Scott Bessent amerikai pénzügyminiszter új szankciókat jelentett be Irán ellen hétfőn, augusztus 24-én, részeként Washington kampányának, amelynek célja az ország gazdasági elszigetelése. A lépésre az amerikai-izraeli háború Irán ellen hatodik hónapjában kerül sor, amikor az USA képtelen volt katonai műveletekkel elérni meghirdetett céljait.
Bessent szerint a „Gazdasági Kitaszított” művelet Irán öt legfontosabb gazdasági vonalát célozza; a digitális eszközöket, a technológiát, az aranyat, a légi közlekedést és a hajózást, hogy kimerítse az ország fennmaradó bevételi forrásait.
A pénzügyminiszter szankciókat jelentett be 60, különböző országban – például az Egyesült Arab Emírségekben, Kínában, Svájcban és Szingapúrban – székelő szervezettel, személlyel és hajóval szemben is, amiért állítólag lehetővé tették „az iráni rezsim számára, hogy tiltott nukleáris és rakétatechnológiához jusson, kiberműveleteket folytasson és olajbevételhez jusson”.
Bessent kijelentette, hogy e „példátlan kampány” célja az „Iráni Iszlám Köztársaság és bűnsegédei ellen” az volt, hogy az iráni kormányt nukleáris ambícióinak feladására, blokádjának feloldására és a Hormuzi-szoroson való szabad hajózás lehetővé tételére kényszerítse.
Irán azonban ismételten fenntartotta, hogy nem törekszik nukleáris fegyverek birtoklására, és polgári nukleáris programja – amely a nemzetközi jog és a NPT (Nukleáris Fegyverek Elterjedésének Megakadályozásáról szóló Szerződés) értelmében megengedett – kizárólag békés célokat szolgál.
Irán azt is fenntartja, hogy a Hormuzi-szoroson való szabad hajózás csak akkor lehetséges, ha az USA beszünteti a háborút.
Bessent szerint az USA a gazdasági elszigetelésen keresztül azt is kívánja elérni, hogy Iránt tárgyalóasztalhoz kényszerítse.
Az USA és Irán négy tárgyalási fordulót folytatott le, amikor az USA felhagyott a tárgyalásokkal, és Izraellel együtt 2025 júniusában katonai csapásokat mért Iránra.
Az USA-izraeli közös katonai csapások legutóbbi hulláma, amely ezen év február 28-án kezdődött és több mint 3500 iráni halálát okozta, szintén Irán nukleáris programjáról folyó tárgyalások közepette indult. A februári csapások a jelenlegi háború kezdetét jelentették, és jelentős eszkalációt képviseltek az USA-izraeli agresszióban az Iszlám Köztársaság ellen. A háború első napján Izrael meggyilkolta Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hamenei ajatollahot, és pusztító csapást mért egy minábi iskolára, megölve 168 gyermeket.
Ezen év júniusában az USA és Irán nemzetközi közvetítés mellett egyetértési megállapodást (MoU) írt alá a háború befejezéséről. Az USA azonban heteken belül, az aláírás után újraindította a katonai csapásokat.
Az USA másodlagos szankciók általi fenyegetése Irán elszigetelésére
A hétfői sajtótájékoztatón Bessent kijelentette, hogy az USA úgy döntött, hogy Irán összes bevételi forrását, beleértve az olajexportot is, célba veszi, felszólítva minden országot, hogy azonnal szüntesse be az Iránnal folytatott üzleti tevékenységét.
Irán 2018 óta az Egyesült Államok különféle egyoldalú szankcióinak van kitéve.
Anélkül, hogy konkrét országot megnevezett volna, Bessent kijelentette, hogy Donald Trump elnök felhívja a világ vezetőit, hogy kérje őket az USA Irán gazdasági elszigetelésére vonatkozó tervének végrehajtására.
Azt is állította, hogy „a Pénzügyminisztérium, a Külügyminisztérium és az amerikai hadsereg csapatai most találkoznak globális partnereikkel, hogy közöljék velük, az USA cselekvést vár el.”
Bessent figyelmeztetett, hogy az USA elvárja mindenkitől, hogy egy „meghatározott határidőn” belül szüntessenek meg minden meglévő kereskedelmi kapcsolatot Iránnal, ellenkező esetben másodlagos szankciókkal kell szembenézniük.
„Senki sem áll az amerikai szankciók hatókörén kívül. Akik az USA-val állnak, azok részesülnek partnerségünk előnyeiből. Akik az iráni rezsimhez kötik magukat, számítsanak arra, hogy osztoznak az elszigeteltségben” – állította Bessent.
Bár nem tudta tagadni Irán központi szerepét a globális gazdasági rendszerben, Bessent kijelentette, hogy az USA nem akarja „felrobbantani a globális pénzügyi rendszert„, és úgy döntött, hogy lehetőséget ad Irán „bűnsegédeinek” „magatartásuk helyrehozatalára”, mielőtt a másodlagos szankciók végül életbe lépnének.
Kína, Irán legnagyobb kereskedelmi partnere és legnagyobb olajvásárlója azonban kinyilvánította ellenállását az USA Irán elleni gazdasági háborújával szemben, kijelentve, hogy minden szükséges lépést megtesz érdekei védelmében.
Latin-Amerika-szerte a dühös hullám magát a társadalmat próbálja átalakítani, nem csupán ezt vagy azt a törvényt elfogadni.
Augusztusban a jobboldali milliárdos, Abelardo de la Espriella lépett hivatalba Kolumbia elnökeként, és megfogadta, hogy szélsőjobboldali programot visz véghez, annak ellenére, hogy kevesebb mint egy százalékponttal győzte le a baloldali jelöltet, Iván Cepedát. Jellemző egy bizonyos típusú szélsőjobbra, hogy bármilyen felhatalmazást magáénak fogad el, és úgy tesz, mintha felhatalmazása lenne arra, hogy társadalmát mérgező mocsarukká alakítsák. A húsz államból, amelyet általában Latin-Amerika részének tekintenek, tizenegyben jelenleg szélsőjobboldali kormány van: Argentína (Javier Milei 2023 óta), Bolívia (Rodrigo Paz 2025 óta), Chile (José Antonio Kast 2026 óta), Kolumbia (de la Espriella 2026 óta), Costa Rica (Laura Fernández 2026 óta), Ecuador (Daniel Noboa 2023 óta), Salvador (Nayib Bukele 2019 óta), Honduras (Nasry Asfura 2026 óta), Panama (José Raúl Mulino 2024 óta), Paraguay (Santiago Peña 2023 óta) és Peru (Keiko Fujimori 2026 óta).
E vezetők többsége nem a régi konzervatív körökből származik, hanem egy új generáció része (Noboa a legfiatalabb a csoportban, 1987-ben született), átlagéletkoruk 52 év. Ezek a férfiak és nők Latin-Amerika régi oligarchiáit képviselik, a mély gyarmati gyökerekkel és hatalmas birtokokkal rendelkező régi családokat, de ezek a vezetők nem rendelkeznek arisztokratikus érzékenységgel, és nem a bevett konzervatív politikai pártokból származnak. Természetüknél fogva libertariánusok, nyílt hűséggel az Egyesült Államokhoz és annak programjához. Hazafiként tüntetik fel magukat, de a hazafiságot félreteszik a Washington és vállalatai iránti feltétlen lojalitásért.
Lőjetek halálra
A szélsőjobb az oligarchia törvénytelen erőszakának hosszú hagyományából ered, amely az őslakosok elleni népirtástól az Operación Cóndor-korszak katonai diktatúráiig nyúlik vissza. Az erőszak büntetlensége volt ezen osztály és politikai képviselői védjegye, így a jelenlegi szélsőjobb nem más, mint osztályához és elődeihez hű. Laura Fernández 1986-ban született, egy évvel azelőtt, hogy Costa Rica elnöke, Óscar Arias Nobel-békedíjat kapott a közép-amerikai konfliktusrendezésben végzett munkájáért (Costa Rica 1949-es alkotmányában megszüntette hadseregét). 2026 májusi beiktatásakor Fernández azt mondta, hogy „vasököllel” válaszol a bűnözésre, és hogy „a keze nem fog megremegni”. Gustavo Petro kísérletei után, hogy békés megoldásokat hozzon Kolumbia konfliktusaiba, de la Espriella azzal a nézettel lépett hivatalba, hogy „a bűnözők is kaphatnak golyót”, ami a hadiállapothoz való visszatérést sugallja.
Nayib Bukele keménykezű megközelítése a bűnözéssel szemben mélyen befolyásolta Latin-Amerika szélsőjobbját, és Salvador tömeges letartóztatásait, katonai bevetéseit, rendkívüli állapotát és óriásbörtöneit regionális politikai modelllé változtatta. Ecuador, Kolumbia, Costa Rica, Peru, Chile és más országok vezetői és jelöltjei egyre inkább háborúként mutatják be a bűnözést, amely rendkívüli állami hatalmat igényel, nem pedig hagyományos rendőri munkát és szociálpolitikát. Bukele népszerűsége segített normalizálni a militarizált utcák, a szigorúbb ítéletek, a bővített börtönök és a gyengébb eljárásjogi garanciák ígéreteit. Bár a kritikusok dokumentálják az önkényes letartóztatásokat és az emberi jogsértéseket, a csodálók úgy állítják be módszereit, mint bizonyítékot arra, hogy határozott, tekintélyelvű vezetés helyreállíthatja a rendet ott, ahol a demokratikus intézmények hatástalannak tűnnek. Eddig a szélsőjobb egy bizonyos típusa a bűnözéssel, sőt a szegénynegyedekkel szembeni illiberális megközelítését az egyetlen hatékony megoldásként mutatta be a drogmaffiák és a nyomornegyedek kisebb bűnözői ellen.
A társadalmi vívmányok visszafordítása
Latin-Amerika-szerte a dühös hullám megpróbálja visszafordítani a feminista vívmányokat az abortusz és a fogamzásgátlás korlátozásával, a nemi alapú erőszakkal foglalkozó intézmények felszámolásával, a szexuális nevelés támadásával, és a feminizmust a hagyományos család fenyegetéseként ábrázolva. Argentínában Javier Milei kormánya bezárta a Nőügyi Minisztériumot, leállította az abortuszgyógyszerek nemzeti szintű terjesztését, és csökkentette a fogamzásgátló és tinédzserterhességi programokat, ezáltal a formális jogok egyre kevésbé hozzáférhetővé váltak, különösen a szegény és munkásosztálybeli nők számára.
Chilében a szélsőjobboldali törvényhozók azt javasolták, hogy a szigorúan korlátozott abortusz előtt kötelezzék a nőket a magzati szívhang meghallgatására, míg több új törvényjavaslat büntetné az állítólagosan „hamis” vádakat, amelyek erőszakkal, szexuális erőszakkal és családon belüli erőszakkal kapcsolatosak. Ezek a javaslatok lehetővé tennék, hogy egy vádlott az ügy elutasítása után eljárást indítson a panaszossal, ezzel megfélemlítve a túlélőket; osztályszempontból ez a fenyegetés leginkább a munkásosztálybeli, vidéki, bevándorló és őslakos nőket sújtja, akiknek nincs ügyvédjük, pénzük és intézményi védelmük, erősítve a patriarchális ellenőrzést, miközben az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést veszélyesebbé teszi.
Vakság a népirtásra
A szélsőjobb nemcsak hogy a törvénytelen erőszakot tekinti mai fizetőeszközének, de rutinszerűen ünnepli a hódítók amerikai őslakosok elleni történetét, valamint a nyugati civilizáció teljes arzenálját (ahogy Milei tette 2024-es davosi beszédében). A népirtással szembeni vakság a szélsőjobb szokása, ezért nincs semmilyen lelkiismeretfurdalásuk az Egyesült Államokkal és annak politikájával való szoros kapcsolatukban, amely Amerika egész féltekéjének Washington érdekei alá rendelésére irányul. Amikor Washington azt mondja, hogy a hozzá való szoros kapcsolatok útjának Tel Aviven kell átvezetnie, a szélsőjobboldali kormányok sietnek szoros kapcsolatokat kiépíteni Izraellel – a palesztinok folyamatban lévő népirtása ellenére.
2025 júniusában Argentína izraeli nagykövete, Shimon Axel Wahnish rabbi bejelentette az Isaac-egyezményeknek nevezett kezdeményezést, amelynek célja, hogy Latin-Amerika országait szoros kapcsolatba hozza Izraellel. A bejelentés a népirtás megkezdése után közel két évvel történt, bár az Isaac-egyezményeket hivatalosan 2026 áprilisában hozták létre Jeruzsálemben. Míg Argentína és Izrael az egyetlen hivatalos aláíró, májusban egy Buenos Aires-i konferencián Bolívia, Brazília, Chile, Kolumbia, Costa Rica, Ecuador, Salvador, Guatemala, Honduras, Panama, Paraguay és Uruguay tisztviselői vettek részt, akik aláírtak egy nyilatkozatot az Isaac-egyezmények kiterjesztésére. Ennek hiányában Bolívia (2025) és Kolumbia (2026) helyreállította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, Venezuela (2026) pedig megújította konzuli szolgáltatásait.
Az elmaradottság fejlesztése
Az elnöki palotákban és a törvényhozásokban a szélsőjobboldali kormányok a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és az amerikai pénzügyminisztérium által kidolgozott gazdasági programokon dolgoznak. A program egyszerű: biztosítani, hogy a nyugati székhelyű multinacionális vállalatok könnyen hozzáférjenek Latin-Amerika nyersanyagaihoz, védeni ezen vállalatok befektetéseit, lehetővé tenni az oligarchia számára a társadalmi vagyon eltulajdonításában való részvételt, és fegyelmezni a szélesebb népességet az azonnali megszorítások valósága és a jövőbeli gazdagság ígérete révén.
A szélsőjobb által kormányzott országok többsége (Argentína, Chile, Ecuador, Salvador, Honduras és Paraguay) IMF-megállapodások alatt áll, más országok pedig az IMF jövőbeli programjainak látókörében vannak. A kulcs nem maga az IMF-program, hanem az IMF újabb törekvése a beruházásorientált liberalizáció biztosítására. Argentína 2024-ben törvénybe iktatott Nagyberuházás-ösztönzési Rendszere (RIGI) keretet biztosít azokhoz a törvényekhez, amelyeket Latin-Amerika-szerte elfogadnak – az IMF-hitelprogram, például Bolíviában, ezen törvények elfogadásától függ, hogy védjék a (többnyire külföldi) beruházásokat az országban. A RIGI, egy hosszú távú alkualku, nagy külföldi befektetéseket vonz azzal, hogy a vállalatoknak széles körű adó-, vám-, valuta- és szabályozási kiváltságokat biztosít akár 30 évre. Szocializálja a környezeti és gazdasági kockázatokat, miközben privatizálja a nyereséget, gyengíti a közbevételeket és korlátozza a jövőbeli kormányok képességét a tőke szabályozására. A munkavállalók nem kapnak ugyanilyen erős garanciákat a stabil foglalkoztatásra, jó bérekre, helyi termelésre vagy közjuttatásokra, miközben a multinacionális befektetők nagyobb hatalmat kapnak Argentína erőforrásainak kitermelésére és a nyereség külföldre vitelére.
A tesztoszteronvezetés visszatérése nem lesz képes megoldani Latin-Amerika népeinek problémáit; de képes megmérgezni a társadalmi kapcsolatokat azzal, hogy az embereket egymás ellen fordítja, ezáltal gyengítve képességüket saját társadalmuk felépítésére. Céljuk a teljes társadalmi átalakulás, nem csupán ezen vagy azon törvény elfogadása. Ez egy heves ellenforradalom a kubai forradalom és a bolivári áramlat hatására elért vívmányok ellen. Ellentmondások kétségtelenül felmerülnek majd, de lassan és óvatosan egy olyan népesség körében, amelyet a bizonytalanság és az újfajta társadalmi jámborság formái osztanak meg.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa című, Grieve Chelwával írt mű. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója és a LeftWord Books (New Delhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.
Ezt a cikket a Globetrotter és a No Cold War készítette.
Trump számos szövetségesét és országot felszólított, hogy azonnal szakítsanak meg minden közvetlen és közvetett gazdasági kapcsolatot Iránnal, és gazdasági szankciókkal fenyegette meg őket, ha ezt nem teszik meg.
Irán „gazdasági terrorizmusnak” nevezte Donald Trump elnök újabb gazdasági és diplomáciai hadviselési fenyegetéseit, ami szerinte az amerikai kormány „emberellenes, törvénytelen és hegemón természetét” jelzi.
Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter
Az iráni külügyminisztérium augusztus 20-án, csütörtökön kiadott közleménye szerint az amerikai gazdasági szankciók „az iráni polgárok alapvető emberi jogait célozzák, ’gazdasági terrorizmust’ és ’emberiesség elleni bűncselekményeket’ képeznek, és akik ezeket a szankciókat elrendelik és végrehajtják, azok megérdemlik, hogy bíróság elé állítsák és megbüntessék e súlyos bűncselekményekért.”
Trump egy szerdai közösségi médiás bejegyzésében „gazdasági D-napot” (D-day) hirdetett Irán ellen, állítása szerint „a valaha volt legletaglózóbb gazdasági akciót” indítva el bármely ország ellen.
Az intézkedések arra következtek, hogy az USA nem tudott katonai nyomást gyakorolni Iránra a Hormuzi-szoros megnyitása érdekében, amelyet az ország elleni amerikai–izraeli katonai agressziót követően zártak le, és amelyre válaszul az USA „gazdasági hadviselést és elszigetelést” hirdetett ellene.
Trump felkérte a térség összes szövetségesét és a világ országait, hogy „álljanak ki az USA mellett Irán elszigetelése és az iráni fenyegetés legyőzése érdekében.”
„Bármely ország, amely lehetővé teszi pénzintézetei, vállalkozásai, repülőterei vagy kormányzati szervei számára, hogy bármilyen életvonalat nyújtsanak Iránnak, maga is óriási gazdasági következményekkel fog szembenézni” – fogalmazott Trump bejegyzésében.
Később, pénteken Scott Bessent pénzügyminiszter felszólította az összes országot, hogy szakítsák meg „az összes fennmaradó kapcsolatukat Teheránnal”, különben saját „gazdasági pusztulásukkal” kell szembenézniük.
Bár Trump szerint a „gazdasági intézkedések” célja az volt, hogy Iránt nukleáris programja feladására kényszerítsék, széles körben úgy vélik, hogy a jelenlegi eszkaláció valódi célja az volt, hogy Iránt a Hormuzi-szoros feletti ellenőrzés feladására kényszerítsék.
Csütörtökön később az USA újra a libanoni ellenállási erőt, a Hezbolláhot „iráni proxyként” jelölte meg, és új szankciókat rendelt el vezetői és más személyek ellen.
Kísérletek a katonai vereség elrejtésére
Az iráni külügyminisztérium közleménye megjegyezte, hogy ezt a gazdasági hadviselési kampányt az USA azután indította el, hogy az elmúlt másfél év iráni katonai agressziója során nem sikerült elérnie egyetlen célját sem.
A közlemény szerint ezek az USA által bejelentett szankciók és gazdasági embargók csupán bővítik az iráni nép ellen az elmúlt 73 évben, az 1953. augusztus 19-i, CIA által támogatott, Mohammad Mossadegh elleni puccs óta elkövetett bűncselekmények hosszú listáját.
Az iráni külügyminisztérium kudarcra ítélt politikának nevezve az akciót, kijelentette, hogy azok ismét kudarcot vallanak, és a legcsekélyebb hatással sem lesznek az irániak eltökéltségére az ország függetlenségének, méltóságának és nemzeti szuverenitásának megvédésében.
Irán évtizedek óta különféle egyoldalú és nemzetközi szankciók tárgya nukleáris programja miatt. Trump első elnöksége idején egyoldalúan kilépett az ENSZ által támogatott atomalkuból, és ismét szankciókat vezetett be Irán ellen, amelyet „maximális nyomásgyakorlási kampánynak” nevezett.
Ezek a szankciók, amelyek nyolc év után is hatályban vannak, bár óriási hatást gyakoroltak Irán gazdaságára, nem érték el a meghirdetett politikai célt, hogy Iránt az urándúsítás feladására kényszerítsék.
Csütörtökön Irán felszólította az ENSZ-et és más országokat, hogy álljanak ellen Washington „kóros függőségének” a katonai agresszió és az egyoldalú szankciók alkalmazására, mivel az „objektív fenyegetés alá helyezte a globális békét és biztonságot”, és óriási hitelvesztést okozott a nemzetközi jogoknak és intézményeknek.
Gazdasági terrorizmus
Bessent pénzügyminiszter múlt héten már utalt az Irán elleni gazdasági hadviselésre, miután kijelentette, hogy az USA teljes ellenőrzéssel bír a Hormuzi-szoros és az azon átáramló olaj felett, és annak mennyisége szinte elérte a háború előtti szintet.
Független megfigyelők azonban megkérdőjelezték állításait a hajóforgalmi adatokra hivatkozva. Az olajárak azóta emelkednek, először egy hónap alatt meghaladva a 90 dollárt hordónként, ami a csökkenő nemzetközi készleteket jelzi, és Bessent állításait újabb vizsgálat alá helyezi.
Megfigyelők szerint az USA már megkezdte a térségbeli szövetségeseire gyakorolt nyomást, hogy gazdasági blokádot vezessenek be Irán ellen, miután az Egyesült Arab Emírségek kedden elsőként lépte ezt meg.
Kedd óta a térség más országai, például Egyiptom és Katar – mindkettő szoros amerikai szövetséges – felszólították Iránt a Hormuzi-szoros megnyitására.
Az amerikai gazdasági hadviselési fenyegetésekre reagálva Abbasz Aragcsi iráni külügyminiszter kijelentette, hogy a szankciók „kudarcra vannak ítélve”.
14 évvel ezelőtt: „A valaha volt legsúlyosabb szankciók a történelemben.” Kudarc. 8 évvel ezelőtt: „Maximális nyomás.” Kudarc. 5 hónapja: „Feltétel nélküli megadás.” Kudarc. Ma: „A valaha volt legletaglózóbb gazdasági akció.” Kudarcra ítélve. Már láttuk ezt a filmet. Ugyanaz a marhaság. Más zsarnokok. pic.twitter.com/CNMSopprV5
— Seyed Abbas Araghchi (@araghchi) 2026. augusztus 21.
Az iráni külügyminiszter ezt a kísérletet az amerikai közvélemény figyelmének elterelésére is nevezte Trump belföldi gazdasági kudarcairól, és az államadósság és kamatköltségek példátlan növekedéséről szóló jelentésekre hivatkozott.
Aragcsi felszólította a Trump-kormányzatot, hogy tanuljon iráni katonai kudarcaiból, és figyelmeztetett: „a kudarcot vallott politikák megduplázása csak további vereséget – és az irániak ellenségeskedését – hozza.” Azt is állította, hogy az Irán elleni „gazdasági terrorizmus” a globális gazdaságot is veszélyezteti.
Évtizedeken át az Egyesült Államok és az általa dominált intézmények erőteljes kiváltságot gyakoroltak: ők határozták meg azt a kérdést, amelyre a Közel-Kelet országainak válaszolniuk kellett.
Több mint három évtizede az Egyesült Államok a közel-keleti diplomáciát úgy kezeli, mint gyakorlatot a feltételek mások számára történő megírásában. Irán alakulóban lévő regionális stratégiája kihívja ezt a kiváltságot. A közvetlen bizonyíték a Hormuzi-szorosban körvonalazódik. Irán és Omán tárgyal egy megállapodásról, amelynek értelmében Teherán felügyelhetné a Perzsa-öbölbe belépő hajókat, míg Maszkat kezelné a kifelé irányuló forgalmat. A javaslat még nem végleges, de valami nagyobbat képvisel egy tengeri megállapodásnál: Irán megpróbálja elmozdítani a diplomáciai napirendet a nukleáris megfelelés szűk kérdéséről az öbölbiztonság tágabb architektúrája felé.
A hidegháború vége óta az Egyesült Államok közel-keleti diplomáciája gyakran egy következtetéssel kezdődött: Washington meghatározza a válságot, azonosítja az elfogadható feleket, és kijelöli a végső rendezés határait. A tárgyalás ezután kevésbé válik a politikai rendszerről szóló vitává, mint inkább olyan folyamattá, amelyben a gyengébb államokat arra kérik, hogy fogadják el azt. Az e rendszer alatt született megállapodások szó szerint nem voltak megadási okmányok. Mégis gyakran magukon viselték a megadás politikai logikáját: az egyik fél megtartotta a hatalmat annak eldöntésére, hogy mi számít megfelelésnek, míg a másik féltől megkövetelték, hogy bizonyítsa alkalmasságát gazdasági segélyre, politikai elismerésre vagy korlátozott önkormányzásra.
Irak és Palesztina
Irak volt a legharsányabb példa. Az 1991-es öbölháború után átfogó szankciók sújtották a már amúgy is megtépázott társadalmat. Az Egyesült Nemzetek Olajat Élelemért Programja, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1995-ös 986-os határozata hozott létre, lehetővé tette Irak számára, hogy korlátozott mennyiségű olajat adjon el, miközben a bevételek egy ENSZ-ellenőrizte letéti rendszeren haladtak keresztül humanitárius áruk kifizetésére. Ezt segélyként mutatták be, de mélyebb üzenete félreérthetetlen volt: Irak csak egy kívülről tervezett és felügyelt struktúrán belül férhetett hozzá saját fő erőforrásához. A szuverenitás feltételessé vált, és a büntetés – beleértve az Egyesült Államok időszakos bombázásait is – megszokottá vált.
Az oslói folyamat másként működött, de hasonló egyensúlyhiányt tükrözött. Az 1993-as Alapelvek Nyilatkozatát közvetlenül izraeliek és palesztinok tárgyalták le egy norvég csatornán keresztül, és Washingtonban írták alá. Kölcsönös elismerést hozott, és létrehozta a palesztin átmeneti intézményeket, de a megállapodás elhalasztotta a döntő kérdéseket (államiság, határok, Jeruzsálem, menekültek és telepek), miközben a megszálló felet hagyta a terület és a helyszíni tények ellenőrzésében. Washington egy „béke-folyamatot” szponzorált anélkül, hogy korrigálta volna azt az aszimmetriát, amely az igazságos békét olyan megfoghatatlanná tette. Izrael Kelet-Jeruzsálem, Gáza és Ciszjordánia megszállása strukturálisan állandóvá vált.
Mindkét esetben az Egyesült Államok és az általa dominált intézmények erőteljes kiváltságot gyakoroltak: ők határozták meg azt a kérdést, amelyre mindenki másnak válaszolnia kellett.
Irán
Irán esetében ez a kérdés több mint két évtizede a nukleáris fegyverek ügye. Az aggodalom nem 2005-ben kezdődött (a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kronológiája 2002-re és 2003-ra datálja az intenzív foglalkozást), de az összecsapás 2005 után keményedett meg, amikor Irán újraindította a nukleáris energiához kapcsolódó uránkonverziós tevékenységet, és a vita az ENSZ Biztonsági Tanácsa felé tolódott. Irán vezetése azt mondta, hogy nem érdekelt a nukleáris fegyverekben, de figyelmen kívül hagyták. Ettől kezdve Irán szinte minden vitája a dúsítási szintek, centrifuga, ellenőrzések, áttörési idő és szankciómentesség köré szerveződött. Irán nukleáris energiaprogramjának mint nukleáris proliferációs kérdésnek a keretezése politikailag kényelmes volt Washington számára. Egy széles körű küzdelmet – Izrael nukleáris fegyverprogramjáról, az amerikai katonai támaszpontokról, szankciókról és tengeri ellenőrzésről – Irán megfelelésének próbájára redukált. Az Egyesült Államok fenntarthatott egy hatalmas katonai jelenlétet az öböl térségében, miközben Irán képességeit állította be az instabilitás egyedüli forrásaként.
Irán most megpróbálja megfordítani ezt a vitát. Ománnal, Pakisztánnal és más regionális államokkal folytatott diplomácia révén Teherán álláspontja az, hogy a nukleáris kérdés nem választható el a regionális biztonság architektúrájától. A kérdés már nem csupán az, hogy Irán milyen korlátokat fogad el, hanem az is, hogy milyen korlátoknak kell vonatkozniuk az Egyesült Államok és szövetségesei katonai jelenlétére és kényszerítő erejére. Ezért számít az amerikai támaszpontok kérdése az öbölben. Washington számára ezek az létesítmények olyan infrastruktúrák, amelyek védik a szövetségeseket, az energiaellátást és a hajózást. Teherán perspektívájából nézve ezek egy olyan hatalom előretolt állásai, amely képes megtámadni Iránt, miközben otthon védelemben részesül a megtorlás ellen. Irán érvelése szerint egyetlen tartós rendezés sem követelhet állandó önmegtartóztatást Teherántól, miközben az Egyesült Államok nyugat-ázsiai katonai magatartását a tárgyalásokon túlinak kezeli.
A Hormuzi-szorosról folyó kialakulóban lévő vita kézzelfoghatóvá teszi ezt a fordulatot. Irán és Omán előrehaladásról számolt be egy új megállapodás tekintetében a vízi úton zajló tengeri forgalomról. A javaslatról szóló beszámolók szerint Irán felügyelné az öbölbe irányuló, Omán pedig a kifelé irányuló forgalmat, valamint valamilyen fizetési forma a biztonsági vagy környezetvédelmi szolgáltatásokért még vitatott. A terv nem végleges, és Washington ellenez minden olyan megállapodást, amely veszélyeztetné a szabad áthaladást, vagy ellenőrzést adna Teheránnak saját felségvizei felett. Ennek ellenére a tárgyalt megállapodás politikai jelentősége nagy.
Évtizedek óta az Egyesült Államok régóta saját magát állítja be az öbölbeli hajózás végső garanciájaként. Az irán-ománi tárgyalások egy alternatív elvet sugallnak: a stratégiai vízi út mentén fekvő államok maguk is felépíthetik annak működési rendjét. Ez a lehetőség ellentmondást is feltár a szankciós politikában. Ha a kereskedelmi hajóknak egy Irán által adminisztrált sávon keresztül kell belépniük az öbölbe, a hajótulajdonosoknak, biztosítóknak és bankoknak tudniuk kell, hogy a szükséges iráni szolgáltatások, adatrendszerek vagy díjak kiváltják-e az amerikai korlátozásokat. Pusztán az iráni felségvizeken való áthajózás nem sértené automatikusan az összes amerikai szankciót. A jogi probléma nem pusztán az áthaladásból, hanem az iráni szervezeteknek történő kifizetésekből, szankcionált szolgáltatók használatából, biztosítási kitettségből és a hajóadatok egy iráni által adminisztrált mechanizmuson keresztüli feldolgozásából eredne. De egy működő iráni adminisztrált rendszer arra kényszeríthetné Washingtont, hogy engedélyeket adjon ki, szűken meghatározott tranzakciókat toleráljon, vagy kockáztassa a kereskedelem akadályozását, amelyet állítólag véd. A szankciók többé nem lennének politikai vákuumban alkalmazott eszközök; összeütköznének a tengeri áthaladás gyakorlati követelményeivel. Hogy ez mit jelent a tágabb amerikai szankciós politika számára, az csak utólag válik világosabbá a biztosítók és hajózási társaságok számára.
A tágabb regionális kép megerősíti Irán érvelését. A 2023-as iráni-szaúdi megbékélés, amelyet Kína közvetített, miután Irak és Omán korábbi tárgyalásokat fogadott, helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat az öböl két fő riválisa között. Nem rendezte versenyüket, és nem törölte el konfliktusaikat. De megmutatta, hogy a feszültségcsökkentést regionális alkudozás és nem nyugati közvetítés (ebben az esetben jelentős mértékben Kína) is előállíthatja, nem pedig egy amerikai bombázási hadjárat.
Pakisztán közvetítése és a Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán közötti növekvő biztonsági párbeszéd ugyanabba az irányba mutat, bár nem szabad őket egy iráni vezetésű blokkal összetéveszteni. Ezeknek az államoknak megvannak a maguk érdekei és időnként mély gyanakvásuk Teheránnal szemben. Jelentőségük máshol rejlik: a regionális kormányok átfedő megállapodásokkal kísérleteznek, amelyekben Washington már nem az egyetlen összehívó, garanciavállaló vagy szerző. Az amerikai katonai akciók ismételten elrettentést ígértek, miközben eszkalációt, kitelepítést és új sérelmeket okoztak. A bombázás elpusztíthat létesítményeket és parancsnokokat, de nem hozhat létre legitim regionális rendet. Az sem lehet stabil, ha az egyik állam (Izrael) be nem jelentett nukleáris fegyverekkel rendelkezik, továbbra is megszáll egy népet és népirtást követ el ellene (a palesztinok ellen), és bátornak érzi magát, hogy megtámadja szomszédait (Libanon, Irán, Szíria), amikor csak akarja.
Az igazi kérdések
Az igazi kihívás, amelyet Irán Washington elé állított, tehát fogalmi jellegű. Ki határozza meg a napirendet? Ki dönti el, mely fegyverek, támaszpontok és szövetségek destabilizálóak? Ki ellenőrzi azokat a vízi utakat, amelyeken a régió gazdagsága áthalad? És minden rendezést kívülről kell garantálni, vagy a regionális hatalmak (minden riválisaikkal együtt) képesek-e betartható megállapodásokat kötni egymás között?
A következő közel-keleti rendezés nem lesz tartós, ha egy megadási okmányra hasonlít. Kezelnie kell a nukleáris önmegtartóztatást, a külföldi katonai telepítéseket, a tengeri hozzáférést, a szankciókat, a rakétákat és a kölcsönös agresszió-mentességet egy biztonsági probléma részeiként. Irán eredménye nem az, hogy megoldotta ezt a problémát, hanem az, hogy évtizedek után, amikor arra kényszerítették, hogy válaszoljon Washington kérdésére, arra késztette a régiót, hogy egy másikat fontoljon meg. A kérdés már nem csupán az, hogy Iránnak mit kell feladnia. Hanem az, hogy minden hatalomnak (beleértve az Egyesült Államokat is) fel kell-e készülnie a tárgyalásra.
Írta: Vijay Prashad indiai történész és újságíró. Negyven könyv szerzője, köztük a Washington Bullets, a Red Star Over the Third World, a The Darker Nations: A People’s History of the Third World, a The Poorer Nations: A Possible History of the Global South, és a How the International Monetary Fund Suffocates Africa, amelyet Grieve Chelwával közösen írt. A Tricontinental: Institute for Social Research ügyvezető igazgatója, a Globetrotter vezető tudósítója, és a LeftWord Books (Újdelhi) főszerkesztője. Szerepelt a Shadow World (2016) és a Two Meetings (2017) című filmekben.
Interjú Miguel Ruiz ecuadori professzorral a jobboldal latin-amerikai térnyeréséről, az amerikai befolyásról, a neoliberalizmusról, valamint a baloldal és a progresszív mozgalmak előtt álló kihívásokról.
A jobboldal és az „új jobboldal” térnyerése Latin-Amerikában tagadhatatlan. A nagyon hasonló személyiségjegyekkel rendelkező (ellentmondásos, nagyot mondó és gyakran milliomos) jelöltek hulláma már jelentős győzelmeket aratott. Biztonságot, szigorúbb börtönöket, fokozott katonai együttműködést az Egyesült Államokkal és szövetségeseivel, valamint a legpazarlóbb neoliberalizmus újjáélesztését kínálják egy olyan régióban, amely már megtapasztalta ezt a modellt a 20. század végén és a 21. század elején.
A neoliberalizmus 20. század végi és 21. század eleji megjelenését követően a baloldali közép és a baloldali kormányok hulláma elsöprő választási győzelmeket aratott, elindítva egy progresszív vagy posztneoliberális ciklusként ismert időszakot, amely keynesiánus gazdasági reformokat, szociáldemokrata közpolitikát és a baloldali liberalizmussal összhangban álló jogszabályokat ötvözte. Venezuela, Bolívia, Ecuador, Chile, Brazília, Argentína, Uruguay és Paraguay egyértelműen a baloldali közép felé fordult, előmozdítva a regionális integrációt és az infrastruktúra-fejlesztést.
Ezt a ciklust követően ezen országok némelyikében a hatalmon lévő progresszív pártoknak újabb választási győzelmeknek köszönhetően sikerült hatalmon maradniuk, de a jobboldal fokozatosan megtanulta átcsoportosítani és újraéleszteni azt a narratívát, amely a progresszivizmust, a baloldalt és az „államközpontúságot” tette felelőssé a növekvő bizonytalanságért, a korrupcióért és az állítólagos szabadsághiányért – mindazért, amit állítása szerint a szabályozó gazdasági törvények korábban kiiktattak a társadalomból.
A változás nem volt azonnali. Egyes országokban a jobboldal győzött, majd a progresszivizmus tért vissza (mint Lula esetében Bolsonaro szélsőjobboldali kormányzását követően), máshol a progresszívek győzelmeket arattak, amelyeket aztán megrövidítettek (mint Castillo esetében Peruban), vagy egyetlen hivatali idő után nem sikerült újraválasztaniuk (mint Petro Történelmi Paktumát Kolumbiában).
Akárhogy is legyen, Dél-Amerikában jelenleg gyakorlatilag az egész politikai térkép a jobboldal és a szélsőjobboldal színeiben tündököl. Fujimori Peruban, Kast Chilében, Paz Bolíviában, Milei Argentínában, Noboa Ecuadorban, Peña Paraguayban, és hamarosan De la Espriella Kolumbiában. Ezek a szereplők mind egy olyan ideológiai és politikai blokkhoz tartoznak, amely kapcsolódik Washington geopolitikai stratégiájához és Latin-Amerikára vonatkozó neoliberális politikai napirendjéhez. Venezuelát a január 3-i támadást követően erősen befolyásolja az Egyesült Államok. Csak Uruguay és Brazília maradt a progresszív oldalon, és ez az október 4-i brazíliai választásoktól függően változhat.
Hogy megértsük a jobbratolódás mögötti okokat, a BreakThrough News Miguel Ruizzal, az Ecuadori Központi Egyetem professzorával beszélgetett, aki kijelentette, hogy számos tényező játszik szerepet. Kifejtette, hogy bár a jobboldal és a szélsőjobboldal győzelmeket aratott, ezek nem voltak nagy arányúak (bizonyos esetekben nagyon szorosak voltak), ami arra utal, hogy a politikai erők közötti verseny továbbra is nyitott.
Rámutatott az Egyesült Államok közvetlen befolyására is a választások kimenetelében: „Tagadhatatlan, hogy a győzelmek nagy része az amerikai kormány és az Egyesült Államok néhány legjobboldalibb hatalmi tényezőjének nyílt támogatásából ered, akik ezen jelöltek javára dolgoznak. Trump maga vette a fáradságot, hogy fenyegetőzzön, megfélemlítsen, sőt nyíltan zsarolja a latin-amerikai polgárokat azzal, hogy figyelmeztette: megvonja a támogatást az emberektől, ha az általa támogatott jelöltek nem nyernek – vagy legalábbis megvonja a támogatást Latin-Amerika törékeny gazdaságaitól. Függetlenül attól a demagógiától, amely jelen lehet ebben a retorikában, úgy tűnik, hogy ez a félelem legalábbis a latin-amerikai lakosság egy része körében gyökeret vert.”
Kiemelte Izrael egyre fontosabb szerepét is: „Nemcsak az Egyesült Államok, hanem Izrael is politikai szereplőként lépett fel a régióban a dezinformáció és ezen jelöltek némelyikének nyílt támogatása révén, felhasználva a rendelkezésére álló logisztikai és retorikai erőforrásokat. Más szóval, a médiatámogatásnak köszönhetően ezek a győzelmek szintén hazugságokkal, dezinformációval és manipulációval teli kampányok eredményei. És más tényezők talán nem annyira láthatóak, de mélyebben gyökereznek, mint például bizonyos neopünkösdi egyházak támogatása, amelyek nyíltan támogatták ezeket a jelölteket azokban az országokban, ahol jelentős befolyással bírnak.”
Ruiz kiemelte a választásokban szerepet játszó uralkodó osztályok fontos szerepét is: „Ezen [jobboldali] jelöltek közül sokan a helyi oligarchiák támogatását élvezték. Némelyikük közvetlenül is ezekhez az oligarchiákhoz tartozik, mint például Chile esetében; vagy legalábbis szövetséget kötöttek oligarchikus körökkel – nemcsak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is.”
Végül megjegyezte, hogy sok progresszív párt vonzereje némileg megcsappant: „Azt hiszem, fontos rámutatni arra is, hogy bizonyos esetekben ezek a győzelmek nemcsak a manipulációból, a félelemből és az elköltött pénzből erednek, hanem abból is, hogy azok, akik korábban progresszív vagy baloldali kormányokra szavaztak, ma már nem teszik ezt. És ennek köze lehet a korábbi adminisztrációkkal kapcsolatos bizonyos szintű kiábrándultsághoz is. Más szóval, a progresszív kormányok – talán – nem feleltek meg a lakosság egyes elvárásainak.”
Új vagy régi jobboldali mozgalmak?
Ruiz professzor hangsúlyozta azt is, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynunk a régi jobboldali pártok fontosságát az új kormányok alakulásában. Kijelentette tehát, hogy fel kell tennünk a kérdést: vajon az úgynevezett „új jobboldal” nem a régi jobboldal nagyrészti folytatása-e: „Nem hiszem, hogy kategorikusan beszélhetnénk egy olyan [új] jobboldalról, amely semmilyen módon nem kapcsolódna a korábbi jobboldali mozgalmakhoz, még akkor sem, ha új politikai szereplőkről van szó, talán új, becsomagolt narratívákkal és új megjelenésekkel. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy [ezek az új szereplők] különböző mértékű támogatást kaptak azoktól a régi jobboldali erőktől, amelyek újjáalakulnak, szövetséget kötnek ezekkel az új szereplőkkel, és hogy bizonyos esetekben (például Chilében) ezeknek a jobboldali csoportoknak a tagjai ismét új pártok színeiben indulnak – bár ez nem jelenti azt, hogy ugyanezek a szereplők ne lettek volna már részei a régi jobboldali mozgalmaknak és a régi oligarchiáknak.”
Mindazonáltal kiemelt bizonyos retorikai irányzatokat az új jobboldali politikusok körében, amelyek újszerűnek tűnnek: „Talán a legújabb elem – ami megkülönböztetheti őket a régi jobboldali retorikától – az, hogy nyíltabban radikálisak a retorikájukban, valamint hevesebbek és erőszakosabbak. Úgy vélem, hogy az idegengyűlölet eleme egyre nagyobb teret hódít retorikájukban; nagyon erősen ellenzik a nemek közötti egyenlőséget is, és így tovább, és retorikailag egyre nagyobb teret nyernek.”
Az Egyesült Államok és az új latin-amerikai jobboldal
Az új kormányok és a Trump-kormányzat közötti kapcsolatokról a Központi Egyetem professzora kijelentette: „Amit látunk, az nemcsak az Egyesült Államok – és különösen a Trump-elnökség – nagyobb támogatása a jelöltjeik iránt, hanem az is, hogy nagyrészt osztják Trump világnézetét, politikai nézeteit és a hatalomgyakorlásról alkotott vízióját. És itt nemcsak autoriter hajlamaikra utalok, hanem azokra a szálakra is, amelyeket az új jobboldal ezen szektorai egyre szervesebben szőnek azokkal a tőkecsoportokkal és hatalmi tényezőkkel, amelyek a trumpizmust támogatták, különösen a csúcsról.”
„És nem, nem az alulról jövő trumpizmusra – a Trumpot támogató amerikai munkásosztály trumpizmusára – utalok, hanem az oligarchikus csoportokra, különösen a techoligarchiára, valamint a tőke bizonyos más frakcióira, amelyek támogatták és profitáltak a trumpista politikákból. Látjuk, hogy ezek azok, amelyek különféle finanszírozási mechanizmusokon, médiatámogatáson és stratégiai megállapodásokon keresztül működnek – mint például Peter Thiel esetében a Palantirnál. Ezen hatalmi pozíciókból egyszerre támogatják a trumpizmust az Egyesült Államokban és olyan kormányokat, mint például Mileié” – mondta Ruiz.
Utalt a jelenlegi jobboldali kormányok és Tel-Aviv közötti egyértelmű kapcsolatra is: „Egy másik közös pont abban rejlik, amit már részben említettem, nevezetesen az izraeli kormánynak, különösen Netanjahu miniszterelnöknek a regionális beavatkozásában betöltött egyre hangsúlyosabb szerepében – mint például Honduras vagy Kolumbia esetében, ahol egészen egyértelműen, csakúgy, mint Bolsonaro fiának, Flávio Bolsonarónak a brazíliai jelöltsége esetében, megnyíltak az ajtók az izraeli kormány előtt, hogy nagyobb befolyást gyakoroljon a latin-amerikai választási folyamatokra. És itt is van egyezés a trumpizmussal.”
A háromnapos konferenciát a Nemzetközi Népi Gyűlés (International Peoples Assembly) szervezi, együttműködésben a Tricontinental: Társadalomkutató Intézettel (Tricontinental: Institute for Social Research) Colomboban, Srí Lankán.
Számos politikai aktivista, tudós és diplomata gyűlik össze Colombo-ban, Srí Lankán, egy háromnapos konferencián, hogy felszólítsák az imperialista hatalmakat: tartsák távol magukat a régiótól, és hogy közös programot dolgozzanak ki a szuverenitásért és szolidaritásért.
A konferencia hivatalos címe: „El a Kezekel Ázsiától! – A nép szuverenitásért és szolidaritásért kiáltó felhívása”. Szervezője a Nemzetközi Népi Gyűlés (IPA), a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet támogatásával, július 16-án, csütörtöktől július 18-án, szombatig.
Vijay Prashad (Tricontinental), Pushpa Kamal Dahal (Nepáli Kommunista Párt), Dr. Dammika Patabendi (Srí Lanka környezetvédelmi minisztere)
Az előadók különböző szakszervezeti szervezeteket, progresszív politikai pártokat és népi szervezeteket képviselnek a régióból és azon túlról; az előadók olyan országokból érkeznek, mint Kína, India, Pakisztán, Srí Lanka, Malajzia, Nepál, Dél-Korea, Ausztrália, Indonézia, Fülöp-szigetek, Japán, Irán, Banglades, Thaiföld és Kelet-Timor a régióból, valamint küldöttek Brazíliából és Kubából.
A kiemelt előadók között van Dammika Patabendi, Srí Lanka környezetvédelmi minisztere, Pushpa Kamal Dahal (Prachanda), Nepál volt miniszterelnöke, Patricia Lazara Pego Guerra, Kuba colombói nagykövete, valamint Vijay Prashad, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.
„A konferencia az ázsiai katonai konfrontáció, gazdasági kényszerítés és politikai destabilizáció fokozódásának időszakában zajlik” – áll az IPA által kiadott sajtóközleményben, hivatkozva a folyamatban lévő iráni, palesztin és libanoni háborúkra, a kelet-ázsiai katonai erőépítésre, a régió országaira nehezedő gazdasági nyomásra (adócsapda, kereskedelmi és vámháborúk formájában), valamint a közvetlen vagy közvetett politikai beavatkozásokra többek között Nepálban és Bangladesben.
Az imperialista ellenőrzés egymással összekapcsolt rendszerei
Ezek a válságok az „imperialista ellenőrzés egy egymással összekapcsolt rendszerének részét képezik, amely egyszerre alkalmaz katonai, gazdasági, politikai és ideológiai eszközöket” – folytatja a sajtóközlemény.
A szervezők célja, hogy „teret teremtsenek a mozgalmak és szervezetek számára” az imperialista nyomás vizsgálatára, mint közös válságra, nem pedig mint „elkülönült nemzeti válságokra”, és hogy „közös cselekvési programot” dolgozzanak ki a régió népi mozgalmai számára.
Annak ellenére, hogy Ázsia egyre központibb szerepet tölt be a globális politikában és gazdaságban – hiszen a világ népességének mintegy 60%-ának ad otthont, és itt találhatók a leggyorsabban növekvő gazdaságok, amelyek részesedése a globális gyártásban, termelésben és fogyasztásban rohamosan nő –, a régió számos országa továbbra is adócsapdában és a nemzetközi pénzügyi intézmények ellenőrzése alatt áll.
Az „El a Kezekkel Ázsiától!” konferencia egyik központi témája a Bretton Woods-i intézmények folyamatos dominanciájának ellentmondásai lesznek a régió országaiban, valamint külön megvitatják a növekvő katonai erőépítést, az imperialista beavatkozást a politikába, a szélsőjobboldal felemelkedését és az imperialista hatalmakkal való együttműködésüket.
A hiperimperialista beavatkozások vége
A folyamatban lévő háborúkról és a nyugat-ázsiai népírtásról, a szuverenitásért és multilateralizmusért folytatott küzdelemről a nemzetközi politikában, valamint a kulturális és ideológiai ellenállás formáiról szóló viták célja a globális szolidaritás és az imperialista ellenőrzéssel és beavatkozással szembeni közös ellenállási stratégia kiépítése.
A konferencia célja, hogy módokat dolgozzon ki a „külföldi katonai támaszpontok felszámolásának, az igazságtalan adósságok elengedésének, az IMF-feltételek elutasításának, a nemzetek önálló ipar- és kereskedelempolitikához való jogának, az azonnali és tartós palesztin tűzszünetnek, a gázai népírtás leállításának és az iráni háború befejezésének” előmozdítására – állítják a szervezők.
„Nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy ez az összejövetel tovább erősíti a lendületet az Egyesült Államok hiperimperialista katonai erőépítésének befejezéséhez a világ ezen részén” – hangsúlyozva az „El a Kezekkel Ázsiától!” Konferencia egyik célját – írta közösségi oldalán Vijay Prashad, történész és a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet igazgatója.
Hogyan fegyverzik fel, hallgattatják el és vonják bele Európát Washington háborúiba.
A NATO ankarai csúcstalálkozója úgy vonul be a történelembe, mint az a pillanat, amikor az európai vezetők megingathatatlan egységet mutattak Donald Trump-pal, pontosan azon a napon, amikor az amerikai elnök újrakezdte Irán bombázását, továbbra is fenyegetett Grönland annektálásával, és nyomást gyakorolt Spanyolország baloldali kormányára, amiért az megtagadta, hogy meghajoljon Washington akarata előtt.
„Az ankarai csúcs megmutatja, hogy a NATO 3.0 stratégia az európai országok egyre mélyebb integrációját jelenti az amerikai katonai konfrontációs stratégiába” – állítja Walter Baier, az Európai Baloldal Pártja (EBP) elnöke.
Mark Rutte, a NATO főtitkára azt állítja, hogy a Szövetség „erősebb, mint valaha”. Ez az állítólagos erő azonban katonai eszkaláción és politikai igazodáson alapul, amely messzebb viszi Európát minden független külpolitikától.
A NATO új doktrínája megköveteli az európai államoktól, hogy GDP-jük 5%-át fordítsák katonai kiadásokra: 3,5%-ot védelmi kiadásokra és 1,5%-ot védelmi beruházásokra. Ez a döntés jelentős társadalmi költségekkel jár.
„Minden fegyverkezésre költött euró egy olyan euró, amelyet nem iskolákra, egészségügyre, közszolgáltatásokra vagy igazságszolgáltatásra fordítanak” – hangsúlyozza David Pestieau, az EBP alelnöke. „Míg az európai közszolgáltatások krónikus alulfinanszírozástól szenvednek, a kormányok hirtelen több tízmilliárdot találnak fegyverek vásárlására. Ezt a militarizációt elkerülhetetlenül új megszorító politikákon keresztül fogják finanszírozni.”
Növekvő ellenállás szerte Európában
Az ellenállás terjed. A brit The Economist magazin nemrég kiemelte a fegyverkezési verseny elleni mozgósítások felfutását, hivatkozva a június 14-én Brüsszelben a „Jólétet, ne háborút!” (Welfare, Not Warfare) jelszó alatt vonuló ezrekre, valamint a szakszervezetek által Olaszországban a megnövelt katonai kiadások ellen vezetett tüntetésekre. A fegyverkezési láz másik oldala azonban megmutatkozott egy nemrégiben Brüsszelben tartott tüntetésen, ahol ezrek vonultak a „jólétet, ne háborút” transzparens alatt. Tavaly Olaszországban a szakszervezetek mintegy 500 000 embert vittek az utcára a megnövelt védelmi kiadások elleni tiltakozásként.”
Az Európai Baloldal számára a NATO 3.0 nem hoz nagyobb biztonságot. Rutte az amerikai iráni bombázásokat „abszolút szükségesnek” nevezte. A csúcs zárónyilatkozata leszögezi, hogy Irán soha nem rendelkezhet nukleáris fegyverekkel, és a Hormuzi-szorosnak nyitva kell maradnia – de nem tartalmaz felszólítást tűzszünetre, diplomáciára vagy tárgyalásokra.
„Ez a kihagyás nem véletlen; politikai döntés” – érvel Walter Baier. „Amikor a nemzetközi válságokra adott egyetlen válasz a katonai eszkaláció lesz, Európa lemond a békét szolgáló szerepéről.”
Rutte maga úgy mutatta be a NATO-t, mint „egy platformot, amely lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy világszerte kivetítse hatalmát”. A NATO nem védelmi szövetség.
Amikor Trump kritizálta az európai szövetségeseket az Iránnal szembeni konfrontációban nyújtott támogatásuk hiánya miatt, Rutte emlékeztette őket az európai bázisokról indított több ezer amerikai katonai repülőútra, amelyek e műveleteket támogatják. Eközben az USA megakadályozza, hogy Irán szabadon értékesítse olaját a világpiacon, miközben továbbra is támogatja Izrael libanoni háborúját – a tűzszüneti megállapodások ellenére.
„Miért kell az európai népeket továbbra is olyan háborúkba belerángatniuk, amelyek halált vetnek és a világot káoszba és gazdasági válságba sodorják?” – kérdezi David Pestieau. „Európának független külpolitikára van szüksége, amely a nemzetközi jogra, diplomáciára és békére épül, nem pedig Washington döntéseihez való igazodásra.”
A kockázat messze túlmutat Iránon. Az európai katonai tisztségviselők ma már nyíltan elismerik, hogy az USA a Csendes-óceánra kívánja összpontosítani erőforrásait Kína ellensúlyozására, míg Európának nagyobb felelősséget kell vállalnia a kontinens militarizálásáért, mint egy Oroszországgal való teljes konfrontáció stratégiájának része. Az Európai Baloldal elutasítja azt a gondolatot, hogy az európai népeknek egy olyan stratégiát kellene finanszírozniuk, amely Kínával és Oroszországgal való még veszélyesebb katonai konfrontációhoz vezethet.
Az ankarai csúcs a NATO antidemokratikus természetét is leleplezte. A csúcs előestéjén Rutte kijelentette, hogy „a demokrácia azt jelenti, hogy az embereknek lehetőséget kell kapniuk a tiltakozások megszervezésére”. Ugyanakkor a török hatóságok újságírókat, ügyvédeket és baloldali aktivistákat tartóztattak le, betiltották a nyilvános összejöveteleket, blokkolták a független médiát, és kiutasították Sean Conner-t (a Nemzetközi Békefórum ügyvezető igazgatóját) és más nemzetközi aktivistákat – pusztán azért, mert részt akartak venni egy NATO-ellenes ellencsúcson.
Ez az ellentmondás nem elszigetelt. Szerte Európában fiatalokat vonnak felelősségre békés akcióikért vagy a sorozás visszatérésének ellenzéséért. A Palesztina melletti szolidaritási mozgósítások pedig egyre növekvő elnyomással szembesülnek.
„A militarizáció soha nem korlátozódik a katonai költségvetésekre” – mondta Walter Baier. „Fokozatosan átformálja az állampolgárok és az állam közötti kapcsolatot, gyengíti a közszabadságokat, és bűnözővé bélyegez társadalmi mozgalmakat. A béke védelme egyben a demokratikus jogok védelmét is jelenti.”
A gyengeség jele
Mégis az a tény, hogy a NATO-vezetőknek egy olyan palotában kellett találkozniuk, mint egy ostromlott erődben, elzárva Ankara összes utcáját, mély gyengeséget árul el. Félnek a közvéleménytől. Egy friss Európai Külkapcsolati Tanács tanulmány szerint egyre több európai utasítja el a szociális kiadások csökkentését a fegyverkezés finanszírozására.
„Az Európai Baloldalként felszólítunk az őszi európai mozgósítások megerősítésére – a társadalmi mozgalmak, szakszervezetek, ifjúsági szervezetek és békemozgalmak által –, hogy egy másik utat védjünk Európa számára: szociális igazságosságot, ne háborút; a NATO 3.0 logikája ellen” – zárja David Pestieau.
Támogatjuk az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) újjáélesztését egy új biztonsági rend, egy „Helsinki 2.0” megteremtése érdekében. Ez magában foglalja a semlegesség és az el nem kötelezettség teljes tiszteletben tartását, mint pozitív hozzájárulást egy új európai biztonsági architektúrához.
A NATO-tagállamok az ankarai csúcstalálkozón tárgyaltak a megnövelt katonai kiadások terén elért előrehaladásról, miközben a progresszív erők ellenállásba ütköztek az ellentüntetések miatt.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) tagállamainak állam- és kormányfői július 7–8-án csúcstalálkozón találkoztak Ankarában, Törökországban, amelynek középpontjában a 2025-ben vállalt megnövelt védelmi kiadások terén elért előrehaladás, a fegyveripar bővítése és az ukrajnai háború további szítása állt. Már a csúcs kezdete előtt a törökországi progresszív szervezetek és aktivisták erős elnyomásról és több tucat letartóztatásról számoltak be, mivel az Erdogan-kormányzat igyekezett minimalizálni az ellentüntetéseket.
A találkozó előtt Mark Rutte, a NATO főtitkára jelezte, hogy a vállalt 5%-os GDP-arányos kiadás elérésére irányuló „világos, konkrét és hiteles” nemzeti tervek kerülnek a középpontba. „És az eddigi bizonyítékok lenyűgözőek. Egy tízéves projekt mindössze egy év elteltével azt látjuk, hogy az európai szövetségesek és Kanada már GDP-jük körülbelül 4%-át fektetik védelemre és biztonságra” – mondta Rutte.
Miközben Rutte dicsérte ezeket a növekvő fegyverkezési kiadásokat – amelyeket ezrek vitattak szerte Európában –, a csúcs kísérőprogramja arra utal, hogy a találkozó elsődleges haszonélvezője a fegyveripar, különösen annak egyesült államokbeli képviselői. Az idei csúcsot a NATO-csúcs Védelmi Ipar Fórumával egybekötve tartják, ahol Rutte hangsúlyozta az új nagyszabású beszerzési szerződéseket. „A nap folyamán a szövetségesek és az ipar, mindkét oldalról, új jelentős projekteket fognak bejelenteni, és milliárdokra, szó szerint milliárd dollárra rúgó szerződéseket fognak aláírni” – jelentette ki a NATO-főtitkár.
Figyelemre méltó, hogy a második Trump-adminisztráció elégedetlensége mellett az európai szövetségesek háborús szövetségbe történő befektetéseivel és az (amerikai gyártmányú) fegyverek vásárlására ösztönző felhívásokkal kapcsolatban Rutte kiemelte az új transzatlanti katonai ipari partnerségeket. „Üdvözlöm, hogy az Egyesült Államok és több vezető védelmi vállalata, köztük az Anduril, a Boeing, a General Dynamics Land Systems, a Lockheed Martin és a Raytheon új ipari együttműködési kezdeményezésekről állapodott meg a védelmi szektor jelentős európai szereplőivel, mint például a Diehl, a PGZ és a Rheinmetall” – jelentette be Rutte kedden. „Ez lehetővé teszi számunkra, hogy kulcsfontosságú amerikai képességeket, mint az Abrams harckocsi, az AMRAAM-ok [levegő-levegő rakéták], az ATACMS-ek [rövid hatótávolságú szuperszonikus ballisztikus rakéta], a Barracuda-500M, a Small Diameter Bombs és a Stingerek itt, Európában gyártsunk vagy tartsunk fenn.”
A csúcs megnyitó beszédeiben Rutte azzal érvelt, hogy a NATO-ra fordított több pénz munkahelyeket és Európa ipari tájának újjáéledését fogja eredményezni – ezt a nézetet a szakszervezeti tagok és a békemozgalmak vitatták. Sokan közülük a csúcsot arra használták fel, hogy figyelmeztessenek a katonai ipar bővítésének valódi költségeire, amely a közberuházások rovására megy, és csak keveseknek hoz hasznot. Katalán szervezetek hangsúlyozták, hogy az ebbe az ágazatba történő befektetések jóval kisebb hozamot hoznak, mint a fenntartható energiába, oktatásba vagy egészségügybe történő beruházások, és elkerülhetetlenül a fegyveres konfliktusok – például az ukrajnai – folytatódásához vagy kiterjesztéséhez vezetnek.
A NATO háborús napirendjét bírálták a csúcsot fogadó országban is, különösen a Török Kommunista Párt (TKP) által július 4–12. között több helyszínen szervezett Nemzetközi NATO-ellenes Csúcstalálkozón keresztül. „E találkozó célja, hogy szélesebb közönség számára leleplezze a NATO valódi arcát, erősítse az imperialista-ellenes tudatot, és erős figyelmeztetést küldjön a törökországi és a világ más kormányai felé, hogy ne mélyedjenek el jobban az imperialista háborús tervekben” – írta a TKP.
„Azért gyűltünk össze itt, hogy tiltakozzunk egy véres, militarista szervezet ellen, amely megszállásokra, puccsokra és mészárlásokra épül” – tette hozzá Kemal Okuyan, a TKP főtitkára egy isztambuli tiltakozás során.
A Görög Kommunista Párt (KKE) is hangot adott ezeknek az érzelmeknek egy június végi TKP-nagygyűlésen. „A NATO megalapításának első napjától, 1949-ben, a kapitalizmus őrzője, az imperializmus fegyveres szárnya a népek ellen, és a Szovjetunió, a szocialista építés és a forradalmi mozgalom ellen irányuló antikommunista erő volt” – figyelmeztetett a KKE. „Bármilyen formát is öltsön a NATO – legyen az „globális”, „európai” vagy ahogy egyesek most „NATO 2.0”-nak vagy „NATO 3.0”-nak nevezik –, ugyanolyan veszélyes marad a népekre nézve.”
A TKP és más progresszív szervezetek bírálták a török kormányt, amiért úgy állítja be magát, mint amelyik kritikus a Nyugattal szemben olyan kérdésekben, mint a gázai népirtás, miközben tagja a háborús szövetségnek és bűnrészes annak káros terveiben. „Semmi sem változott a rendszer szabályai oldalán azóta, hogy Törökország 1952-ben csatlakozott a NATO-hoz” – írta a TKP. „Miközben hazafias retorikába burkolóznak [Igazság és Fejlődés Pártja, AKP], soha nem mondtak le arról a törekvésükről, hogy regionális hatalommá váljanak az imperialista országokhoz, mindenekelőtt az Egyesült Államokhoz való igazodással.”
Az elmúlt napokban a TKP NATO-ellenes tüntetéseket szervezett Isztambulban, Izmirben, Adanában és Szamszunban, többek között. Az elöljárók által elrendelt teljes tilalom ellenére Ankarában is felvonulásra került sor, ahol több mint 100 résztvevőt őrizetbe vettek, és több rendőri sérülésről számoltak be. Ezek a letartóztatások hozzáadódnak a NATO-csúcs ellenzésével kapcsolatos, nemzetközi aktivistákat is magában foglaló több száz őrizetbe vétel összesített számához.
„A NATO-csúcs előtt az Erdogan-kormány Törökországot olyan térré változtatta, ahol az alapvető demokratikus jogokat és szabadságokat szisztematikusan elnyomják” – írta a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Liga (SKOJ) egy közleményben tagja, Miloš Karavezić letartóztatásáról. „Ez év júniusa óta az ankarai ügyészséget politikai eszközként felhasználva egy úgynevezett „terrorellenes műveletet” indítottak. Eddig több mint 500 embert tartóztattak le, köztük progresszív politikai pártok tagjait, munkás- és ifjúsági aktivistákat.”
Ki tudja, számíthat-e Nagy-Britannia és az EU az USA támogatására. Miért tápláljunk egy olyan háborút, amely a nukleáris szél közelébe sodorhat minket?
Európa olyan hőhullámok alatt nyög, amelyekhez hozzá kell szoknunk.
Mindeközben a perifériáin két nagy háború továbbra is makacsul tart.
Az egyikre – az USA és Irán közötti háborúra – kevés befolyása van, bár gazdasági hatásait elszenvedi.
A másikban azonban – Oroszország és Ukrajna között – az Európai Unió és Nagy-Britannia átvette Ukrajna fő támogatóinak szerepét.
Ez összhangban van Donald Trump nemzetbiztonsági stratégiájával, amely az európai imperializmusra hagyja az Oroszországgal való foglalkozást.
Mindez akkor történik, amikor az ukrajnai háború egyre instabilabbá és veszélyesebbé válik.
Néhány hónappal ezelőttig a harc még egy ádáz küzdelem volt. Az orosz erők a Donbassz régió feletti ellenőrzés megszerzésére törekedtek.
Lassan, de biztosan, szörnyű emberveszteségek árán Oroszország légi fölénye, létszámbeli és anyagi fölénye lehetővé tette, hogy teret nyerjen.
A mérleg azonban most megfordult, köszönhetően Ukrajna fölényének azokban a precíziós csapásmérő technológiákban, amelyek Iránnak is lehetővé tették, hogy feltartóztassa és viszonozza az amerikai és izraeli légicsapásokat.
Ukrajna nagy méretekben alkalmazza első személyű nézetű (FPV) öngyilkos drónjait.
Ezeket nagy pontossággal lehet a célpontokhoz irányítani száloptikai kábeleken keresztül, ami rendkívül megnehezíti a zavarásukat.
A frontvonalon a drónok segítettek kompenzálni Ukrajna létszámhiányát, és lelassították az orosz előrenyomulást.
A nagyobb hatótávolságú változatok lehetővé tették „mély csapásokat” több száz kilométerre orosz területen belül.
Ezek lángba borították az olajfinomítókat, csökkentették a május 9-i győzelemnapi parádé méretét Moszkvában, és ideiglenesen elvágták a stratégiai jelentőségű Krím-félszigetet, amelyet Oroszország 2014-ben foglalt el.
Vasárnap Vlagyimir Putyin orosz elnök elismerte, hogy az ukrán csapások „bizonyos hiányt” okoztak az üzemanyagellátásban.
Európa mélyen részt vesz ebben a támadó hadműveletben. Az EU 90 milliárd eurós hitelt nyújt az ukrán katonai termelés finanszírozására.
Ennek a termelésnek egy része nyugatabbra, Németországba, Nagy-Britanniába és Dániába kerül át.
A cél nem csupán Oroszország gyengítése, hanem az ukrán szakértelem kiaknázása a precíziós csapásmérő technológiák terén.
A Királyi Haditengerészet legalább hat drónüzemeltető „közös harci hajót” rendel a régi típusú rombolók helyett.
Ukrajna legutóbbi sikerei ünnepi hangulatot keltettek az európai fővárosokban, és több háborús retorikát szültek, amelyet a magasabb katonai kiadások igazolására használnak fel.
Azonban – mint Matthew Blackburn orosz szakértő rámutat – „Egy nukleáris hatalom stratégiai eszközeinek és vezetésének csapásolására nincs precedens a hidegháborúból.”
Vlagyimir Lenin szerette idézni a nagy porosz katonai gondolkodót, Carl von Clausewitzet, aki híresen azt írta: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.”
Egy olyan világban, amelyet egyre inkább az imperialista államok és regionális hatalmak közötti gazdasági és geopolitikai rivalizálás ural, mik az egyes szereplők érdekei?
Ha ezt a kérdést az iráni háború esetében feltesszük, az arra utal, hogy a hétvégi fellángolások ellenére az USA és Irán valószínűleg nem tér vissza a nyílt háborúhoz.
Trump fenyegetőzése ellenére az iráni rendszerváltásra irányuló kísérletek költségei túl magasnak bizonyultak.
De ugyanez a számítás nem vonatkozik Putyinra. Annyit fektetett a háborúba, hogy nehéz számára visszakozni.
Oroszország légi fölényét kihasználva siklóbombákat vet be Ukrajna frontvonala és városai ellen. Emellett saját drónképességeit is fokozza.
Blackburn azonban azzal érvel, hogy Oroszország eddig elkerülte „Ukrajna kritikus infrastruktúrájának lerombolását”.
De „ha Moszkva arra a következtetésre jut, hogy Ukrajna fegyverként használja fel az orosz önmérsékletet Ukrajnán belül, hogy mély, megalázó veszteségeket okozzon az orosz anyaországnak, akkor a számítása megváltozik.
Ahelyett, hogy Ukrajna infrastruktúráját venné célba, Moszkva megpróbálhatja orvosolni a mély csapások terén fennálló aszimmetriát, és helyreállítani az elrettentést azáltal, hogy Ukrajna új képességeinek valódi forrását – az európai logisztikai központokat és gyártólétesítményeket – veszi célba.”
Ez azt eredményezné, hogy az európai imperialista államok egy kiszélesedő háborúval néznének szembe azzal a hatalommal, amely a legtöbb nukleáris robbanófejjel rendelkezik.
Ki tudja, számíthatnának-e az USA támogatására, ahogy a hidegháború idején remélték?
Miért tápláljunk egy olyan háborút, amely több százezer emberéletet követelt, és a nukleáris szél közelébe sodorhat minket?
A Palantir két éve van benne egy hét évre szóló, 330 millió font értékű szerződésben az NHS-szel. De a kormány NHS-sel kötött Palantir-szerződésében hamarosan felmondási lehetőség következik.
Andy Burnham készül felmondani a Palantir NHS-szel kötött szerződését. Ez nagy győzelem lenne mindazoknak a palesztin szolidaritási aktivistáknak, akik követelték, hogy a céget zárják ki az egészségügyi szolgáltatásból.
A Palantir felderítő drónokat szállít a népirtást elkövető Izraeli Védelmi Erőknek (IDF), hogy a gázai palesztinok ellen vessék be azokat. És támogatja az ICE ügynökeit, hogy az Egyesült Államokban terrorizálják a bevándorló közösségeket.
Peter Thiel milliárdos a Palantir alapítója és vezérigazgatója. Ő mélyen beágyazódott Donald Trump MAGA-projektjébe. Thiel szerint az NHS kudarcot vall, és szüksége van egy adag „piaci mechanizmusra”.
Burnham megígérte, hogy „a közérdeket helyezi az amerikai nagy tech cégek érdekei elé”.
Ezzel szakíthat Peter Mandelson stratégiájával, amelyet amerikai nagyköveti szerepében követett. Mandelson tavaly körbevezette Keir Starment a Palantir washingtoni irodáiban. Mandelson akkoriban fizetett lobbista volt a Palantir számára.
Starmer miniszterei pedig szívesen követték Mandelson példáját. Liz Kendall technológiai miniszter nyilvánosan támogatta a Trump-rajongó Palantir-vezetőket.
Sadiq Khan londoni polgármester múlt héten 2 millió font értékű szerződést ítélt oda a Palantirnak, hogy „felszámolja a visszaéléseket” a Metropolitan rendőrségnél. A szerződést azután ítélte oda, hogy a Palantir pert indított a felsőbíróságon Khan döntése ellen, amellyel egy külön, 50 millió fontos szerződést blokkolt.
Peter Thiel nagyon eltökélt abban, hogy megszerezze az állami pénzeket, amelyeket állítólag megvet.
Burnham Manchester polgármestereként nem ítélt oda semmilyen szerződést a Palantirnak. És tudja, hogy a Palantir blokkolása népszerű lenne. Burnham egyik munkatársa szerint a „korlátlan tech-támogatás” elriasztja a szavazókat.
A Palantir két éve van benne egy hét évre szóló, 330 millió font értékű szerződésben az NHS-szel.
A Szövetségi Adatplatform (Federated Data Platform) Palantir-technológiát használ. És Angliában az NHS-trösztök több mint fele használ Palantir-technológiát.
De a kormány NHS-sel kötött Palantir-szerződésében hamarosan felmondási lehetőség következik. Burnham számára elég könnyű győzelem lenne felmondani a szerződést, és jelezni az elmozdulást attól, hogy egy gyűlölt amerikai cég kezébe kerüljön az NHS.
De az NHS krónikus alulfinanszírozásának visszafordításához sokkal többre lesz szükség – ehhez meg kell kérdőjelezni a több milliárd hadseregbe történő átcsoportosítását.
És mi a helyzet a Védelmi Minisztériummal, amely tavaly elkötelezte magát, hogy a következő öt évben 750 millió fontot költ Palantir katonai technológiára?
Burnham helyesen cselekszik, hogy kitiltja a Palantirt az NHS-ből. De azt is meg kellene állítania, hogy Palantir katonai technológiát vásároljon, és meg kellene kérdőjeleznie a hadviselésre, nem pedig a jólétre fordított kiadásokat. És ez egy olyan küzdelem, amelyhez semmi jel nem mutatja, hogy csatlakozna.
Miközben a hanyatló imperialista rendszer csapkodva próbálja fenntartani hanyatló rendjét, a munkásosztály szerveződése nem csupán szükségessé, hanem az emberiség túlélése szempontjából nélkülözhetetlenné válik.
Május 29. és 31. között a dél-afrikai baloldal erői Johannesburgban gyűltek össze a Baloldali Konferencián. Fontos megérteni a találkozó kontextusát. Több mint harminc évvel a formális apartheid vége után Dél-Afrika népe még mindig küzd az alapvető szükségleteinek kielégítéséért; a hivatalos munkanélküliség 32,7%, ami a munkaképes, de már nem keresőket is beleszámítva 43,7%. Mindeközben az ország gazdagságát a multinacionális vállalatok szívják el. Ezen egyensúlytalanságok kezelésének elmulasztása a vagyon teremtése és elosztása során az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) – amely egykor a nemzeti felszabadítási harc fő járműve volt – széttöredezéséhez és a gazdagok pártjává válásához vezetett. Ezzel párhuzamosan a baloldali erők demoralizálódtak, miközben a jobboldal, beleértve a régi apartheid oligarchiát is, elszabadult.
Ebben a pillanatban gyűjtötte össze a Dél-afrikai Kommunista Párt (SACP) és a konferencia előkészítő bizottsága a politikai erők széles skáláját – közülük sokan az ANC-től kivált formációk –, hogy megvitassák a stratégia sürgető kérdéseit Dél-Afrika és a hasonló válsággal küzdő más országok számára.
Egy, a jelenlegi konjunktúráról szóló plenáris ülésen intézetünk nevében felszólaltam. Az alábbi gondolatok az akkori előadásomból származnak.
Amikor harcolunk, nyerünk. Ha túlságosan félünk a kudarctól, semmit sem teszünk.
Május 30-án van az Indiai Szakszervezeti Központ (CITU) megalakulásának 56. évfordulója; ez a szövetség több mint hétmillió munkást képvisel. 2026. február 12-én a CITU más központi szakszervezetekkel és gazdászervezetekkel együtt általános sztrájkban vett részt az új munka törvénykönyve ellen, amely gyengíti a munkások kollektív tárgyaláshoz való jogát, előmozdítja a béralkalmazotti formát, és megnyitja az utat a hosszabb munkaidő előtt. Becslések szerint mintegy 300 millió munkás, gazda és a munkásosztály más rétegei vett részt sztrájkakciókban és tömeges mozgósításokban országszerte. India munkásai továbbra is nehéz körülmények között küzdenek, követve a 2020–2021-es történelmi gazdafelkelés nyomdokait, amikor is százezrek tartottak fenn egy éves tiltakozó mozgalmat, amely országszerte több száz millió munkás és paraszt támogatását élvezte, és végül a kormányt a gazdaellenes törvények visszavonására kényszerítette.
Amikor harcolunk, nyerünk, és még ha nem is érjük el azonnal céljainkat, önbizalmat és tapasztalatot szerzünk a következő csatához.
Dumile Feni: Afrikai Guernica (1967)
Több mint egy évszázadnyi szervezett munkás-, paraszt- és nemzeti felszabadítási harc vállain állunk. Ezek a küzdelmek kifejezésre jutottak a Párizsi Kommünben (1871), az Októberi Forradalomban (1917), a Vietnámi Forradalomban (1945), a Kínai Forradalomban (1949), a Kubai Forradalomban (1959) és a gyarmatosításellenes győzelmek sorában, beleértve a Száhel-övezetben zajló figyelemre méltó, de kevéssé ismert eseményeket is. A baloldal helyzetének megvitatása nem kell, hogy kétségbeeséssel kezdődjön. A munkásosztálynak és a parasztságnak büszkének kell lennie ezekben a harcokban játszott kulcsszerepükre, valamint a kapitalizmuson túlmutató és a szocialista társadalom formálására tett kísérletükre.
A 2008-as pénzügyi válság óta a világgazdaság lassú növekedést, magas adósságot, csökkenő termelő beruházásokat és mély társadalmi egyenlőtlenséget tapasztal. A legdrasztikusabb hanyatlás az Észak-Atlanti térség gazdaságaiban következett be, amelyek továbbra is szenvednek attól, amit mi a Harmadik Nagy Gazdasági Világválságnak nevezünk. Az Egyesült Államok és szövetségesei nem tudták megoldani ezeket a gazdasági problémákat, és nem tudtak hiteles társadalmi projektet felmutatni. Ahogy a pénzügyek, a technológia és a természeti erőforrások feletti ellenőrzésük gyengül, a dekadens és veszélyes elitek megerősítették ellenőrzésüket az információ felett és fokozták a hadviselést globális rendjük fenntartása érdekében. Ez a hiperimperializmus fázisa. E hiperimperialista támadások bizonyítékai egyértelműek: Kína, Kuba, Irán, Libanon, Palesztina, Venezuela és Jemen mind célpontok. Ezeket a dinamikákat fokozza a Hidegháború, amelyben az Egyesült Államok különösen Kína felemelkedését, valamint a súlypont Ázsiába való áthelyeződését igyekszik feltartóztatni.
Ezek a fejlemények világossá teszik, hogy korunk fő ellentmondása egy hanyatló imperialista rendszer, amely megpróbálja megőrizni dominanciáját, valamint a népek és nemzetek szuverenitásra, fejlődésre és társadalmi igazságosságra irányuló törekvései között húzódik.
Az imperialista hatalom gyengülése azonban nem automatikusan hozza létre a felszabadulást. A történelem nem kínál automatikus átmeneteket vagy győzelmeket. A régi rend széttöredezése réseket nyit, de veszélyeket is: tőkeérdekellentéteket, regionális háborúkat, mérgező politikai ideológiákat, és a gazdagság fokozott kiszívását a Globális Délről a Globális Észak felé. Ezért az emberiség előtt álló döntő kérdés a szervezettség. Képes-e a munkásosztály és az elnyomott népek kellően szervezett erőt felépíteni ahhoz, hogy önállóan avatkozzanak be ebbe a válságba? Ez korunk központi kihívása. Itt őszintén kell beszélnünk magának a baloldalnak a válságáról is. Sok országban a kommunista és munkásmozgalmak történelmi vereségeket szenvedtek a huszadik század végi neoliberális offenzíva idején. A szakszervezetek meggyengültek. A politikai oktatás hanyatlott. A választási politika felváltotta a tömegmozgósítást. Az NGO-k felváltották a népi struktúrákat.
Az elmúlt negyven évben a történelmi nemzeti felszabadítási pártok (mint az Indiai Nemzeti Kongresszus és az ANC) és a szociáldemokrata pártok kimerítették küldetésüket – már nem ragaszkodnak a szociális jólét alapvető követelményeihez. Ezek a pártok már nem hisznek az újraelosztásban, és magukévá tették a Nemzetközi Valutaalap megszorítási keretrendszerét. Az ilyen jellegű agyelfoglalás tönkretette a politikai tájképet, lehetővé téve a kormányok számára, hogy figyelmen kívül hagyják népeik azonnali szükségleteit, miközben támogatják a gazdagok, köztük a részvénytulajdonosok igényeit. A szociáldemokrácia összeomlása azt jelentette, hogy a baloldalnak ki kellett terjesztenie történelmi küldetését – a forradalmi átalakulásért való küzdelmet – a népek azonnali szükségleteiért folytatott küzdelemmel. Korlátozott erőforrásai ellenére a baloldal áll az élen a szociális jólét, élelem, víz és egészségügyi ellátás biztosításáért folytatott küzdelemben az egyre kétségbeesettebb populációk számára.
A jövőt nem az elitek számításai vagy az intézmények jóindulata fogja eldönteni. A szervezettség fogja eldönteni. Az uralkodó osztályok globálisan szerveződnek a vállalatokon, bankokon, médiarendszereken és katonai szövetségeken keresztül. A világ népeinek ugyanolyan komolysággal kell szerveződniük. Ez türelmet, ideológiai tisztaságot és bizalmat igényel a szocialista politikában – nem nosztalgiaként, hanem szükségletként. Az egység elengedhetetlen. Egy élő baloldal mindig tartalmazni fog különböző hagyományokat és vitákat, de fel kell ismernünk a fő ellentmondást a munka és a tőke, a társadalmi vagyont termelő túlnyomó többség és azt kisajátító apró kisebbség között. Ahogy Solly Mapaila, a SACP főtitkára mondta: „Nem vagyunk ellenségek, a különbségeink ellenére sem.” Amikor a baloldal széttöredezett, a reakciós erők kihasználják a kétségbeesést. De amikor a progresszív mozgalmak együtt cselekszenek politikai oktatással, tömegmozgósítással és konkrét harcokkal, a munkások kezdenek felismerni saját kollektív erejüket.
Ezért a munkáshatalom újjáépítése az előttünk álló stratégiai feladat. Ez nem csupán választási szövetségeket vagy zárt ajtók mögötti tárgyalásokat jelent az elitek között, hanem a munkások, munkanélküliek, nők, diákok, informális dolgozók, parasztok és közösségek körében gyökerező szervezést. A baloldalnak fel kell élesztenie a politikai oktatás, a demokratikus tömegszerveződés, a kollektív fegyelem és a nemzetköziség hagyományait. Ez utóbbi nem nemzetek közötti jótékonyság, hanem annak felismerése, hogy a világ munkásosztályai közös ellenséggel néznek szembe a tőkefelhalmozás és az imperialista uralom rendszerében.
A szocializmus már nem csupán egy törekvés. Ez az emberi túlélés feltétele. De a szocializmus nem jön spontán módon. Meg kell építeni harcok, népi hatalmi intézmények, és a nép mindennapi életében gyökerező szervezett mozgalmak révén. Vannak példáink ilyen építkezésre: a Kerala államban a baloldal által épített szövetkezetek, a Brazil Földnélküli Munkások Mozgalmának települései, és a Dél-Afrikai Kommunista Párt Vörös Karavánjai. Ezek a projektek a „még nem”-ek: egy olyan jövő töredékei, amely még nem érkezett el teljesen, de már a jelenben épül. Ezek a kísérletek azok, amiket Karl Marx „lehetséges kommunizmusnak” nevezett.
Ezért fontosak az ehhez hasonló összejövetelek. Nem tudnak minden stratégiai kérdést azonnal megoldani, de erőfeszítéseket jelentenek a kollektív politikai képesség rekonstruálására évtizednyi széttöredezettség után. Az előttünk álló út nehéz lesz. De a történelem nyitott marad. Az imperializmus erős, de nem legyőzhetetlen. A kapitalizmus erőszakos, de nem örök. A munkásosztályok és az elnyomott népek maradnak a történelem formálói. Feladatunk az, hogy segítsünk tudatosan, nemzetközileg és forradalmi türelemmel megszervezni ezt a történelmi erőt.
Dumile Feni: Hector Pieterson (1987)
Találkozónk nem messze Sowetótól zajlott, ahol ötven évvel ezelőtt, 1976. június 16-án reggel a fekete diákok tiltakozásba kezdtek a megaláztatás ellen, mivel megtagadták tőlük a jogot, hogy saját nyelveiken tanulhassanak, és arra kényszerítették őket, hogy afrikaans nyelven tanuljanak. Ahogy több ezer fiatal diák vonult, a rendőrség tüzet nyitott, megölve legalább 176 embert és megsebesítve több mint ezret. A tizenkét éves Hector Pieterson volt az egyik első lelőtt diák. Sam Nzima fényképész megörökítette a pillanatot, amikor Mbuyisa Makhubo diák a haldokló Hectort cipeli, Hector nővére, Antoinette pedig mellettük fut. A mostanra ikonikussá vált fénykép ihlette Dumile Feni fent látható, 1987-es festményét. A lövések nem szűntek meg.
Egy kis rémtett, mélyen a városban Soweto blues Soweto blues
Ezeket a szavakat énekelte Miriam Makeba, a dél-afrikai énekesnő és apartheid-ellenes aktivista a „Soweto Blues”-ban, a Hugh Masekela által a mészárlás után írt erőteljes dalban. Ötven évvel Soweto után Dél-Afrika gyermekeinek még mindig élő baloldalra van szükségük – és nekünk, a többieknek is.
Létezik egy híres opera John Adams és Alice Goodman tollából, amelynek címe Nixon in China („Nixon Kínában”). A mű az amerikai elnök, Richard Nixon történelmi pekingi látogatásáról szól, amelyre 1972 februárjában került sor.
A hírhedten antikommunista Nixon megpróbálta rávenni Mao Ce-tungot, a kínai forradalom vezetőjét, hogy a hidegháborúban álljon át az amerikai oldalra.
Ez a húzás, amelyet később a demokrata elnök, Jimmy Carter is folytatott, hozzájárult ahhoz, hogy a stratégiai egyensúly a Szovjetunió ellen billenjen.
Lehet, hogy egyszer majd készül egy Trump Pekingben című opera is az amerikai elnök múlt heti kínai látogatásáról.
Nixon útja egy olyan geopolitikai fordulatot segített elő, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a 20. század végére vitathatatlan kapitalista hegemónná váljon. Most azonban egészen más történetet láttunk.
Az eltelt évtizedekben hatalmas változás történt a világgazdasági erőviszonyokban. 1972-ben az Egyesült Államok adta a globális feldolgozóipari hozzáadott érték 25–30 százalékát, míg Kína csupán 4 százalékot. 2024-re az amerikai arány 10 százalékra csökkent, míg Kínáé 30 százalékra nőtt.
Az irónia az, hogy olyan amerikai elnökök, mint Ronald Reagan és Bill Clinton ösztönözték Kína integrációját a világpiacba. Azt hitték, ez fokozatosan egy liberális kapitalista társadalommá alakítja majd a kínai államkapitalizmust, amely alárendelődik az Egyesült Államoknak.
Ehelyett Kína Hszi Csin-ping vezetése alatt tovább erősödött, megerősítve elutasítását az Egyesült Államok vezette „szabályalapú világrenddel” szemben, és számos más gazdaságot is bevonzott saját kereskedelmi és beruházási hálózatába.
Az Egyesült Államok fő megmaradt versenyelőnye eddig a Silicon Valley high-tech dominanciája volt. A kínai vállalatok azonban már most vezető szerepet töltenek be egyes jövőiparágakban – például az elektromos járművek terén –, és gyorsan zárkóznak fel olyan területeken is, mint a mesterséges intelligencia vagy a fejlett chipek.
A konzervatív kommentátor Ross Douthat a The New York Times hasábjain azt írta: „Amennyiben a valódi hidegháborúval való összehasonlítás releváns, Kína sokkal erősebb anyagi vetélytárs, mint amilyenné a Szovjetunió valaha válni tudott.
És az eddig sikertelen iráni játszmánk következtében az amerikai keményhatalmi pozíció veszélyesebbnek tűnik, mint valaha.”
Donald Trump már 2016-os első elnökválasztási kampányában riadót fújt a kínai fenyegetés miatt az amerikai hegemóniára nézve.
Ám tavaly kénytelen volt visszavonulót fújni a masszív vámemelések ügyében, miután Hszi Csin-ping elzárta a ritkaföldfémek szállítását, amelyek termelésében Kína dominál. Emellett az Egyesült Államok és Izrael kudarca Irán legyőzésében megmutatta, hogy a katonai technológiában zajló drónforradalom aláássa a Pentagon erejét.
Így a szokásos fenyegetőzés és hencegés helyett egy sokkal szerényebb Trumpot láthattunk Pekingben.
Ja Ian-csong, a Szingapúri Egyetem szakértője a Financial Timesnak azt mondta: „Optikai és retorikai szempontból valószínűleg Hszi tűnt erősebbnek. Trump úgy nézett ki, mint aki könyörög, szüksége van valamire Hszitől, miközben az összes dicsérete viszonzatlan maradt.”
Trump kérvényezőként érkezett. Azt szerette volna, hogy Hszi vállalja amerikai Boeing repülőgépek és amerikai szójabab vásárlását. Konkrét kötelezettségvállalást azonban nem kapott. Abban is reménykedett, hogy Kína nyomást gyakorol majd Iránra a Hormuzi-szoros újranyitása érdekében – ami önmagában is az amerikai katonai erő hanyatlásának jele.
De miért segítene Hszi Trumpnak? Az iráni háború katasztrófája folyamatosan rombolja az amerikai presztízst és hatalmat. Vagy inkább: miért tenné ezt ingyen?
Hszi nyilvánosan világossá tette az árát, amikor kijelentette: „A tajvani kérdés a legfontosabb ügy a kínai–amerikai kapcsolatokban. Ha rosszul kezelik, a két ország szembekerülhet egymással, sőt akár konfliktusba is sodródhatnak, ami rendkívül veszélyes helyzetbe taszítaná az egész kínai–amerikai viszonyt.”
Peking eltökélt abban, hogy befejezze Kína újraegyesítését az amerikaiak által támogatott Tajvan szigetének magába olvasztásával. Trump azt mondta, még mérlegeli, hogy eladjon-e 12 milliárd font értékű fegyvert Tajvannak.
Bárhogyan is dönt, az ázsiai katonai egyensúly Washington ellen fordul. Az iráni drónok és rakéták a Közel-Keleten az amerikai bázisok többségét kiiktatták.
Kevés kétség fér hozzá, hogy egy Tajvan körüli háború esetén Kína ugyanezt megtehetné az Egyesült Államok nyugat-csendes-óceáni bázisainak többségével is. Az Egyesült Államok korántsem bukott el teljesen – pénzügyi téren továbbra is domináns hatalom. De egyértelműen meggyengült.
Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni az Ázsiában kiépülő külföldi katonai infrastruktúrát és Washington új hidegháborúját.
Pekingben ezen a héten kilenc év után először rendeznek amerikai állami látogatást Kínában, a világ szeme láttára. A Népi Nagycsarnok nyitva áll Donald Trump előtt, aki tizennyolc amerikai vezérigazgatóval – köztük az Apple, a Tesla, a BlackRock, a Boeing és az Nvidia képviselőivel – utazott. Csütörtökön állami bankettet tartanak, majd pénteken teázás és ebéd következik.
Peking utcáin „a Fenevad” már a múlt héten biztosította a motoros konvoj útvonalát, miután C-17-es szállítógéppel Trump érkezése előtt repülték be, hogy találkozhasson a kínai elnökkel, Hszi Csin-pinggel. A nemzetközi mainstream sajtó enyhülésként tálalja a washingtoni és pekingi viszonyt. Trump tettei azonban mást sugallnak.
Egy másik Kínával való találkozás
Az utolsó amerikai állami látogatás Kínában szintén Trumpé volt, 2017 novemberében – az USA által kikényszerített kereskedelmi háború kezdetekor, amely Biden alatt elmélyült, második elnöksége idején pedig tovább erősödött. Az a Kína, amely akkor fogadta, még épphogy tanult reagálni a támadásokra. Az a Kína, amely most fogadja, kilenc évet töltött azzal, hogy diverzifikálja exportpiacait, kiépítse ellátási láncának autonómiáját, kifejlessze a visszaszorításhoz szükséges technológiai előnyt, miközben a globális Dél országai felé fordult. Trump sikertelen vámháborúja Kína ellen végül saját gazdaságának és népének ártott többet, mint Kínának, és Peking ritkaföldfém-exportra vonatkozó korlátozásai végül visszavonulásra kényszerítették Trumpot. A delegációban utazó tizennyolc amerikai vezérigazgató – köztük Tim Cook, Elon Musk és az Nvidia vezetője, Jensen Huang – azért jött, mert vállalataik nem tudnak működni a kínai piac nélkül. Az amerikai feltartóztatás gazdasági eszközei nem hozták meg a kívánt eredményt Washington számára.
A háború Irán ellen
Február 28. óta az illegális amerikai–izraeli háború Irán ellen – amely hat héttel elhalasztotta ezt a csúcstalálkozót – megölte Irán legfelsőbb vezetőjét, Ali Hameneit és több ezer iráni civilt. Eközben Libanonban több mint 2700 civilt öltek meg, ahol az amerikai–izraeli csapások folytatódnak.
Az amerikai–izraeli agresszióra válaszul iráni rakéták és drónok tizenöt amerikai katonai létesítményre csaptak le Katarban, Bahreinben, Kuvaitban, Jordániában, Szaúd-Arábiában és az Egyesült Arab Emírségekben – egyedül az Al-Udeid légitámaszpontot 44 rakéta és 8 drón találta el, 217 épület rongálódott meg vagy semmisült meg, a helyreállítási költségeket pedig körülbelül 5 milliárd dollárra becsülik. A háború tizenegyedik hetében, az amerikai tengeri blokád és bombázások ellenére Irán fenntartotta ellenállását, és a háború nem úgy alakult, ahogy Washington előrejelezte. Világossá tette, amit a térségbeli háborúellenes mozgalmak régóta hangoztatnak: a fogadó nemzeteknek eladott támaszpontok nem pajzsok, hanem célpontok.
Az érkezése előtti napokban Trump „szemétként” utasította el Teherán békejavaslatát. Május 11-én – távozása előestéjén – az amerikai pénzügyminisztérium további tizenkét személyt és céget szankcionált az Irán–Kína közötti olajkereskedelem miatt, és ugyanezen a napon egy amerikai szenátori csoport arra szólította fel Trumpot, hogy hagyjon jóvá egy újabb, 14 milliárd dolláros fegyvercsomagot Tajvan számára.
Peking nem hallgatott. Május 2-án, válaszul a korábbi amerikai szankciókra, amelyek öt kínai finomítót érintettek, Kína először hívta életbe a szankciók elleni úgynevezett blokkoló szabályait (Blocking Rules), amelyeket 2021-ben vezettek be: az amerikai intézkedéseket „kínai területen nem szabad elismerni, végrehajtani vagy betartani”. A kínai külügyminisztérium illegálisnak és egyoldalúnak nevezte őket, nemzetközi jogi alap nélkül. Bár az ellenállás nem volt feltétel nélküli – a kínai bankokat csendesen arra utasították, hogy korlátozzák kitettségüket a szankcionált finomítókkal szemben –, a nyilvános álláspont egyértelmű. Ugyanebben a hétben a kínai külügyminiszter, Vang Ji fogadta pekingi hivatalában Irán külügyminiszterét, Abbasz Aragcsit. Kína továbbra is Irán legnagyobb kereskedelmi partnere és olajának fő vásárlója.
A feltartóztatás architektúrája
Irán nem az egyetlen háborús háttér. A térségben az amerikai katonai jelenlét infrastruktúráját bővítik és gyorsítják. Trump látogatásának hetében ért véget a Fülöp-szigeteki történelem legnagyobb közös hadgyakorlata – a Balikatan 2026 – hét ország tizenhétezer külföldi katonájával, japán hajóelhárító rakétákkal Fülöp-szigeteki területen, valamint egy új amerikai üzemanyagraktárral az ország déli részén. Közép-Luzonban a Fülöp-szigetek 4000 hektárt adott át New Clark Cityben a Pax Silica Kezdeményezésnek – egy amerikai ellenőrzésű csúcstechnológiai zónának, amely amerikai szokásjog alapján működik, diplomáciai mentességet élvez, és 99 évre megújítható bérleti szerződéssel rendelkezik.
Április 28-án Xavier Brunson tábornok, a koreai amerikai erők parancsnoka a Japan Times-nak azt nyilatkozta, hogy Washington egy „gyilkos hálót” (kill web) épít – egy hálózatos rendszert, amely Dél-Koreát, Japánt és a Fülöp-szigeteket egyetlen architektúrába olvasztja Kína, Oroszország és Észak-Korea ellen. 2025 augusztusában Trump újságíróknak azt mondta a phjongthekki amerikai támaszpontról, hogy szeretné „megszerezni a föld tulajdonjogát, ahol hatalmas katonai támaszpontunk van” Dél-Koreában – egy olyan országban, ahol az USA 66 katonai bázissal rendelkezik. Japánban a katonai kiadásokat megduplázzák – ez a legnagyobb újrafegyverkezés 1945 óta –, 400 amerikai Tomahawk rakétát vásárolnak, és ezt a projektet a jobboldali miniszterelnök, Takaicsi Szanae folytatta és gyorsította fel. Tajvan számára Trump decemberben 11 milliárd dollár értékben hagyott jóvá fegyvereket – a legnagyobb csomagot a történelemben –, és azt mondta a sajtónak, hogy szándékában áll a fegyvereladásokról tárgyalni – magával Hszivel.
A hiperimperializmustól a „Kezet Ázsiától!”-ig
Amit Pekingben ezen a héten bemutatnak, az nem enyhülés, és a Trumppal utazó vezérigazgatók nem a mérséklet jelei. A Kína elleni gazdasági és katonai agresszió ugyanazon feltartóztatási terv két fele. Ez a hiperimperializmus: egy birodalom, amely gazdasági dominanciájának eróziójával egyre inkább az erőszakhoz folyamodik, ahol Kína és a globális Dél más országai – mint elsődleges célpontok – védik szuverenitásukat. Trump tranzakciós stílusa nem eltérés az amerikai imperializmustól, hanem az a forma, amelyet akkor vesz fel, amikor gazdasági eszközei már nem működnek.
Az El a Kezekkel Ázsiától! kampányt, amelyet április 30-án – Vietnám felszabadulásának évfordulóján – indított el a Nemzetközi Népi Gyűlés (International People’s Assembly) és a térségünkbeli partner szervezetek, a külföldi katonai bázisok eltávolítására szólít fel Ázsiából, az olyan agresszív paktumok felmondására, mint az AUKUS és a Quad, valamint a katonai kiadások népeink szükségletei felé történő átirányítására. A térségünkben kiépített architektúra nem azért jött létre, hogy megvédje az embereket, hanem hogy bekerítse Kínát és fegyelmezze Ázsia többi részét. Miközben Trump ezen a héten Pekingbe érkezik, a Nagycsarnokban aláírt egyetlen megállapodás sem fogja elfedni, hogy kormányzata mit épít a térségben – és az ott élő népek Okinawától Subic-öbölig, Phjongthektől Teheránig látják, ezt a háborús uszítást, és ellenzik azt, követelve: El a Kezekkel Ázsiától!
Írta: Tings Chak, a Tricontinental: Társadalomkutató Intézet (Tricontinental: Institute for Social Research) ázsiai társkoordinátora és a Wenhua Zongheng: A Journal of Contemporary Chinese Thought társszerkesztője. Pekingben él.
Bendlerblock, április 22., 9.30 óra: Boris Pistorius (SPD) hadügyminiszter, kedvenc tábornoka, Carsten Breuer segédletével, gyülekezőt fújta a nagyterembe. Aki csak számított a berlini sajtóban, hegyezett ceruzával és nyitott fülekkel jelent meg, hogy megtudja, mi lesz a Bundeswehrrel, a „hatalmas konténerhajóval …, amelyet nyílt tengeren, teljes menet közben újítanak fel alaposan” (Breuer). A Bundeswehr „új katonai stratégiáját”, egy „nagy előrelépést” jelentő bejelentést vártak, röviden: a „menetparancsot a következő évtizedekre” (Berliner Zeitung).
A médiaképviselőknek előre kiosztott, fényes papírra nyomtatott, 40 oldalas füzet sok színes képet tartalmazott német tengeralattjárókról ellenséges vízeken, esküt tevő katonákról és gonosz orosz rakétákról, amelyeket a moszkvai Vörös téren vonultatnak fel. A mindössze 15 oldalnyi szöveg a harcképesség jelszavait ismételte, amelyeket minden újságolvasó és esti híradót néző négy éve a teljes unalomig ismer. Olyan militarista álmokról van szó, mint „Európa legerősebb konvencionális hadserege”, a „cél létszám legalább 460 000 katona”, vagy az eddig beteljesületlen vágy, hogy „több száz vagy akár ezer kilométerre” lévő célpontokra rakétákat lőhessenek ki. Számos kérdés adódott volna, de az egységfrontba tömörült médiaképviselők hallgattak.
A londoni, párizsi és varsói imperialista riválisok szkepticizmussal figyelik az új német vezetői igényt. A Bundeswehr 370 000 katona fölé emelése egyértelműen sérti a nemzetközi jogi kötelezettségeket (az 1990. szeptemberi „2+4 szerződés” 3. cikke). Különböző NATO-stratégiai dokumentumokból kiolvasható, hogy a Németországból indított közép-hatótávolságú rakéták Oroszország elleni bevetése nem védelem, hanem támadás lesz. A kilövésük elsődleges célja az orosz rakétasilók célkeresztbe vétele és megsemmisítése, mielőtt azokból állítólag NATO-területre lőnének. A precíziós csapás másodlagos célja a katonai jelentőségű kiemelt célpontok megsemmisítése marad. Már a „Nemzeti Biztonsági Stratégiáról” szóló dokumentum (2023. június) is lelkesedett a „jövőbeli képességeket jelentő, távolságtartó precíziós fegyverekért”. Semmi új tehát a Pistorius-házból, az elégedett összegzése sem lehetett meglepetés: „Megvan a tervünk, megvan a forgatókönyvünk, megvan az időbeosztásunk, megvan a pénz…”
Másnap a polgári lapokban a taz-tól a FAZ-ig lehetett olvasni a jól ismert frázisokat, amelyeket a stratégiai füzetből másoltak le. Az elégedetlenség mégis elterjedt a médiaképviselők körében – derítette ki a „Redaktionsnetzwerk Deutschland” (RND): „Boris Pistorius védelmi miniszternek a Bundeswehr jövőjéről tartott sajtótájékoztatója után sok tanácstalan újságírót lehetett látni.” Tanácstalanok voltak, mert sekélyes kérdéseiket – hogy hány harckocsi lesz 2029-ben, és pontosan mire költenek milliárdokat – azzal hárították el: „Szigorúan titkos – különben felvennénk Putyint is az e-mail-címjegyzékünkbe.” Ez a megjegyzés annyira arrogáns volt, amennyire nevetséges, de sokkot okozott az „oknyomozó újságírók” körében.
Pedig (még) viszonylag egyszerű nyomon követni a fegyverek, eszközök és felszerelések gyártási számadatait. A megrendeléseket az érintett cégek reklámcélokra széleskörűen nyilvánosságra hozzák, a tőzsdén jegyzett vállalatoknál, mint a Rheinmetall hadiipari cég, tudatosan a „részvényesi fantázia” felkorbácsolására használják. Amikor a harcképesség milliárdos sírba tett pénzösszegeiről van szó, a kívánt létszám szempontjából nem érdektelen a jelenleg legyártott 305 000 „ballisztikus alsónemű”, a 338 000 hátizsák és a 313 000 harci sisak sem. Még inkább a 687 további Puma gyalogsági harcjármű beszerzése (15 milliárd euró), az évi legalább 100 új Leopard 2A8 megrendelése (darabonként 15 millió euró), a 155 mm-es tüzérségi lőszerek éves gyártásának 2027-ig 1,1 millió darabra történő növelése (8,5 milliárd euró) és a 2029-ig tervezett 2500 Boxer kerékpáncélos, amely 8 milliárd euróba kerül. A következő háború előkészítésének részletei e számok fényében valóban nem titkok.
Ami a „rejtést és megtévesztést” illeti: még ha a Pistorius-füzet 12. oldalán lévő fotót („fenyegetettségi környezet”) megfelelően be is állították és kivágták, gyorsan felismerhető, hogy a Szovjetunió náci Németország felett aratott győzelmének 78. évfordulója alkalmából rendezett díszszemle egy részletét mutatja. Hogy is volt ez – ki is támadott meg akkor kit?
A Trump-kabinet nemrégiben tett bejelentése, miszerint legalább 5000 amerikai katonát vonnak ki Németországból, és felfüggesztik a tervezett nagy hatótávolságú amerikai rakéták telepítését, ellentmondásos reakciókat váltott ki az európai országban.
Évtizedek óta a háborúellenes csoportok az amerikai csapatok és nukleáris képességekkel rendelkező rendszerek németországi kivonását követelték, miközben a Tomahawk cirkálórakéták, SM-6 rendszerek és Dark Eagle hiperszonikus fegyverek németországi tervezett állomásoztatását Oroszország ellen irányuló jelentős eszkalációként ítélték el. Ezen telepítések lemondása ezért első pillantásra győzelemnek tűnik. A Reuters jelentése szerint a Pentagon a következő 6-12 hónapban tervezi a csapatlétszám csökkentését, ami az amerikai európai jelenlétet nagyjából a 2022 előtti szintre visszahozza.
Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy Németország jelenleg 35-39 000 amerikai katonának ad otthont, és továbbra is az amerikai katonai műveletek központi logisztikai központja a kontinensen. Továbbra is itt található a Ramstein légitámaszpont, a Landstuhl Regionális Orvosi Központ és a kulcsfontosságú NATO-parancsnoki infrastruktúra, amelyek nélkülözhetetlenek az amerikai műveletekhez Európában, Nyugat-Ázsiában és Afrikában. Ezért a bejelentés valódi stratégiai jelentősége nem magában a személyi állomány csökkentésében rejlik.
Ehelyett az amerikai katonai intézményrendszer egyes részei azért bírálták a kivonási terveket, mert Németország továbbra is központi szerepet játszik az amerikai katonai erő kivetítésében, és magas rangú republikánus törvényhozók arra figyelmeztettek, hogy a lépés gyengítheti az elrettentést, és „rossz jelzést” küldhet Oroszországnak.
A német uralkodó osztály számára a tervezett amerikai fegyverek telepítésének látszólagos lemondása (vagy legalábbis felfüggesztése) éppen ezért pusztító: ezt az Oroszországgal szembeni elrettentés fontos elemeként tekintették. A Reuters szerint az európai államok már most terveket dolgoznak ki, hogy maguk „töltsék be a rést”. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) szinte azonos megfogalmazásban értelmezte a kivonást, azzal érvelve, hogy a döntés „aláhúzza, hogy Európának tovább kell növelnie a védelemre fordított beruházásokat”. A politikai üzenet világos: a német és európai burzsoázia egyes részei nem a feszültségcsökkentés lehetőségeként értelmezik az amerikai lépést, hanem érvként a saját, agresszívabb fellépés mellett.
Ez a folyamat már a legutóbbi bejelentés előtt is zajlott, különösen a NATO–Oroszország konfliktus 2022 utáni eszkalációjának összefüggésében. Azóta Németország a köztársaság történetének leggyorsabb militarizációján ment keresztül. A katonai kiadások drámaian megemelkedtek – 35 milliárd dollárról 2014-ben 114 milliárd dollárra 2025-ben – miközben az elmúlt hónapokban a megszorítások sújtották a német munkásosztályt: szociális, oktatási és egészségügyi vágások, a nyugdíjak megszorításai és a kötelező katonai vizsga bevezetése párhuzamosan erősödtek.
Az amerikai csapatok kivonása nem egyenlő a demilitarizációval
A német háborúellenes mozgalom egyik cikke tömören foglalta össze a dinamikát: az amerikai rendszerek kivonása nem jelent törést a militarizációval, hanem az eszkaláció felelősségét a német és európai tőkére hárítja át.
A „Soha többé háborút – Fegyvereket le!” („Nie wieder Krieg – Die Waffen nieder!”) kezdeményezés egy nyilvános közleményben azzal érvelt, hogy a német kormány és katonai körök már most is felhasználják az amerikai bejelentést, hogy fokozzák a független európai újrafegyverkezésre irányuló felhívásokat. A szervezet üdvözölte, hogy az amerikai első csapásra képes rendszereket nem telepítik Németországban, ugyanakkor elutasította azokat a kísérleteket, amelyek ezeket német vagy európai rendszerekkel kívánnák helyettesíteni, azzal érvelve, hogy Németország már most is európai nagy hatótávolságú rakétarendszerek kifejlesztését tervezi, amelyek hatótávolsága meghaladja a 2000 kilométert.
A közlemény kifejezetten elutasította a Bundeswehr átalakítását arra, amit Boris Pistorius védelmi miniszter többször is „Európa legerősebb hagyományos hadseregének” nevezett. Amint Jörg Kronauer a junge Welt-ben érvel, az amerikai telepítés lemondása csak korlátozott okot ad az ünneplésre, mert az amerikai rakétákat mindig is átmeneti megoldásnak szánták, amíg az európai rendszerek működőképessé nem válnak. Arra figyelmeztet, hogy az amerikai Tomahawk-rakéták hiánya valójában felgyorsíthatja az európai katonai autonómiát és újrafegyverkezést.
A Német Kommunista Párt (DKP) hasonlóképpen megjegyezte, hogy széles körben ismert politikusok és médiumok gyorsan újraélesztették az állítólagos „orosz fenyegetésről” és az őshonos európai „ellenfenyegetés” szükségességéről szóló narratívákat. Az antiimperialista kezdeményezések azzal érvelnek, hogy a Német Szakszervezeti Szövetség (DGB) vezetése nagyrészt alkalmazkodott a militarizációs programhoz: a Kommunista Szervezet (Kommunistische Organisation, KO) azzal vádolta a szakszervezeti szövetséget, hogy a munkások érdekeit a német tőke stratégiai céljai alá rendeli, és azt a hamis illúziót terjeszti, hogy a militarizáció stabil munkahelyekkel és társadalmi pusztítás nélkül is végbemehet – ami nem igaz.
A megtagadók növekvő száma azt mutatja, hogy Németországban nő az ellenállás ezekkel a fejleményekkel szemben: csupán 2026 első negyedévében több mint 2600 fiatal tagadta meg a katonai szolgálatot. A hadkötelezettség elleni iskolás sztrájkok és az ifjúsági háborúellenes mozgósítások is hatalmas mértékben kiterjedtek az elmúlt évben.
Eközben a liberális és konzervatív politikusok az amerikai bejelentést érvként használják fel amellett, hogy Európának katonailag függetlenné kell válnia Washington-tól. Még azok a politikusok is, akik korábban a transzatlanti együttműködést hangsúlyozták, most azzal érvelnek, hogy Európának autonóm offenzív képességekre van szüksége. Ez tükrözi a nyugati imperialista blokkon belüli éleződő ellentmondásokat is: Trump szövetségi és katonai kötelezettségekkel kapcsolatos kiszámíthatatlan megközelítése destabilizálta a hosszú ideje fennálló feltételezéseket Európán belül, de ez nem vezet automatikusan demilitarizációhoz.
Ehelyett az európai tőke erőteljes részei arra törekszenek, hogy a válságot felhasználva olyan katonai apparátust építsenek ki, amely képes megvédeni az európai imperialista érdekeket az Egyesült Államoktól függetlenül. Ráadásul a Trump megnyugtatására tett kísérlet már nem tűnik járható útnak: a vámviták (amelyeket eltűrtek, mivel a német autóipar nem képes felvenni a versenyt Kínával) csak arra ösztönözték Trumpot, hogy vámokat vessen ki az egész EU-ra – olyan szabályokat, amelyeket még az Egyesült Államok sem tart be. Az amerikai tőke és a német–európai tőke most nyíltan harcol a piacokért, hangsúlyozza Kronauer.
Ez a forgatókönyv azt mutatja, hogy az „amerikai támaszpontokat ki Európából” követelés nem maradhat elszigetelve az európai újrafegyverkezés elleni fellépéstől. Az amerikai csapatok kivonása – ha a felgyorsított német militarizáció keretében hajtják végre – egy függetlenebb és agresszívabb európai katonai tömb felé való átmenetet jelenthet, ezért hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a háborúval, a NATO-eszkalációval szembeni nemzetközi ellenállást összekapcsolják a német újrafegyverkezés és a szociális jogok védelme elleni fellépéssel.
Ahogy a háborúellenes szervezők többször is hangsúlyozták, a kérdés nem az, hogy Európa az Egyesült Államoktól függetlenül militarizálódjon-e, hanem az, hogy hogyan lehet megakadályozni az Atlanti-óceán mindkét partján lévő uralkodó osztályokat abban, hogy a kontinenseket állandó konfrontáció és háború felé sodorják.
Ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon.
A „hatalom korlátozásának” elve szilárdan beépült a hadtudományba és a politikatudományba, ám egy olyan szereplő, mint Izrael, ritkán alkalmazza. Ez nem azért van, mert a döntéshozók ne lennének tudatában, hogy a háború folytatása hiábavaló lehet, hanem mert megközelítésük a dominancia logikáján alapul. Ebben a keretben a másik felet minden tekintetben abszolút ellenségként kezelik.
Isaac Herzog izraeli elnök és Mohamed bin Zayed Al Nahyan, az EAE sejkje
Senki sem tudja az arab világban, hogy Izrael e mentalitás szerint cselekszik. A különbség azonban azok között, akik ellenálltak Izraelnek, és azok között, akik hallgattak agressziójáról, együttműködtek vele, vagy megtagadták az ellenállást, szintén ugyanabból a hatalomfelfogásból ered.
Az ellenálló harcosok nem szorulnak magyarázatra álláspontjukról, amely azon a meggyőződésen alapul, hogy a megszállás csak erővel számolható fel. Ezzel szemben az ellenállás kritikusai azzal érvelnek, hogy az ellenség túl erős ahhoz, hogy szembeszálljanak vele, és az ellenállás ezért öngyilkos vállalkozás. Ez az álláspont gyakran arra a következtetésre vezet, hogy a megalkuvás vagy kompromisszum az egyetlen alternatíva, ahol a gyengébb fél gyakorlatilag megfizeti a biztonsága árát.
Azok az arabok, akik ezt az utat választották, megmutatták nekünk saját hatékonyságukat, Egyiptomtól kezdve, amely népszerűen, majd hivatalosan is elkezdte visszaszerezni Izrael tényleges ellenfelének pozícióját, egészen Jordániáig és a Ramalláh-i Hatóságig, ahol a hatalmon lévők a megszállásból eredeztetik pozícióikat.
Zajed fiai Abu Dhabiban: Izrael önkéntes partnerei
Az arab világban ma új modell jelenik meg azokról, akik nem csupán szövetségnél mélyebb kapcsolatot igyekeznek kiépíteni Izraellel; ezt a modellt Zajed fiai testesítik meg Abu Dhabiban. Olyan meggyőződést tükröznek, amely első pillantásra ideológia jellegűnek tűnik: egy stratégiai szövetség szükségességét Izraellel. Az „érdekek” fogalma itt nem korlátozódik a védelem keresésére – ahogy egyes öbölállamok tették, amikor területeik egy részének amerikai megszállását a világ és a régió erőviszonyainak tükröződéseként igazolták –, hanem Abu Dhabi úgy viselkedik, mintha partnere lenne Izraelnek egy tágabb politikai, gazdasági, katonai és biztonsági hegemónia projektjében, amely Nyugat-Ázsiától Kelet- és Észak-Afrikáig terjed, áthaladva az Arab-félszigeten, Irakon és a Levantén.
Ebben az értelemben Abu Dhabi szerepe az Iránnal, valamint a libanoni, palesztin és iraki ellenállási erőkkel folytatott konfliktusban túlmutat a hagyományos érdekszövetségen; Zajed fiainak önkéntes erőfeszítését jelenti egy kivételes szerep betöltésére. Abból a meggyőződésből cselekszenek, hogy pénzügyi erőforrásaik lehetővé teszik számukra, hogy emberi képességeiket messze meghaladó szerepeket töltsenek be. Olyan országban élnek, amely egyetlen napot sem érne meg, ha az összes nem emírségbeli (a lakosság és a munkaerő 90%-át kitevő külföldi) távozna: nem működne a biztonsági apparátus, nem működnének a kormányzati hivatalok, nem lenne szervezett kereskedelem, nem működnének a bankok, nem lenne szemétszállítás és nem folyna termelés a gyárakban.
Abu Dhabiban egy maroknyi őrült, aki a vagyon és a döntéshozatali hatalom felett rendelkezik, olyan puccsot hajtott végre, amely még apjuk álmait is felülmúlta; apjuk ugyanis a többi emírséggel kötött szövetség állandó uralkodójává tette magát. Mindenféle elképzelhető zsarnokot bevontak, nemcsak hogy megszilárdítsák uralmukat az országban, hanem hogy kiterjesszék pénzügyi, politikai, gazdasági és biztonsági befolyásukat az egész régióban. Ugyanezek a személyek embereik tízezreit választották ki a művelet irányítására, kezdetben Nagy-Britannia, majd az USA teljes felügyelete mellett, mielőtt Izrael vette volna át teljes egészében az irányítást.
Bár az Arab-félsziget királyságai és emírségei számos hasonlóságot mutatnak, ami megkülönbözteti Abu Dhabi uralkodóit másoktól, az nem a kivételes ravaszság vagy intelligencia, hanem a hajlandóság arra, hogy mélyen behódoljanak az USA-nak, Izraelnek és a Nyugatnak, valamint az arra való még nagyobb készség, hogy mindenféle piszkos politikai, média- és biztonsági szerepet vállaljanak számos országban szerte a világon. Sőt, a bizonyítékok arra utalnak, hogy már az izraeli lobbi tevékenységeinek egy részének költségeit is fedezni kezdték az Egyesült Államokban és a Nyugat többi részén, milliárdokat költve arra, hogy támogassanak bármilyen zsoldoscsoportot, amely hajlandó részt venni az izraeli projektben saját országuk és népük rovására.
A csend és a behódolás az Abu Dhabiba való belépés ára
Ezzel szemben Abu Dhabi szigorú szabályokat ír elő működésére belföldön, és pontos feltételeket szab mindazok számára, akik kapcsolatba kerülnek vele.
Először, létezik egy benyújtáson alapuló kormányzási modell. Bárki, aki részesülni kíván az „emírségbeli paradicsomból”, köteles elfogadni a szabályokat úgy, ahogy vannak, kifogás vagy felülvizsgálat nélkül. Az ott dolgozóknak ma már ezt a logikát még a családjuk felé is közvetíteniük kell: itt élünk és dolgozunk ezen ország törvényei szerint, és kérdés nélkül be kell tartanunk azokat.
Ez a behódolás nem jelenti például azt, hogy nem szegjük meg a közlekedési szabályokat, vagy hogy tartózkodunk az oktatási tantervek, a pénzügyi piaci szabályozás vagy a piaci árképzés megvitatásától. Sokkal inkább azt jelenti, hogy engedelmeskedünk mindennek, amit az állam adminisztrációja akar. Közelebbről megvizsgálva világossá válik, hogy az elsődleges feltétel a vendég azon tartózkodása, hogy bármit is megvitasson ezen ügyek közül. Az államnak csak akkor van szüksége a véleményükre, ha azt látja, hogy hajlandók végrehajtani politikáját; ezzel biztosítva, hogy azok, akik velük dolgoznak, felelősek legyenek minden káros eszme és elnyomó elem terjesztéséért, hogy magasabb pozíciókba elfogadják őket az uralkodó által.
Másodszor, a behódolás itt azt jelenti, hogy nincs tér alternatív eszméknek vagy párhuzamos vitáknak. Nincs hely különböző intellektuális elméletek, politikai érzékenységek vagy akár független perspektívák cseréjének olyan kérdésekben, mint a társadalmi igazságosság és az emberi jogok. A „vendég” köteles otthoni országában hagyni intellektuális keretrendszerét, és érkezésekor egy utasításlistát kap a repülőtéren, amely megszabja, hogyan egyen, beszéljen és aludjon. Ez eredményezte Zajed fiai által az országukban megvalósítani kívánt összes politikai, média- és kulturális program folyamatos kudarcát. Több száz milliárdot költöttek eredménytelenül, tönkretéve a régóta fennálló arab média intézmények történetét, miután alávetették őket törvényeiknek.
Nézzük meg, mi történt a libanoni „An-Nahar” újsággal, mióta az emírségbeli finanszírozó irányítása alá került, és gondoljunk bele, milyen kaliberű újságírók, kutatók és kommentátorok dolgoznak média-, értelmiségi- és kutatóintézeteikben. Vizsgáljuk meg azok képzettségét és képességeit, akik náluk dolgoznak egyetemi tanárként, bíróként vagy humán tudományok kutatójaként… Mindezek az egyének gyakorlatilag elásták magukat abban a pillanatban, amikor beléptek ezekbe az országokba, és most használhatatlanok.
Harmadszor, folyamatos elvárás, hogy a lakosok ne szólhassanak bele annak az országnak az ügyeibe, amelyben élnek. Az ország lakosa nem beszélhet egy földrengésről, a cégében felmerült vitáról, arról, hogy valakit letartóztattak, mert verssorokat szavalt, amelyeket a biztonsági tiszt nem értett, és ellenséges eszméknek tekintett, vagy hogy egy aktivistát kitoloncoltak, mert lájkolta egy közösségi médiában megjelent bejegyzést, amely ellentétes volt az uralkodó hangulatával.
Kezdenek felemelkedni hangok Sardzsa, Rász el-Haima és Dubaj felől, de az ország uralkodói nem látják magukat kívül az amerikai–izraeli projekten, amely a térség és erőforrásai feletti ellenőrzésre irányul.
Még felkavaróbb, hogy ennek az országnak az uralkodói elvárják lakosaiktól, hogy leheljenek életet a sivatag homokjába, találjanak ki számára az ízlésüknek megfelelő identitást és történelmet, és úgy mutassák be vezetőiket, ahogy azt az uralkodók akarják, nem a saját megértésük vagy tapasztalataik alapján. Továbbá, a lakosoktól elvárják, hogy naponta himnuszt szavaljanak e dicsőség, boldogság, haladás és fejlődés nemzetének dicséretére, táplálva azt az eszmét, hogy a siker egybefonódik az Egyesült Arab Emírségekkel.
Illúzió, fejlesztés és ellenőrzés Libanontól az Öbölig
Libanonban van egy helyzet, amely nagyrészt észrevétlen maradt. A Solidere, az a cég, amelyet a főváros lakosságának és földhöz való jogaiknak rovására építettek, tucatnyi munkást alkalmazott, hogy naponta söpörje a port a közlekedési lámpákról az utcáiban, és tisztítsa a járdákat és az utakat. A látogató dicsérte Libanon ezen elbitorolt részének fényes, felszínes képét, anélkül, hogy megértette volna, hogyan épült. Ezek a látogatók nem látják az alatta lévő károkat, sem az elsikkasztott összegek nagyságát, amelyeket olyan kozmetikumokra költöttek, amelyek soha nem rejthetik el a vagyonteremtés rútságát.
Hasonlóképpen, az Egyesült Arab Emírségekben senkinek sem engedik meg, hogy belépjen azokba a negyedekbe, ahol az indiai, pakisztáni és bangladesi munkások élnek. Tilos a fényképezés és életkörülményeik, egészségügyi létesítményeik és közszolgáltatásaik vizsgálata. Tilos a kérdésfeltevés ezeket a kis épületeket körülvevő magas falakról, ahol emberi húst zsúfolnak össze. És természetesen senki sem szerezhet statisztikákat azokról, akik betegség, elnyomás vagy kínzás miatt haltak meg.
Ma az Egyesült Arab Emírségek, amelyet Zajed fiai uralnak, azon kevesek élvonalában áll, akik részt vesznek az Irán és az ellenállási front elleni háborúban. A további bekapcsolódás felé halad, és minden belső elnyomási formát alkalmazni fog, ezúttal nem a lakosok, hanem a többi emírség polgárai ellen, akik kezdik felemelni hangjukat Dubajtól Rász el-Haimáig és Sardzsáig, és akiket nem kímélt a megaláztatás, amelyet Zajed fiai okoztak. Most nézik, amint országuk ég a Zajed papa halála óta folytatott politikák következtében.
Ezen emírségek sok polgára nagyon nehéz helyzetben találja magát. Nem képesek sem fellázadni egy maroknyi bűnöző ellen, sem azonnal megszabadulni egy kényszerű egységtől, amely pusztán függelékükké tette őket.
Sőt, szélesebb körű aggodalom tapasztalható e meggondolatlan állam szomszédai körében, az Ománi Szultánságtól, amely hallgatott a történelmileg elszenvedett igazságtalanságról, de ma már érzi a lángokat, Szaúd-Arábiáig, amely nem kevésbé érintett, mint Zajed fiai, de úgy gondolkozik magáról, mint olyan állam, amely képes gyámság nélkül élni, áthaladva a többi öbölállamon, amelyek nagyon szenvednek, és nem veszik a bátorság feltenni az igazi kérdést arról, hogyan kezeljék jövőjüket e háború után, amelybe az Egyesült Államok belerángatta őket, és amelyet Izrael ki akar használni, hogy rákényszerítse ellenőrzését a világnak erre a térségére…
Ez a cikk először arab nyelven, az Al Akhbar című lapban jelent meg.
