Az Egyesült Államok birodalmi szörnyetege megállíthatatlannak érzi magát. De az amerikai imperializmus története nem csupán egyértelmű győzelmek sorozata. Judy Cox és Camilla Royle kifejti, miért ütközik Trump az amerikai hatalom korlátaiba mind belföldön, mind külföldön.
Nagyon könnyű megrémülni az amerikai imperializmustól, és tehetetlennek érezni magunkat a hatalmával szemben. Tanúi voltunk a Gázai övezetben végbement népirtásnak, az Izrael és USA által tavaly nyáron Irán ellen végrehajtott 12 napos háborúnak és Nicolás Maduro elrablásának Venezuelában.
Igaz, hogy az USA a világ legdominánsabb katonai és gazdasági hatalma. Az USA körülbelül egybillió dollárt költ a hadseregére, többet, mint a következő kilenc legtöbbet költő ország együttvéve.
Donald Trump és rezsimje azt hiszi, ők a háború urai – Bob Dylan szavaival élve, a nagy ágyúikkal és halálos repülőgépeikkel. De a háború nem engedelmes szolga, és óriási kockázatokkal jár, ahogy Trump játszik vele.
Irán bizonyította, hogy több mint képes saját gyártású drónjaival célba venni az Öböl-államokat. És nincs készenlétben egy amerikabarát iráni vezető.
Trump gyors győzelmet akar – de elhúzódó háborút kaphat, amely az egész régiót káoszba dönti.
Az USA múltbéli katonai győzelmei rövid életűnek bizonyultak. 2001. október 7-én amerikai csapatok megszállták Afganisztánt. Az „Enduring Freedom” hadművelet az amerikai kormány terror elleni háborújának része volt, válaszul a 9/11-es támadásokra.
Két hónappal később George W. Bush elnök ünnepelte a főváros, Kabul elfoglalását és a tálibok bukását. Szabadságot, demokráciát és női jogokat ígért. Ehelyett azonban hadurak, gengszterek és drogkereskedőkk rezsimjét telepítette. Ez soha nem nyerte el a nép támogatását.
2008 novemberében amerikai bombák 37 nőt és gyermeket öltek meg egy afgán esküvői rendezvényen, ami az amerikai brutalitás szimbólumává vált.
A tálibok szétszóródtak, de nem győzték le őket. Ellenállni kezdtek az amerikai megszállásnak. A hatalmas hegyvidékkel és kiterjedt tereppel rendelkező Afganisztán ellenőrzéséhez az USA-nak hatalmas számú csapatra lett volna szüksége. De a megszállás nem jutott erőforrásokhoz a fenntartásához.
Bush és cimborái azt hitték, gyors győzelmet aratnak Afganisztánban. Felbátorodva 2003-ban Irakot vették célba.
Bush megígérte, hogy „felszabadítja” Irakot Szaddám Husszein alól. 2002-ben az amerikai kormány kampányt indított, hogy más országokat is a tervezett invázió támogatására kényszerítsen.
Tony Blair brit „munkáspárti” miniszterelnök lelkesen engedelmeskedett. Egy hatalmas globális háborúellenes mozgalom milliókat vitt az utcákra. De 2003 márciusában az USA megkezdte iraki városok bombázását a „sokk és félelem” hadművelet keretében. Amikor az USA vezette csapatok bevonultak, Szaddám Husszein hadserege kevés ellenállást tanúsított.
Az USA azzal indokolta a háborút, hogy Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik. Ez hazugság volt. 2003. május 1-jén egy vigyorgó Bush jelent meg egy repülőgép-hordozón, „a küldetés teljesítve” feliratú transzparens alatt. Ez egy újabb hazugság volt. Akárcsak Afganisztánban, az USA-nak itt sem sikerült semmilyen legitimitással bíró rezsimet telepítenie. Felkelők folytatták a katonai ellenállást a megszállással szemben olyan városokban, mint Fallúdzsa és Bászra.
Egy évvel azután, hogy Bush kihirdette a győzelmet, napvilágra került az Abu Graib börtönben amerikai erők által fogva tartott foglyok szörnyű bántalmazása.
A megszállás kezdetben egységes ellenállásba ütközött a síita és szunnita muszlimok részéről. Ezért az „oszd meg és uralkodj” taktikájához folyamodott. A megszálló hatóságok egy szektás síita államot hoztak létre, és olyan síita vezetőkre kellett támaszkodniuk, akik Irán felé orientálódtak.
De az amerikai megszállók által alkalmazott háborús bűnök, mészárlások és kínzások reakciót váltottak ki. A reakciós, szektás Iszlám Állam (ISIS) kezdett támogatást szerezni.
Az ISIS különbözött más terrorszervezetektől. Egy iszlám kalifátus felépítésére összpontosított, ahelyett, hogy ellenségeit támadta volna.
2011 nyarán amerikai erők kivonultak Irakból, ami az amerikai imperializmus legnagyobb vereségét jelentette Vietnám óta.
Akár egymillió ember is meghalt egy olyan amerikai kormány miatt, amely eltökélten akarta ráerőltetni akaratát az olajban gazdag Közel-Keletre.
Az iraki vereség réme még mindig kísérti az amerikai imperializmust – retteg Irán megszállásától. Háborút indítani könnyű. Katonai győzelmeket kihirdetni könnyű. De a békét megnyerni sokkal nehezebb, mint a háborút megnyerni.
Az Irán elleni háború fokozhatja a Trumppal szembeni ellenállást itthon. Már így is az amerikai történelem egyik legnépszerűtlenebb elnöke jelenleg.
Az amerikaiaknak csak egynegyede támogatja az Irán elleni háborút – és a háború növelheti otthoni népszerűtlenségét.
Az iráni háború veszélyt jelent a Hormuzi-szoroson áthaladó hajózásra. Az olajárak emelkedtek, amikor Trump olcsó benzint ígért.
Az amerikai gazdaság sebezhető a mesterséges intelligencia lufi kipukkadásával szemben. Most ott a további veszély, hogy a rendszerbe vetett bizalom zuhan, és a beruházások leállnak.
Trump vámháborúi megzavarták a világkereskedelmet és valószínűleg magasabb inflációt okoznak.
Ez kamatemelkedéshez vezethet. Ez magasabb költségeket jelent az embereknek – és a kormánynak is. Az USA 30 billió dolláros szövetségi államadósságának törlesztőrészletei az egekbe szökhetnek. Már most is több mint egybillió dollárba kerül évente csupán az adósság kiszolgálása.
Trump és a világ vezetői mind geopolitikai versenybe vannak zárva. A kisebb országoknak nincs más választásuk, mint beleküzdeni magukat ebbe a rendszerbe, vagy áldozataivá válni, ami elkerülhetetlenné teszi a birodalmi háborúkat.
Az első világháború borzalmai idején Rosa Luxemburg ezt írta: „Megerőszakolva, meggyalázva, vérben gázolva, mocskot csöpögtetve – ott áll a polgári társadalom.
Nem kicsinosítva és erkölcsösen, a kultúra, filozófia, etika, rend, béke és jogállam látszatával – hanem mint a vérszomjas fenevad, mint az anarchia boszorkányszombatja, a kultúra és emberiség csapása. Így mutatkozik meg valódi, meztelen formájában.”
Pete Hegseth ma ez a vérszomjas fenevad. Trump az emberiség csapása. A Fehér Ház az anarchia boszorkányszombatja.
De Irán munkásai már csináltak forradalmat korábban – nem bábjai a Nyugatnak.
A Trump-kormányzat folyamatosan változó indokokat szolgáltatott arra, miért szabadítja a poklot Iránra.
Mondták, hogy a nukleáris fegyverek miatt van. De az USA saját hírszerzési értékelései tagadják, hogy Irán az USA-t célba vevő fegyvereket gyártott volna. És maga Trump mondta, hogy „megsemmisítette” Irán nukleáris létesítményeit tavaly júniusban.
Aztán azt mondták, hogy a rendszerváltás a cél – a offenzíva elején Trump azt mondta az irániaknak: „Ha végeztünk, vegyétek át a kormányotokat.”
Bár felszólította az irániakat, hogy keljenek fel uralkodóik ellen, Trump azt mondta, „be kell vonódnia” egy új ajatollah kinevezésébe.
Aztán a kabinetje azt mondta, hogy Izrael rántotta bele őket a háborúba.
Trump külügyminisztere, Marco Rubio múlt hétfőn bejelentette: „Tudtuk, hogy lesz egy izraeli akció. Tudtuk, hogy ha nem megyünk preventíven utánuk, mielőtt végrehajtják ezeket a támadásokat, akkor magasabb veszteségeket szenvednénk el.”
Arra utalt, hogy Izrael készen állt egyedül is csapást mérni. Irán válaszcsapása pedig veszélyeztetné az USA-t és szövetségeseit.
Másnap Trump az ellenkezőjét mondta – ő kényszerítette ki Izrael lépését.
Az az elképzelés, hogy Izrael rántotta bele az USA-t a háborúba, visszhangra talál a palesztin szolidaritási mozgalom egyes részein belül is. Illeszkedik Trump bázisa egyes részeinek narratívájához is.
Tucker Carlson és Megyn Kelly jobboldali kommentátorok mindketten kikeltek az ellen, hogy amerikai katonák haljanak meg „Izrael háborújáért”.
Benjámin Netanyahu izraeli miniszterelnöknek megvannak a maga okai a háborúra.
Kétségtelenül esélyt lát arra, hogy elfojtsa Irán támogatását a palesztinai Hamász és a libanoni ellenállási mozgalom, a Hezbollah iránt, megakadályozva őket az újjáépítésben és Izrael fenyegetésében.
Netanyahu idén választások előtt is áll, amelyeken akár el is veszítheti hivatalát. Szüksége van a koalíciós kormányában lévő szélsőjobboldali keményvonalasok támogatására.
Sok jobboldali izraeli annektálni akarja Ciszjordániát, és tovább akar nyomulni más államok területére. Bezalel Szmotrics pénzügyminiszter azt akarja, hogy Jordánia, Libanon, Egyiptom, Szíria, Irak és Szaúd-Arábia is „Nagy-Izrael” részét képezze.
Ezek az egykor szélsőséges elképzelések egyre népszerűbbek az izraeli társadalmon belül, és mutatják a Netanyahura nehezedő nyomást, hogy uraljon minél nagyobb részt a Közel-Keletből. Egy iráni polgárháború csak megerősítené a gázai népirtás építészeit.
Izrael az amerikai érdekek őrkutyája a Közel-Keleten. Megalapítása óta a terrorállam fellépett a térség nyugati érdekeit esetleg fenyegető felkelések ellen.
Az elmúlt évtizedekben azonban Izrael gazdaságilag fejlődött. Saját csúcstechnológiás fegyverarzenálja van, ami kevésbé teszi közvetlenül függővé az USA fegyverszállításaitól, és jobban képes feszegetni a korlátokat.
De ez nem jelenti azt, hogy Izrael diktál mindent. Az USA továbbra is évente milliárd dolláros katonai segélyt nyújt Izraelnek. És olyan fegyvereket biztosít, amelyekkel Izrael nem rendelkezik, mint például a hatalmas „bunkerromboló” rakéták, amelyeket tavaly júniusban, a 12 napos háború során bevetett Irán ellen.
Az USA továbbra is szereplője a konfliktusnak, egyértelműen képes még irányítani Izrael lépéseit. Trump volt az, aki nyomást gyakorolt Izraelre, hogy állítsa le a 12 napos háborút.
De a háborúba lépés okai most az amerikai imperializmus gyengeségét jelzik, nem az erejét.
A második világháborút követő évtizedekben az USA képes volt globálisan érvényesíteni érdekeit. Gazdasági dominanciáját használta fel azon intézmények létrehozására, amelyek fenntartották a kapitalista világrendet, mint például a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a NATO katonai szövetség.
Most több kihívással is szembe kell néznie hegemóniáját – mások vezetésére és irányítására való képességét – illetően. Versenybe kényszerül erőforrásokért és piacokért más feltörekvő hatalmakkal, különösen Kínával.
Ez a verseny egy veszélyesebb világot teremt. A regionális hatalmak közötti konfliktusok könnyen eszkalálódhatnak, és sokkal nagyobb összecsapásokat robbanthatnak ki.
Az ideológiák is szerepet játszanak. A Trump-kormányzatnak vannak olyan elemei, amelyek ezt a Nyugat végső ellensége elleni civilizációs küzdelemnek tekintik. Az olyan szélsőséges figurákat, mint Stephen Miller és Hegseth, rasszizmus, iszlamofóbia és fehér felsőbbrendűségi gondolkodás vezérli. Másoknak megvannak a saját apokaliptikus fantáziáik.
Egy amerikai tiszt arra panaszkodott, hogy felettese arra utasította: „Mondják meg a csapatainknak, hogy ez ‘része Isten isteni tervének'”. A parancsnok „kifejezetten számos utalást tett a Jelenések Könyvéből, Armageddonra és Jézus Krisztus küszöbönálló visszatérésére hivatkozva.”
És mindeközben az amerikai fegyvergyáraknak is megvannak a maguk okai a háborúra – a véres profitok. De Trump háborús hajtása az amerikai imperializmus több fronton válsággal küzdő, kóros tünete.
Az amerikai birodalom talán mindenhatónak tűnhet, de Trump nem mehet keresztül mindenen a saját akarata szerint.
forrás: Socialist Worker
