Dél-Afrikai Kommunista Párt

Miközben a hanyatló imperialista rendszer csapkodva próbálja fenntartani hanyatló rendjét, a munkásosztály szerveződése nem csupán szükségessé, hanem az emberiség túlélése szempontjából nélkülözhetetlenné válik.

Május 29. és 31. között a dél-afrikai baloldal erői Johannesburgban gyűltek össze a Baloldali Konferencián. Fontos megérteni a találkozó kontextusát. Több mint harminc évvel a formális apartheid vége után Dél-Afrika népe még mindig küzd az alapvető szükségleteinek kielégítéséért; a hivatalos munkanélküliség 32,7%, ami a munkaképes, de már nem keresőket is beleszámítva 43,7%. Mindeközben az ország gazdagságát a multinacionális vállalatok szívják el. Ezen egyensúlytalanságok kezelésének elmulasztása a vagyon teremtése és elosztása során az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) – amely egykor a nemzeti felszabadítási harc fő járműve volt – széttöredezéséhez és a gazdagok pártjává válásához vezetett. Ezzel párhuzamosan a baloldali erők demoralizálódtak, miközben a jobboldal, beleértve a régi apartheid oligarchiát is, elszabadult.

Ebben a pillanatban gyűjtötte össze a Dél-afrikai Kommunista Párt (SACP) és a konferencia előkészítő bizottsága a politikai erők széles skáláját – közülük sokan az ANC-től kivált formációk –, hogy megvitassák a stratégia sürgető kérdéseit Dél-Afrika és a hasonló válsággal küzdő más országok számára.

Egy, a jelenlegi konjunktúráról szóló plenáris ülésen intézetünk nevében felszólaltam. Az alábbi gondolatok az akkori előadásomból származnak.

Amikor harcolunk, nyerünk. Ha túlságosan félünk a kudarctól, semmit sem teszünk.

Május 30-án van az Indiai Szakszervezeti Központ (CITU) megalakulásának 56. évfordulója; ez a szövetség több mint hétmillió munkást képvisel. 2026. február 12-én a CITU más központi szakszervezetekkel és gazdászervezetekkel együtt általános sztrájkban vett részt az új munka törvénykönyve ellen, amely gyengíti a munkások kollektív tárgyaláshoz való jogát, előmozdítja a béralkalmazotti formát, és megnyitja az utat a hosszabb munkaidő előtt. Becslések szerint mintegy 300 millió munkás, gazda és a munkásosztály más rétegei vett részt sztrájkakciókban és tömeges mozgósításokban országszerte. India munkásai továbbra is nehéz körülmények között küzdenek, követve a 2020–2021-es történelmi gazdafelkelés nyomdokait, amikor is százezrek tartottak fenn egy éves tiltakozó mozgalmat, amely országszerte több száz millió munkás és paraszt támogatását élvezte, és végül a kormányt a gazdaellenes törvények visszavonására kényszerítette.

Amikor harcolunk, nyerünk, és még ha nem is érjük el azonnal céljainkat, önbizalmat és tapasztalatot szerzünk a következő csatához.

Több mint egy évszázadnyi szervezett munkás-, paraszt- és nemzeti felszabadítási harc vállain állunk. Ezek a küzdelmek kifejezésre jutottak a Párizsi Kommünben (1871), az Októberi Forradalomban (1917), a Vietnámi Forradalomban (1945), a Kínai Forradalomban (1949), a Kubai Forradalomban (1959) és a gyarmatosításellenes győzelmek sorában, beleértve a Száhel-övezetben zajló figyelemre méltó, de kevéssé ismert eseményeket is. A baloldal helyzetének megvitatása nem kell, hogy kétségbeeséssel kezdődjön. A munkásosztálynak és a parasztságnak büszkének kell lennie ezekben a harcokban játszott kulcsszerepükre, valamint a kapitalizmuson túlmutató és a szocialista társadalom formálására tett kísérletükre.

A 2008-as pénzügyi válság óta a világgazdaság lassú növekedést, magas adósságot, csökkenő termelő beruházásokat és mély társadalmi egyenlőtlenséget tapasztal. A legdrasztikusabb hanyatlás az Észak-Atlanti térség gazdaságaiban következett be, amelyek továbbra is szenvednek attól, amit mi a Harmadik Nagy Gazdasági Világválságnak nevezünk. Az Egyesült Államok és szövetségesei nem tudták megoldani ezeket a gazdasági problémákat, és nem tudtak hiteles társadalmi projektet felmutatni. Ahogy a pénzügyek, a technológia és a természeti erőforrások feletti ellenőrzésük gyengül, a dekadens és veszélyes elitek megerősítették ellenőrzésüket az információ felett és fokozták a hadviselést globális rendjük fenntartása érdekében. Ez a hiperimperializmus fázisa. E hiperimperialista támadások bizonyítékai egyértelműek: Kína, Kuba, Irán, Libanon, Palesztina, Venezuela és Jemen mind célpontok. Ezeket a dinamikákat fokozza a Hidegháború, amelyben az Egyesült Államok különösen Kína felemelkedését, valamint a súlypont Ázsiába való áthelyeződését igyekszik feltartóztatni.

Ezek a fejlemények világossá teszik, hogy korunk fő ellentmondása egy hanyatló imperialista rendszer, amely megpróbálja megőrizni dominanciáját, valamint a népek és nemzetek szuverenitásra, fejlődésre és társadalmi igazságosságra irányuló törekvései között húzódik.

Az imperialista hatalom gyengülése azonban nem automatikusan hozza létre a felszabadulást. A történelem nem kínál automatikus átmeneteket vagy győzelmeket. A régi rend széttöredezése réseket nyit, de veszélyeket is: tőkeérdekellentéteket, regionális háborúkat, mérgező politikai ideológiákat, és a gazdagság fokozott kiszívását a Globális Délről a Globális Észak felé. Ezért az emberiség előtt álló döntő kérdés a szervezettség. Képes-e a munkásosztály és az elnyomott népek kellően szervezett erőt felépíteni ahhoz, hogy önállóan avatkozzanak be ebbe a válságba? Ez korunk központi kihívása. Itt őszintén kell beszélnünk magának a baloldalnak a válságáról is. Sok országban a kommunista és munkásmozgalmak történelmi vereségeket szenvedtek a huszadik század végi neoliberális offenzíva idején. A szakszervezetek meggyengültek. A politikai oktatás hanyatlott. A választási politika felváltotta a tömegmozgósítást. Az NGO-k felváltották a népi struktúrákat.

Az elmúlt negyven évben a történelmi nemzeti felszabadítási pártok (mint az Indiai Nemzeti Kongresszus és az ANC) és a szociáldemokrata pártok kimerítették küldetésüket – már nem ragaszkodnak a szociális jólét alapvető követelményeihez. Ezek a pártok már nem hisznek az újraelosztásban, és magukévá tették a Nemzetközi Valutaalap megszorítási keretrendszerét. Az ilyen jellegű agyelfoglalás tönkretette a politikai tájképet, lehetővé téve a kormányok számára, hogy figyelmen kívül hagyják népeik azonnali szükségleteit, miközben támogatják a gazdagok, köztük a részvénytulajdonosok igényeit. A szociáldemokrácia összeomlása azt jelentette, hogy a baloldalnak ki kellett terjesztenie történelmi küldetését – a forradalmi átalakulásért való küzdelmet – a népek azonnali szükségleteiért folytatott küzdelemmel. Korlátozott erőforrásai ellenére a baloldal áll az élen a szociális jólét, élelem, víz és egészségügyi ellátás biztosításáért folytatott küzdelemben az egyre kétségbeesettebb populációk számára.

A jövőt nem az elitek számításai vagy az intézmények jóindulata fogja eldönteni. A szervezettség fogja eldönteni. Az uralkodó osztályok globálisan szerveződnek a vállalatokon, bankokon, médiarendszereken és katonai szövetségeken keresztül. A világ népeinek ugyanolyan komolysággal kell szerveződniük. Ez türelmet, ideológiai tisztaságot és bizalmat igényel a szocialista politikában – nem nosztalgiaként, hanem szükségletként. Az egység elengedhetetlen. Egy élő baloldal mindig tartalmazni fog különböző hagyományokat és vitákat, de fel kell ismernünk a fő ellentmondást a munka és a tőke, a társadalmi vagyont termelő túlnyomó többség és azt kisajátító apró kisebbség között. Ahogy Solly Mapaila, a SACP főtitkára mondta: „Nem vagyunk ellenségek, a különbségeink ellenére sem.” Amikor a baloldal széttöredezett, a reakciós erők kihasználják a kétségbeesést. De amikor a progresszív mozgalmak együtt cselekszenek politikai oktatással, tömegmozgósítással és konkrét harcokkal, a munkások kezdenek felismerni saját kollektív erejüket.

Ezért a munkáshatalom újjáépítése az előttünk álló stratégiai feladat. Ez nem csupán választási szövetségeket vagy zárt ajtók mögötti tárgyalásokat jelent az elitek között, hanem a munkások, munkanélküliek, nők, diákok, informális dolgozók, parasztok és közösségek körében gyökerező szervezést. A baloldalnak fel kell élesztenie a politikai oktatás, a demokratikus tömegszerveződés, a kollektív fegyelem és a nemzetköziség hagyományait. Ez utóbbi nem nemzetek közötti jótékonyság, hanem annak felismerése, hogy a világ munkásosztályai közös ellenséggel néznek szembe a tőkefelhalmozás és az imperialista uralom rendszerében.

A szocializmus már nem csupán egy törekvés. Ez az emberi túlélés feltétele. De a szocializmus nem jön spontán módon. Meg kell építeni harcok, népi hatalmi intézmények, és a nép mindennapi életében gyökerező szervezett mozgalmak révén. Vannak példáink ilyen építkezésre: a Kerala államban a baloldal által épített szövetkezetek, a Brazil Földnélküli Munkások Mozgalmának települései, és a Dél-Afrikai Kommunista Párt Vörös Karavánjai. Ezek a projektek a „még nem”-ek: egy olyan jövő töredékei, amely még nem érkezett el teljesen, de már a jelenben épül. Ezek a kísérletek azok, amiket Karl Marx „lehetséges kommunizmusnak” nevezett.

Ezért fontosak az ehhez hasonló összejövetelek. Nem tudnak minden stratégiai kérdést azonnal megoldani, de erőfeszítéseket jelentenek a kollektív politikai képesség rekonstruálására évtizednyi széttöredezettség után. Az előttünk álló út nehéz lesz. De a történelem nyitott marad. Az imperializmus erős, de nem legyőzhetetlen. A kapitalizmus erőszakos, de nem örök. A munkásosztályok és az elnyomott népek maradnak a történelem formálói. Feladatunk az, hogy segítsünk tudatosan, nemzetközileg és forradalmi türelemmel megszervezni ezt a történelmi erőt.

Találkozónk nem messze Sowetótól zajlott, ahol ötven évvel ezelőtt, 1976. június 16-án reggel a fekete diákok tiltakozásba kezdtek a megaláztatás ellen, mivel megtagadták tőlük a jogot, hogy saját nyelveiken tanulhassanak, és arra kényszerítették őket, hogy afrikaans nyelven tanuljanak. Ahogy több ezer fiatal diák vonult, a rendőrség tüzet nyitott, megölve legalább 176 embert és megsebesítve több mint ezret. A tizenkét éves Hector Pieterson volt az egyik első lelőtt diák. Sam Nzima fényképész megörökítette a pillanatot, amikor Mbuyisa Makhubo diák a haldokló Hectort cipeli, Hector nővére, Antoinette pedig mellettük fut. A mostanra ikonikussá vált fénykép ihlette Dumile Feni fent látható, 1987-es festményét. A lövések nem szűntek meg.

Egy kis rémtett, mélyen a városban
Soweto blues
Soweto blues

Ezeket a szavakat énekelte Miriam Makeba, a dél-afrikai énekesnő és apartheid-ellenes aktivista a „Soweto Blues”-ban, a Hugh Masekela által a mészárlás után írt erőteljes dalban. Ötven évvel Soweto után Dél-Afrika gyermekeinek még mindig élő baloldalra van szükségük – és nekünk, a többieknek is.

Írta: Vijay Prashad
forrás: Tricontinental