Új Hidegháború

Dél-Korea az Egyesült Államok nyomására csatlakozik az Irán elleni háborúhoz

Dél-Korea kormánya megkezdte az eljárásokat, hogy potenciálisan csatlakozzon az USA–Izrael Irán elleni agressziós háborújához.

November 5-én egy miniszterhelyettesi szintű értekezlet megerősítette a döntést a Cshonghe egység – egy mélyvízi haditengerészeti erő, amely 2020 óta a Vörös-tenger melletti Ádeni-öbölben működik „kalózkodás elleni” misszió keretében – katonai kapacitásainak és műveleti területének kiterjesztéséről.

A Cshonghe egység felülvizsgált mandátuma megduplázná bevetési területét egészen az ománi Duqm-tól délre fekvő Arab-tenger vizeiig. Ez a Koreai Köztársaság haditengerészeti egységeit az Ománi-öböl és a Hormuzi-szoros peremére helyezné – olyan területekre, amelyeket Irán a külföldi katonai hajók előtt lezártnak nyilvánított.

A javaslat tovább bővítené a Cshonghe egységet P-8A Poseidon tengeri járőrrepülőgépekkel, egy robbanóanyag-elhárító (EOD) csapattal és pilóta nélküli aknamentesítő felszereléssel.

Dél-Korea védelmi minisztériumának egyik tisztviselője a Yonhap hírügynökségnek elmondta, hogy a bővítést „állampolgáraink védelme és gazdasági érdekeink megóvása” érdekében hajtják végre, hozzátéve, hogy a Cshonghe egység új mandátuma magában foglalja „a nemzetközi hajózási útvonalakon a hajózás szabadságának helyreállítására irányuló erőfeszítések” támogatását. A tisztviselő hozzátette, hogy a tengeri járőrrepülőgépeknek „tilos lesz Irán területének, felségvizeinek vagy a Hormuzi-szoros belsejének megfigyelése”.

Dél-Korea jogszabályai szerint a döntést most a kabinetnek és az elnöknek kell jóváhagynia, majd a Nemzetgyűlésnek, Dél-Korea parlamentjének kell szavaznia róla. A döntés várhatóan jövő héten születik meg.

Háború megtévesztéssel

Dél-Korea esetleges Hormuzi-szorosba való bevetéséről szóló hírek szeptember elején szivárogtak ki, hónapokig tartó amerikai nyomás után. Országszerte nagy tüntetések söpörtek végig, amelyeken ezrek vettek részt, és Dél-Korea jelentős progresszív erői egységes frontot mutattak a háború ellen. Szeptember 18-án Li Dzse Mjong elnök a médiának azt mondta, hogy kormánya „kizárta” a háborúhoz való csatlakozást – de utalt arra, hogy a Cshonghe egység bevetésének kiterjesztése lehetséges lehet a hajózás szabadságának védelme ürügyén.

Bár nemzetközileg széles körben arról számoltak be, hogy Li kizárta az Irán elleni háború támogatását, Dél-Korea progresszív pártjai és háborúellenes szervezetei továbbra is riasztottak. Sokan rámutattak, hogy a Cshonghe egység kiterjesztése az Ománi-öbölbe vagy a Hormuzi-szorosba sérti Irán korábbi figyelmeztetéseit, miszerint az ezeken a területeken tartózkodó külföldi katonai hajókat ellenséges harcolókként kezelik. A körülményeket figyelembe véve ezek a szervezetek azzal vádolták Li elnököt, hogy félrevezeti a közvéleményt, és megtévesztő eszközökkel próbál a háború felé haladni.

Ezek a figyelmeztetések prófétikusnak bizonyultak. A Li-kormányzat azon állítása, hogy a Cshonghe egységet a hajózás szabadságának és a kereskedelmi hajóknak a védelmére terjeszti ki, ellentétben áll a javaslat részleteivel. A Cshonghe egységhez tervezett új fegyverzet messze meghaladja azt, ami egy haditengerészeti kísérethez szükséges lenne.

Ahogy a Koreai Szakszervezetek Konföderációja, egy több mint 1 millió munkást képviselő progresszív ernyőszervezet megfogalmazta: „Ha az igazi cél csupán a hajók védelme lenne, nem lenne szükség EOD-csapatokra, tengeralattjáró-elhárító járőrrepülőgépekre vagy aknamentesítő felszerelésre. Ezek a hajók védelméhez nem kapcsolódó katonai előkészületek; világosan elárulják az Egyesült Államok által vezetett illegális háborúban való részvétel szándékát.”

Bár a Li-kormányzat fenntartja, hogy megőrzi csapatai független irányítását, a Cshonghe egység valójában az amerikai Központi Haditengerészeti Erők Kombinált Tengeri Erőinek részeként működik. Így vagy úgy, a lehetséges bevetés minden jel szerint közvetlenül vagy közvetve támogatja az amerikai katonai műveleteket.

Dél-Korea Progresszív Pártja, amely négy hellyel rendelkezik a Nemzetgyűlésben, továbbá rámutatott, hogy a Cshonghe egység műveleti területének kiterjesztése „megtévesztő, közvetett bevetés – csel, hogy Dél-Koreát bevonják a konfliktusba”, hozzátéve, hogy a Hormuzi-szorostól az Ománi-öbölig terjedő vizek „gyakorlatilag egyetlen hadszíntér… egyáltalán nincs pufferzóna a kettő között”.

A párt nyilatkozata a lehetséges döntés jogszerűtlenségét is bírálta. A Cshonghe egység nemzetközi jog szerinti bevetésének jogalapja, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1816. számú határozata a műveleti mandátumot a szomáliai vizekre korlátozza. Továbbá Dél-Korea alkotmányának 5. cikkelyének 1. bekezdése lemond az agressziós háborúkról.

Washington nyomása alatt

Dél-Korea hónapokig hárította az amerikai nyomást a háborúhoz való csatlakozásra.

Augusztusban Trump hirtelen bejelentette az Ulcshi Szabadság Pajzs – a két kormány között évente megrendezett jelentős közös hadgyakorlat-sorozat – részleges törlését. Miközben a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal való „nagyon különleges kapcsolatára” hivatkozott, Trump szidalmazta Dél-Koreát is amiatt, hogy nem hajlandó támogatni az Irán elleni agressziót.

Ezek a követelések további nyomást gyakoroltak Szöulra, amely Trump vámháborúi keretében gazdasági kényszerítéssel is szembesült, hogy egy hatalmas, 350 milliárd dolláros állami támogatású beruházási csomagot adjon át az amerikai iparnak. Li belpolitikai gazdasági napirendjét az amerikai hadsereg is akadályozza, és kormánya aktív párbeszédet folytat Washingtonnal a Gwangju amerikai légierő-bázis áthelyezéséről, hogy helyet csináljon egy tervezett félvezetőgyártó komplexumnak.

Az USA és Dél-Korea a hadsereg feletti hadműveleti irányítás (OPCON) visszaadásáról is tárgyal. Nemrég Xavier Brunson, az amerikai koreai erők parancsnoka kijelentette, hogy az átadás feltételei megváltoztak, és utalt arra, hogy az OPCON visszaadása Li 2030-as hivatali idejének vége előtt valószínűtlen.

Ebben az összefüggésben valószínű, hogy Li javasolt Cshonghe-egység-bővítése egy kísérlet manőverezésre, hogy tárgyalási előnyt szerezzen kormánya egyéb céljainak Washingtonnal szembeni előmozdításához. Li nem lenne az első dél-koreai vezető, aki amerikai agressziós háborúkban vesz részt belpolitikai törekvések előmozdítása reményében. Dél-Korea részvétele a vietnámi háborúban és a második öbölháborúban hasonló szándékokból fakadt.

Csakhogy Irán ma semmiben sem hasonlítható az 1960-as évek Vietnámjára vagy a 2000-es évek Irakjára. Irán félelmetes katonai képességeket mutatott fel, amelyek belekényszerítették az USA-t egy akadozó hadjáratba, amelyet sem katonailag nem tud megnyerni, sem pedig súlyos presztízsveszteség nélkül nem tud kilépni belőle. Szöul esetleges részvételével kapcsolatban Teherán egyértelmű volt: minden külföldi katonai erőt, amely a Hormuzi-szorosban, az Ománi-öbölben vagy a Perzsa-öbölben működik, ellenségnek tekintenek, és egységeit, valamint gazdasági érdekeit célba veszik.

Mindez arra kényszerítette Li kormányát, hogy tekergőzzön. Ahelyett, hogy egyértelműen támogatná az amerikai háborút, Szöul most inkább egy meglehetősen akrobatikus előadásba kezdett, amely minden oldalt megpróbál kielégíteni. Technikailag Dél-Korea teljesíti Washington követelését, a megtorlás teheráni küszöbe alatt marad, és mindezt úgy csomagolja, hogy elkerülje a hazai felháborodás újabb hullámát. Li talán azt hiszi, hogy ez a politikailag bölcs dolog. Ez az illúzió gyorsan el fog oszlani, ha lesz egyetlen dél-korai áldozat is.

forrás: Socialist Worker

Hogyan zuhant le Trump uralma az amerikai félidős választásokon

Donald Trump kacsa a vízben – már sánta kacsa elnök –, és a szélsőjobb egész világszerte megtántorodott, miután megsemmisítő vereségeket szenvedett az amerikai félidős választásokon.

A republikánusok a demokrata győzelmek „kék hullámára” készültek szerdán. Amikor megérkezett, cunami volt.

A demokraták most mindkét kamarában többséggel rendelkeznek az amerikai Kongresszusban. Ez mindössze az ötödik eset 50 év alatt, hogy egy párt egyszerre veszíti el a Képviselőház és a Szenátus feletti ellenőrzést.

A republikánusok nem tartották meg azokat a kongresszusi helyeket, amelyeket átrajzolt választókerületekkel maguknak biztosítottak. Floridában, Észak-Karolinában, Alabamában és Texasban újrarajzolták a kerületek határait, hogy megakadályozzák a demokraták többségszerzését – és kudarcot vallottak.

A kulcsfontosságú győzelmek közé tartozik Texas, ahol James Talarico, aki a kampány során balra hajlott, több mint egymillió szavazattal nyerte el a szenátusi helyet. Ő az első demokrata, aki 1988 óta texasi szenátusi helyet nyer.

A demokraták emellett átvették a korábbi republikánus fellegvárakat: Kansast, Észak- és Dél-Karolinát, Ohiót, Iowát és Maine-t.

Techmilliárdosok próbálták megvenni a választást – de kudarcot vallottak. Rekordösszegű, 11,9 milliárd dollárt költöttek kampányra és hirdetésekre, melynek többségét a republikánusok adták.

Ennek a pénznek a nagy része „sötét pénz” forrásokból származott, mint például kriptovaluta és szabályokat kijátszó non-profit szervezetek. Elon Musk egyedül csaknem félmilliárd dollárt adott a republikánus kampánynak.

A félidős választások megsemmisítő ítéletet mondtak Trump második elnökségéről.

Elnökségét háború, erőszakos deportálások és spirálisan növekvő megélhetési válság sújtotta.

Az USA Irán elleni háborúja felhajtotta az inflációt, különösen az élelmiszer- és üzemanyagárakat. És a Trump által második ciklusa elején bevezetett vámok már korábban is sok árut drágítottak meg az USA-ban.

A benzin ára 34,2 százalékkal nőtt a szeptemberrel végződő 12 hónapos időszakban.

Az amerikai olajvállalatok több mint 130 milliárd dollár profitot zsebeltek be a háború alatt – a tavalyi 47 milliárd dollárról.

De Trump csak azzal dicsekedett, hogy a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, és a választók arcába nevetett. A múlt hónap végén egy gyűlésen az elnök azt mondta: „Az Egyesült Államok olaj- és gázüzletága több százmilliárd dollárt keres.

„Nem érdekel, megmondom – rohadt nagy vagyont csinálunk.”

Egy októberi Washington Post-ABC News-Ipsos felmérés szerint gazdasági jóváhagyási aránya mindössze 28 százalék volt.

Trump „establishment-ellenes” kívülállóként pozicionálta magát, aki helyreállítja az „amerikai álmot”. De a republikánusok ugyanazokat a politikákat erőltették tovább, amelyek sújtották a munkásosztályt, miközben a szupergazdagok zsebét tömték.

Trump kudarcai a rezsim jobboldali radikalizálódását táplálták, különösen a tömeges deportálások körül.

A ICE által végrehajtott erőszakos emberrablások és deportálások szintén kulcsfontosságú tényezői voltak a félidős választásoknak.

Fekete, barna és latinó emberek zaklatással és veszéllyel szembesülnek állampolgársági státuszuktól függetlenül.

A latinók, akik 2024-ben egyenlő arányban szavaztak Trumpra és a demokrata jelöltre, Kamala Harrisre, elfordultak a Republikánus Párttól.

Ez magában foglalja azokat is, akik bedőlnek a jobboldali hazugságnak, miszerint a bevándorlás probléma. Javier Villalobos a texasi McAllen republikánus polgármestere. „Az infláció, a gazdaság, minden fontos” – mondja.

„De ami azonnal megérint, ami személyesen érint, az a fellépés, amikor látod az ICE ügynökeit, maszkban, ahogy embereket rángatnak ki járművekből.”

Azt mondja, hogy a „határbiztonságot” támogató republikánus szavazókat elűzte „a spanyol ajkú közösség elleni fellépés”.

Egy nemrégiben készült CBS News felmérés szerint a latinók csaknem 60 százaléka hiszi, hogy a Trump-kormányzat több embert deportált, mint várták.

Trump deportálási programjának mértéke feszültségeket okozott egyes munkaadók között, akik a rasszista oszd meg és uralkodj politikára és a bevándorló munkaerőre támaszkodnak.

Benny Melendez, egy latinó állampolgár, aki egy kis építőipari céget vezet, 2020-ban Joe Bidenre, 2024-ben Trumpra szavazott.

Kerítést épített a cége köré, hogy megakadályozza az ICE ügynököket abban, hogy összegyűjtsék munkásait. „Most megbántam, hogy Trump-ra szavaztam” – mondja.

Több csatatérállamban progresszív és balra hajló demokrata jelöltek arattak hatalmas győzelmeket.

Talarico jobb közfinanszírozás és az 1 százalék adócsökkentéseinek eltörlése programjával indult. Felszólított az Irán elleni háború és a Benjamin Netanyahu kormányának történő fegyvereladások beszüntetésére – bár nem Izraelre vonatkozóan.

Michigan volt egy másik kulcsfontosságú verseny. Az államnak 12 éve van demokrata szenátora, de 2016-ban és 2024-ben Trump-ra szavazott.

A demokrata jelölt, Abdul El Sayed egyszerű kampányt folytatott: „Vegyük ki a pénzt a politikából, tegyük a pénzt a zsebedbe, és fogadjuk el a Medicare for All-t.”

Mike, egy michigani szakszervezeti tag elmondta a Socialist Worker-nek: „Palesztina felrázta az embereket.

„A történelemben először a palesztinpárti álláspont népszerű az USA-ban, és a demokrata szavazók körében elsöprően népszerű.

„Abdul El-Sayed kampánya a megélhetési költségekre összpontosított, de nem tért ki a Palesztinával vagy a transzjogokkal kapcsolatos kérdések elől.”

El Sayed mindkét oldal támadásainak célpontja volt. Haley Stevens izraelpárti politikus, akit legyőzött a demokrata jelöltségért folyó versenyben, néhány nappal a választás előtt Mike Rogers republikánust támogatta.

Ennek ellenére El Sayed több mint 6 ponttal nyert Rogersszel szemben.

Mike hozzátette: „A demokrata vezetés hagyományos bölcsessége az, hogy a középhez kell szólnod.

„De azokat, akik establishment-ellenes érzésből szavaznak republikánusra, könnyebben megnyerik a progresszív jelöltek, mint a mérsékeltek.

„Azt hiszem, a Haley Stevens-ügy nagyobb volt, mint Izrael. A demokrata jobbszárny egy része igazán fél a Democratic Socialists of America (DSA) és a progresszívek felemelkedésétől.”

Floridában a demokrata Angie Nixon hajszál híján győzött Ashley Moody ellen. Nixon progresszív, Bernie Sanders-szel szövetséges és a DSA tagja.

Abortuszellenes bigottak 80 millió dollárt öntöttek a Talaricóhoz, Nixonhoz és az ohiói Sherrod Brownhoz hasonló jelöltekkel szembeni kampányokba. De ők is kudarcot vallottak.

A DSA a legnagyobb szocialista szervezet az amerikai történelemben, 2026-ban elérte a 130 000 tagot. Általában kampánycsoportként működik, progresszív, demokrataként induló jelölteket támogat.

New York polgármestere, Zohran Mamdani egy jól ismert, DSA által támogatott siker.

A DSA és progresszív jelöltek közelmúltbeli győzelmei és majdnem-győzelmei lendületet kell adjanak mindazoknak, akik alapvető változást akarnak.

De a történelem azt mutatja, hogy a Demokrata Párt nem megoldás. A demokraták ugyanúgy háborúkat indítottak a Közel-Keleten, nem finanszírozták az egészségügyet, és bebörtönözték és deportálták a bevándorlókat. Az ICE műveletek Biden alatt bővültek.

Sokkal „mérsékeltebb” demokratákat választottak meg a kék hullámban, mint progresszíveket – nem is beszélve a DSA-tagokról. Ők lesznek azok, akik meghatározzák a napirendet.

A demokrata establishment egyes részei belátják, hogy alkalmazkodniuk kell a túléléshez. Barack Obama volt elnök például támogatta El Sayedet. Remélik, hogy az általa tükrözött hangulatot a demokraták zsákutcájába terelhetik.

forrás: Socialist Worker

Háború Afrikában: a világ leggazdagabb kontinensének politikai gazdaságtana

Afrika háborúiról rendszeresen úgy számolnak be, mint elszigetelt törzsi erőszakkitörésekről, államok összeomlásáról és korrupcióról. De együtt szemlélve őket egyetlen, egymással összefüggő térkép rajzolódik ki az erőforrásokról, fegyverekről és külföldi érdekekről. A média tudósításának túl kell lépnie ezen az elkoptatott retorikán, és meg kell neveznie azokat a történelmeket, profitokat és hatalmakat, amelyek életben tartják ezeket a háborúkat.

A mainstream hírek újra felfedezték Afrikát, és a régi narratívákat ismételgetik: fegyveres konfliktus, államok összeomlása és humanitárius katasztrófa. Tigré ismét háborúban áll. Darfúr és Kordofán a Gyors Támogató Erők (RSF) alatt vérzik. Az M23 felosztja Kelet-Kongót. Észak-Mozambik még mindig kiüríti falvait. A Száhel-övezetben dzsihadista támadások és blokádok fojtják meg az egész városokat, és Szomália háborúja a negyedik évtizedébe húzódik. Mindez valós. Emberek halnak meg, és milliók kényszerülnek lakóhelyük elhagyására. De miért mesélik el a történetet mindig ugyanúgy, ahogy az 1990-es években és a 2000-es évek elején mesélték, egy káosz és éhség kontinenseként, elrettentő példaként, arra példaként, hogy minek nem szabadna megtörténnie? Afrikai tudósítóként, aki ezekről a háborúkról tudósít, olvasom a világnak küldött tájékoztatókat és magyarázatokat, és gyakran nehezen ismerem fel azokat a helyeket, amelyeket leírnak.

Nézzük Szudánt. Most a világ egyik legnagyobb lakóhelyelhagyási válsága, amelyet rendszeresen „elfeledett háborúnak” neveznek, mintha a felejtés a sajtóval történt volna, nem pedig a sajtó tette volna. Kongóról úgy számolnak be, mint „évtizedes etnikai erőszakról” és „fegyveres csoportok összetett hálójáról”, miközben azok az ásványi anyagok, amelyekért a lázadók harcolnak, és akik megvásárolják azokat, ritkán kerülnek be az elemzésbe. Etiópia háborúi etnikai csoportok közötti konfliktusokká válnak – amharák a tigréiek ellen, tigréiek az eritreaiak ellen –, mintha a történelem az etnicitással véget érne. Hasonlítsuk ezt össze azzal a figyelemmel, azokkal a térképekkel, szakértői panelekkel és stratégiai magyarázatokkal, amelyeket az ukrajnai háború minden héten kap.

Ez a keretezés három dolgot tesz. Különböző történelmeket lapít egyetlen „afrikai erőszak” képévé. A politikát etnicitássá változtatja. És egy állítólagosan egyedülálló afrikai korrupciót hibáztat, mintha a korrupció nem lenne globális iparág.

Amit elrejt, az az, hogy a természeti erőforrásokban egyik leggazdagabb kontinens a világ legszegényebb embereinek ad otthont. Ez nem a kultúra véletlene. Ez az imperializmus eredménye – egy szó, amely túl gyakran hiányzik ezekből a beszélgetésekből.

A hírek külön történetekbe sorolják Afrika háborúit. Együtt olvasva egyetlen térképet rajzolnak. Szudánban az RSF által ellenőrzött bányákból származó arany az Egyesült Arab Emírségekbe áramlik. Kelet-Kongóban az ENSZ szakértői ruandai csapatokat helyeznek az M23 mellé, és a Rubaya és hasonló bányákból származó koltán Ruandán keresztül a telefonok és elektromosautó-akkumulátorok ellátási láncaiba kerül. Mozambikban ruandai katonák – az Európai Unió finanszírozásával – őrzik a Cabo Delgado régiót, ahol a TotalEnergies fejleszti gázprojektjét. A Vörös-tengeren Egyiptom, az Öböl-államok és Washington verseng azért a partvidékért, amelyért Etiópia és Eritrea harcol, és szeptemberben az Egyesült Államok feloldotta az Eritrea elleni szankciókat, hogy előmozdítsa ottani érdekeit. Még a béke is követi a mintát; amikor Kongó és Ruanda 2025 decemberében aláírta a Washingtoni Megállapodásokat, Donald Trump amerikai megállapodásokat jelentett be a régió kritikus ásványi anyagainak megnyitására.

És a fegyverek? E fegyveres csoportok egyike sem gyártja a saját fegyvereit. A Nyugat – és egyre inkább az Öböl – állandó háborús gazdaságának piacokra és csataterekre van szüksége. Afrikát mindkettővel ellátja.

Az „identitás” fedőtörténet

Ennek a struktúrának szüksége van egy fedőtörténetre, és a „törzs” a legrégebbi. Az identitás valós, és az emberek valóban mozgósítanak általa. Mégis sokatmondó, hogy a „törzs” az a címke, amelyhez e háborúk elemzésekor még mindig nyúlnak.

Nézzük azokat az erőforrásokat, amelyekért harcolnak. Az etnicitás megmondhatja, ki kivel harcol. Nem magyarázza meg, miért kifizetődő a harc. A ma ősi gyűlöletekként bemutatott identitások közül sok a gyarmati uralom által megszilárdult, és néha létrehozott. Ruandában a belga adminisztrátorok a hutu és tuszi folyékony kategóriáit faji osztályozásokká alakították, amelyeket az 1930-as évektől személyazonosító kártyákra nyomtattak, mindegyikhez jogokat és kiváltságokat rendelve. Szudánban Darfúr „arab” és „afrikai” felosztása legalább annyit köszönhet Kartúmnak a dzsandzsavídek 2000-es évekbeli felfegyverzésének, mint bármely korábbi történelemnek. A gyarmati és posztkoloniális államok az etnicitáson keresztül kormányoztak, és utódaik még mindig így tesznek.

Tehát amikor a tudósítás a „törzs” után nyúl, nem csak leegyszerűsít. A birodalom politikai termékét veszi, és a háborúk okaként mutatja be, amelyekből a birodalom örökösei most profitálnak.

Hogyan távozik a vagyon?

Az „imperializmus” szó mechanizmus nélküli vádnak hangozhat. De a mechanizmus nem rejtett. Hétköznapi csatornákon keresztül működik. Az UNCTAD becslése szerint évente közel 89 milliárd dollár hagyja el Afrikát illegális tőkekimenekítésként, kereskedelmi számlahamisításon, adóelkerülésen és kitermelő áruk exportján keresztül. Ez majdnem annyi, mint amennyit a kontinens segélyben és külföldi befektetésben együtt kap. Adjuk hozzá a multinacionális cégek által évente hazaküldött nyereséget, és Afrika karitatív esetként való képe a feje tetejére fordul. A kontinens nettó hitelezője a világnak, amely kioktatja.

Az adósság befejezi a munkát. Nyomás alatt felvett hitelek, gyakran korábbi hitelek törlesztésére, most olyan költségvetéseket emésztenek fel, amelyeknek klinikákra és iskolákra kellene menniük. A kontinens nagy részén a kormányok többet fizetnek kamatban külföldi hitelezőknek, mint amennyit saját népük egészségére költenek. Az az állam, amely nem tud kifizetni katonákat, ápolókat vagy tanárokat, „törékenynek” neveztetik, és törékenysége a következő beavatkozás ürügyévé válik.

Hogyan kellene tehát Afrika háborúiról tudósítani?

Nem úgy, hogy elfordulunk a szenvedéstől, hanem úgy, hogy megtagadjuk azt természetesként vagy történelem nélküliként kezelni. Minden Darfúrban elkövetett mészárlásról szóló cikknek meg kellene mondania, hová megy Darfúr aranya. Minden M23-ról szóló jelentésnek meg kellene neveznie az általa ellenőrzött bányákat és azokat az országokat, amelyeken ásványai áthaladnak. Minden békeegyezményről szóló cikknek meg kellene kérdeznie, ki fér hozzá mihez. Nevezzen meg konkrét történelmeket, konkrét cégeket és konkrét fővárosokat, ne egy arctalan „Afrikát”. Ezek azok a kérdések, amelyeket igyekszem saját tudósításaimba bevinni, és amelyeket minden olyan szerkesztőségnek feltennék, amely a kontinensről tudósít.

A fiatal afrikaiak körében népszerű érzés a méltóság és a szuverenitás. És a szuverenitás az embereket illeti meg, nem pedig azt a tábornokot, aki éppen a fővárost birtokolja. Ezért azok, akik alulról szerveződnek, még inkább figyelmünkre érdemesek. A népi mozgalmak és szervezetek, amelyek a háború alatt életben tartották az élelmiszert, a gyógyszereket és a politikai életet, valamint a Száhel-övezet népszerű mozgalmai, amelyek a külföldi megszállás végét követelték.

Írta: Nicholas Mwangi
forrás: BreakThrough News

Bukele több ezer katonát vezényel Haitira

A salvadori kormány szerint a katonai döntést négy eltűnt salvadori katona felkutatása és „a rosszfiúk elleni harc” céljából hozták.

Nayib Bukele, El Salvador szélsőjobboldali elnöke október 29-én bejelentette, hogy közel 2000 fős katonai erőt vezényel Haitira. Azzal indokolta az intézkedést, hogy október 18-án négy salvadori katona eltűnt.

A beszámolók szerint a salvadori katonák egy Croix-des-Bouquets-i, a főváros, Port-au-Prince közelében történt fegyveres támadás után tűntek el, amelyben a páncélozott járművük is érintett volt. Egyes jelentések szerint a támadók nagyon erős fegyvereket és robbanóanyagokat használtak. Azóta a katonák holléte ismeretlen, és nem tudni, hogy még életben vannak-e.

Bukele szerint több ezer salvadori katona folytat kutatási műveleteket. Több kritikus azt állította, hogy a bevetés Haiti katonai inváziójával egyenlő.

Bukele és a nem választott haiti miniszterelnök igazolja a bevetést

A salvadori elnök tagadta az invázió vádját: „Ez nem a haiti nép elleni művelet, és nem is Haiti inváziója. Nem vagyunk nagyhatalom. Nincs érdekünk abban, hogy uraljuk a haiti népet, sem abban, hogy rátégyük a kezünket Haiti vagyonára… Csak azt akarjuk, hogy a négy repüléstechnikusunk hazatérjen.”

A bevetés bejelentésekor Bukele a művelet finanszírozásának kérdésére is kitért: „Gyakorlatilag csak mi fizetünk ezért a műveletért. Bár kapunk egy kis logisztikai segítséget néhány más országtól, a költségek 90%-át a saját szerény költségvetésünkből fedezzük.”

Továbbá Bukele biblikus hangvétellel indokolta katonái jelenlétét azzal, hogy El Salvador is ismeri a bandaerőszak megpróbáltatásait: „Ugyanazt a szenvedést éltük át, amelyet Haiti ma átél. Olyan vérfürdőt éltünk át, amely még szörnyűbb volt annál, mint amit a haiti nép most elszenved… Nem azért jövünk Haitire, hogy pénzt keressünk, mert ezt senki sem fizeti meg nekünk. Azért jöttünk Haitire, hogy harcoljunk a rosszfiúk ellen. De ezt kérem tőletek: Bízzatok bennünk, imádkozzatok az egyetlen igaz Istenhez, és kérjétek Őt, hogy gyógyítsa meg Haitit.”

A de facto haiti miniszterelnök, Alix Didier Fils-Aimé pedig egy sajtóközleményben kijelentette, hogy több ezer salvadori katona bevetése nem invázió, hanem „kétoldalú és együttműködő koordináció” az eltűnt katonák felkutatására.

A kritikusok a bevetést Haiti további destabilizálásaként ítélik el

Az emberi jogi szószólók viszont figyelmeztettek a külföldi beavatkozásokra, amelyek történelmileg tovább destabilizálták Haitit és növelték az erőszakot.

El Salvador – a régió egyik, az USA-hoz legszorosabban kötődő országa és az USA vezette „Amerikák Pajzsa” blokk kulcsfontosságú része – bevetése jóval többnek tűnik, mint egy kis regionális nemzet katonai részvételének. Állítólag maga Donald Trump adta a zöld jelzést a salvadori elnöknek a katonai akcióra.

Továbbá Bukele saját, a salvadori bandaerőszakra tett utalása felhívja a figyelmet azokra a különböző csoportokra és közösségekre, amelyek elítélték az országban alkalmazott vaskezű válaszát. Sokan azt mondják, hogy a bandaerőszak ürügyét egy folyamatos szükségállapot bevezetésére használták, amely megfosztotta az alapvető demokratikus jogoktól az embereket, és Bukele híveinek rendszeres hatalomkoncentrációjához vezetett. Az El Faro oknyomozó újságírói azt is feltárták, hogy Bukele a vaskezű modell bevezetése előtt titkos megállapodást kötött a bandákkal.

Az a felvetés, hogy hasonló megközelítést kellene alkalmazni Haitin, pontosan az, ami miatt az emberi jogi aktivisták riadót fújnak.

De El Salvador bevetésének következményeinek megértéséhez túl kell lépni az eltűnt katonák azonnali felkutatásán. Haiti biztonsági válsága elválaszthatatlan attól a politikai instabilitástól, külföldi beavatkozástól és történelmi elnyomási struktúráktól, amelyek generációk óta formálják az országot.

Politikai destabilizáció vagy bandaprobléma?

A Haitin tartózkodó négy salvadori katona az úgynevezett Bandaelnyomó Erő (GSF) tagja volt, egy ENSZ által engedélyezett katonai bevetés különböző országokból származó személyekkel, állítólag az ország biztonsági helyzetének ellenőrzése érdekében. A GSF éles kritikát kapott, mint Haiti ENSZ-megszállásának legújabb változata, amely már hatalmas kárt okozott a haiti népnek, és képtelen volt „ellenőrizni” az erőszak helyzetét.

Haitin a lakosság bizalma az átmeneti vezetés iránt már így is alacsony. Magas rangú tisztviselők, köztük Frantz Elbé volt országos rendőrfőnök széles körű nyilvános felháborodással és eltávolítási követelésekkel szembesültek a politikai korrupció, az állampolgárok védelmének elmulasztása, valamint a rendőri erő egyes elemei és a helyi bandák közötti titkos kapcsolatok vádjai miatt. Erre a korrupcióra hivatkozva a szakértők szerint a haiti helyzet sokkal mélyebb, mint egy bandaválság.

„Ezek a bandák rendszeresen kapnak fegyvereket és lőszert az Egyesült Államokból” – mondja Guillermo Barreto venezuelai akadémikus. „Ez az akció egy olyan projektet jelez, amely egy nemzet működését kívánja ellehetetleníteni. De ez a haiti nemzet elleni támadás nem új keletű. Haiti a függetlensége óta birodalmi hatalmak ostroma alatt áll.”

forrás: BreakThrough News

Latin-Amerika: a „kulturális harc” mint a neoliberalizmus homlokzata

Milei Argentínában és De la Espriella Kolumbiában megerősítették elkötelezettségüket, hogy kormányaikon keresztül reformálják országaik kultúráját. De mi rejlik e retorika mögött?

Már évek óta Latin-Amerika új radikális jobboldalának politikusai, influenszerei és értelmiségiei beszélnek a „kulturális harc” fontosságáról, hogy visszaszerezzenek egyfajta múltban elveszett perspektívát, és alátámasszanak egy civilizációs projektet, amely mindenekelőtt az egyént, az egyéni szabadságot és a szabad piacot helyezi előtérbe.

Valószínűleg elsőként Javier Milei, Argentína jelenlegi elnöke hangsúlyozta ezt az elképzelést a médiában, aki kezdetben olyan közgazdászként szerzett nevet magának, akinek nem volt gondja ellenfelei sértegetésével és az ortodox neoliberális gondolkodás védelmével.

Abban az időben Milei értelmiségi szövetségeseivel együtt egy állítólagos, az úgynevezett baloldali elitek által ráerőltetett kultúra elleni fellépésre szólított fel, amely eltorzította a józan észt, a keresztény erkölcsöt és az egyéni szabadságot, sok más dolog mellett.

Néhány nappal ezelőtt Abelardo de la Espriella kolumbiai elnök a „kulturális harc” radikalizálására szólított fel, és elrendelte több tucat műalkotás eltávolítását különböző múzeumokból, hogy helyreállítsanak egy kultúrát, amelyet a baloldal, a marxizmus és más sötét (vagy ahogy Milei maga fogalmaz, „démoni”) erők tartottak fogságban.

Valójában a lépés nem különösebben eredeti. Már az Egyesült Államokban Pat Buchanan (Nixon és Reagan közeli tanácsadója) is szorgalmazta és ösztönözte a gyújtó hangvételű retorikát egy „kultúrháború” vívásához, hogy megvédjen egy kultúrát, amelyet a társadalmi változások eltorzítottak. E doktrína fő értelmiségi inspirálói közé tartozik az amerikai Sam Francis és a francia Alain de Benoist és Guillaume Faye (ismert különbségeikkel együtt). Még néhány német is az 1930-as években megkísérelte az úgynevezett „kulturális bolsevizmust” tenni minden bajuk bűnbakjává.

De a „kulturális harc” sürgetésének Latin-Amerikában érdekesebb indoklása volt. És ez nem is annyira Antonio Gramsci hegemónia-koncepciójának állítólagos pragmatikus értelmezésének köszönhető – amelyet az új radikális jobboldal, valamint a liberalizmus és a szociáldemokrácia nagy része eltorzított, mivel azt kizárólag „kulturális hegemóniaként” értelmezi.

Nem, valójában a feminizmus, az abortuszjogok, a progresszív kormányok, baloldali művészek, forradalmi értelmiségiek stb. elleni „kultúrháború” mögötti szándék inkább stratégiai jellegű.

Mert azok, akik valójában ideológusként a „kultúrháborús” projektek mögött állnak, nem Buchanan, Francis, De Benoist vagy Faye, hanem Hayek, Friedman és a többi neoliberális közgazdász.

Az igazság az, hogy a neoliberalizmus Latin-Amerikában a 20. század végén és a 21. század elején egyszerre volt elsöprő kudarc és nagyszerű győzelem. Ez a látszólagos ellentmondás attól függően oldódik fel, hogy melyik társadalmi osztályról beszélünk. Abban az időben a gazdaságilag leghatalmasabb társadalmi osztályok hatalmas mennyiségű hatalmat és erőforrást halmoztak fel, amilyet ritkán láttak a latin-amerikai történelemben.

De az ilyen szintű felhalmozás egy globális imperialista rend által leigázott társadalmakban (mint a latin-amerikaiak) szükségszerűen a munkásosztályokat szinte elviselhetetlen anyagi bizonytalanságba taszítja. A tömeges migráció, a felkelések, a halálesetek, az életre szóló megtakarítások elvesztése, a növekvő bűnözés és így tovább csak néhány volt a pusztításból, amelyet a Washingtoni Konszenzus által vezérelt neoliberalizmus hagyott maga után abban az időszakban.

A válságra válaszul több centrista, balközép és még baloldali vezető is gyors egymásutánban nyerte meg a választásokat a régióban: Chávez Venezuelában, Morales Bolíviában, Fernández Argentínában, Correa Ecuadorban, Lula Brazíliában, Bachelet Chilében, Mujica Uruguayban stb. Egy kapitalista gazdasági válságot próbáltak megoldani magának a kapitalizmusnak a keretein belül, olyan megközelítéseket alkalmazva, amelyek keynesi intézkedéseket ötvöztek a jogok védelmét és kiterjesztését célzó jogszabályokkal, különösen a legmarginálisabb szektorok számára.

Olyan idők voltak ezek, amikor (nem ellentmondások nélkül más politikai erőkkel, köztük a hagyományosabb baloldallal) ezeknek az országoknak a gazdaságai javultak, részben a globális piacon elért magas nyersanyagáraknak köszönhetően. És a sok esetben segélyekre és szociális programokra összpontosító közpolitikákkal több millió latin-amerikai helyzete egyértelműen javult. Csak 2000 és 2012 között 56 millió latin-amerikai állampolgár tudott kikerülni a szegénységből.

Miután a neoliberalizmus elleni elégedetlenség vihara elmúlt, az uralkodó osztályok úgy döntöttek, hogy elegük van a progresszív kormányokból. De hogy visszaszerezzék az abszolút ellenőrzést (mivel mindig is megtartották a nemzeti döntések befolyásolásához szükséges hatalmi részt), vissza kellett nyerniük a kormányokat, és ehhez válaszúthoz érkeztek.

Tudták, hogy a balközép kormányok elleni központi érv nem alapulhat kizárólag a latin-amerikai természeti erőforrások magas árának vége után következő gazdasági visszaesésen, hanem valami mélyebbre kell alapozni – valamire, ami újszerűnek, radikálisnak és egyfajta konzervatív forradalmi ideológiának tűnik.

És így találtak a „kultúrháborúban” egy ideológiai propaganda számára olyan rést, amely történelmi hatással volt Latin-Amerikára. A fent említett kritikák mellett sikerült (értelmiségijeiken, politikusaiakon, influenszereiken, médiájukon, közösségi médiájukon keresztül) észlelt kapcsolatot teremteniük a progresszivizmus és a korrupció, a progresszivizmus és a szervezett bűnözés, végül pedig a progresszivizmus és az egyéni szabadság állítólagos eróziója között.

De az igazság az, hogy az ilyen jellegű stratégiák olyan politikai felfordulást okozhatnak, mint amilyet a régióban az elmúlt években láttunk, amelynek során (a nemzeti és nemzetközi mágnások, valamint Washington és más kormányok, például Izrael támogatásának köszönhetően) a radikális jobboldal győzelmeinek sora következett be, amely jövő vasárnap Brazíliában teljesítheti nyerő lapját. (A cikk írásakor még nem lehetett tudni, hogy Lula nyerni fog.)

De hosszú távon a neoliberalizmus nem tudja (és nem is szándékozik) leküzdeni az ilyen jellegű gazdaságban rejlő ellentmondást azokban az országokban, amelyekben világos nemzetközi uralmi viszonyok vannak. Így a neoliberalizmus új jobboldali mozgalmainak hullámának csúcsán már megjelentek az ideológiai stabilitás első repedései, éppen egy anyagi valósággal szemben, amely nem nyújt enyhülést a politikai retorikától.

Több millió latin-amerikai (különösen a legszegényebbek) helyzete gyorsan bonyolódik az egyenlőtlenség arányának radikális növekedése miatt. Az új jobboldali mozgalmak ígéretei a szervezett bűnözés legyőzésére nem mutatnak jelet arra, hogy valósággá válnának vagy egyértelmű regionális változást hoznának. Talán ezt értette Nietzsche, egy másik nagy reakciós, amikor elismerte, hogy a kultúra csupán valami mélyebb dolog homlokzata. És ez a homlokzat nagyon lassan kezd lekopni – olyan folyamat, amely mégis észrevehető, ha az ember odafigyel.

forrás: BreakThrough News

Több száz amerikai katonát telepítenek Latin-Amerikába

Washington azt állítja, hogy bár vannak amerikai katonák Panamában, azok egy korábban a közép-amerikai ország kormányával megállapodott kiképzési gyakorlatok részeként tartózkodnak ott.

A 7. Különleges Erők Csoporthoz beosztott katona robbantási eljárásokat magyaráz a Panama Nemzeti Aeronaval Szolgálat tagjainak Cerro Tigrében, Panamában, 2025. február 19-én. Fotó: Háborús (Védelmi) Minisztérium

A The New York Times szerdán arról számolt be, hogy az amerikai kormány csapatokat készül küldeni Latin-Amerikába a régióban folyó kábítószer-kereskedelem elleni küzdelem ürügyén.

Az amerikai kiadvány szerint a New York-i Fort Drumban állomásozó 10. Hegyi Hadosztály 600 katonája már megkezdte a telepítést Panama dzsungeleibe, hogy a helyi hadsereggel együtt gyakorlatokat tartson.

Emellett arról is beszámoltak, hogy ennek a különítménynek a tagjai a jövőben más országokban is részt vesznek majd műveletekben: „A csapatok végül kolumbiai és hondurasi helyi erőkkel fognak kiképzést tartani, és támogathatják az amerikai különleges műveleti erőket is, amelyek állítólagos kábítószer-kereskedők elleni razziákat folytató hadseregeknek adnak tanácsot – közölték a tisztviselők.”

A régió népei az antiimperialista és progresszív erőkkel együtt régóta elítélik az amerikai katonai beavatkozás évtizedeit Latin-Amerikában és a Karib-térségben. Különböző szakértők és elemzők kimutatták, hogy a „kábítószer-ellenes háború” projektek soha nem vezettek e tiltott üzletek felszámolásához. Éppen ellenkezőleg, az amerikai katonai részvétel egybeesett az erőszak, a kábítószer-termelés növekedésével, de ami a legfontosabb: a neoliberális reformokkal. Ezek a reformok magukban foglalják az állam leépítését és csökkentését, a társadalmi élet minden lehetséges dimenziójának privatizációját, valamint a neoliberalizmussal szemben álló társadalmi szervezetek megsemmisítését.

Történelmileg ezt a materiális kisajátítási folyamatot az amerikai katonai jelenlét kiterjesztése segítette elő a „kábítószer-ellenes háború” ürügyén.

A cikk szerint: „A telepítések és a növekvő parancsnokságok, amelyekről korábban nem számoltak be, valamint a Pentagon közelmúltbeli lépése, hogy több MQ-9 Reaper drónt helyezzen át Afrikából Kolumbiába és Ecuadorba, a Védelmi Minisztérium régióbeli kábítószer-kereskedők elleni harcának legújabb kiterjesztését jelzik.”

Amerika pajzsa

Már több hónapja az amerikai erők hírszerzési tevékenységekben vesznek részt és támogatják az ecuadori katonai műveleteket, amelynek kormánya megállapodásokat kötött az Egyesült Államokkal állítólag a szervezett bűnözés elleni küzdelem érdekében. Később azonban kiderült, hogy ezek a műveletek egyáltalán nem a kábítószer-kereskedőket célozták. Legalább egy esetben a The New York Times arról számolt be, hogy az Egyesült Államok és Ecuador bombázott egy tejgazdaságot.

Ez az együttműködés a Trump-kormányzat által vezetett új katonai és geopolitikai stratégia része, amely az „Amerika pajzsa” néven ismert megállapodásban ölt testet. A közelmúltbeli találkozókon több kormány vállalta, hogy együttműködik az Egyesült Államokkal annak érdekében, hogy hadseregeik közös műveleteket hajthassanak végre latin-amerikai országokban.

Ami a Panamába várható katonák lehetséges útvonalát illeti, a The New York Times beszámolt: „A katonák először Panamába vonulnak, ahol dzsungel-kiképzési gyakorlatokon vesznek részt – közölték a tisztviselők. Innen Kolumbiába indulnak, ahol részt vesznek az úgynevezett Southern Vanguard (Déli Élcsapat) gyakorlaton, amely a tisztviselők szerint a hónap végén kezdődik. Más rotációk Hondurasba vonulnak a helyi partnerekkel való kiképzésre. A csapatok egy részét a régióban lévő amerikai helikopterek további biztosítására lehet felhasználni, amelyek az amerikai különleges műveleti erők támogatását nyújtják.”

Körülbelül egy éve az Egyesült Államok légicsapásokat hajt végre a Karib-tengeren és a Csendes-óceánon közlekedő kishajók ellen, amelyeket Washington szerint kábítószer-kereskedelemhez köthetők. A csapásokban több mint 200 ember halt meg, és az áldozatok többsége láthatóan venezuelai, kolumbiai, trinidad és tobagói, valamint más szigetországok halászaiból került ki. Az áldozatok családjai és a túlélők hevesen tagadták a bűnözői csoportokhoz való bármilyen kapcsolatot.

Washington azt állítja, hogy a cikk hamis

A panamai amerikai nagykövetség kijelentette, hogy a The New York Times cikke a karibi országba telepítendő több száz amerikai katonáról nem igaz: „A The New York Times cikke, amely 600 amerikai katona Panamába való telepítését állítja, kategorikusan hamis.”

Az amerikai nagykövetség arról számolt be, hogy jelenleg 120 amerikai katonai személyzet vesz részt egy kiképző tanfolyamon a panamai dzsungelben, de ezek a csapatok október 25-én visszatérnek az Egyesült Államokba, és ezért nem hajtják végre a Kolumbia és Honduras által bejelentett telepítést. Azt viszont elismerték, hogy más amerikai katonai személyzet perui gyakorlatokon fog részt venni.

„Ez semmi új. A Dzsungel-műveleti Kiképző Központ több mint egy éve működik az amerikai hadsereg által hivatalosan elismert iskolaként. Amerikai és panamai oktatók közösen nyújtanak kiképzést a túlélési technikákban és a dzsungel-műveletekben” – áll az amerikai nagykövetség panamai nyilatkozatában.

A The New York Times és az amerikai diplomáciai tisztviselők közötti vita e jelentés kapcsán egyértelműen megnövekedett amerikai katonai jelenlét közepette alakult ki a régióban. A karibi és csendes-óceáni műveletek mellett ott volt a Venezuelába való katonai behatolás 2026. január 3-án, amelynek eredményeként elfogták az akkori elnököt, Nicolás Madurót és feleségét, Cilia Florest, valamint több mint 100 ember halt meg Venezuelában. Emellett Trump elnök maga is utalt arra, hogy megtámadhatja Kubát és bármely más országot, ha az amerikai biztonság veszélybe kerül.

forrás: BreakThrough News

Netanyahu az izraeli választások előtt újabb Irán elleni agresszióra sürgeti Trumpot

Elemzők szerint azzal, hogy az elkövetkező hetekben újra fellobbantja és kiterjeszti Izrael többfrontos regionális háborúját, Netanyahu biztosíthatja az izraeli választások elhalasztását, hogy a lehető leghosszabb ideig hivatalban maradhasson.

Két héttel a 2026. október 27-re kitűzött izraeli törvényhozási választások előtt a Benjámin Netanyahu miniszterelnök vezette szélsőjobboldali izraeli kormány felfedte szándékait, hogy tovább folytassa és kiterjessze hároméves, többfrontos háborúját Nyugat-Ázsiában.

Október 13-án, kedden Netanyahu televíziós beszédben jelent meg a megszállt Ciszjordániában felállított apartheidfal meglátogatása során, fenyegetve a Palesztin Hatóságot.

A tulkarmi menekülttábor közelében állva Izrael védelmi miniszterével, Israel Katzcal együtt az izraeli miniszterelnök megerősítette, hogy a tábor elmenekült lakói, akiket „terroristáknak” nevezett, nem térhetnek vissza otthonaikba, annak ellenére, hogy az izraeli Legfelsőbb Bíróság végzése engedélyezte visszatérésüket.

A tulkarmi menekülttábor volt a három legnagyobb palesztin menekülttábor egyike Észak-Ciszjordániában, amelyeket a „Vasfal hadművelet” néven ismert nagyszabású izraeli katonai művelet célba vett.

A művelet legalább 33 362 palesztin elmenekülését eredményezte, több száz másik megölését és megsebesítését, valamint több mint 1000 letartóztatását az ENSZ becslései szerint. Súlyos károkat és pusztítást okozott lakóépületekben, infrastruktúrában és ingatlanokban is.

A „Vasfal”, amelyet 2025 elején indítottak, egy másik kiterjedt művelet követte az év végén.

Netanyahu kormánya azt állította, hogy mindkét művelet a célzott területeken működő palesztin fegyveres csoportok felszámolására irányult. Sokak számára azonban a műveletek eredménye világossá teszi, hogy céljaik Izrael őslakos palesztin lakosság elleni etnikai tisztogatási politikáját tükrözik.

A kritikusok azzal vádolják Netanyahut, hogy ellenfeleket gyárt a politikai túlélés érdekében

Mivel ezek a műveletek látszólag nagyrészt visszaszorították az ellenállási csoportokat Ciszjordániában, nem maradt érvényes ürügy Netanyahu kormánya számára a megszállt területen folytatott katonai műveletek további eszkalálására.

Ezért Netanyahu egy új, Izrael biztonságára potenciális fenyegetést jelentő ellenséget keresett: a Palesztin Hatóságot (PA), amelynek biztonsági apparátusa ma az egyetlen fennmaradó fegyveres erő a terepen.

A PA álláspontját és intézkedéseit Mahmúd Abbász elnök vezetésével több mint két évtizede az engedelmesség, a megbékélés és bizonyos esetekben az izraeli hatóságokkal való nyílt együttműködés jellemezte.

Így az egész politikai entitás Izrael elleni ellenségeskedés szervezésével való vádolása nem hangzott volna hitelesen a közvélemény számára. Ez nyilvánvalóan vezette Netanyahut és Katzot ahhoz, hogy megfogalmazzák az ürügyet egy indokolt potenciális háborúhoz a ciszjordániai palesztinok ellen azzal az állítással, hogy a PA biztonsági erőinek személyzete, valamint a Fatahhoz tartozó Tanzim tagjai átállhatnak és „dzsihadista támadásokat” indíthatnak izraeli erők és telepesek ellen.

Érdemes megjegyezni, hogy a PA biztonsági erőinek többsége a Fatahhoz tartozik, amely a kormányzó és legnagyobb palesztin frakció Ciszjordániában. Eközben a Tanzim a Fatah tömegbázisát és kvázi-katonai terepi tevékenységét képviseli.

„Ellenségeink azon gondolkodnak, hogy próbára tesznek minket a választások előtti napokban” – jegyezte meg Netanyahu, a PA-ra utalva, az apartheidfal közelében tett körútja során.

„Figyelmeztetem őket: felkészültünk minden forgatókönyvre, beleértve az úgynevezett szerepcsere megfordítását is. Ebben az esetben nem javaslom ellenségeinknek, hogy próbára tegyenek minket. Olyan erővel fogtok szembesülni itt, amelyről soha nem álmodtatok” – folytatta.

Netanyahu kijelentései egy „vészhelyzeti tervet” erősítettek meg, amelyet Katz múlt héten tárt fel, és amelyet Netanyahu állítólag jóváhagyott arra az esetre, ha az elképzelt forgatókönyv bekövetkezik.

Elemzők szerint egy ciszjordániai háború a közelgő izraeli választások előtt nincs kizárva, különösen, ha Netanyahu és szélsőjobboldali koalíciója bizonytalannak érzi győzelmét.

A választások előtti korai közvélemény-kutatások következetesen azt mutatják, hogy Netanyahu blokkja elmarad a többség kialakításához szükséges 61 mandátumtól. Jelenleg mindössze 51-53 mandátumon áll.

Még ha a háború indítása nem is sikerül elhalasztania a közelgő választásokat, látszólag célja a koalíciója iránti népi támogatás erősítése, amely támogatásának nagy részét az etnikai tisztogatás előmozdításával nyeri el a „Nagyobb Izrael” projekt megvalósítása érdekében.

Izrael fokozódó erőszaka és provokációi a ciszjordániai háború előjátékaként értelmezhetők

Az elmúlt hetek világossá tették, hogy Netanyahu kormánya korábban megteremtette az alapját a kívánt ciszjordániai háborús forgatókönyvnek.

Az izraeli erők fokozták rajtaütéseiket Ciszjordánia különböző részein, összpontosítva a PA de facto közigazgatási fővárosára, Ramallahra és Al-Birére, amely egyidejűleg a telepes erőszak gyújtópontjává vált.

Az izraeli hadsereg hadjáratot is indított, megsemmisítve a mártírok és a néhai kiemelkedő palesztin vezetők emlékműveit az egész területen.

Ez magában foglalta a néhai palesztin elnök, Jasszer Arafat és más elhunyt vezető Fatah-vezetők fényképeit bemutató emlékmű lerombolását az Al-Bíre városától északra fekvő Al-Dzsalazún menekülttáborban október 14-én, szerdán – ami sokak szerint a felháborodás provokálására tett kísérlet volt, különösen a mozgalom tömegbázisa körében.

Az Al-Dzsalazún elleni támadás egy nappal azután történt, hogy az izraeli hadsereg kiterjesztett műveletet indított Ramallahban és Al-Birében, bezárva az Addameert és a Palesztin Nőbizottságok Unióját (két civil társadalmi szervezet, amelyek az izraeli megszálló hatóságok palesztin néppel szemben elkövetett jogsértéseinek dokumentálásával foglalkoznak).

Az újságírókat akadályozták a rajtaütés tudósításában, mivel az izraeli katonák puskákkal fenyegették meg őket, és gumírozott fémgolyókat és könnygázt lőttek rájuk.

A művelet részeként az izraeli erők a Palesztin Orvosi Komplexum (korábban Ramallah Kórház) udvarára is betörtek, letartóztatták Abdul Kader Hailan újságírót, és megsebesítették Yousef Shehadeh újságírót két másik palesztin állampolgárral együtt.

Netanyahu az Irán elleni agresszió újbóli megkezdésére sürgette Trumpot

Míg a ciszjordániai háború kirobbantásának valószínűsége magasabbnak és azonnalibbnak tűnik Netanyahu és kabinetje számára, a közelmúlt médiabeszámolói szerint megpróbálta meggyőzni Donald Trump amerikai elnököt, hogy az izraeli választások előtt kezdje újra az Irán elleni agressziót.

Még ha Trump nem is teljesíti Netanyahu Iránnal kapcsolatos követelését, a ciszjordániai helyzet tragikusabb eseményeket vetít előre a palesztin nép számára, és a PA számára is szorult helyzetet jelent az elkövetkező hetekben.

forrás: BreakThrough News

A Hormuzi-szoros folyamatos lezárása élelmiszerválságot okoz Ázsiában és Afrikában

Irán azt állítja, hogy az elmúlt két napban több hajót is megtámadtak, amelyek engedélye nélkül próbáltak átkelni a Hormuzi-szoroson, ami ellentmond az Egyesült Államok ismételt állításainak a teljes ellenőrzésről.

A Hormuzi-szoros folyamatos blokádja az élelmiszerbizonytalanság növekedését okozhatja Ázsiában és Afrikában – figyelmeztetett egy ENSZ-tisztviselő szerdán, október 14-én, arra kérve az Egyesült Államokat és Iránt, hogy engedélyezzék a szabad szállítmányozást, különösen a műtrágyákét.

„Abszolút kulcsfontosságú, hogy a következő néhány héten belül megszülessen a megállapodás. Ellenkező esetben lemaradunk az ültetési időszakról” – mondta Jorge Moreira da Silva, az ENSZ főtitkár-helyettese a Reutersnek a Bangkokban, Thaiföldön zajló Nemzetközi Valutaalap (IMF) és Világbank éves közgyűlésének margóján.

A globális karbamidkínálat csaknem egyharmada és a kén körülbelül fele haladt át a Hormuzi-szoroson, mielőtt az amerikai–izraeli háború Irán ellen idén február végén megkezdődött, és Irán válaszul blokkolta a forgalmat.

Ázsia és Afrika legtöbb országa az Öböl-menti államokból szerzi be a karbamidtermékeit, amelyeket a világszerte legelterjedtebb műtrágyák többségében használnak.

Tekintettel arra, hogy az oroszországi globális műtrágyaellátás már az ukrajnai háború és az EU és az USA által Oroszországgal szemben bevezetett szankciók miatt is érintett volt, az Öböl-menti korlátozások súlyosbították a már meglévő hiányokat, felhajtva az árakat és költségesebbé téve a gazdálkodást a legtöbb gazdálkodó számára.

Az élelmiszerárak már most is emelkednek Ázsia és Afrika különböző országaiban, és várható, hogy ha a kínálati korlátozások változatlanok maradnak, az élelmiszertermelés is érintetté válhat, és az árak a következő napokban tovább emelkednek, ami a régióban emberek millióit érinti.

A válságot tovább súlyosbítja az olaj, különösen a dízel árának emelkedése, amelyet széles körben használnak a mezőgazdaságban.

A Hormuzi-szoros a háború előtt a világ energiaellátásának mintegy negyedét biztosította. Annak ellenére, hogy az utóbbi napokban az energiaellátás normalizálódásáról szólnak a hírek, a globális olajárak továbbra is jóval magasabbak a háború előtti időszaknál.

A Reuters jelentése szerint a Hormuzi-szorosból származó műtrágyaellátás elhanyagolható maradt, annak ellenére, hogy az utóbbi hetekben más szállítmányok, köztük az olaj szállítása is újraindult.

Irán ellenőrzést gyakorol a Hormuzi-szoros felett

Az ENSZ már márciusban munkacsoportot hozott létre a műtrágyák Hormuzi-szoroson való áthaladásának elősegítésére. A munkacsoport ideiglenes megállapodást javasolt a régióból származó műtrágyaellátás újraindítására, az USA és Irán beleegyezésével.

Irán azt követelte, hogy csak akkor engedélyezi a normál forgalmat a Hormuzi-szoroson, ha az USA befejezi a háborút, feloldja a vele szemben fennálló tengeri blokádot, és teljesíti a júniusban aláírt ideiglenes békeszerződésben vállalt kötelezettségeit.

Az USA azt állítja, hogy az Egyetértési Nyilatkozat (MoU) feltételei elavultak, és megtagadta a blokád feloldását.

A Reuters arról számolt be, hogy az amerikai külügyminisztérium szerdán megismételte, hogy továbbra is Iránt fogja célba venni, azzal vádolva az országot a hajózás szabadságának megzavarásával és a globális gazdaság túszul ejtésével.

Az amerikai Központi Parancsnokság (CENTCOM) szerdán újabb támadást hajtott végre egy kis hajó ellen az Ománi-öbölben, amely állítólag az IRGC-hez kapcsolódik.

Az USA és Donald Trump elnök is ismételten azt állította, hogy a szoros teljes mértékben az ellenőrzésük alatt áll, és mindenféle hajózás számára szabad. A CENTCOM szerdán is megismételte, hogy Iránnak nincs haditengerészete a szoros ellenőrzéséhez.

Irán azonban cáfolta az amerikai állításokat, hivatkozva több hajó elleni friss támadásra, amelyek előzetes engedélye nélkül próáltak átkelni a Hormuzi-szoroson.

Legalább két hajó, egy konténerhajó és egy nagy ömlesztettárus-szállító hajó, amelyek állítólag Szingapúr felé tartottak, szerdán elsüllyedt, miután állítólag lövedékek találták el őket.

Az IRGC azt is állította, hogy egy másik tankert csütörtökön az iráni haditengerészet által ért találat, miután az figyelmen kívül hagyta az ismételt figyelmeztetéseket. Az olajat szállító hajó kigyulladt a támadásban.

„Az amerikaiak azt állítják, hogy a Hormuzi-szoros nyitva van, és ők ellenőrzik, de ez az állítás messze van a valóságtól” – mondta Ali Ozmaei, az IRGC haditengerészetének parancsnoka kedden, arra kérve az amerikai fegyveres erőket, hogy „lépjenek a terepre, és nézzék meg, ki irányítja azt.”

Az amerikai médiakorlátozásokat okolta a szoroson keresztüli hajózás állapotáról kialakult téves benyomásért, és megismételte, hogy minden hajónak, amely át kíván haladni rajta, előzetesen iráni engedélyt kell szereznie, ha el akar kerülni bármilyen balesetet.

forrás: BreakThrough News

Amikor süllyed a Titanic, megjelennek a Bolsonarók

Amikor elsüllyed a Titanic, megjelennek a harsány megmentők, azok, akik kiabálva biztosítják, hogy a megváltás abban áll, hogy követjük őket, azok, akik szidalmazva mutogatnak az állítólagos bűnösökre, de soha nem érvelnek és nem magyaráznak. A megoldás ők maguk, az ő megalkuvást nem ismerő, erőszakos patriarchális tekintélyelvűségük, amely csak parancsokat osztogatni képes, előmozdítva a kiválasztottak egyéni megváltását, és megvetve a lassúakat és azokat, akik egyszerűen csak kételkednek.

Amikor elsüllyed a Titanic, a legkevésbé sincs értelme a hibás hajót építő kapitalistákat hibáztatni (bármennyire is bűnösek), sem a kapitányt, aki a legnagyobb veszély pillanatában figyelmetlen vagy részeg volt. A racionális és pozitivista elemzés semmire sem vezet, mert nem kínál konkrét utakat a közelgő kollektív halál elkerülésére. Ezekben a pillanatokban mindig az autoriter próféták győznek, még akkor is, ha beavatkozásuk állítólag irracionális és fanatizmussal átitatott.

A világrendszer süllyedőben van. Nos, a nagyhatalmak süllyesztik el, amelyek más nagyhatalmak ellen harcolnak a globális elsőbbségért. Az Egyesült Államok, Kína, Oroszország, az Európai Unió, és a regionális hegemóniára pályázó hatalmak kis légiója, mint Irán, Törökország, Szaúd-Arábia, India, Brazília, Dél-Afrika, Pakisztán, Japán és még néhány.

Amikor a világhajó süllyed, ahogy Fernand Braudel rámutatott, az a pillanat, amikor láthatóvá válnak az építmény gyenge pontjai. „A hajótörés mindig a legjelentőségteljesebb pillanat; sokkal jelentőségteljesebbek még az élet mély struktúráinál is a töréspontjai, hirtelen és lassú romlása ellentmondásos nyomások hatására” – írta a Történelem és társadalomtudományok című művében.

De vigyázat: van egy gyenge, vak pont, amelyet nem akarunk látni: a mi politikai kultúránk is süllyedőben van; mutatja a határait, a „töréspontjait”, a bölcs szavaival élve. A fő ok véleményem szerint a vak bizalom az államban, a kormányzókban, a jogok politikáiban, a törvények és beszédek értékében. Vagyis mindabban, ami semmi mást nem fog elérni, csak elaltatja a tömegeket mesékkel. „Az ember bölcsőjét mesékkel ringatják. Az ember szorongó kiáltásait mesékkel fojtják el” – verselte León Felipe. Összefoglalva: törvények és szociális programok.

A baloldalak mesterei a mesemondás művészetének, abban, hogy elhiggyék és elhitessék követőikkel. Eközben a Bolsonarók kiutakat kínálnak, megmutatják, hol vannak az ajtók, még ha a mélységbe is vezetnek.

Ebben a megmentők és fanatikus próféták építésében több áramlat találkozik: a katonai diktatúrák örököseitől (beleértve a választási diktatúrákat) a bűnözőkig és maffiózókig, amelyeket kapitalistaként foglalhatunk össze. Mert ez a valóban létező kapitalizmus, a drog-, fegyver- és gyógyszermaffiáké, amelyekhez hozzá kell adni a bibliák maffiáit, az evangélikusokat és neopünkösdista mozgalmakat.

Itt meg kell állni. Az El País újság nemrégiben megjelent cikke a bolsonarizmust „erkölcsi pánik, evangélikus düh és kultúrháború” összegeként foglalja össze. Igaz, de meg kell kérdezni, miért követ több millió brazil – vagy bármely más nemzetiségű – fanatikus prófétákat; miért választanak szegény és favellákban élő nők egy erőszakos macsót, aki megveti őket.

A cikkíró nagyon világosan mondja: „a társadalmi változás motorját a szegény fekete nő testesíti meg, akinek a vallási közösség hatékonyabb segítőhálózatot kínál, mint az állam. Az a brazil nő, akit a férje nem bántalmaz, mióta felhagyott az alkohollal, aki az Írásokból tanult meg olvasni, vagy aki gyermekei gitáróráit biztonságos alternatívaként látja azokra az utcákra, ahol a bűnözés könnyű pénzt és státuszt kínál” (El País, 2026.09.27.).

Ezek az okok, amiért követik a fanatikusokat. Nem a baloldal által gondolt ideológiai opciók. A hajótörés pillanatában a népeknek kollektív mentőövekre van szükségük, és az egyetlenek, amelyeket ismerünk, amikor az államhajók hánykolódnak, az autonómiáknak neveztetnek. Nincs más. Amikor összeomlik São Paulo, Mexikóváros, Lima és sok más, a fent lévők helikoptereken, repülőgépeken és fegyveres bandák által védett karavánokon menekülnek el.

A lentiek, azok, akiket a fentiek a Titanic rakterébe zártak, mert nem jutott elég mentőcsónak, elítéltek lesznek. Kivéve, ha mostantól elkezdik építeni az autonómiákat, a legkülönfélébb típusúakat. Vannak tanítóink, akik ezt az utat tanítják nekünk, mert már csinálják, mert „a zapatisták metaelmélete a mi gyakorlatunk” (Galeano alparancsnok), és annak nincs szüksége beszédekre.

A baloldalak nem tudnak a Titanic-államon túlra menni sok okból. Többek között azért, mert nem tudják kísérni a föld színének népeit anélkül, hogy ne akarnák vezetni őket.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada

A bunkerállam és a lenti ellenállások

Az új elképzelések kifejlesztése hasznos az ellenálló népi tábor számára, ha sikerül megvilágítania korábban homályosnak tűnő kérdéseket, mert így lehetővé teszi számunkra, hogy finomítsuk a követendő utakat. Nel Bonilla kutató, a migráció szociológiájára és a konfliktusok tanulmányozására szakosodott szakértő nemrégiben készült munkája ebbe a kategóriába tartozik, mivel sikerül fényt derítenie a világ uralkodó osztályai körében folyó projektekre.

A NATO ankarai csúcstalálkozója kapcsán áttekinti az atlanti szövetség három szakaszát a megalakulásától napjainkig, a hatalmas ipari átalakulásokat és a szuverenitások végét, arra a következtetésre jutva, hogy a globális hatalmak a háború felé tartanak, megépítve azt, amit találóan bunkerállamnak nevez. Csak erre a szempontra összpontosítok, mert leleplezi a lenti szervezetek elégtelenségeit, valamint „demokratikus” és „jogok megszerzésére” vonatkozó illúzióikat, hogy mélyrehatóan elgondolkodhassunk azon, amit teszünk.

Az általam kommentált cikk címe NATO 3.0: A transzatlanti ketrec és a bunkerállam felemelkedése. A bunkerállamot „a modern állam minőségi átalakulásaként a birodalmi magban” határozza meg. Már nem közjavak szolgáltatója, hanem „teljes mértékben a biztonságiasítás és a militarizálás felé” orientálódik. Ebben az új modellben „a lakosságot már nem tekintik polgári és gazdasági jogokkal rendelkező állampolgárnak, hanem elsősorban a nemzetbiztonság tárgyának. Ráadásul az ország és a régió egy szélesebb hálózat operatív csomópontjaivá válik azzal a céllal, hogy többdimenziós hibrid háborút vívjon az úgynevezett stratégiai versenytársak és szövetségeseik ellen.”

Ezt az átalakulást „A bunker és az üresség” névvel illeti: az előbbi „az erődmentalitást és a biztonsági tervezést (a biztonság prioritása katonai és háború előtti értelemben) szimbolizálja, amely újjászervezi a Nyugatot”. Az utóbbi pedig „a polgári projekt, a közjó és a demokratikus tér eróziójának eredményét képviseli”. Ezek a fogalmak elemzési keretet kívánnak nyújtani „a biztonsági struktúrák, a katonai tervezés és az ellenőrzés megszállott megerősítésének magyarázatához, a polgári, demokratikus és társadalmi tér ezzel párhuzamos kiürítésével együtt”.

Mi, akik Latin-Amerikában élünk, tudjuk, hogy ez csupán egy olvasata annak a valóságnak, amely elnyom minket és sebeket okoz. Két további elem a folytatáshoz: megállapítja a kormányok és a hatalmi struktúrák mély elszakadását és elszigetelődését a nyugati társadalmak valós szükségleteitől. Másodszor, a folyamatban lévő geostratégiai konfrontációk és a Nyugat növekvő gyengesége az eliteket a katonai konfliktusra való állandó felkészüléshez vezetik.

Az első a népi tábor (őslakos, fekete, paraszti, népi) növekvő erejének eredménye, ami megmagyarázza a népek és kormányok közötti szakadást. A második Kína és általában Ázsia felemelkedésére ad választ, amelyek kihívják a Nyugat hegemóniáját. A válasz mindkét esetben a háború, a „kábítószer elleni háborúktól” az államok közötti háborúkig, a nukleáris fegyverek bevetésének fenyegetésével, ahogy ezekben a napokban nyíltan, már nem a kulisszák mögött tárgyalják. A palesztin nép ennek az új harcias militarizmusnak az első globális áldozata.

A kérdés az, hogy mit fogunk tenni ebben a bunkerállamok uralta, háborúk és népirtások sokasodásával jellemezhető világban.

Először is meg kell állapítanunk, hogy a mozgalmak régi szerszámosládája (sztrájkok, ülőtüntetések, menetelések, választások) teljesen elavulttá vált, ami nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben ne kellene közülük néhányat használni. A probléma az, hogy mennyi erőt fektetünk abba, hogy olyan államtól követeljünk, amely most már egy erőd, és amely alapvetően csak kirekesztéssel és erőszakkal válaszol, még ha fenntart is egy „demokratikus” homlokzatot. Megállapítom, hogy tehetetlenségből továbbra is „jogokban” gondolkodunk, és hiszünk a hatóságok lehetséges pozitív válaszaiban a követeléseinkre.

Másodszor, hosszú távon kell gondolkodnunk. A bunkerállam (vagy erőd) strukturális változás, ezért hosszú időre jött, hogy maradjon, és mindenekelőtt nem attól függ, ki foglalja el a kormányt, mert mindegyiken áthatol. Ezzel párhuzamosan a szervezett lentiek új politikai kultúrájának elfogadása sok időt igényel, valószínűleg évtizedeket, ha nem több mint egy évszázadot, ahogy a zapatisták jelzik.

Harmadszor, és ez a központi elem, hogy már léteznek nyomai annak az új politikai kultúrának, amely a területi autonómiákra épülve szövődik, különösen az őslakos népek, de nem csak ők, akik önvédelmi és önkormányzati szervezeteket hoznak létre, hogy népekként túléljenek. Az autonómiák kiterjesztésének egyik nagy nehézsége, hogy nagyrészt vidéki területekre korlátozódnak, nagyon csekély városi vetülettel.

írta: Raúl Zibechi
forrás: La Jornada

Che Guevara lánya az Európai Parlamentben énekelt

Aleida Guevara, Ernesto „Che” Guevara lánya az Európai Parlamentben való részvétele zárásaként szokatlan jelenetet teremtett azzal, hogy a cappella elénekelte José Martí „Cultivo una rosa blanca” (Egy fehér rózsát nevelek) című versének néhány sorát.

A kubai orvos és aktivista vendégként utazott Brüsszelbe a Baloldal EP frakció meghívására, hogy részt vegyen a „Cuba Sí, Bloqueo No” (Kuba igen, blokád nem) elnevezésű konferencián, amelyet szeptember 30. és október 1. között tartottak.

A találkozót azért szervezték, hogy megvitassák az amerikai szankciók gazdasági, politikai és humanitárius következményeit, és a résztvevők között volt többek között Jeremy Corbyn, valamint Marc Botenga és Ilaria Salis európai parlamenti képviselők.

Éneklés előtt Guevara a jól ismert Martí-műhöz fordult, hogy különbséget tegyen az általa Kuba barátainak tartottak és az általa ellenfelekként azonosítottak között.

„Martí arról beszélt, hogy fehér rózsát neveljünk az őszinte barátoknak, de ugyanezt a rózsát nevelte az ellenségeknek is. Én nem tudok nevelni az ellenségnek, de nektek igen” – mondta a jelenlévők előtt.

Felszólalása során Che lánya ismét a washingtoni szankciókat tette felelőssé a kubai lakosság által átélt nehézségek nagy részéért. A brüsszeli látogatása során gyűjtött nyilatkozataiban „őrültnek” nevezte az amerikai politikát, és kijelentette, hogy „nem akarunk az Egyesült Államok gyarmata lenni”.

Arról a szerepről, amelyet Európának játszania kellene, Guevara az ANSA hírügynökségnek hangsúlyozta, hogy „a helyzet Kubában jelenleg nagyon nehéz, mert a blokád valójában bűnös, és Trump még tovább fokozta a nyomást, hogy megfojtson minket”.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

DIARIO DE CUBA (@diariodecuba) által megosztott bejegyzés

Szeptember 17-én a plenáris ülés 374 igen, 198 nem szavazattal és 19 tartózkodással elfogadott egy nem kötelező érvényű határozatot, amely felszólította az Európai Unió és Kuba közötti politikai párbeszédről és együttműködésről szóló megállapodás felfüggesztésére, ha nem történik konkrét és ellenőrizhető előrelépés a „demokrácia” terén.

A zárójelenet, amelyen a Che lánya Martí versét énekelte az Európai Parlament egyik termében, a látogatás egyik legtöbbet kommentált pillanatává vált.

forrás: CubaNoticias360

Nem titok, ki a titokzatos „külföldi szereplő” a brit földön található amerikai bázison

Marco Rubio amerikai külügyminiszter ragaszkodik ahhoz, hogy a Gloucestershire-i RAF Fairford bázison történt incidens „egyértelműen egy külföldi szereplő kezét mutatja”.

Igaza van abban, hogy van egy külföldi szereplő a bázison – ez pedig a saját kormánya.

Megjegyzései azután hangzottak el, hogy hétfőn öt brit állampolgárt vettek őrizetbe, miután vasárnap bombaszakértő csapatot telepítettek a bázisra. Mindannyiukat óvadék ellenében engedték szabadon, azonnali vádemelés nélkül.

Bármi is volt a szándékuk, a terrorizmus és az erőszak legnagyobb elkövetői azok, akik a bázist működtetik. Fairford az egyik legvilágosabb jele annak, hogy Nagy-Britannia bűnrészes az USA Irán elleni háborújában. A RAF bázis az amerikai légierő európai otthona.

Az USA március 1-jén követelte a bázis használatát az Irán elleni támadásukhoz, a háború kezdete utáni napon, az első bombázó pedig március 9-én érkezett Fairfordba.

Keir Starmer kormánya zöld jelzést adott Donald Trump-nak, hogy használja a bázist bombázók bevetéséhez Iránon belüli feltételezett rakétatámaszpontok és „legitim célpontok” megtámadására.

A „legitim célpontok” között volt egy iskola Minab-ban, ahol legalább 156 embert – köztük 120 gyermeket – gyilkoltak meg Trump háborújának első napján.

Fairford az amerikai hírszerzés kulcsfontosságú központja is, és 2023 októbere óta tömeges drónmegfigyelésre használták Gáza felett.

Sokkal nagyobb erőszakot szabadítanak el azok, akik Fairfordot működtetik, mint amit az öt letartóztatott elkövethetett volna.

Rubio azt mondja, hogy „nyugtalanítja” a szabadon bocsátásuk. De ami nyugtalanító, az az orvosi és oktatási létesítmények, víz- és energiatermelők, repülőterek és imahelyek bombázása.

Mindezeket az amerikai kormány követte el brit bázisokat kiindulópontként használva.

Mielőtt bármit is tudnánk arról, hogy mi történt Fairfordnál, Trump már azt találgatta, hogy Irán állhat mögötte.

Ez a legújabb kétségbeesett kísérlet arra, hogy legitimálják az USA kudarcot valló és egyre népszerűtlenebb háborúját.

A globális szuperhatalom, amelynek katonai költségvetése 1,5 billió dollár, meghajolt egy sokkal gyengébb ellenség előtt, és elmerült az Iránnal folytatott háborújában.

Trump felfújt állításokat tett, miszerint a fairfordi eseményekben érintetteket „hosszú ideig” megfigyelték, és hogy „nagy kárt” szándékoztak okozni.

Ez táplálja azt az elképzelést, hogy van egy „belső ellenség”. Ezt a Palesztina-mozgalom elnyomásának fokozására fogják használni. És azt fogja jelenteni, hogy a brit muszlimokat bűnbakként és az állami megfigyelés célpontjaként használják.

Ez egy kísérlet arra, hogy eloszlassák a brit és amerikai bűnrészesség miatti tömeges haragot a Palesztina és Irán elleni háborúkban.

A Palesztináért folytatott nemzetközi akciónap október 10-én a gázai népirtás három évfordulója.

Arra kell használni, hogy követeljék a brit légibázisok amerikai közel-keleti háborúkhoz való használatának megszüntetését.

forrás: Socialist Worker

A BRICS-országok az Egyesült Államok Kuba elleni blokádjának megszüntetését követelik, és elítélik az izraeli és amerikai jogsértéseket Iránban

A megalakulásának 20. évfordulóját ünneplő csoport ismételten felszólított az ENSZ és a globális pénzügyi intézmények reformjára annak érdekében, hogy azok reprezentatívabbak, demokratikusabbak és hatékonyabbak legyenek.

A BRICS 18. csúcstalálkozója szeptember 13-án, vasárnap ért véget Újdelhiben. A résztvevők egyhangúlag elfogadták az Újdelhi Nyilatkozatot, amely elítéli a Nyugat-Ázsiában zajló háborúkat, és ismételten felszólít egy demokratikusabb és multilaterálisabb világrend kialakítására.

Idén van a csoport megalakulásának 20. évfordulója. A BRICS alapvető célja a globális kormányzás demokratizálása, valamint a globális Dél országai közötti multilateralizmus és együttműködés előmozdítása.

Az idei csúcstalálkozót a „Ellenálló képesség, innováció, együttműködés és fenntarthatóság építése” mottó jegyében rendezték meg.

A Narendra Modi indiai miniszterelnök által vendégül látott csúcstalálkozón részt vett többek között Hszi Csin-ping kínai elnök, Vlagyimir Putyin orosz elnök, Maszúd Pezeskján iráni elnök, Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnök és Prabowo Subianto indonéz elnök.

Számos nemzetközi szervezet vezetője, köztük António Guterres, az ENSZ főtitkára is részt vett a csúcstalálkozón.

Tekintettel arra, hogy az Egyesült Államok továbbra is arra törekszik, hogy a térség felett teljes ellenőrzést gyakoroljon, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az országok függetlenségét és a nemzetközi jogot, a BRICS közös nyilatkozata hangsúlyozta, hogy tiszteletben kell tartani „Latin-Amerika és a Karib-térség békeövezetként fennálló jellegét, amely a kölcsönös tiszteleten, a viták békés rendezésén és a be nem avatkozáson alapul”.

A nyilatkozat különösen „mély aggodalmának adott hangot a Kubával kapcsolatos helyzet miatt, tekintettel az országgal szembeni egyoldalú [amerikai] blokádintézkedések szigorítására, azoknak a kubai gazdaságra és energiaellátásra gyakorolt kedvezőtlen hatásaira, valamint a kubai lakosságot érintő aggasztó humanitárius következményekre”, és követelte valamennyi ilyen politikai és gazdasági intézkedés azonnali megszüntetését, az ENSZ Közgyűlésének határozataival összhangban.

A BRICS 11 tagja (Brazília, Oroszország, India, Irán, Indonézia, Kína, Etiópia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek és Dél-Afrika, miközben Szaúd-Arábia hivatalosan még nem csatlakozott) a világgazdaság több mint 30%-át és a világ teljes népességének csaknem felét képviseli.

Izraelnek és az Egyesült Államoknak tiszteletben kell tartania a nemzetközi jogot

Bár a közös nyilatkozat nem nevezte meg kifejezetten az Egyesült Államokat, és Izraelt is csak egyszer említette, komoly aggodalmának adott hangot az Iránban, Palesztinában és Libanonban zajló háborúk miatt, és azt követelte, hogy az agresszorok tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint valamennyi fennálló konfliktust multilaterális fórumokon és diplomáciai úton rendezzenek.

A nyilatkozat komoly aggodalmát fejezte ki az iráni „polgári infrastruktúra, valamint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) teljes körű biztosítéki rendszere alatt álló békés nukleáris létesítmények ellen intézett szándékos támadások” miatt is, és ezeket a nemzetközi jog megsértésének minősítette.

A 2025 júniusában, majd az idei február óta végrehajtott közös amerikai–izraeli agresszió több iráni polgári infrastruktúrát vett célba, politikai személyiségeket gyilkolt meg, valamint polgári nukleáris létesítményeket bombázott, teljes mértékben megsértve a hatályos jogszabályokat és normákat, és súlyos emberi pusztítás veszélyét idézve elő.

A közös nyilatkozat azt is hangsúlyozta, hogy a „globális kereskedelem, az ellátási láncok és az energia” zavartalan áramlását a nemzetközi jognak megfelelően kell biztosítani.

Irán és az Egyesült Arab Emírségek is a BRICS teljes jogú tagjai; utóbbi országban amerikai katonai támaszpontok működnek, amelyeket Irán elleni támadásokhoz használnak. Az Egyesült Arab Emírségek elítélte az iráni megtorló támadásokat az országban található amerikai támaszpontok ellen, és nemrég bejelentette az Iránnal fennálló valamennyi kereskedelmi és gazdasági kapcsolat felfüggesztését.

Az Egyesült Arab Emírségeket az újdelhi csúcstalálkozón képviselő Abu-Dhabi koronahercege, Sejk Khalid bin Mohamed bin Zayed Al Nahyan rövid beszélgetést folytatott Pezeskjánnal a csúcstalálkozó keretein kívül.

A BRICS-országok bírálták a tavaly októberben kihirdetett gázai tűzszünet izraeli erők általi folyamatos megsértését is. Követelték a „palesztinok Gázából történő kényszerű kitelepítésére” irányuló terv leállítását, és felszólították Izraelt, hogy maradéktalanul tartsa tiszteletben a palesztinok emberi jogait.

Megismételték támogatásukat a kétállami megoldás iránt, az 1967-es határok alapján, valamint amellett, hogy Palesztina teljes jogú tagságot kapjon az ENSZ-ben.

A BRICS-országok elítélték azt is, hogy Izrael továbbra is megsérti a Libanonnal kötött tűzszünetet, valamint Libanon szuverenitását és területi integritását, és követelték valamennyi izraeli erő kivonását a megszállt libanoni területekről.

Az egyoldalúság és a multilaterális intézmények aláásására irányuló kísérletek ellen

A BRICS-országok ismételten megerősítették közös elkötelezettségüket a „globális kormányzás megreformálása és javítása” mellett, beleértve az ENSZ-t, valamint a globális pénzügyi és kereskedelmi intézményeket is. Céljuk egy igazságosabb és méltányosabb, reprezentatívabb és elszámoltathatóbb nemzetközi és „multilaterális rendszer” előmozdítása, „a széles körű konzultáció, a közös hozzájárulás és a megosztott előnyök szellemében”.

A BRICS elítélte azokat a kísérleteket is, amelyek „egyoldalúan aláássák a globális multilaterális intézmények munkáját és akadályozzák az azokhoz tartozó mandátumok végrehajtását”. Ez feltehetően utalás az Egyesült Államok ENSZ és Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elleni közelmúltbeli támadásaira.

Az Egyesült Államok Irán „gazdasági elszigetelésére” irányuló törekvéseinek, valamint azokkal az országokkal szembeni másodlagos szankciókkal való fenyegetéseinek összefüggésében, amelyek nem tesznek eleget amerikai intézkedéseknek, továbbá a Kubával és számos más országgal szemben alkalmazott szankciók kapcsán a BRICS közös nyilatkozata elítélte az „egyoldalú kényszerítő intézkedések” valamennyi formájának ismételt alkalmazását, és kijelentette, hogy ezek ellentétesek a nemzetközi joggal.

A nyilatkozat szerint az ilyen intézkedéseknek „messzemenő negatív következményeik vannak az emberi jogokra, beleértve a fejlődéshez, az egészséghez és az élelmezésbiztonsághoz való jogot”, miközben aránytalanul sújtják a társadalom szegény és kiszolgáltatott rétegeit.

Több vezető, köztük Hszi Csin-ping kínai elnök is nagyobb egységre és együttműködésre szólított fel a BRICS-tagállamok és a globális Dél országai között, hogy ez megnyissa az utat a nemzetközi rend demokratizálása és a kölcsönös gazdasági fejlődés fokozása előtt.

Hszi a globális Délt a világ multipolaritásának legfontosabb hajtóerejének nevezte, és arra szólította fel ezeket az országokat, hogy közösen védelmezzék a nemzetközi politikában a jogállamiságot.

A BRICS közös nyilatkozata emellett nagyobb közös erőfeszítést sürgetett az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak 2030-ig történő megvalósítása érdekében, és a szegénység globális felszámolását egyik központi célkitűzéseként nevezte meg.

forrás: BreakThrough News

A neoliberális biztonságpolitika visszatér Latin-Amerikába

A régióban növekvő kábítószer-kereskedelem és bizonytalanság ügyesen kihasználják a régió új jobboldali és szélsőjobboldali kormányai, hogy igazolják a fokozott katonai és rendőri jelenlétet, valamint az Egyesült Államok nagyobb katonai jelenlétét. Ez a modell azonban nem új; a 20. századra nyúlik vissza.

Latin-Amerika jobboldali és szélsőjobboldali kormányai nagyon hasonló diskurzust folytatnak a bizonytalanságról. A vezetők egy olyan narratívát osztanak meg, amely szerint az 1980-as és 1990-es években egyfajta neoliberális csodaszer uralkodott, de aztán – mintha egy bibliai csapásról beszélnének – megérkeztek a 21. század eleji progresszív kormányok. Történetük szerint ezek féktelen korrupció révén elpusztították a földi paradicsomot, és különféle bajokat idéztek elő, mint például a bizonytalanságot, a migrációt és a hagyományos értékek lerombolását.

Így ezen új – és nem is olyan új – jobboldali kormányok közül többen is elnyerték az elnöki posztot, szinte mindig olyan választásokon, amelyeken szűk többséggel győztek, azt állítva, hogy a „katasztrófa” megoldása a radikális neoliberalizmushoz való visszatérés és egy olyan biztonságpolitika bevezetése, amely helyreállítja azt a rendet, amely – állításuk szerint – az „eredendő bűn” előtt létezett. Ez a „megváltás” kétségtelenül kéz a kézben jár Washington katonai, hírszerzési és operatív felügyeletével – egy olyan szövetségesével, amelyet – mondják – a regionális centrista-baloldali kormányok elidegenítettek. E távolságtartás legsúlyosabb következménye a kábítószer-kereskedelem behatolása volt a társadalom minden rétegébe.

Ezeknek az új kormányoknak kevéssé vagy egyáltalán nem számít, hogy a progresszivizmus korszakában a régió bizonyos pozitív szintű biztonságot élvezett, ahogy a szélsőjobb kritikusai érvelnek. Ecuador esetében ez állítólag csak a centrista-baloldali kormányok és a bűnözői csoportok közötti állítólagos békeegyezmény miatt történt. Tehát az a béke valójában csupán előjátéka volt annak, ami később kitört.

Egy USA által támogatott regionális biztonsági program

Ennek fényében a régió biztonságpolitikája szinte azonosnak tűnik a latin-amerikai jobboldal és szélsőjobboldal által kormányzott valamennyi országban:

  • Kiterjesztik a végrehajtó hatalom jogkörét szükségállapotok kihirdetésére és azok időbeli meghosszabbítására (néha éveken át, ahogy Salvadorban és Ecuadorban történt, az egyének alkotmányos garanciáinak ezzel járó eróziójával);
  • Biztonsági megállapodásokat írnak alá az Egyesült Államokkal, és csatlakoznak annak féltekei katonai és biztonságpolitikájához (mint a jól ismert „Amerika Pajzsa”);
  • Megkísérlik megkönnyíteni az amerikai katonai és hírszerzési műveleteket az egyes országok területén (függetlenül attól, hogy vannak-e katonai bázisok a helyszínen);
  • Ösztönzik a kiadatási eljárásokat az Egyesült Államokba;
  • Növelik a biztonsági kiadásokat, miközben más területeken – például az egészségügyben, az oktatásban és a lakhatásban – csökkentik a kiadásokat;
  • És számos egyéb intézkedést.

Azonban Salvador és bizonyos mértékig Chile kivételével azok az eredmények, amelyeket ezek a kormányok ígérnek – a szervezett bűnözés és a bizonytalanság csökkentése a mindennapi élet kvázi-militarizálása és a Washingtonnal kötött biztonsági megállapodások révén (amelyeket sokan a szuverenitás aláásásával vádolnak) –, nem valósultak meg.

Ecuador, amely történetének legsúlyosabb biztonsági válságával néz szembe, nem tudta csökkenteni az erőszakot a végrehajtó hatalom ígérete szerint, annak ellenére, hogy az ország jelenleg szinte állandó szükségállapot alatt áll, és külföldi katonai műveletek vannak folyamatban. Egyes szakértők szerint 2026 lehet az ország történetének második legerőszakosabb éve, csaknem 5000 emberöléssel mindössze hat hónap alatt. A Noboa-kormány azt mondja, hogy a pozitív eredmények időt vesznek igénybe, és jobb napok következnek. Az év végi helyi választások biztosan jobb mércét adnak a kormány hitelességéről, mint bármilyen spekuláció.

Chilében Kastnak sikerült támogatást szereznie a választás megnyeréséhez azzal, hogy biztonságpolitikájára összpontosított, amely azt állítja, hogy a chilei bizonytalanság növekedése nagyrészt más dél-amerikai országokból érkező migrációnak tudható be. Válaszul különféle infrastrukturális projektek építését ígérte, amelyek megakadályoznák az új bevándorlók belépését az országba, hasonlóan az amerikai határfalhoz. Egyelőre a kormány bizonyos bűnözési ráták csökkenését ünnepli, bár több közvélemény-kutatás azt jelzi, hogy a lakosság továbbra is aggódik.

Kolumbiában a nemrég beiktatott Abelardo de la Espriella kormánya kijelentette, hogy véget ért a béketárgyalások ideje bizonyos felkelőcsoportokkal, és újraindította az ország régóta fennálló politikáját, amely háborút folytat a felkelő és kábítószer-kereskedő csoportok ellen. Eddig már több tucat haláleset történt, a holttesteket háborús trófeaként mutatják be, amelyeket az elnök a nemzethez intézett beszédeiben felmutat. Még túl korai megmondani, hogy De la Espriella háborúja közvetlen hatással lesz-e a bizonytalanság csökkentésére, amely a végrehajtó hatalom szerint Petro kormányzása alatt megugrott – ezt az állítást Petro kategorikusan tagadja.

Egyelőre Washington szóban és pénzügyi támogatás nyújtásával is kifejezte támogatását sok ilyen ország számára biztonságuk megerősítéséhez, miközben a régióban is végrehajt műveleteket, mint például az Ecuadorban már említettek vagy a Karib-tengeren folytatott műveletek. Sőt, Rubio nemrég Peruba tett látogatása során a külügyminiszter kijelentette, hogy az amerikai erők bárhol fellépnek, ahová a helyi kormányok meghívják őket, ami új katonai műveleteket vetít előre Dél-Amerikában.

Kétségtelen, hogy az amerikai befolyás és jelenlét növekedése Dél-Amerikában tagadhatatlan. De hiba lenne azt gondolni, hogy ez valami új. Latin-Amerika 20. századi történelme megmutatta, hogyan tudta Washington folyamatosan növelni katonai jelenlétét a régióban különféle igazolásokra hivatkozva, amelyek nagyon hatékonynak bizonyultak a közvélemény támogatásának megnyerésében, különösen a lakosság biztonságával kapcsolatosak.

Az USA évtizedes beavatkozása Latin-Amerikában

A második világháború alatt az Egyesült Államok jelentősen megnövelte katonai jelenlétét a régióban a tengelyhatalmak – konkrétan Japán és Németország – lehetséges katonai lépései elleni védelem ürügyén. Így az Egyesült Államok és hatalmas flottája több katonai bázist létesített Dél-Amerikában, és sikerült elérnie, hogy gyakorlatilag valamennyi kormány Washington geopolitikai érdekei mellé álljon.

Nem sokkal ezután Washington azzal igazolta katonai jelenlétének növelését a régióban, hogy megállítsa a veszélyes „kommunizmust”, amely – állították – elsöpörné a régiót, és nemcsak az amerikai biztonság, hanem az egyes országok belső biztonsága szempontjából is aggodalomra adott okot, ahol „veszélyes” forradalmárok elpusztítanák minden nemzet társadalmi alapjait. Így az Egyesült Államok és a latin-amerikai hadseregek nagy része közös hírszerzési és egyéb műveleteket hajtott végre, hogy bármilyen eszközzel előmozdítsa a régió baloldali politikai mozgalmainak megsemmisítését – ami több ezer latin-amerikai forradalmár megölését jelentette különféle módszerekkel, mint például véres katonai diktatúrák kikényszerítése (mint Argentínában, Chilében, Uruguayban, Brazíliában, Bolíviában stb.) és/vagy bojkott- és összeesküvés-műveletek antiimperialista kormányok ellen, mint Castro Kubája, Allende Chiléje, vagy oly sok más politikai mozgalom, amelyeket erőszakosan elfojtottak az amerikai és helyi erők aktív részvételével.

A szocialista blokk azonban összeomlott az 1990-es években, és válságot idézett elő a forradalmi baloldalon. A jobboldali kormányok egyébként kihasználták ezeket az eseményeket az ultraliberális gazdaságpolitika előmozdítására, de kezdték nélkülözni az új igazolást a katonai és rendőri erők, valamint az amerikai jelenlét bővítésére a régióban.

Ez alól kivétel volt Kolumbia, ahol a belső háború igazolásként szolgált több amerikai bázis létesítésére a 21. században.

Most, hogy a kábítószer-kereskedelem a régió elsődleges biztonsági fenyegetésévé vált, a latin-amerikai jobboldali erők Washington oldalán ismét riadót fújtak a bizonytalanság fenyegetése miatt, hogy előmozdítsák a biztonsági politikákat és az amerikai katonai jelenlét növelését. A nácik, a kommunisták és most a narco-terroristák tűnnek egy olyan politikai stratégia leszármazottjainak, amelyet nemcsak a társadalmi életben való nagyobb katonai jelenlét előmozdítására terveztek, hanem olyan neoliberális politikák előmozdítására is, amelyeket gyakran a nemzetközi tőke agresszív beáramlása kísér, amely jellemzően kisajátítja a harmadik világ e részének gazdasági erőforrásait.

Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a biztonságorientált politikák minden ciklusát jövedelmező és jelentős nyereség követte Latin-Amerika és a világ leggazdagabbjai számára.

forrás: BreakThrough News

Irán figyelmezteti Dél-Koreát, hogy ne csatlakozzon az amerikai katonai akciókhoz a Hormuzi-szorosban

Irán súlyos következményekkel fenyegette meg Dél-Koreát, ha csatlakozik az ellene irányuló amerikai katonai erőfeszítésekhez a Hormuzi-szorosban, és felszólította, hogy ne engedjen az amerikai nyomásnak és fenyegetéseknek, nehogy „bűnrészessé váljon az iráni nép elleni agresszív cselekményekben és szörnyű bűncselekményekben”.

„Az iráni nép védi magát Amerika agresszív akcióival szemben, és abban a helyzetben, hogy határozottan válaszolnak Amerika nők és gyermekek elleni háborús bűneire” – bármely ország, amely bármilyen módon részt vesz katonai tevékenységében, „csak úgy tekinthető, mint amely közvetlenül támogatja az agresszió elkövetőit” – írta Baghaei hétfői, szeptember 7-i X-bejegyzésében.

Hangsúlyozta, hogy Irán és Dél-Korea 64 éves baráti kapcsolata „kölcsönös tiszteletre épülve fejlődött következetesen”, és országa „nagy jelentőséget tulajdonít” neki.

A múlt héten Dél-Korea közölte, hogy megvizsgálja az amerikai műveletek – köztük katonai erőfeszítései – támogatásának lehetőségeit a Hormuzi-szorosbeli „hajózási szabadság” érdekében.

Dél-Korea közölte, hogy tengeri járőrrepülőgépeket vagy aknakutató és -mentesítő egységeket telepíthet, ha úgy dönt, és ha az ország parlamentje jóváhagyja.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea szoros katonai szövetséget ápol. Dél-Korea ad otthont a világ egyik legnagyobb amerikai katonai bázisának, több mint 24 000 katonával.

Donald Trump amerikai elnök múlt hónapban azzal fenyegetőzött, hogy újragondolja a Dél-Koreával fennálló katonai kapcsolatokat, és még a közös katonai gyakorlatok visszafogását is elrendelte, miután azzal vádolta annak kormányát, hogy megtagadta a segítséget az Irán elleni háborújában.

Az Egyesült Államok a múltban több NATO-szövetségesre is nyomást gyakorolt hasonló segítségnyújtásért a Hormuzi-szorosban, valódi siker nélkül.

Korlátozott övezet a Hormuzi-szoroson túl

Irán egy „korlátozott övezet” kihirdetésére készül a Perzsa-öbölben, a Hormuzi-szoroson túl – közölte Mohszen Rezai, Irán Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanácsának vezetője vasárnapi televíziós interjújában.

Az övezet attól a vonaltól indul, ahol az Egyesült Államok tengeri blokádot vezetett be Irán ellen, és a Perzsa-öbölbe nyúlik majd. Minden hajónak, amely belép az övezetbe, egyeztetnie kell mozgását az iráni hatóságokkal, különben szankciókkal kell szembenéznie a biztosítást és a jövőbeli áthaladást illetően – mondta Rezai.

Irán emellett teljes tilalmat vezet be a Hormuzi-szoroson való áthaladásra azokkal az országokkal és szervezetekkel szemben, amelyek egyoldalú szankciókat vezetnek be, vagy ellenséges cselekményeket hajtanak végre ellene – jelentette be vasárnap a Parlamenti Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottsága.

Rezai azt is állította, hogy az Ománnal folytatott tárgyalások lezárultak, és Irán hamarosan bejelenti egy „új nemzetközi folyosó” megnyitását a Hormuzi-szorosban. A folyosót Irán fogja irányítani.

Az olajárak ismét emelkednek

Miután az Egyesült Államok szombaton megtámadott több iráni olajszállító tartályhajót, és Irán megtorlásként azt állította, hogy vasárnap megtámadta az amerikai hadihajókat és három hajót, amelyek a Hormuzi-szorosban az amerikaiak által szponzorált útvonalon haladtak, a globális olajárak ismét emelkedni kezdtek, és hétfőn elérték a hordónkénti 97 amerikai dollárt.

Eközben Mohammad Báker Kalibaf, Irán parlamentjének elnöke figyelmeztette az Egyesült Államokat, hogy ne kíséreljen meg további csapásokat mérni olajszállító tartályhajóira a jövőben, kijelentve, hogy az ilyen további csapások iráni megtorló támadásokhoz vezetnek a régióban található amerikai gáz- és olajvállalatok infrastruktúrája ellen.

Kalibaf válaszolt Pete Hegseth amerikai védelmi miniszternek, aki a múlt heti, három olajszállító tartályhajó elleni amerikai csapást követően azt állította, hogy Iránnak már nincs védelme a védelmükre, és további ilyen támadásokkal fenyegetőzött.

„Az olaj- és gáztermelési lánc itt hatalmas, hozzáférhető és kitett. Az amerikai olaj- és gázvállalatok ezeken a vizeken és létesítményekben osztoznak ebben a kitettségben. Csapjanak le a vagyonunkra, és kapnak egy ütést” – írta Kalibaf hétfői X-bejegyzésében.

A legfrissebb olajárak már érintik a júliusban jegyzett magas árakat, amikor a június 17-i Egyetértési Megállapodás (MoU) összeomlása után megkezdődtek a kölcsönös csapások.

Mivel Irán bejelentette a korlátozott övezetet a szorosban, és folytatódnak a hajók elleni csapások, az ár elérheti a hordónkénti 120 USD-t is – figyelmeztettek számos szakértő.

forrás: BreakThrough News

Irán megfordítja az aszimmetriát

A katonai bázisok és eszközök drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált.

Rakétacsapás éri az amerikai Ötödik Flotta bahreini bázisát az amerikai–izraeli iráni csapásokat követően, febr. 28. Fotó: ArcZeal Designs/X

Szeptember 2-án egy amerikai rakéta repeszei fúrták át egy esküvői ünnepség helyszínének tetejét Kuhestakban, Irán déli Szirik megyéjében. Négy ember meghalt, köztük egy gyermek, és 68-an megsebesültek. Az Egyesült Államok szokásává vált, hogy esküvőket bombáz – Afganisztánban, Irakban, Jemenben és most Iránban. Amikor JD Vance amerikai alelnököt a halottakról kérdezték, vállat vont: „Előfordulnak dolgok.” Ezt a mondatot fel kellene jegyezni ennek a háborúnak a krónikájába. Az imperializmus mások katasztrófáit szenvedő szerkezetbe helyezi.

Az esküvő elleni támadás az amerikai csapások újabb hullámának része volt Irán déli partjai és a Hormuzi-szoros környékén. Washington közölte, hogy rakétákat és aknarakó eszközöket vett célba. Teherán rakétákkal és drónokkal válaszolt az amerikai létesítmények ellen Jordániában, Bahreinben, Kuvaitban, Irakban és az Egyesült Arab Emírségekben. Ez nem egy tűzszünet volt, amelyet időnkénti megsértések zavartak meg – ahogy az észak-atlanti sajtó nagy része ragaszkodik hozzá, hogy nevezze. Hat hónapja a konfliktus egy felismerhető ciklust követ: az Egyesült Államok támad, Irán válaszcsapást mér, szünet következik és némi közvetett diplomácia, mindkét fél újra készülődik, majd Washington ismét támad. A csapások közötti szünet nem béke.

A Trump-kormányzat továbbra is azt állítja, hogy Irán haditengerészetét, rakétaképességeit és katonai infrastruktúráját megsemmisítették. Az iráni ismételt megtorlások bizonyítékai azonban cáfolják ezt a kérkedést. Irán rendszereit kétségtelenül megrongálta az erős bombázás, de a megrongálás nem jelenti a lefegyverzést. Szeptember 4-én Mohammad Akraminia dandártábornok, az iráni hadsereg szóvivője az IRNA-nak elmondta, hogy az első iráni rakétákat és drónokat az amerikai támadást követő tizenöt percen belül kilőtték. Elmondta, hogy a hadsereg négy amerikai bázisra csapott le három országban: kettőt az Egyesült Arab Emírségekben, a Sejk Isa Légibázist Bahreinben, és egy bázist Kuvaitban. Külön közleményekben Irán közölte, hogy műholdas kommunikációt, felszerelésraktárakat és repülőgép-hangárokat talált el a kuvaiti Ahmad al-Dzsaber Légibázison, valamint csapatokat és radarrrendszereket az Egyesült Arab Emírségekbeli Al Minhádban. A légvédelmi rendszerek aktiválása és a regionális kormányok ezen csapásokról szóló tájékoztatása megerősíti a központi tényt: Irán megőrizte mind a képességét, mind az akaratát, hogy elérje az amerikai bázisokat.

Ez a háború legfontosabb fejleménye. Az Egyesült Államok hatalmát Nyugat-Ázsiában egy aszimmetriára építette. Képes volt bombázni egy országot védett repülőterekről és parancsnoki központokból, amelyek szétszórva helyezkedtek el a régióban, míg a megtámadott ország nem volt képes, vagy nem volt hajlandó elérni ezeket a bázisokat. Irak 1991-ben Scud rakétákat lőtt ki Izrael felé, de nem támadta szisztematikusan az Öbölben található hatalmas amerikai katonai infrastruktúrát. Bagdad attól tartott, hogy az amerikai bázisok megtámadása még nagyobb pusztítást vonna maga után. A nagyobb pusztítás így is eljött. Irán levonta ebből a leckét.

Irán most megkezdte az aszimmetria megfordítását. A bázisok drága hálózata, amelyet az amerikai hatalom kivetítésére terveztek, célpontok gyűjteményévé vált. Az Al-Udeid Katarban, az amerikai légiműveletek regionális parancsnoksága; az Ötödik Flotta létesítményei Bahreinben; légibázisok és logisztikai központok Kuvaitban és az Egyesült Arab Emírségekben; a Camp Titin Jordániában; valamint az iraki és szíriai létesítmények többé nem tekinthetők biztonságos háttérnek. A legutóbbi támadások után megjelent arab nyelvű értékelés pontosan ezt írta le: a kuvaiti és egyesült arab emírségekbeli bázisok frontvonalbeli pozíciókká váltak, míg a csaló drónok, ballisztikus rakéták és cirkálórakéták egyesített hullámai a Patriot és THAAD védelmi rendszerek telítésére törekszenek, hogy aztán csapást mérjenek a parancsnoki, radar-, kommunikációs és logisztikai rendszerekre. A technika azért számít, mert egy több millió dollárba kerülő elfogórakéta odacsalható egy töredéknyi összegbe kerülő drónhoz.

A sebezhetőség politikai is, nem csak katonai. Minden amerikai létesítmény egy másik ország területén található. Az Öböl-menti kormányoknak fel kell tenniük a kérdést, hogy Washington katonai jelenléte pajzs-e vagy villámhárító. Iránnak nem kell minden bázist megsemmisítenie, csak azt kell bemutatnia, hogy a bázisok veszélyt jelentenek a befogadó államokra. Az Öböl-menti kormányok ezt követően korlátozhatják területük használatát amerikai támadásokhoz, az amerikai műveleteket távolabbi létesítmények – például Diego Garcia, a brit ciprusi bázis és az amerikai repülőgép-hordozók (amelyek egyre sebezhetőbbek a hosszú távú bevetési fáradtsággal szemben) – felé tolva.

Irán eszkalációs létrája

Irán ráadásul még nem lépett fel magasra az eszkalációs létrán. Növelhetné a kilövések mennyiségét, kiterjeszthetné célpontjait a logisztikai központokra, kikötőkre, felderítő rendszerekre és üzemanyagraktárakra, vagy ösztönözhetné szövetséges erőit Irakban, Libanonban és Jemenben, hogy teljes mértékben csatlakozzanak a konfliktushoz. Továbbá akadályozhatná a Vörös-tengeri hajózást, vagy lezárhatja a Hormuzi-szorost. Bármely lépés tovább mélyítené a háború által előidézett gazdasági válságot. Ezt Trump nem szeretné, aki novemberben időközi választásokkal néz szembe.

Irak különösen fontos csuklópont. Az arab nyelvű jelentések a kormány szeptember 30-i határidejét írják le, hogy minden fegyvert állami ellenőrzés alá vonjanak, valamint számos fegyveres frakció megtagadását, hogy letegyék a fegyvert, amíg amerikai és török csapatok maradnak az országban. A frakciók követelései nem marginálisak: az amerikai katonai jelenlét folytonosságát helyezik a vita középpontjába. Egy kísérlet e csoportok lefegyverzésre kényszerítésére belső iraki válságot idézhetne elő. A lefegyverzésük elmulasztása viszont tízezreket hagy fegyveres harcosokként, beleértve a rakétákkal és drónokkal rendelkező egységeket, mint az amerikai bázisok elleni lappangó frontot. Washington nem feltételezheti, hogy a konfliktus földrajzi területe ott marad, ahol ő szeretné meghúzni a határvonalat.

Aztán ott van a létra legfelső foka: a nukleáris kérdés. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség utolsó ellenőrzött adata szerint Irán 440,9 kilogramm 60%-ra dúsított uránnal rendelkezett, még azelőttről, hogy a felügyeleteket az iráni létesítmények elleni támadások megzavarták volna. Most rajtunk kívül senki sem tudja magabiztosan, hogy mindez az anyag hol van, milyen állapotban van, vagy hogy a dúsítás előrehaladt-e. Teherán nem jelentette be, hogy fegyvert fog előállítani. De augusztusban Ebrahim Rezaei, az iráni parlament Nemzetbiztonsági és Külpolitikai Bizottságának tagja amellett érvelt, hogy a Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződésből való kilépés lenne a legjobb válasz Trump fokozott gazdasági háborújára. A kilépésről szóló javaslat már a parlamentben van.

Ez a bizonytalanság önmagában is egyfajta elrettentés. Az amerikai tervezők, akik egy nukleáris vagy elsöprő erejű első csapáson gondolkodnak, nem lehetnek biztosak abban, hogy Irán nem rendelkezik kisebb fegyverrel vagy a képességgel annak összeállítására. Irán dönthet úgy, hogy 90% fölé dúsít, kísérleti robbantást hajt végre, és követeli a támadások beszüntetését – ezt az utat követte a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Irak és Líbia sorsát látva. Ez a döntés hatalmas veszélyekkel járna, és még nem született meg. De Washington háborúja elképzelhetővé teszi azt, amit évtizedes amerikai politika hivatott volt megakadályozni.

Irán előnye nem abban rejlik, hogy nagyobb robbanóereje lenne. Az Egyesült Államok továbbra is képes félelmetes pusztítást okozni. Irán előnye abban rejlik, hogy képes költségeket kényszeríteni ki, szétszórni erőit, bizonytalanságban tartani Washingtont, és elviselni a csapásokat anélkül, hogy feladná szuverenitását. Eközben az amerikai hadsereg fogyóban lévő elfogórakétákat és nagy hatótávolságú lőszereket fogyaszt, miközben fegyverzi Izraelt és Ukrajnát, védi a hatalmas ívben elhelyezkedő létesítményeket, és egy olyan választópolgársággal néz szembe, amely nem akar hullazsákokat vagy egy újabb végtelen háborút. Irán az Egyesült Államok földrajzi elérését előnyből kitettséggé változtatta.

Ez nem azt jelenti, hogy Irán győzött, vagy hogy az eszkaláció biztonságos. Egy sebesült birodalom rendkívül veszélyes. Trump egy iráni megadást szeretne, amelyet az amerikai időközi választások előtt fel akar mutatni, de a kényszerítés nem hozta meg ezt. A Fehér Ház rendelkezik erővel, de hiányzik belőle a szekvenált politikai stratégia: keményebben csaphat le, de minden csapás további iráni opciókat nyit meg. Ezzel szemben Teherán lépésről lépésre haladhat, miközben minden akcióját megtorlásként tünteti fel. Irán tájékoztatta az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy az Egyesült Államok kezdte a támadásokat, és hogy saját műveletei kölcsönös önvédelmi cselekmények. Az esküvőn meghalt civilek tovább gyengítik Washington erkölcsi álláspontját.

A kivezető út nem rejtélyes. Ahhoz az szükséges, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel Irán támadásával, vessen véget blokádjának és kényszerítő szankcióinak, és térjen vissza a júniusi memorandumon alapuló tárgyalásokhoz a kapituláció keresése helyett. Továbbá függne attól is, hogy a regionális államok megtagadják területük használatát további támadásokhoz. Egy hiteles diplomáciai folyamatot megerősítene egy ENSZ-vizsgálat az esküvő bombázásáról és a civilek elleni egyéb támadásokról. Ellenkező esetben az intézmény, amely új főtitkárt keres, kockáztatja, hogy olyan könyvelővé válik, aki csak azután érkezik, hogy az épület már leégett.

Trump csapdába esett egy olyan ellenfél között, amely nem fog kapitulálni, és egy olyan választási óra között, amely nem áll meg. Még elrendelhet egy újabb látványos csapást abban a reményben, hogy az erőszak győzelmet kovácsolhat. De Irán megmutatta, hogy az amerikai bázisok nem menedékhelyek, az amerikai fegyverek nem kimeríthetetlenek, és az amerikai eszkaláció nem rendelkezik az utolsó lépéssel. A régi aszimmetria megfordult. Washington továbbra is képes pusztítani. Már nem képes diktálni.

Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, valamint a Grieve Chelwával írt How the International Monetary Fund Suffocates Africa. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.

Ez a cikk a Globetrotter megbízásából készült.