Valószínűtlen, hogy az Egyesült Államok és Izrael pusztán légierővel legyőzné Iránt. De ahogy az ellenségeskedések az elmúlt hetekben újraindultak, Irán volt az, amely fokozta a feszültséget.
Christopher Nolan blockbuster filmje, az Odüsszeia magába szívta a média figyelmét.
Ez figyelemre méltó abban a pillanatban, amikor egy nagy háború készülődik nem messze attól a helytől, ahol a trójai háború zajlott.
Az is figyelemre méltó, hogy a film hőse, Odüsszeusz, aki ebből a háborúból tér vissza, a „civilizáció bukásával” foglalkozik – ez a téma nagyrészt hiányzik az eredeti, i.e. 8. századi eposzból.
Figyelemre méltó, de nem meglepő. Az amerikai birodalom hanyatlása ugyanis ma a világpolitika uralkodó témája.
Ezt egy érdekes cikk magyarázza a Foreign Affairs-ben – az amerikai nemzetbiztonsági establishment házi lapjában – Robert Pape politológustól.
Pape már februárban figyelmeztetett, hogy az Egyesült Államok és Izrael valószínűtlenül győzné le Iránt pusztán légierővel, és fennáll a veszélye, hogy elveszítik az irányítást az eszkaláció folyamata felett.
Igaza lett. Ahogy az ellenségeskedések az elmúlt hetekben újraindultak, Irán volt az, amely fokozta a feszültséget, hogy megtartsa az irányítást a Hormuzi-szoros felett.
Pape az 1991. januári katonai offenzívától indul, amelyben az Egyesült Államok precíziós irányítású bombákat és rakétákat használt Szaddám Huszein iraki diktátor hatalmas hadseregének legyőzésére.
Ez nemcsak a nyugati dominanciát erősítette meg az Öböl térségében, de Pape szerint megnyitotta az utat a neoliberális globalizáció korszaka előtt.
„Ez a valóság négy feltételezésen nyugodott: Az Egyesült Államok erőfeszítés nélkül tudott katonai eredményeket elérni. Washington páratlan eszkalációs dominanciával rendelkezett, vagyis képes volt gyorsan és olcsón legyőzni a nagyobb fenyegetéseket. Az amerikai hatalom garantálta az áruk áramlását a világ kereskedelmi artériáin. És az amerikai hatalommal szembeni ellenállás végső soron hiábavaló volt.”
De Pape szerint „a hidegháború utáni rend éppen a sikere miatt bomlott fel”.
A Pentagon precíziós csapásmérő képességei mögött álló technológiák 1991-ben az USA és legszorosabb szövetségesei monopóliumát képezték.
De az elkövetkező évtizedekben ezek olcsóbbá váltak és elterjedtek.
„Az iráni Shahed-136 drón jól illusztrálja ezt az átalakulást” – mondja Pape.
„Ahelyett, hogy drága, kifinomult katonai technológiára támaszkodna, ez a drón kereskedelmi forgalomban kapható navigációs chipeket, inerciális mértékegységeket, műholdvevőket, kommunikációs modulokat, processzorokat és szoftvereket kombinál… egy egyszerű repülőgéptörzzsel és motorral.
„Az eredmény egy precíziós fegyver, amelyet nagyrészt olyan alkatrészekből állítottak össze, amelyeket ugyanazok a globális kereskedelmi ellátási láncok tesznek lehetővé, amelyek a digitális gazdaságot is hajtják.
„A lényeg nem az, hogy a Shahed technológiailag kifinomult. A lényeg az, hogy nem az.”
Pape érvelésének részben az a jelentősége, hogy rávilágít azokra a katonai feltételekre, amelyeken a neoliberális globalizáció nyugodott.
Az 1990-es és 2000-es években túl gyakran hallottuk, hogy az államok és a katonai verseny elavulttá válnak.
De érdemes hangsúlyozni, hogy ennek a folyamatnak gazdasági és politikai feltételei is voltak – különösen az úgynevezett Volcker-sokk 1979 októberében.
Ekkor az amerikai jegybank elnöke drasztikusan megemelte a kamatlábakat, elindítva ezzel a munkáltatói offenzívát belföldön, és rákényszerítve az eladósodott globális déli országokat a neoliberális „reformok” elfogadására.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az Egyesült Államok súlyos katonai vereségeket szenvedett a globalizáció korszakában – Irakban és Afganisztánban.
Akárcsak a vietnámi háború, ezek a vereségek is megmutatták, hogy az USA győzhet nyílt csatában, de nem nyerhet felkelések elleni hadjáratokat.
A különbség most az, hogy a precíziós csapásmérő képességek elterjedése miatt az USA számára sokkal nehezebbé válik tengeri és légi erejének felhasználása stratégiai régiók dominálására.
Pape szerint Kína hasonló nehézségekbe ütközne, ha megpróbálná visszahódítani Tajvant.
Összegezve Pape azt mondja: „Egy nagyhatalom, például az Egyesült Államok geopolitikai ereje kevésbé annak a mértéke, hogy másokat irányítani képes, mint inkább annak a tükröződése, hogy mások milyen bizalommal viseltetnek az általa fenntartott és rögzített rendszerek iránt.”
Washington „hitelessége” – hogy egy kedvenc amerikai politikai szót használjunk – rohamosan csökken.
Az ilyen elemzések tanulsága, mint Pape-é, hogy ez nem csupán Trump-nak tulajdonítható.
Gondoskodnunk kell arról, hogy a civilizált élet túlélje e legújabb birodalom végét.
forrás: Socialist Worker