Irán

Az, ahogyan Irán képes volt szembeszállni a Nyugattal, a korábban gyarmatosított világban csodálat tárgyává vált. Honnan ered ez az önbizalom?

Üdvözlet a Tricontinentális Társadalomkutató Intézet munkatársaitól.

Az Irán elleni illegális amerikai–izraeli háború legrosszabb napjainak egyikén olyan barátokkal beszélgettem, akik a bombázott civil területeken tartózkodtak. Néhányan közülük tudósok, mások költők és művészek, vannak, akik a kormányzatban dolgoznak, és olyanok is, akik különféle intézményekben. Mindannyian, függetlenül a kormányzathoz fűződő véleményüktől, dacosan kiálltak. Egyetlen ember sem érezte úgy, hogy a világa veszélyben lenne. Hősiesen kitartottak, bátorságuk abból a hatalmas hitből fakadt, hogy az iráni civilizáció ellenállóképes.

A marxista és nemzeti felszabadító gondolkodás története meglehetősen összetett a „civilizáció” fogalmával kapcsolatban. A klasszikus marxizmus elutasította azt, mivel a kulturális homogenitás leplével elfedhette a társadalmi megosztottságot, és ezzel tagadhatta az osztályharc szükségességét. Ám ahogy a marxizmus alapvető keretrendszerré vált a második világháborús antifasiszta korszakot követő nagy antikoloniális küzdelmekben, a civilizáció eszméje más jelentéssel tért vissza. A civilizációt az imperializmus elleni kulturális harc értékes terepeként kezdték értelmezni. Eszközzé válhatott a nemzeti folytonosság és a politikai legitimitás számára, nem csupán az osztályuralom ideológiai maszkjává. Ám a civilizációnak ezt az újraértelmezését egy olyan felszabadítási projekt szemszögéből kellett elvégezni, amely hajlandó volt szakítani a civilizáción belüli bizonyos reakciós örökségekkel.

Kína esetében például a kínai marxizmus – amelyet Mao Ce-tung szintetizált a legjobban – ragaszkodott a forradalom előtti Kína legrosszabb örökségeihez, mint a konfuciánus hierarchia és a szexizmus, valódi elszakadáshoz, miközben az osztályharc és az ideológiai átalakulás révén magát a „kínai civilizáció” eszméjét is felhasználta az imperializmus elleni védekezésre és a nemzeti hazaszeretet fejlesztésére.

Az iráni forradalmat (1978–1979) különböző politikai erők vívták, köztük marxisták, akik közül sokat később az újonnan létrejött Iszlám Köztársaság üldözött és megölt. Elnyomásuk ellenére számos marxista eszme bekerült az Iszlám Köztársaság ideológiai keretrendszerébe, akár olyan gondolkodók munkásságán keresztül, akiknek saját kapcsolatuk volt a marxizmussal, mint Ehsan Tabari (1917–1989), Dzsalál Ále Ahmad (1923–1969), Ali Sariati (1933–1977), Bijan Dzsazani (1938–1975) vagy Khoszro Golszorki (1944–1974). Bárcsak többet írhatnék ezekről a gondolkodókról, de ehhez egy egész könyv kellene. A leglenyűgözőbb Golszorki volt, akit a fénykorában öltek meg. A tárgyalásán egy összezavarodott bírónak ezt mondta:

„Szavaimat Mowla [Imám] Hosszein, a Közel-Kelet népei nagy vértanújának egy mondásával kezdem. Én, aki marxista–leninista vagyok, először az iszlám iskolájában kerestem a társadalmi igazságosságot, és onnan jutottam el a szocializmushoz. Ezen a bíróságon nem fogok alkudozni az életemért, de még az élettartamomért sem. Csekély csepp vagyok Irán harcoló népeinek küzdelmeiből és nélkülözéséből… Igen, nem alkudozom az életemért, mert egy harcoló és bátor nép gyermeke vagyok. Iszlámmal kezdtem a szavaimat. Az igazi iszlám Iránban mindig visszafizette adósságát Irán felszabadító mozgalmainak. A Behbahanik, a Kijabánik e mozgalmak igazi megtestesítői. És ma is az igazi iszlám visszafizeti adósságát Irán nemzeti felszabadító mozgalmainak. Amikor Marx azt mondja: »Osztálytársadalomban a vagyon az egyik oldalon halmozódik fel, a másikon pedig a szegénység, az éhség és a nyomor, miközben azok, akik a vagyont termelik, maguk vannak megfosztva tőle«, és Mowla [Imám] Ali azt mondja: »Nincs palota építve anélkül, hogy ezrek szegényednének el«, ott mély hasonlóság van. Tehát nevezhetjük Mowla [Imám] Alit a történelem első szocialistájának, és hasonlóképpen a Szalmán Farszikat és az Abu Dharr Ghaffárikat is.”

A forradalom idejére az iráni baloldal – megosztva a Fedájin gerillák, a kommunista Tudeh Párt és az iszlamista–forradalmi Mudzsahedinek között – megértette, hogy nem döntheti meg a sah uralmát a vallási erők nélkül. De alábecsülték a papság befolyását az iráni társadalomban, beleértve a munkásosztályt is. Ez a téves számítás eredményezte, hogy az iráni forradalom egy éven belül az Iszlám Köztársasággá alakult. Ám ahelyett, hogy egy hétköznapi teokráciát hozott volna létre, a forradalom utáni Irán egy sokkal régebbi civilizációs örökségre támaszkodott, amely egészen Nagy Kürosz (i.e. 559–530) uralmáig és az Akhaimenida Birodalomig (i.e. 550–330) nyúlik vissza – nagyjából kétezer évvel azelőtt, hogy a síizmus a Szafavida Birodalom idején (1501–1736) államvallássá vált Iránban. Ez a régebbi civilizációs örökség játszik alapvető szerepet az iráni társadalomban, lehetővé téve számára a belső különbségek befogadását, és egy mélyebb történelmi legitimitás előhívását a súlyos válságok idején a szuverenitás védelmének alapjaként. 1971-ben a sah hatalmas eseményt rendezett Perszepoliszban, hogy megünnepelje Nagy Kürosz óta fennálló 2500 éves folyamatos civilizációt. Később, Irak 1980 és 1988 közötti iráni agressziós háborúja során, amikor Szaddám Huszein megpróbálta arabok perzsák elleni háborújaként beállítani a konfliktust, az Iszlám Köztársaság elutasította ezt a keretet, és ragaszkodott hozzá, hogy ez inkább a haza védelme (دفاع از وطن, defá az vatan), egy olyan meghódítatlan és nem gyarmatosított föld eszméjére támaszkodva, amelyet népének mindenáron meg kell védenie.

Azok számára, akik nem gyarmatosított társadalmakból származnak, nehéz megérteni az olyan kijelentéseket, mint a „haza védelme” és a civilizációs örökség eszméjének erejét. A gyarmatosítás által az oly sok társadalmi formációban okozott kár hatalmas. A gyarmatosítás ellopja a vagyont, és máshová fekteti be más népek fejlődése érdekében; lekicsinyli a gyarmatosított népek kultúráját, és gyakran megtagadja tőlük saját nyelvüket és saját történelmi küldetésük tudatát. Ezért van az, hogy a globális Dél oly sok embere ámulattal nézi, hogy Irán képes volt szembeszállni az Egyesült Államokkal, és stratégiai értelemben megnyerni a jelenlegi konfliktust.

Azok számára, akik osztoznak ebben a megsemmisülés történetében, látni azt a fajta méltóságot, amelyet olyan társadalmak mutatnak fel, mint Kína vagy Irán, ahol kisebb szükség van arra, hogy kulturális büszkeséget hallucinációkból (kitalált múltak létrehozásával) vagy mások (akár kisebbségek, akár külföldiek) démonizálásával faragjanak maguknak, egyszerűen inspiráló. Az, hogy a kultúra nem semmisült meg teljesen a gyarmatosítás által az ilyen helyeken, lehetővé teszi saját történelmük újraértelmezését és újraépítését anélkül, hogy teljesen belemerülnének a Nyugat hamis ellentétébe (ami gyakran egyaránt tartalmazza az elutasítást és a majmolást). Ez az a fajta önbizalom, amely méltósággal néz szembe az Egyesült Államok pusztító erejével, és bátorsága van visszaküldeni Trumpról és társairól készült Lego-mémeket, amelyek nem üres gúnyolódásról, hanem valódi megvetésről árulkodnak.

1997 decemberében az Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) kiadta a teheráni nyilatkozatot, amely előmozdította a „Civilizációk Párbeszéde” eszméjét. Ez közvetlen válasz volt Samuel Huntington 1993-as esszéjére és 1996-os könyvére, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című művére. Ebben a kezdeti, a Foreign Affairs-ben megjelent esszében Huntington megjósolta, hogy „a civilizációk közötti konfliktus lesz a konfliktus legújabb fázisa a modern világ alakulásában”. Huntington szerint a történelem az ideológiák (kommunizmus versus kapitalizmus) összecsapásától a civilizációk összecsapása felé mozdult el (amelyeket vallási-kulturális értelemben „nyugati, konfuciánus, japán, iszlám, hindu, szláv-ortodox, latin-amerikai és afrikai civilizációként” határozott meg). Huntington figyelmeztetett, hogy az új törésvonalak e tengelyek mentén alakulnak ki. Az OIC arra intett, hogy ez a világlátás éppen azt a konfliktust termelheti ki, amelyet állítólag leír, ahelyett, hogy megelőzné, és jobb lenne a civilizációk párbeszédét folytatni, mint a köztük lévő összecsapásra várni.

A teheráni nyilatkozatot az Egyesült Nemzetek Szervezetében (ENSZ) felkarolták, de a nyugati fővárosok termeiben nem, ahol a terrorizmus elleni háború retorikája – amely 2001 előtti – kontrollálhatatlanul fokozódott. A félelem az iszlámtól megszokottá vált, és hamarosan összekapcsolódott a bevándorlóktól való félelemmel, egy kettős félelemmel, amely továbbra is megbénítja Európát és Amerikát. 1998-ban az ENSZ 2001-et a Civilizációk Közötti Párbeszéd Évének nyilvánította, és az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének 2001. október 15. és november 3. között Párizsban tartott 31. Általános Konferenciáján Ahmad Dzsalali iráni filozófust és diplomatát választotta elnökévé, és meghívta Irán elnökét, Szejjed Mohammad Khatamit, hogy szóljon a testülethez. A konferenciára alig több mint egy hónappal az Egyesült Államok elleni szeptemberi támadások után, valamint az Afganisztán elleni amerikai invázió idején került sor, a globális terrorizmus elleni háború részeként. Khatami beszéde ma is erőteljes, arra kérve a világot, hogy ne engedjen a „hamis politikai polarizációknak és megosztottságoknak”. A terrorizmus „a vak türelmetlenség és a brutális erő alattomos egyesülésének eredménye, egy olyan illúzió szolgálatában, amely a maga egész propagandája ellenére nem más, mint a tudat káros tartalmainak kivetülése”.

Amikor terrortámadás történik, Khatami szerint a legrosszabb válasz a bosszú. „A bosszú olyan, mint a sós víz: bár víznek tűnik, inkább fokozza a szomjat, mintsem oltaná, ezzel állandó erőszak-, gyűlölet- és bosszúkitörésekbe bonyolítva a világot.” A bosszú helyett Khatami ragaszkodott hozzá, hogy a párbeszéd „a nemzetközi közösség alapvető szükséglete”.

A párbeszéd felhívása fontos és szükséges, mert a másik lehetőség a megsemmisülés felé sodor minket – egyrészt a kapitalizmus rendszerén keresztül, amely elmélyíti az egyenlőtlenséget és a bolygó pusztulását okozza, másrészt az imperializmus rendszerén keresztül, amely háborúval emészti fel a társadalmakat. De sem a civilizáció, sem a párbeszéd nem fogja önmagában az emberi emancipáció felé terelni a történelmet. Ehhez idővel az osztályharcnak fokozódnia kell, az emberi szükségleteknek felül kell kerekedniük az anyagi egyenlőtlenségeken és hatalmi viszonyokon, és a globális rendszert át kell alakítani ahhoz, hogy megfeleljen összetett sorsunknak, ahelyett, hogy egymás ellen fordítana minket.

Carlos Gutiérrez Cruz (1897–1930) költői érzékenységét a forradalom utáni Mexikó irodalmi áramlatai között fejlesztette ki, beleértve a hazafias Contemporáneos csoportot is, de később szakított velük, ahogy radikálisabbá vált. 1923-ban publikálta a Cómo piensa la plebe, folleto de propaganda libertaria en haikais (Hogyan gondolkodik a csőcselék: Szabadelvű propaganda haikukban) című művét, amely a Mexikóban José Juan Tabladához (1871–1945) köthető haiku formát a kommunista költészet hajtóerejévé tette. Gutiérrez Cruz megértette, hogy nincs értelme megvédeni a nemzetet, ha a dolgozó tömegek semmit sem nyernek belőle. Ezt a gondolatot itt érdemes megismételni: egy civilizációt nem lehet elvontságként védeni. Ha bármit is jelent, akkor a történelmet formálók élő dokumentumaként kell megvédeni. Ahogy az egyik haikujában fogalmazott:

Labriego, la tierra da ciento por uno
y tú ganas uno por ciento.

(Ugaros földműves, a föld százat ad egyből
te meg egyet keresel százból.)

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental