléti terheiket.

Ha ez a társadalom elfogadja a testek eladását a túlélésért, akkor talán át kellene tekintenünk számos jogunkat, politikai álláspontunkat és nemzetközi segélyprogramunkat. Sokan egyetértenek abban, hogy az emberi testek eladása nem megalapozott módja egy gazdasági rendszer működtetésének.

Az emberkereskedelem illegális. A szervkereskedelem barbár dolognak tekinthető. Bár kétségtelenül lehetséges hozzáférni az ilyen hálózatokhoz a dark weben: a KidneyHub és az OnlyModernSlaves lassan elér a TikTokra előfizetéses alapon. Miért elérhető legálisan a lányok és nők fojtogatása, leigázása és erőszakos bántalmazása?

Ha valódi elkötelezettség van a nők és lányok bántalmazásának megszüntetése iránt, akkor a baloldalnak a nők felszabadításáért kell elköteleződnie, ami a szocialista társadalom előfeltétele. Hasonlóképpen, a politikai joboldalnak le kell mondania kettős mércéjéről és alapvető ragaszkodásáról a patriarchális kódexhez, amely minden téren alárendeltnek tartja a nőket.

A kereskedelmi pornográfia a nők és lányok elleni erőszak politikai beleegyezésének kiterjesztése.

Mindannyiunknak, bárhonnan is nézzük, most el kell köteleznie magát, hogy nem nyeljük le a hazugságokat, amelyekkel a média, oktatás, egészségügy és gazdasági rendszer etet bennünket, amelyek egy rasszista, nőellenes status quo fenntartására vannak tervezve, és a nőket és lányokat árucikkekké, a férfiakat fogyasztókká redukálják. Köpjük ki.

Írta: Charlie Weinberg, a Npk Felszabadítási Szövetségének tagja
forrás: Morning Star

Jeffrey Epstein: Bántalmazás, birodalom és kapitalizmus

A Jeffrey Epsteinről szóló borzalmak rávilágítanak a demokratikus ellenőrzésen kívüli pénz- és befolyáshálózatokra az uralkodó osztály körében.

Epstein pedofil szexuális bántalmazó volt. Fiatal nők testéhez való hozzáférést cserélt gazdag, befolyásos férfiak közelségéért. „Embergyűjtőnek” nevezte magát. Gyűjteményében miniszterelnökök, hercegek és milliárdosok voltak.

Amikor a börtönben meghalt, Epstein személyi vagyona továbbra is meghaladta a 440 millió fontot.

Végtelen összeesküvés-elmélet kering Epstein felemelkedéséről és bukásáról. Az uralkodó osztály azonban valóban konspirál – de ez nem árnyékos elitek összeesküvése. Ez a vagyon és a politikai hatalom, valamint az állam és a nagyvállalatok közötti kapcsolatokból fakad a kapitalista társadalomban.

Epstein a kapitalizmus embertelen, erőszakos és profitéhes természetének szülöttje volt.

Epstein első gyermek-kereskedelmi bűncselekményéért 2008-ban ítélték el. Ez nem akadályozta meg az birodalmi világrend vezetőit abban, hogy továbbra is hozzá közeledjenek.

Osztották Epstein nézetét, miszerint a háború üzleti lehetőség. Módfelett vágyakoztak a fáradtság és kockázat nélküli gazdagság ígéreteire, az adócsalásra, a fantomcégekre és az illegális fegyvereladásra.

Epstein hálózata az USA-tól Európáig és a Közel-Keletig húzódott.

2014 februárjában Epstein e-mailt küldött Ehud Baraknak, Izrael volt miniszterelnökének, befektetőket keresve egy új biztonsági vállalkozáshoz.

E-mailje így szólt: „az ukrajnai, szíriai, szomáliai, líbiai civil zavargások robbanásszerű növekedésével, és a hatalmon lévők kétségbeesésével, nem tökéletes ez Önnek?”

Barak figyelmeztetett: „Bizonyos értelemben igaza van. De nem egyszerű ezt pénzforgássá alakítani.”

De a következő évben Epstein és Barak létrehozták ezt a pénzforrást. Közös befektetőivé váltak a Reporty Homeland Security biztonsági technológiai cégnek, amely később Carbyne-re változtatta a nevét. Amikor megkérdezték Epstein elítéléséről, Barak elutasító volt, kérdezve: „Azt várja, hogy észrevegyem?”

Epstein Barakot használta más szereplők megtalálására a megfigyelőiparban. Megtalálták a Szilícium-völgyi kockázati tőkebefektetőt, a PayPal társalapítóját és Trump támogatóját, Peter Thielt.

Thiel szintén befektetett a Carbyne-be. A Carbyne-t életmentő vészhelyzeti szolgáltatásként – „következő generációs 911”-ként – marketingelik.

A gyakorlatban megfigyelésre használják. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban telepítik, és a Black Lives Matter szervezeteket figyelik. Izraelben biztonsági algoritmusai olyan kifejezéseket jelölnek meg, mint a „Szabad Palesztina”.

Epstein azért kereste fel Thielt, mert ő alapított egy másik kémtechnológiai céget, a Palantir Technologiest, a CIA pénzéből.

2023-ban a brit konzervatív kormány 330 millió fontos szerződést adott a Palantirnak egy új NHS adatplatform felépítésére. Ma a Palantir az Ice-ügynökökkel együttműködve keresi a potenciális célpontokat. A Palantir felbérelte Epstein barátjának, a munkáspárti politikus Peter Mandelson lobbicégét, a Global Counselt.

Amikor Keir Starmer tavaly februárban látogatott Washingtonba, Mandelsonnel együtt körbejárta a Palantir irodáit.

Mandelsont tavaly arra kényszerítették, hogy lemondjon amerikai nagyköveti posztjáról, amikor e-mailek feltárták, hogy együttérzését fejezett ki Epstein iránt 2008-as elítélése után. A megfigyelő technológia nyereséges piaccá válik, miközben a kormányok autoriter irányba fordulnak, mivel elveszítik minden demokratikus legitimitásukat, ami valaha volt.

Epstein története összefonódik az Egyesült Államok világi hatalmával és azzal, hogyan profitálnak a gazdagok ebből.

1979-ben forradalmak voltak Nicaraguában és Iránban, amelyek a nyugatbarát diktátorokat döntötték meg.

Fegyverembargót vezettek be Irán ellen. Az Egyesült Államok illegális műveleteket indított a nicaraguai forradalmárok, a sandinisták megdöntésére a szélsőjobboldali kontrák finanszírozásával. Fegyverekkel látta el mind Iránt, mind Irakot abban a reményben, hogy mindkettőt gyengíti, függetlenül az emberi élet árától.

1979-ben Epstein a Bear Stearns befektetési banknak dolgozott. 1981-re gyanúsítottként kénytelen volt lemondani belső kereskedés miatt.

Rendszeresen kezdett utazni Londonba, ahol közeli kapcsolatba került Douglas Leese fegyverkereskedővel. Leese-t később azzal vádolták, hogy illegálisan adott el fegyvereket Iránnak Kínán keresztül, a Norinco cégen át.

Epstein együttműködött egy ügyvéddel, J. Stanley Pottingerrel, aki Richard Nixon alatt szolgált.

Míg Pottinger és Epstein „adóelkerülési” stratégiákat adtak el közös Central Park-i penthouse-ukból, Pottinger illegális fegyvereket is értékesített Iránnak. Pottinger titkos közvetítők hálózatát hozta létre, hogy fegyvereket szállítson a világ körül.

Adnan Khashoggi, a meggyilkolt Washington Post újságíró, Jamal Khashoggi nagybátyja, szaúdi fegyverkereskedő és pénzmosó közvetítette a hozzáférést Iránhoz.

Adnan Khashoggi Epstein társának, Leese-nek a barátja volt. Epstein barátja, Barak Izrael katonai hírszerzésének vezetője volt, amikor az Iran-Contra ügyet tervezték.

A fegyverkereskedelem „legitim” vállalkozásokba volt eltemetve.

Khashoggi a Bank of Credit and Commerce Internationalt (BCCI) használta, hogy több tízmillió dollárt előlegezzen illegális fegyverekre.

A BCCI lehetővé tette a CIA számára is, hogy fegyvereket vásároljon a kontra-ügy alatt. A bankot 1991-ben bezárásra kényszerítették, 7 millió font bírságot fizetve, és minden 406 millió fontnyi vagyonát elveszítve.

A Southern Air Transportot (Sat) titokban a CIA birtokolta. Az 1975-ben kezdődő, évtizedekig tartó angolai polgárháború alatt a Satot szerződtették, hogy gyémántokat szállítson ki a bányászati területekről.

A Sat repülőgépek fegyvereket szállítottak a kommunistaellenes Unitának, amelyet az apartheid Dél-Afrika és más amerikai proxyk támogattak. Sat repülőgépeket használtak a nicaraguai kokain kereskedelmére és a fegyverek szállítására a kontráknak és Izraelnek.

Amikor 1986. október 5-én egy Sat repülőgépet lelőttek Nicaraguában, az Iran-Kontra ügy kezdett kibontakozni és fő politikai botrány lett.

De Epstein a katasztrófát az előnyére fordította. Amikor a Sat 1998-ban csődöt jelentett, Epstein átalakította a repülőgépeket, hogy ruhákat szállítson Leslie Wexner kiskereskedelmi hálózatának, amelybe tartozott a Victoria’s Secret alsónemű cég is.

Epsteint rajtakapták, hogy Victoria’s Secret tehetségkutatóként állította be magát, hogy találkozókat szervezzen nőkkel, akiket aztán megtámadott.

Wexner megjutalmazta őt az ügyvédi meghatalmazással üzleti birodalma felett, valamint 74 millió font értékű kastélyokkal, repülőgépekkel és luxusingatlanokkal. A férfiak 2007-ben szakítottak, miután Epstein legalább 34 millió fontot elsikkasztott Wexnertől.

Epsteinnek új vagyonforrásra volt szüksége. Valószínűleg barátja, Leese mutatta be Steven Hoffenberget, a Towers Financial vezérigazgatóját.

A Towers finanszírozta Epstein fényűző életstílusát, de 1993-ban összeomlott.

Hoffenberg bűnösnek vallotta magát, hogy közel félmilliárd dollárt csalt ki befektetőktől az amerikai történelem egyik legnagyobb Ponzi-sémájában (piramisjátékában). Hoffenberget 20 év börtönre ítélték, és Epsteint „bűntársának” nevezte.

Epstein 74 millió fontot mozgattott a Towers pénzéből külföldre, majd együttműködött az amerikai ügyészekkel, hogy Hoffenberget bebörtönözhessék. Soha nem emeltek vádat ellene.

A legértékesebb pénznem, amivel Epstein kereskedett, nem a külföldi számlákon található. A befolyás árujával kereskedett, csatornákat teremtve politikai személyiségek között, akik luxus életstílust kerestek, és üzleti titánok között, akik politikai befolyásra vágytak.

Epstein táblázatot készített, amely közel 2000 ajándékot, luxuscikket és kifizetést sorolt fel, összesen több mint 1 millió font értékben. Barátsága előnyökkel járt – és a nagy pénzintézetek sosem teltek be vele.

Jes Staley, a JP Morgan befektetési bank volt vezetője több mint 1200 e-mailt cserélt Epsteinnel 2008 és 2012 között. Epsteinnek több mint 148 millió fontja volt a számláin, és fontos potenciális ügyfeleket mutatott be.

A milliárdos Glenn Dubin 11 millió fontot fizetett Epsteinnek, amiért a JP Morgan megvette a hedge-alapját.

További pénzügyi támogatás érkezett Epstein felé Leon Blacktől, a magántőkeóriás Apollo Global Management vezérigazgatójától. Black 118 millió fontot fizetett Epsteinnek 2012 és 2017 között „pénzügyi szolgáltatásokért”.

2017-ben Black közel 23 millió fontot kölcsönzött egy Epstein cégnek, a Plan D-nek. Ez birtokolta a repülőgépet, amelyet Epstein használt, hogy fiatal nőket vigyen egyik magánszigetére, a Little St. Jamesre.

2023-ban két nő szexuális zaklatással és nemi erőszakkal vádolta Black-et Epstein egyik kastélyában. A vádakat ejtették vagy elutasították.

Sokan mások is kész résztvevői voltak Epstein hálózatainak. Némelyikük, mint Larry Summer és Mandelson, kénytelenek voltak visszavonulni nyereséges pozícióikból. A legtöbbjük nem szembesült szankciókkal.

Jeffrey Epstein végül elesett. Nem az „igazságszolgáltatási” rendszer, hanem az általa bántalmazott nők eltökéltsége miatt.

A gazdagok egyre kifinomultabb módokat fognak találni, hogy megvédjék magukat. Az egyetlen mód, hogy megdöntsük őket, az, hogy összetörjük a rendszerüket.

forrás: Socialist Worker